A győztes, aki hazatalált – Puskás Ferencben megvan minden, amit mi, magyarok szeretünk magunkban
Kevés magyar van, akit ne kötne legalább egy közvetlen vagy közvetett emlék Puskás Ferenchez. Nekem az első ilyen még a legenda életéből való: gyerekként személyesen foghattam vele kezet, amikor – madridi évtizedei után már újra itthon élve – Balatonfüredre látogatott egy gálameccsre. Ő már nem lépett pályára, civilben jött, elegánsan, de lazán. Pálya széli találkozásunkat nálam csak a vele egyidős nagypapám értékelhette jobban, aki párás szemekkel figyelte, amint ifjúkori ikonja autogramot ad az unokájának. Öcsi bácsi kivételes kisugárzását persze az én kis radarom is fogta.
A másik értékes emlékem a világ emblematikus magyarjának bő másfél évtizeddel későbbi halálához köthető, mégis felemelő. Puskás 2006 novemberében költözött fel az égi focipályákra, amikor nekem és a baráti társaságomnak már le volt szervezve egy adventi utazás Prágába. Ez sajnálatos módon egybeesett Öcsi bácsi december eleji temetésével, ahol pedig szerettünk volna jelen lenni. Végül az utazásra egyedi pólókat terveztünk és gyártattunk le az ő nevével, 10-es mezszámával és arcképével, a búcsú napján Csehország fővárosában megemlékezésként mind a tizenöten ezt viseltük. Nem volt helyi, sem külföldi turista, aki ne biccentett volna elismerőleg az öltözékünkre. A füredi és a prágai élmény együtt azt üzente: Puskás generációtól, nemzetiségtől függetlenül mindenki szívében ott él.
„Ha volna közvéleménykutatás, hogy ki a legismertebb magyar, azt Puskás Ferenc nyerné, holott jó néhány Nobel-díjasunk is van – ezt már dr. Borbély Zoltán ügyvéd, sportjogász jelenti ki, akinek a nagybátyja, Várvizi Gyula anno az Aranycsapat valutaügyeit intézte, és akit a kilencvenes években újságíróként Öcsi bácsi már csak a családi szál apropóján is a bizalmába fogadott. – Büszke vagyok rá, hogy az Aranycsapat több tagjával is remek viszonyt ápoltam, a nagynéném verset is írt hozzájuk. A kilencvenes években Puskás szövetségi kapitányi munkáját közelről figyelhettem. Annyira szerette a hagyományokat, hogy a csapattal mindig a patinás Margitszigeti Nagyszállóban akart megszállni, mint annak idején játékosként. És mindenre volt frappáns válasza. Amikor azt kérdezték tőle, mit kellene csinálni a beteg magyar futballal, annyit felelt, hogy hozni kell egy jó orvost, amikor pedig azt firtatta egy újságíró, mikor lesz jó foci itthon, azt válaszolta: kedden. Ha az ellenfél vezetett, kiadta a fiúknak a feladatot: »látjátok, lehet itt gólt lőni, csináljátok ti is!«, és megfordították a mérkőzést.”
Aranyláb és aranyszív
Puskás Ferenc 1927. április 1-jén született, de annyit ugratták a bolondok napjával, hogy egy idő után mindenhol április 2-át mondott.
Az ő háborút átélt generációját sok közös tulajdonság kötötte össze, a vérzivataros évek megtanították őket például gyorsan étkezni. Egy másik érdekes jellemző: kevesen nőttek közülük igazán magasra, az óbudai promenádon álló egészalakos Puskás-szobor jól érzékelteti a „Száguldó Őrnagy” 172 centiméteres magasságát, amint épp gyerekeket tanít dekázni egy labdával. Az Aranycsapatból csak Lóránt Gyula volt magasabb 180-nál, ebből is látszik, hogy a játéktudást és az egyéniséget sosem a testmagasság határozta meg (elég később Maradonára vagy Messire gondolni).
Puskásnak ráadásul nemcsak a bal lába és a csapata volt aranyból, hanem a szíve is. Mindenkinek segített, akinek tudott. Sajnos volt, akinek már nem tudott. Amikor Szűcs Sándor újpesti labdarúgó a szerelmével, Kovács Erzsi táncdalénekessel egy ügynök felbujtására disszidálni próbált, kitervelt akció keretében elfogták, majd rendőrként (az Újpest játékosai mind a rendőrség állományához tartoztak) elkövetett tiltott határátlépésért kivégezték. Puskás próbált játékostársa megmentése ügyében közbenjárni Farkas Mihály honvédelmi miniszternél, ám a politikus csak az után fogadta a megkeresést, hogy az ítéletet végrehajtották, és „sajnos már nem tudott mit tenni”. Puskáshoz a történelem ebből a szempontból a Rákosi-éra és 1956 után sem volt kegyes: Spanyolországban (Franco), majd Chilében (Pinochet) is egy-egy diktátor regnálása alatt, Görögországban a katonai rezsim idején kellett futballoznia, illetve edzősködnie.
Nem kereste a diktátorok társaságát, sokkal inkább azok az övét.
„Könnyen lehetett volna besúgó, üdvöske, másnak ártó ember, de nem élt vissza a kivételezett helyzetével, nem ártott soha senkinek, pedig élete nagy részét diktatórikus klímában kényszerült leélni” – folytatja dr. Borbély Zoltán, akinek Puskás az utolsó interjúját is adta 1998-ban. A felvétel érdekessége, hogy az akkor már Alzheimer-kórral küzdő legenda a forgatáson Papp László olimpiai bajnok ökölvívónkkal is találkozott. »Milyen emlékei vannak Papp Lászlóról? – Rengeteg. – Szereti őt? – Nagyon. – Miért? – Mert egy nagyon jó fiú.« Öcsi bácsi ezeket a válaszokat adta a riporter kérdéseire, majd megpaskolta a mellette ülő Papp László combját. Azét a Papp Lászlóét, akinek egy madridi bokszmeccsén lefizette a nézőtéren ülő spanyolokat, hogy a magyar ikonnak szurkoljanak, így hazai hangulatot teremtett. – Az egyszerű szó a legszebb értelmében jellemezte Puskást. Puritán, tiszta, egyenes, segítőkész ember volt, akinek már a szülei is nagyon szerették egymást, és ő ezt a példát vitte tovább egész életében. Diktatúrában is ember tudott maradni, ami talán a legnehezebb.”
Tabu, majd körülrajongás
Hogy mennyire lehetett nehéz, azt az Aranycsapat egy másik világklasszisa, Puskás jó barátja, Bozsik József fia, a ma labdarúgóedzőként dolgozó Péter is megerősíti. Külön érdekesség, hogy Puskás és Bozsik nemcsak a pályáról ismerték egymást remekül, hanem gyerekként egymás szomszédságában nőttek fel Kispesten.
Az élet csodás játéka, hogy a két világsztár egymás közvetlen közelébe született.
„Ahhoz, hogy kiemelkedő egyéniség váljék mindkettőjükből és világraszóló eredményeket érjenek el, egyfajta isteni útmutatás, a csillagok különös állása szükségeltetett – utal Bozsik Péter is a sorsszerű egybeesések fontosságára. – Ezzel együtt nekem édesapámról természetesen elsősorban az apa, Puskásról pedig nem az apám szomszédja vagy a barátja, hanem a zseniális futballista jut eszembe. Mivel 1956 után Öcsi bácsi személye politikai okokból nem esett túl kedvező megítélés alá, én ’61-es születésűként keveset hallottam róla otthon. A politika nálunk is tabutéma volt, a szüleim úgy lehettek vele, hogy jobb bizonyos dolgokról nem beszélni, akkor biztosan nem tudom elszólni magam az iskolában, ahol ismerték a családomat, ezért rám különösen figyeltek. Azt viszont tudom, hogy apám – aki sportolóként viszonylag gyakran utazhatott – és Öcsi még akkoriban is találkoztak, amikor csak lehetett, a bécsi Mátyás Pincében, majd később öregfiúkként Varsóban, Belgrádban is.”
A magyar válogatottnál később szövetségi kapitányként dolgozó Péter szerint, ahogy az Aranycsapat többi tagja, úgy az édesapja is kapott komoly külföldi ajánlatokat játékosként, többek közt a neves AC Milantól és az Atlético Madridtól. A több hetes, akár hónapos külföldi túrákra abban az időben gyakran a feleségek is a focistákkal mentek, de mivel mindkét szülőjének négy-négy testvére volt itthon, ők a család miatt mindig visszatértek Magyarországra. Puskás életét így ő is főleg könyvekből, filmekből, visszaemlékezésekből ismerte meg, csak egy alkalommal találkozott vele személyesen.
„Amikor Öcsi bácsi először hazatérhetett, édesapám sajnos már nem élt, édesanyám pedig kórházban feküdt.
Puskás adott egy vacsorát egy szűk baráti körnek: voltunk vagy százötvenen…
Bensőséges alkalomnak tehát nem mondanám, de a Bozsik családot én képviseltem. Visszahúzódó, csendes gyerekként azonban jóformán a közelébe sem fértem, annyian nyüzsögtek körülötte. Volt miről kérdezni, hisz tudjuk, hogy sokáig le sem volt szabad írni a nevét. Amikor a Real Madriddal háromszor is megnyerte a legnagyobb nemzetközi kupát, a BEK-et, azt sem írhatták le, hogy játszott, hát még azt, hogy gólokat szerzett. Azt mindenesetre tudom és láttam, hogy mindig vonzotta maga köré az embereket a stílusával, a megnyilvánulásaival, őt mindenki szerette, nagyon jószívű ember volt. Ha valamelyik magyar segítségre szorult, már befutott spanyolországi sztárként is önzetlenül támogatta akár a saját pénzéből a bajbajutottat. Még aludni is lehetett nála. Rosszat soha nem hallottam róla!”
Sorsában a 20. század
Mindez talán az utókornak is segít megérteni a Puskás-jelenséget, amellyel világszerte olyan mélyen azonosítják a magyarokat, hogy aki például külföldön vállal munkát, az előbb-utóbb biztosan hallja a helyiektől is a Puskás nevet, vagy épp megkapja tőlük a Puskás becenevet – csak azért, mert magyar (ez is a szerző személyes tapasztalata). Azt viszont, hogy nekünk, magyaroknak pontosan mit jelent ma Puskás Ferenc személye, a róla szóló musical (Puskás, a musical) rendezője, Szente Vajk fogalmazza meg talán a legpontosabban, de legalábbis a szívünkhöz legközelebb álló módon.
„Amikor Szabó László producerrel elkezdtünk dolgozni a darabon, elgondolkodtunk és arra jutottunk, hogy Puskás Ferencben megvan minden, amit mi, magyarok szeretünk magunkban – véli a művész. –
Vidám természetű ember volt, éles eszű, pimasz, becsületes, szeretetreméltó és gáláns. Na meg csibész.
Ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai, amelyekben a legjobb énünkre ismertünk. Az ő személyében mindez összpontosult, és ezt a világnak is meg tudta mutatni rólunk. Vagy ha a legnegatívabb magyar tulajdonságot, a pesszimizmust vesszük, akkor Puskás azért is válhatott fontossá számunkra, mert győztes volt. Alapvetően ezért szeretjük annyira a többi sportolónkat is, mert szeretjük látni, hogy vannak győzteseink. És amit még szeretünk látni, az a hűség, ami Puskásban ugyancsak erős volt. Az utolsó leheletéig magyar volt, a magyarságát vitte magával, hirdette, tisztelte. Ezt azzal tudjuk meghálálni, ha őrizzük az emlékét, hiszen az életútja leképezi a magyarság huszadik századi sorsát. Hogy egy ideig nem voltunk önmagunk, de aztán hazataláltunk…”
A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A Puskás Ferencről szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. szeptemberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.
A cikk megjelenését támogatta:
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>