Az év parasportolója, Kiss Péter Pál „csak azért is” bizonyít azoknak, akik kerekesszékesként lemondtak róla

A Baranya vármegyei Nagyvátyon nőttél fel. Hogyan emlékszel a kisgyerekkorodra?

A 300 fős kis zsákfalunkból jártam át a szomszédos Nagypeterdre óvodába, iskolába, anyukám reggel kikísért a buszhoz, de egyedül utaztam. A szüleim sokáig pékként dolgoztak, apukám néptáncolt is, versenyekre járt. A nagymamám igazi vagány csaj volt, tandemugrott, sok mindent kipróbált. A bátyám focizott, és én is aktív gyerek voltam, rosszcsontként jártam jobbra-balra a faluban. Részt vettem futóversenyen, focibajnokságon is.

Mi történt nyolcéves korodban?

Tél vége felé játszottam kint a többiekkel a nagy hóban, és megfáztam. 41–42 fokos lázam lett, a háziorvos pihenést javasolt, de nem javultam. Nehezen ment le a lázam, kezdtek fájni a végtagjaim, gyengének is éreztem őket. Beutaltak a pécsi gyerekklinika neurológiai osztályára, ahol két hónapra bent ragadtam, addigra találták meg az okot. A Guillain-Barré-szindróma nevű ritka autoimmun betegséget, amit akkoriban állítólag többen elkaptak. 

A vírus megtámadta a gerincvelőmet, zsibbadtak a végtagjaim, s két héten belül kerekesszékbe ültettek, mert alig bírtam járni.

Mi történt, miután megvolt a diagnózis?

Plazmaferezist, vértisztítást kaptam, ami újraírta a szervezetemben a kódokat, így a betegség nem tudott tovább pusztítani. A fennmaradó állapoton előbb Zalaegerszegen próbáltak javítani, de csak romlott, ezért újra Pécsett szteroidos gyógyszerkezelés következett. A karjaim visszaerősödtek, de a lábaimon ez sem segített, kicsit a hasam és a derekam is érintett maradt. Pécsről azzal bocsátottak el, hogy sajnos már nem fogok tudni járni. Nagy törés volt, mert addig a családdal együtt bizakodtunk, hogy teljesen felépülök. Budapestre, a Bethesdába már rehabilitációra kerültem, hogy megtanuljak együttélni az új helyzettel.

Mennyi időbe telt elfogadni a történteket, s mi segített át a nehezén?

Mentálisan elakadtam egy időre, pedig jártam gyerekpszichológushoz. Kellett egy év, mire kijöttem a depresszióból, ami ilyen esetben még nem is számít soknak. Másodikosként kerültem ki az iskolai közösségből, de magántanárokkal a kórházakban is készültem, és osztályozóvizsgákat tettem, így negyedikesként csatlakozhattam vissza – már a budapesti Mozgásjavító Általános Iskolába. Ott sokat segített a sorstársaim hozzáállása, akik születésüktől vagy régóta mozgáskorlátozottként éltek. Köztük megtanultam: az elkeseredés nem uralhatja el az életem, abból kell kihoznom a legtöbbet, ami van. Szerencsére volt bőven sportolási lehetőség is: kerekesszékes vívás, kosárlabda, pingpong, úszás…

A Budapestre költözéssel még egy nagy változást fel kellett dolgoznod, azaz elég korán felnőhettél.

A kórházakban a szüleim még látogattak, anyukám bent is aludt, de a fővárosba nem költözhettek velem, ott kollégiumba kerültem. Nem volt egyszerű olyan kicsiként egyedül, eleinte sokat sírtam. Péntekenként betegszállítók vittek haza, de délelőtt elindulva is csak estére érkeztem meg, mert másokat is szállítottak Pesten belül és vidéki városokba, a távolság miatt engem tettek le a végén. Kemény időszak volt. Mivel vasárnap ugyanez ment vissza, csak a szombatot tudtam a családdal tölteni, ami annyi idősen édeskevés. De megtanultam értékelni azt a kis együtt töltött időt is.

Hamarosan belevetetted magad a kajakozásba. Miért pont ezt a sportágat választottad?

Ötödikesként versenyszerűen úsztam, hatodiktól kajakoztam is mellette. Mivel a mellúszás is olyan jól ment, hogy felkészítettek volna belőle Európa-bajnokságra, döntenem kellett. Azért választottam a kajakot, mert mindig szerettem a természetbe – erdőbe, halastóra – járni. 

Aki megjósolja, hogy ilyen sikeres leszek benne, azt biztosan kinevetem, mert nem az eredményekért kezdtem. Rehabilitációnak fogtam fel, hogy jobban élhessem meg a mindennapjaimat. 

Eleinte még kosárlabdázni is el-ellógtam az edzésekről, mert más sportág is érdekelt. Szerencsére az edzőm rámenősen ragaszkodott hozzám.

Megérte, hiszen így a gimnáziumba már felnőtt világbajnokként mehettél…

Általánosból úgy ballagtam el, hogy augusztusban megnyertem a világbajnokságot. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban folytattam, mert az akadálymentes. Erős, francia kéttannyelvű iskolába kerültem, a sportosztályban focisták, vízipólósok voltak az osztálytársaim. Még oda se jártam, már volt hírnevem: az évnyitón köszöntöttek mint a felnőtt világbajnok új tanulót. Két éven belül paralimpiát is nyertem.

Kiss Péter Pál az Év parasportolója kitüntetés átvételekor – Fotó: Magyar Sportújságírók Szövetsége

Mi lehet a sikereid titka? Fizikai adottságok, mentalitás, „csak azért is” jellegű dac?

Előny lehet, hogy előtte úsztam is, de kemény munka nélkül nem menne, a tehetség anélkül mit sem ér. Mentálisan az izgalmat egészséges szinten tartom, sosem görcsöltem rá az eredményekre. Nem gyomorideggel edzek, hogy mi lesz, ha nem én vagyok a legjobb. Viszont szeretném megmutatni az épeknek, hogy így is lehet nagyon komoly eredményeket elérni, nem kell minket sajnálni! Amikor kerekesszékbe kerültem, a faluban jó pár embertől megkaptam, hogy ha már ez történt, ne akarjak sokat az élettől, vegyem fel a rokkantnyugdíjat, majd eltartanak a szüleim. Ez már gyerekként óriási dacot szült bennem. Ma már tudom, olyanok mondták, akiknek nem kell adni a szavára, de akkor fájt, hogy ilyeneket kapok.

A jóslatuk ellenére 2021-ben egészen Tokióig, ott is a dobogó legmagasabb fokára jutottál…

A tokiói paralimpia hatalmas verseny volt, a Covid miatt távolmaradt szurkolók nélkül is a lázában égtem. Csak azt sajnálom, hogy nem hagyhattuk el az olimpiai falut, pedig az utolsó két napom szabad volt, és nagyon szeretem a japán kultúrát. Tervezem is, hogy magánemberként visszatérek. A külföldi versenyek mindig ilyen kedvcsinálók, hogy na, majd visszamegyünk rendesen megnézni a várost! Akkora visszhangot kaptunk a médiában, hogy azóta mondanom sem kell az eredményeimet, amerre járok, megismernek, tudnak rólam. Ma már nagyon elismerik a parasportot és a munkát, amit beleteszünk. És Párizs szerintem minden szempontból még jobb lesz.

Milyen formában készülsz rá?
A nyár még odébb van, de jelenleg elkerülnek a sérülések, jól terhelhető vagyok. Sokat számít, hogy túl vagyok az érettségin, és bár elkezdtem a Testnevelési Egyetem rekreáció és életmód szakát, ott az időbeosztás lazább. Jól fel tudjuk építeni a felkészülést. A Honvéd biztosít egy kis szolgálati lakást a 13. kerületben, onnan járok iskolába és edzeni a Hajógyári-szigetre. Van, hogy napi kétszer is.

Kép

Fotó: Hoffer Szilvi

Ha mégis akad szabadidőd, mivel töltöd?
Rákaptam a legózásra, legószetteket építek, ami nagyon leköt. Sokszor a barátnőm is segít, akit már két éve ismerek, és főleg vele töltöm a szabadidőmet. 

Tudom, hogy ő nem mozgáskorlátozott, és azt is hallottam tőled egy interjúban, hogy az ismeretség egy szórakozóhelyen, közös tánccal indult. Mennyire nehéz kerekesszékesként ismerkedni?

Van egy stabil személyiségem, egy jó kisugárzásom, sőt már egzisztenciám is, és tudom, mit akarok az élettől. Ez jó kiindulópont. Nem mondom, hogy székesként nem nehéz ismerkedni, de főleg az elején kell átlendülni az előítéleteken: azon, hogy a lány fejében biztosan megfordulnak a fizikai korlátaid, hogy neked egy lépcsőzés is probléma, és nem tudod, mennyire gondolja komolyan, nem sajnálatból kedves-e veled. 

Korábban sokakkal megjártam, akik nem akartak barátságnál többet, de a jelenlegi párommal hamar megvolt a közös hang és a kémia is. A családalapítás persze még a jövő zenéje.

Az eddig bejárt utadon mi volt a legnagyobb kihívás, és mit élvezel a legjobban?

Elindulni volt a legnehezebb. Amikor a sport még nem tűnt megélhetési forrásnak, mégis mindent feltettem rá. Kérdéses volt, megéri-e, megtérül-e. Most meg már egyre több rendezvényre hívnak, így az időmmel kell jól gazdálkodni, hogy észrevegyem, mikor fontos lassítani. A legjobban pedig a vízen lenni szeretek. Kint a szabadban, jó időben, amikor süt rám a nap, még azt is élvezem, hogy izzadok. Lebarnulok nyáron, ez egy jó életforma. Külföldre járni edzőtáborozni, egy kicsit más kultúrában élni is az. Remek sportembereket megismerni, akik további inspirációt adnak a mindennapokhoz, szintén.

Lehet, hogy kerekesszékesként nagyobb utat fogsz megtenni, mintha nem történt volna a baj?

A fővárosban eleve több esélyhez jutottam, mint egy messzi kis faluban lehetséges. Persze ha nem jön a betegség, akkor is bármi megtörténhetett volna, kivéve azt, hogy paralimpiai bajnok legyek.

Hogy érzed, ma már felnéznek rád a nagyvátyiak?

Ha tehetem, visszajárok a szüleimhez – ha nem, akkor ők jönnek hozzám –, és igen, érzem, hogy a falunkban gyorsan terjednek rólam a hírek. A helyiek mindig írják, hogy néztek, szurkoltak, az Év Sportolója Gála után is küldték a gratulációkat. Sokan írják, hogy jelezzem, mikor megyek haza, és megvendégelnek! Nagyon jó a viszonyom a nagyvátyiakkal, értékelnek, és én is szeretem őket.