A kicsi házikóban egyetlen szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. Szegény gazdálkodók otthona volt ez mindig. A szoba közepén ebédeltünk, a fal mellett szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott, és más semmi. Kiszállt belőle a lélek. Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd közepén. Megállt a kezünkben a kanál. Döbbent csend. Csak a régi óra ketyegett bele a halál aratásába.

Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz. Tudja és tudomásul veszi, hogy az élet része, vége, túloldala, sőt, ha úgy tetszik, folytatása. Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá, és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá csendesen. Mai ésszel felfoghatatlan mindez. Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk, és azt hisszük, akkor nincs is. Az egyszerű földművelők életében ez másképp volt. Tata meghalt, és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Most erősnek kell lenni. Aztán majd eljön a sírás ideje is.

Tatának halála előtt pár évvel egy sportcipőt ajándékoztam. Eredetileg magamnak szántam persze. A fehér külsejű, modernnek számító, ruganyos talpú cipőért 150 kilométert vonatoztam Kolozsvárra. Tata addig egész életében nehéz bakancsban és kényelmetlen félcipőben járt. Már csak keveset hordhatta. Aztán a fehér sportcipő végleg gazdátlan maradt, az ágy alatt kallódott. Tata halála után egy évet a „porfészekben” töltöttem. A petróleumlámpa fényénél, a családi történetek között Mama gyakran felemlegette Tata szavait, aki távollétemben sokszor elmondta, hogy ilyen kényelmes lábbelije még soha nem volt. Hálásan hallgattam, jó érzés volt, hogy valamit én is adhattam Tatának.

Könnyű léptekkel ment át a túlvilágra.  

Az elődök, akiknek valami már sikerült

Azok a szerencsés emberek, akik személyesen ismerhetik szüleiket, nagyszüleiket, esetleg még a dédszüleiket is, hallatlanul nagy szellemi kincsre tesznek szert pusztán azzal, hogy megfigyelhetik viselkedésüket, az élet kihívásaira adott válaszaikat, meghallgathatják családi történeteiket. Az elődök átvészelt szenvedései, megoldott nehézségei mind-mind biztató példák az utókornak: „Ha ő megoldotta, nekem is menni fog!” Honnan tudnám, hogy túl lehet élni egy telet szabad ég alatt, egy gyapjúpokróccal, ha nagyapám nem adta volna tovább a francia hadifogságban szerzett „élményeit”? Vagy hogy haza lehet gyalogolni a Don-kanyarból a hómezőkön át, papírtalpú bakancsban, fagyott lábujjakkal is? Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, az ő példája nyomán hinnék abban, hogy nekem is sikerülhet, neki kell vágnom. Vagy honnan tudnám, hogy kisebb-nagyobb egészségproblémákkal nem kell kétségbe esni, ha nem láttam volna édesanyám „betegfüzetét”? Ebbe az ominózus noteszbe, amit családi ereklyeként becsülünk, gondosan feljegyezte a negyvenes életéveiben, hogy mikor mije fájt, milyen testi problémája volt. Két-három-négy bejegyzés minden napra jut. Közben pedig maradéktalanul teljesítette minden feladatát otthon is és tanárként, a munkahelyén is. Ma már 82 éves, és testi-lelki nyűgei mellett is teljesen ellátja önmagát, sőt, hetente egyszer még nekünk főz ebédet…

Ki más ő, mint példakép, eleven történelem, tömény biztatás és reménység nekünk, az utódainak?

A családfa árnyékában

Harmincas éveim közepén kezdtem el kutatni a saját őseimet. Elég tipikus ez a helyzet: a huszonéveseket még nem nagyon érdeklik a felmenőik, ők inkább függetlenedni akarnak az ősöktől – a cseperedő gyerekek viszont ráébresztik a fiatal szülőket, hogy a genetikus örökségen túl valami abból fakadó szellemi hagyatékot is jó lenne rájuk hagyni. Ekkor újraélednek azok a történetek, amelyeket – szerencsés esetben – a nagyszüleinktől hallottunk. Akit pedig mélyebben érdekel a családfakutatás, ma már rengeteg internetes segítséget talál. Nem haszontalan időtöltés ez, hanem igazi szellemi élmény, ahogy az adatok összeillesztésével szinte felépülnek és megelevenednek képzeletünkben régen élt elődeink. Nem vagyok nemesi származású, így csak a 19. század elejéig visszamenően rendelkezem biztos adatokkal róluk, de már ez is hatalmas kincsesbánya!

Az időhatár pedig nem korlátoz: gondolatban visszamegyek az időben, és megjelennek az őseim hosszú-hosszú sorban, férfiak és nők, mind erősek és elszántak, vagy éppen gyengék és esendők, de abban megegyeznek, hogy igent mondtak az élet továbbadására, és mindannyian olyan szerencsések voltak, hogy ez sikerült is. Nekik köszönhetem – igen, valamennyiüknek, egészen Éváig és Ádámig –, hogy én ma élhetek. Egy történelmi hosszúságú genetikai lánc végén állok – és nem is én vagyok az utolsó! –, amelyben minden láncszem egyformán fontos, mert a folytonosságot biztosítja.

Milyen jó lenne, ha ez a láncolat folytatódna az idők végezetéig! Remélem, hogy utódaim ott lesznek majd azok között, akik egy jól működő Európai Unióban fognak élni, akik megvalósítják Afrika ivóvízhálózatát, akik hozzáadják majd tudásukat környezetkímélő földi energiaforrások feltalálásához, akik hozzájárulnak egy erőszakmentesebb civilizációs átalakuláshoz, akik benépesítik majd az első Mars-kolóniát, akik elhagyják csillaghajón a Naprendszert!

Meglódult a fantáziám? Igen, de bizakodásomat a visszapillantásból nyerem. Az emberi idők kezdete óta sok-sok szülőm, teremtő erővel rendelkező apáim és anyáim néznek biztatóan rám és gyerekeimre. Miért ne bizakodnék én is, ekkora sereggel a hátam mögött? 

A régi görögök szemében az, hogy az embernek vannak emlékei, képes az emlékezésre, egyszerre tűnt isteni adománynak és ars memoriaenek, az emlékezőképesség művészetének. Régi bölcsesség az is, hogy emlékeiben él az ember: az emlékezés az, ami a múltból és az elmúlás, az időlegesség rideg valóságából történelmet teremt.

Ám az emlékezés, a múlt és az abban élt nemzedékek felidézése sokféle lehet.

Az egyes ember személyes emlékei csak néhány évtizedre, saját élete tartamára képesek visszatekinteni, az ilyen emlékezés többnyire szelektív: szívesebben gondolunk vissza arra, ami szép volt, jó volt körülöttünk, aki kedves volt a számunkra. Bár nem igaz, hogy az idős ember már csak emlékeinek és emlékeiből él, de egyre bőségesebbé válik számára a valaha volt élményeknek az a sokasága, amelyből egy élet tapasztalata, valójában maga az emberi személy áll össze.

Mindenkiben ott él a késztetés arra, hogy mindazt, amire emlékezni képes, közölje, megossza másokkal is.

Ami pedig így létrejön, az nem más, mint egy megszakítatlan emlékezetlánc, amelyben már nem pusztán a személyes múltidézés, hanem egy darabka történelem és kultúra ölt testet, azt igazolva, hogy személyes, ideig-óráig tartó földi létünk részesedés az emberiség nagy emlékezetközösségéből. Ezért hallgatjuk nagyszüleink, szüleink beszámolóit arról, hogy milyen volt régen, ezért mesélünk a múltról gyerekeinknek, ezért emlékezünk halottainkra, ezért kivételes idő az, amikor társaságban, baráti beszélgetés közben elhangzik a bűvös kérdés: „emlékeztek?”

Az embert érő legnagyobb csapások egyike az amnézia, az emlékezetvesztés, amely elveszi tőlünk a múltat, reménytelenné teszi a jövőt, bezár az elillanó pillanatba.

Személyes emlékeink körén túl azonban az emlékezésnek van egy tágabb horizontja is. Ez késztet arra, hogy generációk során át próbáljuk megismerni családunk történetét, ezért viszünk virágot a temetőben olyan sírokra is, amelyekben csak hallomásból ismert rég halott őseink csontja porlad, mert az emlékezés azt sugallja, hogy ismeretlenül is közük van hozzánk.

Ugyanez az elemi reflex teszi, hogy mi, emberek kilépünk valaha volt felmenőink, rokonaink felidézésének, a családi fotóknak, régi matrikuláknak, féltve őrizgetett relikviáknak bűvköréből, hogy egy tágasabb, közös emlékezet világában is értelmezni tudjuk a múltat, érteni a jelent, fürkészni a jövőt. Az embernek kollektív emlékezete is van, ez pedig közösséget, társadalmat, civilizációt és kultúrát teremtő erő, amely révén a létezés folytonosságának megtapasztalására is szert tehet. Az ilyen emlékezés maga is sokféle, hiszen a népmesei egyszer volt, hol nem volt játékos múltidézése ugyanúgy ide tartozik, mint ünnepeink egész sora. Valaha egy-egy nemzetséget, törzset, egy falu népét a sors közössége mellett a közös ősökre való emlékezés formálta és tartotta össze, ha pedig ennek fonala megszakadt, előbb-utóbb maga a közösség is elenyészett.

Mai, a múltnak szívesen hátat fordító, a jövőre meg félve tekintő, a mindenkori jelen bűvöletében élő korunkban különösen felértékelődik az emlékezés.

Hiszen a kollektív amnézia egész nemzeteket, nemzedékeket is képes gyökértelenné formálni, egymással szembefordítani. Egy nemzet identitásának, önazonosságának a közös terület, nyelv és kultúra mellett a közös emlékezetben megőrzött múlt az alapja, amely ugyanúgy öröklődik nemzedékről nemzedékre, mint a személyes emlékeinkből szőtt családi hagyomány.

Ha a felejtésnek adjuk át a múlt emlékezetét, temetőink értelmetlen kősivatagokká válnak, ünnepeink puszta munkaszüneti napokká, a családi fényképek papírdarabbá, mi magunk hitevesztett pillanat-emberekké. Mert a hit is az emlékezésben él, amely vallást, egyházat teremt, amiről Jézus is beszélt az utolsó vacsorán, amikor azzal indította útjukra övéit, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Mi szép?

Megkérdeztem hatéves kislányomtól, hogy szerinte mi szép. „A hangod szép, amikor mesét olvasol”, „a vadszőlő piros levele”, „a lila Hello Kittys pólóm.” „Melyik gyerek szép, mit gondolsz?” – próbálkoztam tovább. „Akinek szépen be van fonva a haja, és szoknyát visel.” Meglepődve fogadtam válaszait: tényleg ilyeneket mondtam volna neki?

Némi utánajárást követően megnyugodva vettem tudomásul, hogy gyermekem szépségről alkotott fogalma megfelel az ókori szofisták és sztoikusok felfogásának: szép az, ami a szemnek-fülnek kellemes, megfelelő arányai és vonzó színe van. Meghaladta viszont a platóni elképzelést, ami a 3–4 éves ovisok sajátja.

Náluk a szép fogalma az esztétikai értelmezés mellett az erkölcsi és jogi kategóriákat, vagyis a jót és igazat is magában foglalja. „Anya, te olyan szép vagy, te sütöd a világon a legfinomabb palacsintát!”

 – mosolygunk a kicsinyek bókjain. Szóval, nem csupán én vagyok felelős azért, amit kislányom a témáról gondol. Vajon belénk van kódolva, mit vélünk szépnek?

A szimmetrikus szebb?

Az észleléssel foglalkozó vizsgálatok alapján már az újszülött is képes különbséget tenni az arcok között, és a szimmetrikusabbakat szívesebben nézegeti. A szépségkutatások is alátámasztják a szimmetria előnyben részesítését, amit azzal magyaráznak, hogy a méhen belüli fertőzések és sérülések a magzat testében aránybeli eltéréseket okozhatnak. Az aszimmetrikus formák betegségek hatásai lehetnek, ami gyenge ellenállóképességre utal.

Lehet, hogy a hosszú lábú–darázsderekú női szépségideál gyermekkori kialakulását nem csak Barbie rovására írhatjuk? A végtagok kifejlődésének elakadását ugyanis szintén okozhatja valamilyen immunkapacitásbeli eltérés, így a hosszabb végtagokkal rendelkezők egészségesebbek lehetnek. A derék–csípő arány pedig a nők termékenységére enged következtetni, bár ennek észlelésére serdülőkor előtt kevéssé vagyunk fogékonyak.

Tehát aki arányosabb testtel, illetve arccal rendelkezik, annak stabilabb a fejlődése. Aki pedig ezt képes észrevenni, az életképesebb párt választhat magának, akivel szép és egészséges utódokat hoz majd a világra – gondolják az evolúciós elméletet magukénak valló kutatók.

Elza vagy Anna?

A kisiskolásoknál a szépségfelfogás már a külső jegyekre irányul elsősorban. Markáns hatását tapasztalhatjuk a média sugalmazásának, amelyet a szülői véleményalkotás ellensúlyozhat. A széptől, amit a gyakran csepült, lehetetlen arányokkal tervezett Barbie képvisel számos lány számára, elválik a cuki, aranyos, édes, amilyenek a kedvelt mesefigurák.

Az utóbbi évek talán legnépszerűbb rajzfilmszereplői, a Jégvarázs Elzája és Annája közül 10 kislányból 9 választja a szőke szépséget varázserővel és szociális szorongással, szemben a csinos, vörös, nyitott, kedves és önfeláldozó testvérével. Vajon a varázserő ennyire vonzó, vagy a szőkeség?

Konformizmus és médiahatás bűvöletében

A kiskamaszok tapasztalataik alapján világosan képesek elkülöníteni a többség által szépnek ítélt dolgokat és embereket a csúnya tárgyaktól, illetve előnytelen külsejű személyektől. Megértik és megfogalmazzák, hogy a szépség nem jár feltétlenül együtt más jó tulajdonságokkal, ennek ellenére mégis hajlamosak jobb tanulmányi eredményt jósolni helyes társaiknak, mint a kevésbé jóképűeknek. Eltérő pszichológiai elméletek igyekeznek erre magyarázatot találni.

Egyrészt a szép kisbabák születésüktől fogva több külső megerősítést kapnak, így erősebb önbizalommal rendelkeznek később, ami viszont pozitívan hat egyéb készségeik kifejlődésére. Másrészt érzéketlenebbekké válhatnak mások érzéseire és igényeire.

Mi, nők kifogásoljuk azonosításunkat a szebbik nemmel, hiszen számos más területen bizonyítottuk rátermettségünket. Mégis, gyakran legöntudatosabb társaink is azt közvetítik lányaik felé, hogy a testi szépség különleges érték, és egy nőnél kifejezetten fontos a külső. Ha pedig nem áldott meg az ég bennünket tökéletes alakkal és arcéllel, akkor hozzuk ki magunkból, amit lehet szépségápolással, aminek persze része a megfelelő smink, amely el is takar! Vajon ezzel segítjük eljuttatni lányainkat kiskamasz korukra a megcsinált médiasztárok bálványozásáig, amelynek végletekig hajtott, bizarr formája az amerikai típusú gyermekszépségversenyek világa, ahol a gyermek árucikké válik? Hogyan is lennénk képesek néhány évtized alatt levetkőzni évezredek meggyökeresedett vélekedését, amely szerint a szépségünk tesz értékessé, a párválasztás során piacképessé, így túlélővé bennünket?

Ettől eltávolodhatunk, egyszersmind előre is léphetünk, ha önmagunk és gyermekeink testi adottságait elfogadjuk, a belső kisugárzást hangsúlyozzuk, és kifejlesztjük a rácsodálkozás képességét a teremtett világra és a külső-belső emberi szépségre, valamint az emberi kéz alkotásaira. 

A Váci Mihály Kulturális Központban rendezett sajtótájékoztatón Tóth Simon Ferenc, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumi tagja köszöntötte a megjelent vendégeket. A megnyitó alkalmával először számolt be az elmúlt negyedév eredményeiről, a Jószolgálat-díj 2017/18-as évadának jelölési időszakáról. A meghirdetett öt kategóriában 2018. január 31-ig összesen 667 jelölés érkezett, ami 145 pályázattal felülmúlta a tavalyi év jelölésszámát is. Beszédében kiemelte, jelenleg a jelölések előszűrése, feldolgozása zajlik, összesített eredményként a beérkezett pályázatokból 273 jelölt kerül bírálatra.

Idén az önkéntes kategóriákban érkezett a jelölések zöme, ami a pályázatok 66,86 százalékát jelenti.  Ezen belül az önkéntes egyén kategóriában jelöltek a legtöbben, szám szerint 269 pályázat érkezett, ami összesen 89 jelöltet jelent országszerte.

A jelölő pályázatok közül márciusban a hét nagy magyar segélyszervezet képviselőiből álló szakmai zsűri választja ki a hivatászszerűen végzett szociális munka három díjazott szervezetét és három egyéni nyertesét. Az önkéntes kategóriákban a zsűri felterjesztése alapján a díj Facebook-oldalán májusban dől el szavazással a 2018-as év közösségi-és egyéni díjazottja. Idén is egy személy kaphatja meg a legnevesebb díjat, az életműdíjat, a szakmai képviselők döntése alapján. A díjátadóra ünnepélyes keretek között június 1-jén kerül sor a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében.

A 2017-es év díjazottjait bemutató szabadtéri kiállítás február végéig Nyíregyházán, a Szabadság téren látogatható. Ezt követően márciusban Debrecen, majd Pécs ad teret a tárlatnak.

Dr. Ulrich Attila, Nyíregyháza alpolgármestere köszöntőjében elmondta: a Nyíregyházi Önkormányzat évről évre felülvizsgálja Helyi Esélyegyenlőségi Programját, hogy mindig az aktuális helyzetnek megfelelően tudjon segíteni ott, ahol a legnagyobb szükség van rá. A gyerekek, az idősek és a fogyatékkal élők mellett az önkormányzat nagy figyelmet fordít a hajléktalanság enyhítésére. A város önkormányzatának hajléktalanokat támogató szolgáltatásai jelentősen hozzájárulnak a Nyíregyházán mintegy 25 éve tevékenykedő Periféria Egyesület munkájához, akik a Jószolgálat-díj mai kiállításmegnyitóján is jelen voltak, mint a 2017-es év hajléktalanokért végzett szociális munka intézményi díjazottja.

A Periféria Egyesület tagjai a 90-es évek óta nap mint nap kint vannak az utcákon, hogy étellel, itallal, ruhával, jó szóval és konkrét, életminőséget javító tevékenységekkel segítsék a Nyíregyházán hajlék nélkül élő embereket. Mára szoros, jó viszonyt alakítottak ki mindannyiukkal – ők jelentik ezeknek a nehéz sorsú, súlyos traumákkal élő nőknek és férfiaknak a reményt, szeretetet és talán a kiutat is.

A Jószolgálat-díjat 2016-ban Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumi elnöke alapította abból a célból, hogy édesanyja, Zichy Mária Terézia grófnő életművének méltó emléket állítson, és a figyelem középpontjába helyezze a szociális életpályán dolgozó hivatásos egyének, szervezetek, valamint a mindennapi önkéntes jótevők és civil közösségek munkáját. Az alapítvány célja, hogy ezeket a példaértékű tevékenységeket ismerje el évről évre a díjjal és a hozzá kapcsolódó éves médiakampánnyal.

További részletekét látogasson el a Jószolgálat-díj weboldalára, vagy kövesse munkánkat a díj közösségi oldalán: www.joszolgalatdij.hu; facebook.com/joszolgalatdij

Bár sokaknak a téli feltöltődés egyenlő a síeléssel a francia Alpokban, másoknak inkább Délkelet-Ázsia fehér fövenyei jelentik a „telelés” csimborasszóját, mi most olyan hazai, könnyen elérhető helyszíneket javaslunk a rekreációhoz, ahol családunk minden egyes tagja felüdülhet.

Utazási ajánlóinkban rendszeresen figyelünk arra, hogy családbarát programokat, szálláshelyeket ajánljunk.

Az 1990-es évek közepétől kezdve a családbarát szálláshely egyre inkább hívószó lett a turizmusban, ez azt is eredményezi napjainkban, hogy a kínálat felhígult, divat lett családbarát, bababarát szálláshelyet üzemeltetni, de a hangzatos szavak mögött időnként kevés a valódi tartalom.

Érdemes ezért jól körülnézni foglalás előtt, ebben segítségünkre lehetnek a különböző tematikus oldalak. A Szállás.hu blogján például évről évre szemlézik a legjobb családbarát szállodákat (blog.szallas.hu/top10_csaladbarat_wellnesshotel), a Wellness.hu családbarát keresőjében pedig rengeteg feltétel kiválasztásával szűrhetjük az ajánlatokat (wellness.hu/csaladi-wellness). Nagyon jó kezdeményezés a Kidsoasis védjegyrendszere is: a szervezet 50 szempont alapján, a helyszínen tájékozódva méri fel a szálláshelyeket, így bizonyosodnak meg az elnevezés mögötti tartalom minőségéről (kidsoasis.hu).

Magyarországon elsőként Zala megyében épültek családbarát szolgáltatásokat kínáló szállodák, az egyik úttörő az alsópáhoki Kolping Hotel, amely már több mint húsz éve várja a vendégeket.

A szálloda az elmúlt években teljesen megújult, a babákat például higiénikus krómmedence várja, a nagyobbakkal dadák, óvónénik, animátorok foglalkoznak, ha a szülők pár órán át kettesben szeretnének kikapcsolódni. Az ugyancsak a Szállás.hu által is ajánlott Hotel Kapitány (Sümeg) tematikus történelmi lovasjátékokkal, középkori lakomákkal, keleti hangulatú fürdőjével és gazdag programkínálattal kényezteti az összes családi generációt.

Az elmúlt években sorra épültek a kitűnő szolgáltatásokat és különleges tematikát kínáló családbarát wellness‑szállodák, és ma már érezhető, hogy jót tett a kínálatnak a valódi piaci verseny. Így már az ország számos pontján, többek közt Gyulán, Hajdúszoboszlón, Velencén, Eger és Miskolc környékén is fantasztikus helyszíneken pihenhetünk, de az is igaz, hogy az ilyen szálláshelyek számát tekintve továbbra is a legrégibb hagyományokkal rendelkező Zala megye a zászlóshajó itthon.

Most az egyik legújabb és egyben legígéretesebb kezdeményezést mutatjuk be.

A miskolctapolcai Avalon Resort&Spát egy miskolci – üdítőitalok gyártásával is foglalkozó – családi vállalkozás építtette, 2016 óta fogadja a vendégeket.

„Ha mindenáron kukacoskodni szeretnénk, egy hibát hozhatunk fel a miskolctapolcai szálloda- és szórakoztatókomplexum kárára: a GPS nem vezet az 5,5 hektáron, bükkerdő mélyén található luxusszálláshoz – a városrész más pontjára kalauzol” – fogalmaz ajánlójában a Gault&Millau kalauz, de azóta ezt a csorbát is kiköszörülték. Az Avalont kevés is egyszerűen szállodának nevezni, mert a nagyközönség számára is nyitott parkjában Közép-Európa egyetlen erdei gokartpályája található. Az 560 méter hosszú, 10–12 méter széles pályán 35 Rimo típusú gokart várja a versenyzőket, ezek közül három versenyautó kétszemélyes. A pálya mellett van a 2500 négyzetméteres Maya Játszópark kötélpályákkal, mászótornyokkal és gyerekgokarttal, a felnőttebbek kikapcsolódásához pedig műfüves futballpálya, sörkert, olasz étterem ad lehetőségeket.

Az Avalon fő különlegessége – nem mintha a fentebb írt bemutató kismiska lenne – az, hogy az összes épülete HONKA típusú rönkház. „A finnországi erdőkből származó 60–70 éves fenyőfatörzseket lézerrel vágják, hogy az illesztések tizedmilliméter pontosak legyenek.

Az így készült épületek mellett a remek szigetelőképességükön kívül azért döntöttünk, mert a természetes „lélegző” anyag aromája nagyon kedvező hatással van a légutakra és általános közérzetünkre” – mondja Poncsák Pál szállodaigazgató. Nagyobb családoknak különösen érdemes a 15 különálló rönkház közül választani, hiszen a kétszintes épületekben két fürdőszoba, erkély, terasz és három hálóhelyiség található, a lakószintek pedig jól szeparáltak. A kisebbek szórakozásáról játszószoba és szakképzett személyzet gondoskodik, téli estéken pedig – ha a wellnessrészleg kevés lenne – felejthetetlen élményt nyújt a fürdőzés a szabadtéri, 38 fokos medencében. A szálloda alkalmazottai és az étterem személyzete a legkisebb részletekre is odafigyelnek, csakúgy, mint a tulajdonosok, akik megvásárolták a Forma 1-es Williams csapat 2010-es versenyautóját, amit a szálloda mélygarázsában állítottak ki Rubens Barrichello versenysisakjával együtt.

Az Avalon méltán nevezhető az egyik legjobb családbarát szállodának 2018-ban is.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

A februártól májusig tartó előadássorozaton minden alkalommal új megközelítésből tárgyalják az apai szerepeket. Böjte Csaba testvér, több ezer árva „atyja” nyitja meg az „apa-sorozatot”, "Az apák szerepe" a családban címmel. Csaba testvért senkinek nem kell bemutatni. Közismert, hogy nézeteiben mindig nagy hangsúlyt kap a család egysége és megtartó ereje, a lelki egészség, az egyéni és nemzeti önazonosság, az érzelmi intelligencia.

Kép

- 2018-ban, a családok évében különösen időszerű az apai szerepekről beszélni. Mi lenne a legfontosabb, amit ennek kapcsán üzen a családoknak, az édesapáknak?

- A korom alapján nekem már nagyapának kellene lennem, de másként alakult az életem. De ha már kérdeznek, merészkedek megszólalni az apai feladatokról is. Van ezzel kapcsolatban egy nagyon szép élményem. Az egyik tanév végén történt, már nagyon fáradtak voltunk. Az utolsó szentmise után bementünk a dévai gyermekotthon ebédlőjébe. Ott volt vagy 300 gyermek. Párolgott a finom húsleves, és én odaálltam az asztalfőre. Nagy csend lett hirtelen, és én megáldottam a betevő falatot. Utána leültem és elkezdtek potyogni a könnyeim.

- Az örömtől kezdett el sírni?

- Igen, mert hihetetlenül jó érzés volt az asztalfőre ülni és „családfőként” gondoskodni ennyi gyermekről. Ez egy olyan tiszta öröm, egy olyan felemelő boldogság, amit nagyon szeretnék megosztani minden férfival. Isten mindannyiunk számára felkínálja azt az örömet, hogy merjünk az asztalfőre ülni, merjünk a családunkról gondoskodni, atyja lenni a közösségünknek. Ez egy csodaszép hivatás, feladat, adja Isten, hogy minél többen megtapasztaljuk, megérezzük, és a magyar nők mellett legyenek ott a férfiak, férjek, akik szeretettel és jósággal gondoskodnak az ők szeretteikről. Ahogy mondani szoktam, merjenek magokat ültetni: merjenek párt választani, amellett kitartani, és közösen gyermeket vállalni…

Az interjú további részét a Felelős Szülők Iskolájának honlapján olvashatják, ahol emellett több információt is megtudhatnak az Apa-sorozatról. 

Az agy metabolikus értelemben a legdrágább szervünk, a szervezetünk által használt energia 20 százalékát emészti fel. Emészti – írom, mert egy 1995-ben megjelent, elterjedt tudományos hipotézis szerint – amelyet természetesen többen igazoltak, mások pedig kritizáltak – ahhoz, hogy az agyunk ennyi energiát fogyaszthasson, más „sokat fogyasztó” szervünknek kellett csökkennie és kisebb energiát felvennie.

A költséges szerv-hipotézis azt állítja, hogy az emésztőtraktusunk rovására, annak tehermentesítésével tudott az agy naggyá válni.

Az értelmiségi szabadúszó, technológiai innovátor, JP Rangaswami ebből a nézetből vezeti le elképzelését arról, hogy az agy is egyfajta „emésztő szerv”: kiválaszt, felszív, továbbít. Ha ez így van – folytatja –, akkor az információ olyan, mint az étel.

Vagyis a gyomrunk mintájára az agyunkat is el tudjuk „rontani” azzal, ha összevissza fogyasztunk információt, ha émelyítő vagy felkavaró mennyiségben, minőségben visszük be őket szervezetünkbe.

Miért nem agy-diétázunk néha? Miért nem engedünk az agynak információs tisztítókúrát? Sőt, miért nem nézzük meg jobban az információk lejárati idejét és E- összetevőit (a mesterséges és sokszor káros elemeket)? Talán mert nincs a csomagolásukra írva? Tényleg nincs. Ezért igazán fontos az a józan, önálló és magabíró tudatosság, amelynek segítségével – és ezt már nem Rangaswami állítja – tényleg salaktalaníthatunk. Sőt, amely abban is segít, hogy egy sokkal korábbi, megalapozó figyelmeztetés szerint éljünk:

„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Mt 15, 11). Vagyis, ne csak ne együnk, hanem ne is tegyünk rosszat.

Ne csak magunkat védjük attól, ami elrontja a gyomrot, hanem, sőt, leginkább másokat. A tisztaság nem lehet kizárólag belső állapot –a másokkal való együttélés alapjának is kell lennie.

Ha drága is az agy, megdolgozik a béréért. Nincs könnyű dolga manapság, amikor egy fél világ forrong és háborog az álhíreken, úgy, hogy ezzel sokszor maga is álhíreket gerjeszt, és profitorientált nagyvállalatok munkatársai jelölik meg kis zászlóval az „igazság-tartalmat”. Digitális karszalagokkal mérjük a vérnyomásunkat, szívdobbanásunkat és légzésszámunkat, de nem is merünk belegondolni, naponta hány rossz gondolat foglalkoztat minket, hátha ezzel elrontanánk – ezúttal a kedvünket. Arról nem is beszélve, hány mondatot mondunk ki megszűretlenül, emésztetlenül, másoknak okozva émelygést.

A kihívás nem kicsi – lehet, hogy eljött az ideje annak, hogy végre a lélek nőjön ­a legnagyobbra.

Schaffler Orsolya, a szerző egyike a Creighton-módszer hat magyarországi oktatójának – vagyis a női menstruációs ciklus standard szempontú megfigyelésének tudományára oktatja a párokat. Két magyar orvos alkalmazza a Creighton-módszeren alapuló NaPro Technológia nevű orvosi gyógymódot, amely egyénekre szabottan alkalmazza a reprodukcióval kapcsolatos tudományos ismereteket. E módszerek kifejlesztője az Egyesült Államokban élő Thomas Hilgers nőgyógyász, aki több új megfigyeléssel gazdagította, tökéletesítette és tudományosan alátámasztotta a már létező Billings-féle ovulációs módszert az 1960-as évek második felétől. Katolikus meggyőződése arra ösztönözte, hogy minél természetesebb és megbízhatóbb módszert dolgozzon ki, amelyet a keresztény párok is alkalmazhatnak anélkül, hogy lelkiismeretükkel szembe kerülnének. A nem hívő párok közül is egyre többen tartják fontosnak, hogy a fogamzásgátlás során elkerüljék a szexuális aktus folyamatába beavatkozó, a lelki-testi egységet megbontó eszközök használatát és a sokszor drasztikus mellékhatású kémiai szerek alkalmazását – nekik is „zöld” alternatívát kínál a Creighton-módszer.

Drámaian növekszik napjainkban a meddőséggel küzdő párok száma. A lombikeljárás sokuk számára kivitelezhetetlen, ám a NaPro Technológia nekik is alternatívát jelenthet.

A NaPro orvosok is alkalmazzák a modern diagnosztika, endokrinológia és sebészet módszereit, de céljuk, hogy a meddőség okát szüntessék meg, és senkit nem küldenek inszeminációra és lombikeljárásra. A módszer jóval olcsóbb, sikeressége pedig az anya–megszületett gyerek-arány terén megegyezik a mesterséges megtermékenyítés eredményességi mutatóival. Alapvető eltérés a kétféle meddőségkezelés között a NaPro-orvosoknak az a felfogása is, hogy a megfogant életet a megfoganás pillanatától kezdve embernek tekintik, így egyetlen megtermékenyült petesejt sem pusztulhat el vagy válhat feleslegessé az orvosi beavatkozások következtében. Ez különösen az életveszteség fényében nagyon jelentős: a lombikeljárás során a megtermékenyült petesejt–megszületett gyermek arányában számított hatékonyság csak 3 százalék, hiszen 100 megfogant embrióból csak három születik meg.

A könyv két neves lengyel, NaPro technológiát alkalmazó nőgyógyásszal készített interjúval indul – ők saját szakmai és emberi szempontjaikról beszélnek. A könyv második felében olyan házaspárok mesélik el gyermekük foganásának történetét, akik régóta meddőséggel küzdve a Creighton-módszernek és a NaPro technológiának köszönhetően jutottak gyermekáldáshoz.

A legelgondolkodtatóbb megállapítás az egyik anyuka véleménye: úgy gondolja, hogy ha a nőgyógyászok jobban figyelembe vennék a nők megfigyeléseit a szervezetükben napról napra bekövetkező változásokról, és nem egy orvosi rutin szerint cselekednének, akkor sokkal több vetélést meg lehetne előzni, vagyis több életet lehetne megmenteni. Sajnálatos, hogy ez a módszer még kevéssé ismert, az egész világon mindössze kb. 500 orvos tanulta meg és alkalmazza. A 2000-es évek elején jutott el Európába, és Lengyelországban ma kb. 60 orvos használja. A magyarországi helyzet még szomorúbb egyelőre.

Reméljük, hogy e holisztikus szemléletű (az embert a maga teljességében kezelő) és az emberi méltóságot szem előtt tartó családtervezési és  meddőségkezelési módszer meghonosításához hamarosan a katolikus egyház és a magyar állam is hathatós anyagi segítséget nyújt, hogy minél több ember élhessen vele.

E könyv az eddigi legátfogóbb magyar nyelvű híradás a meddőség új kezelési lehetőségéről, amely reménységgel, ugyanakkor elvárásokkal tölti el a gyermekre vágyó párokat.
 

Schaffler Orsolya: „Gyermekáldás természetesen – Beszélgetések a NaPro Technológiáról”. Magyar Kurír – Új Ember kiadványok, 2017. 101 o.

Az előadók között meghallgathatják Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust és Böjte Csaba ferences rendi szerzetest is. Az esemény házigazdái Balatoni Kata és Novák Péter lesznek. A látogatók az alábbi szekciók közül válogathatnak: bölcsőde, óvoda, iskola, határon túli magyar oktatási intézmények és magyarországi nemzetiségi oktatási intézmények. A rendezvény bevételéből a Bethesda Kórház Alapítványt is támogatják a szervezők.

A rendezvény weboldalán elérhető a részletes program. 

Jegyek ITT rendelhetők.