Örök életű vegyi anyagokat találtak a Tiszában: mi lesz azzal a sokezer vegyülettel, amiket a természet képtelen lebontani?

Hírhedt örökké „élő” vegyületet azonosítottak nemrég az egyik nagy hazai folyónk vízében. Mit jelent az, hogy egy anyag örök életű?

Azzal, ha egy vegyületet örök életűnek nevezünk, nincs semmi baj: sok ilyen van körülöttünk, például maga a víz – igaz, azt nem az ember rakta össze. A problémát az ember által előállított anyagok jelentik, amiket egyszer összerakott úgy, hogy akkor még nem látta, mi lesz a sorsuk. Ma már tudjuk, hogy ezek rendkívül lassan bomlanak le, ha egyáltalán lebomlanak. Már a 20. század közepén tisztában lehettünk azzal, hogy léteznek nagyon lassú lebomlású, úgynevezett POP-vegyületek (angolul persistent organic pollutants: lebomlásnak ellenálló szerves szennyezőanyagok), és láthattuk az ebből fakadó tanulságokat is. 

Jó példa erre az 1939-ben rovarirtás céljából szintetizált, majd évtizedekkel később – rákkeltő és spermiumpusztító hatása miatt – betiltott DDT. 

Néhány ’60-as, ‘70-es években szintetizált vegyület előnyös tulajdonságait – például az impregnáló hatásukat – felfedezte a hadiipar, kihasználta a vegyipar és azok a cégek, amelyek tömeges gyártásba kezdtek. Kezdetben leginkább bútorszöveteket, textíliákat impregnáltak velük, de nagy mennyiségben váltak tűzoltóanyag-keverékek összetevőivé is. Ma pedig már ott tartunk, hogy körülbelül ötezer vegyületet tartunk nyilván, amik ebbe a családba tartoznak: ezek az úgynevezett perfluorozott (PFAS) vegyületek mindenhol körülvesznek, olyan széles körben használjuk őket, amire talán nem is gondolunk. Azon kívül, hogy ruhát, cipőt impregnálunk velük, kozmetikumokban, élelmiszerek csomagolóanyagaiban is jelen vannak. Utóbbi azért is különösen „érdekes”, mert közvetlenül érintkezik azzal, amit megeszünk.

Pontosan mit találtak a Tiszában?

Az egyik leghírhedtebb, korábban nagy tömegben gyártott, egyben az egyik legősibb örök életű vegyületre bukkantunk. Bár a most mért koncentráció még rendkívül alacsony (fürdés közben az emberre nem veszélyes), ám a sérülékeny vízi ökoszisztémát – főleg az apró élőlényeket, rajtuk keresztül pedig az egész tápálékláncot – veszélyezteti. Ez a mérésünk független, egyéni kezdeményezés volt, figyelemfelhívó szándékkal. A PET Kupa keretében valósult meg, ami az egyik legelőremutatóbb környezetvédelmi kezdeményezés hazánkban: évről évre több szakaszon is megtisztítják a Tiszát és mellékfolyóit a felszínen úszó és az ártéri erdőkben lerakódott szeméttől (zömében PET-palackoktól, innen is az elnevezése). 

Ezeket az örökké megmaradó vegyi anyagokat molekuláris szinten úgy kell elképzelni, hogy van egy apoláris, úgynevezett „farokrészük”, ami tele van fluorral (fluor-atomokkal), a másik végük pedig poláris, így egyszerre két felülethez is képesek tapadni. 

A bennük lévő szén–fluor kötések a világ legerősebb kémiai kötései közé tartoznak, nincs az a természetes közeg, ami ezt képes lenne lebontani: ezért is nevezzük őket örök életű vegyületeknek. 

Ha a cipőnket fújjuk be velük, akkor a bőrt „kedvelő” része odatapad, miközben a molekula másik része taszítani fogja róla a vizet. Tűzoltóhabként pedig azért működik tökéletesen, mert kötődik a lángoló olajhoz, elzárva azt a levegő oxigénjétől, így hatékonyan tudja eloltani az olajtüzeket.

Kép

Illusztráció: Freepik

Azon túl, hogy már észleljük a problémákat, amelyek ezekkel az anyagokkal kapcsolatosak, teszünk is ellenük? 

Az elmúlt tíz évben az emberek kezdtek rádöbbeni, hogy amit rengeteg energia befektetésével legyártanak, azzal nem biztos, hogy csak jót tesznek. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a cipőnket impregnáló sprével fújjuk le, mondván, az milyen jót tesz a lábbelinknek. Dúsabb hajat szeretnénk, így az ezt ígérő sampont is megvesszük, általában anélkül, hogy megnéznénk az összetevőit, ahol a felsorolásban szerepelnek ezek a veszélyt jelentő anyagok – már ha egyáltalán fel vannak tüntetve a flakonon. Nehezen vetkőzzük le ezeket a szokásainkat, ahogy ez a fenntarthatósági kérdések boncolgatása esetén rendre visszaköszön. 

Bár elkezdődött már egyfajta szabályozás, és különféle kezdeményezések is születtek néhány anyag gyártásának korlátozására, kitiltására – például egyes skandináv országokban –, ilyenkor mindig újabb hasonló vegyületeket hoz létre a vegyipar. Mintha az ember csak a kiskapukat keresné: például úgy, hogy ezekbe a molekulákba megpróbál egy sérülékeny részt beépíteni, hogy az bomlásnak tudjon indulni. Csak arról feledkezünk meg, hogy bár a lebomlási folyamat elindul, a kiindulási anyagból keletkezni fog két másik molekula, amiket viszont nem keresünk. Ez az oka annak, hogy manapság már vagy ötezer ilyen vegyületünk van. 

Mire megyünk így azzal, ha néhányukat betiltjuk, kivezetjük a gyártásból? Nekem ez látszatmegoldásnak tűnik. 

Vannak olyan országok, ahol nagyon komolyan veszik a kérdést, és minták ezrein vizsgálják folyamatosan, hová jutottak el az örök életű anyagok. 

Magyarországon most kezdődik ez a folyamat, már mi is egyre többet beszélünk a kérdésről. 
Meggyőződésem, ez fog majd elvezetni oda, hogy értelmesebb mennyiségben használjuk ezeket az anyagokat. 

Ha nem is tudunk mindig önkontrollt gyakorolni, és sokszor vagyunk álszentek egy-egy probléma kapcsán, akkor sem szabad borúlátónak lenni. Harminc éve vagyok a szakmában, figyelem ezeket a jelenségeket, és azt látom, hogy a szemléletmód hatalmasat változott. Amíg néhány évtizede szinte minden további nélkül elástunk valamit a földbe – mondván, ott úgysem látszik –, ma már erre nem nagyon van példa. Ha arra gondolok, milyen állapotban volt Magyarország környezete az 1990-es évek közepén, akkor azt mondom, jófelé megyünk. Szintén bizakodásra ad okot, hogy a mai fiatalok zöme másképp, jóval tudatosabban áll ezekhez a kérdésekhez, mint a szüleik. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A Eurofins Analytical Services Hungary Kft. nagyműszeres vizsgálati terme – Forrás: Eurofins Analytical Services Hungary Kft.

Mi mindent tehetnénk még? 

Az örök életű anyagok esetében azért is nehéz a kérdés, mert lehet, hogy mire tenni próbálnánk ellenük valamit, addigra nem fogunk tudni, hiszen megtámadhatatlanok: a környezetnek ellenálló POP-vegyületek velünk maradnak. Léteznek ugyan kármentesítési technikák, amikkel például a talajvízből ki lehet vonni őket, csak ezek nem túl kiforrottak és nagyon költségesek. Felismerve a vegyületcsoport kockázatát, az Európai Unió néhány éve rendeletbe foglalta az ivóvizek és felszíni vizek PFAS-koncentrációjának határértékét, amit 2026. január 1-jétől hazánkban is ellenőrizni kell. Egyfelől nagyon jó, ha ezt kontroll alatt tartjuk, másfelől viszont felveti a kérdést: ezek szerint ott lehetnek benne? Azzal, hogy egy bizonyos határértéket húzunk meg, tulajdonképpen „legalizáljuk” a PFAS jelenlétét, csak hozzátesszük: sok ne legyen belőle. 

Nagyon sokat kellene még formálni a hazai szemléleten is: megdöbbentő például az az adat is, miszerint Magyarországon évente 3,3 milliárd „egyutas” italos palack fogy. 

A felhasználókat, a vásárlókat lehetne például arra ösztönözni, hogy minél kevesebbet fogyasszanak. Viszont nem szabadna rosszabb színben sem feltüntetni a problémát, mint amilyen. Elsősorban a szakma, de ugyanígy a média felelőssége is, hogy kellő óvatossággal bánjon a felelőlen kijelentésekkel, és ne kiáltson farkast, amíg arra nincsen szükség.