Péntek kora délután még csak néhány tucat ember bolyong Taliándörögd utcáin, könnyű parkolóhelyet találni, még csak ébredezik a fesztivál. Bizonytalanul ácsorgok a KlinikA udvara előtt, nehéz eldönteni, hogy egy magánház vagy valóban egy program helyszínének kapuja előtt toporgok. Egy kisebb csapat verődik mellém.

„Te is villantós pólót, akarsz készíteni?” –  kérdezik. „Nem, én a halálról szóló beszélgetésen szeretnénk részt venni” – felelem. „Jézusom – hördül föl az egyik lány –,  akkor menjünk innen.”

Az udvaron a cseresznyefa árnyékában már ott várja az önismereti beszélgetés iránt érdeklődőket Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra, a PeKa Műhely  alapítója. Katinka szociális munkás, Petra mentálhigiénés szakember, leendő pszichológus. Kettejük barátságából jött létre ez a neveik kezdőbetűiből kovácsolt projektnév.

Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra

Körülöttünk minden az életről szól, kutyák birkóznak egymással, néhány félmeztelen férfi a színpad és a  bárpult hiányzó részeit ácsolja össze, gyerekek fröcskölik egymást slaggal. A körben heten ülünk, csak néhány idejekorán megsárgult falevél emlékeztet minket az elmúlásra.

Annak idején, amikor Jókai Annával interjúztam, a beszélgetés lezárásaként megkérdeztem tőle, hogy min dolgozik. Nagy nyugalommal és derűvel azt felelte, hogy a halálán. Jó érzés volt ezt hallani, hiszen a környezetemben, a családomban és a barátaim között alig beszélünk erről, sőt, szinte tabuként kezeljük, és alapvetően sajnos ez az általános hozzáállás, derül ki a kötetlen hangulatú diskurzusból is.

Bemelegítésként a halál saját életünkben betöltött szerepéről beszélgetünk. Emlékszem, hogy kiskoromban ott voltam mindkét dédszülőm halálos ágyánál, akik, miután lefeküdtek a fekhelyükre, két-három nap alatt el is mentek. Csöndben, nyugalomban. Mindannyian elbúcsúztunk tőlük, megszorítottuk a kezüket, átöleltük őket, aki akart, ott maradt és imádkozott. Nem volt bennem semmi félelem. Vajon min múlik, hogy ki hogy távozik az élők sorából? Dédszüleimről tudom, hogy egész életüket falun, munkával töltötték. Látták a természet körforgását, nem úgy, mint a városban élő ember, ahol az elhasznált dolgok roncstelepre kerülnek vagy valamilyen tőlünk elzárt szeméttelepre. Vajon hogyan befolyásolja a halálhoz való viszonyunkat az, hogy egyre kevésbé látjuk az élet körforgását?  A hit nélküli élet mennyiben erősíti a haláltól való félelmet? Fontos, talán soha fel nem tett kérdések merülnek fel bennünk.

Egyikünk a  gyerekek és halál viszonyának nehézségéről beszél. Sok gyereket már nem visznek el a nagyszülők, rokonok temetésére, ha rákérdez a halálra vagy arra, hogy mi történik velünk utána, a szülők egyszerűen félresöprik valamilyen átlátszó magyarázattal a dolgot, hogy például:

„Te ehhez még túl kicsi vagy.” 

Holott a halálról való gondolkodás és beszélgetés az élettel való kapcsolatunkat erősíti, az életigenlésre ad lehetőséget. A halálra irányítani a reflektorfényt azért is jó, mert sok szorongás és betegség hátterében a halálfélelem áll. A kimondás pedig felszabadít.

Az önismereti munka második részében arról beszélgetünk, hogy milyen arcai vannak a halálfélelemnek. A nyolc leggyakoribb halálfélelem közül mindannyian kiválasztjuk azt, amelyik számunkra a legijesztőbb. A jelenlévők többsége a kiszolgáltatottságtól fél, de van, aki attól, hogy nem tudja tudatosan megélni az „átlépés” pillanatát, van, aki a testét félti, és van, aki a gyermekeit nem szeretné magára hagyni. Izgalmas beszélgetés indul el ezekről a félelmeinkről és arról, mit jelezhetnek. Konklúzió nincs, szerencsére, mindenki viszi magával tovább a kérdéseket, az önismereti út legnagyobb ajándékait.

Legyakoribb halálfélelmeink

Szívem szerint maradnék még, eldőlnék kicsit egyedül a cseresznyefa árnyékában, csöndben, de megyek tovább, mert szeretném elérni a Csigabuszt, hogy időben ott legyek Vigántpetenden, a Kruppa Kvintet koncertjén. Jó belépni a templom hűvösébe, Schubert zenéjének frissességébe, bár közben még mindig a PeKásokkal folyatott beszélgetésen gondolkodom.

Kruppa Kvintett

Szeretem a zenészek közti néma összefonódást, az egymásra figyelés titkos szemvillanásait, a lélegzetvételek és a mimika szenvedélyét. Átmos a zene, könnyűnek érzem magam, holott  

„Az élet nehéz, eddig mindenki belehalt.”

–  olvasom a Papageno helyszín tábláján. Dehogy! Legalábbis most tíz napig biztosan nem lesz az. Kapolcson isteni ribizliszörpöt iszom a saslik mellé, mélyen letüdőzöm a lacikonyhás füstjét, majd a Neofolk koncertjén süppedek bele egy kényelmes babzsákfotelba. Szeretem, ahogy Bonyár Juditék a kortárs versekhez nyúlnak, feldolgozásaik mindig valami megfoghatatlan plusszal gazdagítják a szövegeket. Verem lábammal az ütemet, erről eszembe jut megint a délutáni halálos műhelymunka egy beszédfoszlánya:

„Az élet ritmus, születés és halál folytonos váltakozása.”

Neofolk a Harcsa Veronika udvarban

Amikor a Bodrogon lágyan ringatózó stégen kortyoltunk egy pohár Kikelet hárslevelűt – amiért útközben ugrottunk be Tarcalra –, még nem gondoltam, hogy kalandos hétvégénken nem a tokaji bortól fogunk megszédülni. Egy sárospataki vendégház kertjében állítottuk össze zempléni látogatásunk útvonalát, s mire megpirkadt, kész is volt a haditerv. 

Szombatra vártúra, vasárnapra kalandtúra. Sátoralja­újhely és környéke bőven nyújt elég látnivalót, ha csak a hétvégénk szabad, de a több napra tervezett nyaraláson sem fogunk unatkozni. Gondolhatnánk, hogy Tokaj és környéke (Mád, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Erdőbénye) elcsábítja a turistákat az Észak-Zempléntől és Hegyköztől, azonban Újhely szállodái telt házzal üzemelnek hétvégéken, így, ha nem foglaltunk időben, ajánlott sátrat is rakni a csomagtartóba.  

A Zemplén bércei Füzérradvány felől nézve, – Fotó: Páczai Tamás

Rákócziak nyomában 

A Zemplén vidékét nem érintette a Török Hódoltság (az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott), viszont a különböző belviszályok, összeesküvések és szabadságharcok nem kímélték. A Sárospatakot, Füzért és Regécet érintő körtúrán – mintegy 120 kilométer autóval, érdemes korán indulni – a felnőttek bepillanthatnak a Rákócziak egykori életébe, a kisebbek pedig háromszoros várkapitányként büszkélkedhetnek az esti lefekvés előtt. 

A sárospataki Rákóczi-vár hazánk legnagyszerűbb késő reneszánsz műemlékei közé tartozik, egyben az ország legjelentősebb Rákóczi-kultuszhelye is. Az épületben kialakított, díjnyertes Rákóczi-kiállításon a korhű bútorokon és ruhákon kívül II. Rákóczi Ferenc fejedelem gyerekkori ábécés könyvét és saját kezével faragott gyertyatartóit is megtekinthetjük. Az északkeleti sarokbástya szegletén, az emeleten a Sub Rosa erkély ugrik ki, nevét a kerek erkélyszoba festett boltozatának zárókövét díszítő stilizált rózsáról kapta. Ebben a szobában tartották a Wesselényi-összeesküvés titkos tárgyalásait Wesselényi Ferenc, I. Rákóczi Ferenc, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc részvételével. A korabeli harcokat az idén 8. alkalommal megrendezett Ostromhétvégén élhetjük át, a hagyományosan július második hétvégéjén megrendezett eseményen korhű ruhában magyar, szlovák és lengyel katonák ostromolják Sárospatak várát. (Info: rakoczimuzeum.hu.) 

Következő állomásunk Füzérradvány. Az itt található Károlyi-kastély teljes felújítása május végén kezdődött, így a hamisítatlan itáliai reneszánszot és kora barokkot idéző belső termek egyelőre nem látogathatók. Bőven megéri a látogatást a kastély kertje, amelynek teljes körű rekonstrukcióját 2015-ben fejezték be. A vadkárok megelőzése érdekében körbekerítették, felújítottak hat hidat és a sétányokat, az elmúlt évtizedekben elhanyagolt és beerdősödött halastó medrét kikotorták és feltöltötték vízzel, így a mintegy 90 hektáros park újra visszanyerte régi pompáját. Látogatása ingyenes, a parkolás 200 forint. 

A füzérradványi Károlyi-kastély angolkertje, – Kép: Páczai Tamás

Bár a füzéri vár helyreállítása az elismerések mellett erős építészeti vitákat is kiváltott, laikusként már a falu felé vezető útról nézve is lenyűgözőek a meredek vulkáni kúpra épített vár jellegzetes, hófehér falai. Az ország hét természeti csodája közé is megválasztották, azon kevés váraink egyike, amely a tatárjárás előtti korban épülhetett. Sorsát a Wesselényi-összeesküvés pecsételte meg, a felkelés leverése után a császári csapatok felégették, később a lakosság a köveit elhordta. A renoválási munkálatok 1992-ben kezdődtek meg, 2014–15-ben pedig a felsővár egyes részeit újították fel. Kapubástyájáról csodálatos kilátás nyílik a Zemplén csúcsaira és az Alföldre, a termekben jól felkészült idegenvezetők kalauzolnak körbe és mesélik el a vár történetét. A felnőttjegy ára 1700, a diákjegy 1100 forintba kerül. A várhoz vezető ösvény meredek, érdemes a parkolótól (fizetős, 600 Ft) félórás sétára számítani a feljutásig. (Info: fuzervara.hu) 

A füzéri vár, – Kép: Páczai Tamás

Vártúránk utolsó állomása Regéc, autóval egyórás út Füzértől. II. Rákóczi Ferenc Bors várában született, de csak négy hónapos volt, amikor édesapja, I. Rákóczi Ferenc meghalt, ezért édesanyja, Zrínyi Ilona Regécre költözött gyermekeivel 1677-ben. Évekig a várban laktak, közben Zrínyi Ilona Thököly Imrével kötött házasságot, az ifjú fejedelem pedig latinul tanult, és a kuruc eszmékkel ismerkedett. 1685-ben a váradi pasa elfogatta Thökölyt, ezért a kurucok beálltak a török ellen küzdő csapatok soraiba. Regéc vára is – mint a kurucok hadellátó központja – megnyitotta kapuit, azzal a feltétellel, hogy cserébe a császáriak oda nem vonulnak be. Nem így történt, Caprara generális a császári rendelet értelmében a várat 1686-ban leromboltatta. Egészen 1990-ig csend honolt a Rákóczi-sasfészek romjain, de ekkor a 120 lelkes Regéc község elhatározta, hogy helyreállítják a falu büszkeségét. A régészeti feltárások 1999-ben kezdődtek, 2010-re az északi bástya visszaépítése fejeződött be, majd újjáépült az öregtorony, a Nemzeti Várprogram keretében pedig jelenleg is tart a felújítás. A vár mindennap 9–19 óra között látogatható, a belépőjegy felnőtteknek 500, diákoknak, nyugdíjasoknak 300 forint. (Info: regecivar.hu.) 

Az adrenalin nyomában 

Hajdanán a felbukkanó labancok pumpálták fel a várkapitányok és a helyi lakosság vérnyomását, napjainkban párját ritkító kalandpark emeli a vállalkozószelleműek adrenalinszintjét. A 2009-ben átadott – Közép-Európa legnagyobbjának számító – bobpálya után 2015 márciusában nyílt meg a Magas-hegyet a Szár-heggyel összekötő, „Dongó” fantázianevű, tartóoszlopok nélküli, zárt kabinos kötélpálya. A két hegy között két, egyenként hat fő szállítására alkalmas kabin közlekedik 152 méteres magasságban, a kötélpálya hossza 1036 méter, és az egész rendszer akadálymentesített, így mozgáskorlátozottak is látogathatják. Működés közben a Dongó a városból nézve is félelmetes látványt nyújt, azonban az igazi „rettegést” 2016-ban üzemelték be: a „Sólyom” névre keresztelt átcsúszó kötélpálya a két hegy között kifeszített drótkötél, amelyen ülő hevederben szabadon csúszhatunk át a Dongó pályájával párhuzamosan, 80 km/h sebességre felgyorsulva másfél percen keresztül a Szár-hegyig. A Zemplén Kalandpark itt még közel sem ér véget! Itt van az ország leghosszabb libegője: az 1332 méter hosszú pálya a park főbejáratától indul, segítségével közelíthető meg a hegytetőn található Dongó és Sólyom, valamint a kilátó, a középső állomáson kiszállva pedig a kalandtúrapályákat, játszóteret és a jámborabb látogatókat megörvendeztető 15 állomásos tanösvényt közelíthetjük meg. (Részletek, árak, nyitvatartás: zemplenkalandpark.hu.)   

A félelmetes Sólyom siklópálya, – Kép: Páczai Tamás

A Zemplén Kalandpark kilátója, – Kép: Páczai Tamás

A Sólyom indítóállomása, – Kép: Páczai Tamás

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

– Kopp-Skrabski díjat azok kapnak, akik sokat tesznek a „társadalom lelki egészségéért, támogató közösségek létrejöttéért, a családbarát szemléletért, mások boldogulásáért és a kívánt gyermekek megszületéséért”. A jelöltek között több közismert személy és házaspár volt. Meglepte Önöket a jelölés és a díjazás?

Czeglédi Budai Katalin: Igen. Tudtunk a jelölésről, és azt is, hogy ki tette, de a jelöltek névsorát később elolvasva nagyon elcsodálkoztunk, hogy mit keresünk közöttük. A díjátadón pedig ugyanezt éreztük újra, így szóhoz sem jutottunk, amikor kiderült, hogy mi kapjuk az egyik díjat.

Czeglédi Tibor: Amit végzünk, összetett dolog. Munkánkkal ugyan nem konkrétan a gyermekvállalást támogatjuk, de nagyon sok családdal kerülünk kapcsolatba, akiknek életútját végigkövetjük, a házasságtól a gyermekvállaláson át az unokákig.

Rendszerint olyan családokkal vagyunk kapcsolatban, akik értékrendet adnak át a gyermekeik számára. Mi ebben az értékközvetítésben is erősen támogatjuk őket.

Czeglédi Tibor és  Katalin – Kép: Antal-Ferencz Ildikó

–  Tibor elkészíti, Katalin megfesti a bútorokat. Hogy kezdődött ez a közös munka?

Tibor: Kati porcelánfestőként dolgozott Veszprémben, de nagyon szerette a régi bútorokat, volt is egy kisebb bútorgyűjteménye. Én nyomdásznak tanultam, de mindig is szeretem volna egy saját asztalosműhelyt, mert tanultam egy asztalosmesternél. Hagymáskéren ismerkedtünk meg, és elhatároztuk, hogy közösen megvalósítjuk álmainkat. Addig jártuk a Bakonyt, amíg megfelelő helyszínt nem találtunk a műhelyünknek. 18 évvel ezelőtt Bakonynánára költöztünk, és belefogtunk.

Katalin: Tibor először egy komódot újított fel, amit megőriztünk magunknak mint első munkáját. Azt mondta: ennél szebbet is tud készíteni. Én kicsit hitetlenkedtem, de igaza lett. Nekem könnyebb volt, hiszen én nem váltottam szakmát, festést tanultam eredetileg is, és Herenden nagyon jó a képzés. Ráadásul Veszprémben egy százéves parasztházban éltem, olyan bútorok között, amilyeneket most újonnan készítünk, nekem tehát ez volt a világom.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Közös munkájukat megelőzte egy alapos néprajzi kutatómunka. Miért fontos a hagyományőrzés?

Katalin: Végigjártuk az országot, múzeumokat és könyvtárakat látogattunk, fényképeztünk, méricskéltünk és jegyzeteltünk.

Megtanultuk a bútorok szerkezetét és a minták jelentőségét, például azt, hogy néz ki egy tálaló, mit jelképez a szegfű vagy a tulipán.

Ebben a kutatómunkában nagyon sokat segítettek nekünk a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársai.

Tibor: Olyan értékeket fedeztünk fel a régi világból, amiket fontosnak tartottunk közvetíteni. Régen mindennek megvolt a rendje, helye, ideje és módja, a bútoroknak is és a rajtuk lévő mintáknak is. Volt funkciójuk és jelentésük, és ami még fontos: emberléptékűek voltak – ez ma már sokszor nem sikerül. Mindez egyfajta rendszert teremtett. És amikor ma eluralkodik a káosz, akkor nagyon jó például az alkotásban vagy egy tanfolyamon ezt a keszekuszaságot tisztítani.

– Hogy indult be az „üzlet”?

Katalin: Eleinte bizony nehéz volt. Húsz éve még újdonságnak számított, amit csináltunk, és piaca nem nagyon volt. Akkoriban minden csak a fenyőbútorról és kovácsoltvasról szólt. A hobbi bútorfestés sem volt olyan népszerű, mint ma. Keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy megismerjék és értékeljék a munkánkat. Saját üzletünk nincs, vásárokon, kiállításokon jelentünk meg, és időnként díjat kaptunk, így terjedt a hírünk. Az első időkben a Mesterségek Ünnepe jelentette a fő lehetőséget. Leggyakrabban külföldön élő, disszidens magyarok vásároltak tőlünk, a maguk vagy gyermekeik számára, de ez azóta jelentősen megváltozott. Húsz év alatt kiöregedett az a generáció, aki akkor vásárolt, és a mostaniak inkább kisméretű, repülőgépen könnyen szállítható ajándékokat vásárolnak.

– Kik és hogyan vásárolnak ma Önöktől?

Katalin: Mai vásárlóink többsége belföldi, de azért továbbra is vannak külföldi vevőink, ebben az internet segít. Jellemzően hagyományőrzés iránt érdeklődők keresnek meg, például néptáncosok, főleg fiatalok. Egyszer egy fiatal nő elhozta a nagymamája szennyesládáját, hogy fessem meg tulipános ládának. Valaki vett tőlünk egy utcatáblát a Meskán (online kézműves piac – a szerk.), aztán körülnézett és megtetszettek neki a bútoraink. Sokan eljönnek Bakonynánára körülnézni. Legutóbb például egy velünk riportot készítő hölgy szeretett bele egyik bútorunkba. Előfordul, hogy mi utazunk el hozzájuk, mint például most, a beszélgetés után megyünk egy lakást feltérképezni. Sokszor belefolyunk az építkezés folyamatába is, együtt ötletelünk, méricskélünk, tervezünk a családdal.

Tibor: Leginkább az hozza a megrendelést, ha élőben látják alkotásainkat. Vagy úgy, hogy eljönnek hozzánk, vagy úgy, hogy meglátják valahol, például a násznép egy esküvőn, ahol a menyasszony ajándékként kap egy tulipános ládát.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– A hobbi bútorfestésnek ma reneszánsza van. Jó ez a szakmának?

Katalin: Valóban, hatalmas közösségi csoportja is van. De ez sokszor csak abból áll, hogy lefestenek egy bútort, és rámatricáznak egy Párizs feliratot. Persze nem baj, hogy vannak ilyenek is, de azért érdemes különbséget tenni a hobbiból festők és a szakemberek által végzett munka között.

A mi munkánk mögött komoly kutatómunkára alapozott hagyományőrzés és értékközvetítés áll.

De a piacon elfér mindkettő. És így talán kevesebb „szemét” termelődik... Egy ’60-as évekbeli felújított bútor többet érhet, mint egy mai könnyűszerkezetes bútor.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Nemcsak készítik, tanítják is. Hol, milyen tanfolyamokat szerveznek?

Katalin: Fel szoktak kérni, hogy foglalkozzunk gyerekekkel: velük például könyvjelzőket, kulcstartókat készítünk, festünk. Ezekre csak én megyek, Tibor készíti hozzájuk az alapanyagot. Ilyen volt a Múzeumok Éjszakája, és nemsokára megyek Zánkára, az Erzsébet-táborba. Így a gyermekek megismerik a bútorfestés alapjait „kicsiben”. Helyi, környékbeli fesztiválokra is járunk. Karácsony előtt, novemberben négyalkalmas festőszakkört tartok a felnőttek számára, ami már az ünnepvárás hangulatát is megadja, hiszen a személyesen készített ajándék mindig többet ér, mint a vásárolt. Tartok még tanfolyamot a Veszprémi Művelődési Házban, és igény esetén Bakonynánán is. Ezek arra jók, hogy ha valaki már festegetett otthon, nálunk megtanulhatja a megfelelő ecsetkezelést.

Tibor: Kati Bútorfestés a Bakonyban Facebook-csoportjában szokta jelezni, hogy mikor milyen tanfolyamaink, rendezvényeink vannak. Ott oszt meg olyan fotó- és videóanyagokat is, amelyek segíthetnek az otthoni „festegetésben”.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Kik jelentkeznek a tanfolyamokra?

Katalin: Mindenféle korosztály, fiatalok is, nyugdíjasok is, akik otthon jó minőségben szeretnének bútort festegetni. Aki eljön, utána akár az egész konyhai vagy szobabútorát át tudja festeni. Egyszer Japánból jött egy hölgy, aki a negyvenedik születésnapjára azt kérte, hogy egy hetet nálunk tölthessen. Kiterítettem a térképet, és azon mutattam neki a tájegységeket és a hozzájuk tartozó mintákat. Később láttam a Facebookon, ahogy árulta a saját festésű, hartai mintájú portékáit, aminek szívből örültem. 

– Hogyan hat a házasságukra a közös munka?

Katalin: Nekem ez természetes életmód, hiszen a szüleim is együtt dolgoztak: édesapám orvos volt, édesanyám pedig a jobbkeze. Sokszor a vacsoránál is még egy-egy betegről beszélgettek. Ezzel mi is így vagyunk, a műhelyen kívül is szóba jön a munka, ami éppen foglalkoztat minket.

Egy dolgot tartok nagyon fontosnak: tiszteletben tartani egymást. Én vagyok a beszédesebb, Tibor pedig nagyon jó háttérmunkás: amit kérek, azt precízen elkészíti.

– És mit szólnak mindehhez a gyerekek? Segítik a munkát, továbbviszik majd a tudást?

Katalin: Tibor előző házasságából van egy felnőtt fia, nekem egy felnőtt fiam és egy lányom, akiktől van két kisunokám, és van egy közös kamasz fiunk. A gyermekeink egyelőre nem mutatnak nagy érdeklődést a munkánk iránt, kivéve Hédi kisunokámat. Ő sok időt tölt velem a műhelyben, és én nagyon szívesen mutatom neki, hogy mit csinálok, mert szeretném, ha ebbe belenőne. Legutóbb azt mondta Tibornak: „Többet dolgoztam, mint a mama, mert ő még nem fejezte be, de én már igen.”

A Czeglédi házaspár festett bútorai itt is láthatók.

Két sírt ásson az, akit csak a bosszú hajt – egyet támadójának, egyet pedig magának. (kínai közmondás)

A történet

A Három óriásplakát Ebbing határában című film főszereplőjének, Mildred Hayes-nek (Francis McDormand) a kálváriája a legkevésbé sem hétköznapi probléma, még a tragédiák között is az igazán borzalmasak közé sorolható. Kamasz lánya különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság áldozata lett, s bár hónapok teltek el az eset óta, a tettes mégsem került elő, a kisvárosi rendőröknek pedig lövése sincs, hogy merre kutakodjanak tovább. Nagy esély van rá, hogy az ügy minden részletével együtt a döglött akták közé kerüljön, megnehezítve ezzel a megértés, a feldolgozás és az elengedés folyamatát. Mildred végső elkeseredésében szokatlan ötlethez folyamodik:

kibéreli a város határában található három óriás plakáttartót, és provokatív üzeneteket hordozó plakátokat tetet fel, amelyeket a lánya ügyével foglalkozó helyi rendőrkapitánynak (Woody Harrelson) címez.

Végignézhetjük, ahogy Mildred eljut odáig, hogy nem ismer se Istent, se embert, nem érdekli, hogy a rendőrkapitány maga is súlyos beteg, tesz magasról az egyházra és a házában nyájaskodó papra is, és úgy küldi el melegebb éghajlatra, hogy a fal adja a másikat. Kamasz fia csak sodródik a közvélemény hullámain, és láthatjuk, hogy Mildred még rá sem tud tekintettel lenni, csak töretlenül megy előre, hogy elérjen valami eredményt, és végre kézre kerítsék lánya gyilkosát.

A nagyfokú bosszúvágy mellett jó adag bűntudatot is érezhet, hiszen a visszaemlékezésekből kiderül, hogy a lányától haraggal vált el, és nincs már lehetősége helyrehozni a kapcsolatukat.

Furcsa konstelláció áll elő, mert a plakátügy a közvéleményt teljesen Mildred ellen fordítja, kiállnak a rend őrei mögött, és elítélik az asszonyt, sokan azt is gondolják, hogy feleslegesen hisztériázik, és igazán továbbléphetne már a történteken. Erőszakos hajlamú volt férje – aki egyben a lánya édesapja is – szintén hasonlóképpen vélekedik. Ahelyett, hogy osztoznának egymás fájdalmában, szembenálló felekké válnak, akik kevéssé érzik át a másik helyzetét, kamasz fiuk pedig kettejük közé kerül, és próbál semleges maradni. Ehhez jön még a hirtelen haragú, erőszakos természetű rendőr, Jason, aki utálja Mildredet, utálja a feketéket, utálja a fehéreket, sokszor az anyját is, és az egész nyomorult életét, mindezt pedig kivetíti a munkájára, sőt, az emberi kapcsolataira is. Mindkettejükben rengeteg az indulat és a negatív érzés.

Szembenézés az érzelmekkel

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen helyzet kellős közepén, amikor az egészségünket, emberi arcunkat, életbe vetett hitünket és legjobb meggyőződéseinket lesöpri egy ilyen tragédia, hogyan lehet bármiféle célt és kiutat találni a sötétségből. Hogyan lehet túlélni a lehetetlent, és elviselni az elviselhetetlent?

Mildred történetét szemlélve nehéz megszólalni vagy azt állítani, hogy könnyű lenne másfajta, konstruktívabb módszerekhez folyamodni. A trauma súlyosságának fényében a főszereplő bosszúfantáziája lélektanilag teljesen érthető válaszreakció. A bosszú pszichológiájának tanulsága szerint a bosszúvágy a traumával való megküzdés fontos eleme, ami hozzásegít ahhoz, hogy tehetetlen helyzetünkben újra erőre kapjunk és célokat fogalmazzunk meg önmagunk számára. Megkerülhetetlen, hogy szembenézzünk a veszteség, a tehetetlenség, valamint a gyász érzésével, illetve az esetleges szégyennel és a bűntudattal is, így aztán a bosszúszomj énvédő eszközként szolgál ezekkel a nehéz érzésekkel való megküzdés során. A harag elnyomása semmiképp sem megoldás, de a negatív érzelmekkel való szembenézést követően fontos cél, hogy képesek legyünk továbblépni. A krónikus bosszúvágy ugyanis károsan hat testi és lelki egészségünkre egyaránt, és megakadályozza, hogy teljes életet éljünk.

Bár a bosszúvágy teljesen természetes része a feldolgozási folyamatnak, és a bosszú elképzelése rendszerint pozitív érzéseket kelt, a múlton való folyamatos rágódás, a hosszú időn keresztül őrizgetett negatív indulatok, illetve a bosszú végrehajtásának romboló hatásához nem férhet kétség.

A kutatások szerint az ellenségesség és harag őrizgetése hosszú időn át nagyban hasonlít a krónikus stressz állapotához, és összefüggést mutat a krónikus fájdalom, a kardiovaszkuláris megbetegedések és a gyomorfekély megjelenésével. Rosszabb lelki egészséggel is együtt jár.

Mennyire édes a bosszú?

A véghez vitt bosszú nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, mivel tovább mélyíti a sérelmeket. Bár általában úgy gondoljuk, hogy a bosszúállást követően megkönnyebbülést és felszabadultságot fogunk érezni, a témában lezajlott kutatások eredményei szerint azok, akik megtorolják a sérelmeiket, többet gondolnak a későbbiekben az elkövetőre és a történtekre, a katarzis pedig elmarad.

Kis Médea és Kovács Judit a bosszú pszichológiai összetevőiről írt összefoglaló tanulmányukban ismertetik Carlsmith és munkatársai kutatását, amelyben a vizsgálati személyeket két csoportra osztották: az egyik csoportnak volt lehetősége megbüntetni a vétkest, a másiknak nem. Azok, akik nem állhattak bosszút, jobb hangulatról és magasabb elégedettségről számoltak be, mint azok, akiknek volt erre lehetőségük, és éltek is vele. A kutatás érdekessége, hogy a nem bosszúálló csoport tagjai mindeközben meg voltak győződve arról, hogy ha lett volna lehetőségük megbüntetni a vétkest, sokkal jobban éreznék magukat.

A produktív megoldás felé mutató elmozdulás egyik legnagyobb akadálya a tragédián való rágódás, ami történetünkben a főszereplő túlzó válaszreakciójáig vezet, ami már jócskán túlfeszíti a társadalom által megszabott határokat. Ez alatt nemcsak a plakátok kiragasztásának egyébként kreatív ötletét értjük, hanem mindazokat a tetteket és történéseket, amelyek lavinaként zúdulnak a plakátok nyomában, s amelyek hatással vannak a többi, lényegében ártatlan szereplőre. Mildred nehéz múltja, negatív tapasztalatai és megkeseredettsége miatt elvesztette önkontrollját és az igazságos világba vetett hitét, amely fontos védőfaktor lenne, hogy képes legyen érettebb konfliktuskezelési stratégiákat választani.

Annyira elvakítja a saját haragja és gyűlölete, hogy nem tudja figyelembe venni azokat az embereket, akikre a döntései hatással vannak, mintha a vele és a lányával történtek által feljogosítva érezné magát arra, hogy céljai érdekében akár ártatlanokat is bántson.

Kiút a sötétségből

A bosszú elsődleges céljai között a saját önbecsülésünk megmentését, a támadó megleckéztetését, illetve az erkölcsi egyensúly helyreállítását tartják számon. Fontos kérdés, hogy ezek a célok, vagy legalábbis egy részük nem valósíthatók-e meg más, konstruktívabb módszerekkel. A film nem pályázik arra, hogy erkölcsi prédikációt tartson, mégis érzékletesen szemlélteti a bosszú romboló következményeit, és egy ponton felvillantja a konstruktív konfliktusrendezés lehetőségét, amikor az erőszakos rendőr találkozik a kórházban az általa súlyosan bántalmazott fiatalemberrel.

Ez a szál alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk a megbocsátás és a továbblépés lehetőségén, és belássuk, hogy az érzelmek kifejezése, a tettek következményeinek felismerése elindíthat az együttérzés és az empátia irányába, s ehhez az sem feltétlenül szükséges, hogy pozitív érzelmi színezetű kapcsolat legyen az elkövető és áldozata között.

Az Izlandról származó Thordis Elva története jól mutatja be a fenti folyamatot. A lányt 16 éves korában, egy átmulatott éjszaka után az akkori barátja, élete első szerelme, Tom Stranger megerőszakolta. A lány hosszú évek lelki szenvedése után ébredt rá, hogy az őt ért trauma cipelése a saját boldogságát akadályozza, és a kivezető út a megbocsátásban rejlik:

„Megbocsátást akarok találni, mert attól függetlenül, hogy ő megérdemli-e a megbocsátást, én megérdemlem a békét”.

A folyamatnak fontos része volt a bűntudat marcangoló érzésének elengedése, és annak felismerése, hogy ami vele történt, az nem az ő felelőssége volt. Levelet írt a fiúnak, aki elismerte tettét, és elkezdődött egy egyeztetési folyamat, amely annak a borzalmas éjszakának a következményeit dolgozta fel. Elkezdtek a romokból építkezni, történetüket pedig könyv formájában is megírták. A megbocsátás korántsem jelentett egyet az elkövető felelősség alól való felmentésével, de lehetőséget adott a továbblépésre.

Bár nincs recept arra, hogy miként kellene kezelni életünk legfájdalmasabb tragédiáit, az ilyen történetek mégis rámutatnak arra, hogy a gyűlölet elengedése milyen felszabadító hatású lehet.

Elva történetében az erkölcsi egyensúly helyreállítása nem a bosszúálláson keresztül történt meg, hanem úgy, hogy a történet szereplői elkezdtek azon gondolkozni, miként segíthetnének azoknak, akik hasonló tragédián mentek keresztül, illetve a jövőben hogyan lehetne megelőzni, hogy másokkal is ez történjen.

Nyáron vágyunk az árnyékba. De vajon mi árnyékai vagyunk-e az isteni lénynek, ahogy Platón gondolta? Ha igen, a rossz (árny)oldala vagyunk, amelyben megtestesülnek az Ő nem létező hibái? A Fény és Árnyékai…

Máshonnan nézve inkább úgy tűnik, hogy Isten homályos imázsai, azaz képmásai, tehát végső soron mégis csak jók vagyunk – ha nem is tökéletesek… Vagy magunk ülünk árnyékban, vaksi szemünket nem is meresztgetve a napra, a Napba?

A végső kérdés mégiscsak ez: Isten képmásai vagyunk, teremtésünknél és alaptermészetünknél fogva jók, vagy pedig jin-jang emberek, akikben a jó csak a rossz másik oldala, s fordítva? Esetleg jók voltunk, akiket azonban Lucifer, Éva vagy a tiltott gyümölcs kárhozatra vitt, esetleg maga a trükkös Isten mindjárt teremtésünk után hagyott elkárhozni? Erről – az alapvetően világnézeti alapkérdésről – elmélkedünk Edmund Blair Leighton: Az árnyék című festménye kapcsán.

A kevéssé ismert ógörög legenda szerint a rajz és a festészet az árnyékok körülrajzolásával kezdődött.

A rajz születésének legendája szerint a Korinthoszban élő Butádész görög fazekas leánya, Kora tudomást szerzett róla, hogy kedvese el akarja hagyni az országot, és meg akarta tartani legalább a képét – ezért egy mozdulattal körülrajzolta kedvese arcának falra vetődő árnyékát, s így kontúrvonalát megőrizhette.

A történetet az idősebb Plinius jegyezte le Historia Naturalis című művében, Krisztus előtt 600 körül. A folytatásból kiderül, hogy a mimetikus képet, amelynek eredeti célja az volt, hogy vigaszul szolgáljon Kora eljövendő magányos óráiban, Butádész továbbfejlesztette. A körvonalat agyaggal töltötte ki, majd többi cserépedényével együtt kiégette. Ezt az esetet számtalan művész örökítette meg századokon át, Joachim von Sandarttól Alexander Runcimanen át Bartolomé Esteban Murillóig, az ábrázolások megtekinthetők Bukaresttől Versailles-ig.

Leighton az ókori jelenetet középkori környezetbe helyezte: Kora itt szinte angyali szépségű királylány, aki a keresztes hadjáratba induló szerelmét örökíti meg a vár mellvédjén, ahol hosszú órákat, talán éveket fog eltölteni várakozással. S az Ember talán sosem tér vissza… A királylány abban is angyali, hogy bár a kép előterében áll, részben mégis rejtve marad, ruhaujjai fehér szárnyakat idéznek, gyönyörű arca hátsó félprofilból alig látszik, légiesen bő ruhájából ezen kívül csak jobb keze nyúlik ki.

Ezzel pedig az Angyal az Ember képmását rajzolja, minden rajzok legelsőbbjeként.

E. B. Leighton: Az árnyék - Kép: Wikimédia

Néhányan elgondolkoztak azon, miért lázadt fel Lucifer, a legelső az angyali karban, a fény hozója. Egyes elméletek szerint azért, mert az Atya kinyilatkoztatta neki, hogy egy nála „alsóbbrendű” testbe zárt lényben, az Ember fiában is kell majd imádnia Istent. Ez a magyarázat ugyan középkori skolasztika-ízű, ám jobbat nem könnyű találni. Mi motiválhatja ugyanis a lázadást az anyagi világ megteremtése előtt, amikor még nincs földi gazdagság, hatalom, nép, amelyen uralkodni lehet? Hogy lázadhat fel egy sereg olyan szellemi lény, akik színről-színre láthatják az Urat, s akik számára világos, hogy végső nyertesek sosem lehetnek? Hogy dönthet egy szellem a seditio (lázadás) mellett, amikor ő testen és időn kívül él halhatatlanul, tehát ha egyszer fellázad, számára nincs többé megtérés?

A bukott angyalok számára talán éppoly botrányos volt az ember teremtése Isten képmására és hasonlatosságára (imago et similitudo Dei), mint az ortodox zsidók számára a Messiás viselkedése, tanítása, de főleg kereszthalála.

A görög filozófusok már a jézusi kinyilatkoztatás előtt négy évszázaddal „megérezték”, hogy a földi világ formái csak halvány leképezései az isteninek. Platón az ún. barlanghasonlattal érzékeltette ugyanezt: a barlang bejáratát nem látó, megkötözött emberek csak a falra vetítődő, homályos árnyképeken keresztül érzékelik a valóságot, nem ismerve a valódi, kinti világot.

A filozófiai és festői leképezés után végül érdemes szót ejtenünk a lyukkameráról, amely a fényképészetet a kezdetektől meghatározta. A camera ugyanis eredetileg nem fényképezőgépet vagy filmfelvevőt jelentett, hanem kamrát. A lyukkamera (latinul camera obscura) sötét szobát jelent, amely lencse, elektronika és egyáltalán gépi alkatrész nélküli optikai eszköz a környezet vizuális leképezésére.

A camera obscura egy minden oldalról fénytől védett kamra, szoba vagy doboz, amelybe a fény kizárólag egy apró lyukon keresztül hatol be, így fordított állású képet rajzol ki a lyukkamerán belül, a lyukkal ellentétes oldalon.

Az eszköz nemcsak a fényképezőgép őse, hanem egyes teóriák szerint már a 32 000(!) évvel ezelőtti barlangrajzokat is valami hasonló, véletlenszerűen létrejövő kép inspirálta. (Ha ez igaz, a festészet, rajz, sőt a primitív fényképészet ősibb foglalkozás, mint az a bizonyos, amelynek TEÁOR száma 960404 :-).

Akárhogy is, az ember-, főleg az arcábrázolások egyfajta emberhelyettesítőként szolgáltak hosszú történelmünk során. Talán már az ősemberek is alkalmazták, a görög monda szerelmes hőse, Kora viszont új művészeti ágat alapított, amelyet később a modern fényképészet tökélyre fejlesztett, a szelfik pedig tömegessé tették. A preraffaeliták romantikus idealizmusa még a valóságot is tovább tökéletesítette, mutatva Afelé, akinek képmásai vagyunk. Az internet is tele van tökéletesen szép képmásokkal, akik a valóságnál is szebbek. De vajon a „fake” képeken túl, a lelkünkkel tudjuk-e mi is ilyen szépnek és jónak látni magunkat? Tudunk-e még hinni az Emberben?

Először csak az árnyképeket látná,
aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét,
később magukat a dolgokat;
aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget,
persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg,
mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
(Platón: Állam, 7. könyv)

Nagy port kavart múlt héten a hír, amely szerint vissza kell hívni a bajai Greenyard Frozen Hungary Kft. számos fagyasztott termékét, mivel miatta halálos mérgezések történtek külföldön. Még július 3-án tette közzé azt a járványügyi jelentést az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság és az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ, amely az intézkedésre okot adott. Ez arról szólt, hogy

2015 óta valószínűleg gyorsfagyasztott csemegekukorica és esetleg egyéb fagyasztott zöldség okoz lisztériajárványt több európai uniós országban. Észleltek ilyen megbetegedéseket Ausztriában, Dániában, Finnországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban, hazánkban viszont nincs ilyen ismert eset.

Ehhez képest különösen furcsa volt a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) közlése, amely szerint a termékek gyártója nem hibázott. Pedig ez vélhetően így van, ugyanis a lisztéria baktérium (Listeria monocytogenes) minden hűtőházban jelen lehet, ez önmagában nem is jelent problémát egy olyan üzemben, ahol közvetlen fogyasztásra szánt élelmiszert nem gyártanak. Az viszont gond, ha a kórokozó jelen van élelmiszerelőállító üzemekben. A Greenyard Frozen Hungary Kft. esetében az is probléma volt, hogy fagyasztott zöldségeikbe a lisztéria egy különösen erős változata került. Emiatt elővigyázatosságból rendelte el a hatóság az itt gyártott termékek visszahívását.

Gondos tárolással és hőkezeléssel megelőzhető a betegség!

– Ha a fagyasztott zöldségeket otthon az előírás szerint használják fel, tehát a megfelelő hőmérsékleten főzik, akkor bennük elpusztul szinte minden baktérium – mondja Antal Emese dietetikus, a TÉT Platform szakmai vezetője. Hozzáteszi, hogy a hőkezelés, illetve a fagyasztott termékek megfelelő tárolása, szállítása nagyon fontos. Emiatt figyelnek az áruházak is arra, hogy a hűtőládákat a pénztárak közelében helyezzék el, ott, ahol a vevők csak a bevásárlás végén néznek körül. Így a legkisebb a rizikója annak, hogy a termékek esetleg megolvadnak. A pénztártól való távozás után fontos figyelni arra is, hogy az ilyen zöldségek mihamarabb újra fagyasztóba kerüljenek, nem szerencsés azokat sokáig a kocsiban szállítani, tömegközlekedési eszközökön hurcolni. Ha kiolvadtak, a hűtőben sem jó hagyni napokig – a termékekben ugyanis elszaporodhat a lisztéria, és liszteriózist okozhat.

Ez a betegség főképp az időseket, a csecsemőket és a legyengült immunrendszerű felnőtteket veszélyezteti. Egészséges embereknél sokszor semmilyen tünetet nem vált ki a fertőzött élelmiszer fogyasztása, a fertőzést általában tünetmentesen vészelik át.

Ha mégis kialakul a liszteriózis, akkor a panaszok általában a fogyasztást követő első héten jelentkeznek, de akár 90 nap is lehet a lappangási idő. Jellemző tünetei a láz, a hányás, a hasmenés és fejfájás, de szövődményként agyhártyagyulladás, vérmérgezés is kialakulhat.

Kép: pixabay.com

Elhanyagolt szabályok

A témáról Sebesta Péter, a Magyar Hűtő- és Konzervipari Szövetség elnöke is beszélt az Indexnek. Elmondta, hogy a lisztéria már akkor elpusztul, ha valamit 2 és fél percig főzünk 72 fok feletti hőmérsékleten. Emiatt írják rá a csomagolásokra, hogy a fagyasztott árut 3 percig kell főzni.

Az elnök szerint a megbetegedéseket az okozta, hogy nem hogy nem megfőzve, de még csak nem is frissen felolvasztva ehették meg a termékeket.

Nálunk vélhetően azért nem volt ilyen fertőzés, mert Magyarországon jellemzően az előírásoknak megfelelően fogyasztják a fagyasztott zöldségeket, azaz jól megfőzik. A szabályok betartása minden terméknél fontos.

Még az is komoly kockázatot jelenthet, ha egy biztonságos, határértékeken belüli fagyasztott zöldséget felolvasztunk, majd két-három napig hagyjuk a hűtőben burjánzani a baktériumokat.

Ez különösen a gyengébb immunrendszerűekre jelent veszélyt. Az elnök elmondta azt is, hogy az elővigyázatosságból visszahívott termékek közt vannak ugyan gyümölcsök is, de azoknál jellemzően nem kell tartani a lisztériától, tehát például nem kell felforralni a fagyasztott meggyet.

Rengeteg termék érintett

Függetlenül attól, hogy a szabályok betartása mellett a termékek egészséges felnőtteknél nem igazán okoznak problémát, Európa-szerte rengeteg tételt kellett visszahívni a nyugat-európai esetek miatt. Az ügyben a Greenyard 2016 augusztusa és 2018 júniusa között legyártott termékei az érintettek. A Nébih hétfőn azt közölte, hogy egyelőre megbecsülni sem lehet, hogy mennyi lisztéria baktériummal szennyezett gyorsfagyasztott zöldséget hívtak vissza, a gyártó készlete önmagában több ezer tonna volt.

Az Auchan (1., 2.), az Aldi, a Metro, a Penny Market, a Spar, a Tesco és a Lidl egyaránt intézkedett, és az Iglo is visszahívta érintett termékekeit.

A hűtőládákból eltávolított fagyasztott zöldségek és gyümölcsök a legkülönfélébbek: van köztük fagyasztott meggy, kelbimbó, gyalult tök, brokkoli, zöldborsó és parajpüré, többféle zöldségkeverék is. A Tescónak és a Metrónak saját márkás termékei is érintettek, de eltűntek a hűtőládákból a Gartengold, a Horeca, az Aro, a Jégkert, a Jász-Tész Kft. egyes tételei is.

Különös érzés fogott el. Most nem mulatni mennek? Mindent épp úgy tesznek, mégis, valahogy más ez az egész… Az arckifejezésük tér el. Nem vidám, nem az a bulizás előtti izgatott; anyámé inkább melankolikus, apámé meg ideges. Nem kérdeztem semmit, veszélyes lett volna szikrát csiholni egy lőporos hordó közelében. „Eltelt az élet, kislányom”– válaszolt a ki nem mondott töprengésemre anyám.

Egy serdülő minden nárcizmusával szánni kezdtem őket. Tényleg, olyan öregesek, energiátlanok. Hát, negyvenhárom évesen milyen legyen az ember?

Mennyivel jobb tizenhétnek lenni, normális bulikba járni, rendes zenét hallgatni, fiatal arcokat látni. De most két napig nem lesznek itthon. Gyorsan szervezni kéne valamit. Szabadság!

Egy serdülő minden naivitásával köszöntem el tőlük: Jó szórakozást! Mintha az ember azért menne a huszonötödik érettségi találkozójára, hogy jól érezze magát.

Néhány hete Jucus hívott. Pont, mint öt évvel ezelőtt. Ja, mert csak most vett rá a fiatalság a Facebook használatára, és a szervezőnek még nem volt meg az elérhetőségem.

Egy pillanatra időhurokba kerültem: Huszonöt?! Nem húsz? Tényleg? Óh, te jó ég! Persze, ott leszek!

Öt éve haza kellett jönnöm a vacsora után, mert még szoptattam a legkisebb gyerekem. Most akármeddig maradhatok, juhé! Öt éve elégedett voltam az életemmel, és nem nagyon bántam, hogy sietnem kell. Most viszont kihasználhatok minden pillanatot, és talán több emberrel is beszélhetek.

Kriszta kérte, küldjünk egy fotót, és írjunk pár sort arról, mivel foglalkoztunk az elmúlt 25 évben, mert összerakna belőle egy elektronikus emlékkönyvet. Mi legyen benne?

Mindenekelőtt a család és a gyerekek. Rájuk annyira büszke vagyok! Építkeztünk is, meg most vettünk családi autót. Ilyesmiket szokás megmutatni, nem? Természetesen nem maradhat ki a szakmai életút sem, hiszen ez egy elit gimi elit osztálya volt. Engem persze pont nem ez érdekelne a régi osztálytársaimmal kapcsolatban. Vajon ők is átélik ezt a kettősséget?

Békét érzek, mert a döntéseimet jól hoztam meg, mert kitartottam a nehézségekben, mert számíthattak rám azok, akik fontosak számomra.

Közben pedig gyászolom a meg nem élt életeimet.

***

Élmény volt 20–25 év után újra beszélgetni és találkozni veletek, régi osztálytársakkal! Egy korty alkoholt sem ittam, mert a tömény, kilenc órányi információáradat önmagában is részegítően hatott rám: egy hét elteltével sem tudtam teljesen kiheverni ezt a macskajajt.

A kép illusztráció. – Forrás: pixabay.com

Nem lepődtem meg, hogy többségetek nemcsak magasan képzett, de jó állással és társadalmi helyzettel is rendelkezik. Örültem, amikor szerényen, gyermekeitek szavait idézve meséltetek szakmai életetekről, nem soroltátok fel követhetetlenül a sok iskolát vagy pozíciót.

Valaki megjegyezte: „Mi vagyunk a nemzet tartóoszlopai.” Egyetértettem vele. Viszont elszomorodtam, amikor összeszámláltuk: tízen családostul külföldön éltek huzamosabb ideje, és nem is tervezitek a hazatérést.

Megértem, hiszen nem azért tanultatok például az orvosin egy évtizedet, hogy méltatlan körülmények között dolgozzatok, és ne tudjátok biztosítani az elfogadható életszínvonalat a családotoknak. Keserűen mosolyogtam, amikor a nyugat-európai oktatáspolitikáról beszéltetek: néhol már nincs is orvosképzés. Minek fizessenek érte, ha Közép-Kelet-Európa legjobb szakembereiből válogathatnak?

Szívmelengető gesztusként ketten is hazarepültetek a találkozóra, és személyesen meséltetek mindarról, amit külföldön tapasztaltatok. Szíven ütött azonban egyikőtök levele: „Németül beszélek, németül gondolkodom, néha nem is tudom, magyar vagyok-e vagy német.” A mi generációnk még őrzi-keresi a nemzeti identitását idegenben, a kint születő-felnövő gyerekeik vélhetően már nem fogják keresni...

Sokan jó anyagi helyzettel rendelkeztek, többen építkeztetek, saját otthont teremtettetek. Páran rajongtok a lovakért, nemes fajtákat tartotok, szaporítotok.

De amiért igazán büszke vagyok rátok, az a családközpontúság és gyermekszeretet. Tizennégyen fejenként három vagy több gyermeknek adtunk életet, és csaknem ennyien két lurkót nevelnek!

„Mindig is jó volt az osztályátlag!” – tette hozzá a témához egyikőtök. Ebben valóban magasan verjük a magyar átlagot.

Ildivel még másnap összefutottunk egy kávéra, mert nem maradt egymásra időnk. „Milyen polgáriasak lettünk!” – nevettünk egymásra, és órákig beszélgettünk a gyerekeinkről. Azért végül elhangzottak be nem teljesült álmok, sőt tervek is.

És voltak meglepetések is, amelyek komoly tanulságot hordoztak számomra: Én serdülőként lázadtam, nem tűrtem, hogy kizárólag a témazáró dolgozatokban elért százalékos eredményeim alapján rangsoroljanak és ítéljenek meg.

Nem értettelek benneteket: én kerestem az utam, ti viszont elköteleződtetek egy életpálya mellett. Én megkérdőjeleztem és kritizáltam, ti végrehajtottátok a felnőttek döntéseit. Én nem tanultam, ti keményen dolgoztatok mások elismeréséért. Sokáig nem találtam a helyem, bár ti elfogadtatok így is.

A kilenc orvos és egy gyógyszerész, négy jogász, három-négy mérnök, hat-hét bölcsész, öt-hat gazdasági-kereskedelmi pályát választó osztálytárs mellett lett közülünk karmelita rendfőnökhelyettes, szállodaüzemeltető Rodoszon, fotóriporter Afrikában és – ki gondolná – még hercegnő titkárnője is Salzburgban.

Van, aki negyvenévesen újrakezdi az életét, és beáll rezidens orvosnak a régi osztálytárs praxisába. Van, aki kivonult ebből a társadalomból, és önellátásra rendezkedett be a világtól elrejtőzve. Többen terveznek változást az életükben: szeretnék megtalálni, ami a nagy sietségben, lázas tevékenykedésben elmaradt útközben.

Amiért pedig végül megbocsátottam a szüleimnek a rám kényszerített elitgimnáziumot, az az istenhit nyílt felvállalása, amelyet többen is megtettünk a magunk módján.

A lánykori nevem hátul szerepelt a naplóban, így mire az én történetemre került a sor, eltelt vagy két óra, s addig végighallgattam jó pár életútmesét. Nem kellett sokat gondolkodnom, mennyire lehetek őszinte. Kaptam példát derűből, hitelességből és mélységből, komolyságból egyaránt. Bátran vállalhattam önmagam.

– Ausztrália számunkra a távolság szinonimája. A mindennapjaidra nem hat ez nyomasztóan? Vagy az internet korában ez már nem tényező?

– Nyolc évvel ezelőtt érkeztem ide, 16 ezer kilométerre az otthonomtól, és akkor, frissen ez még nyomasztó volt. Nagyon is. Nem szaladhattam haza, ha valami bajom volt, és egyáltalán senkire nem számíthattam a férjemen kívül.

A távolság sok mindenre megtanítja az embert.

Türelemre, alázatra és mindenekelőtt arra, hogy bármi történjen is, megálljon a talpán. Az internet persze nagyon sokat segített a kezdeti nehézségek áthidalásában. Sőt, nélküle itt sem lennék, hiszen a férjemet is az interneten keresztül ismertem meg, miatta költöztem Ausztráliába. A szüleimet heti kétszer hívom skype-on. Ma már elképzelhetetlen a világ a technika használata nélkül. Főleg, ha az ember ilyen messze kerül az otthonától.

– Egy magyarországi kisvárosból érkeztél. Hogyan sikerült beilleszkedned az idegen kultúrába?

– Szeretem fölfedezni a különbségeket és a különbségek mögött rejlő azonosságokat is. Pár napja voltam egy helyi művészek számára szervezett ismerkedési esten. Ott találkoztam egy afrikai lánnyal, aki csodás ékszereket készít, egy iraki lánnyal, aki fest, és egy angol férfivel, aki ír. Amikor rájössz, hogy mi a közös benned és abban a másik emberben, már egyáltalán nem fontos sem a bőre színe, sem az, hogy milyen ruhát visel.

Az idegen kultúráról szólva egyébként meg kell említeni ennek a földrésznek az őslakosait is. Ők az aboriginalok. Negyvenezer éves kultúrájuk ma a föld legrégebbi élő kultúrájának számít.

Volt szerencsém hallani zenéjüket, látni a táncukat és ősi motívumaikat, ábrázolásmódjukat. Az idegen kultúra engem szó szerint lenyűgöz. Különben ez a szó, hogy idegen, nagyon furcsa annak, aki multikulturális országban él. Inkább mondjuk azt, hogy másmilyen, mint azt, hogy idegen.

Kormányos Csilla Ildikó

– Ausztrália is egy amerikaihoz hasonló olvasztótégely, a sokszínűség kultúrája – vagy egészen más?

– Ausztrália a Föld legsokszínűbb földrésze. Itt él a legtöbb nemzet együtt, és ezek a nemzetek több mint kétszáz nyelven beszélnek.

A mi utcánkban van például maláj, horvát, olasz, indiai, afrikai, arab és persze magyar is, meg még akikről fogalmam sincs, hogy honnan valók. És ez csak egyetlen utca. Házon belül és a saját közösségükben ezek az emberek a tradícióik szerint viselkednek, de a nagyobb közösségben alkalmazkodnak egymáshoz. Szeretem a sokszínűséget, úgy a kultúrák szempontjából, mint a festővásznon is.

– Magyarországon egy idősek otthonában dolgoztál. Odaát sikerült-e megtalálnod azt a napi szintű alkotó elfoglaltságot, ami kiteljesíti az életedet?

– Eleinte nagyon nehezen találtam a helyemet. Szerencsére az alkotás sokat segített. Főleg festettem és nagyon sokat fotóztam. A tájat, növényeket, állatokat és mindent, ami lenyűgözött. Egy évvel az ideérkezésem után elkezdtem aktívan angolt tanulni. A következő évben már tanársegédi kurzusra jártam. Aztán elkezdtem önkénteskedni. Voltam könyvtárban, segítettem a gyerekprogramok szervezésében és lebonyolításában. Egy iskolában vezettem kreatív foglalkozást, majd ugyancsak egy iskolában fölkértek egy kinti fal megfestésére, ahová tizennyolc ausztrál állatot festettem föl teljesen egyedül. Később egy idősek klubjában is kreatív foglalkozást tartottam.

Ösztönzött, hogy hasznosan akartam tölteni az időmet, gyakorolni a nyelvet, megismerni az embereket, szokásokat, és hogy szeretek alkotni.

Kerestem a kapcsolatot a magyar közösségekkel is. Időnként elmentünk magyar klubokba, az egyik helyen sikerült szólóénekesként érvényesülnöm. Immár négy éve részt veszek a klub rendezvényein és énekelek, verset mondok, táncolok, vagy éppen rövid színdarabban lépek fel. Emellett persze festek is, az alkotásaimat évente kiállításokon mutatom be. A hagyományos magyar népi motívumokat, ötvözöm az aboriginalok által közkedveltté tett pontfestéssel. Ennek az új stílusnak az „összefonódva” nevet adtam. Egy ilyen képpel nyertem díjat 2016-ban, „Matyó virágok álmokkal övezve” volt a címe. Az álmoknak ebben az esetben az a jelentősége, hogy az aboriginalok szerint a kor, amiben élünk, az Álomidő. De az ének és a festés mellett írni is nagyon szeretek. Számtalan verset, mesét, színdarabot, novellát írtam eddig. 2006-ban, még Magyarországon megjelent egy verseskötetem, és kiadásra vár az első regényem, amelynek címe: Gyere velem. 

Önkentesként a könyvtárban (balra Kormányos Csilla Ildikó) - Kép forrása: Kormányos Csilla Ildikó

– Az életed nagyot változott, de vajon a gondolkodásod, mentalitásod is más lett, mióta Ausztráliában élsz?

– Minden bizonnyal változtam. Ez egyszerűen elkerülhetetlen, hiszen alkalmazkodnom kellett egy új környezethez, sőt, meg kellett benne erősödnöm, hogy talpon tudjak maradni a szeretteimtől távol. Céltudatosabb lettem, határozottabb, és már tűzön-vízen át el akarom érni, amit eltervezek. Ebben persze lehet, hogy a koromnak is szerepe van, hiszen gyorsan telik az idő, és nincs mire várnom, ha valamit el akarok érni. Az otthon szerzett felsőfokú végzettségemet itt fölváltottam a magánházak takarításával. Nem volt könnyű ez a pálfordulás. Nem azért, mintha lenézném a takarítási munkát, hanem mert éveken át tanultam, de itt nem tudom hasznosítani a tanulmányaimat. Ennek elfogadásában az alázat segített, mint ahogy más nehézségeknél is.

– A magyar közösség napi szinten tartja egymással a kapcsolatot, vagy csak a nagyobb ünnepeken, összejöveteleken találkoztok?

– Nagyok a távolságok. Legkedvesebb barátnőm másfél órás autóútra lakik tőlünk. A munkába három órát vonatozok.

Persze telefonon tartjuk a kapcsolatot, és egy-egy programra készülve a próbákon többször is találkozunk. De adódnak más találkozási lehetőségek is. Melbourne-ben kétévente rendezik meg a Hungarofestet kirakodóvásárral, kulturális műsorokkal. Van magyar iskola, és lehet érettségizni is magyarul. Már egészen kicsi kortól foglalkoznak a gyerekekkel, hogy gyakorolják az anyanyelvet, megismerjék a hagyományokat, ápolják a kultúrát. Vannak tánccsoportok, zenekarok, énekesek, vásárok, főzőversenyek. Működik a cserkészet is. Az egyház rendszeresen szervez kirándulásokat, különböző rendezvényeket a kisgyerekes családoknak. Van magyar idősek otthona. Facebook-oldalakon az itt élő magyarok mindent kivesézhetnek egymás között. Sőt, magyar Ki kicsoda is létezik, ahol a fogorvostól az ügyvédig, az építésztől a kozmetikusig bárki megtalálható.

A magyar bálon - Kép forrása: Kormányos Csilla Ildikó

„És ha a Kiskunság Pestre szakadt fiait / hallom a villamoson dörmögve, hibátlanul őzni: / szentmiklósi tanyánk s nagypapa árnya kísért.” (Függőkert)

Mészöly Dezső 1918. augusztus 27-én Budapesten született, ám gyermekkorának nagy részét vidéken töltötte, Petőfi kedvelt tájain, anyai nagyapjánál. Bár az anyanyelv iránti vonzalmát elsődlegesen édesanyjának tulajdonította, az apai vonal is nagyban hozzájárult, hogy ez a vonzalom tehetséggé és hivatássá váljon. Nagyapja, Mészöly Pál a koszorús költőtől, Arany Jánostól – akinek tanítványa volt Nagykőrösön – méltatást kapott egyik versére, édesapja, Mészöly Gedeon pedig híres nyelvészprofesszor volt, aki finnugor–magyar összehasonlító nyelvészetet tanított, és műfordítóként, íróként is tevékenykedett.

„Ugy bánt, hogy mindezt csak én láthatom, / Rossz piktor-féle, aki – meglehet – /Azért ír csak, mert festő nem lehet.” (Festő húgom nevére)

Felmenői között találjuk az elismert tájképfestőt, Mészöly Gézát is, édesapja unokatestvérét, akihez hasonlóan sikeres képzőművészeti pályát futhatott volna be a későbbi irodalmár is, ha végül, talán túlzott önkritikája miatt, nem teszi félre az ecsetet. Járt a Török Pál utcai Iparrajziskolába, három éven át a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ám végül kolozsvári bölcsészettudományi és párizsi irodalmi tanulmányai meggyőzték arról, hogy másfelé folytassa művészi útját. Első verseskötete 57 éves korában jelent csak meg, az „Önarckép retus nélkül” címet viseli, s három grafikát is tartalmaz a szerzőtől.

„…mert nem látszott a túlsó part soha, / csak éreztem, hogy ott lehet, ködön túl, / s minden kacattal és minden csodával, / szeszélyes rajzú fával és csigával titokban Ő jelez, hogy vár oda.” (Parton)

A képek és szavak világa mellé sok éven át a teológia is társult. Több református lelkész felmenővel is büszkélkedhetett a Mészöly família, Dezsőt is papnak szánták: a szegedi piaristáknál és a Sárospataki Református Kollégiumban tanult, majd a budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett papi oklevelet. „Délelőtt teológus, délután akt. Szép kis tudathasadás” – így fogalmazta meg igen találóan ezt a kettősséget, amit sehogy sem sikerült összehangolnia, helyette inkább az irodalom világát választotta. Tanulmányai mellett neveltetése, édesanyja mély vallásossága is erősítették hitét, amelyet mély meggyőződéssel vallott.

„Én nem szidlak, Könnyű Műfaj! / Vonz a műhely, vonz a műfaj, / Vonz a kosztüm, vonz a szín: / Vonz a színpad, mint a Kínpad / Vonzza testét vén fakírnak, / Mert még húzza-vonja kín, / Túljut földi gondjain.” (Shakespeare a Nagymező utcában)

A színház világa is beszippantotta a fiatal művészlelket, segédszínészi végzettséget szerzett (Csehov: „A dohányzás ártalmasságáról” című monológjának előadásával), Major Tamás segédrendezői poszttal is megkínálta. Végül Shakespeare és Molière műveit ültette át magyar nyelvre, a színészek gondolkodásmódját, a színészi nyelvet alapul véve, amely egyértelműen megkülönböztette műfordításait nagy elődeitől. Bajor Gizi annak idején ragaszkodott a fiatal Mészöly Antonius és Kleopátra-fordításához, s végül ez indította el számára a dramaturgi és műfordítói megbízatásokat. A Magyar Televízió is munkatársai között tudhatta, számos színdarab, tévéjáték és film fordítója és forgatókönyvírója volt, így az ő nevéhez köthető többek között a Liliomfi is.

„Hányszor a felbolydult eszmék buborék-seregétől / zúg-búg, forr a fejem hasztalanul s makacsul. / Ám ha az eszme-zavart melegében versbe szorítom, / menten gyógyul a fő, seprüje ülepedik, / s az, mi gomolygó volt, ritmusban rendbe szedődik: / forma varázsától tisztul a gondolat is.” (Forma)

Sokféle utat bejárva talált rá végül a lírára. Mészöly Dezső univerzális tudását meghatározta, hogy gyermek- és ifjú éveiben számos idegen nyelvet sajátított el, így a latint, a görögöt, az olaszt, a németet, az angolt, az Ószövetség hiteles tanulmányozása miatt még a hébert is. Franciául Faludy György ál-Villon-kötete miatt kezdett el tanulni, s akkor még nem sejthette, hogy ez a motiváció egy életre meghatározó szerelemmé válik, s Villon-fordításai és -tanulmányai adják majd a későbbiekben munkásságának fő motívumát (doktori értekezését is Villon művészetéről írta Kolozsvárott). Saját verseit Babitsnak is elküldte, aki személyesen fogadta, és azt mondta, hogy „jók a versei, ha van hibájuk, akkor az, hogy túlságosan jók”. Bár első költeményét hétévesen írta, fél évszázadot kellett várnia, hogy önálló verseskötete megjelenhessen, a már említett „Önarckép retus nélkül” című könyv, amely végre a világhírű alkotások tolmácsának személyes világába is betekintést engedett.

„Már-már azt érzem olykor, hogy játékötletem s lyukasórás szereplésem egyfajta »pedagógiai siker«.” (Lyukasóráim c. könyv)

Az általa kitalált és meghonosított verskitalálósdit 1991-ben sugározta először a Duna Televízió, s egy csapásra országos népszerűséget szerzett, mert valóban visszaadta a kötetlen beszélgetések varázsát, és visszacsempészte a lírát az emberek hétköznapjaiba. Az irodalmi kávéházak hangulatát idéző rejtvényfejtő műsor szinte mozgalommá vált, klubok alakultak (még Dublinban is), amelyek a televízión kívül teremtették meg a versek világát. A mai napig élő „Lyukasóra” azóta a színpadokra költözött, és ma már prózai feladványokkal is várja az irodalomkedvelőket.

„Csak hagyjátok az ajtót nyitva rám és beszélgessetek / tovább nyugodtan, jó fiúk, leányok. / Valami hirtelen álmosság szállt meg, hadd nyújtózzam el / a ruhatár-szobában, itt a bundák közt, a jó / meleg sötétben. / Ne is vegyétek észre majd hajnal felé, / ha a rövidke zeneszünetekben / nem halljátok többé az ismerős, / hullámzó horkolást. A zsivajos, / zajló, kavargó világbuliról / angolosan távozni ősi jog.”  (Exitus)

Mészöly Dezső 2011 októberéről is írhatta volna e sorokat, amikor a József Attila-, Kossuth-, Alternatív Kossuth- és Magyar Örökség-díjjal kitüntetett költő itt hagyott bennünket. Majdnem negyedszázada, a „Lyukasóra” című műsor kapcsán egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy meghívjuk Mészöly Dezsőt egy rendhagyó irodalomórára, ahol Ady verseit fogjuk feladványok formájában tanulmányozni kávéházzá átrendezett osztálytermünkben. Azonnal igent mondott, és egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg bennünket. Hálás vagyok, hogy személyes varázsából is részesülhettem.

Hallgatom a dalverseny döntőjének magyar közvetítését a televízióban. Egy öntudatos fiatalember tolmácsolja a helyszíni eseményeket a magyar nézőknek. Pontosabban a popdalokat, és azok előadóit. Nem szűkölködik a jelzők használatában, trumpi magasságokba ível a leegyszerűsítő túlzások tekintetében.

Minden „hatalmas”, „bődületes”, „elképesztő”, „fantasztikus”, „iszonyat nagy” és „őrületes”. Ez a szósor kilencszer-tízszer ismétlődik egyfajta popapokalipszist rajzolva elő, ahol a két hangra tervezett dallamok új jelentést nyernek.

 A tudósító aztán tónust vált. Mert amikor az előadókról beszél, minden nő „hölgyemény”, minden férfi „úriember” lesz. Egy különleges kultúrmontázs részesei vagyunk. Vagy egy bizarr kísérleté? Amelyben az erőszakos semmitmondás üres szépelgéssel párosul? Ki tudja… Én másnap hölgyeményekkel és úriemberekkel tárgyalom ki az iszonyat nagy eseményt.

_______

Ingyen jutna el Ausztráliába? Semmi akadálya, töltse le a Quantas légitársaság virtuális vakáció appját! (Szigorúan két p-vel, különben más eredményre juthat.) 2015 óta számos cég kínálja fel a virtuális utazást Chilébe, Hawaiira vagy éppen Londonba. Csak egy képernyő, egy VR szemüveg, és fagyizhatunk Ruandában, vagy gondolázhatunk Las Vegasban. Nincs csomagolás, átszállás, utasbiztosítás, csak az élmény – otthonról…

Az appok kibcsátói, a nagy szállodaláncok és légitársaságok persze marketingnek szánják mindezt: kóstolj bele, aztán fizesd ki, és éld át! – sugallják.

Miközben az újítást ünneplik, elfelejtik, hogy a VR utazásban nincs semmi új. Képzeletnek és emlékezetnek is hívhatnánk – hatalmas, fejet betakaró szemüveg nélkül is működőnek. Hiszen, ha lehunyom a szemem, ott ülök nagymamám mellett a lellei mólón, és margarinos-paradicsomos kenyérkockát eszem, miközben ő mesél. Mindent érzek, az ízt, az illatot, a fényt, a hangját, a nyarat.  Vagy unokatestvéreimmel játszom számháborút, és kitartok a hangyabolyban térdelve is.

Aztán, később, édesanyámmal sétálunk Brač szigetén az áprilisi szélben, ragyogó virágok közt, megint máskor a fiam táncát nézem a szalagavatón… Lehet, hogy a Quantasnak kellene letöltenie, amire én vagyok képes?

_______

53 fok van a teraszomon. Kétszer is megnézem, aztán lefotózom, hogy elhiggye az is, aki nem városban vészeli át a nyarat. Ha felcserélném a számokat, úgyis sok lenne. Nem úszható meg a klíma vagy a gutaütés, gondolom. Aztán megint eszembe jut nagymamám, aki azt mondta mindig, az utolsó, betegen, ágyhoz kötve töltött négy évében is, a 40 fokos nyári napokon is, hogy az időjárás nem téma. Örüljünk annak, ami van.

Lehet, hogy a médiában azért a legnépszerűbb hír az időjárási, mert azt reméljük, ha sokat beszélünk róla, végül meggondolja magát?

Mindenesetre nagy döntésre jutok. Kikapcsolom a hőmérőt, hogy legyen időm és kedvem gondolkodni mindezen.