Beszédesek és hallgatagok

Hálás és divatos téma a nők és a férfiak kommunikációs különbözőségeinek vizsgálata, sok szórakoztató előadással találkozhatunk a témában, és ha olykor színezve, eltúlozva is tálalják a témát, megbízható kutatások bizonyítják a mérhető különbségeket. Kezdve rögtön a kommunikáció céljával: míg a férfiak esetében ez sokkal nagyobb arányban a szükséges információ átadására szolgál, a nőknél jóval fontosabb magának a kapcsolatnak a fenntartása, aminek egyik fontos eszköze a kommunikáció. A férfiaknál ezzel is magyarázható a szűkszavúság, a lényegretörő stílus, a nőknél pedig a látszólag üres csevegés, ahol úgy tűnhet, hogy csak kevés új vagy hasznos információ cserél gazdát.

A számos további, agyunk különböző működéséből fakadó nemi sajátosság mellett megemlítendőek az egyéni különbségek is: vannak könnyebben beszélők, akiknek ez született vagy tanult képességük – ők oldottabbak, hamarabb megnyíló személyek; és vannak zárkózottabb, csendesebb, kevesebb információt átadó emberek is. Mindezekből következik – ami szerencsére az első találkozásokon általában kiderül –, hogy a két fél egyéni kommunikációs mintázata és igényei összeillenek-e. Gyakran hallunk olyan párokról, akik nem, vagy nem kellő súllyal vették figyelembe ezt a szempontot, így például a férfi arról panaszkodik, hogy nincsen egy perc nyugta sem a párjától, mert az egész nap csak mondja-mondja a magáét, levegőt sem hagyva neki a munka után hazaérkezve, míg ugyanennek a párnak a hölgytagja azt nehezményezi, hogy a férfi egyáltalán nem figyel rá, nem érdekli, mi van vele, csak hallgat, aztán kilép a szobából, a helyzetből.

Pedig ha tisztázni tudták volna a kapcsolat elején, hogy a férfinek hazaérkezés után szüksége van 20–30 perc csendre és nyugalomra, hogy igazán megérkezzen a munkából, és átállítsa magát az otthoni ritmusra, a nőnek pedig nagy igénye van arra, hogy elmesélhesse a kisebb jelentőségű napi történéseket és összefüggéseket is, akkor a másik boldoggá tételének jegyében ki tudnák alakítani azt a napi szokást, hogy a nő nem zúdítja azonnal a férjére a sok történetet, hanem mondjuk főz egy délutáni kávét, kiteszi az újságot, és hagyja, hogy megérkezzen érdemben is. Akkor a férfi talán már magától kérdezné meg, hogy mi történt a feleségével aznap – amikor már készen áll rá.

Persze a férfinek is van feladata ebben a kommunikációs feszültségben: meg kell értenie, hogy a társának a kapcsolatban olyan időre is szüksége van, ahol elmesélheti, hogy mi történt vele, erről milyen benyomásai vannak, és egyébként mi jár mostanában a fejében. Ez a beszélgetés magát a kapcsolatot jelenti a nő számára. Ha nem beszélgetünk, az veszélyt jelezhet, hogy valami nem működik jól a kapcsolatban. A férfi számára pont az ellenkezője lehet az igaz. Ehhez hasonló banánhéjakon gyakran csúsznak el kapcsolatok. Holott, ha időben észleljük a bajt, könnyen megelőzhetők, kezelhetők.

Nyelvtanulás

Érdemes tehát megtanulni, mi mit jelent a társamnál, mikor van szüksége egy kis figyelmes meghallgatásra, és mikor vár konkrét segítséget.

Hasonló valamelyest ez a tanulás egy idegen nyelv megtanulásához: ha van egy saját „szótárunk“ a másikhoz, ha megismertük és elfogadtuk, hogy ez a gesztus vagy kifejezés ezt jelenti nála, akkor sok türelemmel és szeretettel képessé válhatunk a másik nyelvén beszélni. Mindig jó érzés olyan párok, házaspárok társaságában lennünk, ahol érezzük, hogy a felek apró gesztusokból, félszavakból értik egymást. Ám ha nem így van, magunk is feszültek leszünk, hát még a kapcsolatban részt vevő felek!

Ha egy házaspár úgy tapasztalja, nem működik megfelelően, boldogítóan és építően a kommunikáció kettejük között, változtatásra van szükségük, akár külső segítség kérésével is. Azoknál a párkapcsolatoknál ugyanis, ahol a kommunikáció terén problémák jelentkeznek, és ezen nem változtatnak a felek, nem reagálnak, ott vagy a pár tagjai lesznek tartósan boldogtalanok a folyamatos (és nagyon sokszor akaratlanul okozott) szenvedés miatt, vagy pedig maga a kapcsolat fog lassan elhalni, kiüresedni.

Négy intő jel

Egy amerikai pszichológus, John Gottman párterápiás munkája és kutatásai során talált négy intő jelet a párkapcsolati kommunikációban, amelyek komoly veszélyre hívják fel a figyelmet.

1. A legenyhébb jel az, ha az egyik fél gyakran kényszerül védekezésre a párbeszéd során. A védekező ember nagy stresszt él át, képtelen a másikra figyelni, frusztrált lesz, nem tud a társához közelebb kerülni, eltávolodik tőle.

2. Kritikus visszajelzés, nem építő, hanem romboló, sértő szándékkal. Ilyenek például az adott vitához nem tartozó, régi dolgok felemlegetése vagy az általánosítás a másik személyiségével kapcsolatban.

3. Komoly figyelmeztetés az egyik fél elzárkózása a párbeszédtől, amikor azt látjuk, hogy egyszerűen kimegy a szobából, amikor a párja elkezdené a párbeszédet. Ez a helyzet mindkét felet megviseli, mert az aktívabb fél nem tudja elmondani a problémáját, átadni az érzelmeit, úgy érzi, nem figyel rá a másik, de a kilépő személy is tisztában van a menekülés miatti kudarccal.

4. A legvégső jel, ahonnan már nem könnyű visszatérni a boldog párkapcsolat útjára, a megvetés kifejezése. Ekkor a felek között a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés utolsó maradékai is eltűntek, a kapcsolat pedig annyira megromlott, hogy még egy idegennel is sokkal kedvesebb viselkedésre képesek, mint azzal a személlyel, akit elvileg a legjobban kellene szeretniük. 

(Bővebben itt olvashat ezekről a jelekről>>)

Nem ritka, hogy vannak kommunikációs nehézségek egy párkapcsolatban. Ez még nem gond. A probléma akkor súlyosbodik, ha nem ismerjük fel azokat, vagy nem akarunk tudomást szerezni róluk. Kiváló segítő irodalma van a témának, hiteles szakembert is kereshetünk, vagy egy ismerős, nagyon jól kommunikáló párt, akik segítenek egy-egy kommunikációs hibánk felismerésében és változtatásában.

A cikk eredetileg a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

 – Hogy jutott eszedbe az anyaságról darabot készíteni, egyedül?

 – A darab egy színművészetis feladatnak indult: a személyiségünkhöz, aktuális élethelyzetünkhöz kapcsolódó témáról kellett egyszemélyes darabot készítenünk. Nincs még gyerekem, de tudom, hogy szeretnék. Nyilván az életkoromból is következik, hogy foglalkoztat a gondolat, 27 éves leszek. Tudom, hogy az anyaság életre szóló élmény, de azt is, hogy bármikor vége szakadhat egy életnek. Ezt nehezen dolgozom föl. A darab alapját képezőn Szabó T. Anna-szövegekben is ez szólított meg először: anyaként elfogadni a halált, a fájdalmat is, azt, hogy rendeltetett nekünk egy élet, aminek egyszer vége szakad.

 – Szabó T. Anna versein kívül milyen tapasztalatod volt még?

 – Sok anyuka van az ismerőseim között, de az anyukámmal és a húgommal kapcsolatos élményeim is fontosak voltak. A zsigereimben pedig, azt hiszem, eleve van egy erős törődésre való hajlam, nevelési szándék. Az osztályunkban is „mami” voltam, pedig nem én voltam a legidősebb.

 – Amikor elkészült a darab, enyhült a félelem a haláltól?

 – Nem. Ráadásul, amikor a vizsgaelőadásomon kimondtam a mondatot, hogy akkor lennék csak szabad, ha nem félnék a haláltól és a fájdalomtól, sem a másétól, sem a sajátomtól, pont velem szemben ült anyukám. Nem bírtam visszafogni a sírást, meg is kaptam a magamét érte az osztályfőnökeimtől, hogy nem nekem kell itt sírni, hanem a nézőnek. Hálás vagyok ezért az élményért, de még nem érzem, hogy megbékéltem volna, pedig muszáj lesz.

 – A bábműfajhoz eleve kell valamilyen sajátos látásmód? Ráadásul itt bábos is vagy és színész is. Két szerepet játszol kétféle műfajban.

 – A bábszínészekről azt mondják, hogy nagyon figyelnek a másikra, hiszen adott esetben egyszerre keltenek életre egy-egy bábot. A zenés műfajhoz hasonlítanám, rettentően fontos a ritmus, a pontosság, a tempó. Lehet imprózni, de csak jól összeszokott partnerrel érdemes. Mindig többet nyerünk, ha együtt vagyunk erősek. A báb nélkül kevesebb lenne az előadás, és én is.

 – A férfinézők is vevők az előadásodra?

 – Főleg, ha fiatal házasok vagy kisgyerekesek. Sok férfit ugyanannyira megérint, mert lehet, hogy sok mindent megbeszélnek a párjukkal, de ez az előadás jó párterápiás alap is lehet. Tizenéveseknek is előadtam az Anyajegyet, és ők arra döbbentek rá, hogy néha ők is ilyen elviselhetetlen gyerekek voltak. Olyan is volt, aki ezután azt mondta, hogy nem szeretne gyereket. De nem hiszem, hogy azért, mert ezt sugalltam volna. Azt hiszem, a meglévő félelmeit hozta felszínre a darab.

 – Mert a szívet melengető és vicces jelenetek ellenére a vége nem igazán feloldás.

 – Szövegben nem, de azért a kispárnát, vagyis a gyereket végül magammal viszem az ágyba. Azért is jó műfaj a báb, mert sokféle értelmezést megenged. Nem akartam elmenni a gyerekvállalás propagálásába, meg akartam mutatni a boldogságát, de a nehézségeket sem akartam letagadni. A darabban fontosnak tartottam, hogy ne mondjam se azt, hogy ez a gyerek kibírhatatlan, se azt, hogy ez az anya borzasztóan neveli a gyerekét.

 – A humor és a tragikum közötti egyensúlyozás változik előadásonként, vagy patikamérlegen méred ki és tartod be?

 – Sokszor mondják, hogy én inkább komika vagyok. A kiválasztott szövegekben nem volt sok humor, de ahogy próbáltam, láttam, hogy ezt nem lehet anélkül végigcsinálni. Tudom tartani a gyeplőt, bár a tornázós jeleneten egyszer annyira nevettek, hogy majdnem én is elnevettem magam. Sokszor viszont utólag mondják, hogy nem tudták, hogy szabad-e itt nevetni. Van az emberekben valamiféle tartás és csendesség, ha színházba mennek, úgy érzik, hogy viselkedniük kell. A gyerekeket is sokszor „lehalkítják” a szülők a gyerekelőadásokon. Egyszer síri csöndben ment le egy előadás, közben már az is megfordult a fejemben: lehet, hogy kihagytam egy komplett jelenetet? Aztán, amikor felment a fény, láttam, hogy hetvenéves emberek ülnek a nézőtéren. Csoportosan jöttek valahonnan, és nyilván ez a téma másképp érintette őket. 40 évvel ezelőtt még nagyon magukra voltak hagyva az anyák, nem voltak baba-mama csoportok, pszichológiai kiadványok, amelyek segítettek volna nekik.

 – Az Anyajegy egy nagyon intim vallomás, finom színpadi eszközökkel. Van olyan térbeli határa a produkciónak, ami már nehezítené a befogadást?

 – A kisebb tér és nézőszám fontos lehet, mert levonhat az élvezeti értékéből, ha ez az intimitás sérül. Egyszer a szülővárosomban, Dabason 200 fős teremben adtam elő, a közönség nagyon nyitott volt, de nem vagyok benne biztos, hogy máshol is ilyen jól alakult volna.

 – Milyen érzés végig egyedül lenni a színpadon?

 – Csak az elején éreztem magam kicsit egyedül. A tárgyak nagyon fontosak számomra, a színpadon ők a partnereim. Az előadás előtt mindig megsimogatom őket.

 – A privát életedben is kötődsz a tárgyakhoz?

 – Nagyon. Úgy érzem, fontos, hogyan bánok a környezetemmel – például nem hagyom ott magam után a kávésbögrét mosatlanul. Örülök, hogy a báb felé sodort az élet. Magyarországon nincs nagy hagyománya a felnőtt bábelőadásoknak. Nálunk a báb azt jelenti, hogy gyerekeknek szól, paraván van a színpadon és kesztyűs báb, esetleg marionett. A mi osztályunk elég elszántan dolgozik azon, hogy felnőtteknek szóló bábelőadások is szülessenek. Ebben a műfajban a frappáns ötlet és a jól begyakorolt mozdulatok a legfontosabbak. Mert ha egy bábnak, mondjuk, kifordul a válla, akkor az a jelenet meghal.

 – Szóval a színpadon is kettőért felesz, ahogy egy anya.

 – Igen. Valaki egyszer mondta, hogy várta, hogy legyen még egy gyerek az előadásban. Hát a színpadon ezt nehéz lenne kivitelezni, ez a báb is három mozgatós bunraku, mégis egyedül kell életre keltenem. Megpróbáltam ebből előnyt kovácsolni, ahol lehet, például jól lehetett így ábrázolni egy gyereket, aki küzd az elalvással.

 – Beszéltél a párkapcsolatról, de ebben a darabban csak a nő van a színpadon. Úgy érzed, azért ma is magukra vannak hagyva a nők a legnagyobb dilemmákkal és félelmekkel?

 – Csak azzal vitázom, hogy magától értetődő lenne ezeknek a problémáknak a megoldása. Van, aki az anyukájával, a párjával, a barátnőjével tud beszélni róla, de sokaknak külső segítségre is szükségük van. Az például borzasztó élmény, ha több év után derül ki, hogy a párunk mást gondol a gyerekvállalásról.  

„Nagy szerencse, hogy sokunk a városok jelentette biztonságos védőburok alatt jobb körülmények között élhet, mint például a kazah nomádok, de amikor velük vándoroltam a nyári szálláshelyek felé, rájöttem, hogy a mi civilizált védőburkunk nagyon sérülékeny, és ha kipukkad, akkor kevés eséllyel vészelnénk át a nomád körülményeket” – így foglalta össze tapasztalatait Joel Santos. A 38 éves portugál fotóriporter 2015-ben hetekig követte Muhammed Kudha és családja vándorlását a nyári szálláshelyre. A kazah nomádok a hírhedten szeles és fagyos telet az Altájtól keletre fekvő lankásabb vidékeken töltik fából, vályogból épített házaikban. Május végén érkezik meg az igazi tavasz, ilyenkor családok ezrei kerekednek fel, hogy az Altáj-hegység dús legelőire tereljék állataikat.

Az esemény nagy szervezést igényel, ugyanis mindenki a jól bevált útvonalakat használja a hegység eléréséhez, így félő, hogy az állatok és a csomagok összekeverednek. Ezt kiküszöbölendő, az indulás előtti napokban a szomszédos családfők egy találkozón eldöntik, hogy pontosan mely családok indulnak el a hét egyes napjain.

„Az apa és az elsőszülött fiú kezdi meg a vándorlást az állatokkal, őket egy nappal később követi a család többi tagja a csomagokkal. Ők viszont egy nappal hamarabb érkeznek meg a nyári szállásra, hogy felállított jurtával, meleg étellel, itallal fogadják a családfőket.”

Joel Santos 2016-ban is visszatért Mongóliába, akkor a Sailau család őszi vándorlását követte egy drónra szerelt fényképezőgéppel. Itt látható képén a Kudha család elsőszülöttje keres átkeléshez alkalmas gázlót egy hegyi patakban, az Altáj-hegységben.  

Joel Santos (38) Lisszabonban született, közgazdaságtanból diplomázott a város egyetemén. Azonban hobbijából kovácsolt megélhetést, az elmúlt 10 évben utazási magazinokban jelentek meg fotóriportjai. Joelsantos.net.

Pityu tizenkétgyermekes családról beszél. Bólogatunk és gondolkodunk, mit is tehetnénk. Hiszen úgy tűnik, mintha a tenger kimerésére vállalkoznánk. Másfél hét sem telik el, ismét jövünk, ezúttal terepnézőbe. Az első barakkban, ha nem is tizenkét, de ötgyermekes család nyomorát tárja elénk Pityu. Itt a számoknak nincs jelentőségük. Alacsony az ajtófejfa, kényszerűen meghajlunk a Budai család szegénysége előtt. A velük élő nagybácsi és az ötből három gyermek fogad a garázs méretű otthonban. Legszívesebben idézőjelbe foglalnám a szót, de végtére ez is csak otthon.

Egy eldugott sarokban apró kályha ontja a meleget. Lázár nagybácsi meséli, hogy bontásból származó gerendadarabok égnek éppen. A viskó egyharmadát a kályha és amolyan konyhasarok uralja, a már említett farakás társaságában. A maradék kétharmadon egy ócska kanapé és kétszemélyes ágy osztozik. Lázár a „konyhában” alszik, felismerhetetlen eredetű lomokon, a többiek heten „mindenütt másutt”. Mutatják az ebédet is. Ott rotyog a kályhán. Makaróni és hús. Mindkettő guberálás eredménye. Karácsony van, nekik ez nem a szeretet, hanem a lehetőségek: a teli kukák ünnepe. A család hiányzó része most is a szeméttárolók tartalmában keresi az „ünnepi asztalra” valót. Lázár az ebédre ügyel. A tízéves, de még mindig csak az első osztály padját koptató, értelmes tekintetű Bettike a két kisebb felügyelete miatt hanyagolja az iskolát. A hiányos öltözetű Ruben és Norbi barátságos, közvetlen és játékos. Ugyanolyanok, mint bármely más gyermek, csak éppen a ruha hiánya és a szutyok bősége szembeötlő.

Második látogatásunk alkalmával, amikor az édesanyát is otthon találjuk, a hűtőszekrényen Bibliára leszek figyelmes.

 

„A férjem hívő” – közli. Neoprotestánst ért alatta. Belelapozok, látszik, hogy gyakorta olvassák. S jegyzetfüzet híján néhány telefonszám is ott szerepel ákombákom számokkal, a megtartó Ige társaságában.

A következő helyen is elmondjuk, ahol ismét ötgyermekes család fogad, hogy nem állami és nem is bűvös holland segéllyel térünk majd vissza, hanem a bibliai özvegyasszony két fillérjével. „Magyar vallásúak vagyunk” – jön a válasz, amikor a felekezeti hovatartozást firtatjuk a második helyen. A romatelep lakossága közül a legtöbben a neoprotestáns kisegyházaknál keresik és találják a lelki és testi táplálékot. Ami feltűnő még, hogy sehol nem tudunk a segéllyel túl sok örömet okozni.

Értsük jól: a gettók népének ez csak a túléléshez elegendő, az élethelyzetük ugyanaz marad. A szegénység, a mindennap és minden órában megélt nyomorúság kiöli a jobban bízó reménységet az emberi lelkekből. A gyermekek azért megilletődötten néznek fel reánk. Noszogatjuk őket, vegyenek bátran a szaloncukorból. Rögtön feltűnik, ezek a gyermekek nem tudnak csokit enni. A nagyocska Bettike aprócska darabokban majszolja a szaloncukrot, nehogy túl hamar elfogyjon.

Egyik nyomorból a másikba mártózunk. Már-már szégyenkezve hallgatjuk és szemléljük azt a felfoghatatlan szegénységet, amiről eddig nekünk fogalmunk sem volt.

Lám, amikor úgy érezzük, sajnálatra méltó az életünk, amikor elönt az önsajnálat, érdemes egy röpke látogatást tennünk a Gutenberg utcában, hogy megtanuljunk hálát adni mindazért, amink van.  

Münchenben – amely Párizs mellett a magyar festőknek sokáig második Mekkája volt – jelenleg látható egy időszakos kiállítás a Musée d’Orsay gyűjteményéből. A párizsi Szalon, amelynek klasszikus éves versenye köré a jelenlegi kiállítás szerveződik, a 17. század közepe táján jött létre a Francia Akadémia hivatalos kiállító intézményeként. Az első mai értelembe vett művészeti kiállítást 1648-ban rendezte a francia fővárosban a festők egy kis csoportja, felbolygatva a céh addigi rendjét.

A 19. század második felétől a festőművészek számára a Szalon volt az ismertséget biztosító fórum, amely ekkorra a világ leghíresebb kiállításává vált, százezreket vonzva. Magyar vonatkozás, hogy Munkácsy Mihály is nagy sikert aratott a Szalonban a Siralomház és a Műterem című festményeivel.

Rochegrosse tíz festményét állíthatta ki nagy sikerrel a Szalonban 1882 és 1935 között, háromszor nyerve el annak különböző díjait. A művész többször nyúlt mai horrorfilmeket megszégyenítő hatású háborús témákhoz, ám ez a festménye, A lovag és a virágleányok merőben más stílusú. S nem véletlenül vált a mostani müncheni kiállítás egyik vezető képévé, amellyel elsőként szembesül a látogató – a Németországban látható tárlatnak ugyanis a Jó – Igaz – Szép címet adták kurátorai. A 19. század végén forma- és hagyománybontó modern irányzatok gyors elterjedésével a Szalon zsűrijének tagjai a szép és igaz kifejezését tették kritériummá a forma szépségén keresztül, visszatérve a művészet klasszikus, antik ideáljához. S a törekvés üdvösnek bizonyult: ma békében élnek egymás mellett a szuperrealisztikus és absztrakt képzőművészeti irányzatok az olajfestményektől a digital art világáig.

A középkori témákon és vallási értékrenden fanyalgó újkori társadalomban a 25 éves Rochegrosse képe tehát formabontóként aratott hatalmas sikert, s a szimbolizmus új hullámának meghatározó darabjává vált.

Később mégis állatorvosi lóvá tették kritikusai: az akadémiai festészet giccsbe hajlását vélték rajta felfedezni. Ízlésekről és pofonokról nem szokás vitatkozni, de azért itt is érdemes óvatosnak lenni: az újkor lovagi festészetének kárhoztatásával könnyen a szemétkosárba dobhatjuk a wagneri hősi világot és ezzel az egyik legnagyobb zeneszerzőt is. A másik oldalon persze ott állnak a Parsifal-, Lohengrin- és Wagner-rajongók, élükön a hivatalosan őrültnek nyilvánított II. Lajos bajor királlyal – akinek többek között a Disney-logót ihlető neuschwansteini kastélyt köszönhetjük. S persze Adolf Hitlerrel és több, magát Grál-lovagnak vizionáló náci vezetővel. De térjünk vissza Parsifalhoz, a gáncstalan lovaghoz!

A kép első üzenete könnyen felfogható, amit az eredeti rámán lévő felirat meg is fogalmaz: „A kiválasztottak, akiknek öltözéke a szimbolikus ezüst páncél, követik az Eszményt, nem törődve az élet csábításaival.”

S valóban: Parsifal az égre emeli szemét, kezét hárítólag nyújtja a virágleányok felé, akik részben ugyan még finoman csábítgatják, részben azonban már meghökkenéssel veszik tudomásul az ifjú hős makulátlan páncélzatának áthatolhatatlanságát. Parsifal ágyékát a kereszt jelével díszített öv védi.

Ám aki tovább olvassa Wolfram von Eschenbach eposzát vagy Richard Wagner operáját, tudhatja, hogy a virágokká vált csodaszép lányok látványa és érzékisége tovább hajtja a hőst Klingsor varázskertjébe, ahol a saját érzékiségével elátkozott Kundry majdnem elcsábítja.

De lássunk túl a romantikus történeten!

A testet megtagadó és a lelket felmagasztaló eretnek mozgalmakon, sőt, a test durva megtörését célzó önsanyargatást hirdető középkori egyházon is rég túllépett korunk. Ma harmóniára törekszünk, felfogásunk szerint a küldetés és a boldogság összeegyeztethető, ha az utóbbi nem öncélú vagy kéjelgő.

Egy jóravaló fiatal ideális esetben kamaszkora közepén-végén eljut az ún. indoktrinációs időszakba, amikor nemes eszmék elkötelezettjévé válik.

Ha az élet nehézségei nem tántorítják el, de mégis el bírja viselni saját tökéletlenségének jeleit és súlyát egy életen át, boldogul: beteljesíti küldetését. Ez lehet dicsőséges, csodálatra méltó küldetés, mint Teréz anyáé és Gandhié. De lehet jellegtelennek látszó is, mint Lisieaux-i Szent Teréz kis útja, vagy egy családanya, egy becsületes munkás, egy zokszó nélkül szenvedő csendes életküldetése. Isten másképp méri a nagy tetteket, mint az emberek.

Ám ha küldetésünk rossz értelemben vett küldetéstudattá válik, a mánia és megszállottság jegyeit mutatva, annak nyomában tönkrement családok, harcok és háborúk, néha egész kiirtott népek hevernek.

Ma az emberiség nagy, önmegvalósító küldetésében gyakorlatilag a többi faj és a bolygó ellen visel harcot, tudattalanul, bár lassan talán tudatosodva.

Jobb lenne, ha mindenki megpróbálná maga megtalálni élethivatását, avagy isteni küldetését, s nem állna be kritikátlanul a globálkapitalizmus média-diktálta felszínes küldetésébe. Mert a gazdasági növekedés és verseny csillogó aranypáncélja mögött tunyaság, félelem és kapzsiság rejlik, amely nem a csábító viráglányok, hanem a világ szegényei iránt részvétlen, nem engedve egy jottányit sem saját, jogosnak vélt anyagi és biztonsági szintjéből.

Keressük hát Parsifallal küldetésünket, de ne vakítson el minket a Grál csillogása: a kehely, a lándzsa és a földi hatalom, még ha tiszta is, csak Isten jelképe, de nem maga Isten!

Georges Antoine Rochegrosse (1859–1938) francia szimbolista, akadémista festő. Versailles-ban született, Párizsban tanult. 1882-ben debütált a „Szalonban”, Vitelliust Róma utcáin át vonszolja a nép c. festményével. Máskor is gyakran ábrázolt véres témákat részletgazdagon, naturalisztikus módon. Ám az erőszak megjelenítése nem vált öncéllá nála, hanem a történelmi témákból eredt, gyakran meghökkentve a korabeli társadalmat. Ebben a sorban leghíresebb a Trója feldúlását megörökítő Andomakhé c. alkotása. Később kedvenc témájává vált a keleti háremek, rabszolgapiacok világa, ezzel előszeretettel ábrázolta a meztelen női testet is. A csábítás, erőszak és ledérség festője mindezek ellenére tetőtől-talpig felöltözött feleségéről alkotta egyik legsokatmondóbb képét. Rochegrosse már életében megtapasztalta a legmagasabb világi sikert; többször elnyerte a Szalon legfényesebb díjait, két világkiállítás bronz és arany medálját és más kitüntetések mellett a Francia Becsületrendet. Festményei, plakátjai és könyvillusztrációi Párizs mellett megtekinthetők a British Múzeumban, az amszterdami Rijksmuseumban, valamint az USA-ban. A művész utolsó éveit Algériában töltötte, ahol szintén sok műve látható.

Kép forrása

A női magazinok és blogok világában a család, az egészség és a divat mellett természetesen főszereplők a férfiak is, azonban nem mindegy, milyen minőségben. Az általunk ismertetni kívánt ,,Én vagyok az apád” blog nem kidolgozott testű, elérhetetlen és idealizált modelleket és „bábukat”, hanem mindennapi hősöket mutat be, akiket talán így, a humor által jobban megvilágítva majd könnyebben észreveszünk. Elsősorban a bemutatkozó, az Erő(sebbik) nemet bemutató szöveg ragadja meg figyelmünket.

Kikről szól tehát a blog?

Olyan férfiakról, ,,…akik szerint felmenőnek lenni menő. Apák, szemben a felelősség Sötét Oldalával. Apák, akik akár egy Család nevű bolygón, akár Solo-ban nyomják, kihozzák a legjobbat magukból – mert a legjobbat akarják a gyerekeiknek.”

A blog minimalista tematikájában hat felületet különít el a szerző, közvetetetten utalva a humor alapját képező filmsorozatra: az idézett szöveg a Bázisból származik, ezen kívül az Interjúk, Jedi-tanács, Atyamadzag, Irodalmi lépegető és Ellenállás rovatába tekinthet be a felderítő.

Olvashatunk hatgyerekes családapáról, aki Villám McQuennel jár dolgozni, Norvégiában dolgozó autószerelőről, aki hip-hop ritmusban neveli féléves kislányát, vagy Dugóról (eredeti nevén Attila), akinek tehetsége és szerepvállalása rendkívül széles skálán nyilvánul meg.

Őket és további, nem mindennapi Jedi társaikat ismerhetjük meg fényképek, irodalom és a témához illő írások kíséretében.

Sajnos meg kell jegyeznem, hogy a remek kezdeményezés mögött egy igen okos nő áll.

Csalódásom csupán annak szól, hogy kíváncsian várnám hazánk Jedi lovagjainak összefogását, annak érdekében, hogy saját szemszögükből mutassák be helyzetüket.

Az Erő veletek van, férfiak!

Február 7-én Szabó István 1979-ben készült Bizalom című filmjének digitalizált és felújított változatának vetítésével veszi kezdetét a 4. Magyar Filmhét. Szabó István 1944-ben játszódó filmje Koltai Lajos kameráján keresztül helyezte az arcokat történelmi megvilágításba. A Bizalom volt az első Szabó-film, melyet Oscar-díjra jelölt az Amerikai Filmakadémia.

A részletes programot az esemény weboldán lehet böngészni. Mind a 18 tavaly bemutatott nagyjátékfilm lepereg majd, így a nézők újra nézhetik többek között a Kincsemet, a Testről és lélekről című Arany Medve díjas filmet, a Brazilokat, a Pappa Piát vagy az Aurora Borealist.

Az alkotók 76, a Mecenatúra program keretében támogatott filmet neveztek, összesen 59 dokumentumfilm, 4 tévéfilm, 21 kisjátékfilm, és 29 animáció szerepel az idei kínlatban. Köztük olyan különleges alkotásokat vetítenek majd, mint Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című megrázó erejű alkotása, az első magyar dokumentumfilm, mely a Sundance fesztivál versenyprogramjában szerepel, vagy Mosonyi Szabolcs Tiltott zóna – Harctéren a vadvilág című természetfilmje és Vitézy László Csandra szekere című televíziós munkája, mely Lakatos Menyhért önéletrajzi ihletésű művei alapján készült és megtörtént eseményeket dolgoz fel a cigányság legszegényebb rétegének mindennapjaiból.

A kisjátékfilmek között szerepel Tóth Barnabás Van egy határ című, igaz történet alapján készült alkotása, amely apa-fia vasfüggönyön keresztül való menekülését mutatja be, az animációk között pedig Gyulai Líviusz Egy komisz kislány naplója is versenyez.

A 3. Magyar Filmdíjak ünnepélyes díjátadóját a korábbi évekhez képest nem közvetlenül a Filmhét után, hanem később, március 11-én tartják. 

Dr. Lea Waters könyve segít az önbizalomerősítő nevelés elterjesztésében. Az erősségközpontú gyermeknevelés a pozitív pszichológia irányvonalába tartozik.

Dr. Lea Walters-nek és e mozgalomhoz tartozó kollégáinak az a célja, hogy a családokban és az iskolákban alkalmazott pozitív pszichológiai módszerek segítségével jobban érezzék magukat és jobban teljesítsenek a gyerekek, és olyan felnőttekké váljanak, akik egy pozitív szemléletű társadalmat alkotnak.

Ebben a folyamatban a családok jelentik a leghatékonyabb közvetítő rendszert, hiszen szülőként mi vagyunk a gyerekeink életének „ügyvezető igazgatói”: mi felelünk az értelmi, testi, szociális, érzelmi, morális, szexuális, spirituális, kulturális és oktatási „részlegéért”. Olyan korban és társadalmi környezetben élünk, amely túlhangsúlyozza a negatívumok, hiányosságok jelentőségét azzal, hogy mindenáron ki akarja küszöbölni, fel akarja tölteni azokat, és ebben sok a kudarc, ami az életet küszködéssé teszi. Lea Waters azt tanácsolja, ne a hiányosságok pótlásával vagy csökkentésével töltsük az időt, hanem fordítsuk figyelmünk nagy részét a már meglévő erősségeink növelésére.

Melyek ezek az erősségek? Olyan pozitív tulajdonságok, amelyek feltöltenek energiával, amelyeket pozitív módon használhatunk céljaink elérésére, olyan tulajdonságok, amelyeket mások dicséretre méltónak tartanak, mert pozitívan járulnak hozzá mások életéhez is. Az erősségek fogalma tehát morális is, és pozitív társadalmi megítélést tükröz.

Ez a könyv részletesen vizsgálja, hogy pontosan mik is lehetnek erősségek; hogy szülőként miként tudjuk azonosítani és támogatni gyermekünk valós és szunnyadó erősségeit, ugyanakkor miként kezelhetjük gyengeségeit; hogy az erősségközpontú nevelés hogyan változtatja meg szülőként a mi életünket is, és hogyan lesz gyermekünk erős, magabiztos, rátermett, jószívű. Mindezt nagyon részletesen, nagyon hosszan, rengeteg példával, magyarázattal, feladatlappal és gyakorlattal teszi. Ember (vagyis szülő) legyen a talpán, aki ezt a vastag könyvet szakmai képzettség vagy különleges elköteleződés híján, pusztán a gyakorlati szintű megvalósítás érdekében végigolvassa, és még meg is valósítja! Valószínűleg az első 20 oldal után – amely világossá teszi az erősségekre koncentráló nevelés értékességét – a továbbiak átlapozásához folyamodnak az olvasók. Nem könnyíti meg az anyag elsajátítását az sem, hogy néhol az életből vett példák megmosolyogtatóan vagy éppen bosszantóan „amerikaiasak” (ausztrálok), vagyis a hétköznapok egészen másféle problémáit tükrözik, mint amivel egy magyar szülő szembesül.

A „Fókuszban az erősségek” című könyv egy tudományos alaposságú kézikönyv, amelyet elsősorban pszichológusoknak és a hatékonyabb nevelési módszerekre fogékony pedagógusoknak ajánlhatunk, annak ellenére, hogy deklaráltan szülőknek íródott.

Szükség lenne egy olyan befogadható terjedelmű kivonatára, amely értelmes „hétköznapi” szülők számára kínálna megvalósítható forgatókönyvet a gyereknevelés kihívásai közepette.

Dr. Lea Waters: Fókuszban az erősségek. Hogyan segíti elő az erősségközpontú gyermeknevelés a szülő és a gyermek boldogságát? Ursus Libris Kiadó, 2017. 376 o.

 

Évről évre előfordul, hogy a Budapesti Állatkert munkatársai vaddisznót hajkurásznak a főváros utcáin, nemrégiben pedig egy rókára bukkantak egy belvárosi kórház egyik kórtermében. A ravaszdiak egyre inkább elveszítik gátlásaikat az emberrel szemben, kultúrakövetővé válnak, és olykor a kukák közt kutatnak hulladék után, vagy rájárnak a macskáknak kitett élelemre. Hogy nem kerülnek gyakrabban a szemünk elé, az csak azért van, mert éjszaka indulnak portyázni, amikor mi alszunk.

Persze nemcsak ők vannak így ezzel, hanem más állatok is: meghökkennénk, ha látnánk, micsoda élet indul be a lakóhelyünkön alkonyat után, amikor mi már álomra hajtottuk a fejünket.

Újra itt a patkány!

Budapest hosszú időn át büszkén vallotta magár patkánymentes városnak, mára azonban ennek az illúziója is szertefoszlott. Mondják, hogy a rendkívül szívós és alkalmazkodóképes rágcsálók ellenállóvá váltak a patkányméreggel szemben; hogy a hír igaz-e, nem tudni, de az tény, hogy az utóbbi években látványosan megemelkedett a számuk, és mintha nem is igen törődnének az ember jelenlétével, teljes lelki nyugalomban jönnek-mennek a sötétben. A vándorpatkány az ember közreműködésével vált vándorrá, a saját lábán nagy utakat megtenni valószínűleg sosem vállalkozott volna, de hajóra szállva meghódította szinte az egész világot.

Tömérdek kártétele mellett egy jócselekedet is a számlájára írható: ahol megtelepedett, onnan kiszorította a házi patkányt, annak pestist terjesztő bolháival együtt.

Nyest a kőrengetegben

Már évtizedekkel ezelőtt visszatért a városokba a nyest is. E menyétféle kisragadozó angol és német nevében szerepel a stone, illetve Stein, azaz „kő” szó, jelezve, hogy sziklás területeken érzi igazán otthon magát – talán ezért nincs ellenére a kőrengeteg sem, annyira, hogy a vadonból szinte teljesen áttelepült az ember közelébe. Éjfél után a parkolóban az autók alá besurranó árnyát akár macskának is nézhetnénk, ám a farka rövidebb, de bozontosabb, és kissé felpúposított háttal, hullámzó mozgással halad.

A padláson olykor hatalmas zajt csap, az autósok pedig rettegnek tőle, mert a frissen leparkolt gépkocsik még meleg motorháza ellenállhatatlanul vonzza, és megmagyarázhatatlan késztetést érez az elektromos vezetékek szétrágására.

Csökkenti a kártételét, ha az autót nem hagyjuk magára addig, amíg ki nem hűlt a motor, és az is, ha kutyaszőrt helyezünk a motorházba, bízva abban, hogy az ellenség szaga távol tartja a betolakodót.

Ahol a sün nem él meg…

A nyestet nem könnyű megpillantani, a sünbe azonban olykor szinte belebotlik az ember, ha alkonyat után megy haza. Ez a közismert és közkedvelt rovarevő bárhol megtelepszik a lakott területen is, ahol egy kis parkot, útszéli bozótost talál, így egyfajta „indikátora” az élhető környezetnek:

az a város, ahol a sün nem él meg, az embernek is túl sivár életteret nyújt.

Tüskés barátunk is gyakorta rájár a macskáknak kitett eledelre, olykor egy tányérból csemegézik a cirmossal. Nem is nagyon zavartatja magát, ha találkozunk vele: bízik szúrós védőfelszerelésében. A tüskék azonban nem védik meg a közúti forgalom veszélyeitől: rendszeresen látható elütve az aszfalton.

Mit eszik a bagoly?

Az éjszaka tollas vadászaival, a baglyokkal főleg a kertvárosokban találkozhatunk, de a nagyobb parkokban, akár a Margit-szigeten is hallhatjuk rikoltásukat (legtöbbjük a közhiedelemmel szemben nem huhog). Leggyakrabban a macskabagoly fordul elő az emberi környezetben, de a kuvik sem ritka, a téli időszakban pedig az erdei fülesbaglyok töltik nappali pihenőjüket olykor csapatostul egy-egy nagyobb fenyőfán. Az ilyen fák alatt nagy számban lehet találni bagolyköpeteket, a táplálékul szolgáló állatok emészthetetlen részeit (szőr, csont) a bagoly kis gombócok formájában felöklendezi. A köpetek tartalmának vizsgálata már Herman Ottó előtt is világossá tette a XIX. század végén, hogy

a baglyok főként rágcsálókat fogyasztanak, tehát az ember szempontjából hasznos madarak, noha sok félelem és sötét babona övezi őket.

Sej, haj, denevér!

Hasonló a helyzet a denevérekkel: érthetetlennek tűnik az ember irtózása tőlük, hiszen az európai fajok kizárólag rovarevők, így éppen az embernek kellemetlenkedő ízeltlábúakat tizedelik. A denevérek hihetetlen apró réseken is képesek keresztülpréselni magukat, így évtizedekkel ezelőtt felfedezték maguknak búvóhelyként a panelházak hézagait, illetve a redőnytokokat. Megjelenésüknek inkább örülni kellene, s mivel védettek, elpusztítani nem is szabad őket, sokszor mégis kilakoltatják őket, a panelfelújítások következtében pedig sorra meg is szűnnek a számukra alkalmas rések. Hogy helyette hol találnak majd biztonságos tanyát, még nem tudni, de kár lenne, ha eltűnnének a városokból az éjszaka csapongó, ártalmatlan „kísértetei”.

A meztelencsigákat is csapatostul kelti életre az éjszaka: összesereglenek bármi ehető dolog körül, legyen az macskaeledel, ételmaradék vagy ázott kartonpapír.