Miért érezzük magunkat tehetetlennek? – A klímakrízis pszichológiája

Almát szemétért

Az alsós olvasókönyvemben szerepelt egy kárpátaljai magyar népmese, amelyben a gazdag ember fia két szekér almával útra kelt, hogy megkeresse szíve választottját. A hetedik faluig meg sem állt, ahol aztán a piac közepén árulni kezdte a portékáját, de nem pénzért, hanem szemétért. A gazdag lányok vitték a temérdek szemetet, cserébe a finom almáért, de a fiúnak nem tetszett egyikük sem, így tovább ment.

Végül már csak egy almája maradt, a legszebb és a legpirosabb. Ekkor jelent meg a szegény lány, akinek alig volt egy kevés szemete a kosara aljában. A fiú pont ilyen feleséget keresett, összeházasodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Akárhogy is törtem a fejem, nem igazán tudtam hova tenni ezt a mesét. Egy Baranya megyei kis falucskában, később egy kiskunsági komfort és szemétszállítás nélküli tanyán élő, tízgyermekes család kislányaként furcsa volt, hogy ami nekünk természetes, az másnak ekkora érték. Természetesen híre sem volt még akkor az ökológiai lábnyomnak, a zero waste mozgalomnak, de a reduce-reuse-recycle hármasáról sem sejtettünk semmit. A szüleim Budapest belvárosából költöztek vidékre, hogy visszatérjenek a természethez, és maguk termeljék meg, amire szükségünk van. Édesanyám a sváb asszonyoktól megtanulta a zöldségtermesztés, a kenyérdagasztás, a befőtt- és lekvárkészítés titkát, édesapám pedig ellátta az állatokat, akiknek a nyári hőségben mi forgattuk a szénának valót, ők pedig friss tejet adtak, amiből magunk készítettük a túrót, a tejfölt és a sajtot. Izgalmas kaland volt az életünk, de néha vágyakozva gondoltam a tanyánktól gyalogszerrel elérhetetlen távolságban lévő boltra, ahol friss élesztő kapható, amivel teljesen más, és számomra finomabb a kenyér íze, mint a nyári melegben megsavanyodott öregtésztával.

Miért is lenne ezért akkora ár az élesztőpapír csomagolása, vagy a boltba való eljutás során felhasznált benzin?

Bár nem beszéltünk róla, igazán környezettudatos nevelést kaptunk, felnőttként mégis természetesnek tűnt, hogy a kis családom szükségletei és a kényelmünk kerüljenek a figyelmem középpontjába. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az individualista társadalmi beállítódás mennyire könnyen elsodorhatja az embert, és milyen tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ne mindig az újabbat, a nagyobbat, a modernebbet és a szebbet hajszoljuk.

Közelség és szemléletesség

Hiába tudjuk, hogy az életmódunkkal hihetetlen mértékben szennyezzük a környezetünket, és a változtatás nem tűrne halasztást, különböző énvédő mechanizmusok segítségével igyekszünk távol tartani magunktól a tényeket. A tagadás révén nem kell szembenézni a terhes felismerésekkel, amiben az is a kezünkre játszik, hogy az igazán súlyos problémák tőlünk távol zajlanak (sarki jégsapkák és gleccserek olvadása, emelkedő tengervízszint, gyakoribb viharok és tornádók, növény- és állatfajok kihalása), és egyelőre nincsenek ránk közvetlen hatással. A közelség ténye a pszichológia szerint alapvetően meghatározza, hogy az adott ügy érzelmileg mennyire mozgat meg, illetve cselekvésre motivál-e bennünket. Amíg a probléma nem a közvetlen környezetünkben történik, a kisujjunkat se mozdítjuk meg.

Arról, hogy miért érezzük magunkat tehetetlennek, bővebben az októberi Képmásban olvashat. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT. 

Kép