Libák – Egy családi festmény története
A libák a komód fölött voltak, mióta csak az eszemet tudom. Aki belépett a homályos szobába, rögtön szembetalálta magát velük. Családi ereklye, még a dédanyám festette, ez maradt csak utána.
Nagyanyám rendkívül büszke volt rá, minden ecsetvonását végig kellett csodálnunk, ahányszor csak jöttünk. Én sosem szerettem. Egy tükör volt a kép alatt, és ahányszor arra fordultam, mindig az az érzésem támadt, hogy én is a kompozíció része vagyok, mint mondjuk egy kócos libapásztorlány vagy egy falusi gyerek, aki megijed a rámeredő üres szemektől. Az évek alatt külön művészetté fejlesztettem, hogy hogyan beszélgessek a nagyival mindig a libáknak háttal.
De még így is a tarkómon éreztem a közelségüket, féltem, mikor koppan egy kemény csőr a fejemen.
– Vigyél egy kis meggybefőttet – mondta nagyanyám minden indulásunkkor. Anya ilyenkor csendben rálépett a lábamra, figyelmeztetésképp, hogy fogadjam el, ne bántsam meg. Világéletemben utáltam a meggyet. Régebben mondtam párszor, aztán inkább csak csendben megköszöntem. Aztán a nagyi nagyon öreg lett, és velem kapcsolatban csak a meggyekre emlékezett. Lassan megtelt minden szabad polcom otthon befőttekkel.
A karácsonyt már nélküle töltöttük. Összegyűltünk a kis házban, süvített a szél az ablakréseken. Anyám nehézkesen olvasta fel a levelet, amiben mindannyiunkról megemlékezett valamivel. Nem számítottam nagy dologra, csak valami apró emléket szerettem volna.
– Zsuzsára családunk legfontosabb tárgyát, a libás képet hagyom – hallottam egészen messziről, miközben magamon éreztem a többiek irigykedő pillantását.
Nem akartam kitenni otthon, de aztán ahányszor valaki meglátogatott a családból, mindenki hálátlannak tartott, hogy nem becsülöm a képet. Anyám fél évig nem beszélt velem.
Most itt lóg a nappalim falán, szemben minden belépővel a három vérfagyasztó lúd, és én próbálok úgy tenni, mintha nem a meggybefőttek járnának egyfolytában a fejemben.
Aztán egy kora tavaszi napon betoppant hozzám nagyanyám testvére. Régóta Ausztriában él, a temetésre sem jött haza. Most mégis úgy hozta a sors, hogy a szűkös előszobámban kereste a helyet ódivatú kalapjának, miközben az egész lakásom olcsó cherry szagával telt meg.
– Ó, a libák – nevetett fel, amint a képre nézett –, együtt vettük még egy zsibvásáron fiatalkorunkban. Én próbáltam lebeszélni róla, szerintem rettenetesen ronda, de ő azt mondta, egyszer még sokat fog érni. Nem tudtam, hogy megtartotta. Szerintem csak dacból tette, nekem akart bizonyítani. Sokat rivalizáltunk, anyámék általában velem kivételeztek. Ez a három buta liba lett a lázadása szimbóluma. Talán az élet ellen is, ami valljuk be, jól megtépázta.
Sok év telt el azóta, most is itt lóg a kép a falamon. Már nem félek, hogy a csőrök egyszer agyoncsipkednek. A barátaim, ha kérdezik, miért nem szedem le, csak csendben a vállamat vonogatom.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>