A mai tizen-huszonévesek zöme főiskolákra és egyetemekre megy továbbtanulni, szinte el sem tudnák képzelni szakmai előmenetelüket diploma nélkül. Az érettségi és a szakképesítés nem népszerű, diplomásnak lenni sokkal vonzóbb. A felsőfokú intézmények okleveleinek nagyobb a presztízse, a fizetések jobbak, a középfokú végzettséggel betölthető állásokkal ellentétben biztosítják a vágyott életszínvonalat. Elhelyezkedni is könnyebb lehet diplomával. Legalábbis ez tükröződik a közbeszédben, a felsőfokú oktatási intézmények üzeneteiben és a szüleik elvárásaiban is. Ők azt szeretnék, ha többre vinné a gyerek.

A diplomás mítosza

A diplomához magas színvonalú szakmai tudást és egyéb ismereteket társítunk, például a széles körű tájékozottságot, kritikai látásmódot, értelmiségi létet. Ez utóbbit még akkor is, ha tapasztalatból is tudjuk, hogy a diploma birtoklása még nem tesz értelmiségivé. A 90-es években elindított felsőoktatási expanzió lehetővé tette, hogy nagyobb létszámú jelentkező jusson be az egyetemekre, főiskolákra. A diplomára vágyókat az is motiválhatta, hogy a munkáltatók sokszor akkor is feltételként szabták meg a főiskolai végzettséget, ha az állás betöltéséhez elég lett volna az érettségi.

Sok vállalkozó kialakította magában azt a téves nézetet, hogy a diploma egyfajta kitartást, minőségi védjegyet kölcsönöz a munkavállalónak. A középfokú képesítéssel rendelkező munkavállalók így mindinkább kiszorultak a munkaerőpiacról.

Amit a papír nem igazol

Ha egy képesítési forma alulértékelt, akkor az a tudás, amit nyújtani tud, keveset ér a képzeletünkben. Ezzel együtt az ilyen tudást birtokló embert is minősítjük. Ám a munkaerőpiaci sikerességet nemcsak a szakmai tudás, hanem egyéb készségek is befolyásolják, mint az összetett gondolkodás, alkotóképesség, kritikai látásmód, amelyekkel végzettségtől függetlenül bárki rendelkezhet.

Így gondolkodtak az Egyesült Királyság egyik legnagyobb kiadóvállalatánál, a Penguin Random House-nál, amikor álláshirdetésükből kihagyták a diploma meglétének feltételét.

Véleményük szerint az egyetemi sikerek nincsenek feltétlenül összefüggésben az életben való előmenetellel. Számukra az ideális jelölt az, aki tehetséges és kreatív, függetlenül attól, hogy milyen képzettségi hátérrel rendelkezik. Úgy érzik, ahhoz, hogy meg tudják tartani jó pozíciójukat a szakmai piacon, olyan emberekre van szükségük, akik különböző nézőpontjaikkal, késztetéseikkel visszatükrözik a társadalmat. A diplomához kapcsolódó értékrendszerünket ismerve, nálunk vajon milyen lehetőségei vannak a főiskolai vagy egyetemi okleveleket nem birtoklóknak, vagy azoknak, akik pályát szeretnének változtatni, és az adott területhez nincsen papírjuk? Hogyan áll hozzá a munkaerőpiac, hogyan áll hozzá a társadalom?

A szakmai teljesítmény is jó ajánlólevél

Somogyi András, a magyarországi Bosch‑csoport HR‑igazgatója szerint cégüknél alapvetően a szakértelem a meghatározó feltétel, amely legtöbb esetben a szakképesítés meglétével bizonyítható. Nem zárkóznak el a gondolattól, hogy a szakképesítés hiányát kompenzálhatja egyéb tulajdonság, de úgy vélekednek, azt hitelt érdemlően bizonyítani egy felvételi eljárásban sokkal nehezebb. A diploma leginkább elméleti tudást jelent, gyakorlattal párosulva értékes igazán, az egyéb kompetenciákban pedig fejlődési lehetőségeket kínálnak a dolgozóiknak. Fazekas Éva álláskeresési tanácsadó, a Jobangel szakmai blog írója is elismeri, hogy a multinacionális cégeknél szigorú szabályok miatt ragaszkodnak a diplomához, de úgy gondolja, a hiányzó felsőfokú oklevél még ott sem feltétlenül kizáró ok.

Véleménye szerint ez pótolható egy komoly teljesítménnyel, szakmai hírnévvel, amit megalapozott az álláskereső például azzal, hogy egy elismert szakmai blog írója lett. „Itthon is vannak olyan szakterületek, ahol egy autodidakta is érvényesülhet, diploma nélkül.

Az ilyen állásokra szakmai teszt alapján lehet bekerülni, amelyre akkor könnyebb eljutni, ha a CV-ben ügyesen leírja az álláskereső, miért is tartja magát alkalmasnak a pozícióra” – tanácsolja a szakember.

Autodidakta boldogulhat egy startup vállalkozásban is. Ott ugyanis nem a diploma a releváns, hanem a képesség dominál. Egy jó ötlet mellett kiváló csapat, kitartó munka és nem kevés szerencse kell. Turcsán Tamás, a Connect East Incubator szakmai vezetője szerint a startup vállalkozás egy életforma, és ebben a sikert mindenki másképp definiálja. Itthon azok, akik ebben a vállalkozási formában képzelik el a jövőt, mindent a saját bőrükön tapasztalnak meg, még a kudarc kezelését is. „A diploma tehát nem feltétlenül, de tehetség, elkötelezettség és akaraterő mindenképpen szükséges a startup vállalkozók mindennapos kihívásaihoz” – foglalja össze a startup szakértő.

A kihívások megoldásában fontos szerepe van a kreativitásnak és még olyan egyéb készségeknek is, mint a leleményesség, együttműködés, kulturális befogadás, kommunikációs készség. Vagyis a soft skilleknek, amelyekre az említett brit cég is épít, és amelyekkel nem foglalkoznak az iskolákban,

legalábbis nem olyan szinten, hogy a munkaerőpiac is számolni tudjon velük.

Félelem a megmérettetéstől

Arról, hogy mekkora szakadék van az iskola és a valós igények között, Lannert Judit, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ oktatáskutatója kritikusan nyilatkozik. Véleménye szerint a miénk egy bezárkózó társadalom, nem várja el a kreativitást, és bizonyos szinten fél a megmérettetéstől. A rend, fegyelem, lojalitás eszméin keresztül tudja csak elképzelni a sikert, emiatt a felnőtt és a fiatal generációk között ellentét húzódik meg. A társadalom beszűkülését az is elősegíti, ha a legtöbb munkahelyet az állam teremti, például a közszolgáltatásban és olyan irányított helyeken, ahol nem elvárás a kreativitás. Így bele lehet kényelmesedni azokba a helyzetekbe, amelyek nem támogatják a vállalkozó szellemet. Pedig arra azért is szükség van, mert segítségével kevesebb lenne a társadalom hátára kapaszkodó potyautasok száma, másfelől pedig az oktatási forradalmat is támogathatná.

Ha teljesítménykényszer és a megfelelni akarás helyett a saját boldogulásról szóló önfejlesztés kerülne előtérbe, a későbbiekben több olyan felnőtt lépne a munkavállalói szférába, aki nem fél a pályamódosítástól, hanem elhiszi, hogy képes önállóan is boldogulni, elsajátítani ismereteket.

Tény, hogy nem kap elég publicitást például az a kreatív asztalos, aki bizonyítványok nélkül művészi bútortervezővé vált. Nehezen terjed az a nézet, amelyet Fazekas Éva is oszt: „Rátermettséggel, diploma nélkül is lehet jól fizető szakértői munkát kapni, ha a munkavállaló valóban specialistája egy adott szakterületnek, kellő rutinnal és szakmai hátérrel pedig akár vezető is lehet”.

A cselekmény három szálon fut. Három nő szinte teljesen eltérő életútján keresztül mutatja be az akkori – számomra elképesztő és mindezidáig elképzelhetetlen – eseményeket. Egy olyan világba kalauzol el az írónő, ami tőlem, az én békés és kerek világomtól teljesen távol áll. A félelem, a kényszer és a meghunyászkodás rémuralma ez egy városban, ahol hétköznapi emberek élték a nem mindennapi életüket. Nagyon érdekes volt számomra a közelmúlt történelmét ilyen testközelből megélni, ugyanis szinte minden szereplő helyzetébe bele tudtam képzelni magam, velük együtt féltem, aggódtam és sírtam. Bár a személyiségemtől mindegyik szereplő teljesen eltérő vonásokat mutat, mégis ki tudtam lépni önmagamból, a „jó kislány” mivoltomból, és őszinte szeretettel be tudtam fogadni őket, a sorsukat. Együtt tudtam érezni az alkoholista Erzsivel, elfogadtam, hogy miért került ilyen helyzetbe és éreztem, mennyire küzd a szeretetért, ahogy a fia is, aki az alvilági létbe sodródott. Júlia sorsa is magával ragadott. Küzdeni egy kihűlt házasságban szenvedély nélkül, úgy, hogy a férje rendőr, aki a mocskos bűntényeket becsukott szemekkel nézi, hősies cselekvés és áldozatos élet helyett. De még a rossz rendőr viselkedése is emberileg érthetővé válik, habár Júlia vágya is kézenfekvő: neki férfi kell, akire felnézhet és tisztelheti is azt. Feri is lehetett volna az, ha nem gyáva.

Talán a tizenéves Hilda esete érintett meg a legjobban. A ’90-es évek végén én is jártam bulizni, koncertekre, és álmodoztam szerelemről, a nagybetűs életről. Hasonlóan hozzá én is utáltam levinni a szemetet. Rendes lány voltam, ahogy ő is mindaddig a napig, amíg el nem vitte a maffia egyik autója az utcáról, amikor egyszer mégis levitte a szemetet, és elsétált papucsban a konténerig…

A regény közelebb hozott hozzám eltérő személyiségeket és élethelyzeteket. Átéreztem, milyen lehetett magyarként élni elcsatolt területen, magyar szóval szlovákok között, pro és kontra egyaránt. A maffiauralom kivételével közös a múltunk, mert volt szocialista országként itthon is hasonló folyamatok zajlódtak le abban az évtizedben, ezért a könyv valódi retró utazást is nyújtott számomra. A könyv befejezését követően még nagyobb hála van a szívemben, hogy én Budapesten születtem és élek, ahol amióta az eszemet tudom, szabadon és félelem nélkül közlekedhetek a városban. Jókor, jó helyen születni – milyen nagy kegyelem ez!

A brazilok szerint minden magyar ismer minden magyart, ami a térképre nézve nem is furcsa. Kicsi ország, mindenki közel van a másikhoz. Kedvencem, amikor Szabó Gézát, vagy más tucatnevű személyt vélnek az ismerősömnek, s elkerekedik a szemük, amikor méltatlankodom. 

Otvos vagy Ötvös már nyilván nem él, ha emlékmúzeuma van valahol. De ugyan hol? Biztosan valami számomra elérhetetlen helyen. Legalább 300 kilométerre. Ha mázlim van, akkor valahol Budapest legtávolabbi pontján.  

A kis elmélkedés után rákérdeztem, ki lehet az illető. Ez kockázatos, mert ha ismert személy, csak Tamiris nem jól ejti a nevét, akkor sötét butaságom beárnyékolja Tamiris magyarokról alkotott jó véleményét. 

Tamiris valóban meglepődött, majd átküldte Eötvös Loránd képét. Megdöbbentem. Ő lenne Rajmund Otvos? Nem volt kínos, de vicces. Röviden elmeséltem Tamirisnak, hogy miként ejtjük Eötvös nevét, és meséltem is róla pár szót. Ő bólogatott, persze, tudja. A torziós inga érdekelte. 

A már említett Eötvös Loránd-gyűjtemény tőlünk 15 percre van biciklivel. Az inga szobra, vagyis emlékműve ott áll, ott mered az égnek a Thököly út egyik buszmegállójánál. Tamiris lelkendezett, hogy az emlékgyűjtemény ilyen közel van hozzánk ("Tudtam én azt !" Elmélete a magyarokról beigazolódott: én mindent és mindenkit ismerek ebben a pirinyó országban.)

1975-ben, még gyerekként találkoztam ezzel a kerti torziós ingával először, és az első pillanatban már rettegtem tőle. Hatalmas fickóra hasonlít, aki mutatóujját gyerekesen a homlokához tartja, és gúnyosan néz. A tekintetet persze csak én láttam, és a gúnyolódás is csak nekem szólt: Nyonyó vagy, nyonyó vagy! Délután meglátogattam a Szörnyet. Most is ijesztő. Kezét továbbra is halántéka felé tartja, és gúnyolódik. Mivel köztünk van a kerítés, kicsit bátrabb voltam, egész közel mentem hozzá. Ha ki akarna ugrani, elfutok, csak jön éppen akkor egy 7-es busz. Nem jött ki. 

Bocsánatot kérek Eötvös Lorándtól, igazán büszke vagyok rá. Száz év híján egyidős az anyukámmal. Július 27-én volt a 170. szülinapja. 

„Mindenből ehettek, ami a piacon kapható,
anélkül, hogy lelkiismereti kérdést csinálnátok belőle.”
(1Kor 10,14 – saját értelmezés)

Egyesek szerint minden generáció egy új embertípus. Unalomig halljuk, mennyire más az X, Y, Z generáció. (Egyik humoristánk állítólag kiszámolta, hogy kb. Napóleon idejében kellett élnie az A generációnak, ergó előtte is volt már Y és Z – tehát „nincs új a nap alatt”.) S mi lesz, ha elfogy az ábécé? Nos, itt (is) a kínaiak a nyerők a maguk 40-50 ezer írásjegyével. Szerintem is van változás az embertípusokban, de nem generációnként, s főleg nem az okostelefon-nyomkodási szokások határozzák meg a tudatot.

Kétségtelen, hogy nagyanyáink még papírra, mi már ímélen, gyerekeink pedig a közösségi médián „nyomják”, s ez fontos különbséget jelent. De azt erősen kétlem, hogy egy generáció fő ismérve az lenne, lúd- vagy golyóstoll, billentyűzet vagy érintőképernyő van-e legtöbbet a keze ügyében. Ezt csak néhány technooptimista terjesztette el, akik szerint az adatátviteli sebesség és a közösségi portálok menüszerkezete jelenti a paradigmát.

Időzzünk el három bekezdés erejéig ezen az agyonhasznált szón: paradigma. Manapság szinte minden reklám „paradigmaváltást” ígér, de a szó elszaporodott a projektek és a ppt-k világában is.

A kifejezés eladási érvvé, megkülönböztető jeggyé, reklámklisévé vált, jobban mondva silányult. Korunk vágyát tükrözi, hogy minél gyorsabban fejlődjünk, cseréljünk le mindent. Alapvetően különbözik ez a középkor vágyától, mely csak az ősit, állandót, hagyományost vélte jónak, s előszeretettel bélyegezte az újítást eretnekségnek. Az igazság valahol félúton lehet, a jó házigazda „kincseiből újat és régit hoz elő.” A paradigma szót Thomas Kuhn hozta divatba az 1960-as években, egy-egy tudomány uralkodó szemléletét értette alatta. A relativitáselmélet például paradigmaváltást jelentett a fizikában a newtoni világképpel szemben. Mi itt szélesebb értelemben használjuk: általános és uralkodó gondolkodásmódot értünk rajta. Így a „paradigma” a mémmel, a mítosszal egylényegű. Ereje nem abban rejlik, hogy valaki bebizonyította, hanem hogy sokan ismételgetik.

Már a rómaiak is ismerték ezt a technikát: argumentum ad nauseam (addig ismételt érvelések, míg mindenkinek csömöre lesz tőlük). S ettől mintegy igaz lesz, azaz: önbeteljesítő jóslat. 

Furcsa mód a legsikerültebb tudományos elméletek kilépnek eredeti területükről, s paradigmává válnak. Visszatérve a fenti példára, valószínűleg kevesen tudnák megfogalmazni akár egy tévés vetélkedő szintjén, mit is jelent a relativitáselmélet, ellenben a legnagyobb meggyőződéssel állítjuk, hogy „minden relatív”. S korunk embere valójában úgy kezd hinni a Relatívban, mint középkori felmenője az Abszolútban. Einstein ebben az értelemben paradigma­tenyésztő, habár feltehetően nem állt szándékában azzá lenni… 

De vajon táplálkozási szokásainkban beszélhetünk-e paradigmáról vagy paradigmaváltásról? Avagy: vegán-e a biomókus, vagy inkább a makrobiotika híve? Meg lehet-e menteni a Földet, ha tartózkodunk az állati eredetű tápláléktól? Egy kis 100 km-es diéta, vagy legalább helyi piac?

Úgy gondolom, a táplálkozáshoz való hozzáállásunk nem maga a paradigmaváltás, de annak fontos jele. Régen a fő szempont a mennyiség és táperő volt, később az egészség, ma emellé felzárkózott a bolygónkért érzett felelősség. Persze tegyük hozzá: csak a fejlett országok legprogresszívebb köreiben, mert az emberiség közel hetedének bármilyen napi betevő a létkérdése. Még mindig többen halnak éhen, mint maláriában, AIDS-ben és tbc-ben összesen. 24 óra alatt kb. 25 ezer ember hal éhhalált a világban, háromnegyedük 5 év alatti. Ők aprószentek, nem biomókusok. Az emberiség másik részének egészen más problémái vannak: a felnőtt népesség 2/3-a túlsúlyos. Erre a problémára keresi a választ a biomókus.

Az egészségi oldalt itt biztosan nem tudjuk megfejteni, egyesek a paleóra vagy a paleoketogénre esküsznek, mások a vegánra. Sokan a cukrot tartják a fehér méregnek, de érdekes a tej imázsváltozása vagy a margarin–vaj vita alakulása is. A koleszterin egyszer közellenség, majd rehabilitálják, hovatovább kiderülhet a szalonnaevőkről, hogy mégsem saját maguk ellenségei. Sokan egyfajta ételszkeptikussá válnak, terjed az anorexia, az „e számok” szitokszóvá lettek, egész boltok szakosodnak a minden-mentesre. (Tegyük hozzá: levegőt árusítani szépen csomagolva kiváló üzlet, még akkor is, ha levonjuk a tanúsítványok árát).

Az egészséges táplálkozásban valószínűleg nincs Szuper Megfejtés, de a mértékletes, sokoldalú, idényzöldség-dominanciájú étrenddel nem tévedünk nagyot. Viszont rágörcsölni sem érdemes.

Némileg egyszerűbb kérdés, hogy mi jó a Földnek. A húsevés biztosan nem, hangzik a ma divatos nézet. Furcsamód’ a sajt ökológiai lábnyoma magasabb a húsénál, s bár van bio, öko, és fairtrade, de ezeket sokszor gyanúsan messziről szállítják, s a biomókus is hajlamos messzire autózni érte. Adott kalóriatartalmú növényi ételhez jóval kisebb terület szükséges, mint állati eredetűhöz. Mégis, egyéni hősiességünk valószínűleg nem sokat oszt vagy szoroz az összmérlegen, amíg a növényevők át nem lépik a kritikus tömeget. 10 százalék biomókus már megvan, csak még nem állt egy irányba. Ám ha meglesz az 50 százalék vagy a kétharmad, s ez helyi beszerzéssel és idénygyömölccsel, -zöldséggel párosul, attól jelentősen fellélegezhet a bolygó.

S fellélegezhetnek a haszonállatok? Érdekes etikai kérdés, vajon mi a jobb egy tehénnek, ha megszületik és levágják, vagy ha meg sem születik? Tényleg sajnálni kell-e a kis méhecskét, hogy cukorszirupot kap enni? Csak azért, hogy a gonosz embergyerekek mézet rakhassanak a müzlibe? A Galaxis útikalauz 2. kötete, a Vendéglő a világ végén frappáns, szatírikus választ ad a kérdésre: a géntechnológia csúcsaként olyan szarvasmarhát tenyésztenek ki, amely maga ajánlgatja az étteremben testrészeit:

– Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? – suttogta Trillian Fordnak.
– Hogy én? – rökönyödött meg Ford. – Nem értek én semmit!
– Ez egyszerűen iszonyatos! – fakadt ki Arthur. – A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.
– Mi a probléma, földlakó? – kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
– Csak az - mondta Arthur –, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.
– Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék – érvelt Zaphod.
– Nem erről van szó – tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. – Na jó –folytatta –, lehet, hogy erről. Nem érdekel, nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...
Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.
– Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is – nyögte ki.”

Nyugalom tehát, biomókusok, mérhetetlen nyugalom! A mennyek kapujában, Szent Péter tesztjében valószínűleg kis súllyal szerepelnek majd a helyes táplálkozásra vonatkozó kérdések.

A Völgy zöld szíve a Művészetek Zöldje udvarban dobog. Itt pecsételhetnek a kéktúrások, készíthetnek vászontáskát a környezettudatos vásárlók, vagy épp megismerkedhetnek az év emlősével, a kihalófélben lévő földikutyával.

Az udvar leghátsó fertályán egyszer használatos, lebomló evőeszközökkel és tányérokkal ismerkedhetünk meg. Stampf Krisztina, az Ecocatering ügyvezetője elmondta, hogy négyféle alapanyagból készülnek a műanyag alternatív megfelelői. A papírtermékek fenntartható gazdaságból származnak, de egy átlagos papírpohárral szemben ezek nincsenek bevonva szintetikus anyagokkal, amelyek aztán beleoldódnak forró italunkba. A második típusú gyártmányt a kukorica szárából és leveléből állítják elő. Első ránézésre a megtévesztésig hasonlítanak a műanyag poharakra, ezek viszont csak negyven fokig őrzik meg alakjukat, a forró dolgok tárolására a kristályosított kukorica-, cukornád-, illetve búzakorpa-termékek az ideálisak. A búzakorpa a fehérlisztgyártás mellékterméke, amelyet nem tudnak felhasználni. Az ebből az anyagból készült tányérok hozzáadott adalékanyag nélkül készülnek, használat után pedig akár takarmányként is használhatjuk.

Ezen eszközök használatával a hagyományos, eldobható terítékekhez képest 70-90%-kal kevesebb  karbonlábnyomot hagyunk maguk után, magyarán ennyivel kevesebb energiát igényel a gyártása. Stampf Krisztina elmondta, hogy a Művészetek Völgyében lévő harminc-harmincöt nagyobb gasztronómiai intézményből már közel egy tucat lebomló eszközöket használ. Jövőre viszont már mindenkinek ezeket kell használnia, hogy ily módon is óvják a Völgyet, amelyet ez alatt a tíz nap alatt lényegesen nagyobb megterhelés ér, mint az év többi napján.

A Művészetek Zöldje Udvar egy másik izgalmas pontja az Ökogyülekezet sátra, ahol többek között meg lehet kóstolni a Biblia ételeit vagy épp gyógynövényeit, de a hét második felében „rovarszállodát” is készíthetünk majd.

Szűcs Boglárka, az Ökogyülekezet Program koordinátora elmondta, hogy ők a Református Egyházon belül működnek teremtésvédelmi, szemléletformáló programként. Spirituális és gyakorlati oldalról közelítik meg a Föld és az emberiség sorsát. Céljuk, hogy a világ iránt érzékeny embereket hitéleti oldalról is megszólítsák.

„Azt kell megértetni, hogy a probléma gyökere nem csak gyakorlati. A komplex világméretű válságnak, így például a környezeti, szociális és migrációs problémáknak az oka sokkal inkább erkölcsi és etikai eredetű. Ha feltárjuk ezeket az okokat, akkor sokkal hatékonyabban tudjuk az embereket rávenni arra, hogy változtassanak a  spirituális életükön és a gyakorlati attitűdjükön is – mondta Szűcs Boglárka. –  A Völgyben ez azért könnyebb, mert az emberek egy kicsit lelassulnak és kinyílnak.

Nem véletlen, hogy a csiga lett a jelképe ennek a tíznapos rendezvénynek. Végre van idejük önmagukkal és másokkal is minőségi időt eltölteni, beszélgetni, a dolgok mögé látni.”

Boglárka szerint sok betegség gyökere a helytelen táplálkozás, ezért próbálják a Bibliát példaként állítani. „Az Ószövetségben ma is helytálló technikai leírásokat olvashatunk, a Biblia arra is megtaníthat minket, hogy például a helyi, közelünkben termő ételeket fogyasszuk, így spórolva meg rengeteg energiát a Földnek. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy Isten volt az első dietetikus.”

Az Ökogyülekezet a változást négy szinten látja megvalósíthatónak. Fontos, hogy önmagunkkal jó viszonyt ápoljunk, egészségesen éljünk, tiszteljük a testünket, és odafigyeljünk a lelki békénkre is.  Ugyanígy kellene gondoznunk társainkkal, felebarátainkkal való viszonyunkat, hiszen mindannyian egymástól függünk, egységes rendszert alkotunk. Ha ez megvan, akkor a természethez való viszonyunk is átalakul, hiszen már nem lesz hiányérzetünk, nem lesz szükségünk különféle pótcselekvésekre. A legfontosabb, hogy Istennel jó viszonyban legyünk.

Rovarszálló

Megdöbbent, hogy mekkora az ökológiai lábnyomom. Nálunk, magyaroknál 1,6; az  USA -ban 9, a nyugat-európai országokban átlagosan 4-6-szoros. Ezt a pluszt a gyerekeinktől és más, szegény országok lakóitól vesszük el. „Az emberek nagy részének fogalma sincs, hogy milyen szerencsés. A föld lakosságának azon kevés 10–20 százalékához tartozunk, amelyik jól él. Ha megnyitjuk a csapot, ivóvíz folyik belőle. Ez óriási kincs, amelyért nagyon hálásnak kéne lennünk. De nap mint nap rengeteg olyan csoda mellett megyünk el, amelyet észre sem veszünk. Ezért is tettük ki a mikroszkópot, hogy az emberek lássák meg, milyen csodák rejtőznek mondjuk egy pillangó szárnyában.”

Esőben utaztam, esőben érkeztem, délutánra kiderült az ég. Az autóút mellett, a Cirque de Tókertben cirkuszi előadás megy, de errefelé még kevesen merészkedtek ki az eddigi időjárás miatt. Kapolcsra beérve már babzsákokban, függőágyakban pihenő, vagy nézelődő embereket látni, az udvarok között sétálgatva mindig szembejön egy ismerős. A vásársoron gyönyörű kézműves termékeket és pihegő alkotóik, arrébb kemencében sült tócsni és kenyérlángos illata vetekszik a kürtöskaláccsal, a Harcsa Veronika Udvarból pedig épp egy puli csattog ki lihegve – szerintem ő is mosolyog.

A forgatag a Muharay Udvarba terelt, ahol igazi sárközi lakodalomba csöppentem. A színpadon épp bogyiszlói, sárközi és sióagárdi menyasszonyi népviseleteket mutattak be,

miközben a Muslincák férfikórus jókedvűen dalolt, hasznos tanácsokkal ellátva a nézőket: „Borod legyen mint az ecet, amíg meg nem jön az eszed”!

A három – egymáshoz közeli, de mégis eltérő – falu esküvői hagyományát történelmi múltjuk is meghatározza: míg Sióagárd 300 éves, Sárköz már a honfoglalás korától ismert – mesélik. A bogyiszlóiak Tolna megyében csak „gyüttmentnek” számítanak, ez a vicc azonban csupán arra utal, hogy a Duna átvágása után telepedtek a környékre. Ami bizonyos, a menyasszonyok ruhája a paraszti gazdaság több éves jövedelmét tette ki, és bár a színpadon álló lányok ma büszkén és vidáman viselték a díszes darabokat, régen a „Nem szereted? Majd megszokod” elv szerint házasodva nem igazán volt okuk a mosolyra. Ezután egy falusi vasárnapba csöppenhettünk: a színpad megtelt muzsikásokkal és táncosokkal.

Muharay Udvar

A lakodalom meghozta a kedvem a Folkudvarhoz, ahol a Khamoro Budapest Banddel hangolódhattunk a táncházra, és kiderült, itt tényleg „zsigerből jön a pergető”, ahogyan az énekes mondja. Viszont ez ma egy felfedezőút, úgyhogy tovább megyek a Panoráma Színpad felé, amely az esti koncerteknek ad otthont, Kőbánya udvarában pedig Jamese zenél. Az énekesnőnek nemcsak a hangja, a személyisége is magával ragadó. A bálákon ücsörögve feltöltődés saját szerzeményeit és jazzköntösbe ültetett verseket hallgatni. Belefeledkezve Szabó T. Anna zenés Örökmúlásába rájövök, hogy indulnom kell, öt perc múlva kezdődik a Cseh Tamás-est, A Vodku fiaival – séta közben azonban valahonnan hangos nevetés szűrődik ki: a Momentán Társulat Ütközet című improvizációs műsora zajlik.

A fesztiválra utazva – fejemet az ablaknak döntő, gondolkodó pózban – Cseh Tamást hallgattam. Miközben sietősen lépkedtem a Kaláka Versudvar felé, azon tépelődtem, vajon megéri-e ez a két óra, át tudja-e adni más ezt az érzést. A Vodku fiúk elmesélték, hogy nyolc évvel ezelőtt összeültek egy pesti kocsmában, és egy másik valóságba csöppentek zenélés közben: minden nézői szemnek „szeretem színe” lett. A Kaláka Versudvarban már csak állni lehet, ezek szerint sokan szeretnének színváltást.

Előítéletem gyorsan elillan Bata István énekes-gitáros köszöntőjénél: „Feleslegesek a nagy szavak az életműről, Cseh Tamás itt él ma is bennünk, és mindenki a saját képmására alakítja azt, amit tőle kapott.”

Megérte a koncert után is az udvarban maradni, mert a hétfői Képmás est vendégei Berecz István és ifj. Csoóri Sándor voltak. A női és férfi szerepekről szóló beszélgetést Szám Kati főszerkesztő vezette. Berecz István szerint,

bár a magyar népi kultúrában, a táncban a férfi képviseli az energikus erőt, egy néptáncos férfi is lehet gyenge; a nő pedig minden pillanatban a mindenséget képviseli.

Ezzel egyetértett meglepetésvendége és barátja, ifjabb Csoóri Sándor is, akinek ragyogott a szeme, amikor a lányáról mesélt. Az is kiderült, hogy egyiküknek sem célja megfelelni az örökül kapott névnek, de különböző kapcsolatot ápolnak édesapjukkal. Míg Bereczéknél évi egy mondatban benne van minden nevelő és gondoskodó célzat, addig a Csoóri család inkább a beszélgetős apa-fia modellt képviseli. Mindketten készültek verssel a Képmás magazin kalapjátékára - Weöres Sándor és Radnóti életigazságai után pedig közösen énekeltünk.

Délután ugyanis huszonkét éves autónk, Hófehérke nem nagyon akar elindulni. Némi gyorssegély után újra visszatér belé az életkedv, de így már csak délután 3-ra érünk Kapolcsra, pont elcsípve a Momentán Társulat Éjjel-nappal szappanopera sorozatának 3. részét. A tizenöt éve, baráti társaságból létrejött társulat az egyik legjelentősebb improvizációs színház. Jelmondatuk „Mi sem tudjuk, mit teszünk öt perc múlva!”

Az Éjjel-nappal Momentán improvizációs szappanopera alapszituációját, főbb kliséit a közönség találja ki és szavazza meg, majd ezekből kiindulva a társulat tagjai jelentről jelentre, a pillanatnak élve kibontják ki a kilencrészes szappanoperát.

Éjjel-nappal Momentán – Kép:Ughy Szabina

Jómagam a lépcsőházi emberek közé tartozom, akinek egy adott szituáció után csak órákkal később, általában hazatérve jut eszébe, hogy mit is kellett volna mondania, tennie. A Momentán udvarában teltház előtt bugyborékol tovább a szappanopera. Magas labdák nélkül is lecsapják a poénokat. Mintha láthatatlan szálakkal volnának összeszőve, és százszor átolvasott forgatókönyvet követnének. Görbe tükröt tartanak nekünk, akik – valljuk be – életünkben legalább egyszer egy szappanopera rabjai voltunk, és hétről hétre vártuk. De a csapat ugyanígy leleplezi a szappanoperák íróit és színészeit is, akik sorozatukban nem az élet legfontosabb kérdéseinek boncolgatásával szereztek országos vagy épp világhírnevet. Szerethető és hiteles az egész Momentán Társulat, a játék és a jelenben levés öröme süt ránk minden egyes mozzanatukból, amelyet remekül kiegészít Wagner-Puskás Péter zenei játéka.

A darab végeztével tűnik csak fel a Momentán udvar Vállalás fala.

A látogató eldöntheti, hogy mit vállal be önmagáért, másokért vagy épp a világért. Szeretem a világmegváltó terveket, meg is fogadom, hogy a jövőben még többet jótékonykodom. Erre nagyjából másfél percet kell várnom, mivel az udvarban lévő repi tárgyak bevételét az Igazgyöngy Alapítvány javára ajánlják fel, így az improvizációs kártyajáték megvételével be is válthatom ígéretemet.

Vállalások fala – Kép: Ughy Szabina

Egy barátunk hív a Mókuskert udvarba, de mire odaérünk, neki már csak hűlt helyét találjuk, helyette viszont pont elcsípjük Gulyás Anna énekes és mesemondó kobozzal kísért meseelőadását. Jó látni, hogy nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is tátott szájjal hallgatják a mesét. Anna az a fajta mesemondó, aki bevonja a gyerekeket is a darabba, hol kisbáránykákká, hol Zöld Péterré válnak. Improvizáció ez is, még ha a gyerekek ezt nem is tudják. Ők még a fantázia csodabirodalmában járnak.

Az Angyalbárányok közönsége – Kép:Ughy Szabina

A mese végeztével sietünk, hogy elérjük a csigabuszt, mivel már napok óta nem tudunk bejutni egy színházi előadásra sem. Ahhoz ugyanis, hogy beülhessünk az előadásra, elsőként sorszámért kell sorba állnunk, a dörögdi Színház Színpad férőhelyeinek száma ugyanis limitált. A szervezők becsületére legyen mondva, az ijesztő sor mindkét esetben hamar elfogyott. A Dolgok, amikért érdemes élni főszerepében Pokorny Lia. A színdarab leírása így hangzik: „Van egy listám, amit megosztanék veled. Hétéves voltam, amikor elkezdtem. Összegyűjtöttem a dolgokat, amikért érdemes élni. Bár anyukám ezekkel nem feltétlenül értett egyet… És te?”

Ez alapján nem sejtettem, hogy tíz percen belül potyognak a könnyeim. És aztán újra és újra. Majd tiszta szívemből nevetek.

Sőt, arra sem számítottam, hogy a közönséget is bevonják a darabba. Alapvetően nem szeretem az olyan típusú színházi előadásokat, ahol a közönség is reflektorfénybe kerül. Ha mégis ilyen darabra megyek el, gondosan ügyelek arra, hogy úgy üljek, hogy még csak véletlenül se tudjanak felhívni a színpadra. Nos, Pokorny Lia esetében nem akadály, hogy valaki a közönség legközepén ül. A Dolgok, amikért érdemes élniben nincsenek klisék, egy percre sem válik kiszámíthatóvá, hogy mi fog történik a következő pillanatban.

Szeretem, ha egy darabnak van mondanivalója. Még úgy is, hogy a legfontosabb gondolatok mindig közhelyként hatnak: hálásnak lenni élni segít, az élet már csak ilyen. Az azonban, ahogy ezt Pokorny Lia elmondja, egyedülálló.

Az előadás után jó kilépni a szélbe. Manoya dalai színezik még tovább a nap varázskendőjét és a napnyugtát. És bár tegnapra terveztem, ma végre eljutok a Folk Udvarba. Agócs Gergely Hét nap, hét éccaka, hét szempillantás meséje alatt kicsik és nagyok megtöltik az udvart. Jó látni, hogy ilyen sokan szeretik a meséket. Mesemondónk imprós lazasággal von be időnként minket vagy épp a XXI. századot a sztoriba.

„Hol jársz te itt, ahol csak a néprajzkutató jár?” – teszi fel a kérdést pálócos tájszólással.

A mostban, hosszú idő óta végre a mostban.

Agócs Gergely mesél – Kép: Ughy Szabina

Krisztivel azonnal négyesbe kapcsolunk, magunkra kapjuk a ruhát, és futva indulunk abba az irányba, amerre a helység temploma rémlik az eddigi autózásokból. Mindketten biztosan emlékszünk, hogy nincs messze. Sürgetem magunkat, ugyanis tapasztalataim szerint ezeken a kis falvakon csak végigszáguld a pap, hogy mindenhova időben odaérjen, de talán fizikai igyekezetem látványos kompenzálás is, hogy bizony, a Művészetek Völgye időszámítását élve majdnem kiment a fejemből a vasárnap.

Ekkor újra megszólal a harang – nyilvánvalóvá válik, hogy a futásnak köszönhetően most már kezd messze lenni az a templom. Szerencsére ilyen távolról már a tornya is látszik, ezért csak meg kell fejtenünk Vászoly hangulatos, csobogó patakokkal, összehajló bokrokkal, vízimalommal dekorált útvesztőfeladványát, amelynek elágazásai úticélunkat tekintve akár szimbolikus kérdéssé is emelhetnék a „jobbra vagy balra” dilemmát. Persze mindez most időre megy, nincs lehetőség a lelkiismeretvizsgálatra. Sprint! Fel is ér egy villogó „You are winner” felirattal, amikor megjelenik előttünk a templomkert patakkal körbevéve, kőfallal kerítve. Hívogat, mint egy titokzatos várkastély, világháborús halottak fejfáival szegélyezett árnyas út végén. Tovább léphetünk a következő szintre.

A kapuban kedvesen értetlenkedő pillantással fogadnak a ráérősen beszélgető helyiek (a várt szemrehányó tekintetek helyett, amelyet pestiként gyakran megkapunk, ha késünk vagy a „bérelt” padsorokban foglalunk helyet). „Jó napot! Nem kell sietni, még nem ért ide a pap!” – mondja kedélyesen valaki. Mi azért beülünk, hogy körülnézzünk a 18. század közepén épült, Szent Jakabról elnevezett templomban.

Pulzusunk rendeződik, megcsodáljuk a látványt, várjuk a csengettyűt. Tíz perc múlva lekiabál a kántor: „Valaki nyomja föl a dugaljakat!” Nem érezzük megszólítva magunkat, egy ideig nem is történik semmi, de öt perc múlva újra elhangzik a felszólítás, mire valaki bemegy a sekrestyébe. Az idő ismét arrébb cammog kicsit, kijön egy férfi és meggyújt pár gyertyát az oltáron. Ember el, pár perc dramaturgiai késleltetés, majd folytatja a jobboldali gyertyákkal, és így tovább… Lassan, komótosan lépkednek be a hívek, mintha már ez is a szertartás része lenne, nagy bajszú, ősz férfi, fiatal család csemetékkel, már-már telik a templom, kezd olyan lenni, mint a „Templom mise előtt” című zsánerkép. Még egy ismerős Képmás-olvasó is odajön hozzánk kicsit beszélgetni. Alig több mint félórája ülhetünk itt, előzetesen kb. ennyire saccoltam magát a misét (tekintve egy ingázó egyházfi általában szűkre szabott idejét). És akkor megérkezik a fiatal atya, mindenkivel kezet ráz, ahogy előre jön a széksorok között, már csak pár perc, és kezdődhet a szertartás. Érezzük, hogy az idő mint fogalom kezd erodálni, mígnem teljesen felolvad a jelenben.

Ebben a kitágított pillanatban a prédikáció sem sietős, lassan felszívódó elmélkednivalóval indít útnak, nem afféle fast food táplálék, de még aznap hasznát is vesszük.

És hazafelé kiderül: 50 méterre sem voltunk a templomtól.

Ha tudtam volna, hogy egy kutya jelenléte ennyire kinyitja az embereket, már jóval korábban örökbe fogadtam volna egyet. A kutyások köszönnek egymásnak, többnyire beszélgetnek is, ettől a környék bensőségessé válik, mint egy falu, egy idő után mindenki kicsit ismerős lesz, a napi háromszori séta közben pedig jó átgondolni a napi dolgokat. A Művészetek Völgyébe is sokan jönnek kutyával. Örömmel látom, hogy a térképen is feltüntetik a kutyabarát helyeket. Mert ugyan a helyszínek többsége szabadtéri, mégsem lehet mindenhová bevinni a kutyát. A kutyaPLACC  beszélgetés során tucatnyi gazdi gyűlt össze, hogy megvitassa tapasztalatait. Mindenkinél ott van a kutyaitató, és a többségükről kiderül, hogy inkább lemond egy programról, ha kedvencét nem viheti be magával. Ebekkel élni, közlekedni bizony nem egyszerű, alapos körültekintést igényel. A kutyabarat.hu szervezői mindenkit arra biztatnak, osszák meg tapasztalataikat egymással, írják meg nekik, hol, mit tapasztaltak.

Persze a legbiztosabb mindig előre tájékozódni, felhívni az adott helyet, mert hiába vannak kutyabarátként feltüntetve, lehet, hogy időközben vezetőváltás történt, s az új tulaj már nem szeretne négylábúakat beengedni a helyre.

Egy párnak az esküvője megszervezése során volt fontos szempont, hogy az étterem kutyabarát legyen. A kulcsszó az előre tervezés.

Az egyensúly megtermtésének szempontjai a férfi és női szerepek között

Közben egyre közelebb kúszik egy indigókék felhőtakaró, nem is takaró, inkább paplan, sőt, ha jobban megnézem, van az dunyha is. A fülledt meleget egyre gyakrabban frissíti fel egy-egy széllökés. Eszembe jut, hogy hiába hoztam magammal zacskót, jutifalit és vizet a kutyának, esernyőről és esőkabátról bizony megfeledkeztem. Holott egy felkészült fesztiválozónál mindig van gumicsizma, naptej, ragtapasz, zseblámpa és szikszalag, mert nincs az a probléma, amit egy magyar ne tudna megoldani ez utóbbi eszközzel, tartja az új keletű mondás. (Akik ott voltak Kovács András Ferenc és Sebő estjén a Kaláka udvarban, tudják, mire gondolok…)

Beülök a soron következő előadásra, a völgy talán legszebb panorámájú helyére,  az Artjáró színpadhoz, ahol Endrődy Eszter , a TEDx Danubia nagykövete tart előadást arról, hogy munka és magánélet, valamint a férfi és női szerepek miként egyeztethetőek össze. A rövid bevezetés után kisebb csoportokba rendeződünk, hogy megvitassuk, miként boldogulunk saját szerepeinkkel. A két kamasz lánynak egyelőre még nincs sok tapasztalata e téren, ők épp a szerdán kiderülő felvételi eredmények miatt izgulnak. A házaspár tagjai arról beszélnek, hogy számukra mennyire tudatos munkát igényel a mai napig, hogy otthon levetkőzzék a munkahelyi döntéshozó szerepeiket, s a nő nő legyen, a férfi férfi. De mit is jelentenek ezek a szerepek ma? Szerintük a férfi feladata a felelősségvállalás a döntésekért, a nőé az odafigyelés. Még akkor is, ha a nő vezető szerepben dolgozik a munkahelyén.

Hogy mi tartja össze a családot, még ha az eszközök és a szerepek különbözőek is? A közös célok, állapítják meg egybehangzóan.  

A csoportbeszélgetések megosztása itt félbe szakad, az eső nagy, kövér cseppekben kezd hullni, menekülőre fogjuk, de már késő. Percek alatt bőrig ázunk. Helyenként bokáig ér a sáros víz. Pihe kutyám félve pislog a kendőm alól. Végre eljutunk a Vigántpetend határában parkoló kocsinkhoz, még az orrunkról is csöpög a víz, 60-nál többel a vízátfolyások miatt nem tudunk haladni, mint láncra felfűzött gyöngyök, kocsik konvoja hagyja el idejekorán a völgyet.

Pihe a Völgykutya

Pedig annyira szerettem volna meghallgatni végre egy mesét a Hagyományok házában, aztán a Muharay udvarban Sebestyén Mártát. Ott volt valaki? Meséljen, milyen volt! Kinek, milyen B terve van eső idejére?

Egy sűrű lombú cseresznyefa alatt Földes László a Hobo Klubban a dalszövegírásról beszél, közben sok személyes emléket is megoszt velünk. Csak a mély, utánozhatatlan, versmondásra teremtett hangját hallom, körülötte, az árnyékban  már nincs  hely. A hatvanas években elsősorban az amerikai előadók és együttesek hatottak rá, így például a Rolling Stones, Bob Dylan vagy Allen Ginsberg költészete. Kezdetben csak hallás után énekelte ezeket a dalokat, majd az Új Symposion újvidéki irodalmi, művészeti folyóiratnak köszönhetően, később pedig a külföldről beszerzett szövegkönyveknek hála, megismerkedhetett az eredeti angol szövegekkel, melyeket aztán elkezdett lefordítani. Ennek köszönhetően John Lennon, Jim Morrison, Allen Ginsberg és Bob Dylan szövegeinek tartalmi mondanivalója teljesen új távlatokat nyitott meg előtte. Mindezeknek hatására kezdett el aztán saját szövegeket írni. Akkoriban nem voltak olyan szövegírók, akik kritikus hangvételű írásaikkal társadalmi kérdéseket és ideológiai határokat feszegettek volna.

Hobo a cseresznyefa alatt

Szövegeit mindig félreértették,  így például a Kexnek írt Csillagok ne ragyogjatok című dal csillagja kapcsán mindenki az ötágú, vörös csillagra gondolt, vagy a „Menj vissza vándor, nem lehet két hazád” sort teljesen másként magyarázták (félre) a 90-es években és napjainkban. Holott ő szövegíráskor egyszerűen csak megírja azt, ami jön. Az, hogy a világ problémái mennyire alakulnak ciklikusan, vagy épp milyen szemüvegen keresztül néznek a befogadók, már nem rá tartozik. Csupán egyszer írt felkérésre, a Kopaszkutya filmdalait, amelyeket saját bevallása szerint ma már nem igazán szeret.

A közel ötvenévnyi szövegíró munkássága mellett legfontosabbnak a koncertezést tartja, a közvetlen hatást és találkozást. A kortárs zenei és művészeti  élet kapcsán keserűen jegyzi meg, hogy sajnos ma már sokkal inkább az számít, hogy valaki mit mond, és nem az, amit tesz.

Kapolcson eső utáni, ázott föld illata fogad. Az enyhülés elmarad, a felhők dunsztja alatt a programfüzettel legyezgetem magam. A Hagyományok Háza udvaránál van épp nyitva. „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” szabadegyetemi beszélgetés pont akkortájt kezdődik, mikor lesodor a tömeg a buszról. Széki Sós János széki író, költő valamint Rostás „Mazsi” Mihály zenésszel beszélget Rosonczy-Kovács Mihály. Az idézet még a ’89-es román forradalom idejéből származik, amikor a marosvásárhelyi magyarokat körbezárták a románok, s a környékbeli cigányok siettek segítségükre. Hobó előadása után úgy érzem, jólesne egy kicsit az összetartozásról és egymás segítéséről hallani,  mert bizony a zenei világban ez nem mindig valósul meg.  

Rosonczy-Kovács Mihály, beszélgetőtársak Rostás Mazsi Mihály zenész és Széki Soós János költő-író

Az élet egyik legszebb időszakát, az udvarlás és házasságkötés idei hagyományokat vetik össze a meghívott vendégek, és kiderül, hogy rengeteg közös vonás van a széki és az oláh cigány kultúra szokásaiban, azonban Széki Sós János már múlt időben beszél, míg a Romengo együttes zenésze, Rostás „Mazsi” még mindig a jelen időt használja. Náluk még élő hagyomány az udvarlás. Két generációval korábban még a szülők jelölték ki a jövendőbelit, napjainkban inkább az érzelmek számítanak. A szerelem feléledése után

a fiú szülei felkeresik a lány családját, és engedélyt kérnek az udvarlásra. „Ez akár a Facebookon is megtörténhet”, 

mondja nevetve Mazsi. A szüzesség azonban a mai napig fontos, amelyről a szülők garanciát adnak, az esküvőn a korona jelzi a lány fején érintetlenségét. Rostás Mihály a gyönyörű hangú Lakatos Mónikát tizenöt éves korában vette feleségül. A lakodalom mind a székieknél, mind a cigányoknál több száz fős, kivéve, ha a lányt megszöktették, mert akkor a lagzi már jóval szerényebb keretek között zajlik. Széken a lányokat általában az egyik keresztanya kontyolta fel, jelezve, hogy a lány már asszony, a cigányoknál pedig fehér helyett vörös ruhát kap.

KAF a Kaláka udvarában

Bár mást terveztem az estére, a Kaláka udvar felé irányítom lépteim, ekkor még nem sejtem, hogy aznap másodjára fogom hallani  Ceaușescu  nevét. Lackfi János vendége Kovács András Ferenc erdélyi, magyar költő valamint a Sebő együttes. KAF Weöres Sándorról, a „nyugdíjas óvodás”-ról beszél. A versimpróban most sem kímélte a szerzőket a közönség: gránátalmafa, macskaalom, rémálom, hörcsögketrec valamint szublimáció szavakból kellett néhány Sebő-dal alatt egy verset összeütniük a költőknek. KAF bravúrosan oldja meg alig tízperc alatt a kihívást:

hős ceaușescuk szublimációját
demokrácoktól sobri nácik tolják
az illatos nyomor csak macskaalom
a túlbűzlés sem hit csak vakhatalom
a rémálom se rém csak hörcsögketrec
az est mely hashajtó vicc agygörcsöknek hecc
szebb volna ránk ha áldást vallana
fölöttünk vérző gránátalmafa

A szerkesztő epilógja:

Hajnali kettő körül a „Képmás-házban” is kísértett a román diktátor. Tóth Ildikóval és Domokos Lászlóval a Versudvar Képmás-estje után folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy Laci kivételes szakácstehetségét az étel utáni gyermeki vágyakozás ihlette, pontosabban a román kommunizmus idején átélt éhezés. Mesélt a kisgyerek keserűségéről – akit a bolt előtt virrasztó szülei beállítanak a sorba maguk helyett, hogy ők dolgozni mehessenek – s éppen előtte fogy el az áhított vaj.

„Mindig éhes voltam, ez egy gyereknek nagy szenvedés – mondja a színész –, de néha az átélt nehézségek ajándékot teremnek, mint a kagylóban termelődött gyöngy.”

Milyen érdekes, hogy Bolyki László előző esti kintsugi-története is erről szól. (Szám Kati) >>>>>>