Mire képes egy férfi beteg szerelméért? És mi marad belőlünk, ha elveszítjük az emlékeinket?

– A dokumentumfilm fő témája a gondoskodó férfiszív. Miért kérdőjeleződött meg önben, hogy a férfiak is képesek arra az odaadásra, amit jellemzően a nőkkel azonosítunk?
– Amikor a kérdés megközelítésén gondolkodtam, rájöttem, hogy a „Hűség” korszerűtlen film lesz. Manapság ugyanis minden az egyéni célokról és sikerekről szól, például arról, hogyan kell legyőzni másokat, versenytársakat vagy kollégákat – a segítségnyújtás a rászorulóknak ezzel szemben kevés embert motivál. Habár a teljesítménykényszer a nőket is érinti, én a férfiaknál dominánsabbnak éreztem mindezt. Kevés olyan esetről hallottam, hogy egy férj odaadóan ápolná a feleségét.

– Hogyan talált rá a film főszereplőire, a péliföldi idősek otthonában élő Kora házaspárra?
– A feleségemmel (Gáspár Judit, a film producere – a szerk.) közzétettünk egy felhívást, hogy olyan párokat keresünk, ahol az asszony Alzheimer-kórral küzd. Többségében nők jelentkeztek, ami azzal is magyarázható, hogy férfiak körében gyakrabban fordul elő ez a betegség, így többnyire a feleség kerül a gondozó szerepbe. Antallal és Annával végül egy közös ismerősünk révén sikerült felvennünk a kapcsolatot.

– Milyen volt velük forgatni? 

– Körülbelül tíznaponta látogattuk meg őket az otthonban, és ilyenkor együtt éltünk a szereplőkkel. A kameraválasztással és a stáb kis létszámával törekedtünk rá, hogy a jelenlétünk a legkevésbé se legyen számukra zavaró.

Nem is filmesként érzékeltek minket, hanem emberekként, akik részt vesznek az életükben. Benyomásom szerint Anna sokszor megismert minket, máskor viszont mintha álomból ébredt volna, nem tudta, kik vagyunk és miért jöttünk.

– Miért pont Alzheimer-kóros betegeket keresett a filmhez?
– Régóta foglalkoztatott, mi marad meg belőlünk, ha elveszítjük az emlékeinket. Az emlékezés fontosságát a hétköznapokban is gyakran tapasztalom: egyetemi tanárként sokszor merült fel bennem a kérdés, hogyan épül be hallgatóim személyiségébe a nekik átadott tudás. Identitásuk részévé vált-e az óráimon szerzett ismeret, s ha igen, akkor hogyan? Anna történetén keresztül világossá vált számomra, hogy az emberi identitást nem a gyakran csak információhalmaznak tartott tudás, hanem az emóciók felől kell megközelítenünk: az érzelmeink tesznek azzá, akik vagyunk.

Kép

A Kora házaspár, Antal és Anna - Kép: Szekeres Csaba

Anna, amikor már nem tudott beszélni, magához szorította férje kezét, így köszönve meg neki a törődést. Ez a gesztus az érzelmek mindenekfelettiségét hirdeti: bár az emlékek eltűntek, az érzés, ami összekötötte őket, továbbra is megmaradt.

– Mi mindenben mutatkozott még meg a közös emlékeiket elfeledő Anna személyisége?
– Legerősebben a gondoskodó attitűdben, amellyel a körülötte lévőkhöz fordult: mindig igyekezett úgy alakítani a helyzetet, hogy a másiknak kedvezzen, még ha nem is ismerte fel az illetőt, például amikor meglátogatta egy barátnőjét, és hamarabb el akart menni, nehogy a terhére legyen. De az unokájával szemben is ugyanígy viselkedett: nem evett a tőle kapott süteményből, mert tudta, hogy a kislány is szereti azt.

– Feleségével ellentétben Antal ritkán fejezte ki érzelmeit. A film egyik megható jelenetében aztán, egy párizsi utazást felidézve elsírja magát, miközben Anna mosolyogva nézegeti a róluk készült régi fényképeket.
– Ilyen a férfiszív: megpróbálja fenntartani egy statikus érzelmi állapot látszatát, de hogy a lelke mélyén mi zajlik, azt senki sem tudhatja. Antalon azt éreztem, folyamatosan küzd, hogy helyt tudjon állni, de előttünk sosem mutatta ki gyötrődését, ezért villámcsapásként ért minket a kitörési kísérlete az állandóságból, amikor úgy határozott, hogy elköltözik az idősek otthonából. Ugyan voltak pillanatok, amikor ilyen heves érzelmek uralkodtak el rajta, később azonban minden visszaállt a megszokott kerékvágásba.

– Meddig viselhető az a teher, amit egy alzheimeres ápolása jelent?
– Mivel csak a Kora házaspár történetét követtem nyomon, ezért nem tudok általános választ adni erre a kérdésre. Bár a film csupán az utolsó stádiumot mutatja be, az otthonba költözésük előtt Antal hosszú évekig ápolta egyedül Annát, az Alzheimer-kór ugyanis évtizedek alatt alakul ki, és a beteg állapotának súlyosbodásával a hozzátartozók helyzete is egyre nehezebbé válik.

Ez nem úgy működik, hogy eldöntöm, erős leszek és az is maradok, mert lesznek pillanatok, amikor megbicsaklok, és olyankor minden borul.

– A film végén Antalék megismerkednek egy másik házaspárral, akik közül a férj szenved Alzheimer-kórban. Mi a szerepe az ő feltűnésüknek?
– Egyrészt a fordított felállás miatt tükröt tartanak a két főszereplőnek, másrészt ráébresztenek, hogy Anna halálával nem szűnik meg az Alzheimer problémája, hiszen rajta kívül még rengeteg ember él ezzel a betegséggel. (Világszerte félmilliárd, Magyarországon pedig megközelítőleg 100 000‒500 000 ember érintett – a szerk.)

Kép

Szekeres Csaba

– Számított rá, amikor megírta a forgatókönyvet, hogy Anna a forgatás ideje alatt meghal?
– Nem, engem csak az vezérelt, hogy láthassam és láttathassam azokat a dolgokat, amik meghatározták a házaspár kapcsolatát. Azt azonban nem tudtam, hogyan végződik a történet.

– Hogyan alakult ezt követően Antal sorsa?
– Telefonon továbbra is tartjuk a kapcsolatot, és úgy érzem, sikerült letennie az utolsó évek terhét. Azóta Anna emlékét megőrizve próbálja teljessé tenni az életét: jobban oda tud figyelni magára, például kezeltette a csípőproblémáját, amit felesége ápolása idején halogatott, emellett sok időt tölt utazással.

– A „Hűség” tévéfilmes verzióját a díszbemutató napján a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriában díjazták a IV. Ars Sacra Filmfesztiválon. Mik a további tervei az alkotással?
– Mindenekelőtt szeretném hasonló fesztiválokra nevezni, amelyeknek beleillik a versenyprogramjába. A szakma képviselői után pedig a magyar közönség is láthatja; a hazai mozik várhatóan 2020-ban tűzik műsorra.