Két bombaerős dokumentumfilm a Verzió kínálatából – „Nem az számít, ki hol születik, hanem hogy milyen emberré válik”

Kimondja és eltáncolja, ami a szívét nyomja

„Őszintén, ha magamról kellene beszélnem, legelőször nem ott kezdeném el, hogy hol születtem, mert igazából nem ez számít, ki hol születik, hanem sokkal inkább az, hogy milyen emberré válik” – mondja a Habiszti – Csak azért is! című dokumentumfilm egyik első jelentében Balogh Attila. A kiskamasz roma srác érettebben gondolkozik, mint a felnőttek többsége, és érzékenyen figyeli a körülöttünk lévő világot. Szüleivel és két testvérével Budapest VIII. kerületében él, a Madách Tánc- és Színművészeti Iskola és Szakgimnázium növendéke. 

Egyik nap megéli, hogy az Orczy téren kést tartanak a torkához, letépik a nyakláncát, másik nap Kováts Gergely Csanád táncművész roma holokausztról szóló koreográfiájának főszerepét táncolja.

 
De Attila nemcsak a táncban fejezi ki magát, zenél és rappel is, belemondja a nagyvilágba, ami a szívét nyomja. Rasszizmust, kirekesztést, megaláztatást. Miért van az, hogy egy tehetséges roma gyereket nem vesznek fel az elit iskolába?

„Beszélhetnék arról, hogy milyen nehéz az életem, (…) és ahogy a fajtám bélyeges. (...) Más vagyok én, mint a többi, a boldogságom képletes” – darálja a szavakat. 

Dobray György filmje jó érzékkel ugrál főszereplőnk mindennapjai, a táncos próbaterem és az otthon között. Végigkövetjük az ifjúsági táncelőadás megszületését. Látjuk Attilát, ahogyan mesterétől tanulja az apróbb mozdulatokat, gesztusokat: hogyan lehet egy kézmozdulattal kifejezni azt, hogy csak azért is! Az utolsó körülbelül 15 percben maga az elkészült táncelőadás is a film részévé válik.
 

Attól válik igazán emberközelivé a dokumentumfilm, hogy megismerünk egy összetartó, szűkösen, de boldogan élő, a roma származására büszke családot. Látjuk őket közös ebédnél, de a bensőséges pillanataikban is: közösen lapozgatják a fényképalbumot, amikor az édesanya a bajszos, „igazi barna bőrű cigányember” nagyapa emlékét idézi fel a gyerekeknek. 

A családanya óriási szeretettel engedi, hogy szárnyaljon, de azért igyekszik terelgetni is fiát az úton. „Ne tartsunk már még ott, Attila, hogy neked feleséged lesz meg gyerekeid, előbb érettségizzél le…” – inti rendre a kamera előtt a jövőjéről, saját lakásról elmélkedő fiát. 

De nehéz feledni a „Sok jó ember van, aki nem rasszista, csak mi még kevéssel találkoztunk” mondatát is.

Az alkotók nagy szerencséje volt, hogy főszereplőnk bámulatos természetességgel kezeli a kamera közelségét. Szeret szerepelni, erre született – ez nem kérdés, de mindeközben a legőszintébb vágyait, félelmeit tárja a nézők elé. Csak remélni tudjuk, hogy pár év múlva Balogh Attilát már nagy színházak színpadain láthatjuk viszont…

Vezet-e út a börtönből a bencés rendbe?

Egy másik Attiláról szól Hajnal Gergely dokumentumfilmje, a Szabadító, amely díjmentesen nézhető meg. Lólé Attila 38 éves, 18 alkalommal ítélte el a bíróság, több mint hat évet töltött börtönben. Pálhalma, Baracska, Állampuszta börtöneit mind megjárta. Thai bokszoló, késelő, szerb háborús bűnös – sokan megfordultak mellette a zárkában.

„Fáj az a 15 év, megérzem azt a 15 év fehér foltot, (…) nem fejlődtem semmit, csak pusztítottam magam” – mondja arról az időszakról, amit a bűnözés és a kábítószer fogságában töltött. Attila a rácsok mögött találkozott a Börtöncursilló missziós kezdeményezéssel, megtért, és eldöntötte, hogy más életet szeretne. Szabadulása után mindent hátrahagyva egészen Pannonhalmáig, a bencésekig ment, hogy rátaláljon az útjára. De lehet-e ilyen múlttal Isten szolgája? Bevonuljon-e a bencés rendbe? Ha nem így tesz, milyen élet vár rá? A reintegráció folyamatát mutatja be a film, amely korántsem egyszerű, sokkal inkább mindennapos küzdelem. 
Attila nem szeretne mást, csak közösséghez tartozni. 

„Valaminek a része legyek, az alkatrésze, aminek a javára tudok válni” – ez a vágya.

Feljár imádkozni, misére, bibliakörbe az apátságba, miközben asztalosként Győrben vállal munkát. De úgy érzi magát, mintha két világ között lenne. „Egyszer már teljesen lemondok a szerzetességről, egyszer meg a semmiből előjön. Egyszer teljesen bezárom a nők felé az utat, akkor meg mindig jelentkezik egy nő.”  Amikor az apátságban munkára fogják, két lapátolás között viccesen meg is jegyzi: talán olyan nagy különbség nincs is a börtön és a szerzetes életforma között. 

Fokozatosan ismerjük meg Attila múltját. Megrendítő hallani, ahogy arról beszél egy atyának a Pannonhalmi Főapátság kertjében, hogy ő vágta le a kötélről öngyilkos öccsét, máskor a VIII. kerületi Diószeghy Sámuel utcában, egykori otthonánál a földön heverő fecskendőkkel, drogtanyával, befalazott lakásokkal terhelt éveit idézi fel. Lólé Attila örökölte a sorsát, szülei is ki-be jártak a börtönbe, nem volt előtte minta, hogyan ne lépjen erre az útra. Fontos jelenet, amikor számonkéri anyját – aki mindössze 14 évesen szülte – mindazért, amit gyerekkorától át kellett élnie. Az asszony érti is meg nem is a fiát, de a történetben talán ő is áldozat. 

Jelenet a Szabadító című dokumentumfilmből

A férfi visszajár a börtönbe, segít a missziós munkában. Saját történetével bátorítja a rabokat, emellett iskolákban tart drogprevenciós előadást. „Marhára izgulok amúgy, pedig voltam már Kőhidán (Sopronkőhidai Fegyház és Börtön – a szerk.) is életfogytosok között” – vall érzéseiről a diákoknak. 

A kábítószeres múltja sokszor kísérti, tart tőle, hogy visszaeshet, de közben van benne valami gyermeki, ahogy rácsodálkozik a szép égboltra, a vadludakra vagy Kosztolányi Dezső költészetére. 

Önálló felnőtt életet próbál kialakítani magának, aminek része a háztartásvezetés, a gázóra-leolvasás és a jogosítványszerzés. 

 
„Túl vagy a nehezén, de most kezdődik csak a neheze” – ezeket a szavakat mondta Attilának egy barátja a szabadulás után. A film az istenhitre rátalált Attiláról szól ugyan, de fontos meglátni mögötte azokat a börtönmissziós segítőket, társakat is, akik nem engedték el a kezét, hanem megmutatták neki, hogy igenis van kiút. 

A filmek online itt kölcsönözhetőek: https://festival.verzio.org/page/v-20-filmek-a-z/