Kezdjük a halállal – Völgykaland 1.

Péntek kora délután még csak néhány tucat ember bolyong Taliándörögd utcáin, könnyű parkolóhelyet találni, még csak ébredezik a fesztivál. Bizonytalanul ácsorgok a KlinikA udvara előtt, nehéz eldönteni, hogy egy magánház vagy valóban egy program helyszínének kapuja előtt toporgok. Egy kisebb csapat verődik mellém.

„Te is villantós pólót, akarsz készíteni?” –  kérdezik. „Nem, én a halálról szóló beszélgetésen szeretnénk részt venni” – felelem. „Jézusom – hördül föl az egyik lány –,  akkor menjünk innen.”

Az udvaron a cseresznyefa árnyékában már ott várja az önismereti beszélgetés iránt érdeklődőket Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra, a PeKa Műhely  alapítója. Katinka szociális munkás, Petra mentálhigiénés szakember, leendő pszichológus. Kettejük barátságából jött létre ez a neveik kezdőbetűiből kovácsolt projektnév.

Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra

Körülöttünk minden az életről szól, kutyák birkóznak egymással, néhány félmeztelen férfi a színpad és a  bárpult hiányzó részeit ácsolja össze, gyerekek fröcskölik egymást slaggal. A körben heten ülünk, csak néhány idejekorán megsárgult falevél emlékeztet minket az elmúlásra.

Annak idején, amikor Jókai Annával interjúztam, a beszélgetés lezárásaként megkérdeztem tőle, hogy min dolgozik. Nagy nyugalommal és derűvel azt felelte, hogy a halálán. Jó érzés volt ezt hallani, hiszen a környezetemben, a családomban és a barátaim között alig beszélünk erről, sőt, szinte tabuként kezeljük, és alapvetően sajnos ez az általános hozzáállás, derül ki a kötetlen hangulatú diskurzusból is.

Bemelegítésként a halál saját életünkben betöltött szerepéről beszélgetünk. Emlékszem, hogy kiskoromban ott voltam mindkét dédszülőm halálos ágyánál, akik, miután lefeküdtek a fekhelyükre, két-három nap alatt el is mentek. Csöndben, nyugalomban. Mindannyian elbúcsúztunk tőlük, megszorítottuk a kezüket, átöleltük őket, aki akart, ott maradt és imádkozott. Nem volt bennem semmi félelem. Vajon min múlik, hogy ki hogy távozik az élők sorából? Dédszüleimről tudom, hogy egész életüket falun, munkával töltötték. Látták a természet körforgását, nem úgy, mint a városban élő ember, ahol az elhasznált dolgok roncstelepre kerülnek vagy valamilyen tőlünk elzárt szeméttelepre. Vajon hogyan befolyásolja a halálhoz való viszonyunkat az, hogy egyre kevésbé látjuk az élet körforgását?  A hit nélküli élet mennyiben erősíti a haláltól való félelmet? Fontos, talán soha fel nem tett kérdések merülnek fel bennünk.

Egyikünk a  gyerekek és halál viszonyának nehézségéről beszél. Sok gyereket már nem visznek el a nagyszülők, rokonok temetésére, ha rákérdez a halálra vagy arra, hogy mi történik velünk utána, a szülők egyszerűen félresöprik valamilyen átlátszó magyarázattal a dolgot, hogy például:

„Te ehhez még túl kicsi vagy.” 

Holott a halálról való gondolkodás és beszélgetés az élettel való kapcsolatunkat erősíti, az életigenlésre ad lehetőséget. A halálra irányítani a reflektorfényt azért is jó, mert sok szorongás és betegség hátterében a halálfélelem áll. A kimondás pedig felszabadít.

Az önismereti munka második részében arról beszélgetünk, hogy milyen arcai vannak a halálfélelemnek. A nyolc leggyakoribb halálfélelem közül mindannyian kiválasztjuk azt, amelyik számunkra a legijesztőbb. A jelenlévők többsége a kiszolgáltatottságtól fél, de van, aki attól, hogy nem tudja tudatosan megélni az „átlépés” pillanatát, van, aki a testét félti, és van, aki a gyermekeit nem szeretné magára hagyni. Izgalmas beszélgetés indul el ezekről a félelmeinkről és arról, mit jelezhetnek. Konklúzió nincs, szerencsére, mindenki viszi magával tovább a kérdéseket, az önismereti út legnagyobb ajándékait.

Legyakoribb halálfélelmeink

Szívem szerint maradnék még, eldőlnék kicsit egyedül a cseresznyefa árnyékában, csöndben, de megyek tovább, mert szeretném elérni a Csigabuszt, hogy időben ott legyek Vigántpetenden, a Kruppa Kvintet koncertjén. Jó belépni a templom hűvösébe, Schubert zenéjének frissességébe, bár közben még mindig a PeKásokkal folyatott beszélgetésen gondolkodom.

Kruppa Kvintett

Szeretem a zenészek közti néma összefonódást, az egymásra figyelés titkos szemvillanásait, a lélegzetvételek és a mimika szenvedélyét. Átmos a zene, könnyűnek érzem magam, holott  

„Az élet nehéz, eddig mindenki belehalt.”

–  olvasom a Papageno helyszín tábláján. Dehogy! Legalábbis most tíz napig biztosan nem lesz az. Kapolcson isteni ribizliszörpöt iszom a saslik mellé, mélyen letüdőzöm a lacikonyhás füstjét, majd a Neofolk koncertjén süppedek bele egy kényelmes babzsákfotelba. Szeretem, ahogy Bonyár Juditék a kortárs versekhez nyúlnak, feldolgozásaik mindig valami megfoghatatlan plusszal gazdagítják a szövegeket. Verem lábammal az ütemet, erről eszembe jut megint a délutáni halálos műhelymunka egy beszédfoszlánya:

„Az élet ritmus, születés és halál folytonos váltakozása.”

Neofolk a Harcsa Veronika udvarban