Örökbefogadott kislánya visszavárja Kongóba – Balázs-Fülöp Emese, a világjáró erdélyi fotós

Miradi

„Márciusban végre személyesen is megismerhettem örökbefogadott kislányomat, az ötéves Miradit. 2018 őszén jártam először Kongóban, akkor döntöttem el: szeretnék valaki életén változtatni. 2020 tavaszán hozott minket össze az Afrikáért Alapítvány, miután ő sajnos az apukáját és az anyukáját is elveszítette. A nagymamájával és a két nővérével él. Nem is tudom szavakba önteni az érzést, amikor először találkoztunk. Ismertük egymást fényképről, tudta, hogy ki vagyok, de egy kinshasai templomban órákon át csak néztük egymást a padokból. Az udvaron sem mert odajönni, de ahogy elkezdtem más gyerekekkel játszani, odaszaladt, és átölelte a lábam, hogy én az övé vagyok. Talán még mondta is a többieknek lingala nyelven. Onnantól együtt játszottunk, rajzoltunk, ettünk, ült az ölemben, esténként sírva köszönt el. Amikor eljöttem, nem lehetett vigasztalni. Terveztem, hogy elhozom nyáron, de rájöttem, hogy nem szabad kimozdítanom a kis közegéből. Nem lenne igazságos megmutatni, mi van itt, aztán visszavinni. Teljesen más tradíciók szerint élnek, beláttam, hogy ott kell támogatnom a fejlődését. Szerettem volna az egész családot segíteni, hiszen milyen lenne a nagymamájának látni, hogy az egyik unoka ehet, a többi nem biztos.

Havonta juttatok nekik lisztet, tisztálkodóeszközöket, de – hogy ne csak halat adjak, hálót is –, nyitottam nekik egy kisboltot, így magukat is el tudják tartani.

Együtt kerestünk neki helyet, kifestettük, megnyitottuk. Vizet, üdítőt, szárított gyümölcsöt árulnak, vettünk hűtőt is, ami az ottani 40 fokban nagy szó. Ez az Emy kisbolt.”

Az út

„Még az első afrikai utazásom előtt egy tapasztalt fotós ismerősömet elvittem Romániába, s amíg ő fotózott, én mellette ülve csináltam képeket a telefonommal. Hazamentünk, s mondta, hogy az én képeim sokkal jobbak, mint az övéi, ezzel kellene foglalkoznom, különleges látásmódom van. Utána Afrikában mondtam egy magyar fotósnak: én is szeretnék fotós lenni! A válaszát sosem feledem: ő nem fotós, hanem fotóművész. Ennyit segített. Végül autodidakta módon képeztem ki magam, s mára a Magyar Fotóművészek Világszövetsége is tagjává fogadott. Az egyik képem épp 12 országon át utazik, több másik pedig Stockholmban van kiállítva. Korábban egy médiacégben dolgoztam, de kiszálltam, mert arra ébredtem, hogy erdélyi lányként elveszítettem önmagam a nagy csillogásban. Nem voltam boldog abban a közegben.
Elmentem az El Caminóra, s rájöttem, az lesz az utam, hogy segítsek. Most indul Romániában egy saját nemzetközi alapítványom a gyermekekért. Miért ne segíthetnék bárhol, ahová fotósként elvisz az utam? Szeretném a hasonló embereket is összefogni.”

Kép

Ázsiai életképek - Fotók: Balázs-Fülöp Emese

Először Afrikában

„Nekem a gyerekkori álmom az volt, hogy eljussak Afrikába. Ez 2018-ban adatott meg először, amikor az Afrikáért Alapítvány szervezésében orvosokkal, ápolókkal, önkéntesekkel Kongóba mentünk egy kis rendelőt felújítani, maláriásokat, ebolásokat kezelni. Sokkoló élmény volt annak ellenére is, hogy előtte többször megfordultam Indiában és más szegényebb országokban. Kongóban nem tudtuk, hogy a rendőrtől vagy az utca emberétől féljünk jobban. Ők nagyon kifejezik a fehérek felé, mennyi sérelem érte őket a történelem során. Felkészítettek rá, hogy valószínűleg a rendőr sem fog megvédeni, hanem akár el is rabolhat – váltságdíjért. A félelem miatt volt pár álmatlan éjszakánk vidéken, ahol egy ablak nélküli helyiségben úgy aludtunk (volna), hogy felváltva feküdt valaki az ajtóhoz tolt széken, és még a kocsikat is nekiállítottuk az épületnek. Ha valakinek ki kellett mennie WC-re, mind a tízen mentünk. Két falu között is katonák, rendőrök álltak az úton, pénzt követeltek, hogy átengedjenek. Valahol szöges láncot is kitettek az útra, s a fegyvereiket ráfogták az autónkra. Nem azt éreztük, hogy segíteni jöttünk, és örülnek nekünk… Az ötödik ilyennél a sofőr a gázra lépett, mi lebuktunk, ők félreugráltak, s törték le a tükröt, be az ablakot. Mostanra megváltozott a rendszer, volt elnökválasztás, idén nem is láttam rendőrt, egyedül sétáltam az utcán Kinshasában.”

„Az első kongói utamról viszont egy hónapig nem tudtam beszélni senkinek, addig tartott feldolgozni a sokkot.”

Élet Kongóban

„Sok mindent vittem a gyerekeknek. Egy kislánynak odaadtam egy cukorkát, papírostól befalta. Kis színes lapokat is vittem, hogy rajzolni tanuljanak, de csak hadonásztak a tollal, mint egy késsel a levegőben, próbálták vele eltalálni a papírt, fogalmuk sem volt, hogy le kell tenni és úgy rajzolni rá. Tizenévesekről beszélünk. Egy kislány felült az ölembe, megsimogattam a haját, s elkezdett kiabálni. Őt nem szokták megérinteni, a szülők nem így mutatják ki a szeretetüket. Egy család tagjai egy 2x3-as helyiségben laknak hatan-heten, az a konyha és a nappali is. Este beterítik a földet, ott is alszanak. De boldogok, mert van hol aludni, miközben sokan nappal kószálnak, éjjel a templomban, vagy ahol tudnak, fekszenek le, hisz nincs ingatlanjuk. A fővárosban annyiba kerül minden, mint Budapesten… Vidéken banánt, földimogyorót termesztenek, tyúkokat, kecskét, disznót tartanak, nagyvároson viszont 70 százalékos a munkanélküliség, és amerre nézel, tömeget látsz. Az átlagembereknek is fegyvere van, géppuskával a hátukon járnak. Nem is abból van baleset, hogy direkt lőnek, hanem mondjuk felugranak egy kocsira, és véletlenül elsül. Egyedüli fehér nőként kevésbé tartottak tőlem, mint amikor csoportban mozogtunk. Beolvadtam, mosolyogtam, vásároltam a helyiektől, hogy lássák, nem irtózom a vizüktől, az árujuktól, mert ez az, ami őket is taszítja. Egy bácsit lefotóztam a piacon, elkezdett üvölteni velem, én meg magyarul vele. Végül elnevette magát, s olyan jó barátok lettünk, hogy onnantól mindennap kávéval fogadott. Egy kis templomban van szombatonként istentisztelet, ez reggeltől koradélutánig tartó program. Imádkoznak, énekelnek, tanítónapot tartanak. Mindenki ott van a faluból, feldobnak egy témát – például jóság –, és arról beszélgetnek.”

Kórház és lepratelep

„Alapból 50 kilométert is kellene menniük földúton az orvosig. Mi odavittük a műszereket, így több száz gyerek meggyógyulhatott a maláriából. A gyógyszer egy dollár, mi is kint vettük meg, beadtuk, s azzal egy életet megmentettünk. De a szülőnek nincs egy dollárja. Ha a maláriás gyermeke meghal, van másik négy egészséges, ők így fogják fel. Ilyen arányok mellett nem is tűnt fel nekik a Covid.

Elmentem egy lepratelepre is fotózni, oda is vittem adományt. Hatalmas élmény volt beszélgetni az ottaniakkal.

Itthon mindenki szörnyülködött, hogyan mehettem közéjük, de a mai világban ez már gyógyítható. A társadalom persze ott is kitaszítja, és nem is fogadja vissza őket. Úgy gondolják, rossz szellem költözött beléjük, rosszat hozhatnak a családra. Egy csupaszív bácsi már húsz éve ott él, de reménykedik, hogy még kikerül. Már nem fertőző, de megöregedett. A központi kórházban is csak néhány ágy van, de a kórteremben fekszik vagy ötven ember. A földön is. Ha kinézel az ablak helyén át, az udvaron főznek a nők a bent lévő szeretteiknek, s addig be is költöznek a kórház területére.”

Kép

Balázs-Fülöp Emese fotói

Étkezés

„Ha reggelire rántottát ehetsz, az luxusétel. Napközbenre csak energiaszeleteket vittem, de ha ott vagy tíz gyerekkel, és kibontasz egyet, még a felnőttek is megnéznek. Hát persze, hogy eltörögettem és szétosztottam. Inkább én nem ettem. Utána már mindennap várták, mit rejt a táskám. A nők a fejükön egy kosárban bagettet hordtak körbe, abból vettem mindig, mellé fekete teát ittunk tejjel. Fufut is készítenek tápiókából, kukoricalisztből, az olyan, mint a puliszka. Laktató, és megterem a kertjükben. Zöld levelekből is főznek – nem tudod, mi az, de muszáj volt megennem, mert éhes voltam.”

Fotózás

„Hajnalban felkelve szoktam fotózni, amikor még ébred a falu vagy a város, még nem kísér ötven gyerek, s nem vagyok olyan feltűnő jelenség, hogy kizökkentsem őket a rutinjukból. A szívem csücske az utcai emberportré, a váratlan, a nem beállított, elkapott pillanat. Ahogy épp süt rájuk a nap, s természetesen esnek az árnyékok is. Úgy hiszem, ez az igazi fotóművészet. Lehet, hogy nem így születnek a világhírű fotók, de a valódiak igen. Elkapod, ahogy egy felnőtt elgondolkodik, egy gyerek játszik és mosolyog… Volt, hogy akit lefotóztam, elkezdett sírni, mert azt hitte, elraboltam a lelkét, és meg fog halni. Ilyenkor odamegyek, megmutatom nekik a képet, csodálkoznak, mert ilyet még nem láttak. A kezükbe adom a telefont, hogy ők is készítsenek rólam. A fotózás révén sikerül közel kerülnöm az emberekhez, sőt. A fotózással kaptam magam mellé is egy társat, aki engem is megváltoztatott. Régen sehová nem mentem egyedül, most pedig már sosem vagyok egyedül. Bárhová indulok a világban, ott a nyakamban a gép. Adok a pillanatra, figyelem az embereket.”

Szerelmek: India, Szumátra

„Indiában csodás a hajnali virágpiac. Ha visszatérek, már felismernek, hogy tavaly is voltam. Nem tudom a nyelvet, de mosolygunk egymásra. Persze ott is vigyázni kell egyedül, mindig fogadok egy helybéli asszonyt idegenvezetőnek. Általában el akar vinni templomokba, de mondom, engem az érdekel, ahol te élsz. A családod, a piac, ahol vásárolsz. Ilyenkor csodálkoznak, de én az emberek igazi arcát szeretem megmutatni. Ahogy feloldódik, s látja a fotót, hívja a nagymamáját, hogy róla is készítsek. Szumátrán pedig mindenhová behívnak enni. Az egyik zenél neked, a másik bemutatja a festményeit.

Ez is lényege a fotózásnak: ha megcsinálod a képet, ne sétálj egyből tovább, add meg a tiszteletet, hogy egy kicsit megismerjétek egymást, kialakuljon a kötődés. Így nemcsak egy képem lesz, hanem hozzá egy történetem is.

Csak ránézek a képre, s végigpörög, ki ő, mit mesélt magáról, mi történt ott.”

Erdélyi titok

„Kiskoromtól önállónak kellett lennem, egyedül menni iskolába, főzni, takarítani. Hétvégenként szedtem a hamutálakat, poharakat mosogattam egy kocsmában. Nyáron is dolgoznom kellett, akkor haragudtam érte, de ez rávezetett az életre. Bármikor bárhová elindulok egy táskával. Igaz, aki nőként kitör az erdélyi sémából, az először fekete bárány lesz, ezért még jobban akar bizonyítani, s ha elér valamit, az otthoniak is elfogadják. Jó esetben, aki nem meri ugyanezt meglépni, idővel az is örül a sikerének és támogatja. Nem véletlen, hogy ott hozok létre alapítványt. Budapesten eleinte hárman aludtunk egy szobában, én sokszor a földön, mert a kiságyról lelógott a lábam. Néztem a boltban a fagyasztott pizzát: az első fizetésemből majd ilyet veszek. De mi ez Afrikához képest?”

Globális üzenet

„Útjaim során igazi barátokra leltem, akikkel mindig számíthatunk egymásra. Gyerekek műtétjére is gyűjtöttünk pénzt egy kongói doktorral, aki Budapesten tanult, s hazájában a szegények orvosa lett. Ott voltam, amikor egy kislányt vakbéllel műtött, ő két éve fájdalommal élt, egy kisfiút pedig sérvvel. Amikor a magyar alapítvány kinti iskolájában az afrikai gyerekek énekelték nekünk a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, akkor értettem meg, mekkora dolog ez. Hogy az a 700 gyerek ott egyenruhában – rajta magyar zászlóval – amiatt az egy ember miatt, aki az Afrikáért Alapítványt létrehozta, mindennap ehet. Ha valaki ilyet képes felmutatni a semmiből, más miért nem? Pedig elég egy kedves szó is otthon a szomszédasszony felé: bevásárolhatsz-e neki. Nem kell Afrikáig menni, hogy jót tegyél.”