Egy kongói kislány szeme világa és a mi szemünk a világra – Hajdú D. András fotóst a húsbavágó sztorik és az eltökélt emberek inspirálják

Vizuális történetmesélő, dokumentarista fotós vagy: úgy örökítesz meg helyzeteket, embereket, ahogy vannak. Mi szükségeltetik ehhez?

Elsősorban nyitottság. Nem könnyű a feladat, mert onnantól, hogy belépsz egy helyzetbe, a jelenléted is formálja azt, ami történik. Már azzal is hatsz, hogy kiket választasz ki alanynak, mit mutatsz meg a történetükből, merre irányítod a kamerát. Egy kicsit úgy mesélsz, csak képekkel, mintha író lennél.

Mi alapján választasz alanyokat, történetet?

Sokszor nem én keresem a témát, hanem szembejön, és megtalál. Nem hagy nyugodni, szinte belém költözik. Ilyenkor küldetéstudat hajt: megérteni és megmutatni, miért megy ki valaki harminc évre Kongóba dolgozni, vagy kéri magát postásként egy szegénytelepre. Egy-egy elkapott félmondatból is képes vagyok kibontani egy fontos történetet.

Melyik volt az első meghatározó élmény, amely kijelölte az utadat, a hivatásodat?

Elég kemény belépőm volt: egy rövid távú, kis összegű hiteleket kínáló pénzintézet kölcsöneit felvevő családok történetét mutattam be 25–26 évesen. 

Sikeranyag lett, címlaptörténet, ösztöndíjat is kaptam ez alapján, de pofára is estem, mert akiket jó szándékkal fotóztam, mind előzetes letartóztatásba kerültek… 

Fát vágtak, orvhorgásztak ugyanis, hogy kigazdálkodják a kölcsönükre a pénzt. Hiába kockáztam ki az arcukat, a rendőrség begyűjtötte őket. Siker és rémálom is volt egyszerre, hiszen ráébresztett: emberek életét alakítom.

Sosem akartad az élet napos oldalát megörökíteni, mindjárt a mély témákba ugrottál fejest?

Fotóriporterként sok mindent csináltam, fotóztam például olimpiát Pekingben, illetve kulturális fesztiválokat. De nem tudtam ezekkel ellenni, amikor egy csomó mellbevágó vagy igazságtalan dologgal is foglalkozhatok. Egy pályázaton is a fontos anyagok emelkednek ki, amelyeknek súlya van: nem a szivárványos póni, hanem a dögkeselyű. Gázában, Ukrajnában tízezrével halnak meg emberek, miközben az olimpiát sok ezer másik fotós is pompásan megörökíti. Épp ezért engem azok a történetek érdekelnek, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni, amik mindent felülírnak.

Ez vitt el – először 2015-ben, majd még háromszor újra – Kongóba is?

Egy kollégám talált egy cikket az afrikai orvosról, ám ő végül csak néhány napra utazott ki találkozni vele. Engem mélyebben érdekelt annál, hogy egy kávézóban elmesélje élete legnagyobb történetét – én meg akartam örökíteni azt a történetet, ott, ahol ténylegesen történik. Ehhez idő kellett és pénz, de a doki végül felajánlotta, hogy ha eljutok hozzá, a hathetes kintlétemet már segíti.

Hogyan kezelted az extrém körülményeket?

Egy ilyen helyzet tele van bizonytalansággal, de amíg nem éled át, csak egy történet számodra. Én már négyszer jártam kint, ami összesen vagy félévnyi Kongóban töltött időt jelent. Meg kellett szoknom, hogy ott semmit sem kell tennem ahhoz, hogy estére hullafáradt legyek, annyi inger ér. Az is fárasztó, ha csak arra figyelek, hogy ne figyeljek a számomra szokatlan hangokra, illatokra, hatásokra.

A jelenléted mennyire bolygatja fel a helyiek életét?

Egyrészt hozzám szoknak, másrészt sosem szoknak hozzám. Belső-Kongó mindentől messze van, és a jelenlétem kizökkenti a ritmikusan ismétlődő hétköznapokat. Ott mindennap ugyanaz zajlik, és egy páréves gyerek talán még fehér embert se látott, pláne fényképezővel, más nyelvvel, viselkedéssel. 

Olyan, mintha egy állatkertben én lennék a látványosság, körém sereglene ötosztálynyi iskolás gyerek, hogy figyeljék a „csodát”. Másfél méterről bámulnak százan, és ha hirtelen lépek egyet jobbra, esnek-kelnek, úgy megijednek. 

Nem tudják, mit várhatnak tőlem: ha mozdul a kezem, ütni fogok, vagy csak elhessegetek egy legyet… Napok elteltével csitul az érdeklődés, de akkor is körülülnek a kunyhómban, az is érdekes nekik, ha csak fogat mosok. Kuncognak, ha pólót cserélek, ha nézem a képeimet a kijelzőn, levegőhöz se jutok a kíváncsi fejektől. Ha csak a WC-ig sétálok, de megbotlok, nevetnek.

Hogyan kommunikálsz velük?

Sokszor mókásan. A lingala nyelv összesen 800–900 szóból áll, ami nagyon kevés. Magyarul az ötbetűs szavakból több van, meg akad vagy 56 szinonimánk a férfi szóra. Az esőerdőben élők nem feltétlenül értik, amit kérdezek – ha megkéred őket, meséljenek a gyerekkorukról, körülbelül annyit mondanak: „kicsi voltam”. Tolmáccsal is próbálkoztam, hogy költöztek-e, hány házban éltek, hogyan néz ki egy napjuk, látogatják-e a rokonokat, de leginkább igen–nem válaszok jöttek. Ott másformán bomlanak ki a sztorik, nagyon nehéz komplexen megismerni őket. Egy ilyen interjút, mint ami most készül velem, szinte lehetetlen elkészíteni…

Mit tudtál meg arról a kongói kislányról, Mbedjiről, akiről a National Geographic-nak a nagy sikerű címlapsztoridat készítetted, és akihez kilenc év elteltével visszatértél, hogy újra megörökítsd?

Megtudtam, hogy meghaltak a szülei, és onnantól nem járt iskolába, de hogy miben hunytak el, azt már nem tudta. Betegségben, válaszolta, de hogy majomhimlő volt, malária vagy kígyómarás, nem derült ki. Az életkora is rejtély maradt. Végül felírtam, hol lakik, meg pár rokona nevét, és kilenc év elteltével megkértem Hardi doktort, kerestesse meg őt. Egy ápolójával megüzente, hogy majd jönni fog hozzá egy fehér fotós. Szerintem azt gondolhatták, el akarom venni feleségül… Pár hónapra rá egyszer csak érkeztem, és drukkoltam, hogy ott legyen. Persze hol lett volna, ha csak baj nem éri.

Kép

Hajdú D. András National Geographic címlapjára felkerülő fotója

Mennyire osztottad meg vele, pontosan miért érkeztél?

Az egész falu, azaz vagy kétszáz ember előtt egy tolmács segítségével elmondtam, miért jöttem. 

Mindenki körbeült, és a vezető szertartásosan kérdéseket tett fel, mint a törzsfőnök a Winettou-ban. Én elmondtam, hogy már a korábbi műtétekkor is fotóztam, és hogy a lány példáján keresztül megmutatnám a világnak, hogy itt az emberek visszakapják a látásukat, ami egy csoda. 

Szerettem volna egy magazint is átadni nekik, de sajnos útközben elveszett a csomagom. Pedig imádják a papírképeket, nyomtatni viszont csak háromnapnyi járásra, a városban lehetett volna.

Hogyan születik egy olyan tökéletes fotó, amilyet a kongói lányról idén is készítettél?

Kitartással. Engem az se zavar, ha órákat kell sétálnom valahova, ahol aztán mégse készül fotó. Itt legalább 1200 képet lőttem a folyóparton, mire teljesen máshol meglett a fő téma, és még a pillangó is ott volt, ahol lennie kellett. Ezek a csodák vagy megtörténnek, vagy nem. A National Geographic-címlapképhez anno két héten át mindennap bent voltam a kórházban, és utolsó nap jött a kislány…

Kép

A címlapfotón szereplő lány 2024-ben – Fotó: Hajdú D. András

A te munkád eredménye is, hogy az a kórház felépülhetett…

Ez egy európai színvonalú, milliárd forintos nagyságrendű szemklinika csupa modern eszközzel. Bármikor tökéletesen megműtenek ott egy szürkehályogot, egy retinát, vagy eltávolítanak egy idegen tárgyat. Amíg el nem készült, igyekeztem a törekvést én is láthatóvá tenni, végül a magyar kormány is támogatta egymillió dollárral. Engem az olyan eltökélt emberek inspirálnak, amilyen Hardi Richárd.

Aki most már egy másik kórház és egy kápolna megépítésére gyűjt. Mennyire fontos a vallás a kongóiak életében?

Kifejezetten az. Vasárnap aludni sem lehet, mert már reggel öttől énekelnek, táncolnak körülötted vagy száz templomban, megy az istentisztelet. Hardi doktor is a Nyolc Boldogság nevű, a Vatikán által elismert katolikus közösség tagja, 29 éve költözött ki segíteni, és ott ragadt. Becsülöm, mert én csak négy hetekre vagyok kalibrálva, igaz, hatot szoktam maradni, de az utolsó kettő már nyögvenyelős.

Ezt már nem csak az afrikai kiküldetéseidre értem: kerültél valaha (élet)veszélybe?

2022-ben két hónapot töltöttem Ukrajnában, és akkor mindenkinek elmagyaráztam, hogy nem oda megyek, ahol lőnek, bombáznak, vagy ahol a durva frontvonal húzódik, mert én az emberekről, és nem a háborúról akarok tudósítani. Svájci civil szervezetnek és a norvég közszolgálatnak dolgoztam, nem mentem közelharc közelébe. 

Erre idén februárban pont annak a svájci csapatnak, akikkel én is kint voltam, az egyik fele egy dróntámadás következtében meghalt, a többiek kórházba kerültek…

Nem akarom a háborúhoz mérni, de nem lehetett veszélytelen annak a nagybányai falnak – és a mögötte élőknek – a megörökítése sem, amely egy hírhedt cigánytelepet választ el a várostól…

Az sokkal kiélezettebb, veszélyesebb volt. Hol kutyahorda támadott meg, hol féltéglákkal dobáltak egy házból, hol tizenéves suhancok vettek körbe, hogy elvegyék a cuccaimat. Szerencse, hogy velem volt egy operatőr meg egy tolmács, akiket elsőre nem láttak, de amint előbukkantak és hárman lettünk, a kölykök kámforrá váltak. A legrosszabb olyan helyen dolgozni, ahol az emberek fölött nincs kontroll, ahol tudják, nincs esélyed velük szemben. Ha Kongóban bántottak volna, pillanatok alatt elkapják a tettest a hatóságok, de Nagybányán sosem derült volna ki, hogy ki dobott fejbe. Őket az se érdekelte, miért vagyok ott, a sokadik tudósítónak néztek, és az elődeim megalapozták a közvélekedést…

Most egy kevésbé veszélyes, ám annál mélyrehatóbb projekten, Szofi történetén (is) dolgozol.

Sok éven át fotóztam a cigánysággal kapcsolatos témákat, de csak részsztorikat tudtam elmesélni, egyben sosem láttam, láttattam a történetet. Innen jött az ötlet: mi lenne, ha valakit a kezdettől, sőt már a megszületése előtti időktől követnék, ha egy ember, nem sok család sorsán keresztül mutatnám be az ügyet. Ez az ember lett a hátrányos helyzetű családba született Szofi, aki most nyolcéves, és a felnövését dokumentálom. Pár év szünet után idén újra fotóztam a kislányt a születésnapján, de mivel már nevelőszülőknél van, velük megegyeztünk, hogy 18 éves koráig nem publikálom az anyagot. Úgyhogy ebben a projektben is nagy szerepe lesz az időnek, ahogy az nálam amúgy is mindig fontos tényező.

Hajdú D. András fotós történetei az alábbi online felületeken követhetők:
Weboldal
Facebook-oldal
Instagram-oldal