– Mesélj egy kicsit magadról!

– Pátkai Andrea vagyok, 25 éves, és ha jól emlékszem, úgy egy éve és két hónapja vagyok itt a színházban. Szeretek rajzolni, festeni, nagyon szeretek énekelni és táncolni meg koncertekre járni. Legutóbb Bereczki Zoltán koncertjén voltam. Néha olvasok, tévézek, számítógépezek – azt sokat. Amúgy olyan elmenős típus vagyok. Van egy ismerősöm, akit úgy hívnak, hogy Völgyi Kati (a Down Alapítvány munkatársa). Vele szoktam elmenni ide-oda, van, hogy hozzá megyünk, és ott is alszom nála. Már nagyon régóta ismerem. Szinte olyan, mintha az anyukám lenne.

– És az igazi anyukáddal milyen a kapcsolatod?

– Az én igazi anyukámat úgy hívják, hogy Adrienn, és nagyon szeretem őt. Büszke vagyok rá, hogy mindenben mellettem állt, és most is mellettem áll, és hogy végigkísért az utamon. (Andi szemei megtelnek könnyekkel, miközben az anyukájáról mesél.) Például, amikor versenyeken voltam, mert jártam kosarazni is. Anyukám ott volt minden versenyemen.

– Mesélj a gyerekkorodról! Vannak testvéreid?

– Igen, hárman vagyunk testvérek. Az egyik kicsit idegesít néha, de azért őt is nagyon szeretem. A gyerekkoromra nem nagyon emlékszem, talán az ünnepekre, amikor együtt van a család, például a karácsony is ilyen. Már nagyon régen volt, nem emlékszem pontosan, mit csináltunk, de arra igen, hogy együtt vagyunk, és az tényleg olyan, mint a szeretet ünnepe.

– Családban nőttél fel, de amellett aktív életet élsz, kosarazol, színészkedsz. Fontosak neked a barátságok, és hogy sokféle embert megismerhess?

– Igen, így érzem én ezt. Ez jó nekem. Igaz, most nem járok kosarazni, mert az túl sok lenne a színház mellett. De csapatban játszottam, és ott voltak ilyenek is, olyanok is. Jó volt, nagyon szerettem! Jó másokkal lenni, mert, hogy is mondjam, érzem bennük a szeretetet. És úsztam is, csapatban, csak az a csapat már megszűnt. Ott is lettek jó barátaim. Azért hébe-hóba szoktam még járni úszni, csak már nem csapatban.

– És mi a jó a színházban?

– A színházban is sok barátom van. Ha az egészet nézem, én ide örömmel és boldogsággal jövök be. A társaság, maga a társulat adja a legnagyobb örömet. Már attól boldog vagyok, hogy kimondhatom, hogy „társulat”! A Dórát is szeretem. (Elek Dóra, a Baltazár Színház rendezője és művészeti vezetője.)

Régen, amikor még csak hatéves voltam, már akkor odamentem a Dórához, és mondtam neki, hogy én színésznő akarok lenni.

És végre teljesült egy ilyen álom, hogy a Baltazár Színházat megtaláltam, hogy ide jöhetek, és ez boldogság. Énnekem minden egy nagy boldogság. Amikor a Dórát átölelem, az is. De mindegyikőtöket nagyon szeretem! Amúgy színházjáró is vagyok. Amikor utoljára voltam színházban, egy „Rómeó és Júlia” című színdarabot néztem meg. Nagyon tetszett! Egyébként van még egy színdarab, amit nagyon szeretek, „A dzsungel könyve”. Szívesen játszanék benne, de a Baltazárban az még nincsen. Meg az is jó a színházban, hogy ott lehet gyűjteni jó ötleteket. És persze barátokat is meg barátnőket. Én már megismertem egy olyan színésznőt, aki híres, nem is egyet, hanem kettőt, a Szinetár Dórát meg a Szulák Andit.

– Van olyan vágyad, ami még nem teljesült?

– Megmondom az őszintét, van olyan darab, amiben a többiek játszanak, de én nem. A „Fiúk, lányok” meg a „Kőválasz”, ez a kettő kedvencem van. Bár a darabokat még nem láttam, de megnéztem a plakátot. Jó lenne kipróbálni, hogy milyen lehet. Ezt még nem mondtam a Dórának, de szeretném, igen. Igaz, nem szeretném másoktól elvenni a szövegeket.

De én olyan vagyok, hogy tanulni, mindig csak tanulni szeretnék.

Ha kapok egy verset vagy egy szöveget, azt gyorsan megtanulom. Régen, amikor jártam iskolába, ott is annyi verset kaptam, és mind csillagos ötösre megtanultam.

– Mit üzennél az olvasóknak?

– Csak annyit, hogy ők is úgy lássák ezt az egész helyzetet, ahogy én látom. Leegyszerűsítem: én szeretem, ha mindenhol mindenkit szeretnek, és azt üzenném, hogy ők is szeressék a többieket, a barátaikat, és legyenek büszkék a családjaikra! Meg ilyenek. 

Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Középpontban a megoldás

A megoldásközpontú szemlélet megalkotói Steve de Shazer és felesége, Insoo Berg családokkal foglalkoztak, és azt figyelték meg, hogy amikor egy család sorozatosan sikertelenül küzd egy nehézség megoldásával, egy idő után megreked, ami hibás családi működéshez vezet. Ezért abban kell nekik segíteni, hogy elkezdjenek másképp gondolkodni az őket feszítő nehézségről, és új kreatív megoldásokat találjanak. Ez a szemléletmód szakít azzal az elképzeléssel, hogy az adott probléma keletkezésének az okait és körülményeit kutassuk, inkább a problémáról való gondolkodás megváltoztatását helyezi a fókuszba, ami új lehetőségeket nyit a kiút megtalálásának irányába.

Shazer metaforájával élve, a kulcsra zárt ajtó esetében sem arról folytatunk eszmecserét, hogy miért is van zárva, hanem elkezdjük keresni a zárba illő kulcsot.

A csodát várni, sőt, a csoda következményeit elejétől a végéig átgondolni, elképzelni és megfogalmazni nem csupán megengedett, hanem kívánatos technika. Érdemes elgondolkodni például azon, hogy ha egy éjszaka csoda történne, és a hőn áhított változás bekövetkezne, akkor pontosan mi volna más? Mit vennénk belőle észre? Mit fogunk mi magunk és mit fognak a környezetünkben élők másként tenni? Ezeknek a kérdéseknek az átgondolása abban segít, hogy elképzeljük a cél minden apró részletét, ezáltal pedig néhány lehetséges cselekvésváltozat, illetve az ezekből fakadó megoldás is a felszínre kerüljön.

Ahelyett, hogy tudatosan dolgoznánk a probléma megoldásán, pontról pontra elképzeljük a saját megváltozott viselkedésünket, így a kívánatos jövő részleteinek a megalkotása hozzájárul a probléma csökkenéséhez.

Például az anyuka, aki folyton feszült és ideges, mert tökéletes anya szeretne lenni, de úgy érzi kudarcot vallott, és ez a gyermekeivel való kapcsolatára is kihat, azt fogalmazza meg, hogy abból venné észre, hogy bekövetkezett a csoda, hogy este le tud ülni a gyermekeivel mesét olvasni, akik örülnek az együttlétnek, majd az esti fektetés is problémamentesen zajlik le. A példabeli anyukának további segítséget jelenthet, ha az alábbi nagyon egyszerű kérdések mentén még tovább szélesíti ezt a képet: „És még mi változik? Mi más történik?” Kiderülhet például, hogy a csoda bekövetkeztekor a meseolvasáson kívül más is megváltozott az esti rituáléban, amire építkezve a való életben is változások következhetnek be. Előfordulhat az is, hogy a kívánt jövőről alkotott kép és az ehhez kapcsolódó változások tudatosításakor az anya azt veszi észre, hogy ennek néhány eleme néha már most is jól működik a családjuk életében, ezért nincs más dolga, mint ezeket a cselekvéseket erősíteni, és tovább folytatni, hogy elérje a célját. Eszébe juthat, hogy néhány napja a házimunkát félretéve sikerült leülnie a gyerekekkel a játszószőnyegre tíz percet játszani, ami mindnyájuknak segített abban, hogy az ezt követő feladatokat zökkenőmentesen és harmóniában végezzék el. Ezeknek a megoldásoknak a feltérképezésében sokat segíthet azoknak a kivételes helyzeteknek a felismerése, amikor minden flottul megy, amikor a probléma nem jelent problémát, így az adott helyzet tanulságait érdemes tudatosan beépíteni a mindennapokba.

Valaki, aki állandó levertséggel küzd, például megfigyelheti, hogy melyek azok a kivételes napok, órák, pillanatok, amikor jó passzban van, és mit tesz ilyenkor. Ezután már semmi más dolga nincs, mint hogy a rossz napokon, órákban, pillanatokban elkezdje alkalmazni a megoldásközpontú szemlélet fő alapelveit: „Ha rájöttünk, mi működik, ismételjük meg!”

illetve „Ha nem sikerült, ne ismételjük, tegyünk valami mást!” A kivételek felismerése remek lehetőség, hogy észrevegyük, az építőkövek már a birtokunkban vannak, a dolgunk csupán annyi, hogy tégláról téglára felépítsük belőle a megoldást. Sőt, arra is fény derülhet, hogy a „soha” és „mindig” típusú érveléseink, amelyekkel a probléma súlyát szeretnénk alátámasztani, nem állják meg a helyüket, mert a nehézség megoldásához szükséges cselekvések bizonyos részleteit már most is alkalmazzuk, így már rendelkezünk a célunkhoz szükséges belső erőforrásokkal.

Hit a változásban

Sok múlik azon, mennyire hiszünk abban, hogy a változás be fog következni, és ez a nyelvezetünkben is megjelenik. Érdemes ezért a változásról való beszélgetés során a „ha” szócskát lecserélni, és helyette az „amikor” kifejezést használni. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy „ha elkezdenék mozogni, kiegyensúlyozottabb lennék a feszült helyzetekben”, mondhatjuk azt, hogy „amikor elkezdek mozogni, kiegyensúlyozottabb leszek a feszült helyzetekben”. Az utóbbi megfogalmazásban megjelenik a változás iránti elköteleződés, ami átlendíthet a folyamat kezdetén óhatatlanul fellépő kihívásokon.

A fenti technikák arra mutatnak rá, hogy a nehézségekkel való megbirkózás megoldását kivételes helyzetekben, részleteiben már alkalmaztuk is, csak meg kell találnunk, hogyan tudnánk újfajta módon használni ezeket.

Amikor teljesen elborítanak a nehézségek, és az ezekre irányuló ismétlődő és hibás megoldási kísérletek miatt úgy érezzük, hogy benne ragadtunk a problémában, akkor egyedül nehéz a kiutat megtalálni, és a saját belső erőforrásainkat, jól működő stratégiáinkat felismerni. Ilyenkor szükség lehet a segítő beszélgetésre, hogy a probléma helyett elkezdhessünk a megoldásra koncentrálni, és ennek eredményeképpen a „ha” valóban „amikorrá” változhasson.

A 2009-ben és 2010-ben megjelent három, folytatásos Emma-regényt most egyetlen, terjedelmes kötetben jelentette meg a Libri Kiadó, amely az „Emma évszázada” címet kapta. Így váltak valóban nagy ívű családregénnyé a Vallay Emma alakja köré szövődő népes család történetei.

A kilencvenhat évet megérő főszereplő az összekötő kapocs, valamiféle origó az egymást váltó négy nemzedék tagjai között – ám míg az első kötetben alapvetően a fiatal Emma nézőpontjából látjuk a többiek életének az eseményeit is, a másik két kötetben egyre jobban „fölé nőnek” utódai, a harmadik kötet végére pedig már inkább csak megfigyelője és értékelője azoknak a sorsfordító eseményeknek, amelyeknek irányítói vagy áldozatai a gyermekei, unokái.

Fábián Janka életigenlő, optimista művet alkotott, anélkül azonban, hogy az élet – és az emberi lelkek – sötét oldalát eltakarta volna. Sikerült összetett, sokszínű, pszichológiailag is megalapozott karaktereket alkotnia.

A 20. század eleji társadalmi miliőt érzékletesen ábrázolja, ám atmoszférateremtő képessége igazán a harmadik kötetre bontakozik ki: a második világháború utáni évek megidézése egyre hitelesebbé, egyre torokszorítóbban valóságossá válik.

Érezhető, hogy ezeket a mához közelebbi korszakokat a szerző közvetlen élménybeszámolókból ismeri, ezért sokkal több apró, hiteles mozzanatot tartalmaznak, mint a korábbi időszakban játszódó cselekményszálak. Talán ennek köszönhető, hogy míg az első két kötet („Emma szerelme”, „Emma fiai”) az érzelemgazdag szórakoztató irodalom Dumas-i, Victor Hugo-i értékes vonulatába sorolható, az „Emma lánya” több ennél, és erőteljesebb érzelmi azonosulást tesz lehetővé a közelmúltunkban élő – jó és rossz döntéseket hozó – emberekkel. Fábián Janka családregényének nagy erénye, hogy a fordulatokban gazdag cselekmény és az érdekes karakterek mellett szembesítésre késztet minket a saját felmenőinkkel, és segítheti a számvetést genetikai és történelmi örökségünkkel.

Fábián Janka: Emma évszázada, Libri Kiadó

Egy kapcsolat dinamikája folyamatosan változik, és akkor maradunk mi is egészségesek benne, ha képesek vagyunk a változásokhoz közösen alkalmazkodni. Aki átélte már, hogy milyen az, amikor a társa odaadása és biztos segítsége nélkül valami nem ment volna, abban felmerülhet, milyen jó lenne ezt valahogy komolyan elismerni. Az Ádám-díj erre ad lehetőséget minden hálás nőnek.

Idén márciusban már harmadszor adták át az Ádám-díjakat. Az eseménynek a Rózsavölgyi Szalon adott otthont most is, nőnap előtt, mint korábban. A termet zsúfolásig megtöltötték a házaspárok és a jókedvű családok.

Az elismeréseket olyan férfiak kapták párjuktól, akik támogatóan viszonyultak feleségük pályájához, képesek voltak valódi segítő szerepet vállalni a kapcsolatban azért, hogy partnerük kibontakoztathassa a családon belül és a társadalomban is adottságait.

A férfiakat saját párjuk jelölte a díjra. A zsűri a három legjobb méltatást választotta ki, és idén különdíjat is kiosztottak. Meghallgattuk a méltatásokat, amelyeket a díjazottak feleségei olvastak fel, majd a férfiak átvették az okleveleket a zsűritől néhány köszönő mondat kíséretében.

Egyik szakmai rendezvényünk előadója volt az egyik Ádám-díjas, Udvarhelyi Miklós felesége, Andok Mónika, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikációtudományi Tanszékének vezetője. Az ő laudációjából idézünk egy részletet:

„Ő soha nem bizonytalanodott el, támogatott. Nem is a támogatott a jó szó, mert határozottan lökdösött: gyerünk, menj, meg tudod csinálni! Az önmagammal szembeni kicsinyhitűségből mozdított és mozdít ki mind a mai napig! Négy gyerek mellett folyamatosan tudtam konferenciákra járni, mert Miklós vigyázott rájuk. De nem otthon! Jöttek velem, mentünk mindannyian – néha ironikusan Dr. Sofőrként emlegeti magát. Olyan célokat érek el a noszogató segítségével, amelyeket egyedül kitűzni sem mertem volna magamnak: elrepülni egyedül átszállással a világ végére (Kuala Lumpur), szakmai kapcsolatokat építeni nemzetközi szinten mértékadó kutatókkal (»hát, ezek nekem nem is válaszolnak…«), tárgyalásokat folytatni könyvkiadásról. És amihez a legnagyobb bátorság kell: néha otthagyni az egészet. Ahogy ő mondja: »Ne félj, úgyse csinálja meg helyetted senki! … Tudod, egyetlen határidő van – a jogvesztő!« Most, 2018-ban tanszékvezető vagyok. Az általam írt könyvek felsőoktatási tankönyvek lettek, kutatok, konferenciákra járok (a négyből ma már csak két gyerekkel megyünk). Éppen holnap lesz huszonöt éve, hogy először kaptam virágot Miklóstól. És kapok azóta is, szinte minden héten… Köszönöm!”

Az Ádám-különdíj birtokosa Kiss Zsolt lett, a pár története filmbeli romantikát idéz, és valódi összetartozásról beszél. Egy részlet kalandos életükből:

„Négy éve élünk együtt, mindkettőnknek ez a második házassága. Viharos körülmények között kerültünk össze, és azóta is próbál minket a sors. Amikor a közös életünket kezdtük, én épp állás nélkül voltam. Tanakodtunk, mit kellene csinálni, amit együtt is tudunk, és amivel sokat lehetünk együtt, hiszen ötven körül lettünk ifjú házasok. ÉS SOK IDŐT ELVESZTEGETTÜNK EGYMÁS NÉLKÜL! Ő vegyipari gépész, gépkocsivezetés-oktató, én jogász vagyok. Végül döntöttünk: kamionsofőrök leszünk! (…) Bejártuk Nyugat-Európát, Angliát és a három négyzetméteren való bezártság még jobban eggyé kovácsolt minket. Megtanultunk kilenc perc alatt zuhanyozni, hajat mosni ketten! Gyümölcsöt szedni kamionablakból, zuhanyfülkét csinálni a pótkocsiból, konyhát a kamionfülkéből és sokat nevetni önmagunkon. Egymásban bíztunk, egymásra számítottunk. Sose csalódtunk. Ha éjjel kellett vezetni, a másik nyugodtan alhatott. Mindent megoldottunk! Most már itthon vagyunk, mert elegünk lett a kamionból. Hiányzott a család, a barátok, Magyarország! Azóta sikerült itthon állást találnunk.”

Az Ádám-díj alapítói: dr. Szűcs Andrea ügyvéd, V. Kulcsár Ildikó író-újságíró és Zimányi Zsófia kulturális menedzser, akik a zsűrit is képviselik. Bárki jelölheti párját a jövő évi Ádám-díjra, akár már most az [email protected] elérhetőségen. Nem kell mást tenni, mint összeszedni és írásban megfogalmazni a társuk segítő szerepét közös életükben.

Melyik a kedvenc Csukás István mesehősöd? Rajzold le!

Süsü, Mirr-Murr, Nagy Ho-Ho-Ho horgász, Gombóc Artúr, esetleg Pom-Pom? Te hogyan látod őket? Úgy, ahogyan a mesekönyvekben vagy rajzfilmekben ábrázolják? Amennyiben a válasz nem, akkor fogj ceruzát, festéket vagy bármi egyéb rajzeszközt és alkosd meg nekünk a te saját Csukás István mesehősödet. Egy vagy több mese illusztrálásával is nevezhetsz. Pályázhatsz, ha óvodás vagy alsó tagozatos vagy, közös alkotást is készíthetsz az ovis csoportoddal vagy osztálytársaiddal.

Beküldés módja

A beküldött pályamű hátoldalára írd fel a nevedet, az életkorodat, a címedet, az óvodád vagy iskolád nevét és címét, nevezd meg csoportodat vagy osztályodat, és küldd el egyik szülőd telefonszámát vagy e-mail címét is.

A rajzodat személyesen a Klauzál Ház információs pultjánál adhatod le, elküldheted postán a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

1224 Budapest, Nagytétényi út 31-33. szám alá vagy elektronikusan a [email protected] címre.

A pályázat beküldésével egyidejűleg hozzájárulsz ahhoz, hogy pályaművedet ellenszolgáltatás nélkül megjelentethetjük.

Beküldési határidő: 2018. május 7.

Mesés nyeremények!

1. díj: Családi hétvége a Balatonakali Gyermektáborba.

2. díj: Rajzolsz, mi megvarratjuk neked! – a szerencsés nyertes

megkapja rajza 40 cm-es valódi 3D-s figuráját.

3. díj: Mirr-Murr figura, egyedileg elkészítve.

Csoportos különdíj:

Közös pályázat esetén színházjegy csoportod vagy osztályod részére a Klauzál Ház gyerek- vagy ifjúsági színházába.

Eredményhirdetés:

2018. május 26. szombat Mesefesztivál.

A beküldött pályaművekből kiállítást is szervezünk.

A struktúra és stabilitás a művészi kiteljesedés számára nyújt keretet, így az a maga szabadságában és színgazdagságában szólalhat meg a Müpa koncerttermében. A Pannon Filharmonikusok 2018/2019-es bérletsorozatában a titánium állandóságát idéző pilléreket, komolyzenei ikonokat mutat be – s hozza el a belső tartás szimfóniáit hallgatóságának.

Bécsi szelet helyett egy szelet Bécs: az évad első hangversenyének műsorát három emblematikus zeneszerző, Schönberg, Mozart és Schubert egy-egy híres műve adja Bogányi Tibor vezényletével, szeptember 28-án. A hangverseny szólistái Alexander Zemstov (brácsa) és Benjamin Schmid (hegedű) lesznek. Novemberben a közönség Bogányi Gergely zongorafutamain a regényes romantikától a drámai monumentalitásig jutva csodálkozhat rá a zene végtelen gazdagságára. Mendelssohn g-moll zongoraversenyének „tündérkertjében” megpihenhet, Bruckner V. szimfóniájának „katedrálisában” erőre kaphat a lélek.

2019-et köszöntve a már többször sikert aratott Maestro Gilbert Varga könnyed eleganciával kelti életre a századforduló egyik „fenegyerekének”, Erik Satie-nek és a nagy műgonddal komponáló César Francknak műveit januárban.

A világhírű magyar zeneszerző-karmestert, Eötvös Pétert 75. születésnapja alkalmából szerzői esttel köszönti a Pannon Filharmonikusok 2019 márciusában. A mesternek valamelyik színpadi műve szinte folyamatosan műsoron van a világ egy pontján. Műveltsége és stílusa egyesítő és ugyanakkor szerteágazó. Ezt sejteti a műsorválasztás is, melyben angol, olasz és latin nyelvű művek követik egymást – a koncertet pedig ki más dirigálhatná, mint maga az ünnepelt?

Áprilisban Antonín Dvořák művein keresztül válik hallhatóvá a cselló lelke. Az évadzáró koncerten ez a sokak számára kedves hangszer Marie-Elisabeth Hecker szólista érzékeny tolmácsolásában, Vass András vezényletével szól majd bársonyos hangon érckemény rejtelmekről. Teszi mindezt a gordonkairodalom egyik legjelentősebb és legismertebb darabjában, a h-moll gordonkaversenyben, és a szerző hősi karaktereket és romantikusan megkapó pillanatokat ötvöző VII. szimfóniájában.

Regényes és rendíthetetlen, szeszélyes és szilárd, finom és megformált: a Pannon Filharmonikusok Titánium-évadának műsorában tisztán megmutatkozik, hogy a zene életünk közös titániuma. Minden élő szervezet sajátja, ereje maradandóságára épül, miközben kitárulkozó színgazdagsága szabadságot sugall, változatossága mégis értékálló szépséget és tartalmat közvetít.

– Emlékszel az első zenei élményeidre?

– Azok még valószínűleg az anyukám pocakjában értek, mert ő zenészcsaládból származik, így nálunk mindenfajta családi összejövetelt, ünnepet zenélés kísért. Az ebéd is sokszor rokonokkal együtt zajlott, hol a nagynénéméknél, hol az unokabátyáméknál, akkor pedig rendszerint előkerültek a hangszerek. Akkoriban még kicsit más volt egy család élete, úgy érzem, nem voltak ennyire feszültek az emberek. A családban mindenki dolgozott, ez pedig nyilván önbecsülést ad. Voltak szociális lakások, nem fenyegetett a hajléktalanság, nem kellett az albérleten vagy a kamatokon aggódni.

– De olyan könnyű azért nem volt az életetek, hiszen egy interjúban olvastam, hogy tízévesen már dolgoztál.

– Azért nem nevezném gyermekmunkának. Otthon mindenkinek megvolt a maga feladata, a gyerekeknek is, a tanulás mellett. Be kellett segíteni a veteményesben, rendben tartani a portát, ez a mi feladatunk volt, kapáltunk, gyomláltunk, rosszat nem tett nekünk, az biztos.

– Hány testvéred van?

– Öten vagyunk, két nővérem, egy öcsém és egy húgom van.

– Te mikortól vettél részt a közös zenélésben?

– Én voltam az egyedüli fiúgyerek a rokonságban, akit nem tanítottak pici kora óta zenélni, irigykedtem is az unokatesóimra, de azért megtaláltam az utam. Volt a kertben egy varázsdombom, azon egy szilvafa, ott énekelgettem meg ábrándoztam. Misztikus jelentősége volt számomra, hol színpad volt, hol edzőterem, ott mindig az lehettem, aki lenni akartam. Nem kerültem a társaságot sem, de azért magamnak való gyerek voltam.

– Amikor az ábrándok ellenére 16 évesen még segédmunkásként dolgoztál, nem éreztél csalódást?

– Azt éreztem, hogy ez csak átmeneti állapot, próbatétel, amely acélozza a jellemet. Hittem a Gondviselésben, hogy mindig annyit ad, amennyire szükséged van, amennyit éppen tudsz kezelni. Javakból is, feladatból is.

– És a cigánytelepről a Megasztár színpadára kerülni sem volt túl sok?

– Nem mondom, hogy nem volt mélyvíz az üveggyárból bekerülni a sóbizniszbe. Nem is a csillogó külsőségek bolondítottak meg, inkább a versenyhelyzet viselt meg.

Nem hiszek abban, hogy akkor vagyok jó, ha másnál jobb vagyok.

Ma már nem biztos, hogy végig tudnám csinálni, de akkor a jövőmért versenyeztem, tudtam, hogy ilyen lehetőségem többet nem lesz. A döntőbe jutás volt a legnagyobb lépés.

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor ott befejezted a számodat?

– A hatalmas ovációra emlékszem. Nagyon-nagyon jó érzés volt.

– Kivel tudtad ezt megosztani?

– Megállítottak az utcán, a buszon, úgy éreztem, szinte mindenkivel osztozhatok az örömben.

– Azóta sosem volt benned hiányérzet, hogy ezt nehéz überelni?

– Nem, mert az apró dolgok is boldoggá tudnak tenni. Az is felér egy sportarénás teltházzal, ha egy vak kislány odajön a koncert után és átölel.

– Nem olyan régen, felnőttként keresztelkedtél meg. Miért ilyen sokára, ha addig is katolikusnak vallottad magad?

– Nem tudom, előbb miért nem döntöttem így. Éltem az életemet a popszakmában, és harminc éves korom tájékán egyre inkább éreztem, mennyire hiányzik ebből a világból valamiféle erkölcsi útmutatás. Nem hagyjuk, hogy Isten vagy a Biblia tanítása jelen legyen az életünkben. Szerettem volna megmutatni a Jóistennek, hogy követni szeretném. Nyilván nem ebben merül ki, ha valaki vallásos, de fontos volt számomra, hogy így is közelebb kerüljek Istenhez. Hozzá kell tennem, hogy református általános iskolába jártam, tehát ott is találkoztam a hittel. A roma kultúrának egyébként szerves része a Mária-tisztelet, Jézus Krisztus tisztelete, az éjféli misére járás ott van, és remélem, hogy kitörölhetetlen. Biztos, hogy egy szentképet meg egy Bibliát minden roma család otthonában találsz.

– Nemcsak a vallásosságban, a családhoz való viszonyban is különbözik a roma kultúra a miénktől? Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy cigány faluról, ahol ha néhány évre eltűntek a szülők, a gyerekek mégsem maradtak árvák, mert mindenki úgy tekintett rájuk, mint a sajátjára.

– Persze. Minket is felnevelt volna az utca is, ha nincs más. Mi is behívtuk az összes gyereket enni, és én is bárhova rohantam épp, ha éhes voltam, kiadtak egy rántott húst egy szelet kenyérrel. De zárójelben jegyzem meg, hogy ma már a cigánytelepen sincs mindenhol ilyenfajta odafigyelés. Az emberek nehezebben élnek, sokszor kenyérgondjaik vannak, és ettől önzőbbek is lettek.

Kép

Kép: Emmer László

– Nagyon meglepett, hogy a Wikipédia rólad szóló cikke évszám és név szerint említi a volt barátnőidet.

– Hát ez most engem is.

– Zavar?

– Zavar, de a bulvármédiát a megfelelő súllyal kell kezelni, soha nem fogja semmi más érdekelni, mint a privát szféra. Ha a magánügyeidet soha nem mondod el a nyilvánosság előtt, ők akkor is elmondják. Aki ezt túlságosan mellre szívja, rosszul fogja föl. Van egy olyan réteg, akit ez érdekel, a mások magánélete, a bulvár, de más fórumokon megmutatkozhat az is, hogy milyen az ember igazából. Bár furcsa, hogy ez az oldal a barátnőimet sorolja, bizonyos értelemben igaz, hogy ők is az életem részei, miattuk is vagyok ma az, aki vagyok, hisz mindenki, aki közel áll hozzád, formál, alakít. Ugyanakkor szomorúan nyugtázza az ember, hogy az egykori kedveseiből bulvárhír lesz.

– A munkatársaidat könnyen kiválasztod? Mennyire fontosak az emberi tulajdonságaik?

– Elsősorban a szakmai tudás a fontos, amit a közös produkcióhoz hozzátesznek, ezért elég simulékony vagyok, és a nehezen kezelhető emberek rossz tulajdonságait is próbálom megszeretni. Azért nyitott, kedves, előzékeny emberekkel jobb együtt dolgozni.

Hál' Istennek a szűk mag, amellyel dolgozom, jó emberekből áll. Tulajdonképpen valahol mindenki jó ember, akivel dolgozom.

– Azért ismersz rossz embert is?

– Persze.

– Hogyan jelenik meg az életedben a Gonosz vagy éppen a kísértés?

– Ahogy öregszem, rájövök, hogy sok dolog zavar a világban. Leginkább a butaság, a primitívség, a kulturálatlanság, az agresszió. Nem szeretem a nyomulós embereket, akik azért akarnak ismertek és sztárok lenni, hogy ismertek és sztárok legyenek.

– És a te kísértéseid?

– Szerintem a szórakoztatóiparban dolgozók kísértése az exhibicionizmus, a hiúság. Néha bennem is túlteng a bizonyítási vágy. Például volt már több sportarénás koncertem, és most ismét lehetett volna. De észrevettem, hogy semmi másért nem akarom, csak hogy elmondhassam, hogy negyedszerre is megvolt, és ott volt 14 ezer ember. Akkor úgy döntöttem, hogy mivel nincs aktuális slágerem vagy olyan erős médiajelenlétem, amely indokolna egy ilyen nagyszabású eseményt, mégsem lesz az idén.

A hiúság a Gonosz egyik legnagyobb fegyvere, ami aztán az önzést is magával hozza.

– Ki tart neked tükröt, hogy például ezt elkerüld?

– Szerintem az ember csak akkor ismeri föl, érti meg igazán a hibáját, ha magának tud tükröt tartani. Ráadásul makacs vagyok, konok, nem hallgatok senkire, bár azt hiszem, egyre jobban igyekszem szakmailag és emberileg nyitott lenni mások véleményére. Próbálok rutinszerűen tükröt tartani magamnak.

– Szimfonikus zenekarral is felléptél már színpadon. Komolyzenét játszottál valamikor?

– Nem, de nagyon szeretem a klasszikus, sőt, a kortárs komolyzenét is. Abból töltekezem. Beethoven, Mozart, Csajkovszkij, Wagner, Bartók a kedvenceim.

– Érződik ez a zenéden?

– Nagyon remélem, hogy igen. Például a „Jelenés” című dalom eredeti hangszerelése szimfonikus, és sok klasszikus zenei utalás van benne, ott a csembaló meg egy kis barokkos dallamfűszer. Szerintem Mozart, ha ma élne, biztosan valami komolyabb rockzenét játszana. Úgy gondolom, a minőségi popzenének is a klasszikus zene következményének kellene lennie, de a klasszikus zenében olyan mélység, olyan fordulatok, olyan történések vannak, amit a popzenében lehetetlen megmutatni. Ott három és fél perced van, és kell bele refrén…

– De ezzel tömegekhez tudsz eljutni...

– Nézd, én nem tudok klasszikus zenét alkotni, nincs ehhez tudásom, affinitásom.

Azért játszom popzenét, mert erre vagyok képes, ezt szeretem. De ha inspirációra van szükségem vagy kikapcsolódni szeretnék, a klasszikus zenéhez nyúlok.

– Mi inspirálja a dalszövegeket?

– A gondolataim. Egyszerre áll össze a szöveg és a zene, egymásból következik minden. Egy jó dal egy ülésben készül, mert annyira behúz, hogy addig nem tudsz fölállni, amíg nincs kész.

– És olyankor valaki rád kopog? Beadja az ennivalót...

– ...vagy rám szól, hogy borotválkozz már meg, szerelmem!

Kép

Kép: Emmer László

– Mennyi idő ez a világot kizáró munka?

– Öt óra, néha kettő, néha huszonnégy. Ha hangszerelek is, akkor egy hét is lehet.

– Közben nem kell vélemény, segítség, ötlet?

– Amíg születik a dal, nem. A legújabb lemezemet Szakos Krisztiánnal készítettük. Ő egy zseni. Ő öltözteti át minőségi köntösbe a számokat, van, hogy betalálok, és elfogadja, és van, hogy a nulláról újrahangszereli. Nagyon izgalmas munka ez! Egy nagy utazás sok kellemes kihívással.

– Milyen hallgatni a dalaidat mások előadásában?

– Attól függ. Ha csak azért éneklik, mert úgy gondolják, ettől tuti sikeresek lesznek, azt nem szeretem. Valaki tisztel érte, és azért énekli el, ez nagyon jó érzés. Valaki pedig azért, hogy megmutassa, jobban elénekli, mint én. Az első pillanatban megérzem, ki miért nyúl a dalomhoz. Mint szerzőnek jó, hogy előkerülnek, de mire a dal végére jutnak, nem mindig jó érzés.

– Már nem csak a dalok a „gyerekeid”. Pár hónapja megszületett a kislányod is. Olyan az apaság, amilyennek elképzelted?

– Sokkal jobb. Eleinte volt bennem félelem, hogy milyen apa leszek, persze ezt a páromnak nem mutattam. Családfőnek lenni olyan szerep, amihez topon kell lenni. Akkor már férfi vagy, te felelsz másokért. A kedvesem nagyon fiatal, de olyan jó anyuka, hogy könnyen tudok mellette jó apuka és jó társ lenni. Fantasztikus öröm, hogy a kislányunk, Szofi, létezik.

– Hogy tudod majd a cigányságodat átadni a kislányodnak?

– Beszélgettünk erről Szilvivel, de nem akarok erre rágörcsölni. Különben is nagyon sokféle vér csörgedezik benne, vietnami, kambodzsai, cigány, magyar, sőt egy kis francia is. Nyilván visszük majd a nagymamához, és ott élni fogja a cigány kultúrát is.

– Ha mondjuk egy zenei táborban kapnál egy gyerekcsoportot, amelyben van barna bőrű cigánygyerek és fehér bőrű magyar, mit tudnál tenni, hogy ne az előítéletek mozgassák őket?

– Ott már nem nagyon lehet mit tenni. Ha a szülő rasszista, akkor a gyerek, aki szereti a szülőt, azonosul vele.

Mindenfajta előítélet és általánosítás tulajdonképpen mentális korlátoltság. Vannak menthetetlenül előítéletes emberek, akikkel nem tudod megértetni, hogy nincs a génekben kódolva, hogy valaki jó ember vagy rossz ember.

Számomra felfoghatatlan, hogy valakit külső megjelenése alapján elkönyvelnek. A gyerekkoromból nem emlékszem ilyen erős megkülönböztetésre, akkor valahogy a cigány kultúra szervesebb része volt a magyar kultúrának. Nem volt lakodalom cigányzene nélkül. A cigány telepesedés nem volt feltétlenül jó megoldás, mert a szegregáció felé visz. Belekezdhetünk kultúrákat népszerűsítő programokba, de ha az egyes emberek nem változnak, nincs mit tenni. Mi a végcél? Hogy szeresd felebarátodat. Ezt emberként nem könnyű elérni, lehet, hogy csak az ítéletnapon értjük meg a jelentőségét.

Mint a Fővárosi Cigány Önkormányzat jószolgálati nagykövetének, voltak jó tapasztalataim, sok embert meg tudtunk győzni, hogy a tetteiről kell megítélni az embereket. De valójában én azzal tudok legjobban küzdeni az előítéletek ellen, hogy úgy élek, ahogy élek. Nem szeretnék arra okot adni, hogy azt mondják, na, a Caramel is olyan, mint a többi cigány. Nagy a felelőssége az ismert roma embereknek. Mindig arról próbálok beszélni a nyilvánosság előtt, hogy miben vagyunk egyformák, nem arról, hogy miben különbözünk. Szeretnék a gyerekemnek is olyan csomagot adni, hogy a segítségével jó ember maradjon. Minden mikroközösségben, amit családnak hívunk, tenni kell az előítélet ellen. Például azzal, hogy amikor a gyerek azzal jön haza az iskolából, hogy „Jaj, anya, egy cigánygyerek meghúzta a hajamat”, akkor leülök vele elbeszélgetni, hogy helytelen így megkülönböztetni a gyerekeket, hiszen van neki saját neve. A cigányok nagyrésze nagyon nagy szegénységben él, emiatt nyilván sok olyan problémával is meg kell küzdeniük, amiből nehéz jól kijönni. És nekik nincs saját országuk, ahova elmehetnének, ha itt nem jó.

– Apukád nem roma származású. Őt soha nem érte ezért negatív megjegyzés a cigány közösségben?

– Nem, pedig mindenki tudta, hogy anyukám férje nem cigány ember, de azért találkoztam már olyan romákkal, akik rasszisták.

– A cigányság irodalmi, művészeti ábrázolása nem járul hozzá ezekhez a sztereotípiákhoz? Például a Carmenben megrajzolt nemzeti karakter. Hatalmas érzelmek, szabadságvágy mint pozitív tulajdonságok, ugyanakkor a bűnözéssel való kapcsolat, fékezhetetlen indulatok.

– Nyilván a magyarokról is mondanak sokfélét, azt is, hogy a világ hódítói, de azt is kiírják Ausztriában, hogy magyar ne lopj! De azért fontos az önirónia is. Ha megnézed a Szaffit vagy a régi magyar filmeket, ott is ábrázolták a cigányokat, negatív tulajdonságok is megjelentek, de finom humorral, nem bűnbakként, és az nem volt sértő. Igazából nem szeretek erről beszélni, mert semmiképp sem szeretném tovább gerjeszteni ezt a problémát.

– Az apaság nem térít el a munkától, főleg, hogy otthon dolgozol?

– Tegnap, miközben a párom a kanapén szopiztatta, büfiztette, fürdette a kislányunkat, elkezdtem írni életem első musicaljét...

– Ez a „Jelenés” után erős hangnem- és stílusváltás. Minden saját lesz? Sztori, zene, szöveg?

– Igen. Nem akarok előre túl sokat beszélni róla... úgy képzelem, mintha ötvözném a Sweeney Toddot a magyar népmesékkel, de persze ezt se vedd nagyon komolyan, nem nagyon akarok hasonlítani más ismert musicalre. Önéletrajzi elemekből is építkezik, benne lesz a gyerekkorom hangulata, a roma kultúra, ahogy egy gyerek elképzeli a felnőtt életet, és a mai zenei hangzás. Igazi szabadság, amikor nem vagy három és fél perchez kötve, és olyan szavakat használhatsz, amiket popzenében soha.

– Például?

– Na jó, elmondom az első jelenetet. Fehér köpenyes munkásnők és vasmunkások, nők és férfiak egyidejű zenei párbeszéde – anyukám húsfeldolgozóban dolgozott, apukám vasöntödében, amikor megismerkedtek. Valami ilyesmi szöveggel, hogy „recsegő gépek, remegő fal, monoton műszak elszáll hamar...”, de pontosan nem emlékszem, még nem memorizáltam, csak fölvettem.

– Milyen lesz a karácsonyotok?

– Már igazi család vagyunk, eddig is kettesben töltöttük a szentestét, amióta együtt vagyunk, most pedig hármasban leszünk. A következő napokban megyünk anyuékhoz, anyósomékhoz. Jó lenne az egész nagy családot összehozni az idén, úgy, mint régen.

Az interjú a Képmás 2014. decemberi számában jelent meg.

Az aktuális lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, vásárolja meg!

– Attila tizenkét éves, Anna, akit Pancsinak becézünk, tízéves, Szilvi hétéves, Erika pedig kétéves. Nagy büszkeségünk, hogy a házunkon nincs kölcsön, Csaba, a férjem most éppen az ebédlőt bővíti, hogy jobban elférjünk az asztal körül. Ismerősök megbízásából most épít egy fészert, és az érte kapott téglát rögtön beépíti a saját házunkba.

Csaba kávét főz, feleségének a kezéhez érintve adja oda a csészét. Leona a beszélgetés közben ügyes természetességgel szoptatja meg Erikát, senkinek a szeméremérzését nem sérti. Nem sürgeti az elválasztást.

– Nagyon hálás vagyok azért, hogy a nagyobbakat is hároméves korukig tudtam szoptatni. Az óvodába kerülésük előtti nyáron szoktak le a ciciről is, a pelenkáról is szépen, maguktól, ahogyan a gyümölcs leválik a fáról. A testkontaktus nálunk amúgy is erősebb, mert míg a látó anya odaszól a gyerekének, vagy odamosolyog és ő visszamosolyog rá, addig nekem muszáj megszorongatnom, megsimogatnom, megpuszilgatnom, hogy ugyanaz az inger érjen engem is.

– Hogyan veszítetted el a látásodat?

– Beteg szemmel születtem, szürke hályoggal, de megműtötték, és vastag szemüveggel húszszázalékosan láttam. Írtam, olvastam, rajzoltam – még rajzversenyt is nyertem –, bot nélkül közlekedtem. Tizenhárom éves koromban levált a retinám, de nem rögtön vakultam meg, az orvosok egy évet vagy ötven évet jósoltak, mire teljesen elveszítem a látásomat. Most 26 évnél járok, és még mindig érzékelem a fényeket, ez a hangulatom szempontjából sokat számít. Néha még rajzolok emlékezetből.

– Honnan hozod ezt a nagy aktivitást, erőt, optimizmust?

– Elsősorban Istentől nyerem az erőmet. Anyukám a lelki „szeretettankomat” feltöltötte az alatt a nyolc év alatt, amíg velem élt. Halála után a nagymamám nevelt tizennégy éves koromig nagy hitben és szeretetben. Miskolcon laktunk, tizennégy évesen felvettek a Fráter György Katolikus Gimnáziumba, ott családias volt a légkör, tanáraimtól sok segítséget kaptam. A kollégiumi lakás praktikus volt, mert nem kellett mindennap értem jönnie a nagynénémnek, aki nagymamám halála után nevelt. Mellette nehéz volt az élet, mert ő mindig csak a negatívumokat látta az én sorsommal kapcsolatban, de én mindig ellenkeztem: az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, faltól falig… Az érettségi után másfél évig csak otthon voltam, nem tudtam, merre tovább. Egyszer telefonált egy iskolai nevelőm, hogy Pesten, a Vakok Intézetében indítanak egy rehabilitációs tanfolyamot. Ott 180 fokot fordult az életem. Hatan végeztük el a három hónapos tanfolyamot, éppen most lesz a húszéves találkozónk.

– Milyen jó, hogy vannak emberek, akik próbálnak segíteni, felhívják mások figyelmét a lehetőségekre!

– Igen, és segítenek felelős döntéseket hozni.

A sérült embereket gyakran gyermekként kezelik, burokban tartják, mert akkor nyugodt a gondviselő, ha nem érheti őket semmi baj. Az önálló életért sokkal keményebb csatákat kell vívniuk, mint egészséges társaiknak.

A rehabilitációs tanfolyamon kinyílt számomra a világ: megtanultam közlekedni. El kellett szakadnom a nagynénémtől, a korábbi életemtől – ebben a felnőtt döntésben segítettek engem a tanfolyam tanárai. Pesten maradtam, és felvételiztem az ELTE szociológia szakára. Az egyetemi kollégiumban laktam, és meg kellett tanulnom jól élni a szabadsággal. Megismerkedtem Csabával, és összeházasodtunk. Attila már féléves volt, amikor államvizsgáztam. A szociálpszichológia érdekelt különösen, az emberek viselkedése egyéni, csoportos és társadalmi szinten. A szakdolgozatom témája a látó emberek attitűdje volt a vak emberekkel kapcsolatban.

Kép: Páczai Tamás

– Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

– Elmentem a Református Fiatalok Szövetsége táborába, ahol 150 fiatal között ott volt Csaba is, aki látó ember. Egy csoportba kerültünk, és megtetszett a hangszíne, ahogy szépen énekelt és gitározott. Megragadtak az őszinte, mély gondolatai, és hogy járt csillagász szakkörbe. (Nevet.) Az első ajándékával lehozta nekem a csillagokat az égből, szó szerint: egy olyan csillagtérképet készített, amire rizsszemeket ragasztott a csillagok helyére, egy vagy több szemet aszerint, hogy kisebb vagy nagyobb fényű a csillag, és Braille-írással feliratozta a térképet, így tapintással mindent le tudtam olvasni róla. A tábor után három hónappal megkérte a kezemet. Rá két évre összeházasodtunk, most leszünk tizenöt évesek. Az elején nehezen fogadott el a családja, megijedtek, hogy mi lesz velünk – de utána megszerettek.

Fotós kollégám a kerti lugasban szeretett volna családi fotókat készíteni a délutáni napfényben. Leona közben a terveiről beszélt:

– Egy vak barátnőmmel iskolákba szeretnénk empátiára nevelő zenés–verselős–beszélgetős műsort vinni. Egy füzetkét is tervezünk, amibe sorstársak írnának vidám kis történeteket, és ezeket adnám ajándékba a gyerekeknek, hogy maradjon egy kézzelfogható emléke is az előadásunknak. Korábban tartottam több osztályfőnöki órát, alsósoknak játékosan, felsősöknek és nagyobbaknak pedig merész kérdésekre is választ adva.

– Weboldaladon, közösségi oldaladon írsz, másokat biztatsz. Kihasználod a számítógép és internet adta lehetőségeket. Segít valamilyen program ebben?

– A vakok beszélő szoftver segítségével használják a számítógépet, amely kimondja a leütött betűt és ami a képernyőn van. Annak idején az iskolában tanultam vakon, tíz ujjal gépelni, még a régi írógépeken, ennek jó hasznát veszem. Sokat töprengtem, mi az a munka, tevékenység, amit gyerekek mellől, itthonról is tudnék végezni. Ekkor jött a blogolás ötlete, amire Erika születése óta egyre kevesebb időm jut, most inkább szunnyadnak bennem a gondolatok. Kitaláltam a Hála-naptárt is: egy szép öröknaptár, amelyben minden hétre jut a Prédikátor könyvéből egy általános életbölcsesség, és ahhoz csatlakozik az én hálaadó gondolatom. Lehet bele jegyzetelni is. Sok pénzt kellett kölcsönkérnünk, hogy kinyomtathassuk a naptárokat. Meg lehet rendelni, az így befolyó összeg egy kicsit támogatja a családi költségvetésünket. Éppen most rendeltem hozzá 2018-as könyvjelzőt.

Nem úgy éljük meg a hétköznapokat lelkileg, hogy mi hátrányokkal küzdünk, de tagadhatatlan, hogy az anyagi helyzetünkön mégis látszik. Én nem tudok elvégezni bármilyen munkát.

– Tehát amellett, hogy erőt adsz másoknak, nem akarod rózsaszínben láttatni az életeteket…

– Egyáltalán nem akarom eltitkolni a nehézségeket. Bizony az anyagi helyzetünkre és így a család tagjaira is kihat az én állapotom. Csaba számára annyi teendő adódik, hogy muszáj itthon lennie ápolási segélyen. Emiatt viszont hivatalosan nem tud mellette őstermelői tevékenységet folytatni a kertben, amire szüksége lenne a családnak. Ez nagy jogi nehézség, ami hátrányosan érint minket.

– Istenhited hogyan alakult?

– Nagymamám mély hite adta a példát kicsi korom óta. „Sose zúgolódjál, fiam, mert az Isten jó!” – ezt olyan sokszor mondta, hogy a végén elhittem. (Nevet.)

Tizenöt éves koromban a gimnáziumban evangelizációs nap volt, és itt nagyon megérintett a bibliai történet a kúthoz induló asszonyról, aki találkozik Jézussal: én is folyton „szomjas” voltam, hiszen az anyukám hiánya miatt sose tudtam igazán teljesen megtelni szeretettel, sosem volt elég.

A közös éneklések során olyan érintést kaptam, aminek hatására tudatosan kezdtem Isten felé fordulni – immár felnőtt hittel, keresve a hétköznapokban az ő akaratát, az én hivatásomat. Most Gyömrőn az evangélikus közösségbe járunk, de a városban hagyományos a vallási összefogás. Az számít nekünk, hogy a Lélek kiben mennyire munkálkodik, kivel tudunk összefogni a jótékonysági célok érdekében. A különböző felekezetek tagjaiból szerveztem csapatot magam köré, semmit nem egyedül csináltam.

Kép: Páczai Tamás

– Fellépsz énekesként is. Honnan ered az éneklés szeretete?

– Anyukám zeneoviba vitt, tehát nagyon régről indult. Amikor Pestre kerültem, a kőbányai református fiatalok közösségében megalapítottuk a Cédrus együttest, megzenésített istenes verseket énekeltem velük. Itt, Gyömrőn foglalkoztam gyerekekkel a szegedi Talent Tehetségkutató Stúdió szakmai támogatásával, városi ünnepeken, jótékonysági eseményeken léptünk fel, koncerteket szerveztünk, ahol épek és sérültek együtt énekeltek-zenéltek, ezzel szolgáltuk az esélyegyenlőség ügyét. 2017 augusztusában városi elismerést, emlékérmet kaptam közéleti munkámért.

Csabával ketten is fellépünk templomokban, ő gitározik, én énekelek. Nem tanultunk zenét, hallás után játszunk, a gyerekeink viszont igen: Atti zongorázik, Pancsi furulyázik, Szilvi hegedül. Amikor a kéz és láb nélkül élő Nick Vujicic először jött Magyarországra 2013-ban, akkor a Nem Adom Fel Alapítvány felkérte Bolyki Balázst, a Bolyki Brothers tagját, hogy alapítson egy sérült emberekből álló kórust, akik majd méltóképpen köszöntik őt gospel zenével. Így kerültem kapcsolatba Balázzsal, aki úgy foglalkozik sérült emberekkel, hogy a produkciókat nem sajnálatból tapsolják meg az emberek, hanem elfelejtik, hogy itt hátrányos képességű emberek énekelnek. Azóta is működik a Para-ra Gospelkórus. Amikor arról énekelünk, hogy „meggyógyultam”, miközben ott állunk sérülten, és mégis őszintén ki tudjuk mondani, azt mások bátorításául szánjuk.

Az a betegség, ha békétlenség van a szívünkben. Ha nyugalmat, békét, erőt kapunk, akkor gyógyultak vagyunk. A gyengeségünkben van a mi erőnk – Isten erőt adó munkájáról is sokkal jobban tanúságot tehetünk, mert a gyengeségünk látványos.

Távozásunk előtt Leona még megmutatja a gondosan őrizgetett csillagtérképet, férje egykori ajándékát, amely jelképe is lehetne az életüknek. 

Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Ha fiatal férfikollégám nem mondja be Tompos Kátya nevét, amikor a címlapinterjúhoz kerestünk ötleteket, bevallom, nem jutott volna eszembe. Most még biztosan nem. Fiatalnak gondoltam, és keveset láttam színházban. Nem figyeltem eléggé a törékeny, álmodozó, félig orosz, félig magyar, félig színésznő-félig énekesnőt. Talán, mert a beszélgetés előtt nem tudtam kényelmesen beskatulyázni? Szerencsére utána sem.

– Ha az ember civilben lát, nehéz elképzelni egy súlyos dráma hősnőjeként. Azért ilyen szerepek is megtalálnak?

– Igen, például a Sirály is elég tragikus, bár Csehovnál a dráma nem hirtelen következik be, ott a tragédia épp az, hogy látod, ahogy a cselekmény lassan hömpölyög, de nem tudsz tenni ellene. Korábban játszottam ebben a darabban Mását is, most pedig a Nemzetiben Nyinát. Csehov olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket ma is nagyon nehéz kimondani.

– Két különböző rendezésben játszottad a drámát, más- más koncepcióban. Hogyan kezelted ezekhez képest azt, amit te gondoltál a darabról?

– Sok mindent éreztem, érzek most is ezekről a szerepekről, de néha a próbafolyamat másfelé terel. Más színészként foglalkozni vele, és egész más a rendezés, amikor össze kell rakni egy csapatot, és meg kell tervezni egy előadást. Néha nem jut idő a pszichologizásásra.

– Ilyenkor alkalmazkodsz, vagy a szerepeden belül megvalósítod a kis mikrovilágodat?

– Régebben nem nagyon voltam hajlandó alkalmazkodni, ezzel sokszor talán ártottam is magamnak.

Nem voltak elég jó eszközeim ahhoz, hogy megváltoztassam a közeget, meggyőzzem a környezetemet, de igazán a saját szigetemet sem tudtam létrehozni, mert ahhoz egyensúly kell. Ma már kompromisszumkészebb vagyok, a tapasztalat és a bölcsesség segített.

– Kinek a véleményét kérdezed meg a bemutatók után?

– Főként a hozzám közelálló színházi emberekét és az édesanyámét.

– Ő mennyire elfogult?

– Azt állítja, hogy el tud vonatkoztatni attól, hogy a gyereke vagyok. Ha nem is szakmabeli, de neki is van színészi énje. Rendkívül jó az alkalmazkodóképessége, társaságban hihetetlenül hamar fölveszi azt a „rezgést”, amit a környezete diktál. Szenvedélyes alkat, akinek nagyon jó a humora. Bár a szülei mindent megtettek érte Moszkvában, de nem volt igazán lehetősége, hogy a tehetségét fejlessze. Amikor játszom, és ő a nézőtérről látja, hogy fölmegy a függöny, gondolom, konstatálja, hogy épségben vagyok, rendben vagyok, nem tört el semmim, és akkor már úgy tud nézi, mint egy színészt. Ugyanakkor, ismer, hogy magammal szemben nagyon kritikus tudok lenni: robbantok mindent, ha úgy érzem, hogy valami nem sikerül, például ha úgy érzem, hogy a próbán eljutok valahová, de előadáson nem sikerül megugranom ugyanazt a szintet – és nyilván ezt is kompenzálja. Az évek alatt nagyon kíméletes, de őszinte kritikusommá vált.

Kép

A fotót készítette: Emmer László

– Te már Magyarországon születtél, de kislányként is tudtad, hogy orosz vér is csörgedezik benned. Itt akkoriban nem igen kedvelték sem a nyelvet, sem a hozzá kapcsolódó politikai tartalmakat. Ezt nem érzékelted?

– Nem, soha. Az anyukám talán, de soha nem mondta.

Szerintem akkoriban nem beszélt még olyan jól magyarul, hogy értse, ha meg akarják bántani, és abszolút jóhiszemű volt. Neki egyébként is volt ennél fontosabb gondja, hiszen apu elvesztése után egyedül kellett fölnevelnie.

– Az ő álmait valósítottad meg?

– Mindig tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, szerettem rajzolni, énekelni, de fontos volt számomra a tanulás is. Engem le lehetett rakni valahová egy-egy játékkal, és én azzal elvoltam órákig, szerettem olvasni, és a képzeletvilágomban éltem.

17 évesen anyukám elvitt Földessy Margit stúdiójába, ott találkoztam először azzal, hogy mindenki színész szeretett volna lenni és a színművészetire készült. Ez az időszak sokat formált rajtam, néha kegyetlen volt, néha boldog pillanatokat éltem meg. Úgy mentem oda, hogy jó kis szórakozás lesz, és ott szembesültem azzal, hogy szöveget kell tanulni, föl kell menni a színpadra, és mindenki engem néz. Mindig szerettem a társaság középpontja lenni, de ez azért nem ugyanaz. A közönség soraiból könnyű megmondani, hogy ez meg az nem jó, de jól megcsinálni nem olyan könnyű. Megkaptam Sally szerepét a Kabaréban, de nagyon fiatal voltam hozzá. Tíz év múlva újra eljátszhattam Székesfehérváron, akkor értem meg hozzá. Nem lehet mindent könyvekből megtanulni, kell hozzá az élet. Még ha szerencsére nem is estem át olyan borzalmakon, mint Sally, aki elveteti a gyerekét, egészen másképp kódoltam a történetet.

És még valami kiderült annál az első Sally szerepnél: a barátnőm azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy a prózát nem tudtam átélni, de az énekben minden átjött.

Sokan mondják, hogy ábrándozós típus vagyok, aki három lépéssel a föld fölött jár. Talán ezért tudom jobban kifejezni magam zenével, ezért tartok előbbre abban a műfajban. De így harminc körül az ember már ilyen téren is tapasztaltabb, és megtanulja tudatosan összehangolni a kettőt. A Hrutka Róberttel közös koncertünk különösen föladta a leckét. Ma már érzem, milyen kicsi a távolság a próza és a zene között. Néha észre sem veszed, mikor megy át a beszéd dallamba. A versnek, sőt a prózának is van dallama, ritmusa.

– És a magyar és az orosz nyelv közötti különbség változtat az előadáson?

– Máshol vannak a hangsúlyok. Ha most fölhívna anyukám, és átváltanék oroszra, eleve két-három hangszínnel feljebb beszélnék. Az orosz hangzása gyerekesebb, játékosabb, a magyar súlyosabb, karakteresebb, pattogósabb. Érdekes lenne egy orosz népdalhoz írni magyar szöveget vagy fordítva.

– Melyik műfajt érzed igazán a tiédnek?

– Hogy a musical vagy a népzene, a sanzon vagy a rock, azt nem tudnám megmondani. Ha kapok egy feladatot, ha hagynak dolgozni és bíznak bennem, abból szeretek építkezni, bármilyen műfaj. Nemrég például meghívtak, hogy koncertezzek egy rockbandával. Nem igazán tudtam elképzelni magam a kopasz, tetovált fazonokkal, de nagyon kellemes meglepetésként ért, milyen kedvesek voltak, és mennyire jó élmény volt. Az István a királyba is hívtak, és szívesen megyek.

– Ezek szerint színésznőként állsz a feladathoz, és nem az énekesnő szobrát faragod.

– Színész a szakmám, még ha azt is „játszom”, hogy énekesnő vagyok. Van egy szándék, és ahhoz formálom az alkotást. Különben nehéz volna megindokolnom magamnak, mit keresek a színpadon, ez nem is ment könnyen, hogy se szó, se beszéd, elkezdjek énekelni.

Sokat agyaltam, hogy mi vagyok én itt. Színésznő, de most mégsem játszhatok mást, csak magamat. Hazudni nem akarok, viszont úgy kell megmutatni magam, hogy mégse legyek unalmas.

– Létezik számodra teljesen negatív szerep?

– Onnan kezdve, hogy megkapok egy szerepet, elhiszem, hogy jóban kell lennem vele, meg kell ismernem, valamilyen szempontból szimpatikusnak kell látnom.

– És melyik volt az, amelyiket mintha Tompos Kátyára írták volna?

– Az Osztrovszkij Viharjából írt Kátya Kabanova címszerepe biztosan nemcsak a névrokonság miatt talált meg.

Látod, például az is igazi drámai szerep. A főhős belecsúszik a bűnbe, megcsalja a férjét. Hiába kér segítséget a környezetétől, amikor érzi, hogy gyenge, hiába könyörög a férjének, hogy ne utazzon el.

De mégis erős a lelkiismerete, a tisztaság utáni vágya, ezért nem tudja elviselni a bűntudatot. Az én életemben is nagyon fontos a lelkiismeret.

– Emiatt a külvilággal is sok konfliktusod van?

– Igen, de az önmagában szerintem nem baj, az a kérdés, hogyan oldod föl. A környezetedben okozol kárt? Vagy magadban? Egyik sem jó. Amikor Indiában voltam, a harmadik világ szegénységébe csöppenve döbbenetes tapasztalat volt, hogy így is lehet harmóniában és boldogan élni. Akkor azt éreztem, hogy ezt a szemléletet be kell építenem az életembe. A keleti vallások arra tanítanak, hogy merd megismerni magadat, és aztán, ha kell, néha ki is radírozni az egódat. Akkor kinyílnak előtted a kapuk. Ez a nyugati ember számára, aki egyre több tárgyat gyűjt maga mellé, és mindent magának akar megszerezni, nem egyszerű.

– De a nyugati kultúra kereszténysége is ezt tanítja, nem?

– Igaz, de a Kelet misztikus, távoli egzotikuma talán megteremti azt a találkozási pontot, ami itt az ismerős hétköznapokban nem jön létre olyan könnyen.

– Az életben is mindig meg tudod keresni az emberek igazát, ahogy a szerepekben?

– Meg lehet találni, de nem adja magát könnyen. Az emberek eltakarják magukat, hogy ne sérüljenek, ne érje őket kudarc, dolgoznom kell azon, hogy a másik azt érezhesse, leveheti az álarcot. Ez egyrészt sok idő, másrészt bizalom kérdése. Nagyon szeretek csöndben figyelni. Folyamatosan figyelni kell, ez nem úgy van, hogy valakit megismertél, és akkor már tudod, hogy ő ilyen, és így meg így fog reagálni. Ha mégis, az nagyon szomorú. Ilyenkor reménykedem, hogy nincs igazam, azt szeretném, hogy lepjen meg.

– Nem lesz könnyű dolga a leendő párodnak?

– Hát, ha ő is így gondolja, akkor nem lesz nehéz, majd megfigyelgetjük egymást.

– Van időd a magánéletre?

– A nőknél a biológia is játszik, tudatosan oda kell figyelni, hogy ki ne fussak az időből. Egy gyerek mindig az elsődleges egy nő életében. Nem szabad görcsölni és félni ettől. Az is izgalmas, hogy az anyaság mit ad hozzá majd a személyiségemhez és a szakmai hozzáállásomhoz.

Szerintem az ezzel járó önfeláldozás, hogy lemondunk bizonyos dolgokról egy baba kedvéért, a nőket bölcsebbé teszi.

– Mennyire emlékszel az édesapádra?

– Sokszor beugrik a kép, ahogy rákötött egy botot a biciklimre és szaladt utánam. Aztán egyszer csak hallottam, hogy kiabál messze mögöttem, mert sikerült egyedül mennem, hátranéztem, és akkor be is borultam az árokba. Azt hiszem, az életfilozófiám lett, hogy ne nézzek hátra. Apukám nagyon bölcs és megfontolt volt, mindig hagyott időt magának a dolgok átgondolására. Örülök, hogy ebben hasonlítok rá. Ha végignézem az életemet, pontosan tudom, hogy ő is benne van. Van valaki, akiért bizonyos dolgokat meg akarok tenni, azért, mert ő is így tenné.

– Amikor a színpadra fölmész, előfordul, hogy ugyanígy megszédülsz egy pillanatra?

– Régebben volt ilyen, amíg nem volt rutinom. És sokáig nem volt, még a második évben is úgy jártam a színművészetire, mint ha ott sem lennék. Egy hang mégis azt mondta belülről, hogy menni kell, csinálni kell. Ma már úgy gondolom, hogy színpadra föllépni egy másfajta állapot, de hát az is egy másfajta állapot, amikor az álomból felébredsz reggel és magad vagy, vagy amikor megmosakszol, felöltözöl és kilépsz az utcára, aztán beérsz a munkahelyedre, találkozol a szeretteiddel. Mindig kicsit más arcodat mutatod. Ma már nem szédülök meg attól sem, ha valaki túlságosan dicsér. Annál, hogy ki mit gondol rólam, sokkal jobban érdekel, hogy milyen csúcsokat lehet még megmászni, maga az alkotás folyamata.

Klasszikus végszó egy interjúhoz. De önironikus mosollyal Kátya ekkor rám emeli ábrándos szemeit: „Kérdezd meg, léci’, hogy milyen filmben játszanék nagyon szívesen!” Nem lehet ellentmondani neki, már csak azért sem, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy miben, hiszen a sovány magyar filmipar igazán nem bánt mostohán vele. Nemrég forgatták a Poligamyt, és most kezdődik a Coming out forgatása.

– Miben?

– Nagyon szívesen játszanék történelmi témájú filmben, olyanban, ami megtörtént eseményt dolgoz föl vagy egy család történetén keresztül mutatja be a kort. Mondjuk, egy háborús szerelmi történetben.

Valami olyasmiben, aminek utána kell nézni. Meg kell hozzá ismerni tényeket, amire építeni lehet a karaktert. Megtalálni benne a mélységet és a kiélezett helyzetet.

Miközben beszél, mintha csak énekelne. Látom benne azt a kislányt, akit leraknak a sarokba egy regénnyel, és órákig elvan vele. Pedig már harminc felé jár. Hazafelé pedig azon gondolkozom, hogy milyen fontos dolgot tanultam tőle arról, hogy ne higgyük, hogy végleg megismertünk valakit. Pedig még csak harminc körül jár.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2013 júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A média, a közvélemény, a politika és a szociológiai elemzések egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy manapság alig kötnek házasságot, nem születnek gyerekek, a fiatalokat nem érdekli semmi, csak a jólét, a pénz, a kábítószer vagy a kivándorlás nyugatra. Sajnos még a jó szándékú konzervatív sajtó is gyakran beleesik abba a hibába, hogy a gyerekvállalásról mint valami nehézségről, nemes és szép, ámde embert próbáló „feladatról” ír, ezzel megijesztve és elkedvetlenítve a természetükből adódóan gyermekek után vágyó párokat. Ez a nemzethalál-vízió kétségkívül valósnak tűnik, Fekete Gyula (talán Európában először) már a hatvanas években kongatta a vészharangot, s azóta valamennyi jóléti államba megérkezett ez a probléma. A kormány – nagyon helyesen – fel is vállalta ennek a kérdésnek a rendezését, de annak ellenére, hogy rengeteg intézkedés történt, az áttörés mindeddig elmaradt.

Továbbra is évi 30–40 ezerrel fogyunk, a születések száma gyakorlatilag stagnál. Ezek a tények, a számok, a lehangoló, szomorú adathalmaz. Ehhez képest magam körül csupa házasodó fiatalt, születő gyermekeket látok.

Mindkét testvérem családos, a nővéremnek tavaly unokája is született. Feleségem családját egyenesen gyerekcunami borítja el: két testvérének nyolc, 15 unokatestvérének eddig 29 gyermeke született, és ez a szám, korukból fakadóan, biztosan bővülni fog, sőt, a cikk megjelenésére minden bizonnyal bővül is.

Egyetemi baráti társaságunk, akikkel 25 éve járunk össze, négy házaspárból áll, összesen 13 gyerekkel. Két katolikus kisközösséggel tartunk szorosabb kapcsolatot, az egyikben 5 családban 17 gyerek van, a másikról pontos számot nem tudok mondani, de húsznál biztosan több a csemete.

Összegezve tehát (és saját négy gyermekünket szigorúan csak az egyik halmazban számítva): a viszonylag szűk családban 25 év alatt 45 gyerek született, baráti társaságban nagyjából ugyanennyi, összesen 90, éves átlagban majdnem négy, amiből adódik, hogy mindennapjainkban nem érzékeltük a kihalással fenyegető jóslatok beteljesülését. Nem is szólva azokról az esetekről, amikor gyermekeink óvodai csoporttársainak vagy iskolai osztálytársainak testvére született, és ezekből is volt jócskán.

Az viszont kétségtelen – és az ebből eredő következtetések levonása nem maradhat el –, hogy a felsorolt rokonok és barátok kilencven százaléka gyakorló keresztény.