Hedwig Eva Maria Kiesler 1914-ben született Bécsben, egy felső középosztálybeli zsidó családban. Apja lembergi származású bankigazgató volt, anyja pedig budapesti zongoraművész. A kislányt feltűnő szépsége miatt már kamaszkorában színésznek képezték Berlinben. Az első komolyabb megbízása mindjárt botrányt kavart. Még tizenkilenc éves sem volt, amikor 1933-ban eljátszotta az „Eksztázis” című film főszerepét. Ebben egy elhanyagolt fiatal feleséget alakított, és néhány pillanatra meztelenül mutatták, sőt, orgazmust is eljátszott premier plánban. Még ebben az évben férjhez ment egy nála tizenöt évvel idősebb fegyverkereskedőhöz, Friedrich Mandlhoz. A férfi nagyban szállított lőszert Mussolini fasiszta hadseregének, és bár apai ágról ő maga is zsidó származású volt, szívélyes és gyümölcsöző kapcsolatot ápolt Adolf Hitlerrel is.

A fiatal feleséget tárgyként, dekoratív babaként kezelte, semmiben nem engedett neki önállóságot. Minden lépését figyelte, kontrollálta, a filmezést egyszerűen megtiltotta.

A szó szoros értelmében várfogságban tartotta őt saját erődítményében, a Schwarzenau-kastélyban, ahol egyébként Hitler és Mussolini is részt vett a luxuspartikon.

Szökés a várkastélyból

Akármilyen fiatal és tapasztalatlan volt Hedwig, ezt a bánásmódot nem sokáig tűrte. 1937-ben kalandos körülmények között, cselédlánynak öltözve szökött meg a férje várkastélyából.

Párizsba ment, ahol egy európai tehetségekre vadászó amerikai producer, Louis B. Mayer nagyon hamar rátalált, és kiutaztatta őt Hollywoodba. Itt aztán viharos sebességgel filmsztárt csináltak belőle. Az akkoriban közismert „Extázisos nő” elnevezés helyett ettől kezdve ő lett Hedy Lamarr, „a világ legszebb nője”, és egymás után kapta a filmszerepeket.

Igaz ugyan, hogy soha nem volt képes kilépni a gyönyörű, egzotikus csábító szerepéből, de akkoriban a hozzá hasonló helyzetben lévő színésznőknek nem is sokszor adódott lehetőségük ilyesmire.

Nemcsak szép, okos is

Márpedig ő több akart lenni, mint egy szép test. Hamar kiderült, hogy komoly műszaki érdeklődés és jelentős kreativitás szorult belé. Műszaki képzésben soha nem részesült, kizárólag autodidakta módon tanult, illetve az első férje hadiipari tudásából is csipegetett. Számos találmányt dolgozott ki, és jegyeztetett be Amerikában, mint például egy közlekedési lámpát és a világ egyik első üdítőital-tablettáját. A dúsgazdag Howard Hughes repülőgépmágnás is belépett számos hódolója sorába, és rendelkezésére bocsátotta teljes technikai fejlesztőcsapatát a repülőgépek szárnyprofiljának továbbfejlesztése érdekében.

Nemsokára kitört a második világháború, és Hedy szembekerült a lelkiismeretével. Bár az édesanyját sikerült kimentenie Európából, a saját csillogó karrierje éles ellentétben állt a világ szenvedéseivel. Úgy érezte, hogy mindenképpen hozzá kell járulnia valahogyan a tengelyhatalmak legyőzéséhez.

Gépzongora mint fegyver

A lehetőség nemsokára elérkezett. Egy George Antheil nevű avantgard zeneszerzővel közösen egy lyukszalag‑vezérlésű gépzongorát alakított át hadi célokra. A megoldandó probléma az volt, hogy a haditengerészet rádiótávirányítású torpedóit a németek és a japánok könnyedén el tudták téríteni a rádiójelek zavarásával.

Hedy Lamarr olyan megoldást képzelt el, amely nagy sebességgel változtatja a felhasznált frekvenciát, így az ellenség egyszerűen képtelen beleavatkozni a távirányításba. Mivel a felhasznált gépzongora nyolcvannyolc billentyűt vezérelt lyukszalag segítségével, Hedy szerkezete is éppen ennyi frekvencia között ugrált teljesen véletlenszerűen.

A haditengerészet ugyan megvásárolta a licencet, de egészen a hatvanas évek elejéig, a kubai rakétaválság idejéig nem tudta alkalmazni. Ettől kezdve aztán beindult a gépezet: az alapelv széles körben elterjedt, és olyan katonai megoldások kiindulópontját képezte, amelyeket a nyolcvanas évek közepéig el is zártak a nagyközönségtől. Amikor végül közkinccsé tették, erre alapozódott a későbbi wifi- és bluetooth-technológia is.

Öt férj, három gyerek és nehezen viselt öregkor

Hedy Lamarr tizennyolc filmben játszott, aztán az ötvenes évektől kezdve fokozatosan visszaszorult az élvonalból. Kevesebb szerepajánlatot kapott, és ő maga is válogatós lett. További öt férjet fogyasztott el, két gyereket szült, egyet örökbe fogadott. Az öregedést is egyre nehezebben viselte.

Kétszer kapták bolti lopáson, állandóan pereskedett, és a saját nevelt fiával is annyira összeveszett, hogy évtizedekig nem szóltak egymáshoz. Idős korára rákapott a plasztikai műtétekre: arcplasztikák, ajakfeltöltések, mellnagyobbítások rabja lett, eltorzítva a legendás szépséget, amely még sokáig látható maradt volna.

Hedy Lamarr a nyolcvanas-kilencvenes években szinte teljesen visszavonult a világtól, és megkeseredett emberként, életének nyolcvanhatodik évében halt meg. Találmányai révén azonban 2014-ben felkerült a legmeghatározóbb amerikai felfedezők listájára. Mi pedig, akik egyfolytában mobilozunk, internetezünk és bluetooth-on küldünk egymásnak adatokat, jobb, ha tudjuk, hogy mindezt többek közt egy hollywoodi színésznő tette lehetővé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Építeni csak az képes, aki tudja, hogy ő nem tulajdonosa, hanem sáfára kincseinek, dolgainak, értékeinek, képességeinek. Semmije nincs önmagától, mindenét kapta, mégpedig letéteményként, arra kapta, hogy jól gazdálkodjék vele, a maga és mások valódi javára.

Életétől, házastársától, gyerekeitől kezdve anyagi javaiig, tehetségeiig, jó tulajdonságaiig, erejéig mindene adomány.

Csak az az enyém, amiről tudom ezt – mindaz, amit kaptam Istentől, közvetlenül vagy emberek közvetítésével. Ha ezt nem látom be, hiába veszek luxusautót, palotát, Rolex órát, mindebből semmi sem lesz igazán az enyém, nem is lehet.

Milyen bölcs a nyelv! Nemhiába jelenti a latin gratia, grácia szó egyszerre az ajándékot is meg az érte való hálát is. Elfogadás nélkül nincs adás, ajándékozás, az igazi elfogadás pedig a hála.

Aki nem ad hálát szóban, szívben, mindazért, amit kapott, meg sem kapta azt.

A korszellem sok más értéken kívül a háláról is leszoktat: követelőzésre nevel. Arra ösztönöz, hogy az ember legjobb esetben is természetesnek, magától értetődőnek tartsa javait. A reklámok kulcsszavai – márpedig, amint Ákostól tudjuk, „a reklám a főnök / meg a sorozathősök” – a szerezd meg, csapj le rá, mert megérdemled, mert jár neked szemléletére nevelnek.

Hogy mi lesz javaink sorsa az élet végén, arról Jézus is csak a példázat tompító szűrőjén keresztül beszélt. A példázat emberének élete végén a gazda-Isten elé kell állnia, aki egyetlen dolgot mond neki:

„Adj számot sáfárságodról!” (Lk 16,2). Mire költötted tálentumaidat? Önmagadra vagy másokra? Elfecsérelted vagy kamatoztattad kincseidet? Ez a kérdés.  

Vas István:
A Teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,
ó, Szeretet, és idetettél,
hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,
a teremtett világot,
hogy még a rossz sem céltalan,
mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő
egy vagyok, soha-visszatérő,
s akár a férgek, vagy a szentek,
valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,
művedet meg nem semmisíted,
s a mennyben vagy pokolban
az leszek, ami voltam.

A testvérpár édesanyja magyar, édesapja kínai, aki még harminc évvel ezelőtt választotta új hazájául Magyarországot. A Liu fivérek számára mindkét kultúra egyformán fontos, perfekt beszélnek magyarul és kínaiul, ugyanúgy megünneplik a karácsonyt és a kínai holdújévet is. Szüleik válása óta együtt élnek, legénylakásuk kiválasztásában az volt a legfontosabb szempont, hogy mindössze negyedóra távolságnyira van a Gyakorló Jégcsarnoktól. A beszélgetés során kiderült: minden gondolatuk, szavuk, cselekedetük a gyorskorcsolya körül forog.

Rövid ideig az úszással is kísérleteztek, de mivel gyakran megbetegedtek, ezért új sportágat kerestek maguknak. 2005-ben találtak rá a gyorskorcsolyára, és az akkor tízéves Sanyi szerint szerelem volt első látásra. A sportágban való fejlődésüket egy váratlan fordulat is elősegítette. „Akkoriban Amerika, Kanada, Korea és Kína számított nagyhatalomnak ebben a sportban. 2006-ban részt vettünk a testvéremmel a budapesti felnőtt gyorskorcsolya-világbajnokságon, ahol megismerkedtünk a kínai versenyzőkkel, akik felajánlották, hogy vállalják a képzésünket. Mi pedig megragadtuk ezt a lehetőséget” – meséli Sanyi. A másfél éves tanulási időszak alatt tökéletesre fejlesztették kínai nyelvtudásukat, és a gyorskorcsolya-technikájuk is rengeteget fejlődött.

Miért nem egy sikersportot választottak, kérdezem, mire Sanyi bölcsen csak annyit mond: „Nem a sport teszi népszerűvé a sportolót, hanem a versenyzők teszik naggyá sportágat.”

Sanyi kissé fáradtan válaszol az újabb kérdésekre, érzem, hogy az edzés után inkább menne végre pihenni, hogy aztán feltöltődve jöhessen vissza a délutáni „műszakra”. Amikor ezt megemlítem neki, végre elmosolyodik: „Fárasztó, hogy a sikereimről beszéljek” – mondja viccelődve. Pedig viccet félretéve valóban volna mire büszkének lennie. A 2017-es év nagyon pozitív volt mindkettejük számára. Összesen hét érmet nyertek testvérével, s az olimpiai kvalifikációs világkupa-sorozat mind a négy állomásán dobogós helyezést értek el. Sanyi ötször, öccse, Shaoang, becenevén Ádó kétszer állt dobogóra, előbbi két aranyat és három ezüstöt, míg utóbbi két bronzot gyűjtött. Sándor ráadásul világkupagyőztes lett 1000 méteren. „Nagyon köszönjük, hogy szeretnek minket, és sokan szurkolnak nekünk. Azért csináljuk, hogy tudjanak értünk izgulni.”

Erre a sportra születni kell, vagy inkább eltökéltnek lenni? – kérdezem, és Sanyi meglepő választ ad: „Ha látnám magam, amikor elkezdtem, akkor azt mondanám magamnak, hogy hagyjuk abba. Nincs olyan versenyző, aki mindent tökéletesen meg tud csinálni.

A gyorskorcsolya egy nagyon specifikus sport, amelyet mindennap, minden egyes kis mozdulattal javítani, tökéletesíteni kell. Ha nem figyelünk oda egy hétig egy apró változtatásra, akkor az már meglátszik a jégen.

Milliméternyi eltérésekről beszélünk, amelyek mégis óriási hatással lehetnek a teljesítményre. Szerencsére az edzők nagy segítségünkre vannak ebben. Mentálisan is nagyon nehéz ugyanazokra a dolgokra fókuszálni, amelyeket már tíz éve csinál az ember, de amikor felkelek reggel, úgy vagyok vele, hogy a legjobbat kell kihozni magamból.”

Napi hat-hét órát edzenek, Ágó mindezt érettségire készülés mellett. Sándor egyelőre csak a sportra koncentrál, ő majd az olimpia után fog egyetemre jelentkezni. Általában hat óra körül kelnek, egy óra múlva már bemelegítenek, majd másfél-két órát töltenek a jégen. Ezt „száraz edzés”, követi, amikor a jégen kívül imitálják a mozdulatokat. Ha van idejük, ezt követően pihennek pár órát, majd délután háromtól kezdődik elölről az egész. Kivéve vasárnap, akkor akár nyolcig is alszanak.

Sanyi huszonkettő, testvére tizenkilenc éves. Nem bírom megállni, hogy ne faggassam arról, mégis hogyan pihennek.

„Nehezen. Azt is próbáljuk maximálisan jól csinálni.” Elárulja, hogy alig emlékszik már arra, mikor is pihent utoljára. „Talán tavaly márciusban, mivel nálunk a szezon szeptembertől márciusig tart. Márciustól május 1-ig van pihenőnk. Ez idő alatt úgy próbálunk pihenni, ahogy tudunk.” Az viszont kizárt, hogy összefussunk a Liu fivérekkel a pesti éjszakában. „Néha elmegyünk moziba, vagy megiszunk egy kávét, de ezeket a tevékenységeket is megpróbáljuk minimalizálni. Nem maradunk ki órákra. Még a ruhavásárlást is online intézzük. Bulizni néha ugyan el tudnánk menni, de mégsem tesszük meg, mert az egy hétig is kihatna a teljesítményre. Kevés idő jut a boldogságunkra” – teszi hozzá nevetve.

Az idő markában vannak ezek a fiúk, hiszen tudják, közeleg pályájuk csúcsa. Még közel tíz év lehet ebben a sportban, bár ezt nem mondja ki Sanyi, hiszen tudja jól, a gyorskorcsolya az egyik legkevésbé kiszámítható sport, sok múlik a szerencsén is, és a legidősebb versenyző sem idősebb harmincöt évnél.

Maximalizmusukat csak egyetlen dolog befolyásolja, ez pedig a testvériesség. „Amikor felmegyünk a testvéremmel a pályára, nagyon figyelünk egymásra, mivel azt szeretnénk, hogy mindketten a legjobban tudjunk teljesíteni. Néha félve vágunk neki az egésznek, hiszen tudjuk, hogy ez még nagyobb koncentrációt igényel, mint ha csak magunkra figyelnénk.

Ha csak két továbbjutó hely van, és az egyikünk megnyeri a futamot, de a másik csak harmadik lesz, akkor hiába volt a nagy küzdelem, hiszen a harmadik helyezéssel egyikünk nem jutott tovább. Próbálunk olyan opciókat kitalálni, amelyeknek köszönhetően mindketten nyerni tudunk.”

A sajtótájékoztató lassan a végéhez ér, de nem adom fel, továbbra is igyekszem az elhivatott sportoló lelkéhez közelebb jutni. Sanyi Instagram-oldaláról tudom, hogy barátnője, Elise Christie is élvonalbeli gyorskorcsolyázó. Finoman puhatolódzom afelől, hogy logisztikailag hogyan tudja a sportot és a magánéletet összeegyeztetni, mire Sanyi csak annyit válaszol egy félmosoly kíséretében: „Kitartó gyerek vagyok…”

Edzőruhája alól kikandikál néhány tetoválás. Ha jól látom, az egyik az olimpiai ötkarikát ábrázolja. „A 2014-es szocsi téli olimpia után varrattam magamra. Apu rajzolta meg a régi kínai írásokat. Azt jelentik: Fájdalom nélkül nincs haszon. Az oroszlánt Angliában tetováltattam a karomra, erős állat, ő az állatok királya. Motivál miden edzésen, és ha rá nézek, arra gondolok, hogy még keményebben is meg tudom csinálni.”

Szurkolok, hogy a 2018-as olimpia után újabb erőt adó emlék kerüljön Sanyira.

– Kipihented a fesztivált?
– Még nem voltam itthon a fesztivál óta, most öt napig vagyok, aztán egy hét Libanon, majd megint Ukrajna, és csak novemberben jövök haza. De munka közben szerencsére megvannak azok a kis katarzisok, amelyek a fizikai erőmet is újragenerálják.

– A fesztivál Ukrán Udvarának tizenhárom vendége, gondolom, különlegesen figyelmes vendéglátást kívánt.
– Nagyon is, mivel idős asszonyokról van szó, akik nemcsak először kerülnek ki a szűk környezetükből – három ukrajnai kis faluból – és ülnek repülőgépre, hanem például útlevelük sincs. Egy busszal elvitték őket a nagyvárosba, Csernyihivbe, hogy elkészítsék az okmányokat. Kértem őket, hogy mindig jelezzenek, merre járnak éppen.

Küldtek is a segítőink egy képet, ahogy a váróban ülnek, ölükben a csomagolt elemózsia, a szalonna, és énekelnek. Egy óra múlva látom, hogy megjelenik a csernyihivi lapban, hogy az útlevélközpont igazgatójával állnak egy fotón. Helyi hír lett belőlük.

Magam is tudom a saját utazásaimból, hogy hiába beszélek nyelveket, sokszor a helyi nyelvet is valamennyire, olyan sok impulzus éri ilyenkor az embert, hogy borzasztóan el tud fáradni. Többen voltak a csapatból 80 év fölött, nagyon figyelni kellett arra, hogy ne hajtsák túl magukat, ráadásul akkor voltak a 40 fokos kánikulák is. Persze ezek a mi félelmeink voltak, azaz a szervezőké – ők meg közben úgy táncolták, énekelték végig a fesztivált, mint a húszévesek.

– Akkor az már félsiker, hogy hazaértek épségben, de úgy tudom, a siker másik fele sem maradt el. Honnan jött az ötlet, hogy nénistül szállítsd az ukrajnai népzenét?
– Tavaly felkértek díszvendégnek, annak kapcsán jött a hirtelen ötlet, hogy elhívom őket. Akkor már harmadik éve jártam Ukrajnába falusi énekeseket felkutatni, és éreztem, hogy a sok erőfeszítés ellenére tökéletesen soha nem fogom tudni elhozni az ott átélt élményt, hacsak nem az emberekkel együtt. Az idén sokkal több, 4–5 hónapnyi előkészülettel és nagyobb stábbal indultunk neki. Ez azt jelenti, hogy nagyobb a nyomás is, de úgy érzem, sikerült átugrani a lécet, és sok olyan pillanat született, amikor szervezőből én is közönséggé váltam.

– Ha már szerepváltás: hogyan lettél a Napra zeneszerzőjéből és gitárosából népzenegyűjtő?
– Zeneszerzőként sokszor indultam neki a világnak, Kínába, Indiába, Iránba, hogy inspirációkat gyűjtsek.

Bementem az ottani kis falvakba, általában a szegény területekre, mert a szegénység konzerválja a kultúrát. Nem népzenegyűjtés volt ez, annál kevésbé módszeres és alapos, inkább olyasmi, mint amikor egy író sztorikat hallgat a kocsmában, hogy legyen miből megalkotnia a saját történeteit.

Aztán egyszer csak, egy ukrajnai utamon megéreztem, micsoda elképesztő emberi innováció és kulturális érték van ezeken az eldugott helyeken, és ez sehol sincs lejegyezve. Lassan átalakult az önös művészi érdek valami társadalmilag is értelmezhető céllá. Egyre inkább igyekeztem mindezt rendszerezett felvételsorozatra menteni, hogy mások is megismerhessék, használhassák.

Both Miklós – Kép: Emmer László

– Hogyan tudod mások számára hasznossá tenni?
– Szép lassan egy projektté duzzadt az egész, Ukrajnában például az Ivan Honchar Néprajzi Múzeum a partnerünk. Áprilisban az összes eddigi videónkat szeretnénk a YouTube-ra feltölteni, addigra a múzeum elkészíti a dalszövegeket, a kommenteket, megalkotjuk az egész rendszerét, és bárki elérheti majd. Ezt nagy dolognak tartom, mert a magyar népzenei felvételek sem érhetők el egyszerűen bárki számára, eldugott honlapokon keresgélheti az ember, ha kíváncsi rá. 60 falu 1200 dala gyűlt össze.

– A zene mellett nyilván sok emberi sorsot is megkapsz ráadásul.

– Az első expedíciómon egy 92 éves néninél laktunk, hatalmas trombitahangja volt, súlyos élet húzódott meg az ereje mögött. Az apja segítette világra, de közben kinyomta a fél szemét, és ez egy falusi közösségben számunkra felfoghatatlan teher. Nem is lett férje, egy szeretőjétől lett terhes.

A családja azt mondta neki, akassza fel magát az udvarban, mert itt nem lesz semmiféle zabigyerek. Elment egy falu végére egyedül, megszülte a lányát, aki felnőve alkoholista lett. Ez a néni rengeteg dalt tudott, elképesztően énekelt – azt mondta, az tud a legszebben énekelni, akinek szomorú élet jutott. Volt egy hatalmas ládája telis-tele a gyönyörű hímzéseivel meg kendőkkel, mesélte, hogy azt mindig a halottakról szedi le, ott ez a szokás. Májusban meg akartam látogatni, és messziről látom, hogy a ház ablakai kiverve. A szomszédok mondják: tavaly meghalt. Kérdezem, mi ez a fekete folt a háza előtt, azt felelik, a lánya elégette az összes holmiját, a bútorait, a ruháit, a ládát. Nem nemtörődömségből – ez a hatalmas kulturális kincs a következő generáció számára a szegénységet, az immár kellemetlenné vált falusias jelleget jelenti. Ez számukra a múlt, amelyet nem akarnak tovább hordozni.

– Sok fogadott nagymamád lehet…
– Sajnos Ukrajnában a falvakban a férfiak jóval korábban halnak meg. A hetvenes, nyolcvanas éveikben járó generációkból már alig talál az ember férfi énekeseket. Ebből adódik, hogy ezt a kultúrát az idős asszonyok őrzik. Persze sok emberi kapcsolat is alakult az évek során, amely túlmutatott a felvétel adta kereteken.

– Libanonba is gyűjteni mész?
– Palesztin és drúz táborokba megyünk énekeket felvenni, ottani kutatók is jönnek velünk, és megnézik, hogyan dolgozunk.

– Egy palesztin táborban nem kérdeznek vissza, hogy „kinek van kedve énekelni?”
– Minden ember szeretné felejteni a problémáit. Ezeknek a közösségeknek megvan a természetes receptjük, hogy az éneken és a zenén keresztül hogyan tegyék ezt meg. És ahogy elindul az ének, megjelenik a jókedv.

– Közben pedig készülnek a fotók, az utazófilmek? Azzal szembesültél, hogy csak zenébe csomagolva mégsem lehet minden élményt áthozni?
– Pontosan.

– Szóval, ha kell fotózol és filmezel, ha kincsekre bukkansz, gyűjtővé alakulsz, ha pedig nem tudod a hangszereden eljátszani, amit szeretnél, építesz egy hangszert. Akad olyan, aki követni tud?

– Lenyűgöztek a szituációk, amelyekbe belekerültem, és éreztem, hogy egyrészt ezek már sokáig nem ismételhetők meg, másrészt a következő generációknak is fontosak lehetnek ezek a felvételek.

Nem volt arra lehetőségem, hogy tévéstábot fogadjak, másrészt, ha fogadok, feltehetően hamar unni kezdik, mert nincsenek benne a témában, és ha ők unják, akkor másképp énekelnek azok is, akiket felveszünk. Akárhogy gondolkodtam rajta, mindig az jött ki, hogy vagy én felveszem, vagy a dolog nem fog létrejönni, és csak sajnálkozhatok, hogy micsoda értékeknek voltam én még tanúja, de senki nem foglalkozott vele. A másik oldala pedig az, hogy ha ebbe belerak az ember egy csomó energiát, nagyon öncélúvá válhat mindez a közösség szemében, ha nem kap egy olyan formát, amelyen keresztül a többi ember is hasznát veheti.

Both Miklós – Kép: Emmer László

– Eddig a médiában egy pipával és gitárral barangoló világfinak tűntél, akit a kíváncsiság hajt, és sokszor ki is nyilatkoztatja, hogy nem missziónak tekinti a kutatómunkáját. Most viszont egészen más a benyomásom: mintha nagyon is patikamérlegen mérnéd, mi a hasznos és mi a számodra izgalmas.
– Ez így van, de nyilván össze is függ a kettő. Azért szoktam ezt mondani, mert mindig nagyon gyanúsak az olyan szólamok, hogy én a jövőért meg a hazáért… Én azért csinálom, mert érdekel és inspirál, ugyanakkor persze szeretnék elszámolni az időmmel magam és a többi ember felé.

– Elmagyarázod, miért volt szükséged a hegedűgitár elkészítésére?

– Annyira meghatározta a hangolás a dallamokat, amelyeket el akartam játszani, hogy nem lehetett a gitáron, ezért készítettem egy olyan hegedűszerűt, amin el tudtam játszani. Ha a zenészre egy dallam nagy hatással van, akkor folyton az jár a fejében, és azért gyakorol annyit, mert csak akkor tudja birtokolni, ha el is tudja játszani.

Szerettem volna gitárosként magamévá tenni a hegedűvirtuóz felvételeket.

– A hegedűvirtuózok mindezt értékelték?
– A kalotaszegi Mérában például most játszottunk a Rendhagyó Prímástalálkozó koncertsorozatunkkal azok előtt a zenészek előtt, akiktől tanultunk, és nagyon szerették.

– És a tanáraid általában mit szólnak a gyűjtéseidhez?
– Hívnak előadást tartani, nyilván érdekli őket; de tisztában vagyok vele, hogy mindennek megvan a maga helye, én pedig sokféle dolgot csinálok, nehéz besorolni. A Zenetudományi Intézetben például tartottam előadást, és érzékeltem, mennyire fontos, hogy mindezt tudományos módon is rendszerezzem. Majd, ha a terepmunkából visszaveszek.

– Szét tudod szálazni a saját zenédben, hogy mi honnan származhat?
– Az új hatások mindig jobban láthatók, mert még a felszínen vannak, de aztán később, amikor leülepszik, és már csak a belső logikájuk dolgozik a mélyben, nehezen visszafejthető.

– A jó turista felkészül az úti célból, de hogyan készül fel a zenei nyelvből?
– Jól látod, kulcskérdés egy utazásnál, hogy az ember hogyan készül fel. Tanulmányozza a hely kultúráját, a történelmét, a nyelvét, megtervezi, mit szeretne megnézni. Úgy ugrasz bele az élménybe, mint akit már kiéheztettek az étlap olvasgatásával. A zenére a legnehezebb készülni, sokszor a környezet és az ottlét hozza elő az igazi kérdéseket, szempontokat. Én a Himalájában voltam főleg, és a kisebbségek zenéit tanulmányoztam. Csak akkor tudtam összehasonlítani a magyar népzenével vagy a környező falvakéval, amikor már ott voltam.

– Több interjúban említetted, hogy Kínában nagyon megfogott, mennyire másképp gondolkodnak a zenéről. Mit értesz ezalatt?

– Ahogy a kínai nyelv is teljesen másképp gondolkodik a beszédről és a hangtanról, mint a magyar vagy egy indoeurópai nyelv. Ahogy a nyelvi információt egészen máshogy adja át, ugyanígy a zenei katarzist is más módon éri el. Az évszázadokon át kialakult belső logikája különbözik.

Vegyük a matematikát. Aki nem ismeri a nyelvét, annak egy bonyolultabb számsor valami ákombákomnak tűnik, de mondjuk tíz darab egymást követő kettes számjegy már elnyerné a tetszését. Ha valaki beavatott, akkor őt a bonyolult egyenlet nyűgözi le. Az utóbbi sokkal hosszabb távú öröm, mintha tíz darab kettest néznénk.

Both Miklós és Emmer László a címlapfotózáson – Kép: Páczai Tamás

– Ha egy külföldi zenész magyar zenét keresne, mit mutatnál meg neki?
– Most Libanonban a bejrúti egyetem zenetanáraihoz látogatok el. Őket korábban már elvittem Erdélybe. A Ceauşescu-rendszer sok települést elzárt a világtól, sok negatív hatása mellett a népi kultúrát megóvta. A másik irány, amit mutattam nekik, nem a népzene, hanem a magyar nóta utolsó nagy, fül alapján tanuló játékosai. A magyar nóta az 1800-as években keletkezett műdalokra épül, sokszor bugyuta dallammal, szöveggel, mégis hihetetlen zenei virtuozitást építettek rá a cigány zenészdinasztiák, az improvizáció mesterei. Úgy játszanak a hangszerükön az épp feldobott témákra, ahogy az improvizációs színház művészei. Egy nagy tehetségű zenész a legegyügyűbb témákat is képes többlettel megtölteni. Mindkét téma nagyon izgalmas volt az arab kutatók számára.

– Szerinted mindazt, amivel te zenészként több lettél, meg is tanulhattad volna, ha tegyük fel, tizenévesen készen kapod valakitől a gyűjtéseidet?
– Az ukrán népzene törvényszerűségeinek elsajátításához kihagyhatatlan a terepmunka. Egész egyszerűen nem található meg az interneten vagy tankönyvek formájában olyan mennyiségű és minőségű anyag, amely ezt kiváltaná. Azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon. Számomra érdekes kérdés lesz, hogy a jövő néprajzkutatói milyen módon fogják értelmezni ezt a paraszti kultúrát, amelyet csak felvételekből ismerhetnek. De alkotói oldalról is érdemes közelíteni: ha valaki soha nem mélyült el a mezőségi hegedülésben, de megtetszik neki egy részlet, ebből inspirálódva létrehozhat egy új minőséget. Emellett a terepmunka mindig kitettebb, mint szobában tanulni.

Egy 50 km-es földúton behajtok egy ismeretlen településre, megérkezem, megismerem a helyieket, felépítem a lámpákat, a kamerát, összerakom a képet, felveszem őket, aztán lebontom az egészet, alszom, és másnap megyek tovább… Ha ilyen nagy rajtad a nyomás, hihetetlen tempóban tudsz tanulni és értelmezni.

– Lehet ennek a munkának vége? Nem olyan ez, mint egy szerencsejáték? Nem lehet abbahagyni, mert hátha épp most jön a legértékesebb, legnagyobb felfedezés. Vagy csak még a szomszéd falut megnézem… És ha így van, lehet ezt egy életen át ilyen tempóban hajtani?
– Nem lehet. Épp ez a tempó jelöli ki a határaimat. Egy ponton túl biztosan jobban visszakanyarodom a zenélés felé, de most minden együtt áll, amiért eddig dolgoztunk. Egyre több a felvett anyagunk, ezáltal egyre több az információ, és egyre elképesztőbb összefüggések rajzolódnak ki a felvételekből. Ráadásul több ukrán barátság is szövődött az elmúlt időszak alatt, akikkel öröm együtt dolgozni. Sok év előkészítése után anyagilag is megalapozódott a tevékenységünk az Európai Unió Creative Europe programjának köszönhetően.

– Az utazófilmek a népek zenéjéről szólnak, vagy inkább rólad?
– Nyilván végtelenül össze van gabalyodva az egyén a környezetével. Az utazófilmekben leginkább a témaválasztás az én részem, és hogy azt milyen minőségben és narratívában tudom végigvinni.

A téma a takarásban lévő zenei világok bemutatása, hogy ellensúlyozzuk a szép lassan mindent beborító popkultúrát, amely az egész világon egyre egységesebb képet mutat. Az egységes gondolkodásnak lesz sok pozitív hozománya, de ugyanakkor magával hozza az egyediség eltűnését.

– Te magad is részt veszel az asszimilációban azzal, hogy beépíted mindezt a saját zenédbe, nem? Ennek a kompenzálása is a konzerválás?
– Próbálom keresni az újat alkotóként, de nem érzem ezt asszimilációnak, hiszen épp a globális zenei gondolatot igyekszem tágítani. Közben sokat változom. Ahogy a tudomány művelőjénél is magától értetődik, hogy folyamatosan fejlessze magát olvasással, terepmunkával, konferenciákkal, ugyanúgy a művészembereknél is így kell lennie. Ha valaki arra hivatkozik, hogy erre már nincs ideje, akkor lényegében elvesztette a talajt a lába alól. Mert a talaj nem az a dal, ami meghozta a sikert, hanem a folyamatos kíváncsiság, amivel a dalt is megtaláltuk.

A történet

Ha azt halljuk, troll, akkor biztosan valami ormótlan, nagy, szurtos, durva bőrű, meglehetősen büdös, tohonya és buta lény jut először az eszünkbe, riasztó tekintettel, ami elől a kisebb gyerekek az ágy alá menekülnek. Esetleg a „Harry Potter” bamba hegyi trollja, aki romhalmazt csinált egy lányvécéből. Nos, ezúttal mégsem erről lesz szó, mert a „Trollok” című animációs film apró méretű hőseire egyáltalán nem illik a fenti jellemrajz.

Valahol ebben a képzeletbeli világban él ugyanis egy csapat aprócska, színes lény, akik leginkább kis manókra hasonlítanak, és a szivárvány minden színében pompáznak.

Emellett legfőbb tulajdonságuk, hogy állandóan jókedvük van, könnyen és magabiztosan fejezik ki a pozitív érzelmeiket – talán ennek köszönhető, hogy minden órában ölelőperceket tartanak, amikor egymást ölelgetik –, és bármikor kaphatók egy kis spontán énekelgetésre, ugrabugrálós bulizásra.

Legfőbb ellenségeik, a Bergeniek inkább hasonlítanak arra a képre, ami eredetileg él bennünk a trollokról. Koszosak, büdösek, csúnyák, rendetlenek, de legfőképpen szörnyen boldogtalanok. Egész nap csak morgolódnak, zsörtölődnek, és minden szürke és unalmas körülöttük. Legfőbb hitvallásuk, hogy csakis akkor érhetik el a boldogság állapotát és érezhetik jobban magukat, ha megesznek egy trollt.

Emiatt sokáig túszként tartották fogva királyi udvarukban a kis trollokat, hogy évente megrendezett trollala elnevezésű ünnepségükön díszes lakoma keretében fogyaszthassák el „jól megérdemelt” trolladagjukat. Egészen addig így ment ez, míg végül a trolloknak sikerül megszökniük, és a Bergeniek elől elbújva felépíteniük saját, védett kis birodalmukat. Ám ez a biztonság nem tart sokáig, mert a gonosz Bergeni főszakácsnő rájuk talál, és a trollok közül jó néhányat elhurcol a Bergeniek udvarába. Két kicsi trollra, Pipacsra és Ágasra hárul a feladat, hogy megmentsék a társaikat – van azonban egy kis bökkenő.

Ágas és Pipacs, akár a tűz és a víz, nem is különbözhetnének jobban egymástól. Mindketten furán méregetik, de legfőképpen nem értik a másik mentalitását, és hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Az eseményeket folyton teljesen eltérő szemszögből közelítik meg, és mást helyeznek a fókuszba egy‑egy probléma kapcsán, ami kezdetben igencsak megnehezíti köztük az együttműködést.

Ágas majdnem olyan morgós és mufurc, mint a Bergeniek, és Pipacs el nem tudja képzelni, miért ilyen nyomott a hangulata minden egyes nap.

Ágas pedig egyáltalán nem érti, hogy lehet holmi ölelgetéseket meg dalolászást előtérbe helyezni, amikor egy troll fő feladata az, hogy mindig résen legyen, és felkészüljön a közelgő veszélyekre.

A trollok hajszája, avagy a boldogság nyomában

E két kis apró lény nem csupán a gyerekek kedvencévé válhat, hanem nekünk, felnőtteknek is fontos leckét ad az életből. Először is azt, hogy különbözőségeink ellenére mindannyiunkban vannak olyan értékek, pozitív tulajdonságok, ugyanakkor rejtett sérülések, eltitkolt bánatok is, amelyeknek életünk során egy adott ponton fontos szerep jut majd. Minden élőlény taníthat valamit a másiknak, és egyben tanul is a másiktól. A kihívások és a furcsa helyzetek nem csupán azért jönnek, mert az univerzum vagy a Mindenható bosszantani akar bennünket, hanem egy edzésprogram részei, amit máskor személyiségfejlődés néven emlegetünk.

Másodszor pedig a boldogság egyetemes, univerzális érzés, ugyanakkor mindenki számára mást jelent. Nem kell trollokat vagy más egyéb dolgokat elfogyasztani hozzá. Nem szükségeltetik a tárgyi javak és a státuszszimbólumok felhalmozása, hiszen ezek boldogságfaktora tiszavirág-életű, és nem tart soká a hatásuk.

A boldogságra való képesség azonban mindenkiben benne lakozik, a legfontosabb pedig az, hogy megismerjük önmagunkat annyira, hogy sikeresen beazonosíthassuk, mi az, amitől igazán boldogok lehetünk, annyira, hogy szinte kedvünk támad énekelgetni egyet. Ez persze nem könnyű vállalkozás, mert néha az orrunk előtt a megoldás, csak éppen nem vesszük észre, mert annyira elmerülünk a boldogság kutatásában, mint a trollkirályfi a trollok hajszolásában.

A „tudományos boldogság”

A boldogságot nehéz megfogni, nemcsak az ezt hajszoló embereknek, hanem maguknak a tudósoknak is.

A kutatók sokáig gondolták úgy, hogy a boldogság leginkább az élettel való elégedettséggel mérhető, de ez zsákutcának bizonyult, ugyanis az ilyen kérdőívek esetében az aktuális hangulat rendkívül nagy mértékben, mintegy 70 százalékban befolyásolja a kapott eredményeket.

Sőt, az introvertált emberek kevésbé mutatják ki a vidámságukat, mint az extrovertáltak, így a kutatások alapján úgy tűnhet, mintha ők kevésbé lennének boldogok, mint a kifelé forduló társaik.

A Seligman nevéhez köthető „jól-lét elmélet” felhagy azzal, hogy trollmércével, azaz örömmel, tánccal, kacagással és ölelő percekkel mérje a boldogságot, ehelyett a pozitív érzelmek mellett hangsúlyt fektet négy másik tényezőre is.

• Az első ezek közül az elmélyülés, amikor annyira elmerülünk egy feladatban, hogy úgy érezzük megállt az idő. Ilyenkor többnyire nem igazán érzünk semmit, de később, visszatekintve általában megfogalmazzuk, hogy milyen csodálatos élmény volt.
• A második tényező az értelem, amikor olyan cél szolgálatában cselekszünk, ami valamiképp túlmutat rajtunk.
• A harmadik a teljesítmény, amely az eredményes életet foglalja magába.
• A negyedik elem a pozitív kapcsolatok, vagyis az a tény, hogy igen kevés boldog pillanatunkról mondható el, hogy magányosan éltük volna át, ezek a történetek általában a számunkra fontos másokhoz köthetők.

„Látom, duzzogsz, menj, és segíts valakinek!”

Történetünkben végül a Bergeniek is megtapasztalják, hogy a boldogságra való képesség belülről fakad, ugyanakkor fontosak a társak, akik az életben körbevesznek bennünket, akikkel együtt átélhetjük az érzelmek széles skáláját. A másik ember nemcsak azért fontos, hogy legyen kivel táncolni, duettet énekelni, vagy az ölelőperc idején legyen kit átkarolni, hanem azért is, hogy a szomorúság, aggodalom, csalódottság, kétségbeesés perceiben legyen kivel megosztani a bánatunkat. Sőt, a kutatások szerint gyakran éppen az a megoldás, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mi magunk kezdünk el segíteni másokon.

Jól tudta ezt a bölcs Mrs. Post is, akitől a fenti, fiának intézett tanács származik („Látom, duzzogsz, menj, és segíts valakinek!”), és akinek a történetét Seligman az Élj boldogan! című könyvében vetette papírra.

S ugyanezt tapasztalja meg a filmben Ágas is, aki egy szörnyű traumát követően hamuszürkévé és kissé szarkasztikussá változik, de a segítés nyomán rálel a gyógyulás útjára.

Csupa süti és szivárvány?

„Az életben nem minden süti és szivárvány, hanem vannak rossz dolgok is, és te nem tehetsz ellenük semmit” – hangzik el a filmben a kissé pesszimista mondat, amely nyomán kirajzolódik a derűlátók és a borúlátók között feszülő örök ellentét. A kutatók között régi vitatéma, hogy a határtalan optimizmus mennyiben járul hozzá az egészségesebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb élethez. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy az optimista emberek gyorsabban gyógyulnak, jobb megküzdési stratégiákkal bírnak, találékonyabbak, és nem utolsósorban kedveltebbek, így több támogató társas kapcsolatuk van, mint pesszimista társaiknak.

Mások olyan kutatási eredményekről számolnak be, amelyek szerint az optimizmus szerepet játszik az elővigyázatosság csökkenésében, így a határtalan optimisták sokkal több veszélynek teszik ki magukat, mint kellene, sőt, olykor még a legalapvetőbb biztonsági lépésekről is elfeledkeznek abbéli meggyőződésünk miatt, hogy ők a szerencse kegyeltjei, akiket nem érhet baj.

Trolljaink, Ágas kivételével, ez utóbbi kategóriába esnek, rózsaszín, csillámporos világukban nem történhet semmi rossz, így igencsak veszélyes helyzetbe sodorják magukat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az optimizmus minden esetben rossz választás lenne. Sőt, a derűlátó emberek a már kialakult nehéz helyzetekben könnyebben megtalálják a megoldásokat, jobban alkalmazkodnak a megváltozott szituációkhoz, és mivel hisznek a pozitív végeredményben, képesek harcolni is érte, és végül győzedelmeskednek. Nem baj tehát, ha nem látjuk úgy, hogy körülöttünk minden süti és szivárvány, de képesnek kell lennünk arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a siker érdekében. Ha pedig ez lehetetlen, akkor arra, hogy elfogadjuk az új helyzetet, meglássuk a pozitív hozadékait, esetleg némi humorral enyhítsük azt.

– Olvastam, hogy volt olyan időszakod a Színművészetin, amikor mindennap sírtál, mert rossznak, sikertelennek érezted magad, sosem dicsértek meg. Mi segített túlélni ezt az időszakot?
– Az, hogy túl kellett élni. A Színműn nagyjából fél év alatt színházfüggővé válsz. Kevés olyan színész van, aki elhagyja a pályát, mert van az egésznek egy különös hangulata, szinte szakrális tere, amitől nagyon nehéz elszakadni, ha egyszer bekebelez. Én még azt sem tudtam, hogy mi a színház, de azt igen, hogy nem akarok mással foglalkozni. A hivatásomon túl megtaláltam benne a hitemet, a szerelmeimet, és azt hiszem, magamat is. Pont emiatt a függőség miatt, hálát adok a Jóistennek, hogy jelenleg nem kell sorban állnom, hanem foglalkozhatok azokkal a dolgokkal, amelyek inspirálnak, kvázi alkothatok. Nem arra kell figyelnem, hogy tetszik-e valakinek, amit csinálunk, hanem arra, hogy hatással tudunk-e lenni. A hatás a hívószavam, mert Hamvas Bélát idézve: „Valóság az, ami hat.”

– A képzés során nem is dicsérik meg a hallgatókat?
– Nem nagyon. Ez a szigorú, tulajdonképpen kifulladás alapú munkamódszer a keleti gyökerű színészképzés, ennek köszönhető, hogy a magyar, román, lengyel, orosz színészek évtizedekre visszamenően világszínvonalúak. A „simogatás” inkább a nyugati típusú iskolákban jellemző, de szerintem az nem elég hatásos, ha színészetről van szó. Egy színésznek már fiatalkorában is képesnek kell lennie a lélek egész spektrumát átjárni, ahhoz viszont azt előbb meg kell ismernie. Sokat hallottuk a frázisokat: „éhes színész jó színész”, „fáradt színész jó színész”, sajnos ezek valóban sokszor igaznak bizonyulnak.

Természetesen ez attól is függ, hogy az ember később milyen irányokat választ a művészetén belül. Az, hogy mi az első két évben hárman laktunk a tizenkét négyzetméteres szobában, kellett ahhoz, hogy amikor József Attilaként a népligeti hajléktalanságról beszélek, akkor valóban ő szólaljon meg, és ne azt mondják, hogy Vecsei H. Miklós próbál eljátszani valamit, amitől távol van.

– Nem veszélyes ez a módszer? Nincsenek olyanok, akik nem tudják feldolgozni a sikertelenséget, és hosszabb időre benne ragadnak ebben a depresszív állapotban?
– De, sokan, a Színműn volt, aki öngyilkos lett ebben a hangulatban, szóval veszélyes, igen.

– Te mégis azt gondolod, hogy jó?
– Ha vissza tudsz találni magadhoz, akkor igen.

– Több helyen beszéltél arról is, hogy hívő vagy. Vallásosan neveltek a szüleid?
– Minden vasárnap és hétfőn mentünk templomba, de hívőnek neveltek, nem vallásosnak. A hit volt a fontos, azon belül is az, hogy alakítsunk ki magunknak egy hitet, és az sem baj, ha nem alakul ki. Jól csinálták a szüleim, mert nagyon szoros kapcsolatom lett a Jóistennel. A hit sok ponton segíti az életemet, mindig vissza tudok igazodni a valódi prioritásokhoz.

– Arra neveltek, hogy ne az anyagi dolgok legyenek fontosak, hanem hogy mit tudsz adni másoknak – mondtad egy korábbi interjúban.
– Hát, igen, de nem volt ez ilyen egyszerű, kamaszkoromban például nagyon is számított, hogy van-e pénzem. Biztos sokan azt gondolták (néha én is magamról), hogy álszent vagyok, de mostanában már tényleg tudok úgy cselekedni, ahogy gondolkodom. Azt hiszem, a hithez az is hozzátartozik, hogy az ember tisztában van emberi mivoltával, azzal, hogy rengeteg botlási lehetősége van, de fontos, hogy bocsánatot kérjen, és tanuljon a hibákból.

Vecsei H. Miklós – Kép: Páczai Tamás

– A TEDx-előadásodban az Y-generációhoz kapcsolódóan elmondtad, hogy fontos lenne közös célokat megfogalmaznunk. Neked és a Sztalker csoportos alkotótársaidnak mi ez a közös cél?
– Az az érzésünk, hogy a szüleink generációjának könnyebb volt megtalálni a közös célokat. Könnyebb volt rájönni, hogy miért járnak iskolába, miért dolgoznak, miért mennek az utcán; ők érezhették az értelmét annak, hogy vannak. Most, ebben az információrengetegben nagyon nehéz azt érezni, hogy értelme van a létünknek. Nekünk a színházhoz van tehetségünk, szeretünk játszani, szeretjük a zenéket, a fényeket, egy kicsit minden ága érdekel a színháznak, de igazából próbáljuk megfogalmazni, hogy mi lehet most közös cél. Lehet az oktatás fejlesztése, az átlátható gazdaságpolitika, az integráció – tág témakörök, de ezekről szeretnénk olyan kérdéseket feltenni, amelyek mindenki számára érthetőek.

– Szoros barátság fűz ifj. Vidnyánszky Attilához. Mi az, ami összeköt benneteket?
– Ellentétes jellemek vagyunk, tulajdonképpen egymásnak a reciprokai, de nagyon hasonlóan gondolkodunk a színházról. Mindketten hiszünk a színházon belül egy szakrális térben, ami nem feltétlenül isteni jelenlétet jelent (bár vannak olyan szerepállapotok, amikor azt is érzem), hanem azt,

hogy a színpadon legalább annyira fontos a láthatatlan, mint a látható. A költői színház az, ahol a hatások nem feltétlenül az agyadat érik el, hanem a szívedet. Az ilyen típusú előadást arról lehet megismerni, hogy nézed egy órán keresztül, és nem érted, aztán elkezd hatni a szívedre. Mint amikor beteszed Mozart vagy Verdi Requiemjét.

– „A Pál utcai fiúk” hatalmas siker lett, láttam egy videót, amiben azt mondtad, hogy jó lenne, ha a darab megidézné a nézőkben a barátságot, a grundélményt, az együtt focizást. Ilyen hatását is látjátok az előadásnak?
– Természetesen. Van egy több tízezres rajongótábor, az előadást több mint 150 ezren látták, nyáron 100 tematikus tábor volt, a YouTube-videó nézettsége kétmillió fölött van. Reméljük, hosszútávú hatása is lesz. Érdekes, hogy nekünk még triviális volt a grund, természetes volt, hogy 14 évesen még a játszótéren vagyunk. Ez most már nem így van, a grundot a virtuális játszótér váltotta fel. Ez az előadás egy alternatívát mutat, aztán az már a gyerekek döntése, hogy melyiket választják. Egyébként nagyon sok felnőtt is ír nekünk, vagy videót küld magáról, elmondja, hogy a darab megváltoztatta az életét, újra tud hinni valamiben, amiről azt hitte, hogy már nincs.

– A „Mondjad, Atikám!” egyik nyilvános próbáján mondtad, hogy most nagyon labilis érzelmi állapotban vagy emiatt a próbafolyamat miatt. Hogyan lehet bírni ezt az érzelmi hullámvasutat?
– Azt hiszem, ezt minden színésztől megkérdezik, én is ugyanúgy tudok válaszolni, mint a többiek: ez a feladat. Tényleg én élem meg, tényleg velem történik, és tényleg ennyire sűrített életet él egy színész. Ennek az az eredménye, hogy 25 éves korodban már annyi érzelmed van, mint egy 70 éves embernek, ez egyrészt jó, másrészt sok kérdést vet fel a következő 25 évre vonatkozóan. De én szeretem, ebben érzem jól magam.

– A Vígszínházban „A félkegyelmű” lesz a következő bemutatód március 2-án. Milyen karaktert játszol majd?
– Miskin herceg leszek, a darabot Attila fogja rendezni, együtt írjuk a szövegkönyvet. Ezt a regényt Genfben írta Dosztojevszkij, ami azért izgalmas, mert így rálátott arra, hogy mi van otthon. Külföldről másképp látod az otthoni problémákat, sok mindenre rá lehet így döbbenni. Dosztojevszkij valószínűleg egy ilyen rádöbbenős fázisban volt, amikor megpróbált megírni egy makulátlan embert, aki ugyanakkor nem unalmas. Végtelen igazságvágy és meglepő tisztaság jellemzi, az emberek minden mondatára felkapják a fejüket, és azt mondják: „Mintha ezen már túllennénk.” Szóval ilyen karakter a félkegyelmű.

Vecsei H. Miklós – Kép: Emmer László

Ha beírod a Google-ba a regény címét, azt fogja kiadni, hogy az író arra volt kíváncsi, mi lenne, ha Krisztus most jönne le hozzánk a földre. Ez egy érdekes kérdés, de ezt nem lehet egy háromórás előadásban úgy boncolgatni, hogy tényleg választ kapjanak a nézők. Minket inkább az érdekel, hogy ha megpróbáljuk megmutatni, mit jelent a hit, a szakrális tér, a szakrális érzés, akkor az fogyasztható-e egy olyan fiatalnak, aki még soha nem találkozott ezzel. Létezik-e fogyasztható szakralitás? – ez a mi kérdéskörünk. Mielőtt darabot választunk, mindig megtárgyaljuk, hogy miről szeretnénk beszélni – most ez a témánk.

– Hogy jutottak eszedbe a könyvautomaták, amelyeket el kellene helyezni a főváros (majd később a vidéki városok) csomópontjain, hogy kortárs és klasszikus zsebkönyveket vehessenek a tömegközlekedők?
– Nem tetszett nekem, hogy mindenki csak nyomogatja a telefonját a villamoson. Három éve dolgozom a projekten, most márciusban megvalósul (a POKET könyvautomaták 2018. április óta üzemelnek, óriási sikerrel és rajongótáborral – a szerk.). Volt e-bookom is egyébként, de a könyvvel teljesen más a kapcsolatom, szeretem lapozni meg aláhúzni benne a nekem fontos részeket.

– A Sztalker Drámasuliban színjátszást tanítotok a gyerekeknek?
– Azt a legkevésbé. Inkább a tudatos jelenlét módszerét, azt, hogy hogyan legyél jelen a pillanatban. Sok közös beszélgetés, játék, gyakorlat kapcsolódik ehhez. Viszonylag sokat képeztem magam ez ügyben, és ezt a többi tanárról is elmondhatom. Vasárnaponként tartjuk a sulit, van mozgás meg színészet is. A lényeg azonban az, hogy a gyerekek vasárnaptól vasárnapig el tudják tölteni úgy a hetet, hogy minden este azt érzik, „na, ma történt valami. Ez egy olyan nap volt, amiért érdemes volt élnem.” Hatvan gyerek jár, abból legalább ötvennyolcnak az a visszajelzése, hogy talált egy helyet, ahol otthon érzi magát, ahol el tudja magát engedni, elhiszi, hogy fontos, és ér annyit, mint mások. Ez nekem nagyon tanulságos, mert minden egyes gyerekünkkel való találkozás emlékeztet arra a gyerekénemre, amit állandóan elveszíteni vélek.

– És te mennyire vagy tudatosan jelen a pillanatokban? Rágódsz a múlton vagy a jövőn?
– A jövőn egyáltalán nem, nincs is jövőképem. Vagyis hát szeretnék egy kis házat, családot, szeretném, hogy Bogyó mellettem legyen, és még sok állatot. A múlton sem rágódom, azt a kérdést, hogy „miért történt így?”, talán soha nem is tettem fel, de az utóbbi pár évben biztosan nem. Hiszem azt a bulgakovi mondatot, hogy „Minden úgy van, ahogy lennie kell.” Ez közhelynek tűnik, de nagyon mély. Szeretek a jelenben lenni. A tudatos jelenlét módszere tanulható, fontos, hogy rá tudjunk csodálkozni, hogy milyen szép a tapéta, hogy egyenetlen a útpadka, hogy vannak télen verebek, vagy hogy egy pocsolya egyik oldala befagyott, a másik meg nem.

Szerintem, ha az ember megtanulja elfogadni, hogy egy a sok közül, hogy nem kell legyőznie a pillanatot és átkönyökölnie a következő öt percen, akkor azt fogja érezni, hogy végre jelen van a kapcsolataiban, a beszélgetéseiben, abban a pillanatban, amikor például az ellenőr elkéri a bérletét. Jó, ha nemcsak elsuhanunk egy árny mellett, hanem látunk egy szempárt is. Ezek apró dolgok, de én azt gondolom, sokkal színesebb, intenzívebb, emberibb életet lehet így élni. Annyi rossz dologgal találkoztam az eddigi életemben, hogy máshogy már nem is szeretném csinálni.

– Pár hónapja Szép Ernőt idézve (néhány mondatnyi kontextusban) ezt tetted ki a Facebook-oldaladra: „Ne a színpadra, a nézőtérre menj!” Szokatlan idézet egy színésztől. Hogyan értelmezed ezt a mondatot?
– Ez is a Sztalker sulihoz kapcsolódik. Gyerek- és kamaszkorban sokan akarnak színészek lenni, főleg a lányok. Azért vágynak rá, hogy csillogjanak, hogy benne legyenek a tévében. Ez pont az ellentéte annak, amit mi képviselünk. Szerintem a színészet azt jelenti, hogy tanuld meg magad, ismerd a démonjaidat, a poklodat, a mennyországodat, és ezekről tudj természetesen beszélni. Az a jó színész, aki saját magát ki tudja tenni a színpadra – több nem kell hozzá. Tehát nem az, aki produkálni akarja magát, hanem aki az emberek között van, ismeri őket, látja, hogy mitől boldogok és mitől szomorúak, és tud ebből fogalmazni, tükröt tartani nekik. Az a mondat arra utalhat, hogy embernek kell lenned, és nem színésznek.

– Vígszínház, Sztalker Csoport, Sztalker suli, könyv­automatás projekt, még egy versesköteted is megjelent nemrég – hogy fér bele ennyi minden az idődbe?
– Úgy, hogy szinte csak ezt csinálom. Van egy szerelmem és egy kutyám, Bogyó, ennyi fér bele, de így érzem jól magam. Nagyon szeretek olvasni meg szövegkönyveket írni és átdolgozni, most például egy regénnyel foglalkozom, rendeltem már 40 könyvet ehhez kapcsolódóan. Ez sok ezer oldal, és tudom, hogy lesz olyan 500 oldal, amiből csak egyetlen szóra lesz szükségem, de az teljesebbé teszi majd a szövegkönyvet. Nagyon élvezem mindezt. Ezenkívül van néhány olyan ember, akire szükségem van, akivel építő jellegű a kapcsolatom. Néha bűntudatom van amiatt, hogy például a régi ismerősökre nincs időm, de mégis azt érzem, hogy akkor tud hatni a mi színházunk, ha a színpadon kívüli életet is sűrítve élem.  

– A tájékoztató szerint a GyereBaba Program funkcionális meddőségben szenvedő párokkal dolgozik. Mit jelent ez? Szétválaszthatóak egyáltalán a meddőség lelki okai a fizikai tünetekről?

– Amikor elindult a program, akkor a legfőbb célunk valóban az volt, hogy funkcionális meddőségben szenvedő pároknak segítsünk; vagyis azoknak, akik esetében nincs olyan kimutatható szervi ok, amelyet egyértelműen felelőssé lehet tenni a fogamzás elmaradásáért.  (Funkcionális meddőség esetén a hormonháztartás működési zavarai okozzák a terméketlenséget, ugyanakkor a funkcionális okok közé sorolhatók a pszichés eredetű termékenységi problémák is.) De idővel azt tapasztaltuk, hogy amikor a párok elkezdik a kivizsgálások hosszú sorát, akkor ilyen vagy olyan fizikai elváltozások rendszerint megmutatkoznak náluk: vagy a hormonális szintben, vagy a petefészkek működésében, vagy akár a spermaképben.  Tehát a fizikai tünetek és a lelki okok kéz a kézben járnak. A program kiindulópontja egyébként is a dr. Lux Elvirától eredő pszichoszomatikus látásmód, amely szerint a test és a lélek, a fizikai működés, a gondolat vagy tudat és az érzelem egységet alkotnak és kölcsönösen befolyásolják egymást. De ez jó hír, hiszen azt is jelenti, hogy ha belenyúlunk a „rendszerbe” lelki oldalról, akkor testi szintű változás is bekövetkezhet. Nagyon sok ilyen esetet láttam; legutóbb tegnap járt nálam egy hölgy, akinek petefészek cisztáját teljesen meggyógyítottuk imaginációval, relaxációval, vagyis orvosi szike nélkül.

– Melyek a funkcionális meddőség leggyakoribb lelki okai?

– Nagyon sok oka lehet az időszakos terméketlenségnek. Szinte közhelynek hangzik, de ettől még tény: nagyon sokakat érint például a mindennapi stressz. Mára már olyan sok a – például párkapcsolati, munkahelyi – stressz az életünkben, hogy komoly gátló tényezője lehet a termékenységnek. A másik fontos tényező az életmód: a nem megfelelő táplálkozás vagy az elegendő pihenés, feltöltődés hiánya. Ha pedig a mélyebb okokat nézzük, akkor a párok családtörténetében is találhatunk olyan terheltségeket, elakadásokat, amelyek pszichés gátat jelentenek. Előfordulhat az is, hogy ha a születési családban vesztettek el gyermeket vagy magzatot, ilyenkor a veszteség, a gyász – akár tudattalanul is, generációkon át – nyomot hagy, negatívan befolyásolhatja gyermekvállalást. A terhességtől, szüléstől való félelem is „öröklődhet”. Az is lehet, hogy az ő személyes életükben is történhettek olyan nagy traumák – akár a méhen belül is –, amelyek a funkcionális meddőséghez vezettek. Szóval nagyon összetett ez a kérdés. Ráadásul jellemzően nem egy, hanem több ok áll a háttérben. Sőt, a másodlagos meddőség is nagyon gyakori mostanság. Ott általában a gyerek születéséhez vagy az azt követő, párkapcsolatot erősen megterhelő kisbabás időszakhoz kapcsolódóan kötődik valamilyen trauma, amivel egyébként ugyanúgy tudunk dolgozni, mint az első babára várás esetén.

– Milyen megoldásokat tudnak nyújtani ezekre az összetett problémákra?

– A kérdés azért jó, mert programunknak kiemelkedő része, hogy nemcsak feltárjuk a meddőség tüneteit, hanem a háttérben lévő okokat is megvizsgáljuk, és különböző megoldásokat kínálunk. A termékenységi tanfolyam négy hétvégéből áll, de már a csoporttalálkozások előtt találkozunk a párokkal. Ez azért fontos, mert akkor ismerjük meg a saját történetüket, és már akkor fel lehet tárni és fel lehet oldani például olyan szülés, születés körüli nehézségeket, amelyek sorsszerűen továbbörökíthetőek. A későbbi előadások során pedig a résztvevők rengeteg információt kapnak az új módszerekről, eszközökről, amelyek a témában segíthetnek. A kiscsoportos, tréningszerű gyakorlatokkal pedig az intimitás elmélyítésén, a párkapcsolat, a kommunikáció javításán dolgozunk. Ezen kívül nagyon sok a relaxációs, imaginációs technika – ezekkel nem a racionalitás szintjére, hanem az érzelmekre hatunk. Képi gyakorlatok segítségével az érzelmi blokkok nagyon jól feloldhatók, ami azért fontos, mert általában nem a racionalitás szintjén van a probléma gyökere. És vannak a testi működésre közvetlenül ható gyakorlatok, mint például az Aviva torna.

– Több fronton „támadnak” tehát…

– Igen. A résztvevők pedig az elméleti tudáson túl gyakorlati eszközöket kapnak a kezükbe, amit otthon egy-egy hónapig alkalmazhatnak, majd beszámolnak annak eredményéről. Ha bárhol elakadnak, akkor azt megbeszéljük, és segítünk továbblépni. A lényeg, hogy az itt tanult technikákból és eszközökből kiválasztják és beiktatják saját életükbe azokat, amiket hasznosnak, szükségesnek tartanak.

– Miért éppen négy hétvégéből áll a tanfolyam?

– Terveztünk már intenzív egyhetes tanfolyamot is, de ahogy a jó gyümölcsnek is kell az érés, itt sem jó a folyamatot sürgetni. Az időszakos terméketlenség, a hosszas várakozás sokszor éppen a türelemre tanít… Kellenek azok a köztes hetek, hónapok, hogy megérjenek a résztvevőkben a hallottak, látottak, tapasztaltak, a megélt élmények hatására elinduljon a változás. A hétvégék tematikáját magunk állítottuk össze, a nemzetközi kutatásokkal összhangban úgy gondoljuk – amit már tudományos eredményeinkkel is alá tudunk támasztani -, hogy ezek a főbb témakörök, amelyek leginkább befolyásolják a termékenységet. Egyes részterületekre, – mint például a stressz – más tréningek is fókuszálnak, de tudomásunk szerint nincs még egy olyan program, amely ilyen komplexen vizsgálná és kezelné a meddőséget.

– Melyik ez a négy témakör?

– A legelső, az ún. alaphétvége arról szól, hogy a gondolatokkal, érzésekkel hogyan tudjuk befolyásolni a testet. Például beállítható a menstruációs ciklus, bele tudunk szólni a spermakép alakulásába és így tovább. A második hétvége témája a stresszkezelés, ekkor különböző stresszoldó technikákat tanítunk, amelyekből mindenki kiválaszthatja a számára legmegfelelőbbet.  A harmadik hétvége a párkapcsolatról szól, hiszen az első próbálkozások kudarcának görcse rávetülhet a kapcsolatra, befolyásolhatja az intimitást, szexuális gondokat is okozhat, ördögi kört teremtve. Intimitásfokozó, kommunikációt segítő gyakorlatokat végeznek a résztvevők, megtanulják például azt, hogyan lehet jól dicsérni. Megerősítjük a jól működő kapcsolatokat, hiszen sokszor nincs gond a párkapcsolattal, csak megterhelő számukra ez a téma. A negyedik hétvége pedig az életmódváltozásról szól: bemutatjuk a termékenység és táplálkozás szoros összefüggéseit, mit lehet és mit nem szabad enni, és így tovább.

– Eddig Magyarországon a szakemberek főleg egyénileg vagy párban segítettek a hosszú ideje babára váró pároknak.  Önök mért szerveznek csoportos tanfolyamokat?

– Az az igazság, hogy amikor elindult a csoport, dr. Lux Elvira is azt mondta, hogy nem fog működni, mert a meddőség még mindig nagyobb tabu, mint a szex, és az emberek nem fogják ezt a témát bevinni a csoportba. Szerencsére nem lett igaza. Viszont azt mi is érzékeljük, hogy nagyon nehéz elérni az embereket. Ha már bejönnek hozzánk, akkor megváltozik a hozzáállásuk, de arra rávenni őket, hogy eljöjjenek egy pszichoterápiás csoportba – lehetőleg párban –, az valóban nagyon nehéz. Leggyakrabban ajánlások, személyes kapcsolatok révén érkeznek, nagyon ritka az online jelentkezés.

– De miért, mitől működik a csoportos foglalkozás?

– Én személy szerint erősen csoporthívő vagyok, látom a csoportdinamikában rejlő előnyöket. A csoport nagyon nagy támogató erő tud lenni, amire manapság különösen nagy az igény. Amikor az emberek bejönnek ide olyan problémákkal, amit sokszor a barátaikkal sem beszélnek meg, nagyon sokat segíthet nekik az a tudat, hogy itt mindenki hasonló gondokkal küzd. Sokan kérdezik: nem elég nekem a saját bajom, minek hallgassam a másét? Azt tapasztaltuk, hogy nem válik megterhelővé egymás problémáinak meghallgatása, nem lesz a csoportból siratókórus, hanem pozitív erőket felmutató közösségé válik. A résztvevők támogatóak, megértőek és beleérzőek tudnak lenni, mindenki másban tud és akar segíteni a többieknek. Olyannyira egymásra hangolódnak, olyan erős kötődés alakul ki köztük, hogy nem ér véget a kapcsolat a tanfolyam befejeztével, sokan barátokká válnak.

– A férfiak is meg tudnak nyílni?

– A férfiak jellemzően azzal indítanak, hogy csak a feleségük kedvéért jöttek el, és mások előtt nem szeretnének erről a témáról beszélni. Két óra múlva viszont ők azok, akik leginkább meg akarnak nyilvánulni. Természetesen erre nekünk, szakembereknek figyelni kell, hogyan segítsünk nekik az oldódásban. Azt tapasztaljuk, hogy alapvetően senkinek nem jelent gátat mások előtt beszélni. Fontos még, hogy mindenki annyit mond el, amennyit szeretne, nincs semmilyen kényszer. Nekünk ez is elég, hiszen számunkra az is informatív, hogy ki mit nem mond el. Ha valaki valamit nem akar megosztani, akkor valószínűleg neki pontosan ott van nehézsége, akkor neki azzal kell foglalkoznia.

– És ha valakik nem értenek egyet – például világnézeti meggyőződésből?

– A főszabályunk az, hogy elmondjuk a saját véleményünket és meghallgatjuk a másét. Nem egymás meggyőzése a cél, hanem az elfogadás. Hiszen maga a babavárás is erről szól. Ezt is gyakoroljuk. Ha pedig valaki lelkiismereti vagy világnézeti meggyőződése ellenére mégis úgy dönt, hogy vállalja az orvosi beavatkozást – például a lombikot –, akkor azt a nehéz lelki folyamatot is tudjuk támogatni, segítünk a belső konfliktus feloldásában. Az itt megosztott információk pedig természetesen abszolút bizalmasak, nem kerülhetnek ki. Ez az egyik legfőbb csoportszabály, amelyet a tanfolyam elején rögzítünk; ebből soha semmilyen probléma nem volt.

– De mégis, hogyan lehet egyéni megoldásokat kínálni csoportos tanfolyam esetén?

– Együtt végzik a tanfolyamot, de mindenki – jellemzően hat pár – külön fókuszt kap. Mondok egy példát. Amikor az ún. bodywork zajlik – ilyenkor mozgásban vagyunk, beszéd nélkül, zenére – számunkra nagyon fontos, hogy kivel mi történik, mert be tudjuk építeni az egyéni vagy páros tanácsadásba. Minden egyes párral külön-külön is leülünk, elmondjuk nekik a tapasztalatainkat, megbeszéljük, min kellene változtatniuk, mi a személyes feladatuk, tennivalójuk.

– Csak párban lehet jelentkezni?

– Volt már olyan, hogy öt pár jelentkezett és egy-egy lány, de alapvetően párban érdemes elvégezni a GyereBaba Program tanfolyamát, hiszen közös problémákról és közös megoldásokról van szó. A nők itt végre megélhetik, hogy nincsenek egyedül. Ahogy egy résztvevő hölgy mondta párjának, amikor rá akarta beszélni a csoportra: „Gyere el velem, drágám, ez a te lombikod.”

– Három éve folyamatosan indítanak tanfolyamokat. Milyen eredménnyel?

– Köztudott, hogy dr. Lux Elvira több mint 500 meddőnek hitt párnak segített, hogy kisbabájuk szülessen. A Gyerebaba programunk sikerrátája pedig közel 40%-os: eddig 48 fő végezte el a tanfolyamot, de van olyan eset is, amikor már a tanfolyamot megelőző egyéni interjúk ideje alatt megfogant a pár nő tagja. Tíz baba már megszületett – valamennyi időre érkezett és egészséges –, és az egyéni terápia sikerét is beleértve még hat van pocakban. De számos további előnnyel is jár a tanfolyamunk. A kutatási eredményeink alapján a csoportban résztvevő leendő szülők szorongásszintje jelentősen lecsökken a tanfolyam alatt, önértékelésük javul és mindenki párkapcsolatának javulásáról számol be.  A tanfolyam alatt a párok megtanulnak szülővé válni, a várandósság általában problémamentes, a szülés simán zajlik, nincs annyi konfliktus, jobban bírják a terhelést, a felmerülő problémákat kevésbé látják leküzdhetetlennek. Ezek ugyan láthatatlan, de nagyon fontos hozadékai a tanfolyamunknak.

Az önakadályozás egy olyan stratégia, amelyet arra használunk, hogy elkerüljük a felelősséget: megússzuk a valódi erőfeszítést, ugyanakkor a kudarcot ne kelljen sajátunknak tekinteni, így megvédhetjük sérülékeny önbecsülésünket. Ha erőfeszítést teszünk, és nem sikerül, akkor a kudarc sértheti önértékelésünket, de ha találunk egy jól elfogadható kifogást, külső körülményeket okolhatunk vagy úgy tüntethetjük fel, hogy esélyünk sem volt a teljesítésre.

Valójában arról van szó, hogy félünk, vagyis nem bízunk abban, hogy ha van egy célunk, és erőfeszítést teszünk az elérése érdekében, akkor képesek is vagyunk elérni.

Ha mindenféle vélt vagy valósan generált akadály ellenére mégis sikerül, akkor duplán veregethetjük meg a vállunkat, hogy „mi még így is meg tudtuk csinálni”.

Egy példa, hogy védhetjük énképünket azzal, hogy akadályt állítunk saját magunk útjába: a tipikus „nincs időm rendszeresen edzeni” ilyen stratégia. Ha rogyásig vagyok munkával, és nem csinálok időt magamnak az aktív kikapcsolódásra és sportolásra, akkor nem kell erőt vennem magamon és elmennem az edzésre, nem kell kitartanom és feszegetnem a határaimat. Így valójában nem veszíthetek! Ez egy win-win helyzet: ha nem sikerül elérnem a célt, a körülmények a felelősek, ha sikerül, még jobbnak érezhetem magam. Nem kell szembesülnünk azzal, hogy valamit nem jól csináltam, csökkenthetem a szorongásomat, bár tanulni sem fogok belőle. „Majd később elkezdem, akkor majd belehúzok.”

„Majd, ha minden rendeződik az életemben, rendszeresen fogok sportolni, de most más az első.” De akár a közhelyes „ilyen az élet” típusú mondatokat is ide vehetnénk.

Mit tehetünk?

Először is elfogadjuk, hogy kezünkbe vehetjük az életünket, és választhatunk máshogy, mint eddig. Mindig tudjuk a körülményeket okolni, de lehet, hogy nem a világ esküdött össze ellenünk, csak félünk, hogy nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy arra vágyunk. És így nem is fognak úgy sikerülni.

Persze, ha valaki odavágja nekünk, hogy ez csak egy kifogás, megsértődhetünk, hogy nem ért meg minket, nem elég toleráns, nem látja, hogy mi áldozatai vagyunk a gépezetnek. Ezeket a kifogásokat azért keressük, hogy megőrizhessük az önmagunkról alkotott pozitív képet.

A cél arra sarkall, hogy változtassunk a korábbi berögződéseken, megtegyünk olyan lépéseket, amit enélkül nagy ívben elkerülnénk. Itt kapcsolódik be a motiváció. Ha kellőképpen motiváltak vagyunk a cél elérésére, akkor ez erőt ad, növeli a teherbírásunkat. Ez már sikerélmény, és önbizalmat ad ahhoz, hogy kitartsunk.

Ha kitűzök valamilyen életmódommal kapcsolatos célt, például azt, hogy:

• egy év alatt leadok x kiló súlyfelesleget
• heti x alkalommal elmegyek edzeni
• lefutom/átúszom/körbetekerem
• egészségesen főzök
• odafigyelek, hogy megfelelő időt szánjak az étkezéseimre
• rendszeresen végzem azt a tevékenységet, ami kikapcsol és feltölt,

akkor meg kell tanulnom eszerint élni. Vagyis meghúzni a határt a munkában, megmondani a főnökömnek, hogy x napokon korábban el kell mennem, tudatosan kell terveznem és szerveznem a napjaimat, összeállítanom az egészséges alapanyagok listáját, beszereznem őket, meghagynom és tisztelnem a saját időt.

Interjúnk napján a világranglista 26. helyén szerepelt, rá egy héttel már a 25. legjobb teniszező volt. Babos Tímea egyre szebb eredményeket ér el, egyre előrébb lépdel. Nem titkolja, hogy célja a Grand Slam győzelem és a világelsőség.

– Mikor kezdtél sportolni, és miért épp a teniszt választottad?

– Sportos családban nőttünk föl, édesapám teniszedző, a mai napig oktat, a nővérem is teniszezik. Édesanyám is kézilabdázott, nem volt kérdés, hogy sportolok-e. Viszont eleinte úszónak készültem, de kiderült, hogy az nem az én terepem.

– Miért úszással indítottál?

– Igazából nem tudom, még az iskolában kezdtem el hat-hét évesen, mert már akkor is bennem volt a versenyszellem. Teniszezni kilencévesen kezdtem, amikor a nővérem már nagyon jó játékos volt. Ő az Egyesült Államokba ment ki tanulni teniszösztöndíjjal, és amikor a Berkeley Egyetemre járt, több bajnoki címet is szerzett. Én is amiatt kezdtem el játszani, mert őt láttam. Először nem örültek ennek a szüleim, mert tudták, mindez mennyi lemondással jár. Eleinte csak hobbiként, heti kétszer teniszeztem. Tíz és fél évesen csapatban már magyar bajnok voltam, aztán egyéniben is. Látszott, hogy van hozzá tehetségem. Azóta pedig sok dolog történt.

Tizennégy éves koromban kimentem Londonba, két és fél évet ott edzettem. Ott voltak adottak azok a lehetőségek, amelyek lehetővé tették, hogy profivá válhassak. Tizenhét éves koromban költöztem vissza Magyarországra.

– Édesapád beleszól a játékodba?

– Sokáig ő volt az edzőm, nagyon sokat köszönhetek neki, de ma már csak szülőként van velem, és örül a sikereimnek. Nem szól bele a munkámba, megvan a saját stábom, az ő dolguk az, hogy kritizáljanak. A szülők maradjanak csak szülők.

– Az eredményeid közül mit emelnél ki?

– Hogy felnőttként már többszörös wimbledoni döntős vagyok. De igazából nehéz kiemelni konkrét eseményeket. Sok olyan verseny van, ahol nagyon jól játszottam, és vannak olyan győzelmek is, amelyekre nagyon büszke vagyok. Viszont említeni inkább csak különleges pillanatokat tudnék, például azt a római salakpályás tenisztornát, ahol megvertem Venus Williams-et, vagy amikor Wimbledonban a center pályán játszottam, és ugyan kikaptam Serena Williams-től, de az élmény fantasztikus volt. Szívesen emlékszem az első ottani döntőre is, vagy éppen az első top százas győzelmemre még évekkel ezelőtt. Vagy említhetem a mostani US Open meccset, ahol Simona Halep ellen játszottam a világ legnagyobb stadionjában. Ezek az élmények megmaradnak bennem.

– Egymást érik a versenyek, rengeteget utazol. Pihenni lehet ilyen életvitel mellett?

– Nem igazán, mert a teniszszezon rettenetesen hosszú: december utolsó hetétől november elejéig tart, a kimaradó hat hét pedig – két hét kivételével – leginkább edzéssel telik. Ez a hivatás ezzel jár, de szeretem nagyon, sosem panaszkodom arra, hogy kevés az időm.

– Mennyire számít, hogy magyarként értél el komoly sikereket?

– Az eredményeimet egyre jobban elismerik, a legfrissebb világranglista szerint a 26. helyen állok (időközben még előrébb lépett a rangsorban – a szerk.). Az elmúlt években már lehetett rám figyelni, főleg párosban, de jó eredményeket értem el egyéniben is.

Nagyon pozitív dolog, hogy egy kis országból indulva, a nagy tenisznemzeteknél jóval szerényebb lehetőségek mellett is el lehet idáig jutni.

– Párosnál hogy választotok párt?

– Most a kazah Jaroszlava Svedova az állandó partnerem, vele szeretnék kijutni az év végi világbajnokságra is. Most negyedikek vagyunk, így nagyon jó esélyünk van erre. Amit én keresek egy partnerben, az az összhang, és hogy jókedvűen tudjunk játszani, ne stresszesen. Az egyéni játékomban elég sok a stressz, párosban ez kevésbé jellemző. Fontos az is, hogy megértsük egymást, hogy pályán kívül se legyen gond közöttünk, ne okozzon problémát, ha valamelyikünknek nincs ideje vagy kedve játszani. Hogy beszélgetni is tudjunk. Svedova kétszeres Grand Slam győztes párosban, nekem is jó eredményeim voltak, korábban is játszottunk már együtt. Én az Australian Open után befejeztem a játékot korábbi partneremmel, míg Svedova párja, akivel tavaly nagyon jól játszott, családot alapít. Így kerültünk össze.

– Család mellett lehet még versenyezni?

– Elég nehéz, a nőknél talán három játékos van, aki visszatért, de nem túl magas szintre: ők huszonhét éves koruk körül vállaltak babát. Én is nagyon szeretnék majd családot, de csak harminc-harmincöt éves korom körül, vagy ahogy alakul. Így, huszonhárom évesen ez még nagyon távolinak tűnik, most a karrier érdekel.

– Mi a legfőbb vágyad?

– Magánemberként egy hatalmas kertes ház, amit én rendezek be. A lakberendezés nagyon vonz. Lehet, hogy egyszer majd ezzel fogok foglalkozni.

Teniszezőként a top tízbe kerülés és a Grand Slam győzelem az álmom, valamint a világelsőség.

Azt gondolom, ezt a sportot nem is érdemes úgy űzni, hogy valakinek ne legyenek nagy céljai. Persze kellenek a könnyebben elérhető célok is. A legtöbbet egyébként az jelenti számomra – és mindent ezért a pillanatért csinálok –, amikor belépek egy hatalmas teniszcsarnokba, és több ezer ember nekem is drukkol.

– Ennyire sok szurkoló követ téged?

– Igen, szerencsére egyre többen. Francia edzőm van, ő is mindig meglepődik, mennyire sokan eljönnek a meccseimre. Talán azért kapok ennyire komoly figyelmet, mert egyetlen magyar teniszezőként vagyok jelen. Most is párosban játszottam a wimbledoni döntőt, és rengeteg magyar kiutazott. A center pálya melletti kivetítőn is sokan néztek, de a stadionban is.

Egy-egy sarokból mindig hallottam a magyar hangokat: nagyon jó érzés, hogy ennyire sokan drukkolnak nekem.

– A tenisz is olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. Hogy bírod az ebből adódó kritikát?

– Szerintem jól, nem sértődöm meg semmin, inkább nevetek rajta. Amióta újra itthon vagyok, rengeteg „incidensem” volt: előfordult, hogy egy boltban a pénztáros mondta azt, hogy meg kellett volna nyernem a legutóbbi meccsem, de volt példa arra is, amikor egy étterembe beülve a tulajdonos jött oda gratulálni. A pozitív visszajelzéseknek kifejezetten örülök, és nagyon jó, hogy többen is megismernek, noha ez nagy felelősséggel jár.

– Milyen egy átlagos napod?

– Amikor edzésnapom van, akkor 9-től fél 1-ig, aztán 3-tól 6-ig keményen dolgozom. A délelőtti programban két óra tenisz és másfél óra kondi szerepel, a délutániban pedig két óra újabb tenisz és egy óra kondi. Emellett kell időt szánni a regenerációra és a pszichológusra, gyógytornára is – mindennap van valami, így napi hét-nyolc órát mindig elvisz a tenisz.

– Mit gondolsz, a teniszhez is kedvet kapnak az emberek a sikereidet látva?

– Remélem, hogy igen, mert a tenisz nagyon jó sport. Nem kell ahhoz nagyon jól játszani, hogy az ember élvezni tudja, és örömöt jelentsen. Hobbiként űzve könnyen lehet vele sikerélményt szerezni, a nehézségek csak akkor jönnek, ha az ember magasabb szintre akar lépni.

– Idén még milyen feladatok várnak rád?

– Hátra van az ázsiai turné, elég nagy versenyekkel, és remélem, hogy az év végi szingapúri világbajnokságra is bekerülünk párosban. Tavaly ott egyedüli magyarként játszottam. A rákövetkező héten tartják a WTA Elite Trophy-t, ahol az idei év legjobbjai játszanak – remélem, még oda is beférek.

Nem mindegy, hogy mikor

Azok a képességek – például izomerő, gyorsaság, hajlékonyság, koordináció –, amelyeket a sportolás során használunk, a gyermekkor egyes szakaszaiban eltérő mértékben fejleszthetők.

Kisgyermekkorban – az óvodáskor végéig – az agy még csak tanulja a mozgások helyes kivitelezését. Jól látszik, hogy milyen minőségi különbség van egy bölcsődés, egy kisóvodás és egy elsős között a futó vagy dobó mozgásban. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az alapvető mozgásformákkal minél jobban megismerkedjenek, erre tökéletesen alkalmasak a különböző játékok.

Kisiskolás korban a pubertás kezdetéig jól fejleszthető a mozgáskoordináció, a hajlékonyság és az állóképesség. Ilyenkor adódik jó lehetőség a sportmozgások megismerésére, az egyes mozdulatok finomítására, de ilyenkor alapozzuk meg a keringési rendszer terhelhetőségét is.

A serdülés alatt változik a helyzet: a testméretek ugrásszerű változása miatt a mozgáskoordinációt újra kell tanulni. Ekkortól fejlődik dinamikusan az izomzat, látványosan növekszik az erő és a gyorsaság. A szív oxigénellátása ebben a korban fejleszthető a legjobban.

A serdülés lezajlása után tovább fejleszthető az állóképesség, az erő és a gyorsaság is. Ekkor van a legjobb esély a sportteljesítményben elérni a maximumot. Körülbelül 25–30 éves kor után a fejlődőképesség fokozatosan csökkenni kezd, de egészen életünk végéig megmarad.

Veszélyes túlzások

Fontos hangsúlyozni, hogy a sportolás egészségvédő hatása egyértelműen felülmúlja az összes kockázatot. A legfontosabb, hogy olyan sportot válasszunk, amit gyermekünk is szeret, és érettségének, fizikumának is megfelelő. Az úszás, futás (atlétika), esztétikai sportok már az óvodáskorban elkezdhetők. Az ügyességi, technikai elemeket tartalmazó sportok 8–9 éves kortól ajánlottak. Az erő és az izomzat célzott fejlesztését igénylő sportágakkal pedig érdemes a serdülés végéig várni, a korábban végzett erőedzés akár egészségkárosító is lehet.

Minden sportban nagyobb sérülésveszéllyel kell számolni, de ez egyes esetekben különösen igaz: azok a sportok, ahol a balesetveszély nagy (autó-motor, lovaglás, hegymászás), csak kellő szellemi érettség esetén és csak felügyelet mellett végezhetők.

Az erőfejlesztő sportoknál egyre több különböző – egyébként doppingszernek minősülő – készítményt fogyasztanak a fiatalok a gyorsabb siker érdekében. Ezek a termékek az internetről is könnyen beszerez­hetők, de jó esély van arra, hogy akár az öltözőben találkozzanak vele a már önállóan edző sportolók.

Minden korban figyelni kell arra, hogy az edzői motiváció, a győzelem utáni vágy, a látványos fejlődés és a csapatszellem ne sodorja magával a sportolót a túledzés, túlterhelés irányába, mert ez már egyértelműen káros az egészségre. A krónikus izom- és ízületi fájdalmak, az alvászavarok, a fogyás, az ingerlékenység, a menstruációs zavarok olyan jelek, amelyek a túlterhelt szervezet vészreakcióját jelzik.

Hosszú távú befektetés

A sportolásnak számos-számtalan előnyét ismerjük, és ezek egy része gyermekkorban fokozottan érvényesül. Ekkor halmozzuk föl azokat a tartalékokat, amelyek életünk későbbi szakaszaiban meghatározzák életminőségünket.

Körülbelül a pubertáskortól a fiatal felnőttkorig fejleszthető a szív hajszálérhálózata sportolással. Később is nagyon előnyös a sport a szív szempontjából, de pontosan ez az időszak az, amikor befolyásolni tudjuk, hogy egy infarktus minél később következzen be, és minél kisebb területet érintsen. Ez pedig a szívroham túlélését és az utána következő élet jobb minőségét jelentheti.

A jó állóképességű, rugalmas izomzat kifejlesztése és fenntartása a középkorúaknál egyre gyakrabban jelentkező, az időseknél pedig széles körben elterjedt mozgásszervi panaszokat küszöbölheti ki.

A közösséghez tartozás, a szervezett és rendszeres edzés, a hosszú távú célok kitűzése és megvalósítása számos olyan képességet tanít, amit az élet minden területén hasznosíthatunk: dolgozni, együttműködni, segíteni, engedelmeskedni, győzni, veszteni és újrakezdeni tudás – mindez az iskolában, a munkahelyen és az emberi kapcsolatokban is jó befektetés lesz.