„A múlt század egyik legnagyobb tehetségű, legbefolyásosabb és legmeghatározóbb filmese volt” – állítja Martin Scorsese az 1902-ben, Miskolcon született Pressburger Imréről. Az irodalom, a zene és a matematika iránt is érdeklődő, zsidó származású fiú tizenévesen Temesváron tanult, majd külföldön, Prágában és Stuttgartban folytatott műszaki tanulmányokat. Miután édesapja elhunyt, önállóan kellett boldogulnia, ezért az egyetemet félbehagyva újságírónak állt, és novellákat írt. Utóbbiakra Berlinben is felfigyeltek, így az európai filmgyártás egyik központjában kapott forgatókönyvírói állást.

Az UFA filmstúdiónál Erich Kästnerrel és Billy Wilderrel is együtt dolgozhatott, például az Emil és a detektívek forgatókönyvén. Berlinben készült egyetlen magyar vonatkozású filmje, A vén gazember is: e zenés Mikszáth-adaptációt a Hunnia filmgyárban vették fel magyar színészek szereplésével. 1933-ban, a nácik hatalomra kerülésekor az UFA cég elbocsátotta zsidó alkalmazottait, Pressburgerrel sem hosszabbítottak szerződést. Ekkor úgy távozott berlini lakásából, hogy „az ajtóban hagyta a kulcsot, hogy a rohamosztagosoknak ne kelljen betörniük azt”. Párizsban, majd 1935-től Londonban élt.

Oscar-díj és királyi dicséret

Az angol fővárosban egy magyar származású filmesekből álló közösséghez csatlakozott, itt ismerte meg a világhírű Alexander Kordát is, aki elkezdte forgatókönyvíróként alkalmazni. Így Pressburger előtt megnyílt az út a brit filmipar magasabb köreibe: hamarosan Michael Powell rendező társa lett, akivel legendás közös alkotásokat tettek le az asztalra. Köztük 1942-ben az Oscar-díjas A negyvenkilences szélességi fokot. Pressburger ugyanakkor sokkal több volt, mint „Michael Powell forgatókönyvírója”, hiszen teljesen saját, eredeti forgatókönyveket jegyzett, a legtöbb esetben a producer is ő volt, sőt oroszlánrészt vállalt a vágási és zenei szerkesztői feladatokból is. Mindezt a brit filmgyártás fénykorában tette.

1946-ban egyik bemutatójukat VI. György angol király jelenlétében tartották meg, aki hosszasan méltatta Pressburgeréket – ez azért is nagy dolog volt, mert az uralkodó ritkán ült be nyilvános vetítésekre. 

„Azt gondolom, egy filmnek legyen jó, világos története, és lehetőleg – ami talán a legnehezebb – legyen benne egy kis varázslat…” – fejtegette Pressburger, amikor a sikerei titkáról faggatták. 

Később regényeket is írt: 1961-ben a Vasárnapi egérfogót, 1966-ban az Üveggyöngyöket.

Kép

Michael Powell (balra) és Pressburger Imre – archív fotó

Szellemisége nem veszett oda

„A szíve – és persze a gyomra – mélyén mindig magyar maradt” – mondta róla unokája, Kevin Macdonald, aki már a második, angol feleségétől született lányának a fia. Első felesége a magyar színésznő, Donáth Ági volt. Annyira megosztotta magánéletét is a magyaros és angolos szenvedélyek között, hogy miközben külön „kolbászos” szobát tartott fenn otthonában a magyar finomságoknak, sportkedvelőként a londoni Arsenal csapatának szurkolt megszállottan. Az alacsony termetű Pressburgert sokan „angol úriembernek” tartották választékos, igényes öltözködése miatt, de azt is hallani, hogy túlérzékeny, gyakran melankolikus volt, ugyanakkor imádta a francia konyhát, a zenét és a humort.

Kép

Pressburger és Michael Powell – archív fotó

Élete egyik legszomorúbb epizódja, hogy csak a második világháború végén tudta meg: édesanyját Magyarországról Auschwitzba deportálták, és ott is halt meg. Őt magát 1988-ban egy angliai idősek otthonában, tüdőgyulladás következtében érte a halál. Az anglikán temetőben, ahol nyugszik, övé az egyetlen sír, amelyre – külön kérésére – Dávid-csillagot helyeztek. 

2007-ben miskolci szülőháza falára emléktábla került, de öröksége más értelemben – unokái munkásságában – is méltó módon tovább él. 

Andrew Macdonald a Trainspotting és az Ex Machina című filmek producereként ismert, Kevin Macdonald pedig Egy nap szeptemberben című dokumentumfilmjéért 1999-ben Oscar-díjat kapott, de például Az utolsó skót király-t is ő rendezte, Peléről és Whitney Houstonról is forgatott filmet.

Mindent saját erőből ért el

Az unokák karrierjük egyik első, közös filmjét nagyapjukról készítették: a Making an Englishman című dokumentumfilm rendezője Kevin, míg producere Andrew Macdonald. Kevin életrajzi könyvet is írt Pressburger Imréről Egy forgatókönyvíró élete és halála címmel, amit 1995-ben Nagy-Britanniában az év filmes könyvének választottak. „Büszkeséggel tölt el és sokat jelent nekünk, hogy felvehetjük a magyar állampolgárságot, s az is, hogy nagyapánkról végre magyarul is olvasható lesz a monográfia” – nyilatkozta 2023 őszén Kevin Macdonald, amikor testvérével együtt magyar állampolgárok lettek.

Kolarik Tamás – aki az életrajzot Takó Sándorral közösen jelentette meg magyarul – akkor azt mondta Pressburgerről és a többi hollywoodi magyar példaképről: „…nem a Rózsadombon születtek, nem zsúrfiúk voltak, akik gazdag és befolyásos szüleik infrastruktúrájára építkeztek, mindent saját erejükből értek el, tehetséggel és kitartással. Self-made manek voltak, maguk csinálták meg a szerencséjüket, de nemcsak pénzt akartak, nemcsak vagyont építettek, hanem kultúrát teremtettek, értéket hoztak létre. Nem kapcsolatokra vagy előjogokra hivatkozva szorítottak ki másokat, hanem ehelyett versenyeztek, miközben szolidárisak és támogatók voltak az arra érdemesekkel, és közösséget hoztak létre maguk körül, minden adandó alkalommal segítették honfitársaikat.”

Források:
https://www.ujsagmuzeum.hu/pressburger-imre/ 
https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/pressburger-imre-egy-angol-uriember-magyar-zsido-gyokerekkel 
https://index.hu/kultur/2023/09/14/pressburger-imre-unokak-kevin-macdonald-oscar-dij-bafta-dij-eletrajz/ 
https://en.wikipedia.org/wiki/Emeric_Pressburger 

Az első gyermek érkezésekor új klubba kerül az ember: szülő lesz. Minden megváltozik, véglegessé és visszafordíthatatlanná válik. Aki nincs ebben a körben, csak lazán „a gyerekesek” címkével illet bennünket, ami valahol „a kutyások” mellett szerepel a társadalom jelenlegi skáláján. Aztán a második gyerek némi elismerést vív ki a fürkésző tekintetekből: „nézd már, ezt szándékosan csinálják!” A harmadiknál pedig egy belsőbb körbe juthatsz, nagycsaládos leszel. A szülésznők a szülőszobán már régi motorosként tekintenek rád, a gyermekágyas osztályon pedig te magad vagy az információs központ, ha épp más nem ér rá segíteni. A rosszmájúak halkan megjegyzik: „Kellett nektek ez a CSOK?!” 

A sorstársak pedig a „nem tudja még, mire vállalkozott” tekintettel, részvétteljes mosollyal intenek a játszótéren.

Visszatérve az ovira, a legfőbb erő, ami eddig visszatartott a kósza gondolattól, hogy nekivágjak a két plusz egy gyerekkel egy ilyen „sok hűhó semmiért” típusú útnak – na jó, ez enyhe túlzás, a „sok hűhó a tesóért” találóbb lenne –, az a rengeteg lépcső (és ruha), no meg persze a lépcsőzni (és öltözni, aztán vetkőzni) nem hajlandó kétéves. És akkor arról ne is szóljunk, hogy mindez a másik kettő ebéd- és/vagy alvási idejére esik. A második emeletről le, be a babakocsiba, el az oviba – egy kétéves sétatempójában –, be az oviba, ki a babakocsiból, végig a folyosón, le az udvarra, be a másik lépcsőházba, fel az emeletre – és már itt is vagyunk!

Ezen a ponton mindig rám tör a nosztalgia. Több mint két és fél évtized után is az orromban van a klóros felmosóvíz, az ebéd és a menzás kakaó összekeveredett illata. Nem szerettem óvodába járni, sosem akartam elengedni anyát, mindig kapaszkodtam a lábába, hogy ne menjen el. Annyira lassan telt az idő, egy örökkévalóságnak tűnt a délelőtt a teremben, és még hosszabbnak, ha kint voltunk az udvaron. Amikor megkérdeztem az óvó nénit, mikor megyünk be, mindig azt a választ kaptam, hogy „még sokára”, amit úgy értettem, hogy „nemsokára”. Csak a sokadik alkalom és egy adag csalódott várakozás után jöttem rá, hogy nem azt mondja, amit gondolok. Annyira bennem van az érzés, hogy várom, mikor lép be anya, és megölelhetem, és végre érzem az illatát, és belefúrom az arcom a hajába. 

Amikor reggel hozom a fiam, igyekszem nem belemélyedni ezekbe az emlékekbe, különben én kapaszkodnék az ő lábába, hogy ne menjen. 

De úgy tűnik, ő ügyesebb vagy jobban uralkodik magán, és így én is. Ilyenkor pedig esélyem sincs hasonló dolgokon elmélkedni, mert kezemben egy az overálban fóka módjára csúszkáló félévessel és egy a lábamba csimpaszkodó szepással próbálom felvarázsolni az overált a célszemélyre, miközben rólam már olvad a kabát.

Persze, ha az ember már rutinos, eközben jut idő egy kis „beszélgetésre” is, elcsíphetjük az új óvó nénik nevét, mi az éppen aktuális vírus, kik dőltek ki eddig a sorból, vagy hogy kinek lesz a héten szülinapja – akkor a torta miatt akár húsz percet is lehet várakozni a gyerekekre a folyosón, juhé!

Hazafele áldom magam, hogy bedobtam egy adag sajtos tallért az anyósom ötlete alapján. Náluk „motorpénznek” hívták anno, és azt hiszem, franciadrazsé volt. A gyerekek mindig kapnak egyet, ha eljutnak a következő célpontig. Így sikerült le- és felcsábítani 36 kilónyi gyereket a lépcsőn, és csak a nyolckilóst kellett félkézben cipelnem.

Még mielőtt kiléptünk az oviból, egy anyuka, aki cirka harminc percig nézte a manőverezésemet, az ajtóban megjegyezte: nem is gondolta volna, hogy három gyerekem van. Hogy lehetek ilyen kisimult? Hát, mire hazaértünk, már kevésbé voltam az…
 

Mielőtt a szakmai kérdésekbe belevágunk, azzal kezdem, ami engem személyesen nagyon foglalkoztat. Miért megy valaki szexuálpszichológusnak, milyen motivációt, kihívást talál ebben?

Az egyetemen elvégeztem két szexuálpszichológiai kurzust, amiket Hevesi Krisztina tartott. Szabadon választható tárgyak voltak, felkeltették az érdeklődésemet. 

Nekem úgy tűnik, ez a terület még a szakmában is tabu. 

A képzésben sem kap különösebb hangsúlyt, és mintha itt, a terepen is ódzkodnának ezektől a kérdésektől. Erre jó példa, hogy a kollégáimnak és nekem is vannak olyan klienseim, akik jártak korábban – akár egy-két évig is – pszichoterapeutához terápiába, és mégis hozzánk jönnek a szexuális jellegű problémáikkal. Előfordul, hogy még a párterápiában sem kerül elő, hogy mi a helyzet a szexszel. Az általánosan tapasztalható tartózkodás, távolságtartás ide is beszivárog.

Pedig az ember azt feltételezné, hogy egyre több a pozitív irányú változás, a nyitottság ezen a területen.

Igen, nőgyógyászok, urológusok is ajánlják már a szexuálpszichológiai segítségkérést. Érezhető, hogy egyre nagyobb a nyitottság és egyre nagyobb az igény, hogy az intim kérdésekről, problémákról is beszélhessenek az emberek. Ha valakinek a szexuális életében nem működik valami, az általában elég nagy motiváció – fiatal életkorban főleg –, hogy megoldást keressen.

Mitől függ, hogy valakinek szexológushoz vagy szexuálpszichológushoz kell mennie? Egyáltalán mi a különbség? 

A szexológusnál a gyakorlati megoldásokon van a hangsúly, nálunk a pszichés folyamatokon. Azt azért jó tudni, hogy a szexuálterápiás esetek hetven százaléka nem a szexről szól. Azokkal a lelki problémákkal, amelyek a háttérben húzódnak – például szorongás, teljesítménykényszer –, nem feltétlenül megy el valaki segítséget kérni, de ha a szexualitásban megjelenik egy tünet – amely nehezíti a párkapcsolatot vagy akár a pártalálást –, azzal már sokkal inkább. 

Ugyanakkor az nagyon ritka, hogy valaki egy rövid ideje fennálló tünettel jelentkezzen, az a jellemző, hogy hosszú idő után, a szenvedésnyomás erősödésével, általában évek után jön el.

Kik a legjellemzőbb kliensek, akár az életkort, akár a nemek arányát tekintve?

Fiatal felnőttek, tizennyolc és negyvenöt éves kor között, nemeket tekintve teljesen vegyes a megoszlás, azt mondanám, hogy fele-fele. A központ kollégái mind nők, úgy érzem, a női és a férfi kliensek is könnyebben választanak női szexuálpszichológust. Talán meglepő, hogy a férfi kliensek is gyakran keresik fel a rendelőt. Esetükben az, hogy problémáik vannak a szexszel, sokkal erősebb késztetést jelent a megoldáskeresésre. 

Mik a leggyakoribb kérdések, amelyekkel megkeresnek titeket? Mikor célszerű szakemberhez fordulni? 

A nőknél a vágyhiány az egyik leggyakoribb a téma, amelynek hátterében sok ok állhat, a fogamzásgátlók használatától kezdve a szülés utáni hormonális változásokig, de nagyon jellemző a hosszú távú párkapcsolatban a férfi és a női libidó változásaiból, különbségeiből eredő probléma is. A nőknél a szexuális aktus során jelentkező fájdalom egy másik gyakori kérdés, amely komplex jelenség, ennek is sokféle magyarázata lehet. Fiatal nőknél előfordulhat, hogy pontatlan vagy hiányos információk miatt fél valaki az intim helyzettől, annak következményeitől, esetleg nem találkozott még a nemiség kérdésével, vagy csak előítélettel, negatív előjellel. A fájdalommal kísért együttlét önmagában élhetetlen állapot, ráadásul nehezítheti a gyerekvállalást, akár a nőgyógyászati vizsgálatot is, tehát sok vetülete van. A férfiak teljesítményproblémával küzdenek, amely sajnos összefügghet a pornóhasználattal. A férfiak szexuális zavarai is befolyásolják, nehezíthetik a gyerekvállalást, így – ha addig nem is –, legkésőbb akkor eljön a pár, amikor gyereket szeretne.

Kép

Varadi Fanni szexuálpszichológus – Fotó: Jónás Jácint

Ahogyan említetted, évek is eltelnek, mire valaki felkeres egy szakembert. Ez szintén a szégyenérzettel, a tabusítással függ össze?

Azok, akik bármilyen problémával hajlandók pszichológushoz fordulni, közülük hamarabb eljön valaki szexuális problémával is a szakemberhez. De összességében ezzel a kérdéssel, az intim nehézségekkel a legnehezebb segítséget kérni. 

Általánosságban nem vagyunk hozzászokva, hogy a szexualitásunkról beszéljünk. 

Sajnos nagyon sokan az utolsó utáni pillanatban jönnek, amikor már szakítás, válás fenyegeti a párkapcsolatot.

Hogyan történik a gyakorlati munka? Az a feladatod, mint egy nyomozónak? Keresed az okot, ami felelős a tünetért?

Az egyéni folyamatban sok függ a szakember munkamódszerétől, én valóban „nyomozni” kezdek. Leások a probléma mélyéig, hogy megértsem az illető működését. Ha valaki más módszerrel dolgozik, az is lehet hatásos, és a kliensek közül sem mindenki igényel ilyen mély munkát. A pároknál döntési pont, hogy párosan kell-e, érdemes-e dolgozni, vagy egyéni folyamatban. Ha az egyik félnél jelentkezett a tünet, akkor vele kell dolgozni, főképp, ha már a korábbi kapcsolataiban is megjelent ugyanaz a probléma. Elmérgesedhet a párkapcsolat annyira, hogy párterápia is szükségessé válhat, általában egy másik kollégánál. 

Szakemberként milyen a stabil és kielégítő szexuális élet egy párkapcsolatban?

Ott kezdődik, hogy van rendszeres szexuális élet, méghozzá mindkét fél számára megfelelő gyakorisággal. Emellett nincs olyan – rendszeresen visszatérő – probléma, amely ezt megzavarja, vagy hosszú távon ellehetetleníti. Fontos, hogy mindkét fél elégedett legyen a minőséggel.

Említetted, hogy komoly problémát okozhat, ha hiányosak az ismereteink, ha nem megfelelő a testtudatosságunk, a szexuális kultúránk. 

Ha a szexedukáció hiányos, illetve nem elégséges szinten van, akkor nem jól csipegeti fel az információkat a fiatal. 

Közben a pornó káros hatása teljesen torz irányba viszi, s berögzülhetnek rossz minták, amelyektől nehéz szabadulni.

Talán szerepet játszik ebben az a közkeletű vélekedés is, hogy a szex ösztönös, nincs mit rajta tanulni. 
Holott ez egy tanulási folyamat, a nőknél főleg, mert a két nem között nagy a biológiai különbség. A nőknél tanult dolog, hogyan tudnak az örömérzésig eljutni, ez a tapasztalatok során alakul.

Ha majd lányod születik, hogyan fogod őt felkészíteni erre az útra?

Ez a születéstől kezdve a felnőttkorig átívelő feladat, az életkornak megfelelő fókusszal. Néhány példát említek: amikor megszületik egy kisbaba, azonnal beszélni kezdünk hozzá, már ekkor fontos, hogy megnevezzük a testrészeket, és ne legyen ezek mögött sem pejoratív vagy bűnt sejtető felhang. Egészen hamar meg lehet tanítani a kisgyerekeknek a fehérneműszabályt, azaz, hogy a fehérnemű alá senki nem nyúlhat engedély nélkül. Oviskorban elmagyarázható, mi a különbség a szeretet és a szerelem között, lehet beszélgetni arról, hogy más, amit az ember a barátai iránt érez és más, ahogyan apa és anya viszonyul egymáshoz. Alsó tagozatban sajnos érdemes valamennyire felkészíteni őket a pornó veszélyeire, hiszen a pornó az okostelefonok világában, valamint az osztálytársak révén bármikor elérhető lehet. 

Szülőként nyitottnak kell maradnunk a témára. Fontos a bizalmat előre kiépíteni, mert akkor a gyermek mer kérdezni. Az is fontos, hogy a szülő ne ijedjen meg, ha valamire nem tud válaszolni. Autentikus azt mondani, hogy utánanézek. 

Kiskamasz-, kamaszkorban a testi változások kerülnek előtérbe, illetve a másik nem iránti érdeklődés, ilyenkor már be lehet hozni a szexualitást. Az érzelmek, a párkapcsolat fontos téma, de sajnos gyakran kimarad. A serdülőket hajtja a kíváncsiság, a hormonok és a csoportnyomás, de nem biztos, hogy jó élmény lesz számukra egy korai tapasztalat, ha érzelmileg még nem állnak készen rá. Szülőként a legfontosabb feladatunk nem megbélyegezni, hanem nyitottnak lenni, nyíltan kommunikálni és érzelmi biztonságot nyújtani. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Megtalálni a helyünket

Elsőre azt hihetnénk, Margitnak nem sok választása volt, egyszerűen beletörődött a sorsába. A vesztett muhi csata után IV. Béla és felesége, Laszkarisz Mária Dalmáciába menekült. Itt született meg 1242. január 27-én kilencedik gyermekük, Margit, akit szülei felajánlottak Istennek Magyarország megmentéséért. Óriási veszteségeket szenvedve, de az ország valóban megmenekült a tatároktól, a kis királylány pedig hároméves korában a domonkos apácákhoz került. 

Mondhatnánk, hogy belenyugodott ebbe, mást nem is tehetett. Ám a dolog nem ilyen egyszerű. Margit később többször is férjhez mehetett volna, sőt apja – felülbírálva korábbi felajánlását – kifejezetten ezt szerette volna, és a pápától is kapott volna felmentést hivatása alól. Mégis, a királylány bátran szembeszegült mindenkivel. Sem a cseh, sem a lengyel király nem lett a férje. 

Ő Jézushoz volt hűséges, az ő lelki menyasszonyának tekintette magát, mellette találta meg a helyét. 

Végsősoron tehát ő döntött. Olyan választás volt ez, amely mellett egész életében kitartott. 

2. Tudni, hogy honnan jövünk, merre tartunk

Szent Margit mindennapjairól az 1300-as években született az első leírás. Ennek magyarra fordított és kissé átdolgozott változatát másolta le 1510 körül Ráskai Lea domonkos rendi apáca. Bár azóta eltelt félezer év, ma is értjük a szöveget: „Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak [...], Szent Imre hercegnek [...], Szent László királnak [...], Szent Erzsébet asszonynak, az ő szerelmes nénjének szentséges életit […] Kéri vala ez szenteknek esedözésöket, hogy ő érdemeknek miatta és isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ő nyomoknak és érdemeknek követője.” 

Őket tartja példaképnek, őket szeretné követni. Fontos számára a múlt megismerése, a családi példa és az ezek nyomán kibontakozó életcél. Ma divatos fogalmakkal úgy foglalhatnánk össze ezeket az értékeket: a családi alapminták ismerete, az önfejlesztés, a világban betöltött helyünk megtalálása és céljaink világos kijelölése. 

Kép forrása: Wikipédia

3. Ha valamit teszünk, azt tegyük szívvel-lélekkel!

Szent Margit élete jól tükrözi az ideális magyar lelkialkatot: ha valamit csinálunk, akkor azt teljes erőbedobással tesszük. Mégis túlzásnak érezzük azt, ahogyan élt. Teljesen feláldozta magát, fáradhatatlanul ápolta a betegek testét és lelkét. Éjszaka borogatást cserélt, nappal etette őket, tiszta ágyneműt húzott, kimosta a ruhájukat, „megmossa vala fejeket és lábokat az betegeknek, és mikoron szükséges vala, az ő hajokat ő fejekről tulajdon kezével elnyíri vala”. Bármilyen visszataszító dolgokat is látott, ő takarított utánuk. És ha már olyan rosszul voltak, hogy imádkozni sem tudtak, helyettük is elmondta a zsolozsmát. „Oly igen nagy édes ájtatossággal imádkozik, hogy a szororok [nővérek, apácák] hallották imádságának idején, mintha valakivel szólt volna. Az szót hallják vala, de nem érthetik vala, mi az szó volna.” 

A teljes elragadtatásig imádkozott, néha összeesve találták ágya mellett ilyenkor. Sanyargatta a testét, önként vállalta azokat a munkákat, amelyektől mindenki ódzkodott, soha nem élt származását megillető kiváltságokkal. 

Ismerős, napjainkban is jól csengő hívószavakkal így jellemezhetnénk mindennapjait: meditatív ima, önmegtagadás, önátadás, a vágyak kiüresítése. 

Sokak számára éppen ezek teszik vonzóvá a keleti vallásokat, pedig mint látható, nem kell ilyen messzire menni a példáért. Az igény tehát ma is megvan minderre és arra, amit e lemondások által az ember nyerhet. Az, hogy mindezt miképp valósítjuk meg a mi élethelyzetünkben, saját leleményességünkön múlik. De Szent Margit ebben is tud segíteni, nézzük csak tovább!

Kép

Szent Margit Juan de Borgona festményén

4. Megtenni azt is, amihez nincs kedvünk

Pázmány Péter azt írta Szent Margitról: „de most, a mi boldogtalan üdőnkben, oly gyengék vagyunk, hogy efféle szokatlan dolgokat nehéz csak elhinnünk is: mert meg nem gondoljuk, hogy az Isten országát erővel kell nyernünk; azaz: magunkon erőszakot kell tennünk, kedvünket meg kell szegnünk, magunkat meg kell sanyargatnunk, ha el akarjuk kapni a mennyországot.” Szavai ma is érvényesek, a mi időnkben is nehéz megérteni azt a sok áldozatot, amit Margit társaiért és az ország felemelkedéséért vállalt. Legendáját vagy az azok alapján készült regényeket (Gárdonyitól az Isten rabjait vagy Kodolányi zseniális regényét, a Boldog Margitot) olvasva megelevenednek ugyan a korabeli mindennapok, szinte húsvér emberként állnak előttünk a kolostor lakói, mégis nehéz elképzelni, hogyan lehetett minderre képes ez a törékeny királylány. 

A középkorban elfogadott teljes önátadás, a megdöbbentő aszkézis nehezen fordítható le mindennapjainkra. De van egy momentuma Margit életének, amely mindannyiunknak ismerős lehet: ő a legrosszabb munkát is szívesen végezte. 

Ha valamire senki sem akart vállalkozni, ő ott volt és megtette. 

Ilyen kihívásokkal mi is gyakorta találkozhatunk, legyen szó mosogatásról, betegápolásról, egy beszélgetésről, amihez semmi kedvünk… Ezek az erőfeszítések számunkra is adottak.

Kép

Molnár József: Árpád-házi Szent Margit halála (1857)

5. „Senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítílni.”

A legenda szerint Margit egy domonkos rendi paptól azt tanulta, hogy Isten szeretete és önmagunk megtagadása mellett senkit utálni, senkit elítélni nem szabad, ha tökéletesek akarunk lenni. Azt olvashatjuk továbbá, „ez szentséges szűznek szájából soha senki mind ő teljes életiben nem hallott valami szernyű beszédet avagy káromlást, avagy valami bosszúbeszédet. [...] Mert oly igen békességes vala ez szent szűz, hogy akármely igen nagy bosszút törtek avagy mondtak neki, mindenkoron nagy békességgel szenvedi vala el.” Ez a lelki béke legalább olyan nehéz, mint a test sanyargatása vagy a szigorú böjt. Mégis érdemes törekedni rá, hiszen a bosszúvággyal, haraggal valójában önmagunknak teszünk rosszat. Nem elfojtásról van persze szó, de amint lehet, érdemes továbblépni. Önmagunk érdekében is.
Ezt tanulhatjuk tehát a közepkori kislánytól, aki lemondások révén vált boldog, szent felnőtté. Talán nem minden eleme hangzik túl vonzónak, pedig akár a lelki boldogságra törekvés, akár önmagunk kiüresítése, a jelen pillanat megélése ma is népszerű téma. 

Ő ezt a végletekig megvalósította, ahogy azok az emberek, akik, ha szeretnek, akkor szívvel-lélekkel, ha szenvednek, akkor nagyon, ha boldogok, akkor a csillagokat is lehozzák az égről.

Margit is szenvedett az együttélés apró bosszúságaitól, a teste gyengeségétől, a kiválasztottságtudat mindennapos felelősségétől, de boldog volt, mert igazán tudta, Isten mennyire szereti, és lehozta nekünk a csillagokat is az égről, hogy mindezt megmutassa.

Bár elsőre meghökkentő, mégis jó néhány dolgot át lehet ültetni a gyakorlatba példájából: a segítőkészséget, a betegek iránti érzékenységet, a türelmet, az elfogadást, az önuralmat és a nagylelkűséget. Utat a boldog mindennapokhoz.
 

A történet

A Jóreménység-sziget című filmet Ljasuk Dimitry (Dimi) a saját történetéből írta, rendezte, fényképezte és vágta, és a főszereplője is ő a Tisza-tónál forgatott filmnek. A pandémia első évében járunk, amikor a reklámszakértőként dolgozó férfi úgy dönt, hogy önkéntes karanténba vonul. Az elvonulásra gyerekkorának színterét, a Tisza-tavi lakatlan szigetet választja, amelyen egyetlen kis kunyhó található, amit édesapjával építettek. Az évek óta elhagyatottan álló, de otthonos kuckó tökéletes menedéknek tűnik annak, aki a járvány nyomán terjedő félelem elől menekül. A házikóban ráadásul megtalálható minden, ami a fizikai túléléshez szükséges. Dimi a természetben töltött idő alatt a testi határait feszegeti: edz, épít, alkot, alkalmazkodik az olykor zord természeti körülményekhez. 

A gyönyörű felvételek bennünk is felébresztik a vágyat, hogy kiszakadjunk a mindennapi mókuskerékből, elmerüljünk a természet szépségében, visszataláljunk a gyökereinkhez és önmagunkhoz. Dimi a kezdetben izgalmas kalandnak ígérkező elvonulás során testileg megerősödik, például több mint egy percig tud kézen állni. 

De ahogyan telik az idő, felszínre törnek az édesapjával és az ő elvesztésével kapcsolatos emlékei. 

Míg a szigeten kívüli világ a pandémia okozta bizonytalansággal, kontrollvesztéssel és elengedéssel kénytelen szembenézni, addig Dimi a múlt árnyaival veszi fel a harcot. A néző sejti, hogy milyen nehéz érzések és gondolatok kavaroghatnak a férfi lelkében, miközben az értékrendje megváltozik, és megtapasztalja a belső szabadság érzését. 

Elmegyek, hogy visszatérjek

Dimi szeretne találkozni és szembenézni önmagával. Elhagyja a megszokott életét, kényelmét, kapcsolatait és rutinjait. Talán legtöbbünk számára ismerős a vágy, vagy annak beteljesítése, hogy ideig-óráig kivonuljunk a világból. Manapság sikk is ilyen módon önismeretet szerezni. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: „Az ilyen kilépés vajon meddig termi az önismeret gyümölcsét?” Hiszen amikor egy kapcsolat egyik tagja kilép egy feszültséggel teli helyzetből és elérhetetlenné válik, az rendkívül sebző lehet a másik fél számára. A kivonulás is hasonlót jelent. Felvetődhet a kérdés: „Célravezető-e a működésünk, amikor távozunk? Egyáltalán, mi a célunk?”

Bár az élet céljának meghatározása elsősorban a filozófia és a transzcendentális tudományok asztalára tartozik, a lélektan is tehet megállapításokat. Az ember kapcsolatokban élő társas lény. Kapcsolataink kialakítása és fenntartása a túlélés záloga. Ennek tükrében kijelenthetjük, hogy a cél az, hogy jól működő viszonyokban tudjunk élni, vagyis hogy megengedjük magunknak azt, hogy megmutassuk magunkat a másiknak, és befogadjuk azt, amit a másik mutat önmagából, anélkül, hogy meg akarnánk őt változtatni. Visszafejtve a fenti szálat kiderül, hogy aktuális működésünk a jobban működő kapcsolatok irányába mutat-e, vagy sem. 

Előfordul, hogy egy számunkra fontos – szülő-gyerek vagy házastársi – kapcsolatban megélt konfliktus, feszültség miatt kilépünk az adott helyzetből. Az ilyesfajta kilépés általában rombol és távolságot teremt, ha azt a célt szolgálja, hogy elrejtsük a sebezhetőségünket és a szükségleteinket, vagy azt, hogy a másik fél lelki történéseivel ne találkozzunk, mivel nincs hozzá erőnk. Pedig célravezetőbb volna úgy jelen lennünk, hogy ne kelljen kimenekülnünk a nehézség esetén. Segíthet, ha meg tudjuk mutatni a mélyebb érzéseinket és szükségleteinket, ha kimondhatjuk: „Vágyom rá, hogy békességben és közelségben tudjunk egymással lenni. Csalódott vagyok, hogy ez most nem sikerült.” Ugyanakkor, ha a lelkünk megsebződik, nem biztos, hogy képesek vagyunk ilyen nyíltan és asszertívan megmutatni önmagunkat. Ekkor érdemes időt kérni, és figyelmet szentelni mindannak, ami bennünk zajlik. 

A kapcsolatainkat ugyanis építi, ha felismerjük, hogy nem találjuk az életünkben az egyensúlyt, és hogy ezért vagyunk feszültek és türelmetlenek. Kapcsolatainkat az is segíti, ha időt töltünk önmagunkkal (akár kivonulva), hogy megértsük és megismerjük, hogy milyen vágyak és szükségletek állnak az érzéseink hátterében. A felismeréseink és az önmagunkkal való találkozás által képessé válhatunk arra, hogy visszatérjünk a korábbi életünkhöz és kapcsolatainkhoz, megosztva másokkal is azt, amire önismereti utunk során ráébredtünk. Így alakulhat például át az a mondatunk: „Elviselhetetlen veled az élet!” ilyesfajta megosztássá: „Vágyom a figyelmes és szerető jelenlétedre az életemben. Igazán csalódott és szomorú vagyok, amikor úgy érzem, mintha a kapcsolatunk neked nem lenne fontos.”

Kivonulni – a szó szoros vagy átvitt értelmében – akkor érdemes, ha az mélyebb és egészségesebb kapcsolatokhoz vezet. Kivonulni azért érdemes, hogy visszatérjünk.

Kép

Képkocka a filmből

Veszteségből születő élet

Önismeretet szerezve találkozunk magunkkal. Választ keresünk a „Ki vagyok én?” kérdésre. Ez a kérdés nem velünk született. Világra jöttünkkor nem vagyunk tisztában a létünkkel. Életünk első éveinek hozadéka, hogy tudatosul bennünk: vagyunk. Közeli és meghatározó kapcsolatainkban – mindenekelőtt a szüleinkhez fűződő viszonyunkban – szerzett tapasztalataink segítenek bennünket ebben. Az ő gondoskodásuk, a felénk irányuló figyelmük, szeretetük tükör a számunkra, ahogyan mindennek a hiánya is az. Ha szerető, gondoskodó és elérhető szülők neveltek minket, akkor szépnek és szerethetőnek látjuk magunkat, de nehezen elérhető, érzelmileg távolságot tartó, krízisben lévő szülők gyermekeként gyakran csúfnak és megtűrtnek érezzük magunkat. A szüleinkkel való kapcsolatunkban tapasztalatot szerzünk arról is, hogy mennyire vagyunk értékesek. 

Korai tapasztalatainkkal összhangban az életünk egyik legmeghatározóbb vágya, hogy szeressenek bennünket, hogy a világ szeretetre méltónak lásson minket, mert akkor kapunk szeretetet. Ha a tükörképünk nem tetszik, akkor arra fogunk törekedni, hogy az értékeinket kiegészítsük, hogy több szeretetet – valójában inkább annak pótlékát – megkaphassuk. Kiváló eszköz erre az anyagi világban megszerezhető javak összessége. A nagyobb ház, a nagyobb autó, a távolabbi úti cél, a több tulajdon elhitethetik velünk, hogy általuk értékesebbé, szerethetőbbé válunk. Így az anyagi világ javai is összeforrhatnak a „Ki vagyok én?” és a „Szeretetre méltó vagyok-e?” kérdésekre adott mindenkori válaszainkkal.

Főhősünk két meghatározó veszteséggel küzd: az édesapja halálával és a szigetről való kiűzetéssel. Bár a film csak csekély mértékben enged betekintést Dimi megpróbáltatásaiba, a gyász láthatóan küzdelmet jelent a számára. Miről szól a gyász? Kiről szól a gyász? A távozónak már mindegy. Rajta a mi érzéseink nem képesek változtatni.

 A szeretett személy elvesztése bennünket marcangol, illetve minket vág irgalom nélkül a földhöz.

Ha szerető édesanyánkat, édesapánkat, az évtizedeken keresztül társunkká szegődött férjünket vagy feleségünket veszítjük el, aki tükrözte felénk, hogy szerethetők és értékesek vagyunk, akkor ez a kép időközben az identitásunk részévé vált. A veszteség pillanatában pedig összetörik a tükör, amelyben a kapcsolatunk idején láttuk magunkat. A „Ki vagyok én?” kérdésre adott addigi válaszunk érvényét veszti, és újult erővel tör fel a: „Most, ki vagyok én?” kérdése. Új válasz keresésére kell indulnunk, miközben elveszettnek érezzük magunkat, mint az áruházban eltévedt gyerek, aki kétségbeesve egyre hangosabban sír, remélve, hogy a szülei meghallják, és visszajönnek érte. 

Kép

Képkocka a filmből

Hasonló tapasztalatokkal találkozhatunk akkor is, amikor az anyagi világ javainak elvesztésével szembesülünk. Diminek a sziget és az ott végzett tevékenység valamiféle választ adott arra, hogy ki is ő. Amikor megtudja, hogy kiűzetett a szigetről, felsóhajt: „Ennyi volt?” Vagyis: „Ki is vagyok én valójában most, hogy a sziget nincsen?”

Az élet velejárója a halál, a lét sajátja a veszteség, attól függetlenül, hogy készen állunk-e a rá. Valószínűleg nem is tudnánk teljesen felkészülni rá. A gyász és a veszteség megfoszt a meglévő válaszainktól, de egyben lehetőséget nyújt arra, hogy új dimenzióban lássuk az életünket. Új válaszokat találhatunk a létünk alapját célzó kérdésekre, ha végig tudjuk járni a gyász fájdalmas útját.

Egyensúlyban a természettel és önmagunkkal 

Dimi a sziget csendjében találkozik azokkal a nehéz és talán addig nem feldolgozott témákkal, amelyekkel a mindennapok forgatagában nem kellett szembesülnie. Hiszen a városi környezet eszközei, tevékenységei könnyen elterelhetik a figyelmet arról, ami egy ember lelkében zajlik. Bár a film egyik legnagyobb hiányossága, hogy keveset mutat meg ezekből a fájdalmakból és küzdelmekből, az nyilvánvalóvá válik, hogy a főszereplő számára a természettel való kapcsolat gyógyító erő. Jane Goodall etológus szerint: „A talaj és a növények tapintása, a velük való foglalatoskodás, a föld szaga, a növények illata és megnyugtató színeik enyhítik a feszültséget, lelket öntenek az emberbe.” 

Talán mindnyájan átéltük már, hogy amikor egy feszült hét után kimentünk az erdőbe, vagy leültünk egy tó partjára, elrendeződtek a gondolataink, és megnyugodtunk. 

A kutatások szerint a természetben töltött idő hozzájárul a pszichés jóllétünkhöz és egészségünkhöz, oldja a stresszt, kedvezően hat a figyelmünkre, és segíthet egyes mentális és fizikai megbetegedések kezelésében is. 

A filmben azonban azt is láthatjuk, hogy Dimi nem csak kap a természettől. Gondoskodik például a törött szárnyú kacsáról, aki a szigetére téved. Ez a kétirányú kapcsolat az, amelyre az ökopszichológia szakemberei felhívják a figyelmet, vagyis hogy az ember lelki és fizikai állapota és a bolygónk állapota egymással kölcsönhatásban van. 

Az embert nem lehet azoktól a rendszerektől elkülönülve vizsgálni, amelyekben él. Hat ránk a családunk, a kisközösségeink, a társadalmi rendszer. A bioszféra részei is vagyunk. A természettől való elszakadásunk és elidegenedésünk testi és lelki panaszokhoz, a természetre nézve pedig ökológiai válsághoz vezet. Ezt írja le a one health (egy egészség) koncepció, amely szerint a természet megóvása, illetve az ember mentális egészségének védelme elválaszthatatlanul összefügg egymással. Az erdőben, a tóparton, amikor átéljük a nyugalom és a béke érzését, ezt tapasztaljuk meg. A természettel való közösség megélésekor megérkezhetünk önmagunkhoz, és találkozhatunk azzal, ami bennünk és körülöttünk zajlik. Ez az élmény pedig tovább növeli a természet iránti szeretetünket és kapcsolódási vágyunkat, amely a felborult harmónia helyreállásához vezet. 

Forrás:
Mihók B, Fekete M, Frankó L, Martos T, Pataki Gy, Sallay V, Báldi A. 2021. Természet és lelki egészség. ELKH Ökológiai Kutatóközpont, Vácrátót-Budapest

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háborúra ébredtek

2022 februárjában, egy reggelen Anasztázia korán ébredt. Valaki kétségbeesetten dörömbölt lakása ajtaján. Édesanyja, Natália állt az ajtó előtt, remegett és összefüggéstelenül beszélt. „Nem hallod, hogy bombák hullanak a lakás körül?” – mondta kétségbeesetten.

Az ablakhoz szaladt, és látta, hogy az utcán, amit olyan jól ismert, káosz uralkodik. Az emberek kiáltoztak, csomagjaikkal, háziállataikkal szaladtak. Oroszország aznap reggel megtámadta Ukrajnát. Anasztázia összeszedte a legfontosabb holmijait és a macskáját, Áfonyát. Nem volt idejük azzal foglalkozni, hogy körülöttük bombák hullanak, egy céljuk volt: biztonságos óvóhelyre jutni. Úgy döntöttek, a városon kívülre menekülnek, hátha ott kevesebb a veszély. 

Ismerőseik házában találtak menedéket, sokadmagukkal ültek egy hideg pincehelyiségben. A föld minden robbanásba beleremegett. 

A 21 éves Anasztázia és 43 éves édesanyja egy nappal korábban még a szokásos hétköznapjukat élték, akkor még nem gondolták, hogy az addigi életük már a múlté. 
„Az emberek egy lehetséges háborúról beszéltek, de én nem hittem, hogy bekövetkezhet, nem voltam rá felkészülve” – mondja. Abban viszont biztos volt, hogy soha többet nem süthet süteményt, holott ez volt a szenvedélye.

A dédnagymama emlékezete

Annak idején a dédnagymamájától tanult meg sütni, még ma is őriz recepteket a 2021-ben elhunyt asszonytól. Alig volt négyéves, és már együtt álltak a konyhában. Mit tanult tőle? Például azt, hogy nem mindig kellenek különleges alapanyagok ahhoz, hogy valami finom legyen, elég csak megnézni, mi lapul a konyhaszekrényekben. Akkor még nem sejtette, hogy a dédnagymamától tanult leckék elvezetik egyszer ahhoz, hogy megvalósítsa élete álmát, és kávézót nyisson. Amikor nagyobb lett, felismerte, hogy cukrászattal szeretne foglalkozni. „Mondtam anyának, hogy cukrásznak szeretnék tanulni, de ő azt akarta, hogy inkább a menedzsmentet válasszam” – folytatja Anasztázia.

„Húsz órán keresztül tudok sütni”

Anasztázia 17 éves volt, amikor egyik este felhívást látott a tévében: a Teen Master Chef televíziós főzőshow résztvevőket keres, és ebben az évadban a süteményeken lesz a hangsúly. „Azt hittem, nem vagyok elég jó” – mondja, de némi rábeszélés után beadta a jelentkezését.

A 12 ezer jelentkezőből végül húszat választottak ki, ő is köztük volt. Édesanyjával Kijevbe költöztek, és hat hónapig, amíg zajlott a forgatás, egy szállodai szobában éltek. A tinédzser lány a forgatási szünetekben bújta a szakácskönyveket, videókat nézett, hogy minél többet tudjon meg a süteménysütésről. Ez viszont nem tetszett a versenytársainak, akik megkérdőjelezték a tehetségét. A verseny pszichésen is megviselte. 

„Udvariasan válaszoltam mindenkinek a felvétel közben, de amikor hazaértem, telesírtam a párnámat.” 

Édesanyja viszont végig támogatta. „Hiába vagy szomorú, pozitívnak kell maradnod. És soha ne mondj rosszat a versenytársaidról!” – javasolta lányának. 

„Anya tanácsai segítettek megnyerni a Master Chef-et” – állítja Anasztázia. Az első díjjal pedig meggyőzte édesanyját, hogy a cukrászat az ő útja. Ezután felgyorsultak az események: Harkiv központjában kávézót nyitott 15 alkalmazottal. Ez volt a Twinkle, amely idővel a város legjobb kávézóinak egyike lett, a Tripadvisor a top 100 kávézó közé is választotta. Anasztázia az álmait élte. „Húsz órán keresztül tudok egyfolytában sütni anélkül, hogy elfáradnék” – meséli. 

Kép

Fotó forrása: Anastasiia Kobyliatska Instagram oldala

Bombatalálat érte a kávézót

Ezt az álmot törte szét a háború. A kávézó helyett egy hideg pincében találta magát, ahol kezdetben krumplis- és répászsákokon aludtak, majd deszkákból építettek ágyat maguknak. Tizenkét ember és a házi kedvenceik zsúfolódtak össze. A szakadozó interneten Anasztázia végignézte, ahogy a kávézójára esik egy bomba. 

„Láttam, ahogy a levegőben repül, és a kávézón landol. Aztán felrobbant – mondja halkan, mert a mai napig nem szereti ezt felidézni. 

– Teljes sokkban voltam, nem hittem el.” A Twinkle mindössze egy évig működött. Egy álom és számtalan munkaóra veszett oda. A lány két napig sírt, majd összeszedte minden erejét. A napok lassan teltek a föld alatt, de Anasztázia azzal töltötte az időt, hogy pénzt gyűjtött Instagram-követőitől, amiből egy étterem kenyeret sütött a fronton harcoló ukrán katonáknak. Két hét után úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. Nem volt jövőjük sem egy óvóhelyen, sem Ukrajnában.

Egy telefonhívás, ami reményt adott

Csodával határos módon az autójuk épségben maradt, így azzal vágtak neki az útnak Lengyelország felé. Tartottak tőle, hogyan fognak tudni tankolni, közben a macskájuk is megbetegedett. Néha tíz kilométer hosszú sorok álltak benzinért. Amikor kénytelenek voltak megállni, hogy könnyítsenek magukon, a bokrok között a taposóaknákra kellett figyelniük. 

A Lengyelországba vezető úton aztán megcsörrent Anasztázia telefonja. A Master Chef-ből egy ismerőse kereste, munkát ajánlott neki Norvégiában, egy Hammerfest nevű kisváros szállodájában. Akkor és ott úgy döntöttek, hogy az új célpont Norvégia lesz. Lengyelországban repülőre szálltak, és elindultak új otthonuk felé. 

„Álmodtam arról, hogy egyszer majd Norvégiába utazom, hogy megnézzem a fjordokat és a rénszarvasokat. De azt is tudtam, hogy Norvégia drága ország” – mondja. 

Hogyan fog tudni elég pénzt keresni, hogy boldoguljon a világ egyik legdrágább országában? Szállodai szakácsként sikerrel vette az akadályokat, fizetése egy részét haza is tudta küldeni az otthon harcoló katonáknak. Míg Harkivban egy 1,4 millió lakosú nagyvárosban élt, addig Hammerfestnek alig több mint 11 ezer lakosa van. Anasztázia egy a szerencsések közül, hiszen nem minden ukrán menekültnek hasonló a helyzete. Norvégiában tavalyi összesítés szerint 55370 ukrán menekült él, de júniusi adatok szerint csak 8500-an tudtak elhelyezkedni. 

Norvégiában él tovább az álom

Megtanulta a norvég ételek receptjeit, halsüteményeket és rénszarvas-fogásokat készített, de folyton az motoszkált a fejében, milyen jó lenne újra sütni. 
„Vacsorát készíteni munka, de süteményt készíteni szenvedély” – állítja. Ezért szabadidejében egyéni megrendelésekre kezdett sütni. „A norvég sütemények enyhébb ízűek, mint az ukránok. Én azt szeretem, ha az eper íze robban a számban, amit egy enyhébb utóíz vált fel. Végtelen kreativitást érzek, amikor sütök. Ilyenkor nincsenek határok” – fejti ki.

Kép

Fotó forrása: Anastasiia Kobyliatska Instagram oldala

Közben várost és munkahelyet váltott, édesanyja után költözött Altába, ahol délutánig dolgozik, majd este a szenvedélyének hódol: süt. A Twinkle azért még eszébe jut, rosszabb napjain elfogja a sírás. De az álma Norvégiában él tovább: egy kávézó a skandináv országban, ahol az ukrán ízeket is megismertetné az emberekkel. Ha egyszer már sikerült, miért ne sikerülhetne újra…. 

Forrás:
https://www.nrk.no/tromsogfinnmark/xl/en-bombe-knuste-drommen-i-ukraina_-na-vil-anastasiia-bygge-den-opp-i-norge-1.16561461 

Jó és rossz koleszterin

A koleszterin a szervezetünk számára nélkülözhetetlen zsírvegyület, amelyet részben a máj termel, részben az ételekkel viszünk be. Testünk számos létfontosságú funkciójához szükség van rá, így például az epesavak és a hormonok előállításához, a D-vitamin termeléséhez, de különleges szerepe van az agysejtek, idegsejtek képződésében is.

A koleszterinnek öt típusa van, de ezek közül legtöbbször kettőről esik szó. Az LDL-koleszterin – amit leegyszerűsítve „rossz” koleszterinnek is neveznek – szállítja a koleszterint a test sejtjeihez, és mivel lerakódhat az artériák falán, szűkítheti vagy legrosszabb esetben el is zárhatja az ereket, szív- és érrendszeri betegségeket, infarktust, stroke-ot okozhat. A HDL, azaz a „jó” koleszterin az LDL-lel ellentétes feladatokat lát el: felveszi a vérben vagy a sejtekben lévő felesleges koleszterint és visszajuttatja a májba, hogy az onnan kiválasztódhasson, így védve az ereket a plakkok ellen.

A magas koleszterinszint egy ideig nem okoz tüneteket. Éppen ezért különösen veszélyes, hiszen nem tudunk róla, nem foglalkozunk vele, miközben a háttérben károsítja a szervezetünket. Emiatt nagyon fontos, hogy rendszeresen ellenőriztessük a szintjét! 

Ám akkor sem kell pánikba esni, ha a laboreredmények alapján magas az értéke. Megfelelő étrenddel és bizonyos életmódbeli változtatásokkal ugyanis sok esetben jól kezelhető. 

A keringési betegségek megelőzésében segít az egészséges táplálkozás, a jól összeállított étrend, amelybe érdemes belevenni a következő egészséges, ráadásul finom étkeket.

Zab

A koleszterinszintünket sok tényező befolyásolja, például a genetikai adottság is, de minél több növényi ételt fogyasztunk, annál több rostot viszünk be a szervezetünkbe, s ez segít, hogy alacsonyabb legyen a koleszterinszintünk. A zab híresen jó koleszterincsökkentő, nagyrészt a benne lévő béta-glükánnak köszönhetően, amely egyrészt csökkenti a koleszterinfelszívódást, másrészt az epesavak termelésének fokozásán keresztül (ezek koleszterinből képződnek a szervezetben) is mérsékli a vér koleszterinszintjét. Zabot leggyakrabban müzli összetevőjeként, kásák vagy granolák formájában fogyasztunk.

Tipp: Ha igazán ínycsiklandó zabkására vágyunk, először pirítsuk meg kicsit a zabpelyhet serpenyőben, mielőtt elkezdenénk megfőzni. Amikor a főzés során már krémes, keverjünk hozzá egy kis joghurtot, tegyünk bele mazsolát, szárított vagy friss gyümölcsöt. 

Kép

Fotó forrása: Freepik

Zöldségek és gyümölcsök

Félig-meddig zöldségnek minősül, de semleges íze miatt akár desszertek készítéséhez is használhatjuk az avokádót. Többféle értékes vitamin van benne, és telítetlen zsírsavtartalma miatt kedvező hatása lehet az érrendszeri betegségek megelőzésében. Érdemes az étrendünkbe iktatni sötét színű gyümölcsöket is, például áfonyát, ami antioxidáns tulajdonsága miatt előnyös az erekre. Az almát magas pektintartalma miatt fogyasszuk rendszeresen, ami segíti az emésztést.

Fotó forrása: Freepik

Növényi olajok

A hidegen sajtolt olajak  – amelyeket sütés és főzés nélkül érdemes hozzákeverni az ételeinkhez –, így az olívaolaj, a tökmagolaj vagy a kukoricacsíra-olaj bőven tartalmaznak egyszeresen vagy többszörösen telítetlen zsírsavakat, amelyek nagyon jó hatással vannak az egészségünkre. 

Érdemes tehát beiktatni az étrendünkbe olyan salátákat, amelyeket egy-két kanálnyi hidegen sajtolt növényi olajjal ízesítünk.

Nagyon finomak, arról nem is beszélve, hogy a nyers zöldségek egyes vitaminjai az olajok kíséretében szívódnak fel a legkönnyebben!

Kép

Fotó forrása: Freepik

Tengeri halak

Nemcsak a Földközi-tengeri népekre, hanem például az eszkimókra is igaz, hogy – előnyös genetikai adottságaik és életmódjuk mellett – étrendjük egészének sajátosságai miatt sokkal kevésbé érintik őket a Közép-Európában népbetegségnek számító érrendszeri- és szívproblémák. Étrendjük egyik meghatározó összetevője a hal. A halak általában könnyen emészthetők, fogyasztásuk nemcsak a koleszterinszintünk normalizálásában segíthet, de a vas- és kalciumhiány megelőzésében is – ez utóbbiban akkor, ha a puha csontját is megesszük, pl. szardíniának. Egyes tengeri halak húsa és bőr alatti zsírja bővelkedik omega-3 zsírsavakban – ezek nem termelődnek a szervezetben, táplálékkal jutunk hozzájuk.

Kép

Fotó forrása: Freepik

Sovány csirkehús, vadhús

Nem kell lemondani a húsevésről, ha koleszterinszegény étkezésre váltanánk – csak a zsírosabb húsok arányát kell csökkenteni. Míg 100 gramm zsíros sertéshúsban 350 mg, 100 gramm sovány sertéshúsban 150 mg, például a bőr nélküli csirke- vagy pulykahúsban 78 mg, de a bőrösben is csak 90 mg koleszterin van. A szarvashús 100 grammja is csak 110 mg-ot tartalmaz. Ha az elkészítésnél figyelünk a kevés zsiradék használatára is, már nyert ügyünk van!

Kép

Fotó forrása: Freepik

Olajos magvak

Aki szeret nassolni, annak egészséges és finom alternatívát jelenthetnek az olajos magvak. 

Naponta fél-egy marék dióbél, mandula, mogyoró, kesudió elrágcsálása csökkentheti a vér koleszterinszintjét, sőt még az agyműködésünkre is jó hatással van! 

Kép

Fotó forrása: Freepik

Csak arra kell ügyelnünk, hogy tartsunk mértéket, mert az olajos magvak kalóriában igen gazdagok, és ha sokat nassolunk belőlük, könnyen felszaladhat ránk pár pluszkiló.

A cikk ajánlásait a Magyar Dietetikusok Országos Szövetségének elnöke, Szűcs Zsuzsanna lektorálta. 

Marlene ötödízigleni leszármazottja Friedrich Engelhorn német üzletembernek, aki a 19. század közepén szerény ötvösként indult, majd 1902-es halálakor már több vegy- és gyógyszeripari multinacionális vállalat (BASF, Boehringer Mannheim) alapítója vagy résztulajdonosa, 39 cég részvényese volt. Leszármazottai hatalmas vagyont gyarapítottak tovább. Marlene 95 évesen elhunyt nagymamája – aki csak a család egyik ágát képviselte a négyből – például a Forbes üzleti magazin szerint 4,2 milliárd dollárra becsült vagyont birtokolt; a 687. helyen állt a világ leggazdagabb embereinek listáján.

Nem bűvölte el a jólét 

Marlene csak a lelki súlyát érzi annak, hogy egy gazdag családi klán tagja, ahol férfi felmenői leleményes, kitartó ipari fejlesztésekkel, női felmenői pedig gyermekek szülésével biztosították azt, hogy mindig legyen családi vagyon, és legyenek hozzá Engelhornok is, akik tovább gyarapítják azt. Ő inkább arra utal, hogy a vagyonuk egy része „piszkos pénz”. Az sem tölti el csodálattal, hogy nagyszülei híres filantrópok voltak, akik milliókkal támogatták a tudományos kutatásokat és a művészetet. Sőt kifejezetten rossz véleménnyel van a gazdag filantrópokról.

„Ha a szupergazdagok meg akarták volna menteni a világot, akkor már megtették volna” – vetette el a filantróp milliomosoknak még a gondolatát is.

Ezért nem akar ő dönteni arról, hogy mire költse el a 25 millió euróját, mert akkor a hatalom továbbra is az ő kezében maradna. „Úgy gondolom, ha valaki komolyan veszi a demokráciát, akkor valódi esélyt kell adnia neki” – hangoztatja. 
Márpedig az 1992-es születésű, német és osztrák állampolgár Marlene hisz a demokráciában. Megbízottjai segítségével összehív egy ötvenfős bizottságot, amely valamiképpen Ausztria felnőtt lakosságát reprezentálja majd. Ezt úgy érik el, hogy 10 ezer meghívólevelet küldenek ki véletlenszerűen kiválasztott személyeknek, majd a pozitívan reagálók közül kétlépcsős eljárásban 50 személyt választanak ki. Ez a „Jótanács az Újraelosztásért” elnevezésű bizottság dönti majd el, mi legyen a 25 millió euró sorsa. A vagyonelosztásról ötletelő találkozók márciustól júniusig hat hétvégén zajlanak majd Salzburgban, moderátorok és szakértők támogatásával. Engelhorn hangsúlyozta, hogy nincs beleszólása az ügybe, csak az alkotmányellenes, életellenes, embertelen és profitorientált célokat zárják ki. Megmaradt pénzéből szeretné finanszírozni azt az átmeneti időszakot, amíg ő maga is elkezdi a pénzkereső munkát. 

Nem fél attól, hogy később megbánja ezt az életdöntést, nagyon is szívesen adja fel a vagyonból fakadó hatalmat.

A gazdagok veszélyesek

Marlene Engelhorn elkötelezett szószólója a kirívó vagyoni egyenlőtlenségek elleni küzdelemnek. „A gazdagságom a lakosság 99 százaléka számára elképzelhetetlen” – mondja. A lakosok egy százaléka birtokolja Ausztriában az összes vagyon közel 50 százalékát, és ez aránytalanul nagy (negatív) befolyást biztosít ennek a néhány ezer embernek a társadalmi szerkezetre, a politikai rendszerre és a médiafelületekre. Szerinte „veszélybe sodorja a demokráciát néhány gazdag ember aránytalan befolyása”. Az állam csökkenthetné ezt az egyenlőtlenséget például az arányos örökösödési adóval, aminek olyan mértékűnek kéne lennie véleménye szerint, hogy lehetetlenné tegye egy kézben összpontosuló nagy gazdagság felhalmozódását, ehelyett visszajuttassa a vagyont a lakosságnak. Hatvan másik gazdag németországi, osztrák és svájci emberrel együtt részt vesz a TaxMeNow, „adóztasson meg most” egyesületben és kampányban. 

Egy petícióban több adót követelnek a gazdag embereknek. 

A kezdeményezés célja, hogy a javak egyenlőtlen elosztásának problémája nagyobb nyilvánosságot kapjon. 
Ezek nagyon ismerős gondolatok és törekvések azok számára, akik ismerik (vagy netán meg is tapasztalták életükben) a szocialista társadalmi berendezkedés alapfilozófiáját, a marxizmust. 

Kép

Marlene Engelhorn egy tüntetésen, örökösödési adózást követelve - Kép: Profimedia

Ki is ez a lány?

Marlene Engelhorn nem tárja a nyilvánosság elé a magánéletét, csak társadalmi aktivizmusa kapcsán tudhatunk róla néhány személyes dolgot. Gazdagságban töltött gyerekkorát negatívan foglalta össze: Bécsben egy „túl nagy házban” nőtt fel, és magánóvodába, magániskolába járt. „Kiváltságos gazdag kölyök, ez volt az én gyerekkorom” – mondta. Viszont állami egyetemen tanult német irodalmat, ahol már megismerkedett átlagos, hétköznapi emberekkel. Azt sugallja, hogy ő is szeretne átlagos életet élni, de amíg a vagyonelosztási „show” zajlik, ez lehetetlennek tűnik – de talán hozzá is nőtt már ez a pörgős aktivista-szerep. Interjúkat ad, politikusokkal vitázik. Támogat egy olyan bécsi szervezetet, amely LMBTQ-témájú oktatást végez diákok körében. Több nemzetközi újbaloldali–zöld csoportosulásnak tagja, amelyek globális antikapitalista társadalmi átalakulást szorgalmaznak és támogatnak az össznépi igazságosság jegyében. Ahogy például a Gerilla Alapítvány – amelynek Engelhorn finanszírozó tagja – megfogalmazza szellemi küldetésében, céljuk „az elnyomó formák feloldása, a hagyomány szűk látókörű szellemeinek átprogramozása”. 

Marlene Engelhorn szerepvállalása abba a neokommunista-újmarxista vonulatba illeszkedik, amely miatt például amerikai fehér fiatalok szégyellik a bőrszínükkel járó privilegizált származásukat, és próbálnak kompenzálni a legkülönbözőbb formákban. De időben távolabbi, száz évvel ezelőtti párhuzam is felsejlik. Ha közép-európaiként ismerjük a szocialista eszmék 19. század végi – 20. század eleji elterjedésének történetét, módozatait – amikor a társadalmi elit gyermekei fordultak az elit ellen –, ismerős párhuzamot láthatunk e milliomosleszármazott ideológiai fejlődése, célkitűzései és a 20. század eleji társadalmi mozgalmak között. Csak remélhetjük, hogy most nem hasonló történelmi folytatásra számíthatunk, mint ami Közép- és Kelet-Európában a szocialista diktatúrákban teljesedett ki.
 

Sokszor előfordul, hogy a szülők negatívan állnak a gyermekük döntéséhez, mert féltik őt, vagy sajnálják, hogy nem születik unokájuk. Előfordul, hogy a fogadalomtételre sem mennek el. De Barsi Balázs atya tapasztalata szerint, ha a szülők látják, hogy gyermekük boldog, akkor ők is továbblépnek a hitben, és az örökfogadalomnál már valószínű, ott lesznek. 

„Mindig biztatom a növendékeket, hogy tartsanak ki, nem kell megsértődni a szülőkre. A papi, szerzetesi hivatás nem egyszerű választás, természetes, hogy kimaradnak belőle dolgok. Ugyanakkor nem szabad veszteségként megélni, mert 52 év papság után mondhatom, gyönyörű szolgálat” – jelentette ki hálával a hangjában az atya, majd megjegyezte: „Vannak keresztjei, mint minden életnek. Ezzel kapcsolatban pedig az az észrevételem, hogy a mai világban mindenki kizárólag a habot akarja a tortáról. Még a tortát sem kéri.”

A szerzetes úgy látja, az utóbbi években történt egy tisztulás az egyház életében, így, amikor azzal találják meg, hogy ma kevesebben járnak templomba, azt válaszolja: „talán nem is olyan rossz, ha az hagyja el a templomot, aki nem hiszi, hogy Jézus Krisztus Isten fia, a mi megváltónk.” 

Állítja, fiatal korában üldözték és kinevették ezt a hivatást, ma pedig folyamatos rágalom éri őket.
„A társadalom söpredékének tartanak bennünket, mondván annyi a bűnös pap. De ezek az esetek nem a papság ellen szólnak. Ahogy a házasságban is megannyi ocsmány dolog történik, és az sem a házasság ellen szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem súlyos bűn, ha olyan vétkezik, aki Isten igéjét hirdeti” – teszi hozzá. 

A ferences szerzetes szerint a mai keresztény családok sok esetben nem egészen hívők, így pedig nem is tudják átadni a megfelelő érzelmi kötődést és alapvetést, miszerint Isten az első. Ennek hiányában nem csoda, hogy csökken a papnövendékek száma.
„Nem azon kell törni a fejünket, hogy a házasságot miképp formáljuk át vagy hogyan töröljük el a cölibátust. A fiataloknak kell olyan hitet adni, amely által jobban meghallják az isteni szót” – hangsúlyozta.

További információ: www.szentkut.hu
 

Építeni, alakítani, kontrollálni. És ez az, amit apaként nagyon nehéz elengednem.
Pedig muszáj lesz, ez fogalmazódott meg bennem az utóbbi pár hétben. Ugyanis egyre többször szólalkoztam össze a fiammal. Ha kértem valamit, például hogy ne lépjen a vizes konyhakőre zoknival, direkt belelépett. Ha rászóltam, hogy ne rugdossa a teraszajtót, még erősebben kezdte rugdosni, és ha lefogtam a lábát, zokogva rohant az anyjához. Idővel persze visszafogtam magam, és tényleg már csak olyasmiért szóltam, amivel anyagi kárt okozott a lakásban, de nem javult a helyzet. És rögtön sorjáztak a fejemben a kérdések: „Mi lesz így vele az iskolában, vagy egy munkahelyen, ahol állandóan szabályok között kell teljesíteni?” 

A noszogató, ösztönző, az anyai ölelés érzelmi biztonságából a világba „lökő” apai szeretetet egyáltalán nem tudtam érvényesíteni.

Kéne nektek valami közös élmény, mondta aztán egyik nap a feleségem. Persze rögtön vitatkozni akartam, hát nem emlékszel, amikor… és ott volt az a… az a… dodzsemezés, böktem ki nagy nehezen. Igen, emlékszem, az éppen fél éve volt, hangzott a válasz. Ezen a ponton nem volt más választásom, magamba kellett néznem. Konkrétan fél évig nem szerveztem apa-fia programot.

Az öt szeretetnyelvhez a mi családunkban hozzá lehetne tenni egy hatodikat: együtt ülni különböző járműveken. „Mit szólnál egy metrónaphoz?” – kérdeztem a fiamtól. Felcsillant a szeme, mosolyogva a távolba nézett, látszott, hogy máris megjelentek a lelki szemei előtt az alagútban száguldó szerelvények. Az agglomerációban élünk, számára Budapest felér egy végeláthatatlan kalandparkkal. Onnantól nem lehetett levakarni rólam, meséljek a metrónapról, mikor megyünk, milyen sorrendben szállunk majd át, hány metró is van és milyen színűek. 

Egy darabig gondolkoztam, hogy miképp tudom majd mindezt összeegyeztetni a munkámmal. Aztán egy gyors fejszámolás után rájöttem, hogy amit én nagyképűen metrónapnak hívok, az igazából egy kétórás program, úgyhogy még aznap délután el is indultunk. Felszálltunk szép sorban az összes budapesti metróra, megspékelve egy kis trolizással. 

A fiam végig feszülten figyelt, és közben úgy szorította a kezemet, mint még soha. 

Amikor hazaértünk, persze megint nekiállt a terasz­ajtót rugdosni, de elhatároztam, hogy nem szólok rá. Egyszerűen nála ez visszafelé sül el, ő ilyen gyerek, mantráztam magamban. Aztán egyszer csak hátrafordult. Nem értette, hogy miért nem szólok rá, pedig azzal elkezdődhetne a jól megszokott, otthonos kis veszekedésünk. Amikor látta, hogy épp hideg nyugalommal kötöm ki a cipőmet, odajött hozzám, az ölembe mászott, és átszellemült arccal tette fel a kérdést: „Apa, mit szólnál, ha metrósat játszanánk? Te vagy a metró, és én vezetlek. Indulás!” 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>