„Anya, nekem miért nem szabad?” – Amikor a nevelési elveink nem egyeznek más szülőkével

Ágnes a családjával egy Balaton-felvidéki faluban nyaralt, ahol a hatéves lánya, Lizi, már az érkezésüket követően összeismerkedett a szomszédban üdülő család gyerekeivel. Míg a felnőttek az udvaron beszélgettek, a három gyerek csokrokat és virágkoszorúkat készített, amelyeket hirtelen ötlettől vezérelve ki szerettek volna vinni az utcára árulni. A szomszéd szülőknek nem volt ellenvetése, Ágnes azonban nem érezte komfortosnak, hogy Lizi járókelőket szólítson meg, különösen, mivel évek óta arra nevelték, hogy ne álljon szóba idegenekkel. 
Amikor Lizi meghallotta, hogy nem mehet ki, csalódottan kifakadt: „De nekik szabad! Akkor nekem miért nem?” Hiszem, hogy a kérdés valamennyi szülő számára ismerősen cseng. 

Hogyan reagáljunk, ha hasonló szituációban találjuk magunkat, és mit tehetünk, hogy a magyarázatunk ne sértse azokat, akik esetleg máshogy vélekednek az adott témáról?

Nem büntetem a gyereket, sokkal inkább óvom, tanítom

A gyerekek többsége a szülői tiltásra automatikusan büntetésként tekint. Előfordul azonban, hogy maga a szülő is bűntudatot érez a legkisebbek csalódottságát látva, ezért az első és legfontosabb, amit tehetünk, hogy tudatosítjuk: a nemmel nem büntetünk, hanem óvunk és tanítunk. Nem az örömtől akarunk megfosztani, hanem a károstól megvédeni. (Persze lehetnek eltérések abban, hogy különböző gondolkodású és világnézetű felnőttek mit interpretálnak annak.)

Ágnes esetében a tiltás egy már régóta érvényben lévő szabályt hivatott megerősíteni: nem állunk szóba idegenekkel. A virágok árusítása ilyen szempontból mindenképp kontraproduktívnak bizonyult volna. De ugyanez igaz azokra a helyzetekre, amikor a gyerek nem használhat mobiltelefont, vagy nem nézhet bizonyos műsorokat. Amíg mélyen legbelül a szülő is úgy érzi, hogy a tiltás, még ha elméletben hasznos is, a gyakorlatban mégis büntetésszagú, addig nehéz lesz hitelesen kommunikálnia, hogy csak a legjobbat akarja. Holott ez az az üzenet, amit ilyenkor a gyerekek felé közvetítenünk kell.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Tegyük vonzóvá az alternatívát!

Amikor egy gyerek szembesül azzal, hogy amit másoknak lehet, arra neki nincs lehetősége, az adott tevékenység érthető módon jóval vonzóbbnak tűnik, mint az alternatíva. Hiszen ki ne akarna magányos ücsörgés helyett a barátokkal virágot árulni? Ki ne választaná a közös gumicukrozást a cukormentes édességek helyett, amelyeket senki más nem eszik? Ezért igyekeznünk kell minél attraktívabbá tenni az alternatívát! 

Ne álljunk meg A tevékenység tiltásánál, hanem tegyük a B opciót minél színesebbé, játékosabbá, élvezhetőbbé! 

Egy anyának, aki igyekezett minél egészségesebben nevelni a gyerekét, egyszer azt tanácsoltam, hogy amikor tízórait visz a játszótérre, azt ne egy simítózáras tasakba tegye, hanem nevezzen ki egy „kincsesládát”, ahonnan a datolya és az aszalt gyümölcs előkerül. Egy mesebeli elnevezésű, színes fémdobozka hamar felvette a versenyt a rikító, cukrozott édességgel, így a gyermek kevésbé érezte úgy, hogy kimarad a mókából. Tovább javított a helyzeten, hogy bár nem fogyaszthatta ugyanazt, amit a többiek, ő maga megkínálhatta a társait a „kincsesláda” tartalmából.

Hogyan alkalmazhatta volna Ágnes ugyanezt az elvet a nyaralás során? Ami Lizit vonzotta a virágárusításban, az egyrészt az, hogy egy új élménnyel kecsegtetett, amelyben azelőtt nem volt része. Ilyenkor hasznos lehet egy hasonlóan izgalmas programot kitalálni, például virágkoszorúkat készíteni, és közösen keresni olyan (akár vicces) helyeket, ahol utána találkozhatunk velük: egy szobor fején, egy kerítésen, vagy egy póznán, ami mellett minden nap elsétálunk. De készíthetünk a virágcsokrokhoz szülői segítséggel egy-egy „titkos” üzenetet is, amellyel otthagyjuk egy postaládán vagy bevásárlókocsiban.  

Az utcai árusítás másik aspektusa, ami vonzotta a gyerekeket, az a zsebpénz lehetősége volt. Ezzel kapcsolatban is érdemes visszautalni már meglévő szabályokra, ha azonban otthon egyelőre nem volt szó zsebpénzről, fel is vethetjük, hogy milyen formában lehetne bevezetni a nyaralást követően. 

Így közvetítjük a gyerek felé, hogy értjük és komolyan vesszük a vágyait, s azok meg is valósulhatnak. Csak nem úgy, ahogy abban a pillanatban szeretné.

Hogyan magyarázzam el a fentieket úgy, hogy közben ne kritizáljak másokat?

Ágnes történetében az is nehézséget jelentett, hogy nem szerette volna megsérteni a szomszéd családot. A tiltás ugyanis nem egyenlő a morális felsőbbrendűséggel. A nem nem azért nem, mert én jól csinálom, mindenki más meg rosszul. Ezért érthető, ha törekszünk arra, hogy ne ezt az üzenetet közvetítsük. Ilyenkor érdemes lehet megpróbálni félrevonni a gyereket, és úgy megbeszélni vele a helyzetet, hogy annak más ne legyen fültanúja. Amennyiben ez nem lehetséges, maradjunk következetesen a saját álláspontunknál. 

Amikor a „Neki miért szabad...?” kérdés érkezik, ne tereljük a szót a másikra, hanem igyekezzünk emlékeztetni a gyermeket arra, hogy mik a saját szabályaink. Ágnes esetében ez például így hangozna: „Figyelj csak, emlékszel mit szoktunk mondani az idegenekről? Tudom, hogy tudod, már sokszor beszéltük róla, és nagyon ügyesen be is szoktad tartani. Nem állunk szóba olyannal, akit nem ismerünk. Itt nem ismered a bácsikat és a néniket. Én sem ismerem. De tudod mit? Van egy jó ötletem... ” 

Ha szükséges, adhatjuk többször is ugyanazt a választ a kérdésekre, miközben felajánljuk a fent említett alternatív tevékenységeket. A „Nem tudom, neki miért szabad”, vagy „Ha én lennék az anyukája, neki se szabadna” megjegyzés, még ha igaz is, nem viszi előre a kommunikációt, ugyanis kevés valódi magyarázatot tartalmaz, ezzel tovább növelve a gyerek igazságtalanságérzetét. Ezek a válaszok ráadásul kritikusak is a másik szülőre nézve, ami azt gondolom, önmagában nem feltétlenül baj, lehet más a véleményünk. 
Csak nem biztos, hogy minden véleménykülönbség olyan súlyú, hogy érdemes a másikat elítélni vagy kritizálni miatta.

A szülőszerep célja nem az, hogy mindig a gyerekem kedvére tegyek

Természetesen adódhatnak helyzetek, amikor bármennyire próbálkozunk is, nem tudjuk meggyőzni a legkisebbeket arról, hogy jót akarunk nekik. A kihagyott lehetőséghez mérve semmi sem elég vonzó, és a csalódás nem akar csitulni. Azt gondolom, ilyenkor fontos emlékezni arra, hogy szülőként végső soron nem az a feladatunk, hogy a gyerekeink tetszését folyamatosan elnyerjük, hanem az, hogy biztonságban tudjuk őket. Testileg, lelkileg. Ez minden pillanatban elsőbbséget élvez.