Neked elmesélem – Kisfiam, bátornak születni kell!

„Most nincs kedvem!” – Sosem értettem ezt a mondatot. Olyan gyerek voltam, aki mindenre kíváncsi volt, mindent meg akart ismerni. Akinek nem számított, ha esik, ha fúj, mert ha épp úszni akartam a Tisza-tóban, hát úsztam. Miközben a barátaim annyit mondtak: „Nincs kedvünk!” Furcsa gyerek lehettem, és biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű velem. Az a fajta kissrác voltam, aki úgy érezte, nem illik be sehova, nincs otthona. Pedig volt, csak később találtam rá.

Egyéves koromtól élek Magyarország különböző városaiban – Tatabányán, Karcagon, Kisújszálláson, Pilisvörösváron, Tiszaörvényen és Tiszafüreden –, de Leningrádban, a mai Szentpéterváron születtem. A vándorlásnak egyszerű oka volt: a vágy és a származás. Vágy a szebbre, a jobbra, az otthonra.

A szüleim orvosok voltak, akiknek mindig az volt a vágyuk, hogy kertes, családi házban élhessenek. A szolgálati lakásuk viszont nagyon messze állt a vágyottól. Addig mentek, amíg meg nem adatott nekik, hogy úgy és olyan helyen éljenek, amilyenre vágytak. Kisújszálláson állapodtak meg, itt éltünk először családi házban.

Édesanyám magyar és édesapám ukrán származása meghatározta az életemet. Van bennem valami kettősség, egy megszelídíthetetlen ellentét, akárcsak az évszakokban.

A teleim Pilisvörösvárhoz, a nyaraim pedig Ukrajna egy kedves kis falujához, Mizocshoz kötődtek. A természet szeretetét a nagyszüleimtől kaptam. Láttam, hogyan szedik a gombát a mezőn, hogyan termesztenek a kertben paprikát, paradicsomot, és hogyan gondozzák a teheneket, pulykákat. Náluk tettem szert egy különleges képességre: remekül utánzom a pulykák hangját, de most nem mutatom meg, mert nagyon hangos. (nevet) Láttam, ahogy ukrán nagymamám reggelente friss paradicsomért megy ki a kertbe, és boldogan hozza be a konyhába. Sikerélményt adott neki, hogy friss, a két kezével gondozott zöldséget tehet az asztalunkra. Láttam, ahogy kapál, ültet, locsol és közben néha megsimogat egy-egy levelet, termést. Azt hiszem, az a kis kert érezte, hogy szeretik.

Figyeltem a természetet, a zöld millió árnyalatát, a levelek formáját és a rajtuk lévő kusza vagy épp szabályos kis ereket. De a legnagyobb erőnek a vizet tartottam.

Ötéves voltam, amikor apám megtanított úszni Tiszafüreden. Már akkor sem féltem a mélységtől, a víz titokzatos világától, azóta is rendszeresen kinyitom a szemem a víz alatt; ha tiszta, ha koszos, nem számít, szeretem látni a vízben rejlő életet. Január elsejét is a vízben kezdtem, a kilenc fokos La Manche-csatornában. (mosolyog) 

Kép

A két kép Ljasuk Dimitry tulajdona

Szóval elég sokáig voltam kifejezetten rossz gyerek, egészen addig, amíg meg nem ismertem a legjobb barátomat, Tasi Zoltánt. (mosolyog) Előtte egyáltalán nem érdekelt a tanulás, állandóan beírásokat kaptam, intőket, figyelmeztetőket. Nem verekedtem, hanem ha kellett, inkább szavakkal bántottam. Amikor harcba szálltam a szerelmemért, Éváért, egy nálam jóval nagyobb fiúval mentem szembe, természetesen én húztam a rövidebbet. Azt hittem, gyáva vagyok. Hazamentem, sártól és veszteségtől meggyötörten. „Apu, hogyan lehetek bátor?” –  „Kisfiam, bátornak születni kell!” Ez meghatározó mondat volt, sokáig kísért, és egyszerűen nem értettem. Akkor én soha nem lehetek bátor? Én nem születtem annak? Apukám nem ismerte a körülményeket, hogy mi miatt kérdezem ezt, pedig ha tudta volna… (nevet)

A vakmerőség, a kockázatvállalás, a féktelenség, az, hogy az utolsó pillanatig kiélvezünk mindent, nem fáradunk el és nem tudunk sosem unatkozni – mind olyan jellemvonás, amit édesapámtól kaptam. Ő volt ilyen. Nekem a Tisza-tó: apám. Ahogyan ott élt igazán a szíve, ott is állt meg.

A Tisza-tónál láttam őt megnyugodni, hazatérni. Horgászott, úszott, gondtalan volt, és engem is vitt magával, én pedig mindenben benne voltam. Míg anyukám a lélekről mesélt és tanított, addig apám az életre, arra, hogy az életet szeretni kell. Két ellentétes, egymást szerető emberről beszélek, akiknek az ellentétes tulajdonságai bennem élnek.

18 évesen indultam neki a nagyvilágnak, ami az én esetemben Szolnokot jelentette és a Kereskedelmi Főiskolát, ahova nem vettek fel elsőre. Miért a kereskedelem? Hétéves lehettem, amikor eladtam apám csónakmotorját egy vadidegen embernek, nagyobb összegért, mint amit apuék terveztek. Cserébe kaptam egy kulcstartót, amit ma is őrzök. Tizenöt évesen pedig megszületett az első ötlet, amit Zoli barátommal együtt indítottunk el: az Electro Boys. Diszkólámpákat és hangfalakat gyártottunk Zoli édesapjának a műhelyében, elég sokat el is adtunk belőlük, de otthon nem örültek az ötletnek. (nevet)

„Látod, anyu? Itt ez az ötlet, menni fog, csak segítsetek, alapítsunk céget!” – „Fiam 15 éves vagy, nem hozhatsz létre egy vállalatot, neked még tanulni kell!”

Kép

Ljasuk Dimitry - Kép: Vavrik Dóra

Főiskola alatt, hogy megkeressem a szükséges tandíjat, beálltam a mókuskerékbe. Éveken keresztül dolgoztam alkalmazottként, de mindig tudtam, hogy számomra ez átmeneti állapot, egy kikerülhetetlen lépcsőfok. Az alkalmazotti lét biztonságot adott, de ha mindig arra vágysz, hogy szabad légy, hogy vállalkozz, akkor nem választhatod a biztonságot. Én bírom a bizonytalan helyzeteket, motiválnak. Huszonöt évesen alapítottam meg az első cégemet, de mielőtt megbízott volna az első ügyfelem, nagyon sokan utasítottak vissza vagy küldtek el. Nagy levegőt vettem és folytattam. Leporoltam magam, amit így utólag könnyű kimondani, de amikor benne vagy, pokoli nehéz…

Egy kezdőt könnyű megingatni a hitében. De a bizonyítási vágy hajtóerő, ami sokunkban ott él. Nincs benne semmi különleges, talán csak az, hogy mit kezdünk vele: eltemetjük vagy megéljük?

Amikor megbízott az első ügyfelem és kiállítottam az első számlám, éreztem, ahogy dübörög a szívem. Be is kereteztettem a legelső számlát, egyszerűen mert jó ránézni, mert többet jelent, mint egy papír… Most 41 éves vagyok, és sikerült eljutnom oda, hogy van olyan nap, amikor tizennyolc órát dolgozom, de van, hogy hétfő reggel elmegyek kirándulni, és három napig ki se nyitom a laptopot. Azért hangsúlyozom ki a számot, az időt, mert fontosnak tartom, hogy ne arról a sikerről beszéljünk, hogy hogyan kell ügyesnek lenni, hanem hogy nyugodtan ismerd meg önmagad. Ez a legnehezebb feladat. Főleg úgy, hogy körülöttünk minden arról szól, hogyan legyél jobb, szebb, sikeresebb, és ha lehet, mindezt egyszerre és egyre gyorsabban. Vannak láthatatlan és látványosabb sikerek, nem szabad alá- vagy túlbecsülni egyiket sem. A látványosabb részét, a filmezést, ami miatt te is rám találtál, részben egy szerelmi csalódásnak köszönhetem, ami munkára (pontosabban forgatásra), ezerfokos hajtásra késztetett.

Megéltem a Freud-féle szublimáció fogalmát, amikor az ember a szexuális energiáit alkotásba fordítja. Freud szerint évezredek óta ez a mozgatórugója a kultúrának.

Gyógyulásom filmje: a „Tisza-tavi top 8” – amely bekerült a Nemzetközi Filmszemlére is, de végül nem ezzel a filmmel nyertem. Két célom volt a filmezéssel. Az egyik, hogy erősítsem az ember és a Tisza-tó, a Tisza kapcsolatát. A másik, hogy megváltoztassam az emberek fejében a hozzáállást a természethez. Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami öt-tíz év múlva is megállja a helyét, érték lesz. A legtöbb dicséretet felszínesnek tartom, az első sikeres kisfilmem után ez jutott eszembe: íme, a 15 perc hírnév! Azt éreztem, hogy ezt soha többé nem tudom felülmúlni.

Éveken keresztül hajtasz és vársz az elismerésre, a dicséretre, majd megrémülsz, ha eléred. Szerintem ez azért van, mert sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy az elismerést célozzuk meg, és nem a mögötte levő tartalmat, az ügyet, amit a magunkénak érzünk. Mire elérsz oda, hogy megkapd, már rég nem az elismerés számít, hanem az oda vezető út, a fejlődés, a mondanivaló, mert akkor már tudod, hogy ez vagy te. Amikor jó ügyért küzdesz, már önmagában ez az érzés siker, és nem számít, hogy ezért bárki megveregeti-e a válladat. Ilyen nekem az, amikor sikerül összefogni a Tisza-tóért, amikor embereket tudok mozgósítani, hogy tegyünk együtt ezért a természeti csodáért.

A Tisza-tó nagy problémája a környezetszennyezés és az a rengeteg műanyag, amit a Tisza a vízgyűjtő területéről hoz: Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából és a magyarok háztartásaiból. Meg kell mutatni a problémákat!

Kép

Ljasuk Dimitry – Kép: Vavrik Dóra

Türelmetlen természet vagyok sajnos, az említett kisfilmet mégis hat hétig forgattam és három hétig vágtam. Ha valami nem tetszett, visszamentem a helyszínre és újra felvettem. Addig ismételtem a felvételeket, amíg elégedett nem lettem az eredménnyel. Ilyenkor szinte transzban vagyok. (nevet) Tegnap éjjel is kettőkor csak azért feküdtem le, mert tudtam, hogy ma találkozunk, és ide kell érnem. (nevet) Ha egy munka fontos nekem, akkor teljes mértékig benne vagyok, akarom, és olyankor végtelen türelem lesz úrrá rajtam.

A siker érzése változó. Apukám egyik betege, aki a nyolcvanas években Kanadába költözött, rendszeresen küldte nekünk hálából a National Geographic-ot. Gyerekként faltam ezeket a magazinokat, órákon keresztül lapozgattam. Kisújszálláson már hétévesen arról ábrándoztam, hogy egyszer én is benne leszek – és amikor megvalósult, sírtam. A legelső sikerem pedig az volt, amikor eladtam apu csónakmotorját, vagy amikor megvették az egyik diszkólámpánkat, amit a barátom és én a saját két kezünkkel csináltunk. Elképesztő élmény volt, hogy valaki hajlandó érte fizetni! (nevet)

A teljesség érzését számomra mégis az adja, amire csak másfél éve találtam rá: a filmezés. Ettől kapom meg azt az érzést, amire vágytam: egyszerre kapok és adok. Tavaly nyáron egy kedves virágárus Tiszafüreden azt mondta: „Dimitry, idén sokkal több az érdeklődő! Szerintem a filmjei miatt!” (nevet)

Sok év kellett, hogy rájöjjek: a Tisza-tó kincseinek megmutatása, védelmezése és rajta keresztül a környezet óvása a feladatom.

Az indiánok hiszik, hogy a víznek lelke van, nos, én is. Erősen kötődöm hozzá, az identitásom része, ahogy egykor édesapámé volt. Ott találtam rá a lelkemre, ahol minden elkezdődött, csak közben az élet megviccelt, nagy kerülőt tett velem ahhoz, hogy megértsem, ki is vagyok… (mosolyog)