Salinger és a tinédzser lány, aki évtizedekig nem heverte ki a kapcsolatukat – Joyce Maynard története

Lány nagy férfi karórával

A sajátos történet egy Alpári történet Esmének, szeretettel című novellával kezdődik, amely 1950-ben jelent meg először, tehát jóval azelőtt, hogy az író találkozott volna Joyce Maynarddal, későbbi választottjával. A novella egy háborúba induló katonáról szól, aki a partraszállás előtti délutánon, utolsó kimenője alkalmával a helyi kisváros cukrászdájában találkozik egy figyelemre méltó fiatal lánnyal, aki csuklóján „katonás kinézetű karórát hordott, akkorát, mint egy hajóskapitány kronométere. A számlapja teljesen elborította vézna csuklóját […], talán azt kellett volna ajánlanom, viselje a dereka körül.” A képzeletbeli szereplő mosolya „furcsán sugárzott, mint a ritka-finom mosolyok is csak néha”.

A história másik szála évekkel később szövődik a textúrába. Joyce Maynard a közös történetük kezdetén 18 éves egyetemista lány volt, tele tervekkel, írói és filmes álmokkal, a kollégiumi diákélete elején. Tehetséges írásaira a New York Times már akkor felfigyelt, és komoly megbízást adott számára: a teljes fiatal nemzedék nevében kellett megfogalmaznia világképét és gondolatait az országa által nyújtott jövőről. Az esszé mellé fényképet is közölt a lap: a fotón egy hosszú hajú, vékony, óriási szemű fiatal lány ül a földön, vékony csuklóját szinte teljesen elfedi egy óriási számlapú férfi karóra. 

A képen a lány sugárzóan mosolyog, mintha egy olyan novellából lépett volna elő, amit akkoriban még nem is olvasott.

Egy bölcs, de manipulatív elme

Salinger ekkor 53 éves volt, de akkora hatást gyakorolt rá a szöveg és a kép, hogy levelet írt Joyce-nak. A lány a cikkét követő hetekben a szó szoros értelmében postai zsákokban kapta a hozzá írt episztolákat az ország minden pontjáról. puritán kollégiumi szobáját teljesen betöltötték a zsákok, hatásának ezek a tárgyiasult bizonyítékai. Az író és az írónak készülő lány levelezése lassan indult be, ám néhány hónap alatt egyre meghittebb formát öltött. Huszonöt év múlva az akkor már háromgyermekes írónő úgy értékelte ezeket a leveleket, mint amelyeket egy bölcs, de manipulatív elme hozott létre; amelyek viccesek és tanító jellegűek voltak egyszerre, és olyan érzetet keltettek, mintha valami közeli barát írta volna őket, aki a velejéig ismeri a címzettet. Amikor Joyce elkezdte volna a második egyetemi évét, Salinger (akit ő csak Jerrynek hívott) váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a lány hagyja ott az egyetemet, és költözzön hozzá abba a pazar luxusmagányba, amit az író addigra megteremtett, és amit maga Joyce is el akart érni egyszer az esszéje tanúsága szerint. Joyce Maynard úgy hagyta el az egyetemet, hogy kék biciklije ott maradt a kapuhoz kötve, és fogalma sem volt arról, mire mondott igent. Nem sejtette, hogy a kritikusok még évekig fognak azon vitatkozni, hogy ebben a többdimenziós kapcsolatban tulajdonképpen ki volt a ragadozó, és ki volt a préda.

Olyanná válni, amilyennek Salinger akarta

Nyolc hónap összesen e két ember együtt töltött ideje, ám annál meghatározóbb volt a lány számára, akinek két tucat év is kevés volt ahhoz, hogy feldolgozza a legendás íróval kettesben töltött időt; ma is magán viseli a hatását. Salinger addigra nagy formátumú személyiséggé vált, akinek az élet minden területére kiterjedő elképzelése volt arról, hogyan kell egy írónak viselkednie, megélnie az élet anyagát, hogy kell azt szavakba öltenie, mit kell ennie, hogyan kell beosztani a napját, és főleg milyen világi hívságokra kell nemet mondania. Meglátásait követelményekként vetítette ki a lányra is, akit inkább tanítványként kezelt, mint partnerként, bár együttélésük alapja elvileg a kölcsönös romantikus vonzalom volt. 

A lány olyan emberré akart válni, amilyennek Salinger látni akarta, és ez minden energiáját felemésztette.

Furcsa hónapok kezdődtek. Az írónak megvoltak a maga szokásai, amelyeket Joyce-nak is követnie kellett. Ilyen szokás volt például, hogy egy írónak napi nyolc órát írnia kell; hogy csakis magokat és finomított báránypogácsát fogyaszthat, amelynek sokadszori megfőzése eltávolította az ételből a tápanyagok nagy részét. Hízni főben járó bűn volt. A férfi gyakorlott homeopataként működött, így teljes uralmat gyakorolt mindkettejük szervi működése felett. 

Salinger akkoriban már világhírű írónak számított, aki jómódban élt a jogdíjaiból, és élete utolsó évtizedeiben nem küldött egyetlen írást sem a kiadójának, bár éppen Joyce Maynardtól tudjuk, hogy mindennap írt. Leveleket is, más fiatal lányoknak… Azonban a fiatal írónőt rendre óva intette attól, hogy sikerre, visszhangra vágyjon, vagy, ahogy ő fogalmazott, hogy éhes legyen a világra. Salinger egy jóképű és titokzatos irodalmi zseni volt, azonban szerelme még csak egy szárnyát bontogató új, nyitott lélek – akitől elvárták, hogy elméjét szigorúan zárva tartsa, és osztozzon a fennkölt magányban egy nála 35 évvel idősebb férfival, akinek akkor már két felnőtt gyermeke volt.

Joyce, az éretlen lélek 

Merev és szigorú rutin uralkodott a házban, amelynek Joyce is részese lett. Átvette a férfi politikai és irodalmi nézeteit is, és elhitte neki, hogy ő, Joyce az az éretlen lélek, aki „nem tudja abbahagyni, hogy szeresse mindazt az ostoba, üres vonzóerőt, amit a világ kínál neki”. Joyce nem akart szabadulni a kalitkából, minden erejével megpróbált megfelelni Jerrynek, rengeteget fogyott amúgy is csekély súlyából, és súlyos vaginizmus (a medencefenék izmainak görcsös állapota) alakult ki nála az íróval töltött hónapok során, amiből csak évek múlva gyógyult ki.

Egy év sem telt el az első levél és a nap között, amikor Salinger kurtán-furcsán kiadta a lány útját. 1973 nyarán együtt nyaraltak az író gyerekeivel a floridai Daytona Beach-en, amikor Salinger a parton egyszer csak kinyilvánította, hogy be kell fejezniük ezt a kapcsolatot. 

Átadott a lánynak két 50 dolláros bankjegyet, és arra utasította, hogy szedje össze a csomagjait a szállodában és a férfi házában, és mire a férfi hazaér, hagyja el az ingatlant. 

Az ezt követő reménytelenül depressziós időszakot Maynard Baby love című regényének egyik figurájában vetette papírra. Évekbe telt, mire ezután magára talált, mindent és mindenkit a nagy író nézőpontjából szemlélt, és saját magát is az ő mérlegén tudta csak megmérni. Salinger mérlegén viszont túl könnyűnek találtatott, ezért saját magát is értéktelennek látta. Huszonöt évig hallgatott, csak akkor adta ki találkozásuk és együtt töltött éveik történetét, amikor saját lánya elérte azt az életkort, amelyben Joyce egykor belépett Salinger kapuján. Ekkor értette meg, mennyire fiatal és tapasztalatlan volt akkor, s mennyire nem vigyáztak rá azok, akik elvileg szerették őt, és akiknek óvniuk is kellett volna.

Kép

Joyce Maynard 2008-ban kalifornai otthonában – Forrás: Profimedia

Merénylet az írófejedelem sérthetetlensége ellen

Joyce Maynard Otthon a világban című könyve írói berkekben óriási felháborodást keltett. Íratlan törvénynek számított az írófejedelem védelme és sérthetetlenségének biztosítása. Olyan mély volt ez a tabu, hogy az írás alig talált kiadóra, és bár Maynard a saját jogán már akkor is népszerű szerző volt, ma is sokan csak Salinger tinédzser szeretőjeként hivatkoznak rá. Két regényét is megfilmesítették azóta (Majd megdöglik érte, Nyárutó), mégis sokan tartják árulónak, nevezték már piócának is, és minden beszélgetésben Salingerről szól az első újságírói kérdés. Maynard a kioktatásokra általában azt feleli, hogy bár mindenki tudja, hogy a nagy íróknak milyen elkötelezett védelem jár, azt kevesen fogják fel, hogy milyen felelősség terheli a sikeres idős művészeket a fiatal lányokkal szemben. 

Salinger 2010-ben meghalt, rengeteg titok és találgatás övezte a halálát, amelyek mind a hátrahagyott esetleges műveit firtatták. 

1965 óta ugyanis nem adott ki semmilyen írást, és 1980 óta nem adott interjút senkinek. 

Az örökösök máig nem nyilatkoztak arról, hogy milyen írásműveket találtak az író házában, bár tettek utalásokat az írói hagyatékra. Joyce Maynard, miután kirepültek a gyerekei, vásárolt magának egy tóparti házat, és férje halála után tartalmas alkotói életet él. Még mindig éhes a világra, és a világ is kíváncsi rá. Negyvenhat év után, 2018 őszén újra beiratkozott a Yale irodalom szakára, ahol van olyan kurzus, amelyben saját regénye is felbukkan tananyagként.

Források:
J. D. Salinger: Kilenc történet
Joyce Maynard: Otthon a világban
https://www.nytimes.com/2018/09/05/books/review/joyce-maynard-at-home-in-the-world.html