Drezdai kalács – Christstollen

A stollen formája a bebugyolált Kisjézusra emlékeztet. Hagyományosan az adventi böjt időszakában készült, tulajdonképpen egy fehér kenyér, melybe csupán liszt, víz és élesztő, vaj helyett pedig olaj került. A németeknél csak a repceolaj létezett, de ez az „olaj ízű” sütemény a nemesek körében nem lett népszerű. Ezért az akkori tartományfejedelem, Ernst von Sachsen a pápához fordult, aki végül is híres „vajlevelében” adta ki az engedélyt a vaj használatára. Tovább a recepthez>>

Kép

Stollen, kép: Jens Zieschank/Pixabay

Angol karácsonyi puding

Angliában általában 5 héttel karácsony előtt készítik. Kedves szokás, hogy minden családtag kavar egyet a tésztán, és közben kíván valamit. Tovább a recepthez>>

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Az olasz panettone

Panettonet majd' kétezer éve sütnek Itáliában, ebben a formájában 500 éve ismert. Eredetéről számtalan legenda kering, az egyik szerint a XV. században élt Ludovico Sforza udvarában egy véletlennek köszönheti születését. A herceg a pékinas keresztneve után nevezte el a süteményt, így lett az pan del Toni – Tóni kenyere.

A süteményt speciális kemencékben, két részletben sütik, először magasabb, majd alacsonyabb hőmérsékleten, közte néha több órás pihenő is jár a tésztának. A tetejét keresztben bemetszik, erről könnyen felismerhető a panettone. Tovább a recepthez>>

Kép

Kép: Pixabay

Svéd sáfrányos kalács

A svéd karácsony tulajdonképpen december 13-án, Luca napján kezdődik. Azért nevezetes ez a dátum, mert a Gergely-naptár bevezetése előtt ekkorra esett az év legrövidebb napja. A hagyomány szerint a szent hajnalban gyertyafénnyel érkezik meg az otthonokba, forralt bort (glöggöt), kávét és sáfrányos kalácsot hoz a háziaknak. Napjainkban a család leánygyermeke öltözik be fehér ruhába, fején gyertyakoszorúval köszönti szüleit egy finom reggelivel. Tovább a recepthez>>

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Böjte Csaba karácsonyi áldása, bejgli recepttel

2006 karácsonyára egy kis füzetet készítettünk a Képmás magazin decemberi számának mellékleteként, amelyben egyházi emberek egy-egy kedves karácsonyi receptet ajánlottak, néhány gondolat vagy egy-egy történet kíséretében. Csaba testvértől egy áldást és egy bejgli receptet kaptunk. Tovább a cikkhez>>

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Diós és mákos bejgli recept Csaba testvértől

Bejgli tésztához: 1 kg sima liszt, 50 dkg vaj vagy 25 dkg vaj és 20 dkg libazsír, 3 dkg élesztő, 2 tojás, 6 dkg porcukor, 4 dl tej, csipet só

Diós töltelék: 2 dl vizet, vagy tejet 30 dkg cukorral felforralunk, és 40 dkg darált dióra ráöntjük. Jól összekeverjük, 8 dkg mazsolát teszünk bele, kevés darált fahéjat és reszelt citromhéjat adunk hozzá. Ha a töltelék egy picit puha lenne, kevés morzsát adunk hozzá.

Mákos töltelék: 2,5 dl vizet forralunk 30 dkg cukorral, 40 dkg darált mákra ráöntjük, belekeverünk egy kevés darált fahéjat, szegfűszeget, citromhéjat és mazsolát. Mindkét töltelékben a cukor egy részét helyettesítjük mézzel. Hidegen kenjük a tésztára.

A lisztet a cukorral, sóval, zsiradékkal összegyúrjuk. Az élesztőt kevés langyos tejben felfuttatjuk, és az egészet megfelelő mennyiségű langyos tej hozzáadásával összegyúrjuk, a tésztának félkeménynek kell lennie. Addig gyúrjuk, amíg a kézről le nem válik.

Letakarva fél órát pihentetjük, utána 6 egyenlő részre osztjuk, kis cipókat formálunk, ezeket egyenként vékony téglalapformára nyújtjuk, és tésztavastagságnyi dió- vagy máktöltelékkel megkenjük. Összesodorjuk, kizsírozott tepsire rakjuk, egymástól kétujjnyi távolságra, hogy össze ne ragadjanak, és három helyen megszurkáljuk villával. Egy tojást felverünk, és a kalácsokat megkenjük vele. Meleg helyen száradni hagyjuk. Amikor megszáradt, ismét megkenjük, és hideg  helyre tesszük száradni. Így szép márványosan repedezett lesz a teteje. Mérsékelten meleg sütőben sütjük.     

Az áldás és a recept a Képmás magazin 2006-os karácsonyi mellékletében jelent meg. 

Hozzávalók: 120 ml tej, egy csipetnyi sáfrány, 400 g liszt, 50 g őrölt mandula, ½ tk só, 75 g cukor, 25 g friss élesztő, 120 ml langyos víz, néhány csepp mandulakivonat, 50 g vaj, a tetejére: egy tojássárgája, kevés víz

Elkészítés: A tejet forráspontig melegítjük, beleszórjuk a sáfrányt, és hűlni hagyjuk. Közben egy tálba kimérjük a lisztet, az őrölt mandulát, a sót és a cukrot. A langyos vízzel elkeverjük az élesztőt, majd a leszűrt sáfrányos tejjel együtt a lisztes keverékhez adjuk. A mandulakivonattal hólyagosra dagasztjuk. Egy aránylag lágy, ragacsos tésztát kapunk, mely letakarva másfél óra alatt a duplájára nő. Ekkor lisztes felületen átgyúrjuk, és 5-6 egyenlő részre osztjuk. Minden gombócból két hurkát sodrunk, majd a két végükről behengergetjük a tésztát.

Sütőpapírral bélelt tepsiben, letakarva még fél órát pihentetjük, azután kevés tejjel elkevert tojássárgájával megkenve 200C°-ra előmelegített sütőbe toljuk, ahol 15-20 perc alatt aranybarnára sütjük.

Hozzávalók: A tésztához: 3 dkg élesztő, kb. 3 dl tej, 10 dkg kristálycukor, 50 dkg finomliszt, csipet só, 1 citrom reszelt héja, 1 csomag vaníliás cukor, 4 tojássárgája, 15 dkg margarin, 15 dkg mazsola, 5-5 dkg cukrozott narancs- és citromhéj vagy cukrozott vegyes gyümölcs. 

A forma kikenéséhez: 2 dkg margarin. A tetejére: 6 dkg margarin, 1 csomag vaníliás cukor

Elkészítés: Az élesztőt 1 dl langyos tejbe morzsoljuk, 1-1 kiskanál cukrot és lisztet szórunk bele, és meleg helyen kb. 15 perc alatt felfuttatjuk. A lisztet a sóval, a reszelt citromhéjjal és a vaníliás cukorral összeforgatjuk. Ezután a tejes élesztővel, a maradék cukorral, a tojások sárgájával, az olvasztott, de nem meleg margarinnal dagasztani kezdjük. Apránként belegyúrjuk a maradék langyos tejet is, de nem egyszerre, hisz lehet, hogy nem kell az összes. Letakarva, meleg helyen a duplájára kelesztjük.

Ezután finoman átgyúrjuk, közben a mazsolát, a citrom- és narancshéjat beledagasztjuk. Egy magas cserép sütőformát margarinnal vastagon kikenünk. A tésztát beletesszük, letakarva, meleg helyen kb. 1 óra alatt újra a duplájára kelesztjük.

Ezután a tetejét kereszt alakban bevágjuk, és előmelegített sütőben, az alsó rácson, nagy lánggal (210 °C, légkeveréses sütőben 190 °C) 10 percig sütjük. Ekkor a sütés erősségét mérsékeljük, és közepes lánggal (180 °C, légkeveréses sütőben 165 °C) kb. 35 percen át tovább sütjük. A tetejét, a bevágás mentén a vaníliás cukorral édesített, olvasztott margarinnal gazdagon megkenjük, és kb. 15 percre visszatoljuk a sütőbe.

Hozzávalók: 50 dkg piros mazsola, 25 dkg fehér mazsola, 25 dkg nagy szemű (szultánia) mazsola, 5 dkg kandírozott narancshéj (citromhéj is lehet), Guinnes-sör, brandy, 1-2 evőkanál hámozott és apróra vágott mandula, 1 db meghámozott, reszelt alma, fél narancs reszelt héja és leve, 3 tojás, 10 dkg finomliszt, fél teáskanál sütőpor, fél teáskanál só, csipetnyi reszelt szerecsendió, fél teáskanál fahéjas-gyömbéres (mézeskalács) fűszerkeverék, 15 dkg zabpehely, 15 dkg zsemlemorzsa, 20 dkg barnacukor, a formák kikenéséhez 15 dkg zsiradék (eredetileg faggyú).

Elkészítés: Egy éjszakára brandybe és fekete sörbe áztatjuk a vegyes mazsolát és az 5 dkg kandírozott narancshéjat. (A fekete sör nem azonos a barna sörrel, helyette használhatunk fekete teát). Ezután tálba tesszük a beáztatott gyümölcskeveréket és a többi hozzávalót. Addig keverjük, amíg az összes folyadék felszívódik. Ez nem könnyű művelet, mert a keverék nehéz és kemény, sokáig és alaposan kell dolgoznunk, hogy minden szépen összeálljon.

Öntsük kizsírozott edényekbe a pudingot, finoman nyomkodjuk le, hogy mindenhol egyenletes legyen. A kész tésztát be kell fedni, először egy réteg zsírpapírt teszünk rá, majd erre egy réteg alufóliát. Egy konyharuhával is betakarhatjuk. Hagyjunk helyet hogy a puding meg tudjon emelkedni, és madzaggal jó szorosan tekerjük körbe az edényeket, hogy ne kerülhessen víz bele. 

Spárgából készítsünk rá fogót, ennél fogva engedjük bele a forrásban lévő vízzel félig teli lábasba. Figyelni kell, hogy forr-e a víz, és néha pótolni kell. A kisebb puding gőzölése hat óra, a nagyé pedig nyolc óra. Ezután tegyünk rá új, száraz borítást. Így sokáig eláll hűvös, száraz helyen.

Szokás a tálalás előtt még 1-2 órát újra gőzölni, hogy forró legyen. Semmiképp se tegyük a mikrohullámú sütőbe, mert felrobban!

Az angol karácsonyi pudingot általában brandyvel flambírozzák és „brandy butterrel” tálalják, ami brandyvel és cukorral elkevert, erősen lehűtött vaj.

Hozzávalók: 15 dkg mazsola, 2 cl rum, 2,5 dl tej, 10 dkg cukor, 5 dkg élesztő, 50 dkg liszt, 1 tojás, 1 csomag vaníliás cukor, fél-fél mokkáskanál őrölt fahéj és szegfűszeg, 20 dkg vaj, 10 dkg cukrozott citromhéj, 10 dkg cukrozott narancshéj, 10 dkg mandula vagy mogyoró

A tetejére: 10 dkg porcukor, 10 dkg vaj

Elkészítés: A mazsolát a rumba áztatjuk. Az élesztőt 1 dl langyos tejben, 1 teáskanál cukorral felfuttatjuk. A lisztet tálba szitáljuk, beleöntjük az élesztős tejet, elkeverjük, és kb. 15 percig kelesztjük. A maradék tejet felverjük a tojással, a cukorral, a vaníliás cukorral, 1 csipet sóval, a fűszerekkel és a felolvasztott langyos vajjal. Kisebb adagokban a liszthez adjuk, és robotgéppel hólyagosra kidolgozzuk. Letakarjuk, és meleg helyen a duplájára kelesztjük (kb. 30 perc). 

A cukrozott gyümölcsöket, a mandulát összevagdaljuk. A tésztát átgyúrjuk, és beledolgozzuk a lecsepegtetett mazsolát, és az összevagdalt gyümölcsöket. Szokás még a közepébe vékony marcipán rudat fektetni töltelékként.

Egy kb. 25 cm hosszú, vastag veknit alakítunk belőle, harmadánál kissé elvékonyítjuk. A kisebb részt ráhajtjuk a nagyobbra, hosszúkás formára igazítjuk. Sütőpapírral bélelt tepsiben letakarva még 15 percig kelesztjük. A sütőt 240 fokra előmelegítjük. 

A kalácsot a középső rácsra rakjuk, visszakapcsolunk 180 fokra, és kb. 1 órát sütjük. Még forrón többször átkenjük az olvasztott vajjal, vastagon megszórjuk porcukorral. Hagyjuk egészen kihűlni, majd alufóliába csomagoljuk, és legalább 1 éjszakát állni hagyjuk, de még finomabb, ha áll néhány hétig.

Hírhedt örökké „élő” vegyületet azonosítottak nemrég az egyik nagy hazai folyónk vízében. Mit jelent az, hogy egy anyag örök életű?

Azzal, ha egy vegyületet örök életűnek nevezünk, nincs semmi baj: sok ilyen van körülöttünk, például maga a víz – igaz, azt nem az ember rakta össze. A problémát az ember által előállított anyagok jelentik, amiket egyszer összerakott úgy, hogy akkor még nem látta, mi lesz a sorsuk. Ma már tudjuk, hogy ezek rendkívül lassan bomlanak le, ha egyáltalán lebomlanak. Már a 20. század közepén tisztában lehettünk azzal, hogy léteznek nagyon lassú lebomlású, úgynevezett POP-vegyületek (angolul persistent organic pollutants: lebomlásnak ellenálló szerves szennyezőanyagok), és láthattuk az ebből fakadó tanulságokat is. 

Jó példa erre az 1939-ben rovarirtás céljából szintetizált, majd évtizedekkel később – rákkeltő és spermiumpusztító hatása miatt – betiltott DDT. 

Néhány ’60-as, ‘70-es években szintetizált vegyület előnyös tulajdonságait – például az impregnáló hatásukat – felfedezte a hadiipar, kihasználta a vegyipar és azok a cégek, amelyek tömeges gyártásba kezdtek. Kezdetben leginkább bútorszöveteket, textíliákat impregnáltak velük, de nagy mennyiségben váltak tűzoltóanyag-keverékek összetevőivé is. Ma pedig már ott tartunk, hogy körülbelül ötezer vegyületet tartunk nyilván, amik ebbe a családba tartoznak: ezek az úgynevezett perfluorozott (PFAS) vegyületek mindenhol körülvesznek, olyan széles körben használjuk őket, amire talán nem is gondolunk. Azon kívül, hogy ruhát, cipőt impregnálunk velük, kozmetikumokban, élelmiszerek csomagolóanyagaiban is jelen vannak. Utóbbi azért is különösen „érdekes”, mert közvetlenül érintkezik azzal, amit megeszünk.

Pontosan mit találtak a Tiszában?

Az egyik leghírhedtebb, korábban nagy tömegben gyártott, egyben az egyik legősibb örök életű vegyületre bukkantunk. Bár a most mért koncentráció még rendkívül alacsony (fürdés közben az emberre nem veszélyes), ám a sérülékeny vízi ökoszisztémát – főleg az apró élőlényeket, rajtuk keresztül pedig az egész tápálékláncot – veszélyezteti. Ez a mérésünk független, egyéni kezdeményezés volt, figyelemfelhívó szándékkal. A PET Kupa keretében valósult meg, ami az egyik legelőremutatóbb környezetvédelmi kezdeményezés hazánkban: évről évre több szakaszon is megtisztítják a Tiszát és mellékfolyóit a felszínen úszó és az ártéri erdőkben lerakódott szeméttől (zömében PET-palackoktól, innen is az elnevezése). 

Ezeket az örökké megmaradó vegyi anyagokat molekuláris szinten úgy kell elképzelni, hogy van egy apoláris, úgynevezett „farokrészük”, ami tele van fluorral (fluor-atomokkal), a másik végük pedig poláris, így egyszerre két felülethez is képesek tapadni. 

A bennük lévő szén–fluor kötések a világ legerősebb kémiai kötései közé tartoznak, nincs az a természetes közeg, ami ezt képes lenne lebontani: ezért is nevezzük őket örök életű vegyületeknek. 

Ha a cipőnket fújjuk be velük, akkor a bőrt „kedvelő” része odatapad, miközben a molekula másik része taszítani fogja róla a vizet. Tűzoltóhabként pedig azért működik tökéletesen, mert kötődik a lángoló olajhoz, elzárva azt a levegő oxigénjétől, így hatékonyan tudja eloltani az olajtüzeket.

Kép

Illusztráció: Freepik

Azon túl, hogy már észleljük a problémákat, amelyek ezekkel az anyagokkal kapcsolatosak, teszünk is ellenük? 

Az elmúlt tíz évben az emberek kezdtek rádöbbeni, hogy amit rengeteg energia befektetésével legyártanak, azzal nem biztos, hogy csak jót tesznek. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a cipőnket impregnáló sprével fújjuk le, mondván, az milyen jót tesz a lábbelinknek. Dúsabb hajat szeretnénk, így az ezt ígérő sampont is megvesszük, általában anélkül, hogy megnéznénk az összetevőit, ahol a felsorolásban szerepelnek ezek a veszélyt jelentő anyagok – már ha egyáltalán fel vannak tüntetve a flakonon. Nehezen vetkőzzük le ezeket a szokásainkat, ahogy ez a fenntarthatósági kérdések boncolgatása esetén rendre visszaköszön. 

Bár elkezdődött már egyfajta szabályozás, és különféle kezdeményezések is születtek néhány anyag gyártásának korlátozására, kitiltására – például egyes skandináv országokban –, ilyenkor mindig újabb hasonló vegyületeket hoz létre a vegyipar. Mintha az ember csak a kiskapukat keresné: például úgy, hogy ezekbe a molekulákba megpróbál egy sérülékeny részt beépíteni, hogy az bomlásnak tudjon indulni. Csak arról feledkezünk meg, hogy bár a lebomlási folyamat elindul, a kiindulási anyagból keletkezni fog két másik molekula, amiket viszont nem keresünk. Ez az oka annak, hogy manapság már vagy ötezer ilyen vegyületünk van. 

Mire megyünk így azzal, ha néhányukat betiltjuk, kivezetjük a gyártásból? Nekem ez látszatmegoldásnak tűnik. 

Vannak olyan országok, ahol nagyon komolyan veszik a kérdést, és minták ezrein vizsgálják folyamatosan, hová jutottak el az örök életű anyagok. 

Magyarországon most kezdődik ez a folyamat, már mi is egyre többet beszélünk a kérdésről. 
Meggyőződésem, ez fog majd elvezetni oda, hogy értelmesebb mennyiségben használjuk ezeket az anyagokat. 

Ha nem is tudunk mindig önkontrollt gyakorolni, és sokszor vagyunk álszentek egy-egy probléma kapcsán, akkor sem szabad borúlátónak lenni. Harminc éve vagyok a szakmában, figyelem ezeket a jelenségeket, és azt látom, hogy a szemléletmód hatalmasat változott. Amíg néhány évtizede szinte minden további nélkül elástunk valamit a földbe – mondván, ott úgysem látszik –, ma már erre nem nagyon van példa. Ha arra gondolok, milyen állapotban volt Magyarország környezete az 1990-es évek közepén, akkor azt mondom, jófelé megyünk. Szintén bizakodásra ad okot, hogy a mai fiatalok zöme másképp, jóval tudatosabban áll ezekhez a kérdésekhez, mint a szüleik. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A Eurofins Analytical Services Hungary Kft. nagyműszeres vizsgálati terme – Forrás: Eurofins Analytical Services Hungary Kft.

Mi mindent tehetnénk még? 

Az örök életű anyagok esetében azért is nehéz a kérdés, mert lehet, hogy mire tenni próbálnánk ellenük valamit, addigra nem fogunk tudni, hiszen megtámadhatatlanok: a környezetnek ellenálló POP-vegyületek velünk maradnak. Léteznek ugyan kármentesítési technikák, amikkel például a talajvízből ki lehet vonni őket, csak ezek nem túl kiforrottak és nagyon költségesek. Felismerve a vegyületcsoport kockázatát, az Európai Unió néhány éve rendeletbe foglalta az ivóvizek és felszíni vizek PFAS-koncentrációjának határértékét, amit 2026. január 1-jétől hazánkban is ellenőrizni kell. Egyfelől nagyon jó, ha ezt kontroll alatt tartjuk, másfelől viszont felveti a kérdést: ezek szerint ott lehetnek benne? Azzal, hogy egy bizonyos határértéket húzunk meg, tulajdonképpen „legalizáljuk” a PFAS jelenlétét, csak hozzátesszük: sok ne legyen belőle. 

Nagyon sokat kellene még formálni a hazai szemléleten is: megdöbbentő például az az adat is, miszerint Magyarországon évente 3,3 milliárd „egyutas” italos palack fogy. 

A felhasználókat, a vásárlókat lehetne például arra ösztönözni, hogy minél kevesebbet fogyasszanak. Viszont nem szabadna rosszabb színben sem feltüntetni a problémát, mint amilyen. Elsősorban a szakma, de ugyanígy a média felelőssége is, hogy kellő óvatossággal bánjon a felelőlen kijelentésekkel, és ne kiáltson farkast, amíg arra nincsen szükség.

Baromfikaland

Apropó, baromfiudvar... Nini kakast sajnos megette Barni kutya, Ubul egyedül maradt. A szomszédban viszont Manci tyúk kiköltött tizenegy kiscsibét titokban. A szomszédasszony pont nem akart már több baromfit, úgyhogy nekünk ajándékozta Mancit és a kiscsibéit. Miután látta, hogy többperces kergetés után fejenként egy csibét vagyunk képesek elkapni, megkönyörült rajtunk, és a többit megfogta nekünk. Óriási volt a boldogság otthon. Rögtön lettek kiscsibék is! Muzsikám minden nap rohant ki hozzájuk iskola után, és babusgatta, kezéből etette őket. Megható volt látni, hogyan óvja, védi a kicsinyeit anyatársam, Manci. 

A „szárnyai alá veszi őket”, a „tyúkanyótípus”, majd a „kakaskodnak” kifejezések ekkoriban nyertek számomra igazi értelmet. 

Persze, tudtuk, hogy el fog jönni a nap, amikor a kakasokat le kell vágni. Van is egy néni a faluban, aki erre az üzletágra specializálódott. Felhívtam, és megbeszéltem vele egy időpontot. Igyekeztem keveset kérdezni, hogy minél kevesebb táptalajt adjak a vélekedésnek, miszerint a pestiek furák. Felkértük Muzsikát, fogja meg az öt kakast, hogy be tudjuk tenni őket egy dobozba. A tesói segítenek a terelésben, Imru koordinál, mindez a kifutóban, nincs hová menekülniük. Felhívtam reggel a nénit, hogy kicsit késnek, mert még kergetőznek. Azt senki nem gondolta, hogy közel egyórás csúszás lesz belőle, a néni tartotta miattunk forrón a vizet, amibe bedobta őket, hogy könnyebben kijöjjön a tolluk. Mondtam, hogy járatlanok vagyunk, rengeteget kell még tanulnunk. A néni megértő volt. Váltottunk pár szót, majd egyszer csak rámutatott a bezacskózott kakasokra, és ezt kérdezte: „Beülnek este valahová, ugye?” Anyám, borogass, mit jelenthet ez? Arra tippeltem, hogy arra akar utalni, hogy hűvösre kell tenni őket, mert különben nem bírja sokáig a nyers hús. „Persze, azt terveztem, hogy lefagyasztom őket” – válaszoltam. A néni igyekezett rezzenéstelen arccal folytatni a társalgást: „Van valami ólféle nekik, ahová éjszakára bemennek?” „Persze, az ólban éjszakáznak” – mondtam. 

„Na, akkor köllött volna őket megfogni! Mikor beültek” – zárta rövidre.

Bizonyos értelemben a falu is város

Arra számítottam, hogy itt, az ország éléskamrájában gyümölcsöt, de legrosszabb esetben kompótot nassolgatnak a gyerekek, illetve fára másznak a szabadidejükben, hiszen annyi fa van a kertekben. Szóval, mivel itt alapból adottak a körülmények – amelyeknek híján a nagyvárosi szülők EU-konform játszóterekre hordják a gyerekeiket, és kistermelőket kutatnak fel a vegyszermentes zöldség-gyümölcs miatt –, biztosan nagyon egészségesen nőnek fel a gyerekek.... Hát, nem teljesen… A cukor-festék-szilárdítóanyag trió alkotta modern csodák és a vibráló képernyők faluhelyen is megteremtették maguknak a keresletet, mondhatni, töretlenül népszerűek, egyfajta kimeríthetetlen szeretetnyelvként funkcionálnak.

Újragondolt szokások és értékek

Nem vitás, itt nem botlunk úton-útfélen egy regnumi közösségbe vagy cserkészcsapatba. Itt az emberek nem gondolják túl a dolgokat, nem kreálnak társaságot a gyereknek, ha egyszer ott van a szomszéd meg az unokatesó. A falu uszodájában például minden szombaton délelőtt úszni tanítja Peti bácsi őket. Nevetve mondta Árpi barátunk, hogy már őt is tanította vagy huszonöt éve, igazából itt mindenkit ő tanított. Teniszezni is van lehetőség tavasztól őszig, a klub vezetője, egy fiatal háromgyermekes anyuka épp gőzerővel dolgozik azon, hogy fedett pályája legyen a falunak. A lovaglás alapértelmezett, van atlétika és foci is. Tavasztól a szomszéd falvakkal rangadókat szerveznek, a Bozsik-kupára pedig már az ovisokat is viszik. Zeneiskola is működik kiváló tanárokkal. 

Olykor elmélázunk a régi szokásainkon, azok minőségén, és feltesszük magunknak a következő kérdéseket: „Vajon biztosan szükségesek az életünkben, illetve biztosan olyan színvonalon szükségesek egyes dolgok, mint ahogyan azokat megszoktuk?” „Tényleg mindig értékes, ha nagyobb léptékben gondolkodunk?” Például nincs versenymedence a faluban, ahhoz be kell menni a városba. Rengeteg mindent elengedtünk már, amik nem is hiányoznak. 

Azokra a kedélyes, néhány mondatos beszélgetésekre viszont nagy szükségünk van, amelyek nélkül faluhelyen egyszerűen bevásárolni sem lehet. 

Tiszta és csupa szeretettel készített ételeket tudunk itt vásárolni, amelyekért Budapesten résen lévő protekciósnak kellett lennünk. Ha rendelek valamit az internetről, két nap alatt megkapom, sorra nyílnak a lelkes, városi tapasztalattal felvértezett helyi fiatalok kozmetikái és fodrászatai. 
Hálás vagyok azért, hogy itt a legtermészetesebb dolgoknak lehet örülni, biztos vagyok abban, hogy előnnyel indul az a gyermek a boldog felnőttkor felé, aki ennek birtokában van. Bizonyos szempontból ez egy szemlélődő lelkigyakorlat. A nem hívőknek pedig olyan, mint egy súlyos tízezreket érő, tudatos jelenléttréning térerő és mobilhálózat nélkül, egy Isten háta mögötti wellness-szállodában. A természet rendezettsége valós biztonságérzetet ad. 

A sorozat első két része ide kattintva érhető el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szemkápráztató vászon, a termek varázslatos sötétje, a sztereó hangrendszer dübörgése mind elengedhetetlen kelléke annak a moziélménynek, mely a korszakalkotó filmalkotások mellett marandó nyomokat hagyhat az emberben. Hányszor vártuk mi is nagy izgalommal, hogy bekapcsoljon a vetítőgép, kihunyjanak a fények, mindenki elfoglalja a helyét, és kezdetét vegye a pergő filmkockákból álló csoda. Pár óráig, kívül hagyva a valóságot végigkísérhettünk egy-egy románcot, osztozhattunk fordulatos kalandokban a főszereplővel, felszabadultan nevethettünk vagy éppen sírhattunk a különféle történetek alakulását. Semmihez sem fogható az az eksztatikus állapot, amikor a nagyszerű mozis élmény után kavargó gondolatokkal, az érzelmek széles skáláján lépkedve végre átbeszélhetjük a látottakat, megoszthatjuk egymással benyomásainkat. 

Korunk egyik legismertebb rendezője és legnagyobb filmes tudással rendelkező fenoménja, Hollywood örökifjú fenegyereke is így vélekedhetett, mielőtt nekilátott, hogy lejegyezze mindazt, ami hozzásegítette ahhoz, hogy ő legyen Quentin Tarantino. 

Könyve, melynek címe Cinema Speculation, egyszerre nevezhető memoárgyűjteménynek, esszékötetnek, önéletrajznak és persze filmtörténeti áttekintőnek. 

Visszaemlékezések és sajátos elemzések ötvözésével teszi tiszteletét a mozgókép évtizedeken átívelő kultusza előtt, mindezt pedig a maga szenvedélyes, sokszor csapongó, sokszor szabadszájú stílusában teszi. Tarantino direkt kerüli az akadémikus szemléletmódot, hiszen tudását nem az egyetemen, hanem mozitermekben és első komolyabb munkahelyén, egy videótékában szedte össze. Páratlan leleménnyel vonja be az olvasót abba a világba, amely később az egész látásmódját, művészetét meghatározta. Gyerekkori élményektől kezdve, megkerülhetetlen klasszikusok elemzésén át egészen a B kategóriás horror-alkotásokig mindent bemutat a kötetben. A Cinema Speculation egyfelől gondolatébresztő gyűjteménye a sajátos rendezői elmének, mindemellett pedig egy rajongó szenvedélyes vallomása a mozi szeretetéről. 

Kép

A könyv borítója – Forrás: Libri Bookline

Azoknak, akik többet akarnak tudni a 70-es évek amerikai életérzéséről, a filmművészet kultikus darabjairól vagy úgy általában Hollywoodról, kötelező beszerezni az öntörvényű mester legújabb kötetét. Ne számítsunk tehát egy unalmas, lexikális adatokkal teletűzdelt kiadványra, ugyanis inkább egy letehetetlen, szórakoztató és stílusát tekintve egyedülálló olvasmányt fogunk a kezünkben tartani.  

A Libri olvasást népszerűsítő programja, a 20 perc könyvklub a nyári sikerek után az ünnepek alatt sem áll meg, Adventi könyvnaptárként tér vissza. Számos izgalmas cikk és szöveg várja a résztvevőket, hogy a december minőségi tartalmakban gazdag legyen. Ha szívesen belelapoznál Quentin Tarantino izgalmas történetébe, vagy további érdekes témákról olvasgatnál, akkor csatlakozz a Libri online kampányához!

Támogatott tartalom

Lány nagy férfi karórával

A sajátos történet egy Alpári történet Esmének, szeretettel című novellával kezdődik, amely 1950-ben jelent meg először, tehát jóval azelőtt, hogy az író találkozott volna Joyce Maynarddal, későbbi választottjával. A novella egy háborúba induló katonáról szól, aki a partraszállás előtti délutánon, utolsó kimenője alkalmával a helyi kisváros cukrászdájában találkozik egy figyelemre méltó fiatal lánnyal, aki csuklóján „katonás kinézetű karórát hordott, akkorát, mint egy hajóskapitány kronométere. A számlapja teljesen elborította vézna csuklóját […], talán azt kellett volna ajánlanom, viselje a dereka körül.” A képzeletbeli szereplő mosolya „furcsán sugárzott, mint a ritka-finom mosolyok is csak néha”.

A história másik szála évekkel később szövődik a textúrába. Joyce Maynard a közös történetük kezdetén 18 éves egyetemista lány volt, tele tervekkel, írói és filmes álmokkal, a kollégiumi diákélete elején. Tehetséges írásaira a New York Times már akkor felfigyelt, és komoly megbízást adott számára: a teljes fiatal nemzedék nevében kellett megfogalmaznia világképét és gondolatait az országa által nyújtott jövőről. Az esszé mellé fényképet is közölt a lap: a fotón egy hosszú hajú, vékony, óriási szemű fiatal lány ül a földön, vékony csuklóját szinte teljesen elfedi egy óriási számlapú férfi karóra. 

A képen a lány sugárzóan mosolyog, mintha egy olyan novellából lépett volna elő, amit akkoriban még nem is olvasott.

Egy bölcs, de manipulatív elme

Salinger ekkor 53 éves volt, de akkora hatást gyakorolt rá a szöveg és a kép, hogy levelet írt Joyce-nak. A lány a cikkét követő hetekben a szó szoros értelmében postai zsákokban kapta a hozzá írt episztolákat az ország minden pontjáról. puritán kollégiumi szobáját teljesen betöltötték a zsákok, hatásának ezek a tárgyiasult bizonyítékai. Az író és az írónak készülő lány levelezése lassan indult be, ám néhány hónap alatt egyre meghittebb formát öltött. Huszonöt év múlva az akkor már háromgyermekes írónő úgy értékelte ezeket a leveleket, mint amelyeket egy bölcs, de manipulatív elme hozott létre; amelyek viccesek és tanító jellegűek voltak egyszerre, és olyan érzetet keltettek, mintha valami közeli barát írta volna őket, aki a velejéig ismeri a címzettet. Amikor Joyce elkezdte volna a második egyetemi évét, Salinger (akit ő csak Jerrynek hívott) váratlanul azzal a javaslattal állt elő, hogy a lány hagyja ott az egyetemet, és költözzön hozzá abba a pazar luxusmagányba, amit az író addigra megteremtett, és amit maga Joyce is el akart érni egyszer az esszéje tanúsága szerint. Joyce Maynard úgy hagyta el az egyetemet, hogy kék biciklije ott maradt a kapuhoz kötve, és fogalma sem volt arról, mire mondott igent. Nem sejtette, hogy a kritikusok még évekig fognak azon vitatkozni, hogy ebben a többdimenziós kapcsolatban tulajdonképpen ki volt a ragadozó, és ki volt a préda.

Olyanná válni, amilyennek Salinger akarta

Nyolc hónap összesen e két ember együtt töltött ideje, ám annál meghatározóbb volt a lány számára, akinek két tucat év is kevés volt ahhoz, hogy feldolgozza a legendás íróval kettesben töltött időt; ma is magán viseli a hatását. Salinger addigra nagy formátumú személyiséggé vált, akinek az élet minden területére kiterjedő elképzelése volt arról, hogyan kell egy írónak viselkednie, megélnie az élet anyagát, hogy kell azt szavakba öltenie, mit kell ennie, hogyan kell beosztani a napját, és főleg milyen világi hívságokra kell nemet mondania. Meglátásait követelményekként vetítette ki a lányra is, akit inkább tanítványként kezelt, mint partnerként, bár együttélésük alapja elvileg a kölcsönös romantikus vonzalom volt. 

A lány olyan emberré akart válni, amilyennek Salinger látni akarta, és ez minden energiáját felemésztette.

Furcsa hónapok kezdődtek. Az írónak megvoltak a maga szokásai, amelyeket Joyce-nak is követnie kellett. Ilyen szokás volt például, hogy egy írónak napi nyolc órát írnia kell; hogy csakis magokat és finomított báránypogácsát fogyaszthat, amelynek sokadszori megfőzése eltávolította az ételből a tápanyagok nagy részét. Hízni főben járó bűn volt. A férfi gyakorlott homeopataként működött, így teljes uralmat gyakorolt mindkettejük szervi működése felett. 

Salinger akkoriban már világhírű írónak számított, aki jómódban élt a jogdíjaiból, és élete utolsó évtizedeiben nem küldött egyetlen írást sem a kiadójának, bár éppen Joyce Maynardtól tudjuk, hogy mindennap írt. Leveleket is, más fiatal lányoknak… Azonban a fiatal írónőt rendre óva intette attól, hogy sikerre, visszhangra vágyjon, vagy, ahogy ő fogalmazott, hogy éhes legyen a világra. Salinger egy jóképű és titokzatos irodalmi zseni volt, azonban szerelme még csak egy szárnyát bontogató új, nyitott lélek – akitől elvárták, hogy elméjét szigorúan zárva tartsa, és osztozzon a fennkölt magányban egy nála 35 évvel idősebb férfival, akinek akkor már két felnőtt gyermeke volt.

Joyce, az éretlen lélek 

Merev és szigorú rutin uralkodott a házban, amelynek Joyce is részese lett. Átvette a férfi politikai és irodalmi nézeteit is, és elhitte neki, hogy ő, Joyce az az éretlen lélek, aki „nem tudja abbahagyni, hogy szeresse mindazt az ostoba, üres vonzóerőt, amit a világ kínál neki”. Joyce nem akart szabadulni a kalitkából, minden erejével megpróbált megfelelni Jerrynek, rengeteget fogyott amúgy is csekély súlyából, és súlyos vaginizmus (a medencefenék izmainak görcsös állapota) alakult ki nála az íróval töltött hónapok során, amiből csak évek múlva gyógyult ki.

Egy év sem telt el az első levél és a nap között, amikor Salinger kurtán-furcsán kiadta a lány útját. 1973 nyarán együtt nyaraltak az író gyerekeivel a floridai Daytona Beach-en, amikor Salinger a parton egyszer csak kinyilvánította, hogy be kell fejezniük ezt a kapcsolatot. 

Átadott a lánynak két 50 dolláros bankjegyet, és arra utasította, hogy szedje össze a csomagjait a szállodában és a férfi házában, és mire a férfi hazaér, hagyja el az ingatlant. 

Az ezt követő reménytelenül depressziós időszakot Maynard Baby love című regényének egyik figurájában vetette papírra. Évekbe telt, mire ezután magára talált, mindent és mindenkit a nagy író nézőpontjából szemlélt, és saját magát is az ő mérlegén tudta csak megmérni. Salinger mérlegén viszont túl könnyűnek találtatott, ezért saját magát is értéktelennek látta. Huszonöt évig hallgatott, csak akkor adta ki találkozásuk és együtt töltött éveik történetét, amikor saját lánya elérte azt az életkort, amelyben Joyce egykor belépett Salinger kapuján. Ekkor értette meg, mennyire fiatal és tapasztalatlan volt akkor, s mennyire nem vigyáztak rá azok, akik elvileg szerették őt, és akiknek óvniuk is kellett volna.

Kép

Joyce Maynard 2008-ban kalifornai otthonában – Forrás: Profimedia

Merénylet az írófejedelem sérthetetlensége ellen

Joyce Maynard Otthon a világban című könyve írói berkekben óriási felháborodást keltett. Íratlan törvénynek számított az írófejedelem védelme és sérthetetlenségének biztosítása. Olyan mély volt ez a tabu, hogy az írás alig talált kiadóra, és bár Maynard a saját jogán már akkor is népszerű szerző volt, ma is sokan csak Salinger tinédzser szeretőjeként hivatkoznak rá. Két regényét is megfilmesítették azóta (Majd megdöglik érte, Nyárutó), mégis sokan tartják árulónak, nevezték már piócának is, és minden beszélgetésben Salingerről szól az első újságírói kérdés. Maynard a kioktatásokra általában azt feleli, hogy bár mindenki tudja, hogy a nagy íróknak milyen elkötelezett védelem jár, azt kevesen fogják fel, hogy milyen felelősség terheli a sikeres idős művészeket a fiatal lányokkal szemben. 

Salinger 2010-ben meghalt, rengeteg titok és találgatás övezte a halálát, amelyek mind a hátrahagyott esetleges műveit firtatták. 

1965 óta ugyanis nem adott ki semmilyen írást, és 1980 óta nem adott interjút senkinek. 

Az örökösök máig nem nyilatkoztak arról, hogy milyen írásműveket találtak az író házában, bár tettek utalásokat az írói hagyatékra. Joyce Maynard, miután kirepültek a gyerekei, vásárolt magának egy tóparti házat, és férje halála után tartalmas alkotói életet él. Még mindig éhes a világra, és a világ is kíváncsi rá. Negyvenhat év után, 2018 őszén újra beiratkozott a Yale irodalom szakára, ahol van olyan kurzus, amelyben saját regénye is felbukkan tananyagként.

Források:
J. D. Salinger: Kilenc történet
Joyce Maynard: Otthon a világban
https://www.nytimes.com/2018/09/05/books/review/joyce-maynard-at-home-in-the-world.html