Netezünk, netezünk

Manapság korántsem számít ritka látványnak, hogy már az egészen pici, 1–2 éves gyerkőcök is a szüleik okostelefonjára vagy tabletjára meredve, ujjacskáikkal a képernyőt simogatva szórakoztatják magukat. Az idősebbek hasonló módon, de gyakran már saját tulajdonú kütyüjük segítségével ütik el az időt.

Lényegében mindnyájan – igen, mi, az idősebb generáció is – nyomkodunk, simogatunk, pötyögünk, üzenünk, google-zunk, multitaskingolunk. A kutatások szerint pedig a gyerekek a szüleik médiahasználati szokásait másolják.

A kütyük mindenhol, a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a parkban, az étteremben, de még az otthonainkban is meghatározó szerepet töltenek be. 

A 2014-es HBSC-vizsgálat eredménye szerint, amely többek között a magyar iskoláskorú gyermekek képernyőhasználatát is górcső alá veszi, hétköznapokon a diákok több mint fele tévézik legalább két órán keresztül, körülbelül ugyanennyien és ugyanennyi időtartamban használják a kütyüket nem játékcélra, és közel 40%-uk játszik a gépen több mint két órát. Hétvégente a képernyő előtt töltött idő megugrik, tehát valószínű, hogy a nyári szünidő alatt a gyerekek még több időt töltenek a világhálón.

A képernyők bűvöletében

A képernyőmentes élet ma már nem igazán lehet reális cél, hiszen a virtuális világ az életünk részévé vált, így aki nem tájékozódik jól benne, az bizony sok mindenről lemarad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élhetnénk képernyőtudatos életet.

A szülők által kontrollált képernyőhasználat segíthet abban, hogy az internet pozitívumait kiaknázzuk, és az ártalmakat csökkentsük.

Az egészen pici gyermekek esetében még nem kell attól tartanunk, hogy bármiből kimaradnának, nekik még leginkább a különböző érzékszerveiken keresztül érkező megtapasztalásokra, illetve mozgásra van szükségük ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Ebben a korai életszakaszban a kép ernyő előtt töltött időtartamnak még a tartalomnál is nagyobb jelentősége van, ugyanis ilyenkor még a digitális ingerek idegrendszert szervező hatása érvényesül erősebben. A túl sok képernyőidő, a gyakori érzékszervi túlingerlés leginkább a figyelmi folyamatok fejlődését akadályozza.

Mivel a folyamatosan bekapcsolt képernyők a szülők figyelmét is lekötik, kevesebbet beszélnek a gyermekeikhez, ami a beszédfejlődésre, valamint a szókincsre is negatívan hat.

Később, 6–8 éves kortól, előtérbe kerül a tartalom szerepe és a kütyük szociális kapcsolatokra gyakorolt hatása. A kicsit idősebbeknél különösen nagy veszélyt jelenthet az éjszakai telefonozás, amely károsan befolyásolja az alvás minőségét. A kialvatlanságnak számos negatív következménye van az érzelemszabályozás romlásán keresztül, az iskolai teljesítmény hanyatlásán át, a különböző pszichoszomatikus tünetekig.

Mire figyeljünk a gyermekünk netezési szokásaival kapcsolatban?

BESZÉLGESSÜNK!
A legfontosabb teendő, hogy a virtuális világban se engedjük el a gyermekünk kezét! Bár az idősebb generáció tagjai gyakran úgy érzik, hogy közel sem tudnak annyit a kütyükről, mint a csemetéik, a gyermekeknek nagyon is szükségük van a szüleik tanácsaira és iránymutatására. Ha figyelmesen végighallgatjuk gyermekünk mondanivalóját a legújabb számítógépes játékkal kapcsolatban, valódi véleményt tudunk formálni a netes tevékenységéről, és a gyermek is szívesen meghallgatja majd a véleményünket.

Gary Chapman szerint a szűrőprogramok mellett „a legjobb biztonsági szűrő, amit a gyermek használhat, saját szeme és füle, valamint az, ha megtanítjuk, hogyan tegyen különbséget az egészséges és az egészségtelen tartalmak között.”

LEGYEN NAPIREND!
Igen gyakori, hogy a „mikor?” és „mennyit?” kérdések mentén alakul ki konfliktus a kütyühasználatot illetően. A legegyszerűbb megoldás, ha rendszer van az életünkben, és egy mindenki számára elfogadható napirend szabályozza a történéseket, így a családtagok tisztában vannak azzal, hogy mi mikor következik. Ezzel az egyszerű módszerrel számos hatalmi harcot megspórolhatunk, nem nekünk kell vezényelnünk, a napirend diktál. Lényeges, hogy a napirenddel kapcsolatban egyeztessünk minden családtaggal, a gyerekeknek az életkoruknak megfelelően legyen beleszólásuk, és mindnyájan legyünk tisztában a menetrenddel!

LEGYENEK SZABÁLYOK!
Érdemes ezek megalkotásába a gyerekeket is belevonni, meghallgatni a véleményüket, és életkortól függően megbeszélni/elmagyarázni a döntésünket. Megegyezhetünk olyan időszakokban, amikor senki nem használ digitális eszközöket (pl. étkezések alatt), vagy olyan helyszínekben, amelyek képernyőmentes övezetnek minősülnek (pl. hálószobák).

Fontos, hogy ezek a szabályok mindenkire vonatkozzanak, és ne feledjük, a szabályok mit sem érnek, ha nem tartjuk és nem tartatjuk be őket egymással!

MUTASSUNK PÉLDÁT!
Ha mi magunk képtelenek vagyunk egyensúlyt teremteni a képernyőhasználat és a család között, és folyton a közösségi oldalakon lógunk, nem nézünk fel az okostelefonból, amikor a gyermekünk beszél hozzánk, naiv dolog lenne azt hinni, hogy a gyermekünk majd érettebben kezeli a virtuális világot. Határozzunk meg saját magunk számára is digitális szabályokat! Érdemes olyan napokat beiktatni, amikor nem kapcsoljuk be a készülékeinket.

HASZNÁLJUNK SZŰRŐPROGRAMOKAT!
A fentiek mellett érdemes biztonsági szoftvereket telepíteni a gépeinkre, amelyek védelmet nyújtanak a gyermekek számára káros vagy veszélyes oldalak ellen. Ugyanakkor ne feledjük, hogy

ezeket a szoftvereket a digitális korban született gyermekek már könnyedén meg tudják kerülni, így a beszélgetést, tanítást, iránymutatást nem spórolhatjuk meg.

Kapcsolatban

Tavaly jelent meg Magyarországon a Harmat Kiadó gondozásában Gary Chapman Arlene Pellicane-nel közösen írt könyve, a Netfüggő gyerekek, amelyben az öt szeretetnyelv is szóba kerül. No de mi köze a szeretetnyelveknek a netezéshez?

„Kapcsolat nélkül a szabályok lázadáshoz vezetnek.” Josh McDowell figyelmeztetése rávilágít arra, hogy az egyszerűen megfogalmazott szabályok miért torkollanak gyakran hatalmi harcokba. Ne ringassuk magunkat ábrándokba, a szülői kontroll és a szabályok betartatása mindenképpen nehézséget fog okozni, főként abban az esetben, ha eddig nem tartottuk be következetesen, amit előre megbeszéltünk gyermekünkkel.

Ugyanakkor ezt a küzdelmet enyhítheti, ha a gyermek úgy érzi, hogy az érzelmi szükségletei ki vannak elégítve.

Gary Chapman elmélete szerint azáltal tudjuk a gyermek szeretetigényét a leginkább kielégíteni, hogy azon a nyelven (testi érintés, elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek) fejezzük ki a szeretünket az irányába, amit ő a leginkább ért.

Testi érintés: 
A modern technológia előtt töltött idő nem pótolja az érintéssel kifejezett szeretetet. Azokban a családokban, ahol a tagok túl sok időt töltenek a képernyő előtt, a fizikai kontaktus előfordulása csökken. Ne csak a telefonunkat simogassuk, hanem a gyermekünket is! Kisebbeknél sokat segíthet a meseolvasás, amikor a gyermek a szülő ölében ülve hallgatja a történetet.

Elismerő szavak:
A számítógépes játékok jutalmaznak, dicsérnek, bátorítanak, és a győzelmet követően igazán nagy felhajtást rendeznek. A gyermek, aki nem kapja meg a szüleitől az eféle megerősítéseket, könnyen abba a csapdába eshet, hogy túl sok időt tölt olyan számítógépes tevékenységekkel, ahol pozitív visszajelzéseket kap.

Természetesen a szülők használhatják a kütyüket (sms, chat, email stb.) a távol lévő gyermekük bátorítására, de érdemes az elismerést szemtől szembe is kifejezni.

Minőségi idő:
A gépezés sok időnket leköti, érdemes ezért határokat szabni, és képernyőmentes időszakokat kijelölni, amikor csak egymásra figyelünk. Emellett a képernyőket is használhatjuk olyan módon, hogy azok összehozzák a családot és erősítsék a szeretteinkkel való kapcsolatot.

Ajándékozás:
Az internet használatakor a reklámok szinte elárasztanak bennünket, így a gyermekek igényei is egyre nagyobbakká válnak. Nem kell azonban attól tartani, hogy ha nem teljesítjük a gyermekünk minden vágyát, akkor úgy fogja gondolni, nem szeretjük; helyette alakítsunk ki olyan családi szokásokat, amelyek az ajándékok érzelmi üzenetére helyezik a hangsúlyt.

Szívességek:
A szívességek véghezviteléhez, a másikról való gondoskodáshoz sok időre van szükség. Érdemes ezért tudatosan elhatározni, hogy a képernyőidőt milyen szívességekre cserélhetjük.

Mivel a szülői szerep a gondoskodásról (is) szól, könnyen belecsúszhatunk abba a hibába, hogy a gyermekünk minden fizikai szükségletét, kívánságát kielégítjük, de eközben elfeledkezünk az érzelmi fejlődéséről.

Minden benne van ezekben a könnyekben. Egy hét fojtogató szorongása az idegen nyelvi környezetben, ahol csak a takarítónő tud hozzá anyanyelvén szólni. De benne van az öröm is, a felszabadulás érzése. Ahogy egy ötéves gyerek tud örülni a szüleinek, több napi távollét után. Az első tengerparti nyaralásomról ez a nem túl szívderítő pillanat rögzült bennem: a felemelt tekintet, amely összenéz az apával és anyával, és a magyar fiúcska fájdalmas sírása a hetvenes évek román tengerpartján.

Aztán jönnek sorban a nyolcvanas évek családi nyaralásai, szakszervezeti jeggyel, kellemesebb emlékekkel.

Gyermekként még amolyan boldog békeidőkként éltük meg mindezt. Nyár van, hatalmas tömeg tanyázik a keskeny tengerparton. Anyuka már reggel hatkor kiviszi a törölközőket, hogy reggeli után legyen hová kiülni az öt gyerekkel. A sokadik elhatározásra mi is vele tartunk, hogy lássuk, ahogy a nap fenségesen kiemelkedik a habok közül, közben csigákat gyűjtögetünk otthonra.

Délután egy kalózhajó előtt fényképezkedik a család. Én csúf szemüvegkeret mögül kémlelem a világot, a kistesók némelyike elbámészkodik, a szülők csípőre teszik a kezüket. Hangos szóval jönnek az árusok, akik vaj formájú fagyit kínálnak. Hosszan könyörgünk Anyukának a napi fagyiért. Nem véletlenül, minden lejnek helye van egy nagycsaládos nyaraláson.

A legutolsó, a rendszerváltás évében történt nyaralásra Apukát nem engedik el a munkahelyéről, így Anyuka egymaga indul el öt gyermekkel Eforia Sud-ra. Átvonatozzuk az éjszakát és a közel 900 kilométert Nagyváradtól a tengerpartig. Emlékszem, ahogy kora délután népes, jókedvű csoportként araszolunk a tenger felé. Kezünkben a szokásos dolgok: szatyrok, törölközők és a felfújt matracok, úszógumik. Még nem látjuk a nagy vizet, de már érezzük jellegzetes illatát. Bódultan közelítünk a parthoz. A hullámok és a végtelen kékség látványa, a szüntelen morajlás elvarázsol bennünket, alföldi gyermekeket. Élvezzük a nyüzsgést, az esti sétákat, amelyeken ismét csak hosszan könyörgünk Anyukának hol ezért, hol azért.

Ez volt az utolsó közös családi nyaralásunk, amelyen szinte mindannyian együtt voltunk.

Azóta már ki-ki a saját családjával jár pihenni. Én pedig azóta sem léptem Eforia Sud homokjára. Átpártoltam az Isztria gyönyörűséges vidékeire. De a lelkem fényképalbumában ott sorakoznak a kitörölhetetlen fekete-fehér képek egy népes családról és néhányszor egyhetes tengerparti boldogságukról. Egy kicsiny nyáját határozottan és erős kézzel vezető Anyáról, aprók és kamaszok közös, felszabadult nyaralásáról.

Bárcsak újra felnézhetnék arra a régvolt tengerparti sétányra, bárcsak fürödhetnék a két, engem fürkésző tekintetben, és örülnék és sírnék!  

A régi korok emberét, ha távoli vidékekre, de néha csak a falu határán túlra is indult, nem a szórakozás és a pihenés szándéka, hanem többnyire a szükség, a kényszer vezette.

Az ókor, a középkor, de még az újkor átlagembere sem igen ismerte a nyaralás fogalmát; ha nekiindult, merőben más célok vezették, mint a mai nyaralókat, turistákat. Azoknak a zöme, akik útra keltek, portékáját szállító kereskedő volt vagy messzi vidékekre vezényelt, szolgálatát teljesítő katona, néha pedig új hazát kereső egész népek is vándorolni kényszerültek. A közeli fürdőhelyekre, nyaralókba tartó szűk elitet leszámítva Róma útjain ők tették ki az utazók zömét, a birodalom határait pedig a népvándorlás viharában útra kelt tömegek ostromolták.

A keresztény középkorban bővült a kör: peregrinációra induló, tapasztalatot, tudást kereső diákok és mesterlegények, a vidéket járva prédikáló kolduló barátok bővítették az úton lévők körét.

A korabeli turizmus sajátos, tömegesnek mondható formájaként megjelent a zarándoklatok sora: a jámbor hívők szent áhítattól vezettetve csapatostul indultak Jeruzsálem, Róma, valamely szent sírja, emlékhelye, egy-egy kegytemplom felé. Sokáig ez a vallási turizmus – egy búcsú, egy szentév – volt békeidőben az egyszerű emberek többsége számára az otthon elhagyásának, idegen népekkel, tájakkal való találkozásnak a lehetősége.

Maga az utazás sem volt mindig gyors és kényelmes: lovon, szekéren, hajón, nemegyszer gyalog járták az emberek a maguk útját, kitéve a természet és embertársaik okozta veszedelmeknek.

Minden korban voltak, az újkor hajnalától pedig egyre többen olyanok is, akik a felfedezés, a kalandvágy, a kíváncsiság által hajtva kerekedtek fel, hogy ismeretlen, távoli vidékekre jussanak; utazók, hittérítők, hódítani, rabolni vágyó konkvisztádorok. Az újkori gyarmatosítás és a földrajzi felfedezések lendületében a beutazható világ is kitágult, kivándorlók, telepesek, honfoglalók egymást követő nemzedékei keltek útra, hívatlan vendégként nemegyszer távoli népek és kultúrák pusztulását okozva, hogy távoli vidékeket hódítsanak meg maguknak.

Ám időközben az utazni vágyó ember számára a világ nemcsak kitágult, hanem össze is zsugorodott a közlekedés fejlődésével: az, ami korábban távoli volt, egyre közelebb került. A modern hajózás, a vasút, az autó és a repülőgép, legutóbb pedig a tájékozódást segítő kommunikáció tette lehetővé, hogy az utazók egyre nagyobb tömegei számára maga az út ne legyen többé nyűg, csupán gyors és hasznos eszköz; hogy a világlátás, a szórakozás új, az otthonitól különböző lehetőségei váljanak könnyen és gyorsan elérhetővé. Így az utazásból idegenforgalom lett, amely önálló gazdasági ágazattá vált, a nyaralás, a szabadidő eltöltése pedig természetes, szinte kötelező rituáléja lett életünknek. De az sem tagadható, hogy az így kialakuló életforma kockázatokkal is járt.

Ezek közül a legaggasztóbb az, amire néhány éve XVI. Benedek pápa is utalt, amikor „Szeretet az igazságban” kezdetű, a mai világ jelenségeit áttekintő körlevelében így fogalmazott: „A nemzetközi turizmus jelensége figyelemre méltó forrása a gazdasági fejlődésnek, kulturális gyarapodást is képes előidézni, de a kizsákmányolás és a morális pusztítás alkalmává is változhat.”

Az idegenforgalom az utóbbi időben sokaknak megélhetést adó gazdasági ágazattá vált, az emberek mobilitása pedig elvileg megsokszorozta a népek, kultúrák, hitek és értékrendek találkozási lehetőségét, ám a bölcs pápa szavai szerint „a nemzetközi turizmus nemritkán puszta fogyasztásként, hedonisztikus formák között él, mint egyfajta menekülés, és...úgy van megszervezve, hogy nem segíti elő az emberek és a kultúrák közötti találkozásokat.”

Ha az utazás pusztán pihenés és szórakozás, ha műemlékek vagy természeti csodák, érdekes emberek árnyékában csak a buli, a helyi gasztronómia kínálata, a termálfürdő, a jakuzzi ejt rabul, nem is beszélve a bevásárló-, a szex- vagy a katasztrófaturizmus embertelen és méltatlan szélsőségeiről, akkor baj van.

Az sem jó, ha a nyaralás alkalom arra, hogy otthonunktól távol minden gátlásunktól, fegyelmezett, kulturált viselkedésünktől megszabaduljunk, vagy kérkedjünk mások előtt vagyoni helyzetünkkel. Ilyen esetekben az idegenforgalom áramában mozgó embertömegek pusztító, maguknak és másoknak is ártó sáskahaddá változnak. Érdemes mérlegelnünk a pápai tanácsot: „Ezért másfajta turizmusra kell gondolnunk, amelynek a helyzete olyan, hogy valódi, kölcsönös megismerést biztosít, anélkül, hogy elvenné a teret a kikapcsolódás és az egészséges szórakozás elől.”  

Erika a képen látható elektromágneses védőruhájában hagyja el otthonát, így jár dolgozni és bevásárolni, éjszaka pedig egy ezüst- és rézszálakból szőtt takaróval védi testét az elektromos kisülésektől. Érzékeny ugyanis a különböző elektromágneses hullámokra, így a rádiók, mobiltelefonok, wifihálózatok generálta elektroszmogra.

Kép: Claudia Gori

Bár az orvostudomány hivatalosan nem betegségként tekint a szakzsargonban elektromágneses túlérzékenységként emlegetett allergiás tünetekre, a telekommunikáció fejlődésének egyik nemkívánatos mellékhatását jelezheti, hogy a WHO becslése szerint az emberiség három százaléka érzékeny az elektromos zajra.

A webbeteg.hu vonatkozó írása szerint „minden eletromos vezetőnek van elektromos vesztesége, a szigetelés ellenére azokból elektronok lépnek ki, elektromos erőteret létrehozva. Az emberi szervezet jól vezető közeg, amelyben az elektronok hatnak a sejtekre, és akár DNS-mutációt is okozhatnak.”

Hitelesen még nem tudták bizonyítani, hogy az elektroszmog komolyan károsíthatja a szervezetet, de az tény, hogy egyes emberek rosszul lesznek csekély mértékű elektromágneses hatás esetén is.

A tünetek között szerepelhet fejfájás, hányinger, kiütések, éjszakai ébredés, állandó fáradtság, súlyosabb esetekben szív- és keringési problémák.

Claudia Gori olasz fotográfus és írótársa, Giacomo Alberto Vieri 2017-ben készítettek riportot az elektroszmogra allergiás emberekről. A szerzőpáros szerint az olasz társadalom négy százaléka szenved ettől a betegségtől: sok riportalanyuk költözött olyan elhagyott falvakba, ahol minimális a mobilhálózatok erőtere, gyakran választanak lakóhelyül vastag falú épületeket, többen a számítógépeiket, telefonjaikat is „elekronbiztos” védőburokban tartják.

Claudia munkáját a World Photography Awards 2018 fotópályázat utolsó fordulójába választotta a zsűri. A teljes sorozat a fotós honlapján tekinthető meg: claudiagori.com. 

A szerelem első tüzének melege és mindent beragyogó fénye láthatatlanná teszi mindazt, ami kevéssé vonzó a másikban, és egyben lehetőséget nyújt arra, hogy partnerünket saját képünkre formáljuk az ideáink jegyében. Mégsem lehetünk azonosak.

Péter olykor eltűnődik azon, biztosan Zsófi-e az igazi. „Az, aki szép, az reggel is szép, és hát smink nélkül nem annyira dögös ő sem. Hová tűnt el az a vérpezsdítő pillantás? Szokványosabb a szex is, pedig lehetne mesélni a kezdetekről... Ráadásul vitatkozik… Eleinte áhítattal itta a szavaimat, és mekkorákat nevetett a vicceimen!

Azt hittem, találtam egy jó nőt, aki még értelmes is. Mára mintha a humora is cserben hagyta volna.”

Csak egy ábránd

Talán ismerős élmény, amikor a párunk hirtelen kimondja: te nem az az ember vagy, akit megismertem. Jó, de akkor mégis ki? Hiszen semmi sem változott! Semmi, csupán fölszállt a rózsaszín köd. Nem felemelő hercegnőből vagy királyfiból egészen hétköznapi emberré válni. Nem jó szembesülni azzal sem, hogy rajongásunk tárgya nem az, akinek gondoltuk. A csalódás elkerülhetetlen.

Az „ő sem az igazi” érzés könnyen vezet szakításhoz.

Ha te változol, akkor én is!

Felocsúdva elfogadjuk ugyan a változás szükségességét, mégis helytelen ösvényre tévedünk, amikor versengés színterévé alakítjuk a kapcsolatot. Ha együtt akarunk maradni, formálnunk kell egymást. De ki teszi meg az első lépést? Kezdd te! Ha hajlandó vagy változni értem, akkor majd én is megpróbálkozom! Csak sajnos mindketten ugyanígy gondolják.

Fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

A közösség, család, párkapcsolat alapvető értékeit kérdőjelezi meg, aki teljes alkalmazkodást vár el partnerétől, és maga semmit sem hajlandó tenni a harmonikus viszonyért.

Nehéz kitartani egy tökéletesen önző ember oldalán, legtöbben nem kérünk belőle egy életen át.

Nem hagyom veszni az álmaimat!

Olykor az egyik fél képtelen elengedni saját illúzióit, és párját örök piedesztálra emelve próbálja magához láncolni. Gátolja a természetesen felmerülő leválási igényeket, kettejük távolodása szorongással tölti el. Az önálló utak keresése az elszakadás rémképét idézi fel benne. A másikba kapaszkodással azonban csak indulatokat gerjeszt, és menekülésre készteti partnerét.

Konstruktív viták vagy eltávolodás

Zsófi és Péter beszélgetései gyakran torkollnak vitákba, amelyek során próbálják lefektetni eljövendő közös életük alapjait és szabályait. Nagy a tét: ha képesek megalkotni mindkettőjük számára elfogadhatóan harmonikus világukat, akkor kapcsolatuk stabilizálódik, és elkezdhetik tervezni jövőjüket.

A konfliktusok kezelési módja meghatározó. Lényeges, hogy igényeiket kifejezzék és tisztázzák, ugyanakkor a követelőzés, elvárások, támadások nem visznek előre. A nyílt, minden életterületet felölelő kommunikáció, a saját életstílus felvállalása azért fontos, mert később hivatkozási alapot képezhet ennek az időszaknak minden eredménye – de hiányossága, hibája is.

Visszafordíthatatlanul eltávolodhatnak egymástól, ha a párkapcsolaton belüli személyiségükért vívott csaták során a különbözőséget, az elfogadás hiányát nem egyenlíti ki a „különbözőséged ellenére is téged választalak” átütő élménye.

Egymással egy életen át?

A fiatalok számára ennek az életfázisnak fontos feladata, hogy megismerjék egymás valódibb arcát, elfogadják különbözőségét, önálló személlyé váljanak, kijelöljék saját határaikat a párkapcsolaton belül. Érzékeny mérlegre kerül kettejük biztonságérzete az egyik oldalon, szabadságvágya a másikon. Optimális esetben kiegyeznek a felek: elfogadják azonosságaikat és különbözőségeiket.

Zsófi és Péter végül megtalálhatják szerepeiket, amelyek kölcsönösen összeegyeztethetők és kiegészítik egymást. Mindketten kiveszik részüket a háztartási munkából, és képesek osztozni a feladatokon.

Dolgoznak, pénzt keresnek, közös kasszát vezetnek, amelyhez mindketten hozzáférnek, és nem csinálnak ügyet abból, kinek több a fizetése. Női-férfi szerepeikben is összehangolódnak, szexualitásuk mindkettőjük számára megfelelő mértékű és örömteli.

Tudják, a rivalizálás nem segíti kapcsolatuk elmélyülését és kohézióját. Egy csapatot alkotnak. Ha megvan bennük az elhatározás, hogy szeretnének így együtt élni egy életen keresztül, akkor joggal remélhetik, hogy ez sikerül is. 

– Nagyon jó érzés egy szülőnek, hogy a testi táplálék, a spenót és a friss gyümölcs mellé szórakozásképpen értékes zenét és szöveget is tud adni a gyerekének. Az elsődleges élményen kívül talán ez volt a Kaláka titka, amely lassan 50 éves lesz. Hol ért össze életedben a költészet és a zene?
– A zenéről többet tudok mondani. Szüleim mindig zeneszerető emberek voltak, édesanyám kis híján zongoraművész lett, három évet végzett a Zeneakadémián, de aztán jött az ostrom, abbahagyta, és inkább vegyésznek ment. Úgy látszik, a mérnökség is végigmegy a családon, mert nekem is mérnöki diplomám van, és a testvérem is a Műegyetemre járt. A nagyapám, Zsámboki Miklós neves csellista, híres kamarazenész volt, a főiskolán tanított, és már kicsi koromban elkezdett engem is tanítani. Aztán következett a Kodály-rendszerű általános iskola, amelyből akkor még csak egy volt. Később szaporodtak, de sajnos ma megint egyre kevesebb van, pedig világszerte elismerik, keresik és alkalmazzák.

Az általános iskolában a legjobb énektanáraim voltak, nem fordult elő, hogy húztuk volna a szánkat, hogy már megint énekóra. Irigyeltek minket a többiek, hogy még hazafelé menet is állandóan énekeltünk.

A költészetet is az iskolában szerettük meg, ahogy nyiladozott az értelmünk. A gimnáziumban Kontra Ilus néni remek magyartanárunk volt, rengeteg verset adott föl megtanulni. A költészeti és zenei programot valójában én is már készen kaptam, mert ugyanabba az iskolába, eggyel fölöttem járt Mikó István, Dániel bátyám pedig kettővel fölöttem. Pistának, aki tenort énekelt és nagyon jól hegedült, volt egy gitárja, és kiderült, hogy nagyon invenciózus zeneszerző is. Az ő ötlete volt, hogy verseket kellene énekelni.

– Miért nem népszerű ma a Kodály-módszer? Mert az a hajdani lelkes generáció már nem tanít?
– Nyilván nem egyetlen oka van. A Kodály-módszernek nem a zenészképzés a lényege, hanem az, hogy a gyerekek olyan kicsi korban találkozzanak a zenével, a művészettel, amikor még sokkal fogékonyabb és rugalmasabb a szellemük, a lelkük. Az a cél, hogy ez később is jelen legyen az életükben. Hogy harmóniára törekedjenek, kompromisszumkészek legyenek, jobban illeszkedjenek közösségbe, hiszen például egy kórusban mindenkinek úgy kell énekelnie, ahogy az együtt és mindenkinek jó.

Kodály azt vallotta, hogy a zenei nevelésnek köszönhetően az ember később sokkal jobban megállja a helyét, nekem például minden osztálytársam diplomás lett, talán egy kivétellel, és nagyon kevesen lettünk zenészek. Ma már jobban kinyílt a világ, fontos, hogy a gyerekek tudjanak angolul, németül, elindultak a kéttannyelvű iskolák – mindez valaminek a rovására megy. Én azt gondolom, hogy az ember tízéves korában ugyanúgy meg tud tanulni egy nyelvet, mint korábban, de sokkal többet nyer azzal, ha a zenével vagy bármilyen művészettel találkozik kiskorában. Kodály rászánta az életét erre, és itthon maradt. Bartók azt mondta, én elmegyek, mert ezt nem lehet kibírni, és igaza volt,

Kodály pedig azt mondta, maradok, mert terveim vannak, és neki is igaza volt. Kibírta Rákosit, lenyelt mindent, hogy végigvigye, amit szeretett volna.

Másrészt szerintem azért szorul ma mindez háttérbe, mert kitört egy olyan digitális technikai forradalom, amely eltereli a figyelmet.

– És talán emiatt túl könnyen is jutunk zenéhez. Nem kell éveket gyakorolni, kottát olvasni, hogy kinyerjük a hangszerből, és összeszokjunk a zenekarral vagy a kórussal, csak kikeressük, mit szeretnénk, és rákattintunk…
– Túl könnyen. Amikor én gyerek voltam, nagyapám kvartettezett, volt egy hivatásos együttese, amellyel koncertezett és egy házi, amelyben a lánya hegedült, a barátja brácsázott. Minden héten játszottak. A zeneszobában akár negyvenen is elfértek, jött Gréti néni, a második, harmadik szomszéd, hozták a zsámolyt, a lócát, és hallgatták. Nem feltétlenül azt, amit éppen akartak, mint most, amikor benyomják a Spotify-t.

Gryllus Vilmos – Kép: Emmer László

– Talán az is fontos tapasztalás volt ebben a zenei közösségben, hogy tagjai különböző korúak és neműek voltak.
– És nemcsak ilyenkor találkoztunk idősebbekkel vagy fiatalabbakkal, hanem a Deák téri Lutheránia kórusban is, ahová gyerekkorunktól jártunk, és ahol a szüleink is énekeltek. Ahogy nőttem, először szopránt, aztán basszust énekeltem, ha a zenekarban volt hiány, akkor beugrottam csellózni, és később, amikor már képzettebb volt a hangom, basszus szólistaként énekeltem.

– Mennyire formáltátok egymást a Kalákában?
– Annak idején arra szövetkeztünk, hogy verseket éneklünk. Biztosan formáltuk és formáljuk egymást, ugyanakkor az azonosságok ellenére nagyon különbözünk egymástól. Mindig mindent együtt csináltunk, együtt szereztük a zenét is. Volt egy ötlet, és ahhoz mindenki hozzátette a magáét, voltak köztünk invenciózus dalszerzők, akiknek mondjuk a kidolgozáshoz kevésbé volt érzékük, más viszont nagyon jól tudott szólamokat írni vagy hangszerelni.

– Szövetkezést említesz, és talán egyfajta elköteleződésre is gondolsz. Akár egy házasságban. De a házasságban is előfordul, hogy ha a párok nem figyelnek eléggé egymásra – talán Lackfi János fogalmazta így –, elfejlődnek egymástól, és más utat kezdenek járni. Egy több fős zenekarban talán még nagyobb ennek az esélye, nem?
– Természetesen. Nemcsak a szellemi vagy szakmai fejlődés, a gyakorlati élettel érkező kihívások is befolyásolják a közös munkát. Mindenkinek párkapcsolata lett, megnősült, gyereke született, beléptek a körbe olyan emberek, akik ugyanolyan fontosak lettek számunkra, mint a hivatás, a közös muzsikálás. Ez az összecsiszolás nem mindig volt könnyű. Hogy mást ne mondjak, az én esetemben tíz év után oda vezetett, hogy Danival és a Kalákával elváltak útjaink. Danival úgy láttuk, fontosabb, hogy a családi szeretet maradjon meg, mint a közös együttes. Eljöttem, de azért még muzsikáltunk együtt. Levente Péterrel kezdtünk műsort csinálni, és én hihetetlenül sokat nyertem ezzel.

Tizenöt év múlva aztán úgy alakult, hogy az együttesben ismét nagy szükség volt egy negyedikre, akkor Dani elkezdett hívni, mondván, hogy én már olyan jól ismerem a zenekart. Igaz, hogy csellista voltam tíz évig, és ezúttal Huzella Péter helyett gitárosra volt szükség, de akkor ez már nekem sem jelentett problémát. Helyettem korábban Becze Gábor jött a zenekarba, aki dzsessz konzit végzett, és sok olyan ötletet hozott, ami csak neki juthatott eszébe. Én is 15 évnyi külső munka eredményét hoztam vissza, ami talán nem is annyira a zenei újításokról, hanem a színpadi jelenlétről szólt. Sikerült betartható kompromisszumokat kötni, amelyek 22 éve működnek: mindent, amit együtt kell csinálnunk, azt együtt csináljuk, és mindent, amit külön szeretnénk, megvalósítjuk külön.

– Kezdetben nehéz volt kiállni Levente Péter mellé?
– Péter játékos gyerekműsorait egészítettem ki zenei oldalról, de nem volt színpadi gyakorlatom. Én kicsit visszahúzódó „piano” voltam, ő inkább extrovertáltabb, „forte”. Azt mondta, ne aggódjak, amikor ő kimegy, nekem csak nyolc percet kell eltöltenem egyedül a színpadon, ha valami bakit csinálok, majd ő helyrehozza. Ezzel a biankó kártyával mentem föl először a színpadra. De eltelt a nyolc perc, nem kellett helyrehozni semmit.

– A gyerekközönség mennyire volt más, mint a felnőttek?
– A felnőttközönségnek rengeteg előképe, kialakult ízlése van, és inkább csendben befogadó, illedelmes viselkedési formák között él. A gyerekközönség sokkal könnyebben nyilvánul meg, csatlakozik ahhoz, ami tetszik neki. Az ember a felnőtt közönségnél arra törekszik, hogy magát mutassa és előálljon, a gyerekeknél ez kicsit megfordul, mert sokkal nagyobb bennük az énkifejezési hajandóság.

A késztetés persze lehet sokféle. Én arra törekszem, hogy önként és – szó szerint is – dalolva csatlakozzon a közönség. A fiammal például a kirándulásainkhoz kitaláltam egy dalt, és azt mondtam a gyerekeknek, hogy „képzeljétek el, ha valaki az erdőben jár, és ezt énekli, sose fárad el a lába!” Ez elég ahhoz, hogy akinek kedve van, csatlakozzon, ennél direktebb jelzéseket nem szeretek adni, nem az én műfajom az, hogy „most énekeljétek együtt” vagy „tegyétek föl a kezeteket”. Persze, ezt sokféleképpen lehet jól csinálni, és sok olyan eszköz is létezik, amely egy énektanár kezében az órán jó módszer lehet.

Gryllus Vilmos – Kép: Emmer László

– Segített szülővé válni az, hogy gyerekekkel foglalkoztál? Vagy épp a szülőség adott hozzá a színpadi munkához?
– Jóval korábban kezdtem gyerekeknek énekelni, mint ahogy gyerekem született. Később a fiammal próbáltam ki sok mindent, és mivel jól énekelt, nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy a lemezeimen jó pár dalt ő énekeljen. Ábris három lemezemen is énekelt, Alma lányom pedig egy egész lemezre való biciklizős dalt ihletett. Nyilván segített a szülővé válásban a szakmai múltam – amikor 34 éves koromban az első gyerekem született, már nagyon szerettem volna sajátot –, de amúgy is az átlagosnál nagyobb anyás késztetés van bennem.

– És gondolom, játékosság is.
– Persze, az emberben benne lakik a játékosság, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül játékos alkat. Nálam például minden, amit a gyerekekkel csinálok, tanult dolog. Míg Levente Péternek mindig az volt a feladata, hogy visszafogja magát, hogy ne zúdítson mindenkire mindent rá abból a játékosságból, ami belőle árad, nekem inkább az, hogy próbáljak valamit megmutatni abból, ami megszületett bennem.

– Talán mérnökaggyal közelítetted meg? Sokszor a matematika, az elvont gondolkodás nagyon is jóban van a zenével, ahogy mondtad, a ti családotokban is volt erre példa.
– A Műegyetem építész karán kiadtak egy folyóiratot, az volt a címe, hogy Megfagyott muzsikus, mert ha az építészet a „megfagyott zene”, akkor az építész egy „megfagyott muzsikus”. Hosszú éveken keresztül foglalkoztunk az építészet zenei kifejezhetőségével: volt egy programunk, amelyet egy bécsi egyetemi tanár indított alkalmazott esztétika címmel, ehhez keresett táncost, pantomimest, zenészt. A zenészt bennünk vélte megtalálni, éveken át jártunk ki Bécsbe, szórakoztató, vicces vagy elgondolkodtató munkákban vettünk részt, néha kétkedve, de mindig kisült belőle valami, amikor „megzenésítettünk” egy házat. Egy épület funkcióját persze mégsem lehet visszaadni, nem mondhatom egy zenét hallgatva, hogy nahát, ez egy könyvtár vagy egy kórház, de azért izgalmas előadások jöttek létre, szólt a zene, táncoltak, vetítettünk.

Örülök, ha a zenémhez a műszaki gondolkodásom hozzátesz valamit. Amikor kérdezni szokták, nem volt-e a Műegyetem elvesztegetett idő, akkor mindig azt mondom, hogy nem, mert attól lettem ilyen, amilyen vagyok. Ha elvégzem a Zeneakadémiát, talán egy unalmas fráterként húznám a vonót egy zenekari árokban. Okoskodni persze lehet, de mindennek a próbája a való élet. Ha visszanézek, azt mondom, az életem jól alakult.

– Fontos az, hogy a szeretteid kötődjenek valamennyire a hivatásodhoz, például szeressék a zenét vagy énekeljenek veled?
– Persze, a testvérem gyerekei, unokái, az én gyerekeim, a szüleink – szoktunk együtt énekelni. Nagyon fontos, hogy akit az ember társul választ vagy akikkel együtt él, azok értékeljék, amit csinál, és a teljesítményéhez tudjanak valahogy viszonyulni. Nagyon kielégületlen lennék, ha például a családom nem reflektálna a koncertemre.

– Te is tudsz azonosulni a számukra fontos ügyekkel?
– Már csak azért is, mert ezek valahogy organikusan fejlődtek belőlünk. A fiam grafikusnak ment, amit nemcsak tőlem, hanem a belsőépítész édesanyjától is örökölhetett. Amikor végzett, a zene felé fordult, de egész más irányba, mint én: elektronikus zenékkel foglalkozik, leginkább kortárstánc-előadások zenéjével. Ennek semmi köze ahhoz a stílushoz, amit tőlünk tanult, bizony, fel is kell kötni a gatyámat, hogy meg tudjam ítélni. Így is néha csak a kreativitását csodálom, mert nem értek annyira hozzá. A lányom még gimnazista, az Angelika kórusban énekel. Hogy mit hoz számára a jövő, nem tudom, a családunkat ismerve bármi elképzelhető.

– Milyen érzés számodra, hogy a gyerekeid, akik belőletek fejlődnek, mégsem a másolataitok?
– Íjak vagyunk, ők meg nyílvesszők. Mi elindítjuk őket, büszkén nézhetjük, hogy szárnyalnak, szurkolhatunk nekik, de nem befolyásolhatjuk, hogy merre repüljenek.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A kar idén húszéves. Hova jutott az ITK két évtized alatt?
– Mostanra igazi közösség alakult ki, nem egyszemélyes „bozótharcosaink” vannak – a kutatócsoportjaink beértek, és olyan témákkal, területekkel foglalkozunk, amelyek világviszonylatban is rendkívül érdekesek. Sorra íródnak például az idegrendszer és az elektronikai rendszerek összekapcsolásáról szóló disszertációk, az agyhoz kapcsolódó interface-ről szóló dolgozatok.

– A kar egyik különlegessége, hogy összekapcsolja az informatikát, az elektronikát és a biológiát. Hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni?
– A bionika kifejezés a biológia és az elektronika összekapcsolásából született. Az emberi agy például egy valóságos csoda, és minél mélyebbre megyünk a megismerésében, annál több izgalmas dolog tárul fel előttünk a működéséről.

Mi elsősorban olyan irányból közelítünk, hogy milyen módon lehet a diagnosztikában és a gyógyításban előrelépni, hogyan lehetne kisebb beavatkozásokkal dolgozni, pontosabban célzott diagnosztikával felmérni a páciensek állapotát. Ehhez azonban egyrészt pontosan ismernünk kell az emberi szervezet biológiai felépítését és működését, elektronikai oldalról pedig fontos tudnunk, hogy mi mire és hogyan hat az emberi testben. A kétfoton-mikroszkópos laborunkban is ilyen témákkal foglalkozunk a Femtonics-szal, az elektrofiziológia laborban pedig az MTA TTK-val együtt az elektródok és az idegrendszer kapcsolatát vizsgáljuk.

Dr. Iván Kristóf dékán

– Milyen betegségeknél lehetnek hatásosak ezek a módszerek?
– A biológiai működés részletes megismerésén keresztül olyan eszközöket fejlesztünk, amelyek tudnak segíteni a gyógyításban, a diagnosztikában.

A mélyagyi stimuláció már sok betegségnél, többek között az Alzheimer- vagy a Parkinson-kórnál hasznosnak bizonyult, és komoly tünetenyhülések érhetők el azáltal, hogy elektromos impulzusokkal ingereljük az agy megfelelő részeit.

– Gép és ember rendkívül szoros összekapcsolódásáról beszél, ami fontos etikai kérdéseket is felvet…
– Ez valóban így van, hiszen például az egyik legizgalmasabb terület a gondolatátvitel az emberi agyból egy eszközre, gépbe. Jelenleg a beszéd a leggyorsabb „output”, de ennél jóval rövidebb idő alatt tudnánk átadni információt, ha lenne olyan interface, amely képes kiolvasni a gondolatainkat és azt megjeleníteni valamilyen eszközön. Az Alibaba, a Facebook, a Google és több másik cég is dolgoznak ezen egy ideje, mert jelenleg ez az egyik legkomolyabb limitáló tényező köztünk és a gépek között.

Miközben egy félelmetesen izgalmas területről van szó, nagyon komolyak az ehhez kapcsolódó etikai, morális felvetések, hiszen gondolatolvasásról beszélünk, emberek agyából közvetlenül kinyerhető információról.

Ugyanez a helyzet azzal a biotechnológiai módszerrel, amely során egy vírust injektálnak a szembe, amely célzott genetikai módosítást tud végezni bizonyos retinasejteken, ezáltal gyógyítva az örökletes vakság egyik fajtáját. Az FDA engedélyezte ezt a „gyógyszert”, de azért itt mégiscsak génmódosításról beszélünk, ami megint csak egy etikailag kényes terület.

– Indulásakor az ITK ötéves képzést adott, most viszont a felsőoktatás változásai miatt három és fél év után is lehet diplomázni. Nem jár ez felületesebb tudással?  
– A kezdetektől azt valljuk, hogy a hosszútávú sikerekhez mély alapok és folyamatos tanulás szükséges. Így aztán számunkra nagyon komoly érvágás volt az ötéves képzés kizárólagosságának megszüntetése. Három és fél év ugyanis kevés ahhoz, hogy egy hallgató komplex módon megtanuljon gondolkodni, és átlássa, milyen tudásra lesz szüksége tíz vagy akár húsz-harminc év múlva. Ehelyett túl korán abbahagyja a tanulmányait, elhelyezkedik egy cégnél. Ez egyfelől jó dolog, ugyanakkor fontos alaposan átgondolnia, hogy hosszútávon mit akar kezdeni magával, hova akar eljutni, hiszen a mai cégek nagyon specifikus tudást követelnek meg, viszont lehetetlen előre megmondani, hogy öt vagy tíz év múlva milyen komplex ismeretekkel kell majd rendelkezni, és milyen új képesítésekre lesz majd szükség. A mai diákoknak mindenképpen el kell jutni a mai technológiák és eszközök működésének alapos megismeréséig, és erre alapozva lehet további fejlesztéseket megvalósítani, ehhez pedig erős alapismeretekre van szükség, amit a mindennapi életbe gyakorlati tudással lehet átültetni.

– A húsz év alatt majd’ 1000 hallgató végzett az ITK-n. Követik, hogyan alakul az élete ezeknek a fiatal kutatóknak, mérnököknek, informatikusoknak?
– Igen, sokukról tudunk: egy részük magyar cégeknél dolgozik, mások külföldre szerződtek. Remélem, hogy utóbbiak közül sokan visszajönnek, mert szükségünk van az utánpótlásra.

Műszaki területen álláslehetőség bőven van, a bionika szakmában szintén jól el lehet helyezkedni, és az is nagyon izgalmas, ha valaki kutatóként megy tovább vagy talál ki új projekteket – erre nálunk is van lehetőség.

Működik egy-két sikeres startup cég is, amelynek alapítói az ITK-n diplomáztak.

– Roska Tamás, a kar alapító dékánja annak idején azt jósolta, hogy 2014-re elterjednek a bionikai eszközök az egészségügyi intézményekben. Mennyire vált valósággá ez a vízió?
– Valóban sok területen megjelentek már ezek a berendezések, eszközök. A Lab-on-Chip-rendszerek (LoC, mikrofluidika, „laboratórium egy chipen”) és több olyan termék van már a piacon, ami ezt megvalósítja, például a vércukorméréshez használt eszköz, ami hordozható, kis méretű, gyors, vagy akár a nagyobb, több paramétert is vizsgáló vérelemző készülék. Persze az is igaz, hogy ezek az eszközök sokszor inkább magánkórházakban jelennek meg először, nem közintézményekben.

A másik ilyen eszköz az agyba és az agy felületére ültethető rendszer, ún. neurális interface, amelyet az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet használ epilepsziás pácienseknél. Ez az interface nagyon pontosan képes behatárolni, hol van az agyban a góc, s ezáltal a műtét során jóval kisebb agyi régiót kell eltávolítani. Ugyanilyen eszközzel már előrejelzéseket is lehet készíteni: meg lehet például jósolni, mikor jön a roham, és akkor a beteg fel tud rá készülni, pl. lefekszik, leül időben, félre tud állni az autóval.

A következő lépés az lesz, hogy az előrejelzéssel és idegrendszeri ingerléssel meg lehet előzni egy epilepsziás rohamot.

Munka az ultrahanglaborban - Kép:PPKE ITK VIZMU

– Hogyan kell elképzelni az orvostudomány, az egészségügyi intézmények és az ITK közös munkáját?
– Egy nagyon jó példa erre a párbeszédre a kórházakban, rendelőkben tárolt információk egységes online adatbázisának létrehozása. Ez pedig már bioinformatikai terület, mert nem csupán az adatbázist kell létrehozni, de szűrhetővé is kell tenni az adatokat annak érdekében, hogy az orvos több ezer információ helyett csupán azokat nézze végig, amelyek az adott páciens esetében relevánsok.

Ezek összekapcsolását szolgálja az új rendszer, amely az egész ország összes betegének adatát egy helyen fogja tárolni.

Egy ekkora információtömegnél elengedhetetlen a bioinformatikus szakértelme és jelenléte, hiszen ő tud olyan kérdéseket feltenni a rendszernek, amely alapján bizonyos adatcsoportok lekérhetőek, vizsgálhatóak, analizálhatóak lesznek. Ezért is indítjuk el hamarosan biológiai adatelemző képzésünket.

– Miért érdemes az ITK-ra járni?
– Amellett, hogy a hallgatók rendkívül mély és alapos tudásra tesznek szert a jelenlegi nagyon gyorsan változó piaci és technológiai világban, komoly közösségélményt is kapnak, amely erős motivációs és támogató erővel bír. Sok külsős diákunk furcsállja is, hogy itt tényleg oda lehet menni az oktatókhoz, meg lehet kérdezni őket, le lehet ülni velük beszélgetni… Úgy is mondhatnám, hogy ez a karunk egyik különlegessége. Jelenleg kicsit több mint 700 hallgatónk van, mindenki ismer mindenkit, olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

A különböző tanulócsoportok egymást segítik, hiszen az ITK spektruma rendkívül széles: érteni kell a kémiához, a biológiához, az informatikához, az elektronikához...

Mindenki más fakultációval jön a középiskolákból, és mindenki abban támogatja a többieket, amihez a legjobban ért. Eközben mi is abban segítjük a hallgatókat, hogy egyrészt megtanuljanak tanulni, másrészt képessé váljanak rendszereket megérteni és fejleszteni. Igyekszünk annak fontosságát hangsúlyozni, hogy mindig tovább kell fejlődni az adott tudományterületen, sosem lehet megállni, főleg most, amikor nap mint nap születnek olyan kutatási eredmények, amelyek komolyan előrevisznek egy-egy területet.

Mustrálgatnak, a „vezér” nagy tenyerébe veszi, megszagolja, majd a „szárnysegéd” orra alá dugja a pirosodó gyümölcsöt, az aprókat szimatol, majd jelentőségteljesen egymásra néznek: Igen, ez jó lesz. A jól végzett munka tudatában némán legeltetik a szemüket a színes halmokon, egyik kezükben – méreteikhez igazodó – kosár, a másik zsebre dugva, ahogy egy ilyen forró nyári nap üdítő reggelén férfiak közt szokás, épp csak a fütyörészés marad el.

És akkor a felnőtt, nem bírván ellenállni egy tökéletesen telt, sötétlila, világítóan fényes padlizsánnak, a magasba emeli. A gyerek áhítattal néz föl az apjára, aki így szól: „Látod, fiam, ez a cukkini!” A kultikus apa–fia pillanat illetéktelen nézőjeként zavarba jövök, és persze, eszembe sem jut megtörni a szertartást olyasfajta megjegyzéssel, hogy még csak nem is egy családba tartoznak, mert az egyik a tök-, a másik a burgonyafélékhez sorolható.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy ez a piaclátogatás – talán egyiküknek egy közönséges irodai munkanap előtti, a másiknak meg épp egy úszótábort megelőző reggelen – felért számukra egy igazi nyári élménnyel. Hogy néha egyetlen percben több történik, mint egy kéthetes nyaralás alatt.

A két újonnan épített hangszer kiemelkedő jelentőségű a régizene szakma szempontjából. 2017 áprilisában a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra olyan historikus hangszert építtetett a Budavári templomba, amelyet Johann Sebastian Bach fennmaradt orgonaleírásai ihlettek, mintául pedig egy kortársa, a neves német orgonaépítő, Gottfried Silbermann (1683-1753) kései hangszerei szolgáltak.

A főváros első Bach-orgonájaként titulált hangszert a Lipcsei Bach Archívum igazgatója is üdvözölte levélben, melyben az orgonaprojekt jelentőségét is hangsúlyozta:

„Ezzel a hangszerrel a Budavári Evangélikus Templomnak egy olyan orgona kerül a birtokába, amelyen nem csak a barokk orgonairodalom, de kiváltképp Johann Sebastian Bach műveinek a legstílushűbb előadása válik lehetővé, ami a magyar régizenei életnek bizonyosan meghatározó impulzust ad.”

Szintén 2017-ben, a reformáció 500 éves jubileumára épült egy másik Bach-orgona is, mely a Hold utcai református templomba készült. A hangszert a türingiai orgonaépítészet legszebb hangszerei, Wender, Volckland, Trost és Wiegleb mesterművei inspirálták, amelyeket maga Bach is nagyra értékelt egyedi hangzásuk miatt. Az orgona megálmodásakor a készítő AerisOrgona Kft. azért türingiai hangszerek mintáit vette alapul, mert Bach – bár nagyra értékelte a fent említett szász Silbermannt is – páratlan orgonaműveit élete során nagyrészt türingiai hangszereken szólaltatta meg. A készítők türingiai tanulmányútjaik során mintegy 30 eredeti barokk orgonát mértek fel, a sípmű menzúráit, konstrukciós és hangzásbeli sajátosságait ezek alapján dolgozták ki. A hangszerben található 1130 síp minden egyes darabja történelmi példák alapján, a korabeli technológia alkalmazásával készült el. A Hold utcai hangszer a nemzetközi szakma egybehangzó elismerésének örvend, rangos orgonisták érkeztek Németországból, Svájcból, Hollandiából és Franciaországból, hogy kipróbálják az újonnan elkészült budapesti Bach-orgonát. A két hangszer biztosítja a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy a Régi Zenei Napok orgona mesterkurzusának résztvevői Hannfried Lucke orgonaprofesszor irányítása és instrukciói mentén elsajátíthassák és tökéletesíthessék a korabeli játékmódra vonatkozó tudást.

A fesztivál ideje alatt, július 3-án 20 órakor a Hold utcai református templomban adnak koncertet a Régi Zenei Napok mesterkurzusainak professzorai, melyre minden kedves érdeklődőt szeretettel várnak.

A műsoron többek között elhangzanak majd Händel operaáriák Baráth Emőke (szoprán), Bernhard Forck (hegedű) és Vashegyi György (csembaló) előadásában, valamint Hannfried Lucke a templom orgonáján szólóműveket is megszólaltat.

Egyre több sikeres helyi kezdeményezésről, azaz magánszervezésben megvalósuló túráról hallunk. Népszerű a közösségi futás és utazás, valamint a közösségi túrázás is. Megbízható forrásból mi is szeretettel ajánlunk egyet.
Az időpont: június 30.

Találkozó 9.30-kor az agárdi vasútállomáson.

A túra gyerekeknek és felnőtteknek is ajánlott, közepes erőnlétet igényel.
Táv: 45 km.

A túravezető, Szvétek Ferenc kiírása:

A tavat Agárd - Velence irányban kerüljük meg. Az út egy meredekebb emelkedővel kezdődik. Első megállóhelyünk a Bence-hegyi kilátó, amelyet 2018. márciusában adtak át. A kilátó formája megosztja a látogatók véleményét, de abban mindenki egyetért, hogy a kilátás gyönyörű onnan. Miután körbenéztünk, s egy picit megpihentünk, Sukoró felé megyünk tovább, és legközelebb a pákozdi emlékműnél állunk meg. A pákozdi csúcs után már könnyebb kerekezés vár ránk, a kerékpárúton a tó mellett térünk vissza Agárdra.

A helyi sportegyesületnél lehetőségünk adódik a vízisportok kipróbálására. Igény szerint sárkányhajózhatunk. Ezt a szolgáltatást 10 - 15 főtől vehetjük igénybe, ezért kérjük, ha jelentkezel, külön írd meg, hogy csak kerékpározol-e, vagy a nap végén szívesen evezel is. (A sárkányhajózás 1000 Ft/fő.)

A túra ingyenes.

Bővebb információ: Szvétek Ferenc eseménykiírásása >>>