A szerző ismeretlen, de a forrást megjelöli az olvasókönyvet összeállító munkaközösség: német demokratikus tankönyv. Így már minden világos. Nosza, futás cipőt pucolni!

 

Második osztályos olvasókönyv, 1976.

Péter és a cipők

Péter minden este sorba állítja, és kitisztítja a cipőket, édesapáét, édesanyáét és a magáét. 

 – Úgy! Álljatok szépen sorba! Várjatok, amíg sorra kerültök! 

Egy kis fadarabbal lekaparja, sárkefével letisztítja róluk a sarat. Valamennyit bekeni cipőkenőccsel. Utána addig keféli valamennyit, amíg olyan fényesek lesznek, mint a tükör. 

 – Szép vagy, cipőcském – mondogatja közben –, mintha új lennél! De várd meg a párodat, az hozzád tartozik! 

  Először a bal lábra való cipőket tisztítja sorba. Azután a jobb lábra valókat. Nevet, amikor a tisztákat a piszkosak mellé állítja. 

 – Az egyik, mint a tükör, a másik csupa por! 

 Cipőtisztítás után becsukja a cipőkenőcs dobozát, a kefékkel együtt helyre teszi. Azután megmossa a kezét, és azt mondja: 

  – Ezzel is készen vagyok! 

  Az édesapja pedig így dicséri: 

  – Derék legény a mi Péterünk! Tudja, hogyan kell szépen, rendesen dolgozni. 

Augusztusban már erősen foglalkoztat a következő tanév. A brazilokat nem. Nem csupán szokásos lazaságuk miatt.

– Nálunk még be sem fejeződött az előző ! – nevet Vera, aki egy Eva nevű hétéves kislány anyukája.

Tényleg! Hiszen ott minden fordítva van. A fák, az emberek meg minden. Miért pont a tanév ne volna? 

Hamarosan megtudom, hogy ott a suli februárban kezdődik. Júliusban van egy téli szünetük (téli!!!), de utána folytatják decemberig. 200 napot járnak suliba – mi 180 napot.

– Milyen egy napod, Eva ? – próbálkozom apró ismerősömnél. Nagyon lelkesen válaszol, látom, tetszik neki, hogy valaki, aki tőle 10.000 km-re lakik, iránta érdeklődik.

– Reggel hétkor kelek.

– Sokat vacakolsz a ruháiddal, hogy mit vegyél fel? 

Eva elakad. Majd elneveti magát úgy, hogy fél Zugló hallja, milyen vidám valaki Brazíliában. 

– Egyenruhám van! Kék nadrág és fehér póló. Csak ebben lehet menni a suliba.

Brazil környezetóra a szabadban

Megnézem az elküldött képet. Az egyenruha nyomokban sem hasonlít a merev uniformisokhoz, tényleg jó. 

– Amikor beérek, megölelem Mariát, a tanítónkat. Ő meg is puszilgat minket. Olyan, mint egy anyuci. 

Ez is nagyon brazil: minden érzelmüket azonnal kimutatják. Megcsodálom Maria képét is, tényleg anyucis. 

– Utána mindenki lemegy az udvarra, felhúzzuk az országzászlót, és elénekeljük a brazil himnuszt. Elénekeljem neked? 

Eva lelkesen énekel. Szép tiszta, erős hangja van. Az énekléshez tánc is jár.

– Miket tanultok, Eva? 

– Leírni a számokat meg a betűket, és elolvasni azt, ami a könyvekben van, és sokat játszunk. Mindent eljátszunk, amiről olvasunk. (Elképzelem nálunk a három kiscica történetét a kályhacsöves résznél.) A földrajzot is  szeretem, mert akkor még többet játszunk, és sokat kirándulunk. 

Gyorsan leesik, hogy a földrajz nálunk, alsóban a környezetismeret. 

Újabb képeket kapok. Apró gyerekek egy osztályteremben. Kis, egyszemélyes padok ovis székekkel. Ha jól értelmezem, éppen eljátsszák az életkorokat. Még kiságy is van. Egyenruhás apróságok egy folyóparton. Játék az udvaron, pont úgy, mint nálunk: homokozó, mászóka.

Kicsit furcsa, hogy a tantermek falain kevés a dísz. Míg nálunk mi, tanítók hajlamosak vagyunk rogyásig telepakolni a falakat szemléltetőkkel, itt szinte semmi nincs. Kis pillangók, emberkék, és ennyi. 

– Eva, szeretsz suliba járni? 

Tipikus buta, felnőttes kérdés. Ki a csuda ne szeretne! Eva grimaszol, és elneveti magát. 

Festegetés az első osztályban

A karnevál idejét leszámítva mindig egyenholmiban járnak a gyerekek. Ujjatlan és ujjas fehér póló, térdig érő kék rövidnadrág, szemellenzős kék sapka, cipzáros kabátka. Mindenen ott az iskola címere. 

Szinte megkívánom ezt az egyenruhát. Még én is szívesen viselném. Ez más, mint a mi köpenyünk volt, főleg a nájlon. 

Megpróbálom elmesélni nekik a mi köpenyünk történetét. Csodálkoznak. 

– Mi értelme van, ha nem egyforma, és alatta mindenki mást visel? Megsülnénk benne – mondják. 

Talán igazuk van. 

Eva még tele van mesélnivalóval, de az legközelebbre marad. 

Elsős matekfüzet

A képek az iskola honlapjáról származnak. 

1969-ben születtem a pesterzsébeti Baba utcai szülőotthonban. Vékonyka, húszéves anyukám hatalmas pocakjával (velem) ott várta a nagy eseményt. 

Megnehezítettem a dolgát, mert nem mutattam hajlandóságot a gyors megszületésre. Nehéz születés elé néztünk, Akkoriban nem voltak még csodadolgok, gumilabdák, medencék, masszázs... de kár...

Nagyon meleg volt. A nővérek szobájából idegesítően áradtak a korszak táncdalai. Nem igyekeztem elhagyni kényelmes helyemet. Újabb és újabb táncdalok köveztkeztek, de egyik sem csábított. Végül meggondoltam magam, és – ki tudja, miért – Koós János Kislány a zongoránál című számánál megelégeltem a dolgot, és anyukám nagy megkönnyebbülésére végre világra jöttem. 

Nem lett kedvencem Koós János, sőt, a '60-as, '70-es évek tánczenéit sem kedvelem. Ezt az egyet évente egyszer kivételesen meghallgatom. 

Boldog születésnapomat, anyu! 

A fotó Veres Gabriella tulajdona

Medvés emlékek

Amikor gimnazistaként (erdélyi szóhasználatban: licisként) a Szent Anna-tóhoz mentünk sátorozni, tudtuk, hogy a medvék jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, ezért az erdőben sétálva a megszokottnál kissé hangosabban beszélgettünk, fütyörésztünk vagy énekeltünk. Hangosan ugyan, de tisztelettel jeleztük az erdő állatainak, hogy mi is ott vagyunk. Azt is tudtuk, hogy bár sátrainkat a kijelölt, drótkerítéssel elzárt részen húztuk fel, az élelmet éjszakára nem tartjuk magunk mellett, hanem felkötjük egy-egy távolabbi fa magasabb ágára.

Este sokáig hagytuk égni a tüzet, és ha esetleg éjjel meglátogatott a medve, akkor csendben hallgatóztunk, amíg falatozott, ha mégis talált valami ételmaradékot, majd békésen elballagott.

Nem kezdtünk el össze-vissza kiabálni vagy ugrálni, és eszünkbe sem jutott fotózni (nem is volt mivel). Ha pedig nappal találkoztunk vele, lassan és halkan kitértünk az útjából. Mindezekről az elemi szabályokról mostanság sokat hallani, de akkor, tizenévesen számunkra egyértelmű és természetes volt, hogy így viselkedünk – akkor is, ha felnőtt kíséret nélkül kirándulunk.

Tudtuk, mert megtanítottak rá a szüleink, nagyszüleink: az erdő az állatok otthona, mi csak vendégek vagyunk benne.

Természetesen már akkor – a kilencvenes évek elején – is lehetett időnként hallani történeteket a Tusnádra beszoktatott, vagy a székelyföldi falvak szélső házainak udvaraiba belátogató medvékről, de mivel ezek ritka esetek voltak, nem lettek belőlük „ügyek". Egészen a legutóbbi időkig. (Akit érdekel a jelenlegi romániai medve- és vele kapcsolatos jogi és politikai helyzet, olvassa Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró beszámolóit, például ITT és ITT.)

Ima a medvékért

Tavaly nyári erdélyi látogatásunkkor otthoni barátaink alaposan felkészítettek: ha medvét akarunk látni a Szent Anna-tónál, akkor délután 4 óra körül legyünk ott. De mi nem akartunk medvét látni, ezért 3 óra körül eljöttünk a helyszínről. (Ennek nem a medve volt az egyetlen oka, hanem a helyszín – gyermekkorom kedvenc kirándulóhelye – emlékeimhez képest erőteljesen megváltozott hangulata – de ez egy másik történet…). Nem a félelem hajtott el minket onnan, egyszerűen nem akartuk látni a kukázáshoz szoktatott, hangos kurjongatásokkal és folyamatos fotózással kísért szerencsétlen állatokat.

Nem akartuk látni az erdők méltóságteljes és tiszteletremélő vadállatát e lealázott, szó szerint beetetett celeb szerepében.

(Idén már el sem mentünk a tóhoz, de most sem elsősorban a medvék miatt, hanem azért, mert immár hatóságilag tilos fürödni ott, ahol negyven éve minden nyáron legalább egyszer nagyot úsztam – de ez is egy másik történet…)

Sűrűn imádkoztam azért, hogy erdélyi utunk alatt semmilyen körülmények között ne fussunk össze medvével. Aggódtam, vajon a „tanultaknak” megfelelően, nyugodtan tudok-e reagálni, ha gyermekeim mellettem vannak. Nem akartam letesztelni. Éppen úgy, ahogy egy anyamedve sem akar velünk, emberekkel találkozni. Imáim meghallgatásra találtak: nem láttunk véletlenül egyet sem, pedig nemcsak a „népszerű” székelyföldi helyeken (például Zetelakán és Tusnádon), hanem a másik kedvenc üdülővárosuk, Sinaja közelében is kirándultunk.

Mégis láttunk medvét. Nem egyet, nem kettőt, hanem hatot. Három hatalmas nőstényt és három kis bocsot. Sosem fogom elfelejteni őket.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Medvelesen – a készülődés

A Zetevár Panzió egyik „közvetített szolgáltatása” a Babos Zsolt vadőr által szervezett medveles. Ahogy megérkezünk, gyermekeim izgatottan nyaggatnak, hogy menjünk, de én ellenállok – pont ugyanazért, amiért a Szent Anna tóhoz szoktatott medvéket sem akartam látni. Házigazdánkkal beszélgetve viszont kiderül, hogy itt azért másról van szó. Nem a természetes táplálékuktól és életterüktől természetellenes és méltatlan módon elcsábított, celeb létre szoktatott medvékről.

Mint megtudtuk, Zsolt és társai hat éve minden egyes nap kijárnak ugyanarra az (emberi segítséggel látványosan kialakított, mégis természetesnek ható) tisztásra, amely az erdő mélyén van, és viszonylag kis mennyiségű, legfeljebb fél vödörnyi „finomsággal” – főleg kukorica és napraforgómag, némi idénygyümölcs és egy-két szem szaloncukor – odaszoktatják a környék medvéit. A tisztás szélén van a les: egy ház nagy, kívülről átlátszatlan ablakokkal, onnan lehet figyelni a csemegéző állatokat. Összesen körülbelül harminc-negyven medvét etetnek így.

Van, amikor akár tíz is odalátogat a leshez, és van, amikor csak egy-kettő, de állítólag hoppon még nem maradt medvét látni akaró „vendég”.

És állítólag olyan sem, aki megbánta volna, hogy befizette a nem kis összeget a medvenézésért.

Gyermekeim nyaggatásának engedve végül bejelentkezünk a programra, és izgatottan várjuk az estét, amikor végre találkozunk Babos Zsolttal és aznapi kísérőjével, Imrével. (Fiaim egész nap medvés sztorikkal riogatták a kishúgukat és magukat.) Zsolt tagbaszakadt, erdészruhás vadőr, pont olyan, ahogy elképzeltük. Marcona, sőt kifejezetten morcos. Gyerekeim kissé ijedt arccal, csendben figyelik, én pedig elgondolkodom: ezzel az emberrel együtt kellene eltöltenünk két-három órát, jó sok pénzért?!...  

A medvelesre váró társaság tizenöt-húsz fős, hamarosan nekiindulunk az erdőnek a két autóval. Hepehupás erdei utakon döcögünk felfele, majd pár perc múlva megállunk, kiszállunk, és akkor végre jön a bemutatkozás. És a bocsánatkérés. Zsolt elmondja, hogy valaki indulás előtt nagyon felbosszantotta, de már megnyugodott, és elnézést kér a korábbi rosszkedvéért. Majd szinte kedvesen emlékeztet arra, hova és miért megyünk, hogyan kell viselkedni az erdőben és majd fent a lesen.

A marcona ember vonásai egyre lágyabbak, ahogy az erdőről és a medvékről beszél, majd hirtelen egészen izgatottá válik és teljesen elérzékenyül, mint egy gyermek.

Egyik ámulatból a másikba esem, de aztán lassan minden világos lesz: ez az ember nemcsak szereti az állatokat, hanem rajong értük. Túlfűtött érzelmei annak köszönhetők, hogy kiderült: tegnap először hozta ki a tisztásra három kis bocsát a Lóhere nevű anyamedve, de ő még nem látta őket, mert épp nem ő kísérte a csoportot. Ma azért ők kísérnek minket Imrével, hogy végre láthassák. Nincs időm azon gondolkodni, hogy ezt az embert a medvék vagy a vendégei érdeklik jobban, mert indulunk tovább.

A nagy találkozás

Mivel középső gyermekünk egy reggeli darázscsípéstől csak bicegve tud járni, Zsolt megengedi, hogy az autóban maradjunk, és Imrével együtt menjünk fel a leshez. Így az ígért „szolgáltatáson” túl (vagyis még azelőtt) végignézhetjük, ahogy Imre gondosan kiszórja a magvakat, felaggatja egy madzagra a szaloncukrokat, és akkurátusan megtisztítja az ablakot, amin majd bámulni fogjuk az állatokat. Itt már csendben kell lenni, hiszen nagy valószínűséggel a medvék már egészen közel vannak hozzánk.

Közben megilletődött csendben megérkezik a csapat másik fele, és a nagyobbik fiunk fojtott izgatottsággal meséli, hogy ők már látták az egyik medvét, amint a tisztás fele ballagott a les mögött. Az ébredező félelmet elnyomja az öröm: ezek szerint mi sem maradunk medve nélkül. Zsolt leülteti az egyre izgatottabb „közönséget”, Imre pedig elindul az autóval visszafele. A hangos motorindítás nem véletlen – magyarázza Zsolt. Mivel nem tudnak mindig pontosan ugyanakkor ideérni, nem az időhöz, hanem az induló autó zajához szoktatták a medvéket.

Amint az autó elindul, a fák közül kilép egy hatalmas fekete medve.

„Őt láttuk az előbb, pár méterre az ösvénytől, a les mögött” – suttogja a férjem. Most is csak pár méterre van tőlünk, csak egy üvegfal választ el tőle. Komótosan eszegetni kezdi a kukoricaszemeket. Zsolt suttogva magyaráz: a medve egyenként eszi meg a magvakat, gyümölcsöket, nem kapdossa fel őket, mint például a tyúkok, hogy ne fájduljon meg a gyomra. A gyümölcs a kedvenc, azt kiszemezgeti először, aztán jöhet a többi. Fél órán át áhítattal bámuljuk a majszoló medvét, és közben hallgatjuk Zsoltot, ahogy fojtott hangon mesél róluk: hányan vannak, melyikük hány éves és milyen nevet adtak nekik, mik a szokásaik. Ha jól emlékszem, ez az első, szinte fekete medve 15 éves és Idegesnek hívják. (Nem látszik rajta, de nem is szeretném látni.)

Gyermekeim mocorgásából sejtem, hogy lassan megunják a „műsort”, de akkor a medve egyre többször emeli fel a fejét ugyanabba az irányba. „Hall valamit, valószínűleg egy másik medve közeledik” – suttogja Zsolt, és valóban: megjelenik egy átlagosnál világosabb, az előzőnél jóval fiatalabb – mint megtudjuk, nyolcéves – medve. Ő is komótosan halad egyik magokkal megszórt helyről a másikra, néha rápillant a másik medvére, de tisztes távolságban marad tőle. „Nagyon ritkán szoktak verekedni, tudják, hogy mindkettejük számára elég itt a csemege – szólal meg Imre. – Tudják, hogy itt biztonságban vannak” – magyarázza. A fiatalabb medve észreveszi a fára felaggatott szaloncukrot, felágaskodik és leszedi. Húsz szempár figyeli, ahogy a hatalmas állat két lábra állva még hatalmasabbá válik. A medve nem éri el a másik szaloncukrot, így továbbmegy, és folytatja a szemezgetést. Nemsokára odaér az első medve, és leszedi a magasabban függő szaloncukrot. A két lábra álló óriási fekete medve látványa még az előzőnél is lenyűgözőbb. A szó újra megakad, még fotózni is elfelejtünk. Aztán megint folytatódik az eszegetés, amikor a medvék megint egyre sűrűbben néznek fel ugyanabba az irányba.

És akkor – az izgatott vadőr és az ötéves kislányom egyszerre kiáltanak fel, szerencsére mindketten halkan – megérkezik a várva várt anyamedve a három kis boccsal.

 

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Anyák egymás között

A kezek és a telefonok az eddigieknél is vadabbul „dolgoznak”. Szerencsére Zsolt észnél van, és bár ő is egyszerre nyúl a látcsőért és a fényképezőgépért, folyamatosan figyelmeztet, hogy továbbra is nagyon csendben és óvatosan beszéljünk, mozogjunk, fényképezzünk.

Az én telefonom épp lemerül, így örömmel adom át férjemnek a fotózás lehetőségét, és végre szabadon nézem a medveanyát és a három bocsot. Azonnal erős, ösztönös rokonszenvet érzek irántuk. A kicsik pont olyanok, mint a gyermekeim mesekönyvében: kerek fülek, vidám pofák, bolondos, fűszálak után kapkodó mancsok. Az élelem őket nem annyira érdekli, figyelmüket jobban lekötik a fűszálak és a tisztáson átrepülő galambok. Egymással birkóznak, fel-felmásznak farönkre, kőre. Az idegen medvékhez ők sem közelítenek.

Az anyamedve pont olyan, mint én a gyermekeim születése után fél évvel: jóval soványabb és nyúzottabb, mint a másik két, ugyancsak nőstény medve.

Bár láthatóan elég éhes, minden egyes kukoricaszem felnyalása után feszülten körbenéz, feltérképezi őket és az egész tisztást. Figyeli a többi medvét és minden más neszt. Körülbelül másodpercenként.

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Együttérzően mosolygok, ahogy a vadőr hangosan sajnálni kezdi Lóherét, hogy milyen sovány, de majdnem felnevetek, amikor nagyon komoly arccal magyarázni kezdi: gondoljunk bele, milyen feszültséggel telik ennek az anyamedvének élete, szegény alig tud nyugodtan enni, állandóan a kicsiket és az erdőt kell figyelnie még itt is, ahol egyébként láthatóan biztonságban érzi magát, különben nem hozta volna ide a bocsait. Csak annyit tudok kinyögni: nekem nem kell belegondolni, én pontosan tudom, milyen érzés ez.

Elképedt arcáról leolvasom: eddig eszébe sem jutott, hogy ez az anyai ösztön a nőknél is pontosan így működik. Aztán leesik a tantusz, és elmosolyodik. Neki még nincs gyermeke, gondolom.

Ekkor már én is nevetek, és hirtelen olyan vidám és laza leszek, hogy amikor Zsolt 9 óra körül kinyitja az ajtót – menjünk, mert ránk sötétedik, és hagyjuk, hogy az ajtónyitásra szétrebbenő medvék a tisztásra visszaszivárogva nyugodtan megegyék a maradékot – szinte anyatársi érzésekkel fantáziálok arról, hogy milyen lenne, ha most összefutnék Lóherével. Azt mondanám neki: nem bánthatsz minket, hiszen tudod, milyen az, ha neked is három gyermeked van. És közben mosolyogva hallgatom gyermekeimet, amint Zsoltnak neveket javasolnak a kisbocsok számára. Jövőre visszajövünk, és akkor megtudjuk, hogy melyik név nyerte el a tetszését.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A jókedvem még akkor is tart, amikor az autóban hazafele Imre elmagyarázza, hogy szerinte miért portyázik annyi medve Székelyföldön: nemcsak az eddig hallott emberi beavatkozások miatt, mint a szisztematikusan és nagy mennyiségben begyűjtött erdei gyümölcsök vagy a városi kukákhoz turisztikai céllal beszoktatott medvék, hanem valami egész más okból is. Elmeséli, hogy Brassó közelében van egy óriási csirkefarm. Ott egyrészt kidobálják az erdő mellé a csirkefejeket és belsőségeket, másrészt ugyanezzel etetik a kiskorukban elfogott, majd később Székelyföldön elengedett, úgymond „visszavadított” medvéket, akik a természetbe kerülve nem tudják, hogy gyümölcsön is élhetnének, csak a csirkefejet ismerik, és ezt keresik a falu szélén is… Ez a megdöbbentő, de nem hihetetlen történet sokáig elkísér, ahogy a mindenféle gyanús külföldi járművek és a tiltás ellenére megadott kilövési engedélyekről szóló történetek is.

A három kisbocs és az anyamedve képe mégis erősebb, s így tovább tart. Ezt viszem haza magammal – a szeméttel és csirkefejjel etetett, ösztöneikkel szembefordított és indokkal vagy indok nélkül, engedéllyel vagy tilosban kilőtt állatok helyett.

Mozgóképen is megnézhetitek a medvecsaládot itt>>

Harminc körüli lány méltatlankodik az edzés utáni jól megérdemelt szaunázás közben, ecsetelve, mennyibe is kerülne a két család vendégül látása, „alaphangon”. 

A stressz tagadhatatlan. Tavaly végigkísértem a készülődést távolabbi, majd egészen közeli családtag mellett is, most pedig újra két esküvői készülődésnek vagyok napi szem- és fültanúja.

Rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul ezek nagy része nem egyformán lelkesíti a menyasszonyt és a vőlegényt, ami külön vitafelület. Minimum egy sírás garantált az előkészületek során.

A meghívandók, a színek, az időpontok, a fogások külön giga problémahalmazokat alkotnak, amelyek megoldásához hihetetlenül sokan akarnak véleményükkel hozzájárulni, változó frontvonalakat alakítva témák szerint. Azzal szembesülünk, hogy harmincféle fehér és rózsaszín létezik, olyan valószínűtlen összetételek kerülnek napi szókincsünkbe, mint székszoknya meg gyűrűpárna, és rájövünk, hogy sokkal több barátunk van, mint gondoltuk (és mint ahányan elférnének az étteremben). Egy napon azon kapjuk magunkat, hogy hetek óta agyalunk, kit ültetünk a mosdó mellé, hogyan tálaljuk a nagynéninek, hogy ne hozzon három tortát és a nagybácsinak, hogy nem lesz menyasszonytánc… Mintha jobban izzadnék, mint ahogy ezt a 90 fokos szauna indokolná.

Ekkor eszembe jut, hogy a tévében látott szociológus házaspár mit válaszolt arra a kérdésre, mit tegyen egy pár, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Nem azt, hogy tegyenek magasról a rokonságra és a konvenciókra, és szökjenek meg Balira, hanem hogy csapjanak egy jó nagy lagzit!

Valaki olajat önt a tűzre, s megjelennek előttem az illatfelhőben a virágos nyári délutánok, suhanó szoknyákkal, frissen vasalt és frissen átizzadt hófehér ingekkel, fontoskodó tüllszoknyás-nyakkendős apróságokkal, púderszagú, legyezős idős hölgyekkel, körülményes pohárköszöntőket mondó urakkal. Mosolyokkal, amelyek meghatottakból cinkosan összekacsintóssá, majd hajnal felé „mindannyianegyekvagyunköleljükmegegymást”-félékké szelídülnek.

Fél nap és fél éjszaka, amely arról szól, hogy az a két ember mától nemcsak önmagában fontos nekünk, hanem együtt is.

A kapkodás, kiöltözés, áhítat, a kedves giccshalmok, az evés-ivás, a tánc a közös játék és a néha már vaskos tréfák – mindez valójában a násznép ígérete, hogy „itt leszünk mellettetek, nemcsak ma, hanem akkor is, amikor nem lesz minden ilyen fényes és illatos”.

Az a nagy nap sem stresszmentes, de néha kell a stressz is, cserébe viszont nem utolsó buli egy ilyen lagzi!

Tartogat legalább annyi élményt és elmesélhető sztorit, mint egy egzotikus utazás.

(És persze az egész készülődés és lebonyolítás kiváló alkalom a lehetséges családi konfliktusok és a „sajátos bánásmódot igénylő” rokonok feltérképezéséhez.) Általában nem szokott a fiatal pár anyagi deficittel zárni, mert a jól tartott (és célirányosan instruált) rokonság szívesen állja az este költségeit nászajándék fedőnéven.

Persze, mindezt csak gondolom ott kibicként, az ellazító melegben, hiszen a lányt – aki épp azzal zárja monológját, hogy azért a menyasszonyi fotózást sajnálja, mert jól állna tengerparti barnaságához a fehér – nem is ismerem.

– Milyen nő- és anyaképet hozol magaddal a születési családodból, a gyerekkori környezetedből? Mennyire befolyásol ez ma is, mennyire akarsz annak megfelelni?

– Roppant szerencsés ember vagyok, mert édesanyám nagyon melegszívű anya, és mindkét nagymamámmal sokat voltam egészen tizenéves koromig, sőt, az anyósom személyében is kaptam egy igazi anyafigurát. Ötéves koromig egyedüli gyerek voltam, ennek minden kivételezettségével: az egész család engem kényeztetett.

Édesanyámmal nagyon szoros volt a kapcsolatunk kiskoromban, aztán kamaszkorban nehezedett a helyzet, mert a szüleim teljesen új országban és városban kezdték újra az életüket velem és az öcsémmel, és a helytállás minden erejüket igénybe vette.

Velem akkor már kevesebbet tudtak foglalkozni, de tizenhat évesen én igényeltem is az elszakadást. Édesanyám életem minden nagy döntésében támogatott – kis dolgokon többször összekülönböztünk már, de az igazán fontos dolgokban mindig egyetértünk. Én is ilyen elfogadó anya próbálok lenni a nagy dolgokat illetően, de én a kis dolgokban is sokkal engedékenyebb vagyok – hogy jól teszem-e, az majd hosszú távon kiderül. Az édesanyám szeretetnyelve az etetés és az ajándék, enyém a beszélgetés, ezen alapvetően egyikünk sem tud változtatni, de megtanultuk egymás nyelvét beszélni. A nagymamáimtól is különbözőféle törődést kaptam, értelmit és érzelmit egyaránt. Anyósom pedig a kezdettől fogva (tizenhat éves korom óta) elfogad, és mindenben támogat. Édesanyámmal mindennap beszélek egyszer vagy kétszer telefonon, mert csak kéthetente találkozunk, más városokban élünk.

– Fiatal lányként hogyan képzelted el az életedet érett nőként? Mennyire azonos a mai életed azzal, amit elképzeltél magadnak?

– A legnagyobb vágyam teljesült azzal, hogy egy íróval élek – és még csodálatosabb, hogy együtt lettünk írók.

Hogy két fiam is van, és ráadásul még kertünk és nagy könyvtárunk is, ez aztán már tényleg a boldogság tetőfoka. Sőt, egészen tavalyig volt saját szobám is (tíz évig), erre rettenetesen vágytam gyerekkoromban.

– Az anyaságot a nőiséged kiteljesedésének éled meg, vagy csak egy részének?

– Rettenetes volt megélni, hogy esetleg nem lehet gyerekem, majdnem belehaltam. Amióta az eszemet tudom, anya akartam lenni, elég hosszú ideig vártam rá, kész csoda, hogy magától sikerült.

Nagyon fontos része ez a nőiségemnek, igen – el kell gyászolnom lassan a termékenységet, innen tudom, hogy mennyire meghatároz. A szerelemben viszont szabad vagyok, ott nincs női trükk, ravaszság, nincs játszma, legfeljebb játék van, a közös játék öröme. A szerelemben ember vagyok, az anyaságban nő.

– Számít-e szerinted, hogy valaki költőNŐ?

– Nem lenne jó, ha számítana, bár látom, hogy a világban ma sokszor inkább a figura számít, mint a teljesítmény. Pedig a legjobb az, ha a kettő összhangban van. Szép nőként vagy szép férfiként könnyebb érvényesülni, de ezzel semmilyen munkát nem lehet megspórolni, mert a siker nem egyenlő az eredménnyel. Elsősorban magunknak kell megfelelni, mert ez a legeslegnehezebb.

– Tapasztalod-e a két nem közötti biológiai – ösztönvezérelt – különbözőségeket, vagy ezeket csak társadalmi elvárásoknak, nevelési megfeleléseknek érzed?

– A férfi nőt akar, a nő gyereket – sarkítok, tudom, de sokszor tapasztalom mégis.

Máshol vannak az életünk hangsúlyai, és ez nincsen egészen jól, mert egymást kell akarnunk, nem egymáson át elérni valamit. Ha valaki hátsó szándék nélkül, egyenlőségben próbál élni, akkor tisztázni kell mindenkor az alapoktól kezdve az egészet: mit akarunk, és ennek mi az ára. Innentől kezdve együtt is lehet dolgozni az életünk örömein.

Velünk fejlődő barátságok

Természetes folyamat, hogy a barátságaink átalakulnak, változnak, hiszen különböző életszakaszokban eltérő feladatokkal kell megküzdenünk, és ez más típusú kapcsolódásokkal jár együtt. Óvodáskorban a barátságok még nem stabilak, az egymás mellett játszásról szólnak, a közös tevékenység tereli egymáshoz a gyerekeket. Kisiskolás korban az együttműködés készségének fejlődésével a gyerekek gyakran kötődnek egy-egy kisebb csoporthoz, ennek értékei, normái és visszajelzései nagy hatást gyakorolnak a személyiségükre, szociális kompetenciájuk fejlődésére.

Ezekben a csoportokban sajátítják el az egyezkedést, a kompromisszumkötést, az önérvényesítést és az alkalmazkodást. Erre a korosztályra már jellemző a mély barátságok kialakítása is.

Goodnow és Burns felmérése szerint a felső tagozat kezdetén a gyerekek a barátság legfontosabb jellemzőinek a gondoskodást, a szeretetet, a védelmezést, az agressziómentes viselkedést, a közelséget, az együttérzést, az élmények megosztását és a közös érdeklődést tartják. Ezek az értékek már átfedést mutatnak a felnőttkori barátságok fontos jellemzőivel. Kamaszkorban mindezek mellett társas támaszt és pozitív megerősítést jelentenek a barátok, ami segít a serdülőnek a családtól való érzelmi függetlenedésben és identitása kialakításában. Karácsony Sándor szerint az ifjúkor a barátság kora, a gyermekkorból kilépve a barátokkal töltött közös idő a legégetőbb szükséglet.

Kép

Kép: Pixabay

Később az életfeladataink és az értékeink változásával ezek a kapcsolatok változhatnak, teret kaphatnak életünk különböző területein a lazább kapcsolódások is. A nők gyakran kötnek „játszótéri barátságokat”. Ha ezek a kapcsolatok megmaradnak ezen a szinten, és nincs lehetőség a gyereknevelésen kívüli élmények megosztására, akkor az ismeretségek funkciójuk elvesztését követően hamar véget érnek.

A kizárólag ilyen „praktikus” típusú kapcsolódások magukban hordozzák a veszélyt, hogy a következő életciklusba lépve nem kötődnek új kapcsolatok, ami elmagányosodáshoz vezet.

A párkapcsolatban élők számára hasznos a baráti párokkal való kapcsolódás. Geoffrey L. Grief és Kathleen Holtz Deal baráti párok kapcsolatával foglalkozó könyve szerint ezekben a párok pozitív párkapcsolati modellt nyújtanak egymásnak, illetve azzal is erősítik párként közös identitásukat, hogy a számukra nem szimpatikus dolgokat is megfogalmazhatják: „Pisti és Julcsi milyen csúnyán beszélt ma egymással, milyen jó, hogy mi ennyire tiszteljük egymást.” Ezek a kapcsolatok egyrészt alkalmasak arra, hogy a párok közösen töltsék el az idejüket, másrészt érzelmi támaszt is nyújthatnak egymás számára.

Mivel a baráti párok általában ugyanabban az életciklusban vannak, és hasonló problémákkal küzdenek, jól tudják támogatni egymást az összecsiszolódás, a kisgyermekes lét, a kamasz gyermekek identitáskeresése és függetlenedése, majd pedig az üres fészek időszakában is.

Időskorban a barátságok újra intenzívebbé válhatnak, hiszen több a szabadidő, és kevesebb kötöttséghez kell alkalmazkodni.

A felnőttbarátságok nyomában

A felnőttbarátságok legfontosabb jellemzői nem sokban különböznek az iskolás gyerekek barátságképétől. Argyle kutatásai szerint a barátság kapcsán az emberek általában az önkéntességet, a kölcsönös támaszt, a bizalmat, az együttes tevékenységek örömét, illetve a kötött szerepek és szabályok hiányát emelték ki. A barátságok három legfontosabb tartalmi eleme a beszélgetés, a segítségnyújtás és a közös szabadidő eltöltése.

Mindhárom összetevő időt és energiát igényel, és gyakori tapasztalat, hogy túl elfoglaltak vagyunk a kapcsolatok ápolásához. Az egymás előtt való megnyílás nem megy egyik percről a másikra, az önkifejezéshez és a másik meghallgatásához idő és türelem szükséges.

Manapság a beszélgetések gyakran a chatprogramokra korlátozódnak, ahol ez az egymásra hangolódás nehezen jön létre, a kommunikáció sokszor úgy zajlik, hogy a felek meg sem várják a másik mondanivalójának befejezését, mielőtt válaszolnának. A közelség ugyanakkor a virtuális térben is létrejöhet, és ha a rendszeres chatelést olykor személyes találkozás is megerősíti, akkor az internet jó lehetőség a kapcsolatok fenntartására.

Kapcsolati közelség

A kapcsolat formálódásakor a közelség a legfontosabb szempont. Amikor a kutatók egy kétszintes házban vizsgálták a barátságok alakulását, azt találták, hogy az emberek hajlamosak a saját emeletükről barátot választani, bár a lépcsőház mellett lakóknak gyakrabban voltak mindkét emeletről barátaik. Kollégiumban a szobatársak kétszer gyakrabban barátok, mint az egy emeleten lakók, akik pedig a kollégium többi lakójához viszonyítva kétszer valószínűbben alakítottak ki baráti kapcsolatokat.

Természetesen nem válik mindenkiből barát, aki közel van hozzánk, inkább a reakcióinkat erősíti fel a közeli viszony, az ellenszenves emberek még ellenszenvesebbnek, a szimpatikusak még szimpatikusabbnak tűnnek.

A közelség mellett az ismerősség és a hasonlóság dönt arról, hogy a szomszédjaink, az iskolatársaink és a munkatársaink közül kit választunk barátnak. A közös pontok és a hasonló értékrend biztonságot ad, és erősíti az önbizalmunkat. A barátok általában támogatják azt, akik vagyunk, és hasonló keretben értelmezik a világot. Különösen fontos ez kamaszkorban, az identitáskeresés időszakában, amikor a barát önmagunk mélyebb megismerésének segítőjévé válik. Rendkívül fontos, hogy a baráti beszélgetések során megtaláljuk az arany középutat a véleménynyilvánítás és a feltétel nélküli támogatás között, hiszen az előbbi sérti a barátunk önérzetét, és a kapcsolat megszakadásához is vezethet, az utóbbi pedig megakadályozza, hogy segítsük barátunk fejlődését.

Mennyire ismer a barátod?

Amikor Monsour a kutatásaiban arra kérte a vizsgálati személyeket, hogy írják le, mit jelent az intimitás a barátságban, az alábbi jellemzőket kapta gyakorisági sorrendben: önfeltárás, érzelmek nyílt megjelenítése, feltétel nélküli támogatás, bizalom, közös tevékenységek és fizikai érintkezés.

Az intimitás mélysége mutatja, hogy mennyit engedünk látni magunkból. Ahogy az animációs film hőse, Shrek fogalmaz: a hagymához hasonlóan többrétegűek vagyunk. Altman és Taylor az intimitással kapcsolatos pszichológiai elméletükben szintén úgy gondolják, hogy vélekedéseink, előítéleteink, hiedelmeink és vágyaink a hagymához hasonlóan rétegződnek egymásra, és a személyiség magjának megismerése négy szakaszra bontható. Az első szakasz még a nyilvános, mindenki számára hozzáférhető információk cseréje. Ennek függvényében engedjük közelebb a másikat a személyiségünk magjához a feltérképező érzelmi csere második és harmadik szakaszában. A teljes nyitottság a negyedik szakaszban valósul meg.

Amennyiben a kapcsolat fejlődése nem követi ezt a fokozatosságot, és túl sok vagy túl kevés információt osztunk meg egymással, a barátság elakad, és nem fejlődik tovább.

Beverley Fehr szerint a személyes információk megosztásában a kölcsönösség és a viszonosság kulcstényező.

Kép

Kép: Pixabay

Rendkívül felszabadító, ha van valaki, akivel megoszthatjuk a terheinket. Míg a férfiak gyakrabban beszélgetnek személytelenebb dolgokról, mint például a munka, sport vagy politika, illetve egymás segítése terén is inkább az anyagi természetű vagy kézzelfogható segítségeket helyezik előtérbe, addig a nők számára inkább a társas támogatás érzelmi oldala hangsúlyos. Ugyanakkor F. Lassú Zsuzsa a barátságokról szóló tanulmányában kiemeli, hogy a nemi szerepek átalakulásával a két nem egyre inkább hasonló tartalommal ruházza fel a barátságait.

Jobb adni, mint kapni?

A barátságban adunk és elfogadunk. A reciprok altruizmus elve szerint azért gondoskodunk a másikról, mert feltételezzük, hogy hasonló helyzetben ő is ezt tenné, a megerősítés és csereelmélet szerint azokat a kapcsolatokat részesítjük előnyben, amelyek jutalmazóak, például mert megerősítik a nézeteinket, támogatják az önértékelésünket. Természetesen igen gyakori az önzetlen törődés is, hiszen az együtt töltött idő, a közös tevékenységek nyújtotta öröm, a másik boldogsága szintén jutalmazás.

Karácsony Sándor Dávid és Jonatán bibliai hősök példáján keresztül mutatja be, hogy nem azért adunk, hogy a másik is adjon, hanem azért, mert telik, és mert szeretjük a másikat. Jonatán és Dávid barátságában Dávid volt szükségben, és Jonatán feltétel nélkül adott, mégsem volt benne hiányérzet a barátság egyensúlyát tekintve.

A pszichológia Benjamin Franklin-effektusnak nevezi azt a jelenséget, hogy a szívességkérés és -adás hatására akár ellenségekből is barátok válhatnak. (Benjamin Franklin az ellenségétől kért kölcsön egy ritka könyvet, majd egy hét múlva megköszönte és visszaküldte. Az esetet követően az illetővel jó barátokká váltak.) Úgy tartjuk, hogy az, akinek szívességet teszünk, méltó a segítségünkre és a bizalmunkra.

A barátság legfontosabb jellemzője: önként, szabad akaratomból vagyok melletted, mert értékelem és szeretem azt, aki vagy. 

Sokan úgy vélik, a „diszesek” fogyatékosok. Ezért is dönthetett úgy Simon Dániel Zoltán, hogy az egyik legismertebb közösségi oldalon megtöri a csendet, és megmutatja: a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia nem leküzdhetetlen hátrány. „Átvettem a diplomám. Különösen nagy élmény volt ezt diszlexiával, diszgráfiával együtt élő hallgatóként megszerezni. Külön köszönöm családomnak, barátaimnak a támogatást, nélkülük egészen biztosan nem sikerült volna.

Köszönöm általános iskolai környezetismeret-tanáromnak, aki soha nem hitt bennem, ezzel elindítva a pályán.

Köszönöm azoknak középiskolai tanáraimnak is, akik kinevettek és megszégyenítettek, mondván, »soha nem leszek arra képes, mint más diákok«. Ezzel is szeretnék üzenni minden Saját Nevelési Igénnyel élő társamnak és családtagjaiknak” – írta néhány héttel ezelőtt Facebook-oldalán a fiatal férfi. Sokak fejében tévképzetek élnek a „diszesekkel” kapcsolatban, pedig nem kisebb személyek küzdöttek ezzel a problémával, mint például Albert Einstein, Winston Churchill, Leonardo da Vinci, Picasso.

Nem intellektuális képességhiány

„A diszlexia, diszgráfia az olvasás, írás, illetve a helyesírás zavara. Rendszerint tanulási nehézséget okoz, de ez nem az intellektuális képesség hiányából adódik. Egyéb tünetek is kapcsolódnak hozzá. Ilyen lehet például a jobb- és baloldal tévesztése, ami miatt a térbeli tájékozódás, valamint a térképen való eligazodás is nehezített. Tehát a szorosan vett tanulási problémák mellett az igazi, súlyos diszlexiások egész életükben gondokkal küzdenek, és nem csak az írás, olvasás során” – mondta el portálunknak Krasznár Felícia.

A mesterlogopédus azt is kiemelte, hogy a diszlexia, diszgráfia fejleszthető, persze a javulás tempója, mértéke egyénenként változó. Az a legjobb, ha a foglalkozásokat már óvodás korban meg lehet kezdeni.

Ha felmerül egy gyerekkel kapcsolatban a gyanú, akkor vizsgálja ki logopédus, esetleg fejlesztő pedagógus, majd kapja meg a szükséges fejlesztést akkor is, ha nem tűnik  „súlyosnak” a probléma. Az a terápia során derül majd ki, hogy könnyen javul vagy lassan, hosszú fejlesztésre, illetve könnyítésekre van-e szüksége az iskolai tanulmányai során. Krasznár Felícia hangsúlyozta, ha nem történik meg a diagnosztizálás, akkor elmarad a fejlesztés, így könnyen elképzelhető, hogy a gyerek elkallódik, vagy csak rengeteg energiával jut el az érettségiig. Az viszont jó hír, hogy ha valaki diszlexiával, diszgráfiával bejut a felsőoktatásba, érdekes módon jobban boldogulhat, valószínűleg éppen a más típusú tanulási tevékenység miatt.

Krasznár Felícia sok olyan „diszessel” találkozott, akik nehézségeik ellenére kiváló szakemberekké váltak.

Feltehetően intellektuális teljesítményük segítette őket ebben – vélekedett a szakember. Nagy problémának látja, hogy az oktatási törvény értelmében a diszlexiások és diszgráfiások csak akkor részesülhetnek pozitív diszkriminációban, ha megkapják a szakértői véleményt róla, ezért a diszes problémákat sajnos fogyatékosságként kezelik.

„Harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom”

Péter festőművész és pedagógus, de jól tükrözi a társadalmi méretű problémát, hogy teljes nevét nem vállalta, szeretné, ha kollégái aszerint ítélnék meg, hogy mit alkot, mit tesz, nem pedig a hiányosságai révén.

Ő ugyanis szinte hozzászokott, hogy diszlexiája és diszgráfiája miatt megalázzák.

„Először az alsó tagozatban a tanárok különböztettek meg, mert lassabban tanultam meg olvasni, mint a többiek. A negyedik osztályban a tanárok mellett, akik egyébként gyenge képességűnek gondoltak, már néhány osztálytársam is gúnyolt. Aztán volt olyan pedagógus, aki felső tagozatban többször megszégyenített nyilvánosan: közel harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom, ami a megszokotthoz képest is rosszabbul ment, mert sokkolt a helyzet. Ez rendszeresen megismétlődött. A tanár semmilyen korrepetálást nem ajánlott föl, úgy tett, mintha az én hibám lenne, hogy nem megy jól az olvasás és az írás. Ma már pedagógusként látom, hogy több tanárom mennyire szakmaiatlanul állt a problémához. Beskatulyáztak, gyenge képességűnek tartottak, és nem kaphattam hármasnál jobb jegyet” – mesélt rossz tapasztalatairól Péter. Miközben oktatói a nehézségeit felnagyították, azt, amiben jó volt, a rajzképességét bagatellizálták, azt mondták, a mai világban ez nem érték. Pedig ez volt az, amit az osztálytársai egyöntetűen becsültek benne. Péter ennek ellenére sem kaphatott ötöst rajzból, mert tanárai úgy vélték, ha a többi tárgyból nincs jó jegye, ebből sem adhatnak. Támaszai a szülei voltak, akik biztosan tudták, hogy nem Péter képességeivel van a probléma, és támogatták festői ambícióit. 

„A rendszeres rossz élmény és sikertelenség miatt egy idő múlva csak a minimálist teljesítettem, úgy éreztem, hogy hiábavaló minden küzdelmem, soha nem lesznek velem elégedettek az iskolában, így figyelmem nagy részét a rajzolásra fordítottam.

Először szülői bátorításra kezdtem szakkörbe járni, és ott éreztem meg először, milyen az, amikor elismerik a munkámat, és sikerélményeim vannak.

Jó érzéssel töltött el, hogy olyan közegben vagyok, ahol komolyan vesznek engem is és az alkotásaimat is. Ott megkaptam azt, amit az általános iskolában nem.” 

A tanár ne uralkodjon, hanem segítsen

Péter úgy érzi, egész gyerekkorát megbélyegezte az, ahogy a pedagógusok reagáltak diszlexiájára és diszgráfiájára. „Ha nem lett volna a rajzképességem, nem tudom, mihez kezdtem volna” – mondta. Azóta két diplomát is szerzett, azonban komoly küzdelmet kellett vívnia addig, amíg a felsőoktatásba elért. „Sokkal nehezebb volt egy anyagot elsajátítanom, egy oldalt háromszor olyan lassan tanultam meg, mint egy „normális” ember, de nem volt lehetetlen. Az évek során hozzászoktam, hogy bizonyos dolgokra több időt kell szánnom.”

Péter szerint egy tanár dolga az, hogy bátorítsa a gyereket.

„Szerencsére tudom hasznosítani ezt a sok rossz tapasztalatot a pedagógusi pályán, tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek másra van szüksége, empatikusan állok a gyerekek problémáihoz. Nem uralkodni akarok a gyerekeken, hanem segíteni őket.”

Ne játsszuk meg magunkat, van ebben valami, még ha nem is a világvége eljövetele; mindenki látott már reggel nyolckor síkideg, karikás szemű szülőket a svédasztalos reggelinél percenként felpattanni, akár fegyelmezni, akár balesetet megakadályozni. Emellett valóban nehéz kiválasztani az úticélt, mert a helynek alapvetően gyerekbarátnak kell(ene) lennie, és az sem árt, ha van a közelben könnyen elérhető egészségügyi szolgáltatás. Képtelenség bármilyen előre megkomponált menetrendet és időpontot betartani, s az ember tényleg csomagokat pakol egész nap, amiből elege van, de nem ájulhat be az ágyba, amikor akar vagy éppen összeomlani készül, mert épp akkor kell menni kirakózni.

Mivel a gyerek folyamatos figyelmet igényel egy bizonyos életkorig, valójában a napi rutint idéző „pörgésről” van szó nyaraláskor is, ami nagyon fárasztó lehet – ám okos szervezéssel, illetve mások igényeinek tiszteletben tartásával nagyon is jól sülhet el a történet.

A szülőknek korlátolt szabadságuk van, azt kell maximálisan megélniük. Az énidőbe sok minden beleférhet az olvasáson, a csendes elvonuláson keresztül egészen egy maraton lefutásáig a Balaton partján.

Mindezt mások és saját tapasztalatok okán írom, ugyanakkor mégsem éreztem soha – még a jogos bosszankodások idején sem –, hogy összeomlott volna a világ amiatt, mert alkalmazkodnom kell a gyerekem akaratához, igényeihez. Szóval ne higgyünk az idealizált képet festőknek, de a károgóknak sem!

Az egó lecsendesítése

Jó időbeosztással és odafigyelő együttműködéssel, valamint – és ez a fontosabb – szemléletváltással simán levezényelhető pozitív mérleggel a kisgyerekes nyaralás is.

A szülőknek először is ismerniük, majd tiszteletben kell tartaniuk egymás igényeit, ami valóban sokaknak gondod okozhat ebben az egészen elképesztően egoista világban.

Egyáltalán nem olyan nehéz dolog váltott műszakban a gyerekkel együtt lenni, az pedig már tényleg csak a lehetőségek és a fantázia kérdése, hogy a hétköznapokban oly kevés közös időt mivel sikerül megtölteni.

Akadnak szülők, akiknek rangon aluli megnézni a gyerekkel egy bogarat vagy hangyát a homokban, esetleg szedni egy kis füvet a kecskének, a lócitrom a lovardában pedig az eltartott kisujj halálos ellensége.

Pedig elképesztő élmény látni, ahogy a kisember ilyen apró momentumok mentén is a világ felfedezésének útján jár; tele van gesztussal, rácsodálkozik a világra, kilép Bogyó és Babóca világából. Mozog és csíp? Igen. Büdös? Igen. És? Óriási dolog neki egy tó partján arról beszélni, hogy milyen halak élnek a vízben s hogy szabad-e megfogni a csibort vagy nem.

Persze nem könnyű kiszállni a napi darálóból, majd egyik napról a másikra lecsendesedni, fókuszt váltani, és a világ legtürelmesebb emberévé válni. Viszont aki nem ismeri fel a lehetőséget a közösen eltölthető időben, az megismételhetetlen pillanatokkal lesz szegényebb. Mobilpittyegés nélkül ücsörögni a tónál a gyerekkel, egy darab félig elrohadt náddal szórakozva – az életet csak teljesebbé tudja tenni.

A szabadság nem vész el, csak átalakul.

Azon érdemes gondolkodni, hogyan lehet a legtöbbet kihozni ebből a néhány hétből, mivel lehet megtölteni azt a bizonyos élményládát úgy, hogy azt a szűkösebb időkben is bátran ki merjük nyitni.

Szerintem az akkori vizsgáztatók ma is belőlem élnek. 

A vizsga szóbeli része egy fordításból állt, amit a kétszemélyes vizsgabizottság előtt magyarul kellett előadni. Ez állt a szöveg tetején: Ушинский – великий советский педагог.  Usinszkij, a nagy szovjet pedagógus.

Ki az az Usinszkij? Kellemesebb témára számítottam, nem pedig egy vadidegen, szovjet pedagógusra. Szutyejevre például, a vidám mesék írójára. Mindenki más jobb lett volna. Akár Makarenkó is. 

Hornyák tanár úr, a drága ember biztatóan nézett rám. Ha mindent lefordítok, a vizsga sikeres. Mindent lefordítottam. A szótár tüzet fogott a kezem alatt a lapozgatástól, nem adtam fel. Az előttem vizsgázó épp Szutyejev három kiscicájáról cseveg. Pont ő, a lógós trehány húzta ki, én meg itt vergődök a nagy szovjet pedagógussal.

Én következem. 

Hornyák tanár úr bólint. Kezdhetem. 

– Füles, a nagy szovjet pedagógus...

– FÜLES???

Elbizonytalanodom. 

– Igen, gondolom, az. Usi oroszul a „fülek”, Usinszkij meg szerintem Füles.

Tanár úr lehajtott fejjel küzd a nevetéssel, a másik vizsgáztató harsányan röhög. 

A többit törölte az emlékezetem. 

Az index szerint a vizsgám sikeres volt.

Konsztantyin Dimitrijevics Usinszkij (1824–1870) jelentős, széles látókörű pedagógus volt, többek között felhívta a figyelmet az ember megismerésének, a pszichológiának a jelentőségére a pedagógiában. A nevelést olyan céltudatos tevékenységnek tartotta, amely kialakítja az „emberben az embert”.  A nevelőnek, oktatónak nemcsak a tapasztalati tényekből levont törvényeket kell ismernie, hanem alkotó művésznek is lennie kell. Van néhány örökérvényű megállapítása, például ezek: „Mennél fiatalabb az, akinek a képzésén a nevelő fáradozik, annál több pedagógiai ismeretet kell megkövetelni a nevelőtől.”   „Teljesítsétek az ember minden kívánságát, de fosszátok meg életcéljától, s meglátjátok, milyen szerencsétlen és jelentéktelen lénnyé válik.” 

Kép forrása