Kép: Sean Pollock on Unsplash

Cziglán Karolina pszichológus szerint a kamaszkorban fontossá váló magánszféra elsősorban annak köszönhető, hogy ez az önálló identitás kimunkálásának időszaka. „A gyerek azon keresztül is megéli autonómiáját, hogy vannak információk, titkok, amelyek csak az övéi, az egyik ilyen jellemző terület a szerelem, a szexualitás. Ez már bontakozó felnőtt énjéhez tartozik, amibe nem avatja be a felnőttet. Ez a normális személyiségfejlődés része. Vannak olyan titkok is, amelyekbe azért nem nyer beavatást a szülő, mert nem értené azokat. Például, ha sosem játszott videojátékokkal, akkor ez is olyasmi lesz a tini életében, amiről a szülő keveset tud.”

Táskák, naplók, ajtók

Minden család máshol húzza meg a magánélet határait, általában a két szülővel való kapcsolat sem egyforma. A szülőnek a gyerek fejlődéséhez alkalmazkodva folyamatosan változtatnia kell a gyerek magánéletéhez való viszonyát. „A családi szokások, normák és a bizalom határozza meg, hogy a szülő a gyakorlatban mennyire képes tiszteletben tartani a gyerek magánszféráját – véli a pszichológus. – Az elengedés nem korlátnélküliséget jelent. A tinédzsernek szüksége van arra, hogy a felnőtt elhiggye: egyedül is jó döntéseket tud hozni. Ha addig megfelelő volt a kapcsolat, és hisz benne a szülő, hogy az alapvető értékeket sikerült átadnia, akkor ez sokkal könnyebb. A túlzott ellenőrzés mindig visszájára fordul: a gyerek ki tudja játszani a szülőt a legnagyobb szigor mellett is, a bizalom viszont sérül. Egymás magánéletének tiszteletben tartása sok apróságban mutatkozik meg. Alapvető, hogy nem olvasunk bele egymás privát levelezésébe, naplójába, nem nyúlunk egymás táskájába, kopogunk az ajtón, mielőtt bemennénk egymáshoz.”

Kutatás helyett beszélgetés

Van-e olyan vészhelyzet, amely fölülírja a magánszféra tiszteletben tartását? Melyek azok a lépések, amelyeket egy szülő akkor sem tehet meg, ha veszélyben érzi a gyerekét? Cziglán Karolina úgy gondolja, a kamaszt nem azzal neveljük, ha átlépjük a magánszféráját, hanem ha közösen lefektetünk bizonyos szabályokat, amelyeknek előre tisztázzuk a következményeit, és ahhoz tartjuk magunkat. „Legyenek átláthatók a keretek, azokon belül kapjon szabad mozgásteret a gyerek. Ha valami konkrét gyanú felmerül, például sejtjük, hogy dohányzott a gyerek, noha ez tiltott, akkor is az lesz hosszú távon kifizetődő, ha nem kutatja át a szülő a gyerek cuccait, hanem kommunikációval dolgozik a helyzet rendezésén. Ha egy gyerek elszánt, hogy dohányozzon, fizikai úton nem fogja tudni a szülő ezt megakadályozni. A cél, hogy a gyerek maga vegye komolyan a tiltást. Ha cigiszagú, amikor hazaér, sokkal jobb, ha őszintén beszélünk vele, mint ha átkutatnánk a táskáját.

Elmondhatjuk, hogy érezzük a dohányszagot, nem tudjuk, hogy ő gyújtott-e rá, vagy csak olyan helyen volt, ahol dohányoztak, de nagyon szeretnénk benne bízni, hogy komolyan veszi ezt a tiltást. »Megbízhatok benned?« – kérdezhetjük. Erre persze minden gyerek bólint, de ha jó a kapcsolat, és valóban cigarettázott, rossz érzése lesz, hogy a szülő komolyan veszi őt, ő mégis szabályt szegett. Ha ezzel szemben átkutatnánk a táskáját, az sértődöttséghez és dachoz vezetne. Komolyabb vészhelyzetben is – ha például felmerül bennünk, nem zaklatják-e a gyereket az interneten, vagy nem depressziós-e – a beszélgetés az igazi út. A szülő akkor tud támaszt adni, ha biztosítja a gyereket, nem fogja elítélni, és bármiről is van szó, mellette fog állni.”

Nélküle nem megy

Sok, kezdetben jelentéktelennek tűnő probléma egészen terebélyessé tud duzzadni, legyen szó szerelmi ügyről, versengésről vagy intrikáról, de előfordulhat verbális vagy testi bántalmazás is, amelyet kezdetben esetleg maga a gyerek próbál bagatellizálni. Az ilyen iskolában vagy edzésen zajló konfliktusok esetén jelezze-e a szülő a pedagógusnak ezeket, és ha igen, hogyan, hogy ezzel valóban segítsen a gyereknek? A pszichológus válasza az, hogy csakis gyermekünkkel egyeztetve. „Már kisgyerekkorban is ezt tanácsolnám, kamaszkorban ez még inkább igaz. Ha a gyerek határozottan kéri, ne beszéljünk a tanárral arról, hogy például csúfolják, akkor ne tegyük! Még akkor sem, ha szerintünk ez tudna segíteni! Ha meggyőződésünk, hogy jó lenne beavatni a pedagógust, mondjuk el, miért gondoljuk így. Lehet, hogy meggyőzzük, de olykor a gyerekek tisztábban látják, miért nem lenne számukra segítség a pedagógus bevonása, sőt, esetleg valóban csak rontana a helyzeten. Azzal őrizhetjük meg a bizalmi viszonyt vele, ha nem nyúlunk át a feje fölött, hanem együtt gondolkodunk a megoldáson. Neki már az is hatalmas támaszt jelent, ha látja, a szülő elkötelezett, hogy segítsen neki.”

„Annyit érsz, amennyit teljesítesz”

Az otthon elhallgatott problémák színtere többnyire az iskola és a különóra. A sport, amely a versengés terepe is, számos áldásos hatása mellett sokszor jó táptalaja a kamaszproblémáknak. Lénárt Ágota sportpszichológus, a Testnevelési Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, maga is élsportoló sportlövő, többek között a londoni olimpiai küldöttség vezető pszichológusa. Bár a kiemelkedő tehetségek világában dolgozik, úgy látja, az eredmények oltárán nem áldozható föl az egészséges személyiségfejlődés. „13-14 éves korban a gyerek azt gondolja magáról, annyit ér, amennyit teljesít. Ezért aztán mindenáron teljesíteni akar, előrébb jutni a rangsorban, ami a sport szempontjából egyrészt jó, másrészt azonban meg kell neki tanítani, mi a különbség az asszertív és az agresszív viselkedés között. Ugyanakkor az is előfordul, hogy nem tudja a maga által elégségesnek tartott sikereket elérni. Egy uniós felmérés szerint a 12 évesek körében 82–86% a sportolók lemorzsolódásának aránya. Ez arra hívja föl a figyelmet, hogy egy pedagógusnak, egy edzőnek nagyon meg kellene gondolnia, mikor mondja azt egy gyereknek, hogy nem vagy elég jó. Mert ez nemcsak a spothoz való kapcsolatára hat ki, hanem a teljes személyiségfejlődésére, önértékelésére. Vagyis egy edzőnek mindig a fejlesztést, a továbblépést kellene előtérbe helyeznie. Ha valaki nem alkalmas az adott csapatban való játékra, segíteni neki, hogy megtalálja azt a területet, ahol a legjobbak között érezheti magát.”

Titoktartás és segítség

Sokszor nemcsak a szülő és a pedagógus, a pszichológus számára sem könnyű a titoktartás és a hatékony segítségnyújtás összeegyeztetése. Lénárt Ágota is mindig megkérdezi a gyerekektől, hogy milyen információkat adhat ki a szüleiknek, és ha úgy érzi, hogy az adott probléma megoldásához ez szükséges, megbeszéli velük. „A kamaszokra ugyanis ebben az életkorban jellemző, hogy nem képesek jól kommunikálni, néha azonosítani sem tudják a problémát, nemhogy megfogalmazni. Feketén-fehéren látják a világot. Azt hallják, hogy »Elég nagy vagy már, oldd meg!«, de nem tanítják meg nekik, hogyan. Egy 16 éves gyerek bejött hozzám, hogy döntött, befejezi a sportot. Amikor megkérdezem, miért, azt mondja: »Elég nagy vagyok már, hogy eldöntsem.« Nagy nehezen kiderült, hogy az edző azt mondta neki, ha délután 4-kor nincs ott az edzésen, kiteszi a válogatott keretből. És ugyanezt mondta az informatikatanár is, ha négykor nem jelenik meg az órán, nem fog érettségizni a tárgyból. Aztán kiderült, hogy mivel válogatott kerettag, minden további nélkül átmehet egy másik informatikacsoportba.”

Problémamegoldás játékosan

„A pedagógusoknak meg kellene tanítani a gyerekeknek a problémamegoldás alapvető hat lépését: azonosítsuk a problémát, nézzük meg a lehetőségeket, mérjük föl az erőforrásokat, válasszuk ki a legjobbat, hajtsuk végre, és ellenőrizzük a folyamatot. Válasszunk ki együtt néhány olyan szituációt, amely nehézséget okoz nekik, tipikus kamaszprobléma például az iskola és a sport ütközése, vagy amikor nem tudnak szót érteni a tanárral.”

Férfias küzdelem vagy agresszió?

Míg a lányoknál sokszor a szóbeli vagy online intrikák, szerelmi ügyek okoznak magánéleti konfliktusokat, a fiúknál gyakori az agresszió. Különösen a sportban, hiszen az a testi erőről és ügyességről, a másik legyőzéséről szól. A kortársak között zajló konfliktusok sokszor az edző tudtán kívül zajlanak, az öltözőben, a pályán kívül, a víz alatt. Mit tegyen a szülő, ha ez a tudomására jut?

Lénárt Ágota azt tanácsolja, mindenképpen szóljon az edzőnek. „Sajnos, előfordulhat, hogy a gyerekek a csapat vezetőitől is rossz mintát látnak, például az edző maga is erőszakot alkalmaz az erőszakoskodókkal szemben. Hallottam, hogy egy vízilabdaedző direkt kevesebb öltözőt adott, mint ahány gyerek volt, hogy már az öltözőben keményen küzdjenek meg, adott esetben verekedjenek össze. Ilyen esetek miatt is szeretnénk átalakítani az edzőképzést, mert ha valaki egy akármilyen tanfolyam elvégzése után edzősködhet, sokat ronthat a sport, a gyerek, a családok, a társadalom állapotán. És persze nem csak fizikai agresszió létezik. Egy jól működő csapatnál fordult elő, hogy valamiért leálltak, és az edző ezt érzékelte is. Kiderült, hogy egy külföldi versenyen az öregek behívták a fiatalokat a szobájukba, és azt mondták, „nem lesz itt hajtás, nehogy nekünk is többet kelljen miattatok gürcölni”.

Lénárt Ágota összességében úgy látja, ha a gyerek személyiségfejlődése, testi és lelki épsége kerül veszélybe, a szülő és a pedagógus is köteles átlépni a magánélet határvonalait. Ennek – ahogy ő fogalmaz – sikoltó jele a megváltozott viselkedés. Ha az addig életvidám gyerek magába forduló lesz, nem kommunikál, vagy épp ellenkezőleg, mindennap bulizni megy; ha szerhasználatot tapasztalunk, alkoholt, drogot; ha szélsőségesen viselkedik; ha levert, de nem beszéli meg a problémákat – közbe kell lépni. Ha pedig sem szülőként, sem pedagógusként nem tudunk vele beszélgetni erről, szakember segítségét kell kérni. 

A Body kiállítás „prevenciós célú ismeretterjesztő tárlat” – ajánlja a lelkes szakértő a programot. De vajon abban a korban, amikor videojátékaink emberfiguráit valóságossá finomítjuk, mozognak, beszélnek, bonyolult algoritmusok szerint szinte gondolkodnak is, és olyan robotokat gyártunk, amelyek megszólalásig, sőt azon túl is hasonlítanak az emberre, tényleg szükség van arra, hogy az embert, pontosabban mindazt, ami a megismételhetetlen, egyszeri lényből halála után megmarad, szemléltető eszközzé, borzongás tárgyává tegyük? Mindezt borsos árú belépőkért, amelyek között 6–12 éves korú gyerekeknek való is van.

Vitán felül áll, hogy egy orvostanhallgatónak fontos fizikai valóságában is érzékelnie hivatásának tárgyát, az emberi testet és annak részeit, de vajon nem álságos dolog-e iskolás gyerekek, zombi- és horrorfilmeken szocializálódott fiatalok és más civilek esetében arra hivatkozni, hogy mindez csupán tudományos ismeretterjesztés? Hiszen a 3D-s nyomtatók és hiperszuper műanyagok korában az élő emberi testhez jóval inkább hasonló fizikai tulajdonságú szemléltető eszközöket lehetne gyártani – ha valóban ez volna a cél.

Persze akkor hiányozna belőle a rémület lehelete, a kuriózum izgalma: ez valaha egy élő, lélegző, mozgó ember darabja volt!

Vajon a léleknek jót tesz ez a látvány és mindaz, amit közvetít? Nincs-e nagyon is fontos funkciója annak, hogy legtöbben ösztönösen visszariadunk a megcsonkított, kifordított emberi test látványától? Hogy eddig csak thrillerbe illő, beteg elmének jutott eszébe, hogy mindezt előidézze, szórakozásképpen szemlélje, sőt szemléltesse?

Ha valóban a szemléltetés a cél, mi szükség van arra, hogy a megcsonkított emberalak olyan pózban emelje el saját tüdejéről a húst, mint egy jólöltözött ficsúr a mellényét?

A médiában és a jogban ismert a kegyeletsértő kép fogalma, de egy kifeszített élettelen emberi test kezébe röplabdát és diszkoszt tenni – ez nem veri ki a biztosítékot. Magyarországon legalábbis, ahol kissé módosult néven, de visszatérő vendég a Body Kiállítás, úgy tűnik, nem. A néhány évvel ezelőtt Budapestre látogató Bodies-t rengeteg New York-i jogvédő támadta, mivel nem volt egyértelmű, honnan származnak a holttestek, sok országból kitiltották, a tárlat kritikusai kegyeletsértést, hullagyalázást emlegettek. (A tárlat kapcsán többéves vizsgálat folyt, utána az akkor érdekelt cég elismerte, hogy nem tudják bizonyítani, hogy a kiállított emberi holttestek nem kínai fegyencek vagy politikai foglyok földi maradványai, akik nem egyeztek bele holttestük ilyen célú felhasználásába.)

Egy ismerősöm, aki nemrég felháborodva kritizálta a Szent Jobb-körmenet barbár szokását (hiszen ott egy megcsonkított holttestrészt ereklyének tartanak), most lelkesen beszél a tudomány oltárán feláldozott emberi testről. Különös, hogy gyakran épp azok nem tisztelik a testet, akik nem hisznek abban, hogy azon kívül létezik más is.

És az is meglepő, ha valaki keresztényként hisz a lélek létezésében, de a testet értéktelen hívságnak tartja. Azt a teremtett testet, amelyet a Biblia a Lélek templomának nevez, és amelyben feltámadást hirdet. Ami több annál, hogy szétszabdalt, megnyúzott, tartósított, szemléltető eszközként kitett, pénzért árult kiállítási tárgy legyen.

A legtöbb szülő egyetért abban, hogy egy mobil eszköz könnyebbé teszi a gyerek életét például egy hosszú autóúton, de érdemes a képességeket fejlesztő, tanulást segítő oldalakat és alkalmazásokat telepíteni.

A Da Vinci Kids applikáció okostelefonra és táblagépre letölthető játékos, ismeretterjesztő alkalmazás kisiskolás gyerekek számára. Gondosan összeválogatott, oktató szórakozást kínál otthonra és útközbenre egyaránt. Több mint 2500 díjnyertes, tananyag-alapú kisfilm érhető el ebben az online videotárban. A gyermek saját tempójában tanulhat, és fedezheti fel a szórakoztató ismeretterjesztő anyagokat. A Holdra szállástól kezdve az ókori világ csodáin, a matematika és a felfedezések kisfilmes feldolgozásaink keresztül könnyen és játékosan szerezhet új ismereteket, és indulhat el a virtuális térben a világ felfedezésére.

„A mai gyerekeket sokkal több inger éri, mint régen. Készségszinten használják a „kütyüket”, legyen ez táblagép, mobiltelefon vagy digitálistábla, de nem mindegy, hogy mire. A szülők és a pedagógusok felelőssége és feladata is, hogy megtalálják a gyermekek életkorának megfelelő játékos, ismeretterjesztő tartalmakat, amelyek használatát akár tananyagban, akár az otthoni kikapcsolódásba integrálva, élmény lesz a tanulás. Teret és helyet kell adni a gyerekek különféle érdeklődési körének, saját kíváncsiságának, akár a számok és a logika, akár a kreatív , kísérletezési, alkotási folyamatok területén, ehhez kiváló generátor az új Da vinci Kids applikáció, mely észrevétlenül és szórakoztatóan tanít.  A rövid és érdekes témafelvetések egy-egy tanítási óra felütéseként is kiválóan alkalmazhatóak, és így összekapcsolható az online tér nyújtotta élmény és a tanmenet tudásanyaga. Játszva tanulni, ezt szeretné gyerek és felnőtt egyaránt, ez most már nem elérhetetlen, sőt… ” – mondja Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolája alapítója, a Da Vinci Kids TV nagykövete.

„A Da Vinci Kids filozófiája szerint a TV-műsorok és az új alkalmazás segítségével a tanulás kikerül az osztályteremből, s minden korosztály játszva és kreatív módon szerezhet új ismereteket a legjobb tartalmak segítségével. A csatornán és az alkalmazásban elérhető programok a szülőknek is segítséget jelentenek, valamint számos program az egész családnak nyújt kikapcsolódást” – mondja Ferdinand Habsburg, a Da Vinci Media tulajdonos-ügyvezetője.

Eljön az az életkor, amikor már nem az a kérdés, hogy mennyit használja a gyerek a mobilját és a táblagépét, hanem az, hogy mire. Az új ismeretekhez való kedvcsinálás tehát remekül megoldható a Da Vinci Kids applikáció izgalmas animációival, melyek lenyűgözik a gyerekeket: nagyon gyorsan eljutunk például a csokoládé történetétől Amerika felfedezéséig. Ilyen játékos és tudományos kisfilmekkel érhetjük el a célt, vagyis azt, hogy a gyerekben tudatosulhat, hogy ő az, aki kérdezhet, és kérdezhet a világról akármit.  

„Nem azt kell elérni, hogy a gyerekek letegyék a kezükből az okostelefont, hanem hogy jól használják” – tette hozzá még Ferdinand Habsburg.  „A Da Vinci Kids célcsoportja a 6-12 éves korosztály, mely tanulási, befogadói szempontból a legfogékonyabb időszak, ezért fontos, hogy minőségi és okosan összeválogatott, de mégis szórakoztató tartalmakat kínáljunk számukra. Hisszük, hogy a tanulás lehet szórakoztató és fontos élmény is egyszerre.”

A Da Vinci Kids app a következő kategóriákban kínál mozgóképes tartalmakat:

Természettudományok, Matek és technika, Kézműveskedés és alkotás, Történelem és hírességek, Kultúra, Természet, Sport és szabadidő. Az alkalmazás teljesen reklámmentes, és díjtalanul letölthető.

www.davincikids.tv
https://www.facebook.com/DaVinciKidsMagyarorszag

Da Vinci Media GmbH-ról:

A Da Vinci Media egy Berlin-központú média vállalat, amely Da Vinci Kids néven (TV csatorna és VOD applikáció) több órányi, válogatott, oktató szórakozást kínál heti hét napban, 24 órában. Emellett a Da Vinci Learning TV csatorna díjnyertes, tudományos dokumentumfilmeket is kínál, melyeket a szülők, felnőttek is élvezhetnek esténként.

Közép és Kelet-Európában, Oroszországban, Afrikában és Ázsiában összesen 90 országban, 18 nyelven vagyunk elérhetőek. 2007-es alapításunk óta ma már több mint 30 millió otthonban sugárzunk friss és motiváló tartalmakat a világ minden tájáról. Műsoraink a szórakozást a tanulással ötvözik, hogy megfeleljenek a kíváncsi gyerekek és szüleik elvárásainak.

A több mint 2500 olyan anyaggal - melyeket a nap bármely szakában, nyugodtan meg lehet tekinteni -, a Da Vinci arra ösztönzi a nézőket, hogy tegyék teljesebbé és különlegesebbé az életüket. Az ismeretanyagot lebilincselő és izgalmas elmekalanddá változtatjuk, mindezt kreatív vizuális technikák és hasznos oktató tartalmak felhasználásával. Műsoraink okosak, kísérletezők, gondolatébresztők, hitelesek és fejlesztőek. Olyan környezetet alkotunk, melyben a család együtt vehet részt a közös tanulás kalandjában.

www.davincikids.tv

Da Vinci Media GmbH

Mehringdamm 55

10961 Berlin, Germany 

Phone: +49 (0) 30 40 50 46 8 - 0

Fax:     +49 (0) 30 40 50 46 816

Majd’ két éve kommentelte így – buzgó egyetértést kiváltva – az egyik troll azt a jelenséget, amelynek első eseménye 1993-ban történt. A szologámiáról van szó. Merthogy nemcsak többel lehetne házasodni, gondolják egyesek, hanem senkivel is. Az ilyen állításokat még a grammatika is nehezen bírja, ezért hát pontosítok: a szologámia kifejezés az ember önmagával kötött házasságát jelöli. A témáról már a magyar média is jelentett az utóbbi időben, vagy a keresztények csúfolására vagy a feministák megvetésére (ld. fent) használva a lehetőséget.

A szologámia sem egyházilag, sem jogilag nem elfogadott, mégis, állítólag egyre többen vállalkoznak a különös, önelkötelező szertartásra, amelyen maguknak fogadnak örök hűséget. És többnyire nők.

Mint például az olasz Laura Mesi, aki a drága ceremónia után egyedül utazott egyiptomi nászútjára, vagy a brit Sophie Tanner, akit édesapja kísért addig a helyig, ahol kimondta magának a boldogító igent. Vagy az amerikai Erika Anderson, aki egy válás után döntött úgy, hogy saját magával lép frigyre. Azért férfi is szerepel a példák közt, így Heron Saline, aki 15 éve él magával boldog és teljes házasságban. Mára honlapok és szolgáltatások épülnek a jelenségre; ezek minden részletre kiterjedő tanácsokat és – jó pénzért – kellékeket adnak.

Micsoda?! – kérdezzük a fejünket fogva, hiszen olyan abszurd, hogy valaki magával házasodik. Pedig voltak jelek. Például a Sex and the City című sorozatban a főhősnő önházassága 2003-ban, vagy a Glee főszereplőjének énceremóniája 2010-ben. A kettő között, 2004-ben jelent meg Sasha Cagen a „Különc. A kompromisszumok nélküli romantikusok manifesztója” című írása, amely azóta kultuszteremtő szöveggé vált azok számára, akik az önelfogadás másokat nélkülözni is képes teljessége felé haladnak.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha lehet magammal, akkor dolgokkal miért ne szabadna megesküdni?

Hát, szabad – persze ezt sem jogilag elismerten. Például egy kővel, mint ahogy Tracey Emin, vagy egy virtuális nővel, mint ahogy a japán fiatalember, Iwasa Ryo tette.

Hogy létezik-e válás ilyen kapcsolatokban? Vagy hogy milyen öröklési szabályok vonatkoznak egy ilyen kapcsolatra? Nem tudom. De talán nem is ezek a legfontosabb kérdések. Hanem az, mit mondunk annak, aki egy ilyen menyegzőn elkapja az esküvői csokrot.  

A hó nem éppen a szülők szövetségese az alvással kapcsolatos nevelési problémáknál. Téli reggeleken, amikor az „Esett már a hó?”, kérdésre nemmel kell felelnem, nehezen tudom a mormotákat felkelésre ösztönözni, ha viszont egy nehéz nap estéjén havazni kezd, lehetetlen őket lefekvésre bírni. Elkezdem hát előbányászni az overálokat és hógolyózó kesztyűket.

Gyerekeim reggeli csúcsidejüket megfelezve varázsolják bele magukat a ruhákba. Kisfiam igyekezetében két sínadrágot is felvesz a pizsamájára.

Bár a lehullott csapadék mennyisége és minősége nem indokolja, a lányok már hozzák is a padlásról a szánkókat. Fantáziátlan felnőttfejjel az látszott reálisnak, hogy férjem húzza a kétszemélyes szánkót, én pedig a kisebbiket, de kisfiamnak jobban tetszett a vonatos verzió, a lányok pedig lovakat vagy kutyákat szerettek volna a szánkaraván elé fogni. Megadtuk magunkat, bár én kikötöttem, hogy nem ugatok, férjem pedig jelezte, hogy a nyakhám helyett a szügyhámot részesítené előnyben. A két szánkó közti összekötő középső csemeténk volt, ő tartotta a hátsó szerelvény kötelét. Hamarosan megindul kis fogatunk a csendes éjszakában, amely attól kezdve már nem olyan csendes. Egyrészt, mert biztatni kell a szánhúzókat, másrészt, mert a rozsdás talpak nem éppen nesztelenül siklanak a milliméteres havon. Néhány perc múlva azonban a hátsó szánkó már csendesen suhan. Ám hamar kiderül, hogy csak, mert a második szerelvényt, és az első szán hátsó utasát elhagytuk egy buckánál.

A két elvesztett utazót a kutyák által rendszeresen látogatott tisztáson találjuk meg, hanyatt fekve, önfeledten csapkodnak a szárnyaikkal angyalkákat sikálva a hóba, és feltehetően az alatta megbújó kunyaürülékbe.

Közben megindul a havazás és a hócsata. Kisfiamat meglepi, hogy a hó nyakba kerülve nem is annyira puha, és még hideg is, ezért sértődötten kiszáll a harcból, és a lőszergyártásra szakosodik. A hófátyolon át több ismerős családot is felismerni vélünk, bár a máskor öltönyös apukákat a szkafanderekben nem könnyű azonosítani. Mindenestre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy nemcsak az én következetes nevelési elveimet fedte be a hó.

A lábak lassan fázni kezdenek, a kesztyűkből facsarni lehet a vizet, úgyhogy esélyt látok a hazaindulásra. Férjemmel hazafelé is derekasan álljuk a havat, én pont úgy lihegek, mint egy kutya, férjem meg izzad, mint egy ló. Fülemben hallom a Delta főcímdalát, és átérzem a Déli-sarkot meghódító Scott kapitány hősies küzdelmét…Jól fog jönni ezután is az a forró fürdő.

A ház előtt még szívecskéket, szmájlikat és ovis jeleket rajzolunk a behavazott szélvédőkre. Az egyik ilyen szívecskében egy igen élethű szerelmespár is feltűnik, bár nem a mi rajztehetségünket dicséri. A hóval befedett jármű rejtekéből riadtan néz ránk a szomszédlány és a fiúja.

Sajnos a családfő hólapátolás ürügyén kivonja magát a hazaérkezés örömeiből, és a levetkőzés már korántsem megy olyan gyorsan, mint a fölöltözés. Mire túl vagyunk a meleg kakaón, kiválogatom a ledobált ruhadarabokat, kimosom a kutyaszagú „angyalbőröket”, megnyugtatom aggodalmasan telefonáló anyukámat – aki akkor már az összes telefonszámunkon keresett –, hogy csak kiruccantunk egy kis éjszakai szánkózásra, valójában már eléggé kimelegszem ahhoz, hogy forró fürdőre áhítozzak.

Nagylányom félálomban még megkérdezi: „Ugye, anya, megmarad reggelig?” A kiságyból határozott, már-már fenyegető válasz érkezik: „Reggel meghógolyózlak!”

Másnap fény derül arra is, kisfiam miért volt ilyen biztos a dolgában. Amikor álmosan kinyitom a hűtőt, szürkés folyadék csordogál le a polcokról. A kis lőszergyártó nem bízta a véletlenre: behűtött néhány hógolyót.

 

Az alkotmány szerint vallásszabadság van, de vallásnak lennie kell: minden állampolgár köteles nyilatkozni az állam felé, hogy milyen vallású. Tehát Indonézia egy olyan ország, ahol elvileg nincsenek ateisták!
 

Az ország rendező elve a harmónia. A kulturális különbségek megengedettek, de cél a harmonikus együttélés, nem a másik legyőzése. Példaértékű ez a hozzáállás. Egység a sokszínűségben – ez az ország hivatalos rendező elve.
 

Az indonéz emberek nagyon kedvesek. Vigyázni kell, hogy ne dicsérj meg valamit a ruházatukon vagy a lakásukban, mert az attól fogva a tiéd. Neked adják, mert tetszik neked.
 

Az emberek muzikálisak, szépen énekelnek, jól zenélnek.
 

Az Indonéziában termő gyümölcsök és zöldségek káprázatosan változatosak, számunkra néha azonosíthatatlanok (néha nem tudni, zöldséggel vagy gyümölccsel állunk-e szemben, s az is nagy talány, hogyan kell elfogyasztani).
 

Legalább húsz különböző banánfajta létezik, s rizsből is nagy a választék (van fehér, lila, fekete, piros, barna rizs is, a lehető legváltozatosabb méretben, minőségben).
 

Mivel az országnak van olajkitermelése, nagyon olcsó a közlekedés. A nagyvárosokban nagyon változatos közlekedési eszközöket tudunk igénybe venni.
 

A batikolt textilanyagok és ruhák sokszínűsége kápráztató. Férfiak is viselik a tarka batik ingeket.
 

A kulturális sokszínűségben az emberek identitását segíti az egyenruha, amit szívesen hordanak. Nemcsak a katonáknak és rendőröknek van egyenruhájuk, hanem a tanároknak, diákoknak, különböző irodai alkalmazottaknak is. A gazadagon díszített népviseleteket is szívesen hordják egy-egy ünnepen.
 

A ferences szerzetes a bibliai Józsefet állította példaként a közönség elé, aki meghallgatta az Úr kérését, amikor az azt üzente neki, hogy ne féljen feleségül venni Máriát. Ezzel felelősséget vállalt, igent mondott a gyermekre, az életre is – minden férfi előtt ott a lehetőség, hogy ilyen tudatosan döntsön.

Sokan nem is sejtik, mennyi gyönyörű pillanattal jár egy ember terelgetése, nevelése, ráadásul az apaság olyan tiszta öröm, „amely után nincs másnaposság.”

Böjte Csaba felidézte a legutóbbi tanévzárás élményét: a sokféle problémára és megoldásaikra gondolt, jókedvűen nézte az ebédhez készülődő gyerekeket, ő maga pedig a jól végzett munka örömével ült az asztalfőre, tele volt büszkeséggel, hiszen gondoskodott az övéiről. Ha belevágtok, ti is átélhetitek ezt a derűt – üzente az apáknak.

Fontos megértenünk, hogy minden egyes életszakasznak megvannak az örömei, ahelyett, hogy siratnánk az előző időszakot, fedezzük fel az új, más típusú örömöket! Nemcsak az ifjúkort, nemcsak a párkapcsolat első részét lehet élvezni, az érett férfikor, az apaság is sok élményt kínál.

Az eper érésének idején az epret, a cseresznye idején a cseresznyét élvezzük – hiszen ki akarná egész évben ugyanazt a gyümölcsöt habzsolni?

A szerzetes a gyerekneveléssel kapcsolatban elmondta, hogy fölösleges az utasítgatás, csak a szeretet útján juthatunk el a csemetékhez, illetve fontos még, hogy szépen türelmesen megmutassuk nekik, hogy milyen következményekkel járnak a tetteik. Felidézett például egy konkrét esetet, amikor nem tudta, hogyan bánjon azzal a kislánnyal, aki „minden mozdítható dolgot” ellopott az Alapítvány épületeiből. Végül elvitte őt egy börtönbe, elintézte, hogy beszélgethessenek egy rabbal, akit kérdeztek a börtönéletről, a munkáról, illetve arról, hogy hogyan került az intézménybe. A lányra nagy hatással volt a beszélgetés, a „tanulmányút” után többé nem kapták lopáson.

Az előadássorozat következő alkalmairól a Felelős Szülők Iskolájának weboldalán olvashat.

– 2010-ben hagytad abba az élsportot, és sokan úgy gondolják, egy kétszeres olimpiai bajnok ettől kezdve csak pihen, élvezi az életet.

– Élvezem az életet, csak éppen nem henyéléssel, hanem munkával. Egy sportoló megtanulja, hogy a semmit­tevés az ördög játékszerévé tesz. A margit­szigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodának lettem először a rendezvényszervezője, majd a létesítmény vezetője. Most nagyon büszkén kihúzom magam, mert a FINA vizes világbajnokság itt nálunk is zajlott, és fantasztikus élmény volt nekünk is, akik a háttérben megfeszítve dolgoztunk. Nagyon örülünk, hogy részesei lehettünk.

– Milyen sportágakkal vagy most közelebbi kapcsolatban?

– Sokan csodálkoznak, hogyan lett ilyen szoros a kapcsolatom a vízi sportokkal. Mindhárom gyer­me­kem úszóóvodába járt, és ma mind a hárman vízilabdáznak. Csenge lányom kezdte, és a kisebbek is átvették tőle. Luca ugyan vívott két évig, Csanád pedig focizott, de utána mindketten visszatértek a vízilabdához. Nehéz időszak volt, amikor mindhárman más sportágban próbálkoztak, és háromfelé kellett vinni őket, de az, hogy most mindannyian ide, a Hajós uszodába járnak, számomra maga a csoda.

– Kilógnak a kortársak csoportjából, amiért nagyon elkötelezetten valami mást csinálnak?

– A lányoknál nem éles ennyire ez a különbség, hiszen eleve sportosztályba járnak. Csanád fiamnál jön elő inkább ez a probléma, az ő osztálytársai és tanárai nehezebben értik meg, hogyan lehet napi két-két és fél órát sporttal tölteni. Attól félnek, hogy nincs ideje gyerekként élni. Pedig dehogynem! Ha lejönnének ide, látnák, mennyire élvezi. Én mindig engedtem, hogy azzal foglalkozzanak, ami nekik a legjobb, amit ők akartak, nem erőltettem rájuk az elképzeléseimet.

– A sportolók között te ritkaságnak számítasz, hogy három gyermeked van, és mindhárom után vissza akartál és tudtál térni az élsportba. Kicsit irigyelhetnek azok a kollégáid, akik csak a karrierjük után vagy egyáltalán nem mertek gyermeket vállalni. Tapasztaltál olyat, hogy a gyerekvállalás miatt már nem bíztak az eredményeidben?

– Mindhárom szülés után leírtak a pályáról az edzők, a versenyzőtársak és a nemzetközi mezőny is.

Eleve 35–38 kilót híztam a várandósság idején, és valóban, 102 kilósan nem lehet versenyezni, amikor a versenysúlyom 65 és 70 között volt. De én ismertem magamat, és tudtam, hogy vissza tudok fogyni. Ha én valamit elhatározok, és rákattanok, akkor az úgy fog történni. A harmadik gyermekem születése után ezt már tudták rólam, hittek bennem, ezért a szponzorációt nem is szakították meg, és a versenytársak is teljes erőből vívtak ellenem. Számomra teljesen természetes volt, hogy Csenge, Luca és Csanád megszületése után is folytatni akarom kicsit nehezített körülmények között is ugyanott, ahol abbahagytam. Az elsők mindig a gyerkőcök voltak, ez nem volt kérdés. Gyerekek – alvás – edzés – ennyi fért akkor az életembe. A családomtól – a gyerekeim apjától, testvérektől, nagyszülőktől – sok segítséget kaptam, így nem kellett bébiszittert igénybe vennünk, amit magunktól idegennek éreztünk volna.

– Férjed szakmabeli?

– Nem, újságíró a végzettsége. Nyolc éve elváltunk, de amikor a gyerekek még picik voltak, sok segítséget kaptam tőle.

– A versenysportban a testi edzés mellett a mentális felkészülésnek is nagy szerepe van. Fontosnak tartod a sportpszichológusok munkáját?

– Ha a fiatal hisz benne, hogy számára az jó lehet, akkor egy pszichológus nagyon sokat tud neki segíteni. Én jártam sportpszichológushoz, Vura Mártához, de számomra ő nemcsak egy szakember, hanem szinte a lényemmé vált – annyira jó pszichológus, hogy ezt elérte nálam. Ráadásul először hallani sem akartam róla, az 1996-os atlantai olimpiai kudarcom után másfél évvel egy edzőtáborban mégis megkeresett.

Nem volt erőszakos, néha mellém ült, elbeszélgetett velem, így lassan „becserkészett”, megnyert barátként.

Mindent tudott rólam, és amivel a vívásban segített, azt életben is hasznosítani tudtam.

– Ki ajánlotta őt neked, ki küldte hozzád?

– Móna Pista bácsi, olimpiai bajnok öttusázó. Ő volt az én lelki társam. Ahogyan van a szerelemben nagy Ő, úgy van a barátságban is, és nekem Móna Pista bácsi volt az.

Szívén viselte az én sportkarrieremet, éveket áldozott az életéből azért, hogy nekem jobb legyen.

Ahhoz, hogy valakiből nagy versenyző váljék, a tehetségen és szorgalmon kívül még sok minden szükséges. Ha két ilyen ember áll valaki mögött, az fantasztikus – és akkor az edzőkről még nem is beszéltem, Udvarhelyi Gáborról és Kulcsár Győzőről, akik a saját életüknél is fontosabbnak tartják, hogy jól versenyezz! Én ennek a háttérnek köszönhetem a kiváló eredményeimet, holott sosem voltam a legkiválóbb vívó, mindig voltak nálam jobbak.

– Nem mindig azok hozzák a jó eredményeket, akik kiugró tehetségeknek, csodagyereknek látszanak.

– Talán nincs bennük akkora alázat, hogy a saját testüket is gyötörni tudják az eredmény érdekében. Ez az alázat valószínűleg nem is tanítható, hanem született képesség. A szüleim soha nem várták el, hogy élsportoló legyek, hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretek, de Anyu minden versenyemen ott volt.

Ha utolsó előtti lettem, Anyunak akkor is elkönnyesedett a szeme, és örült, hogy egy embert megelőztem. Ehhez képest volt olyan csapattársam, aki harmadik lett, mégsem merte felhívni a szüleit, mert nem ezt várták el tőle.

– A közönség hangulata a versenyek közben segített téged, vagy inkább kizárni igyekeztél a külvilágot?

–A hazai közönség előtt vívott versenyeken, ahol nagyon meg akartam felelni az elvárásoknak, erősen befolyásolt a drukkolók csapata. Olimpiákon viszont mintha egy búra borult volna fölém, egyetlen hangot hallottam csak, az edzőmét. Ez nyilván lelki alkat kérdése.

– A vallásos hited, amiről a nyilvánosság előtt már többször említést tettél, segített neked valamiben a versenyzés során?

– A hit nem egy-egy területen segít, hanem a hozzáállásomat alakítja, az élményeim feldolgozását befolyásolja, az optimizmusomat adja. Ma is vannak olyan nehéz helyzetek, amikor összeomolhatnék, de én nem tudok összeomlani, legfeljebb egy-két napig mélyponton vagyok.

Ezt kapom a hittől: nem hagy összeomlani, mert tudom, hogy tovább kell menni. Az már maga a jutalom, hogy föl tudok állni.

Nem hiszek abban ma már, hogy ha félórával többet imádkozom egy megmérettetés előtt, akkor az sikerülni fog – persze régen próbálkoztam ezzel, mondtam is Édesanyámnak, hogy „én annyit imádkoztam érte, miért nincs itt az eredmény?” Ő azt válaszolta, hogy ez nem így működik: „Ha az ellenfél is hívő, és ő ugyanúgy győzni szeretne, akkor hogyan is döntsön az Isten? Végül mégiscsak az nyer, aki jobb időt futott.”

Móna Pista bácsi, aki nem volt hívő, azt mondta nekem: „Én bemegyek a templomba, ki tudja, hátha ezzel is tudok neked segíteni!” És valóban ott ült a templomban, és biztos vagyok benne, hogy néhányszor közelebb került az Istenhez, mint én, amikor az eredményeimért imádkoztam. Nem hiszem, hogy a körmenet élén kell menni ahhoz, hogy valakinek valódi hite legyen. Nem tudom eléggé hangoztatni, milyen sokat köszönhetek Pista bácsinak, mekkora szerepet játszott az életemben, sőt, játszik a mai napig. Már nem él köztünk, mégis ott van minden gondolatomban. Itt tartom székem támlájára terítve Pista bácsi kardigánját is, ő engem ma így véd.  

Meglepően sok olyan beteg van, aki az orvostól függetlenül tudja, mi baja és mire van szüksége. „Az egyik típus akkor sem vesz be antibiotikumot, ha negyven fokos láza van, a másik pedig akkor is beszedi, ha egyet tüsszent. De ez még az enyhébbik eset, vannak ugyanis olyan páciensek – jellemzően középkorú és idősebb hölgyek –, akik szinte passzióból műttetik magukat. Nekik például hiába mondja a belgyógyász, hogy panaszaikra az epekő kivétele nem jelent megoldást, mindenáron ki akarják azt vetetni, és el is intézik, hogy egy sebész kioperálja azt. Ezek pedig olyan bonyolult játszmák, amelyekben személyes motiváció éppúgy szerepet játszik, mint a hipochondria” – mondja dr. Vizi János pszichiáter szakorvos.

Majd hozzáteszi, hogy az ilyen páciensekkel az a gond, hogy addig mennek orvostól orvosig, amíg közülük egy hajlandó őket testi értelemben betegnek elfogadni és kezelni. „Ez a hozzáállás orvosi részről még védhető is, hiszen ezek a páciensek folyamatosan gyűjtik a papírokat, folyamatosan vizsgáltatják magukat. És ha valakit nagyon vizsgálnak, akkor előbb-utóbb találnak nála valamit. Az pedig már más dolog, hogy ennek valós jelentősége nincs, hiszen nem a leletet kell gyógyítani, hanem a beteget” – hangsúlyozza a pszichiáter.

Veszélyes manőver

Ebből a szempontból különösen érdekes a Münchausen-szindróma. Ez az érdekes, nehezen felismerhető betegség a nagyotmondásáról híres mesehősről, Münchausen báróról kapta a nevét, fő tünete ugyanis az, hogy a benne szenvedők élethűen tudnak beszámolni nem létező betegségeikről. És ennek érdekében szélsőséges esetben még a laboreredmények manipulálásától sem riadnak vissza (például azzal, hogy cukrot vagy vért kevernek a vizeletükbe, vagy éppen gyógyszerek szedésével idéznek elő tüneteket, akár műtétet is indokló eredményeket produkálva ezzel).

„A Münchausen-szindrómás betegek célja az, hogy hihető történeteikkel az orvosi figyelem középpontjába kerülhessenek, a doktor pedig higgyen nekik, odafigyeljen rájuk, törődjön velük. Ennek érdekében zárójelentéseik kötegekben állnak, tucatnyi műtéten vannak túl” – mondja Vizi doktor. Majd kiemeli azt is, hogy ezeket a betegeket élesen el kell különíteni a hipochonderektől, azaz a képzelt betegektől és a szimulánsoktól.

A hipochondriás ugyanis hiszi, hogy beteg, valóban érzi a tüneteket, a Münchausen-szindrómások pedig tudatosan szimulálnak, hamisítják meg a leleteiket.

Persze a köznyelvben „szimulánsnak” nevezett személyek is tudják, hogy valójában nem betegek, ők viszont valamilyen előnyt, például betegállományt, „leszázalékolást” remélnek attól, hogy betegnek tettetik magukat. Szemben velük, a Münchausen-szindrómás nem akar ilyen előnyökhöz jutni, ő „csak” figyelmet, törődést akar – bármi áron.

Végzetes iskolapélda

A Münchausen-szindrómás betegek iskolapéldái annak, hogy a vizsgálatok és különböző beavatkozások egy szint fölött már igen veszélyesek is lehetnek. Ugyanis ezek miatt a páciensek egy idő után már tényleg betegek lesznek, hiszen műtéteik során "ezt-azt" kioperálnak belőlük, ami idővel a szervezet működési zavarához vezet.

„A Münchausen-szindrómás páciens emiatt végül abba hal bele, hogy sikerül rávennie az egészségügyet a folytonos beavatkozásokra. Amit nagyon segít az is, hogy ezek a betegek az operációkat nemhogy kerülnék, hanem a figyelem kiharcolása érdekében könnyedén vállalják, ahogy a kellemetlen és kockázatos diagnosztikus és egyéb beavatkozásokat is” – magyarázza Vizi doktor.

Mint megtudtuk, az ilyen betegek jellemzően „úgy buknak le”, hogy hosszú kórtörténetük, bajaik sokfélesége, az általuk megjárt intézmények hosszú sora, vagy éppen műtéti hegeik száma szemet szúr egy orvosnak. Pszichés betegségük gyógyítása azonban még a felismerés után is nehézkes, és mindenképpen külső segítséget igényel, egyszerűen azért, mert az érintettek éppen a beteg “státuszhoz” ragaszkodnak, a gyógyulást pedig nem keresik. Emiatt van szükségük pszichoterápiára és viselkedésterápia, és a helyzettől függően akár családterápiára és gyógyszeres kezelésre is.

Hipochonder?

A valódi hipochondriát el kell különíteni attól, amikor némi humorral „hipochondernek” nevezzük magunkat. A köznyelv ugyanis egészen más értelemben használja ezt a szót, mint amit az valójában jelent. Az még nem hipochonderség, hogy valaki egy banális vírusfertőzés okozta magas láz miatt komoly betegnek tartja magát, és még a tüdőgyulladás gyanúja is felmerül benne.

A hipochondria lényege orvosi értelemben az, hogy az érintett figyelme szélsőséges módon saját magára, testére, annak működésére irányul. És a páciens minden apró tünetet vagy nem kóros változást is észrevesz és megfigyel, a legapróbb eltérésnek is komoly figyelmet szentel, miattuk pedig ténylegesen betegnek is érzi magát.

Ezen pedig még az sem segít, ha valaki már tudja magáról, hogy hipochonder. Ettől ugyanis még nem tud automatikusan felülemelkedni képzelt tünetein. Emiatt pedig a család és a barátok érdemben csak abban tudnak segíteni, hogy a beteg belássa, kezelésre van szüksége.

A probléma bagatellizálása pedig végképp nem szerencsés, a „nincs neked semmi bajod” kezdetű mondatok ugyanis többet ártanak, mint használnak. Ráadásul a betegnek van baja, csak az nem testi, hanem lelki. Egy súlyos hipochondria legalább olyan kínzó, mint egy komolyabb testi betegség és ugyanúgy nem lehet „akarattal” legyőzni, mint ahogyan például a tüdőgyulladást sem.

Ezért a betegnek kioktatás, és gúnyolódás helyett problémái komolyan vételére, leküzdésük érdekében pedig stabil családi háttérre, társas támogatásra van szüksége.

Nagyik a család történészei

Kádár Annamária pszichológus szerint a családi mítoszok az önbecsülés forrásai, és hozzáállási mintákat fogalmaznak meg arról, hogy az adott családban az élet különböző kérdéseivel kapcsolatban hol húzódnak az elfogadás és megtagadás határai. Ez megkönnyíti a fiatal számára a világban való eligazodást. „Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszokban helyet kapnak a »hősök« és a »feketebárányok« is, de ugyanúgy találkozhatunk veszteségtörténettel, hűségtörténettel, sikertörténettel, karriertörténettel, amelyek egymásba szövődve sajátos családi valósággá állnak össze. Azok a családok, akik rendszeresen együtt vacsoráznak, közösen vakációznak, gyakrabban ünnepelnek, és többet tudnak a családi történetekről, magasabb szintű kohézióval rendelkeznek, és segítenek kialakítani a gyermek intergenerációs énjét: azt az identitástudatot, hogy ő egy olyan történetnek a szereplője, amely messze visszanyúlik az időben. Ez pedig rugalmasabb ellenállóképességet eredményez, ún. intergenerációs én-védőfaktorként működik. Azáltal, hogy az ember lehorgonyozza magát a családtörténetbe, megérzi a saját helyét, biztonságérzete támad, mindez pedig segíti az önbizalom és a kompetenciatudat kialakulását. A kutatások alapján ebben kulcsfontosságú szerepük van az anyáknak és a nagymamáknak. (Amikor például a gyermeknek nem megy a matek, a nagyi erre azt válaszolhatja, hogy „apádnak is meggyűlt a baja annak idején a számokkal”). Ezeket Marshall Duke és Roby Fivush »nagymama meséinek« nevezték el.”

Amikor nemrég egy rádiófelvételt készítettünk Hámori Kriszta családterapeutával, feltűnt, hogy rendelőjének visszafogott dekorációi között kiemelt helyet kap néhány igényesen bekeretezett, megsárgult régi fénykép.

„A család egy rendszer, ahol minden tag összeköttetésben áll a másikkal. Mint egy pókháló. Bárhol is rezdül meg a finom szálak rendszere, az egész rezonálni fog rá.

A nehéz sorsok, életek érzelmi lenyomatát éppen úgy vihetjük tovább a saját életünkben, mint a tehetséget vagy a családi vagyont” – feleli a családterapeuta arra a kérdésre, miért fontosak a családi történetek és a múlt tárgyi emlékei is. Ugyanakkor mindenki számára kicsit mást jelentenek ezek, előfordulhat, hogy az eseményekre mindenki másképp emlékszik. „Mindenki a maga érzelmi terhelhetőségére formálja a történet részleteit. Ez egy önvédelmi mechanizmus. Éppen ezért gyakran átíródnak, finomodnak vagy felerősödnek jelenetek, érzelmek. Aztán az önismereti munka során eljuthatunk oda, hogy nincs szükség erre az önvédelemre. Ekkor képesek leszünk a traumatikus élményeket átformálni, más szemszögből is látni.”

Lappangó titkok

Sok családban lappang valamiféle titok. Egy történet, amelyet mindig „kifelejtenek” az egészből, egy kérdés, amelyre kitérő vagy ellentmondó válaszok érkeznek, egy személy, akit levágtak a fényképekről. Kádár Annamária szerint egy család élete egyetlen energiamezőben zajlik, minden egyes nemzedék hozza magával az előző életek lenyomatait, ezért ha valahol szakadék van, ha elhallgatnak valami fontos eseményt az utódok elől, megakad az energiák áramlása. „Ha kimondjuk a szorongást keltő titkokat, csökken a bűntudat, elfogadhatóvá válunk önmagunk és mások számára, toleránsabbak leszünk másokkal szemben, és a családi kapcsolatok erőforrássá alakulhatnak át. Fontos, hogy legyünk őszinték gyermekeinkkel, mert csak így lehetséges, hogy kialakuljon és megmaradjon a kötődés. A titokról a gyerekek mindig tudnak, érzik őket, és bizonytalansággal, félelemmel, bűntudattal reagálnak rá. Ha pedig véletlenül kiderül, a gyerek még nagyobb csalódást fog érezni, hogy őt senki nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy ebbe beavassák.”

Titoktartók és titokfejtők

„A titkolódzásnak persze mindig oka van – figyelmeztet Hámori Kriszta –, leggyakrabban valamilyen szégyennel, félelemmel párosul. A család értékrendje nem teszi lehetővé az adott történet, az illető életmódjának, viselkedésének befogadását. Megtörténik egyfajta kitagadás. Vagy maga a családtag záródik ki, vagy a cselekedete. A kitagadás, kizárás sosem tesz jót a rendszernek, de a személyes érzelmeket tiszteletben kell tartani. Bár gyakori, hogy valaki például a pályaválasztása vagy éppen a párválasztása miatt kerül a szégyen kategóriába, de gyakori ok az erőszak, a bántalmazás, a származásból fakadó üldözöttség élménye is. Mindez a család nyitottságától és elfogadóképességétől függ, az újabb generációk kíváncsisága és bátorsága viszont segíthet megküzdeni a félelemmel és a szégyenérzettel.”

Persze az ismeretlen megismeréséhez kíváncsiság is kell. Ez az érdeklődés és nyitottság az identitását újrafogalmazó és saját eredetét kutató kamasznak a sajátja.

„Leggyakrabban akkor kezdünk el érdeklődni a családi történetek után, ha valamilyen komoly döntési ponthoz érünk el, például a kamaszkori identitáskereséskor, első párválasztáskor vagy pályaválasztásnál – sorolja Hámori Kriszta életünk válaszútjait. 

– Később a családalapítással járó feladatok ismét felteszik a kérdést: Hogy csinálták ezt a szüleim, nagyszüleim? Milyen mintákhoz nyúlhatok? Ebből persze táplálkozhatok úgy is, hogy mindent másképp szeretnék csinálni, mint a szüleim, szeretnék új megoldásokat vinni a családi rendszerbe, amivel akár felül is írhatjuk sok generáció nehézségét. De ilyenkor is fontos, hogy a motiváció érzelmileg pozitív legyen. Lehet, hogy haraggal, fájdalommal indultunk neki az új megoldás keresésének, de a végére a megértéssel, az elfogadással felszabadulunk a neheztelés és fájdalom alól, ami már nem segítette az életünket.”

Amit nehéz elmondani

Sok történetet a szülők, nagyszülők azért nem osztanak meg, mert számukra is fájdalmas újra átélni azokat, ezzel utódaikat sem szeretnénk terhelni. Kádár Annamária szerint azonban a rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulásához fontos, hogy a gyermekek megtanulják beépíteni elbeszéléseikbe a negatív eseményeket és az ezekkel való megküzdés módját. „David Epston családterapeuta szerint nem maguk az események, hanem az eseményeknek tulajdonított jelentés irányítja viselkedésünket, döntéseinket. A változás a történet újramesélése által hajtható végre, az események mellé rendelt jelentések módosulásával. A történeteink tele vannak hézagokkal, amelyeket ki kell töltenünk, hogy teljessé váljanak. Ilyenkor újraírjuk, összerendezzük az életünket. Howard (1991) a pszichoterápiát is mint »történetreparációt«, történetjavítást értelmezi, vagyis bár az események utólag nem változtathatók meg, az, ahogy ezeket értékeljük, igen. Nem tudjuk megváltoztatni a gyermekkorunkat, de megváltoztathatunk egy sor olyan elképzelést, amely kényszerzubbonnyá vált, irányítva az életünket.”

Kik a szüleim?

Az örökbefogadó vagy nevelőszülő által nevelt gyermek számára is fontos a koherens élettörténeti narratíva kialakítása.

Kádár Annamáriát nemcsak pszichológusként, hanem örökbefogadó szülőként is foglalkoztatja, hogyan tud gyermekeinek segíteni abban, hogy történetük mesélhetővé váljon: „A biológiai családjukból kiemelt gyerekek életében a legnagyobb nehézség az, hogy két családtörténetet kell felépíteniük, és az egyik azé a családé, amelyben nem tudtak felnőni. A korán nevelőszülőkhöz kerülőknek legtöbbször csak emlékfoszlányaik vannak a biológiai szüleikről, a titkos örökbefogadással örökbeadottaknál hiányoznak a „tárgyi” bizonyítékok, az ultrahang felvételek, a várandós anyukáról készült fotók is. A másik történet a befogadó vagy örökbefogadó családé, amelynek a gyermek részese és alakítója is. Ezt a kettőt kell összefonni, valahogy kitöltve a réseket.”

Családfakutatás és kérdésfeltevés

„A kamaszkor fontos része a gyökereink felfedezése, és a kutatáshoz hozzájárul az iskolai történelem tanulása is. Azonban nagyon fontos, hogy – bár ebben az időszakban látszunk a leghatározottabbaknak – a legsérülékenyebbek és a legbefolyásolhatóbbak is vagyunk” – mutat rá Hámori Kriszta családterapeuta. Történelemtanárként ezért arra is legyünk figyelemmel, hogy előfordulhat, hogy a szülők, nagyszülők korábbi életéről hallott családi információk és ítéletek nem egyeznek meg a történelemórán hallottakkal. Ezek egy fiatal számára komoly traumát is jelenthetnek. „A pedagógusok segíthetik azzal a történelem és a személyes történelem megismerését, hogy családfakutatásra sarkallják a tanulókat. De annak, hogy bármit is találnak, vagy nem találnak, megvan az oka, és mindent lehet erőforrássá is alakítani, csak döntés kérdése.”

Persze előfordulhat, hogy bár a kamaszokat érdekli, honnan is jöttek, mégis nehéz velük beszélgetést kezdeményezni erről. Különösen kortárs csoportban, egy-egy iskolai foglalkozáson. A következő kutatás, amelyre Kádár Annamária hívta fel a figyelmünket, kiváló beszélgetésindító lehet.

Marshall Duke pszichológus*, a rítusok és mítoszok kutatásának szakértője, kollégájával, Robyn Fivush-sal azt kívánta ellenőrizni, hogy azok a gyermekek, akik jobban ismerik a családjuk történetét, jobban teljesítenek-e, amikor valamilyen kihívássa1 szembesülnek, rugalmasabb-e az alkalmazkodóképességük. Ahhoz, hogy felmérjék a gyermekek családdal kapcsolatos ismereteit, egy húsz kérdésből álló értékelő rendszert dolgoztak ki, amit „Tudod‑e” skálának neveztek el („Do You Know Scale”, DYK). Az értékelő rendszer ilyen típusú kérdéseket tartalmazott: Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a szüleid? Édesanyád, édesapád hol nőtt fel? Hol ismerkedtek meg a nagyszüleid? Tudod-e, hogy hol házasodtak össze a szüleid? Tudod-e, hogy miért kaptad ezt a nevet? Kire hasonlítasz leginkább a családodból? Tudsz-e néhány olyan tanulságot, amelyeket a szüleid vontak le a jó vagy rossz tapasztalatokból?

A kutatópáros 2001-ben ötven családnak tette fel ezeket a kérdéseket, majd számos otthoni vacsorabeszélgetést elemeztek, és több pszichológiai teszt eredményével vetették össze a kapott eredményeket.

Arra a következtetésre jutottak, hogy minél többet tud a gyermek a családjáról, annál erősebb a belső kontrollérzése (vagyis az a meggyőződése, hogy ő maga irányítja az életét), annál magasabb önbecsüléssel rendelkezik, annál alacsonyabb a szorongásszintje, annál kevesebb viselkedésproblémával küzd, és annál jobb esélyei vannak egy-egy érzelmi vagy viselkedési nehézséggel való megküzdés esetén.

És ezután jött csak az igazi megerősítés! Az eredmények elemzése után két hónappal az összes tanulmányozott család ugyanazon traumát élte meg: a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadást. Újra megvizsgálták a gyermekeket, és az eredmények azt mutatták, azok regenerálódtak a leggyorsabban, azoknak volt rugalmasabb alkalmazkodóképességük, akik több ismerettel rendelkeztek a családjukról. Ahogy Barry Lopez, a neves amerikai író találóan megjegyzi: az embernek az életben maradáshoz néha az ételnél is nagyobb szüksége van a történetekre.

Ezekre a kérdésekre tehát jó lenne mindenkinek tudnia a választ, és ebben talán a pedagógusok is segíthetnek.  

(*Forrás: Duke, M.P., Lazarus, A., Fivush, R. (2008): Knowledge of family history as a clinically useful index of psychological well-being and prognosis: A brief report. Psychotherapy Theory, Research, Practice, Training, 45, 2, pp. 268-272.)