„Ide is beömlik majd, igaz?” – Áradáskor a víznél is erősebb az összefogás

„Ez egy nagyon jó kis év volt, most már nem lehet semmi baj” – mondtam a férjemnek mosolyogva. Aznap a kemping utolsó vendége is kikanyarodott a kapun, mi pedig térdig érő vízben ácsorogtunk a medencében, egymást átkarolva, a szezont búcsúztatva.
Pont egy hete pakoltuk össze a vállalkozásunkat, hogy visszaköltözzünk a fővárosba, és akkor még se híre se hamva nem volt semmilyen közelgő katasztrófának. Amikor a zárás hetében az utcában lakó barátunk megemlítette, hogy Ausztriában nagy esőzések lesznek, ezért lehet, hogy hozzá és a lejjebb lakókhoz bejön a víz, nem akartunk hinni a fülünknek. Csak néztük a mellettünk csordogáló mellékágat, és hitetlenkedve legyintettünk. „Miféle áradás? Hiszen alig van víz a folyóban” – mondogattuk. 

Indián nyár helyett természeti katasztrófa

Aztán jött az SMS egy másik barátunktól 12-én, hogy „nem akar károgni, de a vízszint magasabb lesz, mint júniusban, több mint fél méterrel” (azóta már tudjuk, hogy több mint két és féllel lesz magasabb).
Következő alkalommal már nagyobb svunggal farolt be hozzánk szomszédunk is, aki idegesen kipattant a vezetőülésből, és a fejét csóválva csak azt ismételgette, hogy „Itt most nagy gáz lesz”. Figyeltük az előrejelzéseket, és kénytelenek voltunk szembenézni a tényekkel: bármit is teszünk, a kemping néhány napon belül víz alá kerül. 

Ha minden így marad, elönti a mosdókat, a mobilházat, az öreg lakóautónkat, a tűzrakók körüli bútorokat, minden kis építmény, tákolmány, amit a két kezünkkel alkottunk meg veszélybe kerül, a gyerekjátékok, emlékek, díszítő elemek úszni fognak. A víz pedig eszeveszett gyorsan jön, nincs idő túl sokáig gondolkodni.  

Az első híreknél – sok más dunakanyari lakoshoz hasonlóan – mi is homokzsákos védekezésben gondolkodtunk. Beszéltünk az önkormányzattal, elkezdtük szervezni a homokszállítást, a zsákbeszerzést, kalkulációkat végeztünk, és felkészültünk a lapátolásra, pakolásra. Aztán a Vízügy frissítette az adatokat, és világossá vált: a hullám olyan nagy lesz, hogy a homokzsákok fabatkát sem érnek majd a kempingben. „Te el tudod képzelni, hogy pénteken a víz eddig ér majd?” – kérdezte férjem aggódva, miközben képzeletbeli vonalat húzott a homlokomra. „Ide is beömlik majd, igaz? Mindent eláraszt. Én erre nem készültem” – sóhajtottam a könnyeimmel küszködve, miközben a kemping „nyugisarkában" választanom kellett sok számomra oly fontos dolog közül. 

Nem volt könnyű eldönteni, miket viszek magammal, és mely tárgyaknak kell majd megküzdeniük az elemekkel. 
 

Most is nehéz felfogni, hogy pár napja még minden rendben volt, fizikailag és fejben is lezártuk az idei szezont. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy egy héttel később ekkora logisztikai kihívást kell megoldanunk. 

„Elnézést uram, el tudná menekíteni a házunkat meg néhány WC-t?”

Tudtuk, hogy ekkora vízszintnél már nincs választásunk: meg kell szerveznünk a dolgaink elszállítását és tárolását, a mobilházat és a mosdókat pedig minél előbb ki kell húzni, mert ha befolyik a víz, mindent tönkretesz. 

Egy külső szemlélő talán bele sem gondol, hogy ilyenkor a folyók mentén lakó embereknek egy szempillantás alatt hogy megváltozik az élete: semmi másra nem tudunk gondolni csak a védekezésre, hogy mit tehetünk a településekért, a közösségünkért, egymásért, önmagunkért. 

Ami másnak vágóképeken és híreken való szörnyülködés, az nekünk, vízparti embereknek a mindent elsodró valóság, állandó tanakodás, szorongás, esőben pakolás, sárba beragadás, magasba menekülés és nem utolsósorban újraszámolt költségvetés.   

Az ártéri ingatlanokra nem igen köthető biztosítás, és a nagyobb értéktárgyakat is menteni kell, az elszállítás, tárolás (a sürgősségi felárral együtt) többszázezer forintot is felemészthet, nem is beszélve a helyreállítás költségeiről. Nekünk sem lesz sétagalopp az idei árvíz, de sokan sokkal rosszabbul jártak, mint mi. Vannak, akiknek az otthonait veszélyezteti az ár, ezért azon kell törniük a fejüket, kihez költöztethetik a családjukat, hogyan viszik iskolába a gyerekeket, hová menekíthetik ingóságaikat, amíg elcsitul a folyó.  

„Nagyon el vagyok keseredve. Engem teljesen elönt majd a víz” – sóhajtotta a fejét csóválva egy idős hölgy, aki már évtizedek óta az utcában lakik, de tíz éve nem látott ekkora készültséget. A településen egyébként egyáltalán nincs hisztéria hangulat, inkább feszültség, szomorúság, tehetetlenség, együttérzés van a levegőben. Nagy a bizonytalanság is, hiszen az előrejelzések hibaszázalékkal értelmezhetőek, és ezért sokan tanakodnak azon, hogy elég magasra menekítették-e a holmijukat. Az utakon felszaporodtak a furgonok, utánfutók, trélerek, melyek hajókat, berendezési tárgyakat mentenek, de még ez sem lesz elegendő. 

Az ember nem tudja elpakolni az életét egyik napról a másikra. 

„Hát igen, aki Duna-parti telket szeretne, annak meg kell fizetnie az árát” – mondják sokan, akik soha nem éltek folyók közelében. Értjük mi is, hogy mit jelent az ártéri élet, ugyanakkor azt is látni kell, hogy az utcák úgy épültek be, hogy az  árvizek ne fenyegessék ilyen mértékben a lakrészeket. Tavaly decemberben volt egy nagyobb árvíz, ami befolyt a kempingbe, de akkor semmilyen kárt nem okozott, csak kicsit átrendezte a terepet. És áradt a folyó júliusban is, amit megúsztunk egy kis elővigyázatossággal, elég volt lemondani a foglalásokat arra az időszakra, a berendezés a magasítások miatt nem volt veszélyben. Most viszont az évszázad egyik legnagyobb árvize tombol az országban, bár szakértők szerint a tetőzés még így is 30-40 centiméterrel a 2013-as rekord szint alatt várható. 

„Ha bármiben segíthetek, szólj!”

Az anyagi káron és a megrázkódtatáson felülemelkedve szívmelengető látni azt az országos összefogást, ami napról napra megvalósul. Barátok, sőt, még távoli ismerősök is segítséget kínálnak minden nap, és még az idegen emberekre is lehet számítani. Egy-egy félresikerült menekítés során az utcára özönlenek az emberek, hogy együttes erővel megtoljanak egy autót, vagy kiszabadítsák az utánfutót a sárból. Ott segítünk, ahol tudunk, az önkéntesek egy része lapáttal a kézben, szakadó esőben dolgozik a gátakon, mások szendvicseket, üdítőket, süteményeket visznek nekik, de olyan jószívű ember is akad, aki saját magaslati telkét ajánlotta fel segítségül. 

Amikor a legnagyobb lesz a baj, mi már be se mehetünk az utcába, annyira ellep majd mindent a víz, így az igazán izgalmas pillanatok azok lesznek, amikor először lépünk újra száraz földre a Sólyom-szigeten. Most még nem tudjuk, hogy a házunk elég magasan van-e, hogy a kikötött tárgyak kibírják-e sodrást, mennyire borít be mindent az iszap, vagy hogy helyreállítható-e, ami tönkremegy. 

Egy biztos, mindent újra fel fogunk építeni, és a veszteségek elgyászolása után úgy gondolunk majd ezekre a napokra, mint arra az időszakra, amikor nagyon erősen éreztük az emberek szeretetét.

Önkéntesség és adományozás: 

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság várja az önkénteseket!
Az OVF a Facebook-oldalon közölt információkat azoknak, akik önkéntesként besegítenének az árvízvédelembe. Azt javasolják, hogy aki segítene, keresse az adott település polgármesterét, aki a helyszínen tartózkodó műszaki irányítókkal szervezi a munkát és tájékoztat a teendőkről.

A Magyar Vöröskereszt egész évben működő adományvonalára, a 1359-re indított hívásokkal, illetve az ide küldött ADOMÁNY szövegű üzenetekkel szeptember 15-től határozatlan ideig bárki támogathatja a Magyar Vöröskereszt katasztrófavédelmi tevékenységét az árvízi helyzet idején.

Az Ökumenikus Segélyszervezet is felhívással fordul a lakossághoz, hogy az emberek a 1353-as adományvonal tárcsázásával illetve a www.segelyszervezet.hu oldalon fejezzék ki támogatásukat.

A Magyar Református Szeretetszolgálat is az árvízi védekezést támogató adománygyűjtést hirdet, a 1358-as adományvonal hívásával és az adomany.jobbadni.hu oldalon keresztül várják a felajánlásokat.