Sárhidán töltötte a gyermekkorát

Az interjút hétfő délelőttre beszéltük meg Budapesten, de a személyes találkozóból végül online videóhívás lett. Hétfő reggel ugyanis Offner Márton az egyetemi zárthelyi írása helyett a baleseti sebészetet volt kénytelen meglátogatni az ország másik végén, Zalaegerszegen. 
„Tegnap focimeccsem volt, rosszul léptem, reccsent a lábam, és eltört a talpközépcsontom” – kezdi. „Hatéves korom óta focizom, lelőhetetlen vagyok, mint a Duracell nyuszi, mindig mozogtam valamit.” Hobbiszinten most is igazolt játékos. A 21 éves fiatal Zalaegerszeg mellett, Sárhida községben nőtt fel, csak pár éve költözött az Offner család a zalai megyeszékhelyre. 
 
„Mivel falun nőttem fel, egész gyerekkoromban, amikor szabadidőm volt, mentem ki apával szerelni, vagy egyedül a pincében barkácsoltam valamit. Az egyetem mellett egy ismerősömnek besegítek a lakásfelújításába, de most sajnos törött lábbal nemcsak a sport, hanem ez sem fog menni egy ideig” – sajnálkozik. 

Ezüstérmesként utazott Gdanskba

A víz-, gáz- és fűtésszerelő szakmával az általános iskola után ismerkedett meg. Mint meséli, nem volt biztos benne, hogy szeretne egyetemre menni, ezért végül a technikum mellett döntöttek a szüleivel. Így esett a választás a Zalaegerszegi SZC Széchenyi István Technikumra, ez az iskola adta meg az alapokat. 

„Nagyon sokat köszönhetek Péter Imre tanár úrnak” – mondja. Ő hívta fel ugyanis a figyelmét a hazai válogatóversenyre. Mártonnak nem az idei EuroSkills volt az első nemzetközi versenye: 2021. május végén kezdődött a felkészülés a 2022-es Szakmák Világbajnokságára, a WordSkills-re, emiatt fel is kellett költöznie a fővárosba. Tavaly a németországi Lahrban ezüstérmes lett, innen szinte egyenes út vezetett a 2023-as EuroSkillsre. 

„A világbajnokságra készültem másfél évet, az Európa-bajnokságra pedig két és felet” – fogalmaz.

A lengyelországi Európa-bajnokságra heti öt napot a Szily Kálmán Technikum tanműhelyében gyakorolt, Szigetvári Csilla épületgépész mérnök készítette fel a versenyre komoly ütemterv szerint. A versenyen a víz-, gáz- és fűtésszerelést külön részekre osztják, és mindent külön pontoznak. 

Kép

Fotó: MIK/Flickr

Bilincsezés, csövezés, nyomáspróba

Tizennyolc órát dolgoztak, három napra elosztva. „Első nap a gázmodullal kezdtünk. Bilincsezés, csövezés, nyomáspróba – sorolja példának a gázszerelés lépéseit.” Elmondása szerint technikailag nincs nagy különbség a gáz-, víz- és fűtésszerelés között. Maga a verseny nagy precizitást, pontosságot, gyorsaságot igényelt. Látványos szerelési feladatokat kellett elvégezni: a csővezetékeket a falon kívül megépíteni, szép formákkal és ívekkel, azaz fontos volt az esztétika is. „Ehhez képest a mai világban az úgynevezett ötrétegű cső az elterjedt, amit 99 százalékban a fal mögött visznek, azaz nem annyira számít, hogyan néz ki.”

„Nagy erősségem, hogy fejben nagyon ott tudtam lenni. A nehézségekből is fel tudtam állni” – szögezi le. 

De volt még valami, ami egészen biztos, hogy plusz energiát is adott neki a verseny alatt. „Hatalmas élmény volt, hogy a szüleim kijöttek Gdanskba szurkolni. Azt mondták, életre szóló, felejthetetlen emléket jelentett számukra is” – mondja. Emellett, míg tavaly a világbajnokságon ő volt hazánkból az egyedüli versenyző, idén együtt volt az egész magyar csapat. „Megalapozta a jó hangulatot, hogy mindenki mindenkivel tudott beszélgetni.”

Tizenhatan versenyeztek Marci szakmájában, de mint mondja, a kezdetektől látszott, ki az a három-négy ember, aki erősebb, akinek esélye lehet a dobogó valamelyik fokára felállni. 

Nehézségek után a dobogó tetejére

A második versenynapon nem várt nehézséggel találta magát szembe, ami elbizonytalanította. „Én haladtam a leggyorsabban, ezért nálam jelent meg először egy olyan probléma, hogy a radiátort nem lehetett feltenni oda, ahová alapból a feladat szerint tervezték. Nem volt jó a mérete. Szóval oda kellett hívnom a szakértőket (ők végzik a pontozást – a szerk.), akik megállították az időmet, és aztán ment a fejtörés, hogyan oldják meg ezt a helyzetet.

 Itt volt 40 perc kiesésem, emiatt a ritmusom eléggé megtört. 

Szerencsére a harmadik napra sikerült talpra állnom” – meséli. 

Kép

Offner Márton a dobogó tetején a 2023-as Szakmák Európa-bajnokságán – Forrás: MKIK/Flickr

Kedvenc gdanski pillanataként az eredményhirdetést említi. „Előtte kaptam a rossz hírt, hogy lepontozták a szivattyúmat és a radiátoromat 0 pontra. Nem jogosan. Ettől kicsit elment a kedvem, elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán dobogós leszek-e” – idézi fel. Mindhárom érmes nemzetet – Franciaország, Magyarország, Anglia ebben a sorrendben – felhívták a színpadra, de ekkor még nem lehetett tudni, ki hányadik helyen végzett. „Itt már biztos voltam, benne, hogy dobogós vagyok, csak azt nem tudtam, hányadik. Kicsit elkönyveltem magamban, hogy megint ezüstérmes leszek. Hogy aztán mégis sikerült az aranyérem, az hatalmas élmény volt” – összegzi. 

„Inkább tervezni szeretnék”

Marci szerint mindenféleképp hasznos az a szakmai tudás, amit megszerzett, de úgy döntött, nem elégszik meg ezzel. Jelenleg energetikai mérnöknek tanul a Budapesti Műszaki Egyetemen. „Nincs bajom a kivitelezéssel, de a tervezés jobban érdekel, inkább tervezni szeretnék, mint kétkezi munkát végezni kinn, terepen – magyarázza. – Nem rövid, hanem hosszú távú hozadéka van ennek a versenynek és az első helyezésemnek. Hosszú távon az önéletrajzban nagyon jól tud mutatni egy ilyen eredmény. Rövid távon szakmai elismerést jelent, meg valamekkora hírnevet is ad. Visszahallottam például, hogy egy nagy épületgépész kivitelező cégnél már ismerik a nevemet. Azért ez nem rossz” – mosolyog.

„Már a felkészülés alatt is nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, emellett személyiségfejlődésen is keresztülmegy az ember. Viszont sok lemondással is járt az egész, leginkább a személyes kapcsolataim terén. Az elmúlt két évben nagyon keveset voltam otthon, Zalaegerszegen a családommal, a barátokkal. De utólag azt gondolom, megérte” – teszi hozzá. 
 

A 2023-as Szakmák Európa-bajnoksága további magyar érmeseivel készült interjúink itt érhetőek el.

Az Atlanti-óceánon is túl

A Wright fivérek, Orville és Wilbur kerékpárgyártásból szerzett vagyonukkal 1899-ben vágtak bele a légi járművekkel való kísérletezésbe. Első repülőgépük 1903-ban szállt fel, amellyel az Atlanti-óceán átszelését is megpróbálták, ám sikertelenül. Az életveszélyes kaland mágnesként vonzotta a pilótákat, de az áttörésre csak 1927-ben került sor, amikor Charles Lindbergh elsőként repülte át az óceánt leszállás nélkül. Az első világháború és az 1929-es gazdasági válság okozta visszaesés az aviatikában is érezhető volt, Lindbergh sikere azonban új fejezetet nyitott a repüléstörténetben. Elterjedtek a tömegeket vonzó légi bemutatók és repülőgépversenyek, amelyek a járművek továbbfejlesztésére motiválták a gyártókat. 

A Lockheed cég volt az első, amely kifejezetten versenyre szánt gépek gyártásába fogott. 

A korábbi favázas, csillagmotoros gépek helyett megjelentek a fémből épített repülők, többek között a Lockheed Vega, amivel Amelia Earhart első nőként szelte át az óceánt 1932-ben.

Képeslapot repülőért

Lindbergh teljesítményén felbuzdulva a Kanadába kivándorolt Magyar (Wilczek) Sándor világháborús hadi pilóta a fejébe vette, hogy első magyarként szeretné teljesíteni a kihívást, ehhez Endresz György vadászpilótát választotta partneréül. A legfontosabb feltétel a megfelelő repülőgép megvásárlása volt. A Lockheed-gyár Sirius típusú gépét szemelték ki, amellyel Lindbergh is repült: a kétüléses, egyfedelű alsószárnyas, négyszázhatvan lóerős típus volt a legalkalmasabb a vállalkozásra, a szükséges összeg azonban nem állt a rendelkezésükre. Az USA-ba emigrált magyar közösség fogott össze a jó cél érdekében, létrejött a detroiti székhelyű Amerikai Magyar Transzatlanti Bizottság, amely egy dollárért megvásárolható, a magyar óceánrepülést népszerűsítő képeslapot adott ki. Összesen ötezer dollárnyi adomány gyűlt össze az akcióból, de ez még mindig kevésnek bizonyult. 

Ekkor lépett színre Szalay Emil, az Amerikában élő, hentesből lett húsüzem-tulajdonos, aki minden spórolt pénzét, összesen huszonötezer dollárt ajánlott fel a pilótáknak. 

Ez már elengedő volt, nem csupán a repülőgép beszerzésére, de a többletköltségek fedezésére is. Az ügy mellé állt a kor közismert sajtómágnása, a magyar revíziós követeléseket támogató brit Lord Rothermere is, aki tízezer dollárt ajánlott fel a repülést sikeresen teljesítő párosnak. A Justice for Hungary, vagyis Igazságot Magyarországnak szlogent a lord javaslatára festették a repülőgép oldalára, ezzel is reflektálva a trianoni döntésre.

A cikk folytatása a decemberi Képmás magazinban olvasható, amely már kapható az újságárusoknál. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Keresse a Képmást az újságárusoknál!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

A cigarettacsikkekben nem csupán a műanyagrészecskék okozhatnak súlyos környezeti szennyezést, de mindaz a cigaretta égése során keletkező hétezer vegyület is a levegőbe, vízbe, talajba kerülve ártalmas lehet a környezetünkre – dohányzókra és a körülöttük lévőkre egyaránt –, amelyek közül 93-ról megállapította az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerengedélyeztetési Hivatal (FDA), hogy káros vagy potenciálisan káros az egészségre.

Többek között ezért is kezdett bele a II. kerület és a Füstmentes.hu abba a programba, amelyben – a szemléletformálás, ismeretbővítés és az egyéni szokások megváltoztatása érdekében – a „keze alá dolgoznak” a felelős magatartás iránt fogékony dohányosoknak. 

A program keretében szemléletformáló csikkgyűjtő edényeket helyeznek ki a kerület köztereire.

„A környezetünk és az egészségünk érdekében is a legjobb természetesen az, ha el sem kezdünk dohányozni vagy ha dohányzunk, akkor a leszokás mellett döntünk. Meggyőződésünk, hogy a legtöbb emberi tevékenységnek létezik ártalomcsökkentett, a környezetre és az egészségre kevésbé káros változata. Azon felnőtt dohányzók esetében, akik valamilyen okból nem szoknak le, az ártalomcsökkentő megoldások célja az életminőség javítása mellett a környezet védelme. Tapasztalataink szerint ez csak összefogással, valamennyi érintett szereplő bevonásával lehet igazán hatékony, ezért örülünk különösen a II. kerületi önkormányzat és a Füstmentes.hu partnerségének” – hangsúlyozta Hajdu Márton, a Füstmentes.hu szóvivője.

Kép

A program sajtótájékoztatóján – Fotó: füstmentes.hu

„A II. kerület autentikus helyszín a modellprogramhoz: az önkormányzat saját maga dolgozta ki és indította útjára a Csikkmentes II. kerület elnevezésű projektet, hogy felhívja a lakosság figyelmét a környezeti ártalmak csökkentésének fontosságára, az eldobott cigarettacsikkek által okozott környezeti károkra és a hulladékelhagyás csökkentését szolgáló fogyasztói magatartásra. A mostani együttműködés így a már meglévő alapokon épülhet tovább, és lehetővé teszi a kezdeményezésünk kiszélesítését” – fogalmazott Őrsi Gergely, a II. kerület polgármestere.

A kihelyezett gyűjtőedények darabszámát folyamatosan hozzáigazítják majd az igényekhez és a tapasztalatokhoz, arra számítva, hogy a program kommunikációja nyomán a gyűjtésbe bekapcsolódók száma és aktivitása is növekedni fog. A gyűjtőedények felületét a szervezők a kezdeményezés üzeneteinek kommunikálására, illetve felhangosítására is felhasználják: olyan kérdések, illetve információk jelennek majd meg az edények oldalain, amelyek a gondolatébresztő, az egyéni – akár kis léptékben történő – felelős hozzáállást segítő tartalmaikkal maguk is nagyban hozzájárulhatnak az akció sikerességéhez.

Jóllakni és iskolába járni

A Mary’s Meals története 2002-ben Malawiban „mindössze” 200 gyermek étkeztetésével kezdődött, miután MacFarlane-Barrow helyben találkozott egy AIDS-ben haldokló édesanyával. A nő legidősebb, kiskamasz gyermeke akkor így fogalmazta meg élete álmát: „Elegendő ennivalót szeretnék, és egy nap iskolába járni.” Ma pedig már kimutatható, hogy ahol a gyerekek „Mária kenyerét” kapják, ott nő az iskolai beiratkozások, az iskolalátogatások és az iskolai végzettségek száma. A szervezet ugyanis napi egyszeri étkezést – helyi áron egy-egy bögre értékes tápanyagokat tartalmazó kása gazdálkodható ki az évi 22 euróból – biztosít a tanítási helyeken, így ösztönzi a gyerekeket az iskolába járásra, aminek köszönhetően később kiléphetnek a szegénységből. A kezdeményezés az „akinek több van, mint ami elég, az ossza meg a rászorulókkal” elvéből indul ki. Ennek gyakorlati megvalósítására egészen friss példának az alapító Budapesten elmesélte, hogy nemrég egy skót-felföldi középiskola diákjai határozták el, hogy olcsóbban esznek, és az így keletkező megtakarítást beteszik a közösbe. Egy hét alatt 12 ezer euró jött össze, ami egy tanévre 600 szegény sorsú gyermek étkezését biztosítja.
A szervezet célja, hogy a hozzá érkező adományok legalább 93 százalékát közvetlenül jótékonysági tevékenységre fordítsa, csak a többit a működésre. „Egyszer, Kolumbiában megkérdeztem egy mélyszegénységben cseperedő, hatéves kisfiútól, aki az utcán egy kartondarabon feküdt, hogy ki a legjobb barátja – osztotta meg a történetet a Mary’s Meals vezetője. – Azt felelte, hogy Isten. Kérdeztem, miért. »Mert mindent megad, amire szükségem van«, válaszolta. Azóta mindig erre gondolok, mielőtt panaszkodnék. Az is előfordult, hogy Boszniában segédkeztünk, és vészhelyzet miatt a bankszámlánkon lévő összes pénzt, 4200 fontot a helyi emberekre fordítottuk. Erről csak én és a feleségem tudtunk. Utána kértem Istent, valahogy segítsen a túlélésben – s mire hazaértem, otthon egy 4200 fontról szóló csekk várt… Egy észak-írországi pap küldte, névtelenül.” 

„De azt sem feledem, hogy a legbőkezűbb adományozási kedvvel a glasgow-i focistadion mellett, a Rangers–Celtic »vérre menő« rangadó előtt találkoztam, a szurkolók hihetetlenül megnyitották a szívüket és a tárcájukat.”

Kép

A Mária konyhája történetéről szóló könyv - Kép: dr. Szász Adrián

Medjugorje, a családi sufni, majd a világ

A Mary’s Meals tevékenysége valójában a bosznia-hercegovinai, medjugorjei Mária-kegyhelyről indult, ahol a MacFarlane-Barrow család a háború sújtotta helyi lakosságot támogatta a kilencvenes években. Lenyűgözte őket az a nagylelkű adománytömeg, amely civilektől érkezett – és kötött ki a Medjugorje melletti menekülttáborokban –, innentől nem engedték el egy pillanatra sem a segítő munkát. Mivel ezen legelső projektjük résztvevőinek életét örökre megváltoztatták a medjugorjei zarándoklatok, úgy döntöttek, a szervezetet Mária, Jézus anyja tiszteletére nevezik el, ám mindegyik vallás tagjait tiszteletben tartják, az ateistákat is segítik. Mára eljutottak oda, hogy több mint 2,4 millió gyermek – akik amúgy a földeken dolgoznának, az utcán koldulnának vagy szemetet szednének, hogy elkerüljék az éhhalált – jóllakottan ülhet az iskolai osztálytermekben, és képes az írás-olvasás elsajátítására koncentrálni. Ez a következő generációk egy része számára akár véget is vethet a segélytől függésnek. Az eredmény nagyban köszönhető a Mary’s Meals önkénteseinek, akik mintegy 20 országból verbuválódnak. Immár Magyarországról is várnak csatlakozókat a közösséghez.

A Mary’s Meals közösségimédia-felületei: Facebook és Instagram.
Honlapjuk: marysmealsmedjugorje.org.
Bankszámlaszámuk, amelyre adományozni lehet (KH Bank): HU49 1040 2104 5052 7086 8652 1012

Magnus MacFarlane-Barrow a könyvbemutatón további személyes élményeit is megosztotta. Kiderült például, hogy a sufni, amely a könyv címében is szerepel, az ő családjuk fészere, amelyben az első segélycsomagokat gyűjtötték a külföldre szállításukig. A helyiséget még az édesapjától örökölték, és a mai napig ez az alapítvány főhadiszállása, egy kicsit az egyszerűség, az emberközeliség szimbólumaként is – mondjuk egy drága, modern iroda helyett. Ahogy a tevékenységük jelképe egy bögre is, mert például a malawi vagy zambiai gyerekek, akik előtte sosem étkezhettek az iskolájukban, most már egy bögre tápláló kásával is elképesztően boldogok. De MacFarlane-Barrownak az is fontos tapasztalata, hogy Afrikában az emberek a legmélyebb szegénységben élve is tánccal, énekléssel indítják a napot. Végül azt is megjegyezte, hogy mostanra számára sokszorosan bebizonyosodott, hogy a róluk szóló vicceket cáfolva a skótok nem szűkmarkúak, hanem jóságosak.

Csillagok között, skót szoknyában

„2010-ben, amikor CNN-hősnek választottak, egy 16 milliós nézettségű ünnepségen kellett szigorúan 45 másodperces köszönőbeszédet mondanom, ráadásul a műsorban elsőként – elevenítette fel a díjazott. – Abban már a rendkívül kellemetlen sminkelés és frizurakészítés alatt is biztos voltam, hogy Istennek és a Szűzanyának köszönetet kell mondanom, de vajon beleférek-e az időkeretbe, nem vágják-e ki pont ezt, morfondíroztam.

Skót szoknyában, az oldalamon bőr erszénnyel jelentem meg. Jon Bon Jovi szívélyesen üdvözölt, majd Gerard Butler hollywoodi színész mutatott be a közönségnek.

Végül minden belefért a mondandómba, nem kellett kivágni belőle. Majd Butler a színfalak mögött elárulta: az anyukája mindig rólam beszél, és az is kiderült, hogy mindketten a Celticnek szurkolunk. Aztán óriási meglepetésre személyesen bemutatta Demi Moore-t, akivel otthon a család mindig ugratott, amióta egyszer megjegyeztem, milyen csinos. Ő is könnyes szemmel gratulált. Azt viszont azóta sem tudom, a tevékenységem vagy a skót fizimiskám miatt kértek tőlem annyi közös fotót” – derülhettünk zárásként még egy sztorin, majd megismerhettük a Mary’s Meals hazai jószolgálati nagyköveteit, köztük Otigba Kenneth kétszeres magyar válogatott labdarúgót. A nigériai születésű, négyéves korától Magyarországon felnőtt sportoló is megerősítette, hogy Afrikában a nélkülöző családoknak felbecsülhetetlen segítség Mária kenyere.

A gyerekeknek mindössze három dologra van valóban szükségük a boldogsághoz: figyelemre, szeretetre és biztonságra, állítja Győri Ildikó. A pszichológus szerint, ha ezeket megteremtjük és ki is mutatjuk, nem csak akkor, amikor a gyermek még kicsi, hanem később is, amikor a hullámzó hormonok miatt időnként vegyes lelkiállapotú kamasszá válik, már sokat tettünk azért, hogy gyermekünkből boldog ember váljon.

A biztonság megteremtése és fenntartása mindenképpen az egyik legfontosabb szülői feladat.

Kulcsszó az élmény

Mivel járulhatunk még hozzá a gyerekünk boldogságához? Mint láttuk, az egyik tényező a figyelem: ha valakire figyelnek, meghallgatják a véleményét vagy csak szimplán időt töltenek vele, úgy érezheti, hogy fontos.

Manapság a közös minőségi időtöltés megélése a munkatempó és iskolai követelményszint mellett nagy kihívást jelent a családok számára. A szülőkre nagy nyomás nehezedik – sokan próbálják az egymásra szánt időt például vásárlással kompenzálni. A gyerekeket a korai mobiltelefon- és tévéhasználat miatt már óvodás, kisiskolás korban eléri a reklámdömping hatása, ami miatt olyan dolgok után kezdenek vágyakozni, amelyekre nincs is szükségük, de a hirdetések vonzó szlogenjei „beégnek” a tudatukba. 

„Erős nyomást helyez a mai kor a szülőkre, hogy vásároljanak, a körülöttük lévő világ azt sugallja, hogy az a gyerek a boldog gyerek, aki mindent megkap. A gyerek boldogsága azonban nincs egyenes arányban az ajándékok, tárgyak mennyiségével és értékével. A pénz egy úgynevezett „higiénés tényező”: szükség van rá az alapvető szükségletek kielégítéséhez, vagyis ahhoz, hogy egy bizonyos életszínvonalat fenn tudjunk tartani, de azon túl egy gyereknek nincs szüksége arra, hogy tízévesen sok tízezer forintos játékot, vagy ruhát vegyünk neki” – magyarázza Győri Ildikó.

A hosszú távú boldogság és kiegyensúlyozottság korántsem ettől függ, a gyerekek ugyanis leginkább a szüleik idejét akarják. 

Egy felfedezős kirándulást az erdőben, korizást a kivilágított műjégpályán, forró csokizást, rollerezést és átcsiklandozott, összebújós, nevetős vasárnap délelőttöket.

Kép

Fotó: Freepik

„Élmény, élmény, élmény! Ez legyen a kulcsszó, mert ezekre a gyerek hosszan emlékezni fog, ez jelenti számára a kincsesbányát, amiből egész életében erőt meríthet. Minden olyan emlék, ami a családhoz, barátokhoz köti, olyan, mintha egy kincseskamrát töltene fel kincsekkel, amelyekből felnőttkorában, amikor majd ő is szülővé válik, a gyermekének továbbadhat” – magyarázza a pszichológus.

A drága ajándékokkal azért is érdemes vigyázni, mert ha a család anyagi helyzetében netán változás állna be, és a gyerek nem kap egy adott pillanattól kezdve drága ajándékot, úgy fogja érezni, hogy ő értéktelenedett el, mert nem azt kapja, amit addig megszokott. Viszont, ha élményt ajándékozunk, például eltöltünk egy napot együtt az állatkertben, akkor a gyereknek ez öt év múlva is emlékezetes és fantasztikus ajándék marad. Amikor majd felnőttként tekint vissza a gyerekkorára, leginkább azokra az időkre fog emlékezni, amelyeket vele töltöttek.

A példa te magad légy!

Győri Ildikó szerint a boldogság tanulható, és nagyon meghatározó, hogy milyen mintát lát a szülőktől a gyerek. Akkor a legkönnyebb megtanulnia a boldogságra való készséget, a pozitív hozzáállást az élethez, ha a szülőktől is ilyen mintát lát, mert akkor csak utánoznia kell őket. Ha a szülők inkább a nehézségeket, a negatívumokat hangsúlyozzák, akkor a gyereknek is ez lesz a minta. Ezt fogja keresni a saját és mások életében is. 

Sokkal nehezebb dolga lesz a boldogság irányába elindulni, hiszen nem azokra a dolgokra fókuszál, amik boldoggá teszik a mindennapokban, hanem azokra, amelyek kiábrándítják vagy elkeserítik. 

Az energiánk oda áramlik, ahová a figyelmünket irányítjuk. Ha a jó dolgokat vesszük észre az életben, akkor jól fogjuk érezni magunkat, ha a rosszakra fókuszálunk, akkor pontosan az ellenkezője fog megtörténni. A rossz dolgokból lesz gyűjteményünk, és ennek megfelelően az életről alkotott képünk is negatív lesz, tele katasztrófákkal és gonoszsággal.

A pszichológus szerint azon sajnos nem tudunk változtatni, hogy mennyi rossz dolog történik a világban, azon viszont igen, hogy mennyire engedjük be ezeket az életünkbe. Mindenképp arra érdemes törekedni, hogy a figyelmünk spektrumába minél több jó dolgot engedjünk be, észrevegyük az örömöt, a szépséget és a rengeteg pozitívumot is, ami nap mint nap körbevesz bennünket.
 

Hogyan közelítesz azokhoz a fogalmakhoz, hogy édesapa és édesanya? Kibékültél velük?

Sokszor töprengek rajta, valóban olyan közel áll-e hozzám ez a két meghatározás. Társadalmilag ezek a fogalmak az elfogadottak, használom őket, komolyabb jelentés nélkül. Nemrégiben láttam egy filmet, amelyben a főszereplő elveszíti az édesanyját, és tőlem távolinak, idegennek éreztem a történetet. Idegen tőlem, hogy nincsenek szüleim, azonosulástudat nélkül veszem tudomásul. Néha elképzelem, milyen lenne, ha volna családom, édesanyám, akihez hazamegyek, nehéz helyzetben fordulhatok, aki megsimogat, érdeklődik a hogylétem felől, lelki támogatást nyújt. Jó ezekről ábrándoznom. A barátaim gyakran panaszkodnak amiatt, hogy az édesanyjuk folyamatosan nyaggatja őket, mindenbe beleszól, mindenről kérdez, besokallnak tőle, nem bánnám, ha én is besokallhatnék anyámtól.

Tragikus körülmények között veszítetted el az édesanyádat, alkoholproblémákkal küzdő édesapád megölte őt. Ezek után az apai nagymamád nevelt, az ő halála után állami gondozásba kerültél. Hogy látod, ezek a stációk kellettek a megerősödésedhez, az önmagadra találáshoz, a feltámadásodhoz?

A napokban hallottam egy mondatot, amely engem nagyon megfogott: „Aki nem tiszteli a múltját, annak nincs jövője.” Hálás vagyok a traumáimnak, általuk alakult a személyiségem olyanná, amely előrevisz. Nem a legkönnyebb történet az enyém, sok megküzdéssel jár a feldolgozása. 

Szerintem én édesanyám halála nélkül halott lennék. Apám borzasztóan brutálisan bánt a családjával, nem kímélt bennünket. Édesanyám szó szerint az életét adta értem.

Életed nehéz pillanataiban a magaddal cipelt történetek nem húztak le egy olyan állapotba, amelyben azt érezted, hogy az egésszel torkig vagy?

Az alakult ki az életemben, hogy mindent magamnak kell csinálnom, másokra nem számíthatok, és ez sokszor nyomasztó. A tudat, hogy nincs hova hazamennem. Nekem kell megszerveznem, alakítanom, formálnom az életemet. Mondják, hogy ne agyaljak annyit, ilyenkor megkérdezem: „Miért ne? Ha én nem oldom meg, akkor ki fogja?” Irigylem az engem körülvevő embereket, amiért minden az ölükbe hullott. Például nekem nincsenek normális hangszereim, nehezített pályán mozgok. Igaz, a magamra utaltság egyben erő.

Négyéves voltál, amikor az édesanyád meghalt. Mennyire emlékszel rá?

Emlékszem, hogy hozzák haza a Pannóniát, egy oldalkocsis veterán motort, és én futok eléjük az utca végére. Képek ugranak be róla, a szétvert, sebhelyes, véraláfutásos arcáról. Ezek nagyon fájdalmas emlékek. Emlékszem, hogy hív magához a kisszobába, ahova bezárta az apám, és én nem merek bemenni, egyrészt, mert az apám megtiltotta, másrészt, mert rettenetesen félek.

Volt boldog pillanata a gyerekkorodnak?

Amikor anyukám és apám ment a piacra, én gilisztát tettem a kapukilincsre, és azzal fenyegettem őket, hogy addig nem veszem le, amíg meg nem ígérik, hogy hoznak kindertojást. Gyerekként szupermenként tekintettem magamra, külső szemmel néztem a világot, hogy feldolgozzam a hátrányaimat, például a cigányságommal járó másságomat.

Nem jó megkülönböztetettnek lenni?

Látom ebben a jót, de néha azért sok.

Sok mindent túléltél. Van benned küldetéstudat? 

Abszolút! Szívügyem a nehéz sorsú emberek támogatása, kiemelése, önmagam példaként felmutatása. 

Szeretném, ha a történetem erőt adna nekik. Hiszen, ha nekem sikerült kiemelkednem, a nehéz helyzetből felállnom, nekik is sikerülhet. 

Egyszerre átok és áldás a múltam, az életem.

A traumatizált emberek könnyen sodródnak bele az áldozatszerepbe. Te áldozatként gondolsz magadra?

Előfordul, hogy felveszem ezt a szerepet, pontosan azért, hogy semmiben se hasonlítsak az apámra. Egy-egy vitában hagyom magam, tűrök, aztán átbillenek anyám szerepébe. Ezeket a generációs átkokat utálom ebben a történetben, a kérdést, hogy tulajdonképpen ki vagyok én a traumáim nélkül. Minden, amit csinálok: a zene, a függőségeim, bármilyen művészi kifejezésem mind az apám és az anyám lenyomata. De ezek nélkül ki vagyok én?

Azt mondtad, hogy kellettek ezek a történetek, hogy az legyél, aki most vagy.

Igen, de mi van, ha ez nincs? Folyamatosan foglalkoztat. Például alvási paralízisben szenvedek. Fekszel este az ágyadban, és arra eszmélsz, hogy mindjárt lebénulsz, többé nem kelsz fel. Ilyenkor arra próbálsz figyelni, hogy kontrolláld magad, hogy ez a képzet ne uralkodjon el rajtad. Rettenetes. Bármit csinálok, mindig ráhúzzák a gyerekkoromat, hogy minden abból származik. Sokan azt hiszik, hogy bántalmazó vagy bántalmazott vagyok, köztes állapot nincs. Zavaró, hogy ezekbe a keretekbe, sémákba száműznek, és elfelejtik, a traumáim kifejezésén kívül is vagyok valaki.

Egy nagyon különleges hangszeren játszol. Hogyan találtál rá?

Alapvetően az intézetben jött az életembe a zenélés. Volt egy dobos, metálos szobatársam. Szereztünk egy dobverőt, és amin csak tudtunk, doboltunk. Fantasztikus élmény volt! Kerestem a zenei stílusomat, az utamat. Egy időben kongáztam, mindenféle afrikai dolog érdekelt, tradicionális afrikai zenéket játszottam. Egy ismerősöm mutatta meg nekem a handpant. Nagyon felcsigázott, videókon tanulmányoztam megszállottan. 

Később egy kölcsönzött hangszeren gyakorolgattam otthon, majd utcazenéltem, mígnem Olaszországból rendeltem egy prototípust. 

Idővel csináltam egy improvizatív zenekart, gerillakoncerteket tartottunk, például a Filozófusok kertjében léptünk fel, nagyon jó volt. Folyamatosan kapunk bemutatkozási lehetőséget a fesztiválokon. A Művészetek völgyében, Ozorán, jógabulikon, kisebb-nagyobb magánrendezvényeken léptem fel, filmes munkákban vettem részt, hála Istennek nincs okom panaszra, van munka.

Aki nem ismerné, hogyan írnád le neki a zenédet?

Amire nem húzható rá egy műfaji megjelölés, arra rávágják, hogy világzene. Én úgy fogalmaznék, hogy biodiszkót, pszichedelikus transzzenét játszunk, amolyan hibrid zenét. Jöjjön el mindenki valamelyik koncertünkre, és megtudja, pontosan mi ez. (nevet)
    
A cigányságnak – amennyiben általánosíthatunk – milyen pozitívumát emelnéd ki? 

Törekszem arra, hogy ne azonosítsanak a cigányokra ráhúzott negatív sztereotípiákkal. Stílusban, öltözködésben, viselkedésben kerülöm mindazt, amit a többségi társadalom a cigányok jellemzőinek tart. Pozitív példaként a cigányok kiváló üzleti érzékét, a zene, a mozgáskultúra, általában a művészet területén elért eredményeiket hoznám fel. Az volna a legjobb, ha a cigányságról alkotott képet ezek, és nem a negatív példák határoznák meg. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2023. november 24-én a budapesti Országos Központban került sor a Katolikus Karitász karácsonyi adománygyűjtő akciójának ünnepélyes meghirdetésére. Elsőként Écsy Gábor, a segélyszervezet országos igazgatója köszöntötte a jelenlévő családokat és a Felzárkózó Települések programba bevont ormánsági vendégeket, akik zenés műsorral egybekötött adventi koszorú készítésnek lehettek részesei. Écsy Gábor elmondta: „A nyitott tenyérben tartott, hóból formált szív szimbóluma annak, hogy kezünkben van a lehetősége a segítségnyújtásnak. Szívünk kitárásával felmelegíthetjük mások hideg otthonát, ünneppé tehetjük küzdelmekkel teli napját. A szeretet kézzel foghatóvá válhat, ha olyat adunk másnak, ami örömet okoz neki, ami kisegíti a bajból, vagy ha egyszerűen csak megajándékozzuk és megélheti, hogy nincs egyedül.”

Herczegh Anita asszony, a Karitász jószolgálati nagykövete hosszú évek óta támogatja a segélyszervezet sokoldalú munkáját. Az idei karácsonyi kampány elindításakor különösen fontosnak tartotta felhívni a figyelmet az adakozás erejére. „Bátran lehet csatlakozni a nagy karitatív szervezetekhez, például a Katolikus Karitászhoz, amely egész évben a kifogyhatatlan tárházát valósítja meg a segítőkészségnek, az adományozásnak, az odafigyelésnek, legyen szó nélkülözőkről, menekültekről, hajléktalanokról, hátrányos helyzetűekről, fogyatékkal élőkről és bármely olyan rétegéről a társadalomnak, amelyikre kicsit oda kell figyelni, és észre kell venni, hogy valamiben szűkölködnek, nélkülöznek. […] Vegyük észre, hogy ettől lesz szép az ünnep: hogy megosztjuk a másikkal, amink van. Szeretetet bármelyikünk tud továbbadni, s ezáltal egy kicsit fényesebbé tenni a másiknak az ünnepét.” 

A hivatalos esemény után Anita asszony is csatlakozott a zenés adventi készülődéshez. Orsós Róbert, a Somogyapáti Jelenlét Pont munkatársának köszönhetően a résztvevők gitárzenére, közösen énekelve készíthettek adventi koszorút, búcsúzáskor pedig minden család tartós élelmiszercsomagot kapott, hogy ne legyen üres az ünnepi asztaluk.

Kép

Fotó: Katolikus Karitász

Nemcsak az Országos Központban, hanem hazánk minden szegletében sok-sok programot szerveznek a Karitász-önkéntesek: egész télen teát és meleg ételt osztanak a hajléktalanoknak és krízishelyzetben élőknek, több száz családot támogatnak kályhával és több esetben tűzifával. 

December 10-én az „Egymillió csillag a szegényekért” elnevezésű szolidaritási napon országszerte közösségi gyertyagyújtásokat szerveznek, hogy felhívják a figyelmet a tőlünk karnyújtásnyira élő szegényekre. 

A határon túli magyar családokat élelmiszercsomaggal, fűtőberendezésekkel, édességekkel, és egyéb ajándékokkal segítik az ünnepek előtt. 

Az Angyalbatyu ajándékgyűjtő akció keretében december közepéig nehéz sorsú gyermekeknek lehet csomagot készíteni és leadni valamelyik Karitász-gyűjtőponton. Részletek a www.angyalbatyu.hu oldalon. Az ajándékcsomagokat és pénzadományokat a Szent István- bazilikánál felállított vásári faházában is fogadja a Karitász.

Az adományozók segítségével országszerte több tízezer gyermeknek válhat valódi ünneppé a karácsony és sok nehéz helyzetben élő ember vészelheti át könnyebben a hideg téli napokat. 

November 24-től több módon is be lehet kapcsolódni az országos összefogásba:
•    A 1356-os adományvonalon egy hívással 500 forinttal támogathatják a Karitász munkáját
•    Online adományozással bármilyen összeggel hozzájárulhatnak a karácsonyi segélyprogramhoz és a Karitász évközi tevékenységeihez. Részletek a karitasz.hu oldalon.
•    Az egyházmegyei Karitász központokon és a meghirdetett gyűjtőpontokon keresztül egy-egy helyi program is támogatható tárgyi vagy pénzadománnyal.

Aki szeretné támogatni a Karitász munkáját, az alábbi módokon segíthet:
Banki utalás 
Bankszámlaszám: Raiffeisen Bank 12011148–00124534–00100008
Adományvonal: 1356
Online adományozás: karitasz.hu

Rita első napjait és éveit Ágnes így idézi fel: „Rita kétnapos korában belázasodott. A Tűzoltó utcai Gyermekklinikán azt mondták, keringési problémája van, de hogy ez mennyire súlyos, azt nem tudták. Négy hónapos korában egy nagyobb kivizsgálás után kaptuk meg a diagnózist: hipertrófiás kardiomiopátia. Ez egy olyan szívbetegség, amelyet nem lehet műteni. 

Konyhanyelven azt jelenti, hogy Rita nagyobb szívvel született, mint az egészséges kisbabák. 

Néhány év múlva azonban már nyoma sem volt a betegségnek, Rita kinőtte. Az orvosok alig akarták elhinni.”

A nehézségek azonban nem múltak el, hiszen a kislány sok mindenben nem fejlődött a megfelelő ütemben és mértékben. A lemaradást egy ideig a szívbetegségnek tulajdonították, a korai fejlesztéseket pedig épp a szívbetegség miatt nem javasolták. Egy pont után azonban már lehetett tudni, hogy a lassabb fejlődést valamilyen értelmi fogyatékosság okozza – igaz a pontos diagnózis, vagyis az, hogy a tizenhatodik kromoszómán eltérés van –, csak Rita felnőttkorában derült ki. Egy azonban már gyermekkorában is biztossá vált: a fejlesztéseket vétek mellőzni. 

A Bókay utcai gyermekklinikán egy kiváló orvos, Bókay János hívta fel a szülők figyelmét arra, hogy Rita nem csupán egy szív, hanem egy egész gyerek, akinek mindig az általános állapotát kell figyelembe venni, és azzal kell foglalkozni. Ágnes megfogadta a tanácsot, de ahogy fogalmazott, a későbbi eredményekhez kellett lánya kitartása is, aki a fejlesztéseknek köszönhetően sok lemaradást behozott. 

Értelmi fogyatékos felnőttként ma lovagol, zongorázik, színjátszó szakkörbe jár, de ami ennél is fontosabb, képes az önálló életre. 

Rita négy órában dolgozik a Hegyvidéki Ízlelő Étteremben, ahol a vezetőségen kívül kizárólag fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatnak. Magabiztosan és nagy örömmel végzi a felszolgálómunkát. Az étterem szerencsére közel van a lakásához, így a közlekedés sem okoz gondot neki. „Délelőtt tíztől délután kettőig dolgozom, egy szabadnapom van a héten. A munka mellett sok minden másra is marad időm. Szeretek zongorázni, időnként házi koncerteket adok a családnak. Szeretek a MáSzínházba járni, ahol művészetterápiás foglalkozásokon vehetek részt. Zsámbékra járok lovagolni. Egyedül élek, de nem vagyok teljesen egyedül, mert otthon törpenyulakat és halakat tartok” – mesél Rita az életéről.

Talán sokan csodálkoznak azon, hogy saját háztartásban él, s hogy a családjának volt bátorsága meghozni ezt a döntést. „Bevallom, rajtam kívül senki nem hitt abban, hogy a lányunk elköltözése, önállóvá válása sikerülni fog” – idézi fel Ágnes a vízválasztó időszakot. – Először én is aggódtam, felkészültem arra, hogy majd vissza akar költözni hozzánk, de nem ez történt. A közelben lakik, mindennap találkozunk, a testvérei is gyakran látogatják, és amiben kell, segítünk neki. De alapvetően önálló, és ez számunkra megnyugtató érzés. Kirepült, de gyakran hazalátogat.” 

Ugyanakkor nem volt könnyű az út, amely idáig vezetett. Az anyának, a lányának, de a többi családtagnak sem, és mindenki hozzátett valamit ahhoz, hogy Rita ma csak csekély mértékben szorul segítségre. „Ha előre tudtam volna, hogy ilyen nagy feladatot kapok, talán azt éreztem volna: nekem ehhez nem lesz erőm” – mondja Ágnes, aki a nehézségek ellenére mégsem hátrált meg. „Amikor kiderült, hogy Ritának szívbetegsége van, eldöntöttem, hogy ő élni fog, és kész. Sokat voltam vele, de igyekeztem figyelni arra is, hogy a fiaim ne szenvedjenek hátrányt emiatt. Szerencsére volt segítségem, és a fiúk is sokat segítettek. 

Azzal is, hogy nem hagyták Ritát elkényeztetni. A bátyjai mellett tanulta meg, hogy nem engedhet meg magának mindent, miközben folyamatosan érezhette azt is, hogy szeretik és vigyáznak rá. 

A tágabb család, a baráti kör is így viszonyult hozzá.”

Rita sok segítséget kapott a családjától, a segítőktől, a szakemberektől. De ő maga is sok mindent adott és ad ma is. Kedvessége, önzetlenége, derűje „nagy szíve” kihat a környezetére. 

„Amióta Rita él, türelmesebb lettem” – összegez Ágnes. – Mellette jöttem rá, hogy türelmetlenül nem lehet feladatokat megoldani. Elfogadóbb és empatikusabb is lettem, és megtanultam felismerni, hogy mi az, ami valóban gond, és mi az, ami nem az. Mindannyian kevesebbek lennénk, sok minden hiányozna az életünkből, ha Rita nem lenne.” 

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható:

A cikk és a podcast megjelenésének támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Mindenki boldogságra vágyik

Mint minden betegség, a függőség is felborult egyensúlyt, diszharmóniát jelez, függetlenül attól, hogy drog, alkohol, szerencsejáték, számítógép, étel vagy egyéb szer okozza. Bár lassan már látjuk a függőség fizikai, pszichológiai és érzelmi hatásait, legtöbbször mégis figyelmen kívül hagyjuk az egyik legfontosabb tényezőt: a lelki okot.

A lelki válságok vagy traumák kezeletlensége gyakran jelentkezik függőségként. A cél tehát a tartós gyógyulás és változás, a testi, lelki, szellemi, spirituális harmónia visszanyerése.

A trauma és a függőség kapcsolatával gyakorló orvosként foglalkozó dr. Máté Gábor a függőségekre elsősorban a traumatikus múlt tüneteként tekint. Trauma alatt általában valamilyen váratlan, szörnyű vagy ép ésszel felfoghatatlan eseményt értünk, amellyel nem tudunk megbirkózni. 

A traumatizáltságot nem feltétlenül a konkrét történés súlya okozza, sokkal inkább annak feldolgozatlansága, vagyis a személyben lezajló folyamatok. 

A gyermekkorban átélt trauma akkor a legnehezebb, ha azzal a gyermek magára marad, hiszen neki még nincs elég eszköze ahhoz, hogy a fájdalmas élményekkel megküzdjön. A függőségben szenvedő ember, mint mindenki más, csak megkönnyebbülésre, szeretetre, örömre, elismerésre, vagyis boldogságra vágyik. Ezek a vágyak jogosak, természetes emberi reakció, hogy a traumából eredő szenvedéstől menekülni akarunk. Ennek egyik formája a különböző függőségekben való elmerülés – legyen az drog, alkohol, szex, játék, internet, munka vagy akár a kényszeres vásárlás.

A fájdalom mint ébresztő üzenet

A függőség a fájdalmainkra adott válasz. De milyen az a fájdalom, amely annyira emésztő, hogy végül az ember önmagát és a környezetét is képes rombolni, csakhogy néhány pillanatig ne érezze? A fájdalom ébresztő üzenet, amely jelzi, hogy valami nem működik jól. Elfojtása nem egészséges, és hosszú távon még csak kiutat sem kínál, az egyetlen kiút, ha szembenézünk vele. A cél pedig egész énünk felfedezése, hiszen az egésznek kell meggyógyulnia, nem csak egy részünknek. A fájdalmunk enyhítése nem lehet cél. A szenvedélybetegség pontosan azt mutatja meg, hogy ha csak egy adott pillanatban enyhítjük a fájdalmat, aztán még nagyobb bajba kerülünk. 

Néhány terápiás irányzat elutasítja a spirituális vágyat, értelmetlen rituálékként és szabályokként, illetve a gyengeségbe való menekülésként értelmezi. 

A szerfogyasztás mint örömszerzés is a fájdalom elől való menekülés egyik módja, de inkább az igazi öröm helyettesítése, menekülés a semmibe. 

A külső forrásból származó addiktív anyagok, mint például a drog, az alkohol, a nikotin – nem fogják enyhíteni sem a lelki, sem pedig a spirituális vágyakozás fájdalmát. Mindannyian vágyunk arra, hogy felfedezzük kik vagyunk, miért jöttünk a világra, tudni akarjuk, mit jelent számunkra az élet. Nagyon fontos, hogy felismerjük ezt a vágyat. Amíg nem szembesülünk vele, és képességeinket nem arra használjuk, hogy valódi életcélunkat megértsük és megéljük, addig nem érhetjük el a boldogságot sem. Lelkileg „éhesek” maradunk. A szenvedélybetegek azért nyúlnak újra és újra a választott szerhez, mert más kiutat nem találnak a szenvedéseik enyhítésére, nem tanulták meg, hogy miképp kell egészséges módon szabályozni az érzelmeiket, kapcsolódni önmagukhoz, valamint másokhoz.

Gyógyulás kapcsolatokkal

A függőség nem csupán egyéni probléma. Egyénileg értelmezhetetlenek vagyunk, hiszen családban, kisebb és nagyobb közösségekben létezünk, kapcsolódunk egymáshoz. Mindenkinek megvan a maga családtörténete, akkor is, ha valaki nem ismerte a szüleit. Az egészen korai traumáinkra nem emlékszünk, az is megesik, hogy az agyunk letiltja a nagyon fájdalmas emlékeket. Ez védelmet nyújt a pszichénknek, így nem törnek felszínre a nehéz és fájdalmas érzelmek. 

Az eseteim többségében azonban a függőség mögött húzódó trauma nagyon is látszik, megfogalmazható, megragadható. A hozzá kapcsolódó történet és a negatív érzelmek pedig terápiával gyógyíthatók. 

Amennyiben megértéssel és elfogadással tudunk tekinteni a szenvedélybeteg emberre, az már önmagában gyógyítóan hathat rá. 

Ebben a folyamatban a megértés, a hit, az elfogadás és az őszinte szeretet mind eszköz lehet, ugyanakkor kétségtelen, hogy a szörnyűségek feldolgozhatóságának van emberi határa. Ekkor ismerhetjük meg a spirituális igényünket, amely túlmutat a racionális válaszokon, módszereken és az eszközök tárházán. Az Istennel való kapcsolat nem terápiás modell, de könnyen lehetne az. A felépült szenvedélybetegek nagy hányada Isten szabadításában, elfogadásában és őszinte szeretetében tud nyugalomra lelni. A kapcsolataink betegítenek meg bennünket, így azokon keresztül tudunk meggyógyulni is. Az Isten és az ember közötti kapcsolat is ilyen. A hit a nem látható dolgokról való meggyőződés. Cseppet sem racionális, mégis mindannyian vágyunk rá, hogy gyógyítson, betöltsön és szabaddá tegyen. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>