Ugyan névről kevesen ismerik, de a praeeclampsia a várandós nők 3–8 százalékánál alakul ki a terhesség huszadik és negyvenedik hete között. Itthon évente csaknem háromezer nőt érint

– erről dr. Rigó János, a Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának igazgatója adott tájékoztatást, amikor a témáról beszélt. Kiemelte, hogy ez az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb terhesség alatt jelentkező kórkép. A betegségnek a magas vérnyomás mellett több tünete is lehet, de leggyakrabban a vese érintettsége észlelhető. Ennek jele a vizeletben megjelenő fehérje. A vese mellett probléma lehet a májjal, felléphet tüdőödéma, de kialakulhatnak véralvadási zavarok is. A praeeclampsia egyik legsúlyosabb szövődménye az eclampsia, ami az egész testre kiterjedő, görcsökkel és eszméletvesztéssel járó állapot. A folyamat következményes agyvérzéshez és lepényleváláshoz is vezethet. A praeeclampsia az anyai és a magzati megbetegedések és halálozások egyik vezető oka: évente világszerte 76 ezer anya és 500 ezer gyerek halálához vezet.

Kockázatos hónapok

Míg becslések szerint a terhességek 70 százaléka, és a klinikailag felismert terhességek 15 százaléka végződik vetéléssel, addig a befejezett terhességek 25 százalékánál lép fel olyan szülészeti kórkép, amely az anya és/vagy magzata egészségét vagy életét veszélyezteti. A praeeclampsia mellett ezek közé tartozik a HELLP-szindróma, a méhen belüli sorvadás, valamint a spontán koraszülés is.

Derült égből érkezik

A terhességi toxémia kialakulását jelenleg nem lehet megbízhatóan előre jelezni, ugyanakkor több hajlamosító tényező is ismert. Ilyen a terhesség előtt már fennálló magas vérnyomás, az idősebb anyai életkor, az elhízás és a cukorbetegség. Nagyobb rizikót jelent az is, ha a családban már előfordult a kórkép.

Mivel a praeeclampsia lefutását sem lehet előre megjósolni, a végleges gyógyulást pedig csak a terhesség lezárása hozza el, kialakulása után az anyát folyamatos kórházi ellenőrzés alatt kell tartani, vérnyomására nagyon kell figyelni. Utóbbi a betegség terápiájában mindenképp kulcsszerepet kap. A babát, amennyire az anya és a magzat állapota engedi, igyekeznek minél tovább bent tartani, de ha úgy ítélik meg, hogy nem várhatnak tovább, akkor világra segítik a kicsit. Emiatt ilyen esetekben gyakori a koraszülés, illetve a császármetszés is. Az anya magas vérnyomása a kicsi világra hozatalát követően általában megszűnik, és az érintett szervek funkciózavara is rendeződik. Azt ugyanakkor tudják, hogy a praeeclampsián átesett nők között gyakrabban fordulnak elő a későbbiekben szív- és érrendszeri betegségek, illetve cukorbetegség.

Közelebb az okokhoz

A betegség pontos kialakulási okairól ez idáig nem sokat tudtak, emiatt is jelent nagy előrelépést a mostani felfedezés. A dr. Than Nándor Gábor által vezetett vizsgálatban hat ország kutatói vettek részt. Együttműködésük során rendszerbiológiai módszerekkel sikerült azonosítani a praeeclampsia kialakulásában szerepet játszó korai molekuláris útvonalakat, szabályozási hálózatokat.

Than Nándor Gábor a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát és PhD fokozatot, majd a Semmelweis Egyetemen tette le szülész-nőgyógyász szakvizsgáját. Ezt követően az egyesült államokbeli National Institutes of Health Perinatology kutatási csapatában a Placenta Laboratórium vezetőjeként tevékenykedett. Hazatérése után 2014-ben a Lendület-pályázat segítségével az MTA Természettudományi Kutatóközpont Enzimológiai Intézetében megalapította a Reprodukció Rendszerbiológiája Kutatócsoportot.

A magyar orvoscsoport feltérképezte a méhlepény jellegzetes génhálózati változásait, ezt követően pedig modellezték a kórfolyamatok kialakulását. Megállapították, hogy praeeclampsiánál a méhlepény kórfolyamatai már nagyon korán, az első trimeszterben megkezdődnek.

Felismerték, hogy a korai, tünetek megjelenése előtti kórfolyamatok kialakulásában kulcsszerepük van a méhlepény fejlődési zavarainak, valamint az anyai keringésben már fennálló gyulladásnak is.

Fontos következtetésük az is, hogy az anya és a magzat érintettsége a praeeclampsia kórfolyamataiban független egymástól. A tanulmányból olyan szabadalmak keletkeztek, amelyek lehetővé teszik majd hatékony korai diagnosztikus eljárások kidolgozását. Az új felfedezések terápiás eljárások fejlesztését is elősegíthetik. Vagyis közelebb kerülhetünk a terhességi toxémia legyőzéséhez.

Kép: pixabay.com

 – Nem ülök háttal! – csattan fel a néni. 

Pár másodpercig állok, én, a megalkuvó háttal is utazó. 

A néni rendezkedik. Velem kezdi:

– Maga cseréljen helyet ezzel az emberrel! Aztán aki most az ablak mellett ül, csússzon a külső ülésre! Nekem ablak mellett kell ülnöm, mert a busz kanyarodik. 

Nincs időnk felháborodni, mert belép a színre A Lovag! Az a bizonyos említett ember, aki egy bozontos szőrzetű bácsi, egy kevés sörtől csillogó szemmel. Öltözéke felhajtott ujjú ing, nadrágtartó, térdnadrág, szandál. Szívesen elkérném a telefonszámát, hogy ő legyen az iskolában a Mikulás. 

– Hölgyem, egyszerűen üljön a helyemre! 

A néni ragaszkodik elképzeléséhez:

– Nem érti? A kanyarban nem tudok kapaszkodni! 

Egy Lovag nem adja fel. Nem veszekedik, nem tesz csúnya megjegyzéseket. 

– Vigyázok! Majd itt állok! Én leszek a maga Bástyája! 

A sofőr kinéz, alaposan megnézi a Bástyát. Füttyent egyet. 

A néni leül. 

A Lovag mosolyog, a kanyarban gyengéden támogatja karjával a nénit. Az első megálló után mocorgás, táskatologatás.

– Máris leszáll? – kérdezi bánatosan a bácsi. 

– Le. 

– Sajnálom! Pedig az utca végén is van egy kanyar.  

Ez bók. Udvarlás. Finomság. 

Leadja a néninek a második megállóban a kerekes táskát. Integet neki. A néni is integet.

Anna néni – más néven Mrs. Farkas vagy Doña Anna – igazi kalandornő: átlagon felül okos, jóstehetséggel rendelkezik, a vakmerőségig bátor. Puszta jelenléte hatására illúziók dőlnek romba, családi titkokra derül fény, emberek válnak rejtélyes gyilkosságok áldozataivá, ráadásul valamilyen összeesküvés is felsejlik tettei nyomán, amely a világ sorsára hatással lehet. Nem csoda, hogy a szegény fiatal papot, Kapiszter Ivánt egyre jobban magukkal sodorják az események, míg végül maga is nehezen tudja eldönteni, kiben bízhat meg és hihet-e a saját érzékeinek. Közben pedig az ő nyomozásai alapján mi, olvasók is megpróbáljuk kibogozni Anna néni bonyolult jellemét, aki igazi talány: talán egykori titkosügynök, talán embermentő hős, talán egyszerre konzervatív és liberális, talán keresztény és zsidó, tradíciókat tisztelő forradalmár – vagyis igazi „hídember”, a szó összekötő értelmében.

Valóság mindez, vagy csupán fikció? Egy könnyen lelkesedő és fantáziáló fiatalember elméjében összeálló, nagy világküzdelem része? Vagy egy valódi kultúrharc egyénekre lebontott története?

A visszaemlékezések formájában megírt regény stílusa annyira friss és eleven, hogy magával ragadja az olvasót. A visszaemlékezések írója, Kapiszter Iván fiktív alakja mögött szerényen megbújik a szerző, Valaczka András, aki nemcsak a stílusokkal játszik, hanem pedagógusi mivoltával is: ki-kiszól precízkedő tanár-énje a regény cselekményéből, lábjegyzetel és információival látja el olvasóit. Megismerjük például – csak úgy mellesleg, két, detektívregénybe illő epizód között – a nevek hatalmát, a pajesz eredetét, a nyegle és a szandál szavak etimológiáját, liturgikus tárgyakat, a mise részeit, a vallásos jelképeket, vagyis bepillantást enged a katolicizmus misztikus világába is. Legmélyebben valószínűleg az a két, nagyon találó elnevezés vésődik be az emlékezetünkbe, amelyeket az európai társadalom utóbbi néhány száz évében markánsan testet öltő, két, szembenálló ideológiai táborának ad: a máglyák népe és a guillotine népe.

Felfokozott érzések és konteók, kavargó illatok és színek, sodró cselekmény, hajszák, nyomozások, tépelődő gondolatok, borzongás, bújtatott irónia és humor jellemzik a történetet.

A hétköznapi szereplőket, akiket az élet ide-oda vetett, a szerző titokzatosságba öltözteti és hőssé emeli (vagy éppen gonosszá változtatja). Hihető-e, hogy egy plébános azért esik le a tetőről (állítólagos külső segítséggel), mert tudott egy harminc évvel azelőtti titkos szülésről? Aligha, de a mesélő fiatalember túlfűtött és kalandvágyó nézőpontjába ez a sejtés is belefér. Számára az élet „lüktető és véres, fájó és mámorító, kesernyés, mégis zamatos”, a vágy rögtön letaglóz, a hit pedig misztikus rajongás. A szecessziósan túlfűtött érzelmek és képek, a mindent belengő titokzatosság, az elfojtott és feltörő vágyak, a halál jelenléte a legjobb irodalmi hagyományhoz kapcsolják a könyvet, Szerb Antal „Utas és holdvilág”-ának hangulatát idézik.

S hogy végül is létezik-e a világ sorsát befolyásoló misztikus-tudományos veszély, Anna néni pedig különleges hős volt-e, vagy csak egy saját sorsát kergető asszony, akit Kapiszter Iván fantáziája magasztosított fel   – döntse el az olvasó, aki egy szórakoztató és elgondolkoztató olvasmányélménnyel lesz gazdagabb.

Kapiszter Iván: A meseírónő. (Bűnügyi regény.) Sajtó alá rendezte: Valaczka András. Metakönyv, 2018.  333 oldal.

Jobban be kellene vonni a nőket az egyház döntési folyamataiba, szükség van a nők látásmódjára, meg kell hallgatni őket, nem szolgai munkára hivatottak, hanem szolgálatra

– többek között ezeket a témákat érintette Ferenc pápa 2016 májusában a női szerzetesrendek vezetőinek konferenciáján tett látogatásakor. Legutóbb pedig, 2018 júniusában egy szentmisén a nők tárgyként való kezelése, kihasználása ellen emelte fel a szavát, és azt mondta: A nők segítenek minden férfit abban, hogy Isten képmásai és hasonmásai lehessenek.

Jézus előtt a nő „másodosztályú” volt, szinte rabszolga. Jézus nőkre vonatkozó tanítása megváltoztatja a történelmet. 

Megadja a nőket megillető méltóságot, és egy szintre helyezi őket a férfiakkal. A férfi nem előbbre való, és a nő nem valamivel lejjebb helyezkedik el, hanem egy szinten vannak. A férfi önmagában, nő nélkül – legyen akár anya, nővér, feleség, munkatársnő vagy barátnő – nem lehet Isten képmása. (Forrás: Magyar Kurír)

Több tiszteletet a nyüzsgő nőknek?

Bár Ferenc pápa újra és újra egyértelmű kijelentéseket tesz, és a nők megbecsültsége mellett áll ki, a „nőkérdés” magyarországi fogadtatása korántsem egyértelmű az egyházban. Az, hogy valamelyest még mindig tabunak számít, vélhetően annak is köszönhető, hogy Ferenc pápa megosztó személyiség a Katolikus Egyházon belül.

Nincs tehát egységes álláspont a kérdésben, ami a hazai katolikus püspöki kar különböző szereplőinek nyilatkozataiból is kiderül. Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke egy korábbi interjúban például azt mondta: „Nem akarom megbántani a nőket, de az mindig zavar, amikor megjelenik egy nyüzsgő nő a közösségben, és átveszi a vezetést.” Várszegi Asztrik OSB nyugalmazott pannonhalmi főapát és püspök viszont a Kötőszó evangélikus blognak adott interjúban másik oldalról közelítette meg a szerepek megítélésének kérdését: „Kívánatos lenne a keresztény tanítás alapján, hogy több tiszteletet, esélyt kapjanak a nők. Csak saját egyházamat említeném: ne házvezetőnőnek vagy adminisztrátornak, beosztottnak nézzék csupán a nőket, akik a másodrendű munkát elvégzik. Változásban vagyunk már, de mint minden változás, ez is lassú. Minden nő több tiszteletet érdemelne. Akkor jöhet a következő lépés, ha a tiszteletre rátalálunk. Mi, katolikusok tiszteljük Jézus édesanyját, Máriát, tisztelnünk kell tehát a nőket is.”

Arra a kérdésre, mennyire általános jelenség, hogy a katolikus egyház elsősorban gondoskodó, szolgai szerepet szán a nőknek és a nővéreknek, Deák Viktória Hedvig OP, a magyarországi domonkos nővérek főnöknője, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára így felel: „Erre nehéz összességében válaszolni és a Katolikus Egyházról általában beszélni, mert rendkívül gazdag és színes valóság, az összes kontinensen jelen van, és 1,3 milliárd tagot számlál.

A Katolikus Egyház – éppen a női szerzetesrendeken keresztül – rengeteget tett a nők felemelkedéséért, és ha a kereszténységet összehasonlítom a többi monoteista vallással, kitűnik, hogy a nők mennyire sokszínű szerepeket töltöttek be az egyház története folyamán.

A Katolikus Egyházra ugyanakkor általában nem a drámai változások jellemzőek, ám a Ferenc pápa által megfogalmazottakat már az előző pápák is szorgalmazták. II. János Pál pápa beszélt például „női géniuszról” és új feminizmusról. Itt inkább egy lassú folyamatról van szó, amit ha valaki erőltet, akkor az visszatetszést, ellenállást szül. Egyébként a Katolikus Egyházban sok »vezető pozíció« az egyházi rend szentségével, vagyis a papsággal függ össze, tehát nem férfiak és nők, inkább klerikusok és laikusok viszonyáról van szó.”

Imádkoznak és dolgoznak

Úgy tűnik, hogy a megkérdezett szerzetes nővérek hétköznapjait és látóterét nem érinti túlzottan ez a kérdéskör, végzik a munkájukat, ahogyan végezték ezelőtt is. A hazai görögkatolikusság legfontosabb zarándokhelyén, Máriapócson, a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek rendházában M. Imre Margit Ágota OSBN nővér és Keresztes Sarolta Bazília OSBN nővér fogadnak bennünket. Tőlem hallják először a bevezetőben említett hírt a „vatikáni apácákról” – mint később Hedvig nővértől megtudom, ilyen kategória nincs, hogy „vatikáni apáca”, inkább a Vatikánban élő és dolgozó szerzetesnőkről lehet beszélni.

A bazilita nővérek napjai – a többi szerzetesrend tagjaihoz hasonlóan – szigorú rend szerint telnek. Öt órakor kelnek, és a liturgia, az elmélkedés és a zsolozsma mellett a rendjükhöz tartozó két idősotthon fenntartásáért is ők felelnek.

Imádkoznak és dolgoznak, beszélgetnek és elmélkednek, lelkigondozást és házimunkát végeznek – vezetői és szolgálói szerep sajátos elegye az életformájuk.

A kommunista éra előtt rendjüknek 28 nővér volt a tagja, a diktatúra ideje alatt csak illegálisan működhettek – Ágota és Bazília nővér is ekkor tette le az örökfogadalmat, nagy kockázatot vállalva ezzel. Rendszerváltáskor 17 szerzetesnő alkotta a közösséget, ma csak ketten élnek itt, de a létszámhiány ellenére sem adnak alább a szerzetesi életformához szükséges, közel 1700 éve rögzített elvárásokból, miszerint csak egészséges és elhivatott nő teheti le az örökre szóló hármas – tisztasági, szegénységi, engedelmességi – fogadalmat.

Ágota nővér azt is elmondja, hogy az országban mintegy hatvan női szerzetesközösség működik, ezek közül a máriapócsi és a sajópálfalvai tartoznak a görögkatolikus egyházhoz.

Országszerte rendkívül változatos tevékenységi köröket végeznek: vannak szemlélődő, tanító, betegápoló és karitatív feladatokat ellátó közösségek.

„A női szerzetesek a hit átadásának, a pasztorális munkának sokféle területén, a katolikus oktatásban-nevelésben működnek, sokan bekapcsolódnak a plébániák apostoli tevékenységébe, hitoktatásba, lelki kísérésbe” – egészíti ki Hedvig nővér.

Arra a kérdésre, hogy mennyire érzik megbecsültnek a munkájukat, a máriapócsi nővérek egyértelmű választ adnak: tisztelik és becsülik őket, és „maximálisan elégedettek” a helyzetükkel. „Igaz, hogy az ősegyházban voltak női diakónusok is, de ma ez nem gyakorlat. Ám attól még, hogy pap és diakónus (egyházi szolgálatot végző személy, az ősegyházban elsősorban karitatív feladatokat láttak el – a szerk.) csak férfi lehet, a nőknek megvan a maguk lehetősége és szolgálati területe.” A bazilita nővérek megbecsültségéhez minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy rendjük több száz éve nyújt segítséget a térségben: ötven embernek biztosítanak munkát két idősotthonukban, ami a munkanélküliségtől sújtott Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében kiemelkedő munkáltatói számnak tűnik.

Kép: Pixabay.com

Más valóság, más szerepek

„Megvan a szerzetesi életnek a maga monoton kerete, amibe a mai fiatalok nehezen tudnak beilleszkedni. Kevesen vannak azok, akik családalapítás miatt nem teszik le végül az örökfogadalmat. A legtöbben se itt, se ott nem köteleződnek el. Pedig volna lehetőség arra, hogy mindenki a maga területén álljon helyt a renden belül is: volt olyan nővérünk, aki kertészkedni szeretett, volt, aki a konyhán vállalt több feladatot, volt, aki nagyon értett a betegek lelkéhez, így őket gondozta” – meséli Bazília nővér.

Máriapócsi látogatásunk után, az eredeti hírrel összefüggésben bennem felmerül a kérdés: vajon milyen más világi munkahelyen felel 50 dolgozóért és 92 ellátottért egy 74 és egy 85 éves nő?

Amint arra Hedvig nővér is rávilágít: ezt az egész kérdéskört a társadalmilag elvárt szerepek mentén nehéz értelmezni. „Az Egyházban, ha valaki szolgál, akkor Istennek szolgál, és akit szeretek, annak szeretnék a kedvére tenni. A szerzetesi élet lényege nem a tevékenységben áll, hanem ez elsősorban egy életforma, amely az Isten keresését akarja első helyre tenni, és a tevékenység bizonyos értelemben másodlagos.”

Láthatatlan padsor és hazai közeg

Habár reprezentatív kutatást nem végeztünk, mégis úgy tűnik, hogy a magyarországi szerzetesnővérek elégedettek helyzetükkel, lehetőségeikkel és egyházon belüli megbecsültségükkel. Kinyitva azonban a kérdéskört a laikusok felé, egy kicsit más képet kaphatunk.

Moldován Szilvia vallásfilozófus, pedagógus, aki katolikus hívőként az interkulturális és vallásközi párbeszéd útján indult el, tudományos területen. Szerinte

„nincs tudatos nőgyűlölet vagy tudatos női-férfi szerepfelosztás az egyházban, valamiféle »állóvíz« mégis jellemző, amelyben konzerválódnak a nagyon régen kiosztott szerepek és az azokhoz kapcsolódó értékítéletek.

Úgymint: a jó katolikus nőnek sok gyereke van, és mindenben segíti a férjét, vagy jó szerzetesnő. Ami önmagagában nem rossz, de ha egy közösség akarva-akaratlanul ehhez kizárólagosságot kapcsol, az bántó és fájdalmas lehet, mert eltűnik az a nagyon fontos szempont, hogy Istentől kapott hivatásunkat előrébb kell helyeznünk az emberek értékítéleténél. A kialakult értékrend szerint pedig nem csak szereposztás van, de mindenki magától tudja a helyét. Nincs ugyan látható padsor, mint régen, ahol ez vizuálisan is érzékelhető volt, de annyiban ugyanúgy működik, hogy külön kérés nélkül mindenki ismeri a számára fenntartott területet, és azon nem szerencsés túllépnie.”

Moldován Szilvia a Frankfurti Goethe Egyetem egy nemzetközi, interdiszciplináris, vallásközi párbeszéddel foglalkozó kutatócsoportjában tevékenykedett. „Az egyetem katolikus teológiai karának több tanszékvezetője nő. Mi sem természetesebb ennél. Hiszen mi köze a tudományos előmenetelnek ahhoz, hogy valaki férfi vagy nő? Magyarországon ez nehezen képzelhető el. Ennek lehetnek történelmi okai: a kommunizmus alatt a teológiai képzés nem teljesen, de majdnem kizárólag a kispapok képzését jelentette. De eltelt harminc év, amely alatt nagyszerű teológák képződtek. És lettek hitoktató nénik.”

Deák Hedvig szerint ugyanakkor mindez lassú változási folyamat, hiszen „csak néhány évtized telt el azóta, hogy a nők egyáltalán egyetemre járhatnak vagy teológiát tanulhatnak, megfelelő végzettségeket szerezhetnek.

Új helyzet, hogy a teológiát nem csak férfiak művelik professzionális szinten. Ehhez is hozzá kell szokni, reflektálni kell rá az Egyházban, és ez is időt igényel.”

Az Egyesült Államokból ugyanakkor keményebben kritikus hangok is hallhatók, például Elizabeth Schlüssler Fiorenza katolikus teológus „férfiegyházról” beszél, amelyben a nők befogadott idegenek lesznek mindaddig, amíg a döntési folyamatokba ténylegesen nem vonják be őket. Az amerikai teológusnő szerint a rendszer maga kontraszelektált, hiszen aki nőként bekerül, annak nincs módja rendszerkritika gyakorlására, mert a fennálló egyházi struktúra erre nem ad lehetőséget.

Ha viszont „nőügyekről” beszélünk az egyházon belül, nem hagyható figyelmen kívül az a társadalmi közeg sem, amelyben a – Hedvig nővér szavaival – „nagyon sokféle és sokszínű katolikus egyház” és annak szerzetes nővérei vagy egyéb szolgálatot végző női tagjai élnek és tevékenykednek.

„Abban a körben, amiben mozgok, vagyis a szerzetesi körben nagyon sok pozitív példát láttam férfiak és nők ideológiamentes és gyümölcsöző, ugyanakkor egymás különbözőségeit tiszteletben tartó együttműködésére.

A negatív tapasztalatok inkább csak régi társadalmi beidegződések egyházi vagy azon kívüli lecsapódásainak tekinthetők, amikor valaki például úgy gondolja, hogy a nőknek nem lehet véleményük, csak azért, mert nők” – mondja Deák Viktória Hedvig, és erre rímelnek Várszegi Asztrik korábban már idézett interjújából származó gondolatai is: „A »nő helyzete az egyházban« kérdés másként él Latin-Amerikában, másként hat a nyugat-európai közösségekben, és másként Magyarországon. A mi gondolkodásunk – kivétel mindig van – patriarchális, mindenütt a férfiak vannak előnyben, a nőknek másodhegedűs szerepet szánunk, ha szánunk egyáltalán valamilyen szerepet. Logikusan következik ebből, hogy ma is vannak férfiak, akik azt vallják: az asszony maradjon a gyermekszülésnél és a háztartásnál. Félreértés ne essék, kár lenne szerepcseréket erőltetnünk. Őrizzük meg a személyiségünknek, nemiségünknek megfelelő jelleget és feladatokat, de ez nem jelent olyan határt, ami miatt egy nő ne lehetne vezető állásban, adott esetben ne lehetne az egyházában is jelentős szerepe.”

Az Osservatore Romano által kiadott, Femmes Eglise Monde c. lap hivatkozott cikke franciául itt olvasható.

A mély gondolkodás hajtúrás, fejbőrkaparászás. A lépcsőn járás a térdízület kattogása. Nemrég készült rólam egy ablakon kinéző fotó, amelyen arcomból előhívódott halott apám arca. Tán ő nézett át azon az ablakon, csak túlfelől.

A test feltámadását elhinni nehéz is, könnyű is. Apám összes gesztusa itt van bennem. 

Ott voltam, mielőtt holttestét izzó kemencébe tették, erősen vágytam, hogy a szétesett hús újra összeálljon. Persze, ha Isten elragad képtelennek látszó birodalmába, akkor ennél hajmeresztőbb tapasztalatok is érnek majd.

A Teremtő puszta anyagból életet hív létre, hát ne tudná újra előcsalogatni a szétesett anyagból elillant életet? Elméletileg tiszta, csak nehéz megélni emberésszel. 

Egyszer külföldről hazatérőben erősen felidéződött bennem apai nagyapámék sashalmi házának környéke. Megnéztem a GPS-ben, milyen messze lehetek a nagyszülői portától. Húsz perc kitérő, sebaj, nekivágtam. Sétálgattam a ház előtt, ahol gyerekkoromban többször is nyaraltunk, és könnyek között imádkoztam azért, hogy nagyapám, édesapám és én találkozzunk majd odafenn, Isten színe előtt, ahol szégyenlősség nélkül összeölelkezhetünk és táncolhatunk, olyan testben, amely akkor adatik. Részegítő akácillat terjengett, ezt megszentelő jelnek vettem. Persze, aki nem hisz, vállat von: akác, na és? 

Édesapám nem volt az érzelmek embere, és bár biztos voltam szeretetében, úgy éreztem, nem különösebben büszke rám és életemre, inkább helyteleníti, hogy szakmai, elvi dolgokban másképp gondolkodom, mint ő. Fájt nagyon, de nem tudtam mit kezdeni ezzel. Amíg élt, sose mertem erre rákérdezni, mintha lebénult volna a nyelvem. 

Egyszer egy imádságban elhatároztam, hogy jelet kérek tőle onnan, ahol most van, abból a másik életből. És mivel az akácvirágzás egyszer már hozzákapcsolódott, gondoltam, ha büszke volt rám, küldjön akáccal kapcsolatos jelet. Merészség ez a tél közepén, de legalább egyértelmű lesz a dolog. Pár napra rá Szombathelyen jártunk feleségemmel, és házasságunkról adtunk elő. Az ott kapott ajándékcsomagból két üveg akácméz is előkerült, az egyik ráadásul levendulás, a kedvenc illatom.

Nem sokkal később egy régen látott ismerősöm, akinek édesapám éppúgy az edzője volt, mint nekem, azt írta interneten, hogy büszke rám, pedig ez nem illeszkedett beszélgetésünk irányához. Szóval nehéz hinni a feltámadásban, de ha sejtjeink zenéjére fülelünk, még nehezebb nem hinni benne. 

– Régóta kísér és segít az ószövetségi mondat, miszerint „mindennek rendelt ideje van”. Előfordult, hogy elégedetlen voltam, több koncertmeghívásra számítottam, fárasztott az a háttérmunka, amit az együtteseim ismertsége érdekében kellett végeznem. Mégis kegyes volt velem az élet, mert kaptam olyan énekes- vagy zenésztársakat, akikkel együtt tovább tudtam lépni. Többek között ilyen nagy lehetőség volt számomra 2006–2007-ben a Szájról szájra produkció és a belőle készített album is.

– Amelyen együtt énekelsz Szalóki Ágival és Herczku Ágival. A családommal szinte rongyosra hallgattuk, a lányaim veletek együtt énekelték a dalokat. A fiatal népdalénekes lányok a ti példátokat követik.

– A kezdeti felállás szerint Palya Bea volt a trió tagja, én vendégként szerepeltem, de az első müpás koncert után nem akarta folytatni.

A karácsonyi koncerten, 2006. december 22-én, immár tagként, de négyesben, nagy pocakkal léptem föl, mert Janka nyolc nap múlva született.

A lemezfelvétel idején nagyon pici volt még, ezért magammal vittem a stúdióba, és a lányok hozzánk jöttek próbálni. Nagy élmény volt, s egyben nehéz kihívás is, mert én már az anyasággal voltam elfoglalva, éreztem, hogy jó lenne kicsit visszavonulni.

– Mennyi ideje énekeltél már akkor?

– Gimnazista koromban kezdtem énekelni. Vas megyében nőttem föl, 21 évesen, 1998-ban kerültem Budapestre, egyetemre, néprajz szakra, és ott indult a népdalénekesi karrierem. Sajnos, a népzene tudományos megközelítése nagyon pici szelete az ELTE-s ötéves tananyagnak. A tárgyi népművészetre, a népzenére és benne a népdalra körülbelül egy-egy félév jutott. Nem is vették jó néven, hogy én ezt a gyakorlatban is csinálom.

Az egyik tanárom szó szerint megbántódott, amiért nem mentem el a tanszéki kirándulásra egy rádióinterjú miatt.

Amikor bementem hozzá vizsgázni, azzal kezdte: „Szilvia, most nem interjún van!” Viszont a néprajz szak jó háttértudást adott, hogy komplexitásában lássam a hagyományos kultúrát, amelynek része a népzene.

– Úgy tapasztalod, hogy még ma is megvan a helye az életünkben?

– Az a társadalmi közeg, amelyben keletkezett és átörökítődött, már nem létezik, a legelzártabb vidékeken is megszűnt. A népi kultúra számunkra már tanult dolog. Vannak benne ma is kedvelt hagyományelemek: viseletek, motívumok, dallamok, zenék. Sokan ma is önkifejezési lehetőséget találnak benne, ezzel tudnak mulatni, kikapcsolódni.

Néhányunk számára nélkülözhetetlen, másoknak csak áttételesen épül bele az életébe.

– Amikor dalokat válogatsz egy felnőtt- vagy gyerekelőadásodhoz, szem előtt tartod, hogy ma mi érthető és átélhető?

– Igen is, meg nem is. Mindig pártoltam a népművelő szemléletet, vagyis hogy nem kell kiszolgálnunk a közízlést, hanem minőséget kell adnunk.

Ezért bátran bevállalok egy népdalnál első hallásra nehezen érthető tájszólást vagy olyan kifejezéseket, amelyeknek a jelentését ma már nem ismerik.

A legfontosabb, hogy jó és szép legyen a muzsika, ami már önmagában is megmozdítja a közönséget. A gyerekkoncerteken különösen nagy hangsúlyt fektetek a közvetlenségre, interaktivitásra. Olyanok a népdalok, mint a képzőművészeti alkotások: több értelmezési szintjük van, mindegyiken megközelíthetők. A dallamok örök érvényűek, némelyikre lehet például mai verseket is énekelni. Ugyanakkor törekszem azért arra, hogy a paraszti világnak ne azokat a szövegeit használjam, amelyek a sok mezőgazdasági fogalom miatt már nagyon távol állnak a mai embertől.

– Emlékszem, diákként nem lelkesedtünk az iskolai énekórákon a népdalokért, mert nem értettük a szövegük jelentését. Ma viszont sok olyan túlmisztifikált szimbólummagyarázattal találkozhatunk, amelyek minden népi díszítőmotívumnak önmagán messze túlmutató, kozmológiai jelentést tulajdonítanak.

– Nemrég egy kalotaszegi írottas párna motívumairól kutakodtam egy kicsit. A hímző asszonyok többnyire nem foglalkoztak a motívumok jelképes értelmével, nem úgy dolgoztak, hogy „na, most hímezem a napot”, vagy ha egy kerek mintát négy részre osztottak, nem tudatosították, hogy ez a négy évszak vagy a négy világtáj jelképe – egyszerűen használták azokat a motívumokat, amelyeket az elődeik kézimunkáin láttak.

Nem vagyok abban se biztos, hogy ha tulipánt faragnak egy kapura, akkor tisztában vannak termékenységszimbólum mivoltával. Olykor több tudatosságot feltételezünk a parasztemberekről, mint amivel rendelkeztek.

A kutatók ezt jól tudják, ugyanakkor vannak, akik egy korábbi civilizációs állapot felől magyarázzák a közelmúlt népművészetét.

– Nem áll tőled távol, hogy a népdalokat, a népzenét a mai kor igényeihez alakítsd. Ezt tükrözik az együtteseid, produkcióid, amelyek stílusban egymástól eléggé különböznek: Bognár Szilvia és az etNoé, Csintekerintő és Titoktok családi koncertek, Bognár Szilvia Quartet, de többek között folyamatosan muzsikálsz Kónya István lantossal és fellépsz a Sator Quartettel is.

– Nagyon nehéz abban okosnak lenni, hogyan lehet a mai ember szívéhez közel hozni a népzenét. Az én életembe az ezzel kapcsolatos nyitottságot a párom hozta, Kovács Zoltán. Ő dzsesszbőgős, a zenekaraink vezetője és zeneszerzője. Az ő fejében és szívében születtek meg azok a zenei hangzások, amelyeket például a zenekarainkkal játszunk. Tájékozott a különféle zenei stílusokban, de mindig arra törekszik, hogy az eredeti dallamokat megtartsa, sőt, a kortárs zenei kísérettel valamiképpen „felemelje”.

Én pedig arra törekszem – ismerve ezeknek a daloknak az eredeti közegét és szerepét –, hogy alázattal megtartsam azt a jó értelemben vett egyszerűséget, hagyományos éneklési technikát, ami azt a kultúrát jellemezte.

Persze ez hosszabb fejlődési-érési folyamat eredménye; a pályám kezdetén, az Anima Sound System és a Makám énekeseként sokat vívódtam, hogyan lehetne a modern hangzásokat a hagyományos dalokkal úgy összeegyeztetni, hogy a dalok is és én is önazonosak maradjunk. A lant–ének duó tulajdonképpen hagyományos megszólalásra törekszik, magyar reneszánsz emlékeket idézünk fel írott források és a néphagyomány alapján. A Sator Quartet pedig inkább kortárs zene, ahol kora középkori latin himnuszokat és archaikus magyar népi imádságokat is énekelek.

Bognár Szilvia – Kép: Emmer László

– Sokan úgy gondolják, hogy a világzene a népzene lebutítása.

– A sokszínűség jelen volt már a népművészet hagyományos keretein belül is. Amikor ezt felismertem, felszabadítóan hatott rám. A régi, zártnak nevezett társadalmak sem voltak teljesen zártak, mindig érkeztek új emberek és új motívumok. Énekeltem a Vándor Vokállal bolgár, makedón, szlovák dallamokat, és megtapasztaltam a sokszínűségüket – de a magyar népdalok esetében is mennyi szín, mennyi változat kialakult pusztán azért, mert egyik vagy másik ember hozzáadta a saját jellemét, tapasztalatát! Másképpen szólt ugyanaz a dallam más tájegységen, más kísérettel, más előadótól. Nagyon is természetes, ha azt keressük, hogy a mai közegben hogyan tud a legjobban, legszebben megélni egy-egy régi dallam. Tudom, sokak számára ez eretnekség, én viszont hiszek ebben. A világzenei kategória nagy olvasztótégely, és nem is mindig pozitív értelemben. Nehéz megkülönböztetni a valódi minőségi, újragondolt zenét az olcsó népszerűséget kereső zenei feldolgozásoktól.

– Mennyire tükrözi a hivatásodat a lakásod, az otthoni környezeted?

– Amikor még egyedülállóként albérletben laktam, körülvettem magamat gyönyörű népművészeti tárgyakkal. Amikor a párommal az első közös, saját lakásunkba költöztünk, akkor már csak egy párna, egy abrosz, egy falvédő utalt a népi környezetre. A többi tárgy állt vagy tíz évig a gardróbszekrényben, és a népviseletekben is csak néha gyönyörködtem, de egyre kevesebbet használtam őket. A fellépésekre nem vehetem fel egyetlen tájegység viseletét, ha Moldvától Vas megyéig éneklek dalokat. Amikor pedig az elmúlt években házat építettünk, immár három gyerekkel, teljesen a praktikum irányába mozdultunk el. Szeretem a fényt, a nagy ablakokat, ez már eleve nem egyeztethető össze semmilyen hagyományos stílussal.

A mostani otthonunk „modern, minimalista és funkcionalista”, de azért igyekeztünk megőrizni benne a melegséget, a barátságos színeket. Ma már csak egy-két tényleg nagyon kedves népművészeti tárgyat őrzök.

A viseleteket néptáncosoknak és a lányom tánccsoportjának részben eladtam, részben elajándékoztam, így jó emberekhez kerültek, akik tényleg használják és szeretik azokat.

– Berecz András szerint a népi kultúra nem vitrinbe való.

– Fontos számomra, hogy a hétköznapi életben is hasznát vegyék, legyen gyakorlati funkciója. Ugyanígy van ez a népdallal is. Kedves ismerősöm, a Mányban élő Tőkés Veron mesélte, hogy nemrég a falujukban tragikus baleset történt: áramütés miatt meghalt egy hatéves kisfiú. Veron azzal hívott fel, hogy a Semmicske énekek című lemezemen lévő egyik dal nekik, egy másik dalom pedig a barátnőjééknek mennyire sokat segített a gyász feldolgozásában. Megkönnyeztem, de erőt adott, hisz a dalaink így újra részei az életnek, nem szimplán „fogyasztási cikkek”, hanem hatásuk lehet egy-egy fontos élethelyzetben.

– A múzeumból tehát kiléptél a való életbe, amit az is ösztönzött, hogy időközben három gyermeked lett. Nekik mennyit tudsz átadni ebből az élő népzenéből?

– Otthon sokféle zene szól, különféle népzenék, dzsessz és klasszikus európai vagy épp klasszikus indiai zene, de az igényes pop is belefér…

Janka például felváltva tanulja Whitney Houston egyik dalát és az indiai skálát oktatóvideóról.

A kicsik maguk is odaülnek a zongorához, és gyakran énekelnek. Jelenlegi kedvencük a „Ma van húsvét napja” kezdetű szokásdal és Nemes Nagy Ágnes „A titkos út” című megzenésített verse. Sok mindent átvesznek abból, amit én a fellépéseimre tanulok, és a szerepjátékaikban természetes módon előfordulnak olyan mondatok, hogy „mondjuk, te szomorú vagy, ezért játszok neked bansurin” (indiai fuvolán).

– Irigylésre méltó, hogy férjeddel a munkátokban, a zenében is tudtok kapcsolódni egymáshoz.

– Egyfelől nagyon jó, mert így még erősebb az az egység, amit a zenében adni tudunk. Ismerjük egymás stílusát, rezdüléseit. Zoli olyan muzsikát szerez, ami az én hangomat kiemeli, mert tudja, mik az erősségeim. Ugyanakkor természetes módon plusz konfliktusforrás is, hogy a szakmai nehézségeket ne vigyük be a családba, és fordítva.

– Egy interjúban korábban azt mondtad, anyának lenni az élet egyértelmű parancsa. Ez mégsem hangzott kényszernek a te szádból.

– Pedig hiába voltam már majdnem harmincéves, és hiába éltem át Janka születését euforikus boldogsággal, a kisgyermekes létre mégsem tudtam felkészülni. Ő egyfolytában igényelte, hogy foglalkozzunk vele, sokáig mellettem is aludt. Imádtam, és mégis sokkoló volt, hogy az addigi viszonylagos szabadságom onnantól kezdve megszűnt, és nem volt kibúvó. Ezt az alárendelődést meg kellett tanulnom, azért is vártunk viszonylag sokat a következő gyermekkel. Amikor azonban erre belül felkészültem, az adandó első pillanatban megfogantak az ikrek, mintha az élet be akarná pótolni a kihagyott időt. Ebbe az új helyzetbe már sokkal természetesebben kerültem bele, fizikailag is, például csökkent az alvásszükségletem. Igény szerint tudtam szoptatni az ikreket is, ami éjszakánként nyolc-tíz felkelést jelentett.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem készültem ki, és nem kellett nagy erő, hogy összeszedjem magam, mégis, valahogy természetes módon lettünk nagycsaládosok. Borka és Tünde ma már ötévesek.

Zolira minden helyzetben teljes bizalommal tudom rábízni a lányokat. Szüleim is sokat segítenek, annak ellenére, hogy messze laknak.

– Kiegyensúlyozottnak tűnsz, mint aki az élettől mindkét hivatást megkapta, még ha ezért nagyon meg is küzdesz.

– Örök libikóka, folyamatos küzdelem, hogy az anyaság mellett komolyan tudjak készülni a koncertekre. Hol úgy érzem, hogy nem foglalkozom eleget a gyerekekkel, hol fordítva, a szakmai felkészülésre szánt időt keveslem – és akkor még nem is beszéltünk a háztartásról, az együtteseink menedzseléséről… Maximalista vagyok, és nem tudok elég elfogadó vagy megbocsátó lenni magammal szemben. Azt hiszem, belső küzdelmeim nagy része ebből adódik, hiszen a közönség és a környezetemben élők sokkal elfogadóbbak velem. De meg tudom élni mindennek a teljességét is.

– Úgy tűnik, nem vagy az a típus, aki ne tudna hálát érezni azért, ha valamilyen terve megvalósul.

– A céljaim általában racionálisak, nem elérhetetlenek. A közvetlen feladataimra és lehetőségeimre igyekszem koncentrálni. Amikor nagyon elrugaszkodott gondolataim voltak, és sóvárogva azt vizsgálgattam, egyik vagy másik zenekar hogyan juthatott magasabb státuszba, és mit kellene tennünk, hogy mi is ott legyünk, mindig arra jutottam végül: én nem tudnám, nem akarnám azt az utat járni.

Egyrészt nem akarok populárisabb zenei irányba haladni, másrészt nekem fontos, hogy rend legyen otthon, hogy elültethessem a kertemben a szeretett növényeimet, és nem tudnék egy hónapra elszakadni a családomtól egy turné kedvéért.

Amíg kicsik voltak, nem utaztam el a gyerekeimtől pár óránál több időre, mert szoptattam őket hároméves korukig. Természetesen szeretném, hogy minél többeket megérintsen a zenénk, de az embernek elsősorban önmaga lelki és szakmai fejlődésében kell keresnie az előrelépés lehetőségét.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A lapot előfizetheti itt. 

– Előadásodat az A betű történetével kezdted. Kifejtenéd röviden, miért volt olyan nagy hatással rád „a piros toll üzenete”, és hogyan indított el tanárként a pozitív pszichológia felé?

– Az MQ® és én ebben a történetben találtunk egymásra: „Emlékezz vissza, hogyan tanultál meg írni. A tanítónő 50-szer leíratta veled az »a« betűt, aztán beszedte a füzeteket, és a piros tollával akkurátusan aláhúzta azt, amelyik nem szép, nem úgy kanyarodik, kilóg a sorból. Ma már létezik a világon olyan iskola, ahol a tanítónő ugyanúgy leíratja 50-szer a betűt, de utána odaadja neked a tollat, hogy karikázd be te a legszebbet.”

Mélyen megérintett ez a történet, hiszen nekem is van piros tollam, amellyel éveken keresztül a legnagyobb jóindulatommal azt üzentem a diákjaimnak, hogy nem elég jók.

Azonnal magamnak akartam a történetben rejlő szemléletváltást: hibaazonosítás helyett a jó működésekre koncentrálást, illetve a kontroll lehetséges megosztását.

Somkövi Bernadett

– „A pozitív pszichológia a tanteremben” projektet dr. Kovács Eszterrel, az MQ® módszer megalkotójával indítottátok el. Mi volt a célotok?

– Az üzleti világban sikeresen működő brandet a magyar közoktatás valóságában kamatoztatni: fejleszteni az osztályom tanulóinak személyes- és szociális kompetenciáit, illetve megtámogatni a fejlesztő munkát a pozitív pszichológia legújabb, tudományos vívmányainak felhasználásával.

– Első gyakorlatként osztályfőnöki feladatot vállaltál a Szent László Gimnáziumban. Hogyan épült fel a diákok jóllétére és a személyes erősségekre fókuszáló program?

– A program első körében a résztvevők személyes kompetenciáira helyeztük a fókuszt: elindult a személyes erősségeik feltérképezése, önértéktudatuk erősítése, erőforrásaik tudatosítása. Helyzetértelmező gondolkodásukat felmértem MQ® teszttel. Ezt követően a hangsúlyt a nyelvet tanulók szociális kompetenciáira tettük: társas készségeik – kommunikáció, együttműködés – finomhangolására, illetve egy olyan „bővíts–építs” légkör kialakítására törekedtünk a nyelvórákon, amely a lehető legnagyobb mértékben támogatja a nyelvtanulást csoportos keretek között. Tudományosan bizonyított tény, hogy a pozitív érzések kiszélesítik az egyén gondolati és cselekvési repertoárját.

A diákokkal együtt dolgoztunk azon, hogy minél több pozitív érzést – érdeklődés, vidámság, öröm, büszkeség, hála, stb. – tudjanak megélni, hiszen jó hangulatban könnyebben megy a tanulás.

– Beilleszthető mindez a Nemzeti Alaptantervbe?

– A nyelvi alapkészségeket a belső motivációra támaszkodva fejlesztjük: kompetencia – erősségek és fejlesztendő területek, kapcsolódás egymáshoz és a nyelvtanárhoz, és autonómia, az önirányítás szabadsága. Ez tökéletes összhangban áll a NAT-ban megfogalmazott céllal: hatékony, önálló tanulás fejlesztése kulcskompetenciával az idegen nyelvtanulásban.

Sőt, a program ennél többet kínál: a nyelvtanulás–nyelvtanítás szereplői számára egyszerre teljesül az eredményesség és a jól-lét.

– A módszer nemcsak az írásbeli, hanem a szóbeli kihívásokra készülésben is segít. Hogyan?

– Mindkét esetben visszajelzést kap a diák arról, mit csinált jól, mire kell még figyelmet fordítania, így pontosan látja, hol tart. Örülni tud az elért eredményeinek, és ezekből erőt merítve tud az általa megfogalmazott cél felé haladni. Megtanulja értékelni önmaga és a társai munkáját is. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne egy külső visszajelzés, érdemjegy alapján kerüljön be egy skatulyába.

Somkövi Bernadett tanítványaival

– Első megmérettetésként egy húszperces színdarabot állítottatok össze a kilencedikes osztályoddal, ahol mindenki olyan feladatot kapott, amiben a legjobb. Mitől volt ez egyértelműen sikeres?

– A kezükbe adtam a döntést: Mindenáron nyerni szeretnének? Vagy jól szeretnék érezni magukat? Úgy szeretnének a dobogóra állni, hogy közben a jól-létükre is figyelünk? Más felkészülési stratégiát igényel a háromféle kategória.

Az utóbbit választották. Ebben erősen jelen van az együttműködés, a bizalom, a felelősség- és kockázatvállalás, illetve annak a lehetősége, hogy a közös, belülről fakadó cél elérése érdekében mindenki hozzátehet magából valami értékeset.

– Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (OKTV) 16 diákod jutott tovább a középdöntőbe, négyszer többen, mint 10 évvel azelőtt, amikor még az MQ® módszer nélkül készítetted fel őket.

– Az MQ® fejlesztő programnak kulcsszerepe volt a háromfordulós olasz nyelvi OKTV-re felkészítő szakkör munkájában. Már az első fordulóba egy reális optimizmuson alapuló fejlesztő program előnyeit élvezve vágtak bele, így tisztában voltak erősségeikkel. Az első forduló sikere után a 16 diák együttműködésre építettük a felkészítő szakkör további munkáját: tanári irányítással, pármunkában, kiscsoportban készültek, gyakoroltak. Mindenki beadta a munkáját a közösbe: egyénileg kidolgoztak egy témát, és tizenötöt kaptak meg cserébe.

Felismerték annak az értékét, hogy a sokféle nézőpontból óriási előnyt lehet kovácsolni.

Értő füllel hallgatták egymást, hogy pozitív visszajelzést tudjanak adni a társuknak, és építő kritika formájában tudják megfogalmazni a még fejlesztendő területeket.

– Az eredmény: minden diákod továbbjutott a döntőbe – ez az összes döntős diáknak több mint felét jelentette –, és elhozták az első helyezések nagy részét. Sőt, ezt a kiemelkedő eredményt egy év múlva megismételtétek, tehát nem egyszeri sikerről van szó.

– Igen, a közös munka óriási sikert hozott: mind a 16 tanuló bejutott egy osztályból az országos döntőbe, első, második, harmadik és további fantasztikus helyezésekkel.

Ilyen kiugróan magas eredmény még nem volt a Szent László Gimnázium történetében. Egy évvel később a felkészítő munkához csatlakozott az akkori harmadikos csoportom is, és ismét 16 diákom ért kiemelkedő helyezéseket. A módszer bizonyított.

– Mi történt azóta ezekkel a diákokkal?

– Bekerültek a hőn áhított egyetemi szakokra, ahol igen nagy a túljelentkezés. Szívet melengető minden egyes beszámoló, ami tőlük érkezik sikerekről, nehézségekről, kihívásokról. Bízom benne, hogy élni tudnak majd az MQ® program üzenetével: „Légy, aki lehetsz!”.

– Más tantárgyak esetén is lehet alkalmazni, az előadáson mégis azt mondtad: nyelvtanárként könnyebb dolgod van a módszerrel, mint más tantárgyat tanítóknak. Miért?

– A módszer lényege a szemléletváltás. Minden pedagógus előtt nyitva áll, hogy a „jól működésekre” helyezze a hangsúlyt. A nyelvtanár igen szerencsés helyzetben van, hiszen a tartalom könnyen összeegyeztethető a pozitív pszichológia eszköztárával: például tulajdonságokat lehet úgy tanítani, hogy azt nézzük meg, ki miben jó, illetve miben szeretne fejlődni, a szabadidő témakörben pedig górcső alá lehet venni a személyes erőforrásokat.

–  Minden pedagógus előtt nyitva áll?

– Igen. A sikereinken felbuzdulva ugyanis pedagógus-továbbképzéseket dolgoztunk ki: azt szeretnénk, hogy az MQ® módszer az ország összes pedagógusa számára elérhető legyen.

Jelenleg három tréningünk fut: Pozitív pszichológia a tanteremben, Belső motiváció és a Momentán Társulattal közös ImPro PlayshoP, amelyekre szeretettel várunk minden érdeklődőt.

 

Dunay Katalin, Somkövi Bernadett, Tóth Viktor

– Ha ez ennyire jó és sikeres, miért nem így tanít mindenki?

– Égető szükség van arra, hogy a pályán lévő pedagógusok bővíthessék az eszköztárukat, szabadon eldönthessék, milyen irányban képzik magukat tovább, és erre megkaphassák a szükséges időkeretet és anyagi fedezetet.

Fontos lenne, hogy a folyamatosan változó világ új kihívásaival összhangban, hivatásuk fontosságának tudatában léphessenek be reggelente az osztályterembe.

Számunkra nagyon sokat jelentett, hogy a Szent László Gimnázium igazgatója, Sárkány Péter a kezdetektől fogva értéknek tekintette a munkánkat. Az MQ® teammel, Dunay Katalinnal, Lukácsi Nórával és Tóth Viktorral folyamatosan tartunk tréningeket, workshopokat.

Az igazi nagy áttörést azonban az jelentené, ha a módszer helyet kapna a tanárképzésben.

– A te munkád abból áll, hogy örülsz – mondta neked egyszer egy diákod. Az eddigi eredmények alapján most minek örülsz, örülnél a legjobban?

– Annak, hogy amikor valami újat tanulok, az a fejemben már automatikusan MQ® alapokra épül. Ennek köszönhetően inspiráló, kreatív tartalmakat tudok létrehozni olyan emberekkel együttműködve, akiket tisztelek és szeretek, akik számára szintén érték a társadalmi felelősségvállalás. Így született meg új programunk is, az ImPro playshoP, dr. Kovács Eszterrel (Skilltogo) és Harsányi Bencével (Momentán Társulat) együttműködve, amely során a pozitív pszichológiát és az improvizációs technikákat a nyelvóra izgalmas valóságává gyúrjuk.

– Mik voltak a Te „mi leszek, ha nagy leszek” elképzeléseid?

– Édesapán filmrendező volt, édesanyám énekelt, úgyhogy a művészi pálya nem volt ismeretlen a család körében. Négyéves koromban megállapították, hogy van zenei tehetségem. El is vittek Kecskemétre egy híres zenetanárhoz, távoli rokonunkhoz. Ő, Párdányi Judit javasolta, hogy irányítsanak zenei pályára. Így aztán zenei általánosba írattak, ahol a klasszikus gitár mellett zenekarokat szerveztem, gitároztunk, zongoráztunk, három-négy szólamban énekeltük a Beatles-slágereket.

Édesanyám azt szerette volna, hogy karmester legyek vagy operaénekes. Apukám azt, hogy filmrendező vagy színész. Mindenesetre támogattak.

Én eközben zenekarokban gitároztam, énekeltem, basszusgitároztam és vokáloztam az összes korabeli nagy sztár mögött Máté Pétertől Cserháti Zsuzsiig. Jákó Verával meg Solti Károllyal is turnéztam. Fantasztikus gyakorlat volt, megesett, hogy napi 6-8 előadáson léptünk föl.

– Megbocsátották otthon, hogy mégsem lettél karmester?

– Hát persze! Édesapám még ott ülhetett szmokingban a szegedi Dóm téren, a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatóján.

– Tudatában voltatok akkor, hogy színháztörténelmet írtok? Ez volt Kelet-Európa első Szupersztárja.

– Persze hogy tudtuk! Miklós Tibiéknek korábban volt már egy nagy sikerű bemutatójuk a műből, amely Aczél elvtársnál végződött. Hogy ezt a darabot a rendszerváltozást megelőzően, a szegedi Dóm előtt, nyolc estén át hét-hétezer embernek bemutathattuk, az nem csupán színháztörténelem volt, de a magyar történelemben is említésre érdemes.

– Hívő emberként számodra ez vallási élmény is volt?

– Természetesen! Onnantól fogva, hogy rám osztották a szerepet, igyekeztem úgy élni, hogy minél méltóbb legyek rá.

Naponta forgattam a Bibliát, megnéztem minden témába vágó filmet, elolvastam minden elérhető olvasmányt. És növesztettem a hajamat meg a szakállamat. Lelkileg és fizikailag egyaránt készültem.

– Színészi utadon mennyiben segített, hogy egy ekkora „abszolút főszerep” után jöttek a kisebb, ám színészileg tán még nehezebb szerepek: Marius A nyomorultakban, Akáciusz A bestiában?

– Azért Marius sem karakterszerep, ráadásul a világon másodikként mutathattuk be a londoniak után, csodálatos színésztársakkal, Szinetár Miklós monumentális rendezésében.  Mariusnak köszönhetem Jean Valjeant, A nyomorultak főszerepét, amelyet maga a londoni „producerpápa”, Mackintosh osztott rám a duisburgi előadásokon. Már Szegeden ráírta a londoni lemez borítójára: „Várd ki, míg elég idős leszel Jean Valjeannak!” 

Amikor a londoni meghallgatás után megmutattam Mackintoshnak a dedikált lemezt, megölelt, és büszkén mutogatta mindenkinek: én már tíz éve láttam ebben a magyar fiúban a jövendő Jean Valjeant.

Hetente hatszor játszhattam első szereposztásban egy színházban, amelyet erre a bemutatóra építettek föl. Két évet töltöttünk kint.

– Siker, elismertség, nyugati gázsi. Miért tértél haza?

– Nem akartam megvárni, hogy egyszer csak véget érjen, és tudtam, hogy a Madách Színház is műsorra tűzi A nyomorultakat. Hazajöttem Jean Valjeannak.

Sasvári Sándor, fotó: Páczai Tamás

– Odakint technika, showbiznisz és menedzsment a zenés színház három pillére. Belülről átélve mi a különbség az itthonihoz képest?

– Ma már kevesebb, akkoriban óriási volt. Rengeteg pénzből nemzetközi csapatot válogattak össze. A duisburgi A nyomorultakban körülbelül tizenöt náció képviseltette magát – közöttük öten voltunk magyarok. Nagyüzem. Heti nyolc előadás londoni felügyelettel: a sminkestől a sound designerig mindenki Londonból jön. Elképesztő színpadtechnika, computer-vezérelte barikád, rendszeresen részpróbák, miközben hetente hatszor színpadon vagy. De a gázsid minden hónapban pontosan megjelenik a számládon. Profizmus.

Az is igaz, hogy a holland rendezőnő egy ízben leültette az egész társulatot, hogy hallgassák meg tőlünk, magyaroktól, milyen is egy igazi forradalom. Apám emlékeit meséltem el nekik. Attól fogva új íze lett a forradalmi jeleneteknek, a lapok is megírták, hogy a magyarok tüzet vittek az előadásba.

Ma már itthon is sok pénzt fektetnek egy előadásba, csak mivel nincs en suite színjátszás, lejátszunk hat Fantomot, aztán fél évig a repertoár másik huszonöt darabja megy, ami megnehezíti a produkciók kézben tartását.

– Krisztusi korban jött el számodra a Szupersztár hazai ősbemutatója, még épp jókor lehettél Marius, hogy a lehető legjobbkor visszaérkezz Jean Valjeanként, ideális korban lettél Vronszkij és Veres Pál, de bevártad Karenint is…

– Én még játszottam volna Vronszkijt, de elfogadtam Kerényi Imre érveit. Azért az első Vronszkij én lehettem, Miklós Tibi és Kocsák Tibi rám írták a szerepet, ahogyan Nagy Anikóra Anna Kareninát és Lady Ashtont vagy Vikidál Gyuszira Szurov őrnagyot. Ez utóbbi, Az utazás óriási előadás volt. Nagy álmom még egyébként az Atilla, amelyet Miklós Tibor írt meg, és amelyhez Zakar István szerzett remek zenét. Nem nyugszom, amíg be nem mutatjuk. Sok-sok lóval!

– Ilyen szerepekért érdemes volt hazajönnöd.

– Pontosan. Jót tett a kitekintés, de idehaza kell teljesítenem. Nemrég Hamburgból ajánlottak egy kisebb szerepet, de ha itthon énekelhetem a Fantom főszerepét, miért mennék oda? Boldog vagyok itthon a családommal és a lovaimmal.

– Senkivel sem találkoztam még a színházi szakmában, aki ne szeretne. Mi a titkod?

– Szeretem az embereket, és ezt el is mondom nekik! Intrikákra szerencsére időm sincs: minden percem elfoglalt.

Állatorvos, patkolás, zab, széna, a gyerekek füzetei legyenek bekötve, érjenek be az iskolába, próbák, versenyek, előadások, mi több, bár sokáig ellenálltam, mostanában elvállaltam egy-két tanítványt is.

Egészségesek vagyunk, gyönyörűek a lányaim, vannak szerepeim, mi kell még? A családom és a lovaim tökéletesen feltöltenek. Ha van titok: szeretet, szeretet, szeretet.

Az interjú 2015 áprilisában jelent meg a Képmás magazinban. A magazinra előfizethet itt.

Szia, mondom, Gabi vagyok. 

A kisfiú kicsit megáll, megint rikkant, örül. Kekszes nyálas kezével kapaszkodik, megfogja kinyújtott kezem. Játszunk. Peti a neve, mondja anyuka. Mást is mondana. Peti huncutul hintázik jobbra és balra, meg-megérinti a kezem, nagyokat rikkant bújócskázik. 

A mellettem álló trikós úr megunja: Minek ILYENNEL buszra szállni, tisztára undorító! 

Megdöbbenek. Senki nem szól. Van, aki zordan bólogat, van, aki egy arcjáték erejéig megbotránkozik a férfi szavain. 

Anyuka kevésbé. Megszokta. Zsebkendőt vesz elő. Én is törlőkendőt veszek elő. Letakarítjuk Peti nyomait. Együtt vagyunk. Peti vidáman figyel minket. Egy tiszta zsepivel megcsikizem a kezét. Peti hangosan örül, a zord ember majd' felrobban. 

Együtt szállok le Petiékkel a Keletinél. Megsimogatom a kisfiú vállát, ő erősen megölel. Nem mindenkit szokott, mondta anyukája. Nem folytatja. Sietve indulnak, Peti hátrafelé megy, és lóbálja kezét. Nagyokat rikkant. 

Szia, Peti!

Kép: Jelleke Vanooteghem on Unsplash

Nem csupán víz által, hanem víz és vér által.
(…) a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.
(1Ján 5,6-8)

Ha igaz, hogy paradigmaváltásra van szükség a Föld, illetve az Emberiség megmentése érdekében, akkor paradigmaváltók is kellenek. Ezt a tudatos emberfajtát nevezzük biomókusnak. Csodáljuk vizionárius bátorságáért, de persze némi szarkasztikus távolságot tartunk egészség- és küldetéstudatának vadhajtásaitól.

A biomókus ivási szokásairól csak egy biztosat állíthatunk: vizet iszik. Illetve vizet is, esetleg főleg vizet. A Cola- és Fanta-ivók még mindig népes táborát lesajnálja – bár tinédzser korában a házibulikon még nem feltétlenül volt ennyire vonalas. Ha mégis nagy néha kólára fanyalodik, azt alaposan megindokolja magának (pl. álmos). Ezen ritka esetekben csakis Cocát VAGY Pepsit iszik, a segédmunkások által előszeretettel fogyasztott, nem bevezetett márkanevű kóláktól borzadva fordul el. Számára az a tablettás bor kategória.

Kép

Kép: Philipp Kammerer on Unsplash

Ajzószerek?!

A folyékony halmazállapotú ajzószerekkel kapcsolatban a biomókus némileg zavarban van. Ha kávézik, igyekszik leszokni, csökkenteni az adagokat, legfeljebb 8 órával lefekvés előtt és tipikusan felkelés után inni. Elborzadva gondol arra, hogy egy csésze kávé vízlábnyoma – állítólag, „brit tudósok szerint” – 140 liter. Nem is beszélve a kapcsolódó CO2 kibocsátásról, hiszen hazánk tudvalevőleg viszonylag messze esik a kávétermő vidékektől (ún. kávéöv: 900 m tengerszint feletti trópusi területek). A biomókus globális tudata általában nem teljesen holisztikus, hiszen akkor azt is tudná, hogy egyfelől 26 millió ember vesztené el világszerte a megélhetését, ha mindenki varázsütésre leszokna, másfelől 1 kg rizs előállítása tízszer akkora vízlábnyommal jár. Márpedig azt még Misi mókus is tudja, hogy a sok kínait csak rizzsel lehet etetni, lehetőleg odahaza…

A biomókus szigorúan kerüli az energiaitalt, legmélyebb meggyőződése, hogy azt 10–20–50 év múlva karcinogén vagy egyéb gyilkos kategóriába fogják sorolni.

BM mélyen megdöbben annak a hazai TDK-dolgozatnak az eredményén, miszerint az egyetemista fiatalok még csak nem is vizsgaidőszakban, hanem bulik alkalmával isszák a többnyire ördögi márkanevű keskenydobozos energiaitalokat – azaz az energiaital a fiatalok kávéja. A biomókus holmi buli kedvéért nem akar előbb meghalni, a pokolban (hell) égni (burn), kígyókkal (vipera) vagy kábítószerrel (cocaine), esetleg bombával érintkezésbe kerülni, szörnyeteggé (monster) válni, a vörös bika nem kedvenc állata, és gyanús számára a termékcsomagoláson a harsány adrenalin vagy taurin felirat. (Aki szeretne itt számmisztikázni, színdinamikázni vagy egyszerűen olvasni erről egy jó kis összeesküvés-elméletet, itt pl. megteheti.)

A biomókus eleve tartózkodik az aludobozos italtól, mert tudja, hogy annak környezeti terhe legalább húszszorosa a visszaváltható üvegnek, bár még mindig fele az eldobható üvegpalacknak.

A biomókus ezért lelkesen viszi vissza a nevetségesen alacsony betétdíjas sörösdobozokat és üvegeket, s elszorul a szíve, valahányszor az okos üvegvisszaváltó automata (miért is nem néni?) futószalagja megfordul, s visszalök egy-egy nemszeretem pezsgősüveget. Természetesen kölyökpezsgőset!

Semmi, ami a-val kezdődik

A biomókus alkoholt is mértékkel fogyaszt. Pálinkát vagy más töményet csak ha fáj a torka vagy nagyon kínálgatják, sört leginkább nyáron, bort max. decit párnaponta. Akkor is megadja módját, borospohárba tölti, a pohár hasát nem szorongatja, lábát keccsel, két ujjal tartja, a Noé-féle nedűt lötyögteti, szagolgatja, ízlelgeti. A biomókus sosem vedel! Tudja, hogy az alkohol kultúra. Azt is, hogy ha sportol és/vagy kissé kiszárad az ember, utána nem érdemes alkoholt inni – igen gyorsan hat… De persze csak annak, akinek céljai pont ellentétesek a biomókuséval. A BM józan és tudatos! Ő 5 litert iszik naponta, mert hallotta valahol, s abba már ritkán gondol bele, hogy 50 és 110 kilós embereknek, télen vagy nyáron, fizikai vagy szellemi munkát végezve, feltehetően nem egy – egyébként feltűnően magas – átlagszámot kellene megjegyezni. Az extrém-biomókus messziről megismerhető futás közben a ráaggatott tevepúpról, oldalához erősített „izóról”, frissítő zseléről és egyéb ezoterikus – valamint felettébb drága – sportoló-italokról.

Kép

Víz!

De ne térjünk el a sport irányába, mivel az imént el is értünk a biomókus italozásának legneuralgikusabb pontjához: a vízhez.

A BM-vallás sajnos igencsak megosztott a víz tekintetben. A kanonizált többség (nevezzük őket – persze mindenféle áthallás nélkül – katolikusoknak) csapvizet iszik, s ebben valószínűleg igaza is van. Legalábbis Magyarországon, ahol tudvalevőleg a csapvíz egészséges, jóízű, bőven van és olcsó. A katolikus BM ismeri azon vaktesztek eredményét, ahol a bevontak szenzációs 49–51% arányban szokták tudni megkülönböztetni a „klóros” csapvizet az „egészséges” ásványvíztől. (Apropó: az a fehér izé, azt hiszem, inkább oxigén a vízben, mint klór, másképp nem tűnne el belőle felfelé törekedve fél perc után. Nem tagadva ezzel a klórral való tisztítást.)

Nem így a kisebbség (legyenek ők a protestánsok.) Az újhitű BM igenis ásványvizet iszik! Ha egészség- és bolygótudata ütközik, ő igenis az előbbihez húz. Elvégre belőle csak egy van, a többiekből pedig igen sok, s még több várható. Sajnos a vallásreform újabb szakadásokhoz vezet: vannak ugye a buborékosok és buborékmentesek, ezt minden pincér tudja. De vannak már félbuborékosok is, márkahűek és gagyiásványvíz-ivók, pillepalackosok (ezen belül másfélliteresek és félliteresek) és ballonosok, és külön elhajlást képez a pivízivók szigorú szektája. A református biomókusok vallják, hogy a csapvíz mind Duna, abban pedig a népdal szerint sok a fogamzásgátló. És még belefolyik a műtrágya meg a növényvédőszer is. A protestáns biomókus nem vesz tudomást róla, hogy a műanyagpalackban igen sokáig áll a víz, hogy a petpalackból bizony beoldódhat ez-az, különösen melegben, vagy ha hónapokig áll a boltpolcon, hogy a hulladékról és a szállításról ne is beszéljünk. Számára az egészség mindennél fontosabb, még a pénztárcájánál is, hiszen egy liter ásványvíz, még a legegyeurósabb fajtából is legalább 80–100-szor annyiba kerül, mint hasonló mennyiségű csapi társa.

Mint gyümölcs a fán…

A biomókus szereti a gyümölcsleveket.

Ha ráér, maga csavarja, centrifugázza, mixeli, konyhájában olyan robotgépek sorakoznak, amelyek tisztítása messze meghaladja egy átlagos mosólány képességeit. Elvadultabbak biozöldségből préselik. A biomókus szinte mindig saját, egyedi palackkal bír – a trendipalackipar legnagyobb örömére –, ezt viszi magával, kortyolgatja. Egyesek szerint orális fixációja van: állandóan kortyolgat. Termosz vagy pille, műanyag vagy üveg, sétáló, gurtnis vagy retikülbe simuló – palackkérdésben megint nincs egység. A BM kombidobozból is iszik, többnyire száz százalékost. Látta a Narancslé útját, legalább a tízperces változatot, ezért van némi lelkifurdalása.

Biomókusaim az Úrban, fontos, mit iszunk, de egyet ne felejtsetek: óránként mindig kb. ezer ember hal éhen a Földön, s nagy részük szomjan. Ők bármit meginnának, azaz egészséges vízhez sem jutnak. A globális igazságosság jegyében, legalább néha küldjétek el a kávé, gyümölcslé vagy ásványvíz árát Afrikába! S becses szervezetetekkel tisztítsátok a csapvizet, az is ezt teszi veletek!