Bendőke (Benci), az éneklő hangú exkandúr

Egyszer volt, hol nem volt, öt évvel ezelőtt Zsuzsi lányom azzal állt elém, hogy „mégiscsak szégyen, hogy kertes házban lakunk, és még egy macskánk sincs, csak gyíkok szaladgálnak a kertben!” Így aztán kaptunk barátainktól egy ugrabugra, fekete, falusi macskakölyköt, Sziszit. Romantikusan úgy döntöttünk, nem ivartalanítjuk az első alom előtt, hadd élhesse át legalább egyszer az anyaságot. Így alig háromnegyed éves korában sorakoztak is a kertünkben az udvarlóknak álcázott erőszaktevők, és végül az első két „befutótól” született négy kölyke. Zsuzsi nagy állatbarát, végigkísérte a teraszunkon zajló hatórás szülést. Az alomból később kettőt elajándékoztunk, ketten pedig nálunk nőttek föl.

Az elsőként világra jött fehér, hím kölyök volt Bendőke. Ő szeretett a legjobban enni, és ő volt a leglustább. Később a Benci becenévre hallgatott inkább, azóta is így hívjuk.

Nagyon érzékeny, minden váratlan hangra megriad. Leglényegesebb ismertetőjele: egyik szeme sárga, vagyis rendes macskaszem, a másik viszont égszínkék. Hosszú, angóra típusú, finom szőre néha jelentős akadály, mert pl. időnként lekakálja a hátsó combjait, és persze nehéz tisztán tartania magát, de azért igyekszik. Nappal szabadon kint kószál, éjszakára behívom a zárt teraszunkra aludni. Nyár folyamán rövidebb lesz a szőre, elveszíti téli, Ferenc Józsefre emlékeztető pofaszakállát. Ha nem ivartalaníttatjuk, akkor kétségtelenül a vezérhím apja nyomdokaiba lépett volna. Így azonban egy kedves, éneklő hangú, lusta és ragaszkodó cica lett, aki harcias szellemét csak húga, Vadócka kergetésében éli ki.
Az egyik nyáron négy napra eltűnt. Minden kertes házban kerestem a környéken, amelyekről tudtam, hogy arra barangol, de hiába. Már lemondtunk róla. Egyszer csak észrevettük, hogy ott ül szótlanul a teraszon, az asztal alatt, törött hátsó lábbal. Valószínűleg egy ember látta el a baját, de nagyon. Bele se mertünk gondolni, mekkora szenvedésen mehetett keresztül, amíg összeszedte annyira az erejét, hogy kerítéseken átmászva eljutott hazáig. Megműttettük a lábát, mert úgy gondoltuk, ha ő ekkora erőfeszítéssel életben maradt és hazajött, nekünk is kötelességünk segíteni neki. Teljesen meggyógyult. A gyíkok és a madarak nincsenek biztonságban tőle, de ezt megbocsátjuk neki, mert Benci „beénekelte” magát a szívünkbe. 

Kölnei Lívia

Lulu és Gazsi, a primadonna és a gavallér

A képen Lulu és Gazsi, a két vörös cicánk látható. Mindketten kalandos úton lettek bentlakók nálunk. Lulu, aki született primadonna, egy ismerősünknél volt kiscica, és azt tanulta az anyukájától, hogy az emberek kizárólag arra valók, hogy ennivalót adjanak, amúgy jobb őket kerülni. Nem is beszélve a többi macskáról! Így a velünk töltött jó pár év ellenére Lulu a mai napig nem szereti, ha valaki simogatja. A kézkerülési szabály alól vannak kivételek: ha a tányérban épp nem olyan ennivaló van, amit kíván, akkor megkeres valakit, és addig udvarol, amíg a megfelelő étel előkerül. Télen is hagyja magát simogatni. A hűvösebb idő beköszöntével felköltözik a radiátorra, és amíg ott van – nagyjából októbertől májusig – bárki, bármennyit piszkálhatja, feltéve, ha eközben nem emelkedik el a fűtőtestről… Ezt persze az egész család kihasználja, begyűjtjük tőle a nyárra esedékes simiző adagunkat is.

Gazsi, aki a képen fekszik, fiatal kandúr. Pár évvel ezelőtt, egy szép nyári estén besétált a kapunkon, körülnézett, konzultált a nálunk élő többi cicával, ellenőrizte a vacsora minőségét, majd elsétált. Másnap este ismét megjelent vacsorázni.

Harmadnapra eldöntötte, hogy megfelelünk az igényeinek, így hozzánk költözött. Egyik gyerekem azóta is az ő elválaszthatatlan barátja. Gazsi annak ellenére, hogy kiválasztott minket, szabad szellem maradt. Megvannak a maga titkos útjai, külön haveri köre. Így fordul elő, hogy a szabadban felejtett macskavacsora mellett néha spontán buli alakul ki, és valahogy ennek mindig Gazsi a központja.

Scheffer Krisztina

Lucifer, aki rokkant cicaként még jobban szeretett

Lucifer volt az első cicám. Nem kezdődött könnyen az élete. Barátomék garázsában született. Testvérei közül ő volt az utolsó, akit örökbe fogadtak, de sajnos két héten belül vissza is vitték, mert a család kutyája folyton vacsorának nézte a kis cicát. Én ezt követően találkoztam vele, amikor egy hetet náluk töltöttem.

Teljesen beleszerettem, így amikor hazautaztam, már ő is jött velem. Emlékszem, még elfért a zsebemben.

Játékos vadász természetét nagykoráig megőrizte. Bár ivartalanítva volt, mégis ő lett a környék ura. Egyszer még egy élő feketerigót is behozott az etetőtáljába, majd diadalittasan várta az elismerést.
Kalandozó természete miatt sajnos olyan helyekre is elkóborolt, ahova nem lett volna szabad. Egyik délután vérző felsőtesttel jött haza. Mi azt hittük, hogy egy kutya támadta meg, és rögtön bevittük a sokkot kapott cicánkat az állatkórházba. Ott rögtön megállapították, hogy nem kutya támadta meg, hanem valaki éles fegyverrel meglőtte. A golyó a vállán ment be, és a nyakán jött ki. Szerencsére meg tudták menteni. Mivel a golyó szilánkosra roncsolta az összes csontot a vállában, így fémmel pótolták a csontokat, emiatt viszont csak mereven tudta mozgatni az első lábát. Ezután már csak pórázon vittük ki a kertbe, nehogy felakadjon valahová a lába miatt. Hamar alkalmazkodott az új körülményekhez, és ezután sokkal jobban igényelte a társaságunkat, mint előtte. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ő a harmadik gyereke, és tényleg teljes értékű családtag volt. Kalandos életének egy daganat vetett véget, de mi sosem felejtjük a mi kis ördögfajzatunkat.

Balassa Nikoletta

Mici, aki mellett nem tudtam elmenni

Akkoriban, amikor Mici nevű cicámat megtaláltam, és ő engem, hosszú őrlődésen mentem keresztül. Ugyanis régóta szerettem volna háziállatot, de tudtam, milyen nagy felelősséggel jár. Sokat bizonytalankodtam, mígnem hazafelé menet megláttam a Móricz Zsigmond körtéren egy fekete szőrgombolyagot, amint a száguldó autók alatt átrohan. A néhány hetes kiscica rémülten hasalt a túlparti járdán, amikor odaléptem hozzá. Felvettem, reszketett a kis teste, és hosszasan miákolt.
Mit kezdjek én most veled? – gondoltam, aztán úgy döntöttem, hazaviszem és megetetem. Nem volt szívem otthagyni.

Szegényke nagyon kis csúnya volt az első hetekben, sokszor teljesen összetapadt szemecskékkel ébredt, és megfázva kuporgott a párnáján. Nem adtam fel, mert úgy éreztem, nekünk dolgunk van egymással, így azt a döntést hoztam, hogy megtartom.

Nagyon vicces dolgai voltak már a kezdetekkor is, minden játék volt számára, a túrabakancs fűzője, a leejtett pisztáciahéj, de szívesen szállt be a nagymosásba is, és kis mancsaival fürgén körbe-körbe tapogatva ellenőrizte a centrifugálást. A pici cica gyorsan cseperedett, és igazi bátor fiúmacskává érett. Okos cica, egészen korán megtanulta például, hogyan kell a zárt ajtókat kinyitni. Sokat beszéltem hozzá, így nem meglepő, hogy a cicám különféle egyedi hangjelzéssel kommunikál velem. Tudom, mikor nyűgös vagy éppen érdeklődő, vagy milyen is az, amikor nagyon szeretne elérni valamit. Heves, kissé agresszív természetű, de ugyanakkor nagyon ragaszkodó is. Sokszor jár a gondolataimban akkor is, ha éppen nincs velem.
Egy állat tartása felelősséggel jár. Az élete a mi kezünkben van: ha a szívünkbe és az életünkbe fogadjuk, akkor vállaljuk, hogy gondoskodunk róla élete végéig. Néha nagyon fárasztó, alkalomadtán bosszantó, de a végén mégiscsak kárpótol a tőle kapott önzetlen szeretet.

Juhász Gabriella

Macskafőváros

A törökök példaértékű szeretettel viselik gondját az állatoknak.

Isztambulban az emberek többségének nincs saját macskája vagy kutyája, viszont a köztereken élő kóbor állatokat etetik, és  gondoskodnak róluk.

Az oda látogató turistát így az a meglepő és kellemes élmény fogadja, hogy mindenhol macskákat lát: tereken, utcákon, parkokban, a tengerparton. És tovább: kávézók székein, kis sikátorok éttermei és teázói között, kisboltok teraszain. Kapu- és kertaljakban heverésznek békésen, előttük kis tál víz és macskaeledel. Ha lenne a macskáknak fővárosa, biztosan Isztambul lenne az.

Fábián Attila

A képek a szerzők saját fotói.

Karina az egyik orvosi látogatáson elkísérte férjét, hogy megnézze a csángó gyerekeket. Bár egyedül nem mert belevágni, de barátai melléálltak, és többek között Tátrai Vanda meseterapeutával együtt öt éve elindították a Derék Jankó csángó mesetábort a Muhos-pataki Népi Fürdőn (Hidegség, Gyimesek, Románia).

„Nem csilivili csillagszórókat akarunk adni a gyerekeknek, hanem olyan élményeket, amelyekben korábban nem volt részük. Ők nagyon kemény életet élnek, legtöbben 4-5 éves koruk óta dolgoznak – tehenet fejnek, juhokat terelnek, libát őriznek – így a játék öröme az életükben szinte teljesen új fogalom. Mi a táborban együtt játszunk, kirándulunk, folyamatosan velük vagyunk.

Igyekszünk olyan felnőttmintát mutatni nekik, hogy a saját otthonukat ne csak munkahelyként lássák, hanem felfedezzék a benne rejlő játékokat és meséket” – meséli Karina, miközben a Veszprémi Állatkert felé autózunk Kapolcsról, mögöttünk a furgon tömve gyerkőcökkel.

Kép: Páczai Tamás

A színésznő régi álma vált valóra: „Amióta megismertem ezeket a gyerekeket, meg szeretném mutatni nekik a saját mesevilágomat, ami a Balaton-felvidék és a Káli-medence. Idén végre megvalósulhatott: a másodszor megrendezett Kapolcska Fesztivál szervezője, Márta István neszelte meg a tervem, és év elején felhívott, hogy tíz csángó gyereket és minket várnak szeretettel a kapolcsi táborba. Nagyon megörültem a lehetőségnek és annak a számtalan támogatónak, aki lehetővé tette, hogy egy hétre kinyissuk a világot.”

Esti hangulat Misivel – Kép: Páczai Tamás

Karináék táborait és ezt a kirándulást eddig még nem karolták fel nagyobb szervezetek és alapítványok, de lelkesen sorolja, hogy személyesen mennyien segítettek. Volt, aki utalt tízezer forintot, hogy fagyizhassanak egy jót Tihanyban, a Tapolcai-tavasbarlang és a Veszprémi Állatkert egy telefonhívás után adott belépőjegyeket, a Toyota magyarországi képviselete az utazáshoz járult hozzá két mikrobusszal.

Ambrus és Ervinke énekli a "csángó deszpaszitót" – Kép: Páczai Tamás

Ekkor már második napja kísértem a kis csapatot. Az érkezésem napján a szombati előadásra próbáltak tánccal, népdalokkal és a Despacito csángó verziójával. Inkább megfigyelő voltam, a gyerekekkel lassan találtuk meg a közös hangot, pedig az állatkertben a kertrecből kicsámborgó makik is besegítettek. Aztán az elefántok és a zsiráfok közt valahol félúton egy apró kislány odaszegődik mellém:

– Hogy hívnak?

– Tamás. És téged?

– Én Mimi vagyok. Hány éves vagy?

– 37. És te?

– 14. Mióta fényképezel?

– Annyi idős korom óta, mint te vagy most.

Aztán megbeszéljük, hogy ki hol lakik (én Budapesten, ő Somoskán), hogy nagyon szép az állatkert, majd valamiért megkérdezem, hogy van-e testvére.

– Igen, van.

– És jött ő is veletek?

– Nem, ő meghalt.

Én csendben maradok, Mimi látja a zavaromat és segít:

– Anya ráfeküdt az ágyban. Apa is meghalt.

Képtelen vagyok kérdezni, nem is kell, Mimi folytatja, hogy „tren”. Egy másik lány segít rátalálni a magyar szóra: elütötte a vonat. Anya még él, de... – és itt félreérthetetlenül mutat hüvelykujjával a szája felé, ami keserűen-zavartan görbül le. Alkoholista, fordítja a mimikát a másik lány.

– A nagyapámmal élek Somoskán már régóta. Bákó mellett van.

Csak nézzük csendben egymás mellett a zsiráfokat. Mimi hozzám bújik, majd indulnak a játszóház felé, én viszont leülök a legközelebbi padra, jóval később érem csak utol őket.

Mimi – Kép: Páczai Tamás

Aztán – mint a mesében – rátalálunk a közös hangra. A nap végére már tudom, hogy nem mindenki jött Csángóföldről, hiszen Karina három és Vanda két gyereke is ott van a csapatban, pedig az első napon meg voltam róla győződve, hogy mindenki a Kárpátokon túlról érkezett. Boldival (Karina idősebb fiával) az állatkertben még kergetőztünk, mert éppen nem szerette, ha fényképezik, másnap viszont már felcsap tábori riporternek, miután odaadtam neki is a kamerát. Mimivel is nagyokat beszélgetünk, Ervinkével a hülyéskedésben találunk közös nevezőt, csakúgy, mint Lukáccsal, a kósteleki Ambrus Robival pedig megbeszéljük, hogy az öt testvér közül ő a legidősebb, így van elég dolga otthon. Pénteken beindul a Kapolcska Fesztivál is (a rendezvény első pár napja zárt tehetségkutató tábor gyerekeknek, hétvégén nyílt előadásokkal, rendezvényekkel). Együtt szaladunk az óriás garabonciások elől, vagy hallgatjuk szájtátva Rákász Gergely orgonajátékát a templomban.

Rákász Gergely a barokk stílusról beszél a gyerekeknek – Kép: Páczai Tamás

Kizökkentem a riporteri szerepből, táborlakóvá cseperedtem három nap alatt. Szombat reggel szaladok oda elbúcsúzni, sajnos vissza kell mennem Budapestre dolgozni. Mimi a nyakamba ugrik, Karina hív az 5. Derék Jankó táborba, ami augusztus 2-án kezdődik, Vanda pedig elmondja, hogy már indultak volna korábban Tihanyba, de a gyerekek nem engedték indulni a buszokat, mert abban reménykedtek, hogy megyek velük.

A vonatról rájuk telefonáltam, meddig maradnak Tihanyban, hogy biciklivel odatekerjek, de már elkéstem. Hazafele újra Karina szavait olvastam az interjúból:

„A mélyszegénységben élő gyerekek hamar felnőttek lesznek, nincs meg az életükben a játék ideje. Vagy dolgoznak, vagy tanulnak. A természet számukra nem rejt szépséget vagy szórakozást. A mi gyerekeink tanítják az ottaniakat arra, hogy az őket körülölelő világ varázslatos, égig érő fák és csobogó patakok között élnek, hogy a kismalacokhoz vagy a pocsolyából kifogott békához lehet szeretettel, tisztelettel és kíváncsisággal fordulni. Ezzel más megvilágításba helyeződik az életük helyszíne, mindaz, ami eddig csak a munkaterületük volt.”

Próba – Kép: Páczai Tamás

A szombati előadás pénteki főpróbáján Márta Istvánnal – Kép: Páczai Tamás

Ragadjuk grabancon a garabonciást? – Kép: Páczai Tamás

Ha szeretné támogatni a csángó gyerekek táboroztatását, ide lehet pénzadományt küldeni: 

Farkaskő NBMEgyesület elkülönített számlaszáma: 11739009 - 20255518

Kapcsolatfelvételi lehetőségeket itt talál.

Igazi eredményeket elérni a civilek és a szakma összefogásával lehet, erre hívta fel a figyelmet Szőnyi Kinga, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnökasszonya, a konferencia vezetője. Ehhez az elvhez híven a találkozón mind a szakma, mind pedig a civilek is képviseltették magukat, különböző szemszögből megközelítve a „fókuszban az édesapák” mottót. A találkozó a Magyar Kormány és az EMMI által a Szoptatás Világhete alkalmából készíttetett társadalmi célú reklámfilmmel indult.

Bábiné Szottfried Gabriella, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Védőnő Tagozat elnöke, köszöntőjében kihangsúlyozta, hogy nemcsak az anya-gyerek kapcsolat fontos a szoptatás során, hanem az őket körülvevő környezet is, amelyet elsősorban az apa testesít meg. A védőnőket a családok legközelebbi szövetségeseként, információközpontjaként jelölte meg, akikhez bármilyen kérdéssel lehet fordulni. Fontosnak tartotta azt is, hogy ez a konferencia a szoptatás mellett, nem pedig a tápszeres táplálás ellen zajlik.

Bábiné Szottfried Gabriella – Kép: Kabdebó János

Dr. Nagy Anikó, egészségügyi államtitkár és gyermekgyógyász megnyitó beszédét a család fontosságának hangsúlyozásával kezdte, amely Isten dicsőségét szolgálja, és amelyben az erkölcsi élet gyökerezik.

A családból fakad a felnövekvő generáció családalapítási, gyermekvállalási ösztöne is. A Magyar Kormány a legfőbb értékként kezeli a családot, támogatja az anyatejes táplálást, az anyatej gyűjtését, felvásárlását, amelyben más európai országok is rólunk vesznek példát.

Magyarországon évi hárommillió doboz tápszer fogy, pedig a szoptatás egészségesebb, költséghatékonyabb és környezetbarát is, ráadásul kialakít egy különleges lelki kapcsolatot anya és gyermeke között. Rendkívül fontos, hogy az édesapák se maradjanak ki ebből a kapcsolatból, ezt elősegítendő már számukra is elérhető többek között a GYED, GYES, gyermekek utáni pótszabadság is. Gyermekgyógyászként és az anyatejes táplálás támogatójaként örömmel tölti el, hogy 2017-től már emelkedett azoknak a csecsemőknek a száma, akiket hat hónapos korig kizárólag anyatejesen tápláltak.

Dr. Nagy Anikó – Kép: Kabdebó János

Csősz Katalin védőnő „Szakmai szemmel a szoptatásról” című beszédében elmondta, hogy az ő szerepük a várandós anya meggyőzése, bíztatása, hogy képes lesz szoptatni a csecsemőjét. Különleges figyelmet fordítanak az első gyermekesekre, fiatalokra, vagy olyanokra, akik korábban már kellemetlen élményeket éltek át a szoptatással kapcsolatban. El szeretné érni, hogy a védőnők megkapják a laktációs tanácsadói szerepet is, amelyet egy képzés során sajátíthatnának el.

Gyakorlati tanácsokat is megfogalmazott a szoptatással kapcsolatban, amelyek sokak számára talán ismertek voltak, másoknak viszont újat nyújthatott. Beszédében rátért arra is, hogy az apaság is a várandóssággal kezdődik, és kiemelt szerepe van az úgynevezett „szőrkontaktnak” a császármetszéssel született csecsemők esetében. A felmérések arról tanúskodnak, hogy azok az édesapák, akik rendszeresen elkísérik feleségüket az előzetes vizsgálatokra, ezzel támogatva őt, öt évvel később is aktívabb részt vállalnak a gyermek életében. Kevéssé ismert tény, hogy a szülés utáni depresszió az apák 2–25 százalékát is érintheti, amelyet gyakran próbálnak palástolni függőségekkel. A gyermekük megszületése ugyanakkor pozitív hatású is lehet, például meg is szabadulhatnak függőségeiktől. Beszédét egy Schiller-idézettel zárta: „Nem a hús és a vér, hanem a szív tesz bennünket apává és fiúvá.”

Csősz Katalin Sirok Eszter kétgyermekes édesanyát kérte meg, hogy osszon meg néhány személyes élményt az anyaságáról, különösen az anyatejes táplálásról.

Eszter elmesélte, hogy első gyermekét, aki immár négyéves, nem sikerült szoptatnia. A védőnő erre azt mondta neki, hogy „ezzel a mellel ne is próbálja”, ezzel még inkább elvéve az önbizalmát.

Találkozott aztán egy másik, idősebb védőnővel, akinek tanácsait megfogadva néhány perc alatt sikerült megszoptatnia a gyermekét, és tizenhat hónapig táplálta. Mindkét példa jól szemlélteti, mekkora szerepük lehet a védőnőknek az anyák életében. Az anyatejes táplálás jutalma a szoptatás során kialakuló bensőséges viszony a csecsemővel. Hiába nem egyszerű szoptatni bárhol és bármikor, mégis örömmel tölti el, hogy folyamatosan nála van az éltető tápanyag, amelyet ő maga tud biztosítani gyermeke számára.

Csősz Katalin és Sirok Eszter – Kép: Kabdebó János

Dr. Földi Ferenc, Sirok Eszter férje képviselte az édesapákat a konferencián. Rávilágított arra, hogy az apáknak bele kell törődniük: a gyermek a születése után nem fog rögtön az apával focizni, nézni a meccseket, hanem ebben a periódusban a vele kapcsolatos teendők nagy része az anyáé. A férfinak meg kell kérdeznie, meg kell találnia, hogyan vállalhatna részt mindezekben.

Legfontosabbnak tartja az apa logisztikai szerepét: az anyuka ellátását, boltba járást, időben hazaérni a munkából, hogy az anya egy kicsit kimozdulhasson, büfiztetni a kicsiket, nem otthoni szoptatás során a lehető legkedvezőbb körülményeket biztosítani, nagyobb gyerekeket lefoglalni.

Támogatja az anyatejes táplálást, mert munkából hazaérve a szoptató felesége és a csecsemő szoros együttlétének látványa csodálattal tölti el, és úgy gondolja, hogy az anyatej egy „mellvértekkel őrzött csodaszer”.

Dr. Földi Ferenc – Kép: Kabdebó János

Afonyiné Kaló Tünde PIC (perinatális intenzív centrum) vezető ápoló, IBCLC laktációs tanácsadó az édesapák szerepéről beszélt a koraszülött gyermekek esetében. Magyarországon minden tizedik csecsemő koraszülött, és ehhez az eseményhez a szülők gyakran kudarcot, aggodalmat társítanak. A pár nem viheti magával haza gyermekét, így az elsődleges gondozóvá az orvosok válnak. Magyarországon jelenleg 21 PIC található, amelynek dolgozói olyan új szemlélet kialakításán fáradoznak, amelyben a szülő nem csak külső szemlélő, hanem gondozó is, ezért a nap 24 órájában nyitva tartanak. A gondozók jó kommunikációs kapcsolat kialakítására törekednek a szülőkkel, igyekeznek minél több jó hírt közölni a fejlődő gyermekről.

Egy koraszülés után az anya nem biztos, hogy képes a gyermeke mellett lenni azonnal, ilyenkor különlegesen fontos szerep jut az édesapának, ő a kapcsolattartó az orvosok és az anya között.

Fontos az apa bevonása, ugyanúgy informálni őt is a baba állapotáról, ahogy az anyával tennék, számolva azzal, hogy ilyenkor egyszerre aggódik az anya és a csecsemő miatt is. Ezekhez a feladatokhoz szükséges az ellátó személyzet oktatása, hogy a lehető legnagyobb támogatást tudják nyújtani. Afonyiné Kaló Tünde külön kiemelte, milyen csodálatos azt látni, amikor az apa, anya és a gyermek az ő szemük láttára válik családdá.

Afonyiné Kaló Tünde – Kép: Kabdebó János​​​​​​​

A beszédek után a Kiss Kata Zenekar néhány tagja adott egy kis koncertet, és megénekeltették a közönséget a „Tavaszi szél vizet áraszt” című, jól ismert népdallal. 

Szőnyi Kinga zárszavában kiemelt az elhangzottak közül néhány fontos gondolatot, így például, hogy az apákat a lehető legtöbb dologba be kell vonni a gyermek és az anya jólléte érdekében, továbbá ne hagyjuk fellazítani a házasság és család fogalmát, amely Isten kegyelméből férfi és nő között jön létre, köréjük épül. Boldog az az ember, aki áldozatot hozhat a családjáért.

Kapcsolódó jó hír, hogy Dr. Nagy Anikó egészségügyért felelős államtitkár bejelentette pénteken, az anyatejes táplálás világnapjához kapcsolódó sajtótájékoztatóján, hogy laktációs tanácsadó képzést indít a jövőben a kormány a védőnők részére. A programot az akkreditációs képzésbe illesztik. Bábiné Szottfried Gabriella a sajtótájékoztatón elmondta, fontosnak tartja a képzés elindítását, mely által a védőnők munkája még hatékonyabbá válhat. 

Jasper Fforde „Monokróm” című regényében sziporkázó ötletességgel épít fel egy a miénktől eltérő világot, amelyről nehéz eldönteni, hogy a tudományok terén előrelépett-e, avagy vissza. Is-is a helytálló válasz.

Ebben a másfajta világban a színek érzékelésére épülnek a társadalmi osztályok: minden emberi pozíciót meghatároz, hogy ki milyen szín látására képes, ebben ugyanis hatalmas eltérések vannak az emberek között. A színspektrumra épülnek a rangok és vagyonok.

Elmés és szórakoztató, már-már paródiába hajló jellegzetességekkel ruházza fel írói világát Fforde: a korábbi pusztulás után újratelepült emberiség misztikusan fél a villámoktól, a hattyúktól és az elhagyatott romoktól, kínos precizitással foglalják szabályokba a hétköznapi élet rendjét a lámpaoltás idejétől a nyakkendőcsomó által bezárt szög méretéig, ugyanakkor szinte ölni tudnának a kanalakért, amelyek a legfőbb vagyontárgynak és státuszszimbólumnak számítanak. Mielőtt azonban nevetségessé válnának, megtudjuk róluk például, hogy országútjaik olyan különleges anyagból készülnek, amelyek mozgásukkal öntisztításra képesek, lakóházaik pedig olyan profi módon képesek befogni és világításra felhasználni a napsugarakat, amiről mi még csak álmodozhatunk.

Ebben a különös világban él Eddie Russett, a kamaszkorból éppen fiatal felnőttkorba lépő főszereplő, aki a könyv elején átköltözik a Peremvidékről Kelet-Kárminba.

Az utazás már önmagában is különös jelentőségű ebben a világban, ahol nem nagyon szokás utazni, apja azonban Kelet-Kárminban kap munkamegbízást, neki pedig ott kell letöltenie büntetését: egy társadalmi szabály megszegése miatt székszámlálásra ítélték a renitens ifjút. Költözése és beilleszkedése kalandok során valósul meg, és hiába nyugodt, tekintélytisztelő, értelme és kíváncsisága mégis egyre zűrösebb kalandokba keveri.

Külön dicséret illeti a hazai kiadás borítójának tervezőjét, aki e szuggesztív „steampunk” kép választásával a külföldi kiadásokhoz képest sokkal látványosabb, vonzóbb külsőt adott a könyvnek.

A regény első húsz oldala próbára teszi a legkitartóbb sci-fi-rajongót is, ezért joggal érheti kritika: egyszerre annyi új fogalmat és jelenséget zúdít ránk, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mintha valamiféle információáradatban fuldokolnánk. De kitartásunk meghozza gyümölcsét, mert a regény világa lassan kibomlik, a tőlünk távol álló jelenségek is érthetővé válnak, a cselekményszál megvilágosodik.

E nagyon más világ azért is válhat fokozatosan vonzóvá számunkra, mert ugyanolyan hús-vér emberek népesítik be, mint a miénket (még ha a színeket nem is ugyanúgy érzékelik): ők is szerethetők vagy undokak, buták vagy éles eszűek, lázadók vagy megalkuvók. Ki-ki választhat közülük szimpátiájára méltót.

Minden sci-fi- és fantasy-kedvelőnek ajánlom ezt a könyvet.

Fforde, Jasper: Monokróm. Budapest, Metropolis Media Group Kft., 2018. www.galaktika.hu

– A jó válasz a „miért ne?”. Már húszévesen se nyughattam, amikor elutaztam Párizsba egy évre, utcazenésznek.

A személyiségem egyformán fontos része az itthon maradó „dr. Fodor Réka” és az utazós „Afréka”.

Ha bezártnak érzem magam, akkor az itthoni hivatásaimban se leszek jó. Az elvágyódás nem egy depresszív élmény számomra, hanem az az erőfeszítés, hogy az itthoni létemet is teljesnek érezzem. A családommal is utazom, alig várom a nyári szabadságot. Ha pedig az utazásaimnak van egy karitatív része, akkor még büszke is lehetek rá. Én ezt a cselekvő szeretetet élem. Nem biztos, hogy mindig jó felé haladok, de az biztos, hogy mindig úton vagyok.

Kép

Vízhordó asszonyok, Uganda – Kép: Profimedia - Red Dot

– Mi az, ami lenyűgözött téged Afrikában annyira, hogy már másodszor utazol oda? Úgy érzed, van ott még dolgod?

– Hajaj, amikor az első utamról hazajöttem, el voltam keseredve, hogy a sok munkánknak nincs értelme. Negyven napig voltam kint negyedmagammal, heti egy szabadnappal, és naponta 100 és 160 közötti beteget láttunk el. 38 millió ember lakik Ugandában, közülük rengeteg él nyomorban, ehhez képest a kemény munkánk értelmetlen, ha nem folytatódhat. Azért írtam meg – író férjem segítségével – az „Afréka” című könyvet az utam élményeiből, hogy a bevételéből visszamehessek.

Ha nem viszem Afrikába a megoldást, a terápiát, akkor csak turista vagyok, nem missziós orvos. Ha az orvos nem viszi magával az eszközöket és gyógyszereket, és azokat nem adja oda ingyen a betegeinek, akkor nem tud gyógyítani, hiszen nincs társadalombiztosítás, és kevesen tudnak a gyógyításért fizetni.

Ott helyben az orvosságok jóval olcsóbbak, mint Európában, egy háromnapos maláriaterápia például mindössze 15 dollár, 3750 forint – annyi, mint egy Afréka-könyv ára –, de ha nem jut hozzá egy fertőzött, akkor meghal.

És nekik még erre sincs pénzük, hiszen vizük sincs, mi meg itt rögtön nyávogunk, ha például nincs net.

Ha a munkámnak nem lesznek követői, ha nem adok álmot másoknak azzal, amit teszek, akkor szintén nem sok értelme van, akkora nagy az aránytalanság a meggyógyított emberek száma és a nyomorgó milliók között. Kétségeimben Teréz anya szavai adtak nekem hitet, hogy jó úton haladok: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.” Én is egy csepp vagyok.

Kép

A St. Mary kórház udvara, Lacor, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Most nem Ugandába, hanem Nigériába utazol.

– 2018 januárjában elmentem Csókay András idegsebész előadására, aki négy nappal később indult Nigériába, egy katolikus kórházba. Odamentem hozzá az előadás után, elmondtam neki, hogy egy belgyógyászati misszióra készülök Afrikába. Neki köszönhetem, hogy eljuthatok ugyanabba a nigériai kórházba, ahol ő dolgozott. Így az infrastruktúra és az emberi segítség, ami nélkül odakint mozdulni se tudnék, jobban a rendelkezésemre áll majd. Nigériában is minden kapható a patikában, és a mi nézőpontunkból minden nagyon olcsó, de nincs társadalombiztosítás. Ott még a sima penicillin is hat egy tályogos mandulára, ami az európaiakra sokszor már hatástalan, de hiába kerül átszámítva csak háromszáz forintba, ha azt sem tudják megfizetni. Egy missziós orvosnak nagyban kell gondolkodnia ahhoz, hogy a kint töltött ideje hatásos legyen, vagyis annyi pénzt kell gyűjtenie, hogy ott helyben megvásárolhassa a betegeinek a szükséges gyógyszereket.

Mindig jó érzés tölt el, ha a sok-sok adakozó emberre gondolok, mert ők bizonyítják, hogy a világ jó. Amióta az afrikai misszióval foglalkozom, rengeteg jó szándékú, értelmes embert ismertem meg.

Az előadásaimon könnyes szemeket látok, megveszik a könyvemet, adakoznak. Ha nem végezném a felkészülés, az alamizsnagyűjtés munkáját, talán én is csak olyan embereket látnék, mint akik itt járnak körülöttünk ebben az üzletközpontban, leszegett fejjel, föl sem nézve.

Kép

Száradó ágyneműk a kórház udvarán
Lacor, Gulu, Uganda, 2007. - Kép: Profimedia - Red Dot

– A gyerekeidnek és a férjednek biztosan hiányzol, amikor hosszabb időre elutazol. Mivel tudod őket meggyőzni, hogy elfogadják?

– Anyukám ellenezte legjobban a 2015-ös utazásomat. Anna lányom tizenkét éves volt akkor, és azt mondta a nagymamájának: „Kati mama, ez Anya gyerekkori álma, hagyni kell, érted?” Ezzel teljesen lecsillapította. Valóban gyerekként olvastam Albert Schweitzer afrikai missziójáról, és akkor formálódott bennem erről egy idealisztikus kép. Anna tudja, hogy az álmaink fontosak. A kisebbik lányom, Kinga, aki akkor hétéves volt, látta a képeket a maláriás gyerekekről, akik meghaltak volna, ha én nem gyógyítom meg őket. Számukra ez a természetes.

– Polgárháborúkról, robbantásokról szólnak az afrikai hírek. Nem éppen megnyugtató annak, aki oda készül, ráadásul ott vannak még a fertőző betegségek is…

– Aki fél, az ne utazzon Afrikába! Ugandában nagyobb bevásárlóközpontot nem láttunk, de a kis üzleteket is fegyveres biztonsági őr védte. Minket is fegyveres kísért mindenhová, különösen, amikor gyógyszert vásároltunk, mert az ott hatalmas érték. Közvetlen veszélyhelyzetet nem tapasztaltam, de vigyáztak is ránk: kocsi és sofőr nélkül nem mehettünk sehová, nem is tudtunk volna egyedül járni az úttalan utakon. Ugandában négyen voltunk magyarok, Nigériában viszont egyedül leszek európai a helyi kollégák között. Mindenki tud angolul, aki járt iskolába, a többieknek meg fordítanak. Figyelnem kell arra, hogy legyen tisztított ivóvizem, hiszen nagy luxus lenne, ha kolerát kapnék, miközben azért utazom oda, hogy én segítsek az ottaniaknak.

Egyébként itthon is el lehet kapni bármiféle betegséget váratlanul. Négyünk közül egyikünk se lett jelentősen beteg Afrikában, ugyanakkor a keresztfiam csak a szomszédos Ausztriába utazott nyáron, és súlyos tüdőgyulladást kapott.

Ha a jó Isten úgy akarja, megőriz. Persze nem mondom, hogy légy vakmerő, de mi nem csináltunk ebből gondot. Ha félsz, ne menj!

Kép

Rendelés a St. Mary kórházban. Lacor, Gulu, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Hogyan találod meg a hangot az ott élő, egészen más kultúrájú emberekkel?

– Kapcsolódó típusú ember vagyok, ha ledobnának ejtőernyővel egy lakatlan szigetre, én ott is találnék valakit, aki útba igazít. Párizsban utcazenészként megtanultam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Meg kell szólítanod a másik embernek azt a részét, amivel azonosulni tudsz, és akkor máris lesz közös pontotok. Egyébként tényleg elképesztően más a mentalitásuk. Ott mindenki boldog, mindenki mosolyog. Szeretik az életet, mindennek örülnek.

– Nem lehet, hogy ez a nagy jókedv egyfajta tudatlanság számlájára írható, vagyis nem fogják fel a rosszat, ami velük történik?

– Nem. Volt Ugandában egy helybéli születésű barátunk, aki az Egyesült Államokban két diplomát szerzett, és ugyanilyen derűs volt, pedig sok keserűségben volt része. Ha nagy veszteség éri őket – hatalmas például a gyerekhalandóság –, akkor ugyanúgy megsiratják, meggyászolják, mint mi, de nem süppednek bele a gyászba. Hiába halt meg három gyerekük, örülnek a még élő ötnek. Nem járnak pszichiáterhez olyan szorongásokkal, amelyek évtizedekkel azelőtti okokra vezethetők vissza, és szorongáscsökkentő gyógyszerekre sincs szükségük. Nem mellesleg a mi dédanyáink ugyanígy gondolkodtak, és nem azért, mert primitívek voltak, hanem mert természetesebben viszonyultak az életkörülményeikhez.

Mi nem okosabbak, hanem elégedetlenebbek vagyunk. Folyamatosan arról beszélünk, mi az, ami nincs. A derű, életigenlés nem anyagi kérdés, hanem lelki irányultság. Az európai emberek anyagi jólétre és célra törekvése jó dolog, de csak akkor, ha nem folyton a nincsre koncentrálunk.

Ez egyben önkritika is: a hozzám hasonlóan folyton új célokat kitűzőknek arra kell vigyázniuk, hogy ne legyenek elégedetlenek. Ha itthon eltölt az aggodalom valami miatt, elég, ha bevillan egy ottani kép, és máris visszaránt a szorongásból.

Ha megkérdezed egy ugandaitól, „te miért örülsz?”, visszakérdez: „te miért nem?”

Kép

Dr. Fodor Réka – Kép: Páczai Tamás

– Okozott a helybéliek életszemélete nehézséget is?

– Egyfajta időtlenségben élnek. Az afrikai időmérés azt jelenti, hogy a három-négy órás késés teljesen megszokott. A „mikor” szót nem is értik, legfeljebb napszakokban gondolkodnak. Minket ez nagyon bosszant, de ők ráérnek – lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy mindig mosolyogni tudjanak.  

„Az első szabadnapunkra terveztük a St. Kizito árvaház meglátogatását. Olyan gyerekek élnek itt, akiket magukra hagytak, vagy AIDS-ben meghaltak a szüleik. Többen születésük óta HIV-pozitívak. Egyik sem volt idősebb háromévesnél. (…) A dolgozók először meglepődtek, hogy ruhákat adományozunk, és nem gyógyszereket. Akkor derült ki, hogy a látogatás valójában: munka. Elkezdték elénk hordani a gyerekeket. (…) Szörnyű volt. Malária, tüdőgyulladás, bőrtályog, agyhártyagyulladás. És AIDS. Csak néztem ezeket a kicsiket, akik nem tapasztaltak még semmit a világból, azt se tudták, hogyan kell bánni a játékokkal, amiket kaptak tőlünk. Mire végeztünk a kicsikkel, jöttek a gondozók… A gyerekek és a személyzet ellátása után átmentünk az árvaház melletti templomba. Örültem, hogy mise van éppen, más volt, mint amihez szoktam, énekeltek és táncoltak. Felemelte lelkünket a sötét világból. Megmutatott egy helyet a létezésben, ahol nincs betegség, nincs nyomor, csak az egész afrikai tartózkodásunkat végigkísérő felhőtlen mosoly.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Kép

Gyerekek a St. Kizito Árvaházban. Uganda, 2013 – Kép: Profimedia - Red Dot

„Fektető, infúziók, továbbra is rengeteg kiszáradásos beteg. A munkánk egyre monotonabbá válik, robot üzemmódba kapcsolunk. Ebből rántott ki az az esemény, amitől váratlanul belecsöppentem a középkorba. Egyszer csak ott állt előttem egy 14 év körüli kislány, mutatta a lábát, amelyet hónapok óta gombaellenes szerrel kezeltek, de nem múlt el a panasza. Néztem, aztán hirtelen belém nyilallt a válasz: ez lepra! Áthívtam a többieket, megmutattam a gyerek lábait, ők is ugyanerre a következtetésre jutottak. Kérdeztem, hogy egyedül jött-e. Igen. Hol van az édesanyja? Ás. (Földet művel.) És hol lakik? Kb. nyolc kilométerre. Paff… Kampalában van egy központ, ahol leprásokat gyógyítanak. Oda kéne eljutnia. (…) Mennyire veszélyeztetettek az otthoniak? Nyolc testvére van odahaza. Ők is betegek? Milyen lesz a helyzetük az ottani közösségben, ha megtudják róluk, hogy leprás van a családban? Szegény, gyönyörű, kicsi lány. Eljött hozzánk, mert azt hitte, meggyógyítjuk, de csak arra döbbentett rá, hogy mennyire végesek a lehetőségeink.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka afrikai orvosi misszióját:
Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Felveheti vele a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.

Helyes kis irattartó, tele gondosan kisimított, apró, színes papírokkal (ezt mégis megtartom mozaikképnek). 

Cérnavékony fonalak (ez kuka).  

Élezhetetlen gyerekollók (talán Varga apuka meg tudja élezni őket, maradjanak, mert aranyosak).  

Kinyiffant zsírkréták (még körberagaszthatom vele az iskolai faliórát).  

Szép színű, ámde felnőtt kézzel megfoghatatlan színes ceruzák egy dobozkában (végül ezt nem dobtam ki, tanítványaimnak kicsi a keze). 

25 éves levelek a Mikulásnak (ezt megőrzöm, eddig is elfért). 

Egy csomag ronda színű szalvéta (ettől megváltam, mert van öt csomag gyönyörű). 

Egy nagyobbacska doboz, színig tele parafadugókkal (ezt talán beviszem majd az iskolába). 

Alig húszcentis darabokból álló szalaggyűjtemény egy csodaszép borítékban (ebből jó kis anyák napi kép lehet). 

Gondosan átkötözött, ezer éve itt bujkáló lécdarabok egy hengeres dobozban (a doboz nagyon szép, marad). 

Végül azt veszem észre, hogy csináltam egy pompás leltárt, és majdnem mindent megtartottam, ámde sokkal praktikusabb elrendezésben.

Ha nem tudnám az általános iskolás rokongyerekektől, hogy mennyi trágárságot képes írni egy kölyök egy másiknak, bizonyára nem hinném el, amit hallok. Az egyik szereplőt a túlsúlya, a másikat roma származása miatt zaklatják, egy fiúra pedig az operett iránti rajongása miatt fogják rá, hogy meleg. Az áldozatok egymást vigasztalják, sírnak, és ösztönösen keresik a megoldást.

Érdekes a megjelenő anya- és apakarakter, a „Jaj, hát majd kiállsz magadért!” mondatra épülő állásfoglalás már önmagában elgondolkodtató.

Hiszen nem azt halljuk a pszichológusok előadásain, hogy maradjunk ki a gyerekek konfliktusából, mert meg kell találniuk együttműködve a megoldást? Ezzel egyidőben nem azt halljuk más pszichológusoktól, hogy a szülő feladata minden esetben az, hogy kiálljon a gyerek mellett, akár más szülőkkel és a tanárokkal szemben is? Tudja-e az anya, hogy a gyereke súlyos traumákat él át, hogy most van az a pillanat, amikor be kell avatkozni? Nagyon aktuális kérdések ezek. Amikor láthatóvá válik, hogy a gyereket nagyon megviseli a zaklatás, az iskolaigazgató közli, hogy nem tudott az eseményekről; a média a szakvéleményben bízik, úgyhogy meginterjúvol egy pszichológust – jellemző képek ezek.

Részlet az előadásból, fotó: Nyári Pál

Dr. Aczél Petra kommunikációkutató mondta egy előadáson, hogy az internetes zaklatás bizonyos szempontból félelmetesebb a hagyományos csúfolódásnál.

Ha egy iskolában valakit kiközösítenek, el lehet onnan jönni, és egy másik intézményben „tiszta lappal” kezdeni – az interneten küldött üzenetek elől viszont nincs menekvés,

a háló körbeveszi ezt a generációt, szünetmentes jelenlétre hívja, az áldozat folyamatosan kapja a bántó üzeneteket. A Karaván Színház előadásán pontosan ezt érzékeltem: hogy folyamatosan pittyeg, jelez a monitor, hogy az áldozat hangja alig hallható ebben a nagy digitális zajban.

„Eddig is előfordult, hogy fiatalok egymást megverték, körbeállva, drukkolva végignézték, majd híresztelték az eseményt, de a feltöltött videó esetén nemcsak egy szűk kör, a valóságos társas környezet tagjai nézik meg, mi történt, hanem akár több millió ember. Eközben a felvételről nagy mennyiségű másolat is születhet a neten, eltüntethetetlenné válik.

Ott úszkál a megaláztatás, bántás filmje a globális adatlevesben, és később bármikor, bárhol előkerülhet. Ez az elkerülhetetlenség is vezet a kilátástalanság érzéséhez, az öngyilkosságokhoz” – mondta dr. Aczél Petra a Köznevelés pedagógiai folyóiratnak. Ezt a fojtogató kilátástalanságot mutatják meg nagyon érzékletesen az előadás szereplői.

Részlet az előadásból, fotó: Nyári Pál

Örömmel látom, hogy a nézőtérről többek között nagymamák és kisiskolás unokák jönnek ki, én meg arra jutok, hogy most, hogy ennyit hallottam belőle, muszáj lesz meg is néznem az előadást.

Az előadást legközelebb 2019. szeptember 21-én, a Színházak Éjszakáján láthatják, bővebb információ a darabról a színház weboldalán.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Hatfős magyar expedíció dolgozott heteken keresztül az asztrofotózás nemzetközi paradicsomában, a délnyugat-afrikai Namibiában. A csapat tagjai között volt Schmall Rafael, a Kaposvárhoz közeli Zselici Csillagpark munkatársa, aki az égboltot és a felszíni tájat egyszerre ábrázoló asztrotájképekre specializálódott.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Két oka van, amiért az asztrofotózás szerelmeseit szinte mágnesként vonzza Namíbia. Az egyik, hogy a déli féltekés elhelyezkedése miatt teljesen más égboltot lehet innen megfigyelni, mint Magyarországról. Még az ismerős csillagképek is máshogyan látszanak: például a Göncölszekér éppen csak a látóhatár fölé emelkedik. A Tejút, saját galaxisunk centruma viszont a horizonttól távol, a megfigyelő feje felett lehet. Láthatóak a Magellán-felhők, a Tejút körül keringő kisebb galaxisok is.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Ennél is fontosabb érv azonban a kivételes tisztaságú égbolt. A Magyarországnál kilencszer nagyobb területen alig több mint kétmillió ember él. Hatalmas kiterjedésű térségek szinte teljesen lakatlanok, így az emberi települések fénye nem ragyogja túl az égboltot. Az 1800 méteres tengerszint feletti magasság és az alacsony páratartalom szintén kedvező körülményeket teremtenek. A Tejút és a csillagok fénye olyan erős, hogy árnyékot vetnek és akár lámpa nélkül is lehet tájékozódni a sivatagban. „Fotós szempontból, ha namíbiai égbolt átlátszóságát 100%-nak vesszük, akkor Magyarországon a nagyobb városokban 10-20%-ot, a kisebb falvakban legfeljebb 50-60%-ot tapasztalhatunk” – mondta Schmall Rafael.

A Tejút középlátószögből, Namibiából – Kép: Schmall Rafael

A Tejút középlátószögből, a Zselicből – Kép: Schmall Rafael

A lenyűgöző fotók elkészítése kihívásokkal is járt. Több hónapos tervezést igényelt a nagyméretű távcső és a precíziós műszerek csomagolásának és szállításának megtervezése, hogy egyetlen érzékeny eszköz sem sérüljön meg útközben. A helyszínen is több száz kilométert utaztak a fotósok a legjobb képekért a sivatagi éjszakában, a homokdűnék között.

A Göncölszekér látványa Namibiából – Kép: Schmall Rafael

A Göncölszekér látványa Magyarországról – Kép: Schmall Rafael

Magyarországon, de világviszonylatban is a Zselici Csillagpark azon kevés területek egyike, amely a legkedvezőbb körülményeket kínálja az égbolt megfigyelésére, esetleg fotózására. A minimális fényszennyezettségű területen a leghalványabb csillagok is látszanak. Megfelelő körülmények között, felhő- és holdfénymentes éjszakákon már a Tejút apróbb részletei is megfigyelhetőek.

(Az expedíción készült fotókat és videókat a nagyközönség is láthatja. 2018. augusztusában a Vega Csillagászati Egyesület zselickisfaludi táborában lesz egy előadás az útról, később pedig Kaposváron terveznek fotókiállítást és közönségtalálkozót az érdeklődőknek.)

– Miért kezdett el pszichológushallgatóként a szoptatással foglalkozni?

– Abban az időben, amikor első gyermekem – még egyetemista koromban – megszületett, Pikler Emmi „Anyák könyve” című műve volt a kismamák „bibliája”. A szerzőt nagyon tisztelem, de a szoptatásban nem segített a könyve, ugyanis meggyőződésem, hogy a nagyon erősen korlátozó, ellenőrző hozzáállás a kisbabához és a szoptatáshoz egyáltalán nem támogatja a szoptatás sikerét.

Anyukám és anyósom szoptatási története sem volt sikeres – legalábbis a szoptatás időtartamát tekintve –, viszont segítségnyújtásuk módja jó volt: elfogadták, hogy én másképp gondolkodom,

nem erőltették rám saját véleményüket, ezért is érzem magam nagyon szerencsésnek a környezetemben lévő anyákhoz képest. Magyar szakirodalom hiányában a külföldit kezdtem el tanulmányozni, majd a magyar gyakorlattal összevetni, és ráébredtem arra, hogy ezeken a területeken alapvető problémák vannak itthon. Akkor kezdtem el mélyebben foglalkozni a témával.  

Sződy Judit Kép: Kocsis Zoltán

– Egyetemistaként, magyar szakirodalom hiányában hogyan kezdett neki?

– Részt vettem egy, dr. Varga Katalin által szervezett szüléssel kapcsolatos speciális kollégiumon, majd a szakdolgozatomat is ebből írtam.

Nyolcvan anyukát kérdeztem ki szülésről és szoptatásról, és a válaszuk megerősített abban, hogy kevésbé az anya alkata, mint a megfelelő szoptatási gyakorlat, a szoptatáshoz kapott segítség és lelki támasz számít abban, hogy a szoptatás addig tartson, míg az anyának és a babának egyaránt jó.

Csatlakoztam a Szoptatásért Magyar Egyesülethez, ahol azóta is tapasztalt szakemberekkel dolgozom együtt, hozzáférek a legfrissebb szakirodalomhoz, részt veszek nemzetközi konferenciákon. A MÉRCE Egyesület keretei között a magyar szülészeteket felmérő munkában dolgoztam, könyveink több ezer családot segítettek tájékozódni a szüléssel kapcsolatos ajánlások, a szülészeti gyakorlat és a szülés körüli események (pszichés változások, szoptatás) terén.

– Akkor nyolcvan anyukát kérdezett meg, most több ezerrel van kapcsolatban, személyesen a kórházban és virtuálisan egy Facebook-csoportban. Mi változott a harminc év során?

– Az Uzsoki Utcai Kórházban dolgozom szoptatási tanácsadóként, támogatom a frissen szült nőket, ellátom őket a szükséges információval, elakadás, nehézség esetén segítek, bíztatom őket, császárosok esetén jelenlétemmel biztosítom, hogy ők is megszoptathassák kisbabájukat. Öt éve létrehoztam az „Uzsokiban szültem” Facebook-csoportot, mert azt láttam, hogy a kórházból kikerülve is nagy az igény a tapasztalatok megosztására. Ezen a fórumon a mindennapi élet gondjaiban segítik egymást az anyukák, de ha szoptatással kapcsolatban van kérdés, akkor én ott termek és segítek. Ma már több mint özezren vagyunk, számos szakértővel, akik önkéntesen támogatják a kismamákat, akik egyébként egymásnak is sokat segítenek.

Sajnos az anyákat érő információözönben keveredik a kétféle szemlélet: a korlátozó-ellenőrző, valamint a természetes szülés és az igény szerinti szoptatás gyakorlati elemei. Ez az egyveleg rengeteg tévhitet, hibás elméletet, elbizonytalanított anyát, nehéz egyéni, családi helyzeteket eredményez.

Nagyon fontos megerősíteni a tanácstalan vagy bizonytalan anyákat, tudást, hitet és magabiztosságot adni nekik, hiszen az anyatejes táplálás fontossága tudományosan igazolt. Az anyatej kezdetben tökéletesen kielégíti a gyermek táplálékigényét, és immunvédelmének is fontos része; a szoptatás a csecsemő táplálásának és az anya-gyermek kapcsolat erősítésének természetes és optimális módja. Komoly bizonyítékok vannak arra, hogy az optimális szoptatás hatással van az anyára: kitolja a szülések közötti időt, csökkenti az emlő- és a petefészekrák előfordulásának kockázatát, valamint a magas vérnyomás kialakulásának veszélyét. A szoptatás befolyásolja a gyermek egészségét is: megelőzi a fertőző betegségeket, csökkenti a hasmenéses betegségek előfordulását és azok súlyosságát, a légúti fertőzések és az akut középfülgyulladások gyakoriságát, megelőzi a fogszuvasodást és a harapási rendellenességek kialakulását, növeli az intelligenciát.

Kép: Pixabay

– Ezért is van nagy szükség szoptatási tanácsadókra. Ki vállalhat ilyen munkát?

– Az lehet szoptatási tanácsadó, aki letette a nemzetközi IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) vizsgát – ebben segít a Semmelweis Egyetemen indított másfél éves képzés. A laktációs szaktanácsadó szakmának viszont még mindig nincs szakmakódja, mert nem sikerült eldönteni, hogy ez egészségügyi vagy oktatási tevékenység.

Így a kórházakban csak azokat tudják alkalmazni, akik ott alapdiplomájuk alapján is dolgozhatnának – például egy pszichológust, védődőt, gyermekgyógyászt, dietetikust igen, de például egy gyógypedagógust, tanárt nem. Utóbbiak csak külsősként, vállalkozói szerződéssel dolgozhatnak, annak minden bizonytalanságával.

Az pedig, hogy hol alkalmaznak szoptatási tanácsadót, alapvetően a kórház, annak vezetője akaratán és szemléletén múlik, valamint a munkatársakén, hiszen a szoptatási tanácsadó munkájának sikere a többi kórházi alkalmazottal való együttműködéstől is függ. Az IBCLC oldalán lévő térképről jól látható, hogy míg Budapesten viszonylag sok, vidéken lényegesebb kevesebb a tanácsadó, vannak nagy fehér foltok az országban.

– Csak az ilyen magasan képzett szakemberek lehetnek szoptatási tanácsadók?

– Nem, dehogy, hiszen az ápoló, a védőnő is tud segíteni, tehát őket ki kellene képezni az alapvető szoptatástámogatásról. Sajnos a mai egészségügyi képzésben ez gyenge lábakon áll, mert régi források alapján dolgoznak, a tankönyvekben elavult gyakorlatok szerepelnek. Így sokszor az érdeklődő anya többet tud, mint ezek a szakemberek, de ez elsősorban nem az ő hibájuk, hanem a képzésüké, ami nem a valódi igényeken és az elérhető tudáson alapszik.

Sok a kiégett segítő munkás, és sokan meg vannak győződve arról, hogy amit tanultak, vagy amit maguk is csináltak – „én is felnőttem tápszeren, a gyermekem is” –, az jó, nincs tehát belső igényük a továbbképzésre.

Annak ellenére ez a helyzet, hogy a legutóbbi, 2010-es csecsemő- és kisgyermek-táplálási protokoll a védőnők számára nagyon jó, hisz a WHO ajánlásain alapul. De a védőnőkre nagyon sok egyéb feladat, rengeteg adminisztráció hárul, erősen túlterheltek, így nem csoda, ha nem jut elég energiájuk erre is.

– A Szoptatásért Magyar Egyesület adatai szerint folyamatosan csökken a kizárólag szoptatott babák aránya, és nő a mesterségesen tápláltaké. De talán még mindig jobban állunk, mint más országok.

– Bár a szoptatás megkezdésének aránya világszerte magas, a csecsemők mindössze 40 százalékát szoptatják kizárólagosan 6 hónapos korig és csak 45 százalékuknál folytatják a szoptatást 24 hónapos korig. A szoptatási arányok jelentős régiós és országon belüli eltéréseket mutatnak. Magyarországon még mindig túlnyomó többségben vannak azok, akik szeretnének szoptatni, tehát az ehhez szükséges akarat megvan, de a nem megfelelő információ és támogatás hiánya miatt sokszor elakadnak, elbizonytalanodnak.

Az első pár hét egyébként is nehéz, hiszen ez már nem egy teljesen ösztönös, hanem főleg tanult folyamat.

Olyan, mint a biciklizés: bele kell rázódni, közben vannak sérülések és mélypontok, ahonnan nagyon jól tovább lehet lendülni, ha van gyorsan és könnyen elérhető segítség, fizikai vagy lelki támogatás. A megfelelő segítség hiánya vagy a szemléletek keveredése viszont megnehezíti az anyák dolgát, legyen szó szoptatásról, hozzátáplálásról vagy bármiről. Ezekkel a problémákkal egyébként újságíróként is találkozom. A HelloBaby Magazin munkatársaként napi rendszerességgel kerülnek hozzám csecsemőgondozással, neveléssel, szoptatással kapcsolatos kérdések, amelyekre mindig naprakész válaszokat kell adnom.

Kép: Pixabay

– És mi van azokkal, akik nem akarnak szoptatni? Velük mit kezd egy szoptatási tanácsadó?

– Lehet valakinek alapos oka arra, hogy nem akar szoptatni, vagy nem szoptathat, például betegség, gyógyszer, műtét, trauma. A szoptatási tanácsadónak nem az a dolga, hogy rábeszélje az anyát a szoptatásra. Ami viszont a dolga: felvilágosítani az anyát a szoptatás előnyeiről, felajánlani alternatív módokat – van, akinek a bimbóvédővel való táplálás már elfogadható, van, aki a szoptatást nem, de a rendszeres fejést vállalja –, és kísérni abban, hogy bár ő nem, de a teste készül a szoptatásra – ezért kihívás például a tejbelövellés kezelése. Vagyis az a tanácsadó feladata, hogy az anyával együtt megkeresse az ő és a babája számára megfelelő utat.

Nemrég megjegyezte egy orvos kolléga valakiről: „látom, neked sem sikerült rábeszélni”. Isten ments, hogy én ezt tegyem. 

– Augusztus elején zajlik a Szoptatás Világhete rendezvény. Idén mire fókuszálnak?

– A világhét központi témája a szoptatás mint az egészség egyik alappillére. A WHO célja, hogy társadalmi rétegződéstől függetlenül minden egyes újszülött egyenlő eséllyel jusson a szoptatás és az anyatej előnyeihez. A szervezet 2025-re kitűzött célja a legalább 50%-os kizárólagos szoptatás elérése, ehhez komoly együttműködés szükséges. Bár jelentős előrelépések történtek, rengeteg a tennivaló, hogy megszüntessük a szakadékot az irányelvek és azok végrehajtása között. Összefogással felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy a szoptatásnak kiemelkedő szerepe van a jó táplálkozásban, az élelmezésbiztonságban és a szegénység csökkentésében.  A szoptatás segít a nem megfelelő tápláltság minden formájának megelőzésében, a csecsemők és a kisgyermekek élelmezésbiztonságának megoldásában, és ezáltal lehetőséget teremt az egyéneknek és a nemzeteknek, hogy kitörjenek az éhínségből és a szegénységből. Vagyis az élet alapját képezi. A szoptatás védelme, népszerűsítése és támogatása létfontosságú a fenntarthatóbb világ eléréséhez.

Kisgyerekes anyák a szoptatásról

Szinetár Dóra így fogalmazott: „Sokfélék vagyunk, más az ingerküszöbünk, a szoptatás látványa egyeseket zavarba hoz. Úgy gondolom, ha megértést szeretnénk kiváltani az emberekből, nem szabad szélsőséges dolgokkal rájuk rontani, hiába van jogunk adott esetben például a szabad szoptatáshoz. Ezekkel a fotókkal megmutathatjuk, hogy úgy is meg lehet etetni egy kisbabát, akár nyilvános helyen is, hogy az tényleg senkinek az érzékenységét nem zavarja.”

Szinetár Dóra kisfiával, fotó: Pejkó Gergő

Tomán Szabina így beszélt a szoptatásról: „Számomra is nagyon fontos a megfelelő érzelmi kötődés kialakítása, hiszen ez befolyásolja a későbbi anya-lánya kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy a kisbabák számára életbevágó, hogy anyatejet kapjanak.”

Tomán Szabina, fotó: Pejkó Gergő

Szamosi Zsófia szintén kisgyerekes anyuka: „A szoptatás nem pusztán etetés, a testi szükséglet mellett a baba nyugalmához, biztonságérzetéhez is hozzájárul. Fontos, hogy egy édesanya bármikor, bárhol megadhassa ezt a gyermekének anélkül, hogy rosszalló tekintetekbe ütközne.”

Szamosi Zsófi, fotó: Pejkó Gergő

Hámori Gabriella is beszélt a témáról: „A szoptatás nem hivalkodó gesztus, nem megbotránkoztató. Sokszor egy kivágott dekoltázs jóval többet mutat, mint ami szoptatáskor látszik a női mellből. A társadalom érdeke, hogy ne illesse rosszallással azt, ami egyértelműen tiszta és egészséges.”

Hámori Gabriella, fotó: Pejkó Gergő

Nézzük a tényeket!

Az anyatejben minden olyan vitamin, ásvány, enzim és antitest megtalálható, amely a csecsemő fejlődéséhez és növekedéséhez szükséges.

Az élet első hat hónapjában nincs szükség sem külön itatásra (vízre sem!), sem kiegészítő táplálásra.

Féléves kortól a babák már kaphatnak egészséges, a fejlődésüket segítő kiegészítő ételeket, de az anyatejnek – amennyiben ez lehetséges – kétéves korukig az étrendjük meghatározó részének kell maradnia. Az UNICEF szakemberei azt tanácsolják, hogy ha a gyerek igényli, akkor éjjel is szoptassa meg az anya.

Az anyatejesen táplált gyerekek jóval ritkábban kapnak hasmenést vagy tüdőgyulladást, később ritkábban válnak túlsúlyossá. A szoptatás csökkenti a szívbetegségek, a cukorbetegség és az allergia kialakulásának kockázatát, az anyatej segíti az egészséges agyi fejlődést. 

A szoptatás az anyákat megóvja a szülés utáni vérzésektől és depressziótól, csökkenti többféle rák és a kettes típusú diabétesz kockázatát is.