A két sérült kislány állami gondozásba kerül, csupán Andi nevelkedik egyéves kora után négy idősebb testvérével a szülői házban, ahol inkább csak az apa viseli gondjukat. Eszter és Bea öt évig csecsemőotthonban él Gyulán, onnan a Vakok Óvodájába, majd Iskolájába, illetve a Mozgásjavító Diákotthonba kerülnek Budapestre. A család ekkor már nem is érdeklődik felőlük. Végül hét évvel idősebb nővérük, Szilvi és az édesapjuk keresi meg őket. Anyjuk addigra már más férfihoz költözik, az öt ép gyerek az apánál lakik. Eszti és Bea néha „otthon” kötnek ki egy-egy hétvégére. A betyárvilág zord érzelmi viszonyai között is jobb nekik ott lenni, ha csak rövid időszakokra is, mint bármelyik intézetben.

Tölgyesi Ágnes filmjét 1999-ben láttam, és napokig a hatása alatt voltam. Pár héttel később egy ünnepségen megláttam Geszti Esztert. Megismerkedtünk, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Az elmúlt 19 évben kedvessége és életszeretete semmit sem változott, pedig nem kis terhet cipel a vállán.

– Mielőtt mi, a hét testvér megszülettünk volna, három kicsi gyerek meghalt a családban. Anyu egyedül hagyta őket a házban, ők meg találtak egy doboz gyufát… Talán emiatt a tragédia miatt hanyagolt el minket. Ráadásul tíz gyerekéből kettő másvalakitől született, amíg a férje a katonaságnál, aztán börtönben volt. De Apu becsületére legyen mondva, ezeket a gyerekeket is a nevére vette. Én egy ilyen családból származom. Az első öt évem kiegyensúlyozott volt, mert annak ellenére, hogy milyen sztereotípiákban gondolkodunk az intézetekről, a mienk nagyon jó volt Gyulán. Csodálatos emberek vettek ott körül, szívből törődtek velünk. Akkor még tartottuk a kapcsolatot a családdal, Apu és főleg Szilvi látogatott minket. Emlékszem rájuk, bár az arcukra nem, csak a ruháikra.

– Ekkor lettél teljesen vak?
– Hároméves koromig láttam valamennyire. Valójában nem is tudom, milyennek születtem. Macus, a gondozóm írt rólam egy naplót, abból kiderül, tudták, hogy baj lesz a szememmel. Vannak emlékeim arról, hogyan dolgozom fel a vakságot. Először csak ültem, és figyeltem a környezetemet. Ha valaki bejött, megismertem a hangjáról vagy a járásáról, az könnyen ment. Nagyszerű szakemberek voltak az otthonban, megtanítottak egyedül boldogulni. A gyerekek sok problémán simán átlendülnek, és ez nekem is sikerült. Tegnap még láttam, ma meg már nem látok, és kész. Vannak emlékeim a színekről, és ez óriási ajándék.

– A csecsemőotthonból aztán Budapestre kerültetek, idegen környezetbe.
– Ötévesen én a Vakok Óvodájában, Bea pedig a Mozgásjavítóban kötött ki. A családdal addigra valahogy megszakadt a kapcsolat, nem is tudták, hogy áthelyeztek Gyuláról. Ezt az időszakot nem élném újra. Az intézetben azt láttam, hogy mindenkit hazavisznek pénteken, meg hogy jön a nagymama etetni az unokáját, és ez nekem nagyon fájt. Igaz, legalább egymásnak ott voltunk a hétvégeken Beával. Ő sokat sírt, én csak mérges voltam. A nyári szünet mindig hosszúnak tűnt, és az összes táborba el kellett mennünk.

– A filmben már komfortosan mozogtok a csárdaszállási közegben. Mikor jártatok ott először?
– Hétévesen utaztunk először haza, mert közben Apu és Szilvi megkerestek minket. Anyu egy másik férfihoz költözött a faluban. Néhány évig hazajártunk. Odamenni jó volt, visszajönni nem.

– A film egy látszólag idilli ponton ér véget, mintha rendeződött volna a viszony anyukáddal is.
– Látszólag… de ő továbbra se törődött velünk. Tizenévesen már utáltam hazajárni, mert Szilvi elköltözött, családja lett, és nekem ő jelentette a bázist. Apu egyre jobban ivott, és nem figyelt a gyerekeire. Elitta azt a pénzt, amit utánunk kapott az államtól, emiatt sokat veszekedtünk. Pedig egy ideig aranyos apukám volt. Reggel hallgatta a rádiót, közben felemelt, és megcsikizett a szakállával. Ez a kép máig nagyon elevenen él bennem.

– Az intézeti élet a felnőttkorig tart, onnan már egyedül kell boldogulni. Ez nagy lépés lehetett.
– Érettségi után úgy maradhattam a lakásotthonban, ha tanultam továbbra is. Jelentkeztem pedagógia szakra az ELTE-re, az alapképzést meg is csináltam, de nincs mesterfokozatom. Rengeteg munkát tettem bele így is. Nemcsak megtanulni kellett, hanem beszerezni, összeszedni, beszkennelni 400 oldalas könyveket, hisz a legtöbb anyag csak síkírásban létezik. Ennyi telt tőlem, elfáradtam. Közben a számlámon összegyűlt pénzen vettem egy pici lakást.

 

Sokáig nem találtam munkát, ettől depressziós lettem. Szembesültem vele, hogy ha választani kell egy látó és egy vak munkatárs között, nyilván mindenki az előbbit választja, függetlenül a szakmai felkészültségtől. Szívesen lettem volna műfordító, hisz tudok olaszul és angolul. Vagy zenész, de az egy éhező szakma. Vak művész… és akkor mi van? Mentem volna iskolai asszisztensnek, de nem vettek fel sehova. Végül dolgoztam a Láthatatlan Kiállításon, vállaltam telefonos munkát, és most az egyik legpatinásabb étterem rezervációs asszisztenseként dolgozom, otthonról.

– A család többi tagjával milyen a kapcsolatod?
– Beával napi szinten beszélünk telefonon, ő is Budapesten él a párjával. Gyöngyi a családjával Németországba költözött, Andi, Szilvi és a fiúk az Alföldön maradtak. Jóskát és Attilát akkor látom, ha hazamegyek a nagycsaládi összejövetelekre. A fiútestvéreim el se tudják képzelni, miként boldogulok a nagyvárosban. Szilvi volt már itt, ő tudja, hogyan élek, ráadásul mindig őt hívogattam kezdő koromban, amikor például elrontottam a lekvárt… Apu pár éve meghalt, Anyuval néha találkozom, de nem tud velem beszélgetni, nem érdeklődik felőlem. A testvéreimmel viszont erős a szeretetkapocs.

– Innentől hogyan tovább?
– Titkos vágyam, hogy zene- vagy meseterápiával foglalkozzam, de ez most nem fér bele az időmbe. Együtt élek a párommal, Ákossal, ő gyengénlátó. Talán egy napon gyerekünk is lesz. Dolgozom, emellett énekelek, furulyázom és fuvolázom egy népzenei együttesben, tandembiciklizem – megcsináltam már a Békéscsaba–Arad túrát is! –, erősítek és futok. Célom ugyanis a félmaraton, a 10 km-es futás már nem kihívás. Párban futok egy lánnyal úgy, hogy a kezünkben tartunk egy cipőfűzőt, ő az egyik, én a másik végét. Kiválóan működik a dolog! Amikor a látás kiesik, a többi érzékszervünkre jobban figyelünk.

Ha a szobából azt hallom, hogy Ákos turkál kint az egyik fiókban, szólok neki, hogy az olló a másikban van. Néha azzal szórakozunk, hogy kérdezi, szerintem mit csinál, és el van hűlve, hogy tudom. Ha főzök, akkor a tapintás, a sűrűség, az illatok vezetnek. A konyhafelújításnál a kezemmel nézem meg az új szekrényt. Ha tévézem, a hangokra hagyatkozom, bár a mai filmeket kevésbé élvezem a túlzott hangeffektek miatt.

– A Láthatatlan Kiállítás egyik érdekessége, hogy nincsenek tiltott kérdések. Ezt te magad is így gondolod?
– Nem szeretem a tabukat. Ha elmegy mellettem egy család az utcán, és a kisgyerek feltesz rólam egy kérdést, sokszor lehurrogják a szülők azzal, hogy nem szabad ilyet kérdezni. Pedig nem haragszom érte, sőt. Ha alkalmam van rá, szívesen elmondom, mi van velem. Ha nekimegyek egy kisgyereknek az utcán, leguggolok hozzá, és úgy kérek tőle elnézést. Igyekszem nyitni az emberek felé.

– Előfordul még, hogy mérges vagy a világra?
– Ha megnézem ezt a filmet, visszajön az akkori szomorúság… De kibékültem a helyzetemmel, mert biztos vagyok benne, hogy mindennek oka van. Mindenki viszi a maga keresztjét, ami hol könnyebb, hol nehezebb, ebből is erősödöm. A testvéreimmel nagyon szeretjük egymást, így, távolról is. Ez a kötelék az egyik legfontosabb megtartó erő.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Az adventi hangulathoz egyre inkább hozzátartoznak a vásárok is. Miben más az Önök vására, mint a többi?
– A mi vásárunk csupán egynapos, különlegessége, hogy minden hazai családszervezet összefogásával valósul meg, ami egyedülálló a civil szférán belül. A vásárban csak petákkal lehet majd fizetni és minden eladott termék után a bevétel száz százalékban kerül majd a támogatott szervezethez.

– Három éve hogy fogalmazódott meg a jótékonysági vásár gondolata?
– Gyermekkoromban minden karácsonykor átéltem azt a csodát, hogy édesanyám különböző jótékonysági eseményekre készült, otthon tele volt a lakás szép és finom karácsonyi apróságokkal, amelyeket erre a célra készített. Így nőttem fel, mindig kötődött a karácsonyhoz a jótékonyság a szívemben. Régóta terveztem, hogy összefogva a hazai családos civil szervezeteket, megvalósítsunk egy jótékonysági eseményt. Három évvel ezelőtt felkerestem a szervezeteket, amelyek egytől egyig igent mondtak. Ez hatalmas erő!

– A vásár fővédnöke a köztársasági elnök felesége. Ő miként vesz részt a jótékonysági eseményen?
– Hálás vagyok Herczegh Anita asszonynak, hogy minden évben számíthatunk a jelenlétére és a támogatására. Ő ilyenkor reggeltől ott van velünk és saját kézzel készít adventi koszorúkat. Lehet közösen is alkotni vele, ez tavaly is nagyon népszerű volt!

– Számtalan csoportja van a szükséget szenvedőknek. Idén a Jel Alapítvány számára gyűjtenek. Miért érzi fontosnak, hogy a siket és nagyothalló gyermekekre irányítsa a figyelmet?
– Minden évben más célt támogatunk, első alkalommal a Tűzoltó utcai klinikán gyógyuló daganatos gyerekeket és családjaikat segítő Őrzők Alapítványnak, tavaly a koraszülött kisbabák és családjaik segítését szolgáló Melletted a Helyem Egyesületnek gyűjtöttünk.

Minden alkalommal olyan nehéz helyzetben lévő társadalmi csoportokat szeretnénk támogatni, ahol egyszerre jelent segítséget kicsinek és nagynak a befolyt összeg – ez a jótékonysági vásár központi gondolata. Nem is lehetne másképp, hisz családszervezetek vagyunk itt így együtt, mindig a család egészére kell, hogy tekintsünk.

 

Egy siket vagy nagyothalló családtag számára a jelnyelv jelenti a legfontosabb kapcsolatot a rokonok és a külvilág felé, ennek elsajátítása hatalmas segítség a mindennapjaikban. Kevés szó esik ezekről az emberekről, az ő küzdelmeikről, idén rájuk szeretnénk irányítani a közfigyelmet. Akinek van füle a néma kiáltást is meghallani, átérzi a téma fontosságát.

– Mi az üzenete annak, hogy épp a családok fognak össze, hogy segítsenek?
– Mindig a családok jelentik az elsődleges segítséget, ha valaki bajba jut, ezt számtalanszor megtapasztalhatjuk életünk során, pici gyerekkorunktól kezdve. Mi ezt a vásárral szeretnénk kicsit kiszélesíteni, tágabban értelmezni és megmutatni, hogy nemcsak a szűk családért, de a nemzet elesettjeiért is képesek vagyunk összefogásra.

Ha a jó cselekvéséről van szó, mindig érdemes feszegetni a határainkat, és még egy lépést tenni a szükséget szenvedők felé. A családszervezetek harmadik alkalommal mutatnak példát ebben, amivel azt is üzenik a társadalomnak, hogy a család a legfontosabb megtartó közösségünk, sok minden változhat körülöttünk, de a családok harmóniáját óvnunk, erősítenünk szükséges.

– S fordítva: mit üzenhetnek a világnak – különösen az ünnep közeledtével - a csend gyermekei?
– Talán ráirányíthatják a figyelmünket arra, hogy milyen zajban éljük az életünket, mennyi olyan hallható inger ér bennünket, ami eltereli a figyelmünket a fontosabb dolgokról. Az adventi nyüzsgés mellett meg kellene próbáljunk elcsendesedni, és befelé, a hallóban és süketben ugyanúgy megszólaló belső hangokra figyelni. Ebben az áldott csendben találhatunk valódi közösséget embertársainkkal, legyenek bármilyen élethelyzetben is.

A 2015-ben alapított FICSAK alapvetően a fiatalokra, a családalapítás előtt álló és a már kisgyermekes ifjabb generációkra fókuszál. Egyik fő feladata a gyermekes édesanyák, édesapák és nagyszülők tapasztalatain, hiányérzetein alapuló kezdeményezések csatornázása, legyen szó az egészséges életmód kapcsán felmerült problémákról (Egészségfalók), a média esetleges káros gyakorlatai elleni tiltakozásról (legutóbb az egyik kereskedelmi adó műsorával kapcsolatban tettek panaszt a médiahatóságnál), vagy mondjuk az ünnepeink kereskedelmi célú devalválására való figyelemfelhívásról (Ünnepvédők). Az ország több pontján konzorciumi partnerként ott vannak a kisgyermekes édesanyák helybeli, rugalmas foglalkoztatását segítő Család és Karrier Pontokban, egyik kiemelt célkitűzésük a gyermekvállalási kedvvel is szoros összefüggést mutató munka-magánélet egyensúlyának hatékony szolgálata.

Az egyik első dolog volt, amit gyerekként megfigyeltem, amikor a világ működését akartam megérteni, hogy a felnőttek mondataiban a „de” szócska előtti rész sokszor csak elterelés, a lényeg utána jön. „Szeretlek, de már nem úgy” „Én nem akarok beleszólni, de szerintem marhaságokat beszélsz.” „Nem akarom bántani őt, de nagyon csúnya szegény.” „Én nem nézem a Való Világot, de tegnap véletlenül odakapcsoltam.” Az utóbbit egyre többször hallom munkahelyen, villamoson, a sarki boltban és a postán. 

Ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy elindult a Való Világ 9. szériája, a műsoré, amelyet bár „senki sem” követ, mégis kétmilliós nézettséget csinál.

Én nézem, legalább az első néhány napot mindig igyekszem elcsípni. Televíziós műsorszerkesztő vagyok, persze hogy érdekel, mit kell tenni azért, hogy például az általam szerkesztett, értékközvetítőnek szánt Fa Nándor-portrét nézze meg ennyi ember.   

A harmadik epizódnál kapcsolódtam be, és elég gyorsan kiderült számomra, hogy már nem divat fürdőruhában kijátszani a Nagy Testvért vagy önmegtartóztatást gyakorolni. 2018-ban a villalakók puszta létezése, a felszínes szövetségek és ellentétek unalmasak, ezért minél több extrém identitású „játékost” kell verbuválni! Ahhoz képest, hogy a kezdetek kezdetén azt találgatták az emberek a buszon, hogy vajon meddig bírják szex nélkül a luxusbörtön rabjai, ebben az évadban már nem kellett más, csak egy kis szia és helló, aztán már össze is álltak, mint két kicsi legó.

A látlelet

Állítom, hogy a Való Világ szereplői nem tisztelik egymást, mert nem tisztelik önmagukat sem. Ezt illusztrálja az a közjáték is, amit a napokban láthattak a képernyőn a valóságshow nézői. Történt ugyanis, hogy VV Férfi és VV Nő lepedőakrobata-produkcióval készült kukkoló honfitársainknak. VV Férfi a szerelmi mámor elillanása után hirtelen ráeszmélt, hogy ő mégiscsak párkapcsolatban él, a luxusbörtönben lévő kamerák pedig be vannak kapcsolva. VV Férfi először látszólag pánikba esett, később viszont megtalálta a megoldást. Lelkiismeret-furdalását nyomban agresszivitássá konvertálta, és a „kiskifli–nagykifli” helyett nyomdafestéket nem tűrő szavakkal ócsárolta alkalmi partnerét, miközben durván próbálta lelökdösni VV Nőt az ágyról. Azt hinnénk, hogy egy mocskos vagdalkozás következik ezután – de nem. A történet csattanója az, hogy VV Nő hízelegve, alázkodva próbálja visszakuncsorogni magát az őt nem kicsit megalázó VV Férfi kegyeibe.

A találós kérdés a következő: Mikor vált meg VV Nő az emberi méltóságától? Akkor, amikor millió ismerős és ismeretlen szempár előtt szexelt egy vadidegennel? Elvették tőle, amikor hagyta, hogy lökdössék és elküldjék a sarokra? Vagy amikor mindezek után alkalmi partnere szeretetéért kuncsorgott?

Szerintem VV Nő már akkor lemondott a méltóságáról, amikor úgy döntött, hogy saját identitását „VV”-re cseréli, mert a „VV” már önmagában egy méltóságfosztó bélyeg.

 

Felmerül a kérdés, hogy felajánlhatja-e valaki önként a méltóságát, pénzért és hírnévért cserébe?

Kihasználható és eldobható-e valaki a szórakoztatóiparban, akinek esélye sem volt arra, hogy szilárd értékrendje és önbecsülése legyen? Szerintem nem. Ezért tartom a Való Világot a producerek emberellenes bűntettének.

A névtelen, arctalan, gátlástalan és intelligens készítők még a társadalom méltóságát is feláldozzák a profitért.

Ez nem helyes, de legyünk őszinték: be tudjuk tiltatni a Való Világot? Nem. Most legalábbis biztosan nem. Csóválhatjuk a fejünket, hogy hova fajult a világ? Persze, csak az sajnos nem változtat semmin. Tehetünk bármit is annak érdekében, hogy megelőzzük a társadalomra gyakorolt negatív hatását? Szerintem igen! Tehet a szülő, a házastárs, a barát, az osztálytárs, az újságíró – mi magunk tehetünk érte, mindannyian.

Innen szép nyerni!

Első lépésként fel kell ismernünk azt, hogy az emberi méltóságunk az egyik legnagyobb kincsünk. Utána el kell fogadnunk a tényt, hogy képlékeny, vagyis elvesztegethető, sőt, ellopható. A Való Világ azt kínálja fel az embereknek, hogy úgy lehetnek valakik, hogy nem kell tenniük érte semmit, ahelyett, hogy azt erősítené az emberekben, hogy az lesz az övék, amiért megdolgoznak.

Mindenkinek célokra van szüksége ahhoz, hogy legyen önbecsülése. Kitűzött, elérhető célokra és sikerélményre. Baráti társaságokat kell építeni és ápolni, közösségi programokat szervezni, hogy a Való Világ magányos bambulása ne legyen vonzó.

Az újságíró még ennél többet is tehet: alternatívát nyújthat. Ehhez viszont kénytelenek leszünk elengedni azokat a konzervatív formákat, amiket eddig alkalmaztunk. Az értékeket nem! Csak az elavult eszközöket.

A Való Világnak nem számít a tartalom, csak az eladható forma. A Fa Nándorról készített portréműsor értékes tartalom, már csak kell találni neki egy ma is eladható formát. Nyitnunk kell a jövő felé. Ahelyett, hogy értetlenkedünk a mai fiatalokon, inkább meg kellene tanulnunk az ő nyelvükön beszélni. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy újra kell tanulnunk a szakmát. Stúdióbeszélgetések helyett applikációkban, interaktív multimédiás tartalmakban, kreatív eszközökben kell gondolkodnunk.

Ezért felhívom az olvasókat egy játékra!

Készítsenek fotót és posztolják e cikk facebookos megosztása alá, vagy írják le kommentben, hogyan szórakoztak, kapcsolódtak ki aznap ahelyett, hogy megnézték volna a Való Világot. Elküldhetik kommentben itt, az eredeti cikk alatt is. A kommentbe írják bele, hogy „KIKAPCSOL(ÓD)OM” – ebből tudjuk, hogy szeretnének részt venni a nyereményjátékban is. A legtöbb lájkot kapó pályázó egy Családi Móka „ajándékdobozt” nyer, amelyből 60 családi program közül választhatnak nyereményt.

Kár, hogy mára „VV”-vel kezdeni a nevünket kifizetődőbb lett, mint „Dr”-rel, de nincs idő sokáig szomorkodni, mert dolgozni kell azon, hogy fenntartsunk a Való Világ mellett egy olyan világot is, ami nekünk való.

Zsófi három hónapja alig alszik. Este fél kilenc van, épp az utolsó szoptatás után teszi le a kicsit. Tudja, hogy mostantól számítva négy órája van, és ébredhet az éjszakai etetéshez. Hullafáradtan zuhan az ágyba, amikor Péter hozzábújik. Érzi, a férje közeledni próbál hozzá. „Ne haragudj, de semmi mást nem szeretnék, csak aludni pár órát.” Néhány másodperc múlva mély álomba zuhan. Péter csalódottan hallgatja egyenletes szuszogását.

Az egyik leggyakoribb sérelem, amelyet a csecsemőt gondozó pár elszenved, a saját intimitásuk és szexuális életük leépülése. Az újdonsült anyák gyakran képtelenek a babán kívül bármi másra figyelni, megfeledkeznek a párjukról. Míg a nő gyengédségigényét kielégíti a csecsemővel való kapcsolat, addig a férfi egyre inkább kiszorítva érzi magát az anya–gyerek szimbiózisból.

Friss kispapaként Pétert a munkahelyén körülveszik munkatársnői. Az idősebb asszonyok anyáskodva kérdezgetik és adnak tanácsokat a babával kapcsolatban, míg a fiatal, egyedülálló nők szemében nagyot nő, és komoly családfő-pozícióba kerül. Egyik-másik csinos kolléganője hosszabban rajta felejti a tekintetét, ami nemcsak zavarba hozza, de titkon jóleső érzéssel tölti el. Zsófi mostanában annyira mellőzi, mintha nem is létezne számára a gyereken kívül más.

Mit tehet Zsófi és Péter, ha meg akarják őrizni párkapcsolatukat, miközben a baba szeretet- és kötődésigényét is biztosítani kell?

Teljes értékű kispapák

A tapasztalatok és erre irányuló kutatások alapján azok a párok oldják meg legjobban ezt az életfeladatot, ahol valóban megvalósul az édeshármas, vagyis az apuka képes bevonódni a baba körüli teendőkbe. Ilyenkor a terhek jobban megoszlanak: sok kispapa teljes értékű babagondozásra képes, sőt, igényli is a részvételt.

A családi kapcsolatok erősödésén, valamint az anya tehermentesítésén túl az apukákra közvetlenül is jó hatással van a gyermekkel való foglalkozás. Úgy tűnik, nemcsak a párkapcsolatok, hanem a férfiak is hosszabb életűek lehetnek, ha kezdettől részt vállalnak gyermekük életében. A nő tudatos befogadókészsége a számára testileg-lelkileg megalapozott szimbiózisban különösen fontos, hiszen neki kell utat mutatnia párja számára, miként csatlakozhat harmadikként, miből veheti ki szerepét, hogyan találhatja meg a helyét az új családban.

Hadra fogható nagyszülők

Zsófi és Péter sikeresen leváltak születési családjaikról, és kialakították önálló életüket. Most azonban érdemes szorosabbra húzni a kötelékeket a nagyszülőkkel!

 Optimális esetben náluk megbízhatóbb dajkákat keresve sem találhatnak, nemcsak tapasztalatuk, hanem érzelmi odaadásuk miatt is tökéletesen kielégítik a csecsemő igényeit. Fontos szerepet játszhatnak abban, hogy a fiatalok párkapcsolatuk építésével is törődhessenek.

Az előző generációval a pár akkor keveredhet konfliktusba, ha valamelyik fél még nem szakította el a gyermeki viszonylat szálait saját szüleivel. Ilyenkor veszélyes játszmák indulhatnak be, amelyek kikezdhetik az új család alkotta érzékeny háromszöget.

Anyós–meny és após–vej meccsek

A viccek leggyakrabban a feleség, illetve férj szüleit állítják pellengérre, nem véletlenül. Néha a nagyszülők túlzottan bevonódnak a fiatalok életébe, amely felborítja a formálódó egyensúlyt. Az újszülött körül csatarendbe álló nagymamák játszi könnyedséggel száműzhetik vejüket a baba közeléből, és elbizonytalaníthatják menyüket anyaságukban. Lányukkal újraéledhet a szoros életközösség, amely éket verhet a pár közé. Fiukért cserébe az unokájukat követelhetik váltságdíjként. Különösen azok a nagyik veszélyesek, akik egész életüket saját gyermekeik nevelésébe fektették. Bár szomorúan tudomásul vették felnövekedésüket, az új gyermek megjelenésével kárpótlást remélnek veszteségeikért. A nagypapák közül a családfőszereptől megválni képtelen, lányukat a maguk tulajdonának tekintő férfiak igyekeznek megvétózni vejük családfővé válását.

Határok a családban

Az egyik sokszor előforduló hiba, amelyet a csecsemőt nevelő párok elkövetnek, a formálódó gyermeki és szülői alrendszer kiépítésének elmulasztása. A fáradt anyukák hajlamosak a szülői ágyba venni az éjjel is többször szopizó csecsemőt, aki aztán hosszabb távra ott felejtődik a pár intimitásának színterén, gátolva az egyébként is leépült szexuális funkció regenerálódását.

Az anyák nemritkán kevésbé vágyhatnak a szexre ez alatt az időszak alatt, és a bébi még kapóra is jön nekik, mivel hivatkozási alapot biztosít. Súlyos árat fizethetnek azonban, ha nem vesznek tudomást társuk igényeiről. Az ilyen helyzetek ugyanis bevonzzák a nem kívánt harmadikat. Az egyik családtag kirekesztése meglazítja a család körüli védőpajzsot, és hamar megjelennek a betolakodók!  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezután rendszerint arra jutok, hogy annál izgalmasabb egy óra, minél változatosabb. Legyen benne egy kis videó, a tanár ne szövegeljen húsz percnél többet, legyen páros vagy csoportmunka, továbbra is kérjem ki a véleményüket a művekről, az óra anyaga kapcsolódjon az diákokat érdeklő témához, a tananyag kötődjön a hétköznapokhoz, a híradó vagy az online magazinok szalagcímeihez, egy mémhez vagy egy popslágerhez.

A mai tanár olyan, mint egy producer, egy menedzser, egy DJ és egy rendező keveréke, aki egy pörgős kis estét (értsd: délelőttöt) rendez a diákjainak.

De akár nevezhetnénk reklámszakembernek is, aki egy ma már alig eladható árut próbál rásózni a közönségre: az irodalmat. Ha pedig ezt ügyesen csinálja, a diákok rájönnek, hogy az irodalom egy termék, ami hasznos az élethez, akár egy régi kávédaráló. Rájönnek, hogy nemcsak kávét lehet darálni vele, hanem cukrot is, amiből porcukor lesz!

Ezekből okulva ezt az évet ritkán kezdtem úgy, hogy „nyissátok ki a tankönyvet vagy a szöveggyűjteményt az adott oldalon”. Inkább vetítek egy videót, egy klipet, mondok egy sztorit gondolatébresztőnek, mindenképpen a jelenből indulok el, hogy eljussak száz vagy kétszáz évvel korábbra. De az is lehet, hogy felvillantok egy fotót, mert ez az Y-on túli generáció sokkal inkább képekben gondolkodik, mint mondatokban.

Vegyük példának Móriczot! Dögunalom szegény a mai tizenéveseknek, vagy legfeljebb a Tragédia után azt mondják rá: „ez egy beteg állat”. Legtöbbször egyébként tényleg ez hangzik el, amikor véleményezni kell a novellát vagy a Barbárokat. A tanterv szerint még egy regényt is olvastatni kellene népies, brutalitásra hajlamos Zsigánktól. Ilyenkor számba kell venni, milyen lehetőségeink vannak, hogy életet leheljünk a szövegbe, adott esetben a Rokonokba.

Semmiképpen se áruljuk el, hogy az óra témája egy regény lesz, pláne azt, hogy Móriczé!

A tananyag egy ijesztő fogalom, így előnyünk származhat abból, ha nem tudják, ők most éppen tanulnak-e.

Ezért valami könnyeddel és közelivel kezdek, például Bödőcs Tiborral. Ő nálam sokkal jobb a stand up comedy-ben, és erősebben leköti a figyelmet, mint egy tanári monológ. Ráadásul Addig se iszik című paródiakötetében Retyerutyák címen parodizálta, aktualizálta a Rokonokat. 

Ezután már lehet beszélni arról, hogy mi a témája az írásnak, hogyan viszonyul például a politikához Bödőcs paródiája. Amennyiben bátor magyartanárok vagyunk, semmiképpen se vetítsük le végig a videót. Ne feledjük, a dolgunk az érdeklődés felkeltése, és ha hagyunk egy kis hiányt a szenzációéhes tanítványokban (erre nevelte őket a világ), akkor maguk állnak neki kutatni.

 

Ám ilyenkor még mindig nem vagyunk Móricznál, de talán már érdeklődnek a termékünk iránt. Érdemes hát részleteket olvasni a Rokonokból csoportmunkában, vagy igény szerint együtt is, majd ezt közösen megbeszélni, értelmezgetni. Az írásnak ilyenkor már presztizse van előttük, de nem a szöveggyűjtemény, a tanár vagy a tankönyv miatt, hanem mert egy számukra ismert celeb, sztár, idol is ugyanezzel foglalkozott.

„Mekkora királyság már, hogy a Bödőcs így megírta ezt” – mondják, és már Bödőccsel el is adtuk Móriczot.

Elképzelhető, hogy ekkor már sokan érzik, erre ment ki a játék, megint olvasniuk kell. Fintorognak, homlokot ráncolnak, és legszívesebben elővennék a mobilt, hogy rögtön posztolják: unják magukat. Ezért érdemes ügyelni a mértékre és a megfelelő részletekre. Csak néhány bekezdést bír el a türelmük, hiszen ők már nem hasábban, sorban, oldalban, hanem Facebook-posztban, Insta-posztban vagy Twitter-üzenetben gondolkodnak. Ha ezek a bekezdések olyan témáról szólnak, mint a hírfolyamuk, nyert ügyünk van.

„Maguk vesztegettek-e már meg valakit?” – kérdezem tőlük. Felháborodva mondják, hogy ők még kicsik ehhez. Ilyenkor szoktam kivetíteni három lehetőséget, amelyek közül kiválasztják azt, amelyik véleményük szerint korrupt:

1. egy politikus egy cég élére juttatja a barátját, akitől szívességet vár el

2. a beteg hálapénzt ad az orvosnak a jobb ellátás reményében

3. a diák érettségi előtt ajándékot ad a tanárnak.

Ekkor indul meg igazán a vita – főként a második és a harmadik esetről. Lassan-lassan, egymás véleményét hol kiegészítve, hol ellenpontozva eljutnak addig, hogy mindhárom eset korrupt. A hálapénz ugyanúgy, mint a diák ajándéka, aki egy jobb érettségi osztályzatban is reménykedhet. Ha mindezt az érettségi után adná, már nem lenne félreérthető. Ebben nem ért egyet mindenki, de nem is ez a cél, hanem a véleménykülönbség elfogadása, a hozzászólás és a türelem gyakorlása. Már nem ordítják le egymást, mint néhány évvel ezelőtt, hanem várnak, amíg szót kapnak.

A magyartanárnak csalnia kell, hogy sikeres legyen. Ehhez ismerni kell diákjai igényeit, fogyasztási szokásait, és magának is egy kulturális szolgáltatást kell nyújtania. Móricz jól csomagolva egy menő termék. Retrós íróbácsi, akivel még mindig foglalkozik a showbiznisz.

A felserdülő lányok számára maga volt a teljes élet mindaz, ami abból a naplóból kimaradt, vagy a felnőttek számára csak margóra illő epizódnak tűnt: játékok, álmok, titkok, tervek, öröm és csalódás, barátság és elhidegülés. A „Kis lányok a nagy viharban” egy édesanya beszámolója a gyermekei és gyermekei barátai által akarva-akaratlan megélt eseményekről. Olyan olvasmány, amelyet szerzője krónikásként csak papírra vetett, hisz fejezeteit végső soron a történelem diktálta…

Az író tapintatosan megváltoztatta a személyneveket (hiszen a könyv első kiadásakor a legtöbb szereplő még élt), de ezen túl az írói fantázia csupán átszőtte a valóság fonta szálakat itt-ott, a terjedelem, a gördülékenység érdekében, hozzá azonban nem tett a történtekhez, sem el nem vett belőlük. Ez a könyv hiteles lenyomata, vázlata, szinte filmje annak, ahogy a Bánát és a Partium polgári családjainak gyermekei a háborús hátországban tizenéves kisgyerekekből huszonéves fiatalokká váltak. A könyv értéke – és talán nehézsége is –ez a valóságba-gyökerezettség. A nagyléptékű külső valóság áttűnik a lassú, kisléptékű, gyermekszobai jeleneteken, ahogy a gyermek, a serdülő – ráadásul az akkori serdülő! – mellé kényszerülünk „lekuporodni”, s ahogy ettől „fölkel a világ” az olvasó körül. Igen, voltak, léteztek gyermekek, akik valóban úgy éreztek, gondolkodtak, beszéltek és viselkedtek, akik úgy fogadták a történelmi hullámverést és úgy álltak helyt az eseményekben, ahogy ebből a könyvből megismerhetjük.

A mai kor történelmének háborúit, erkölcsi és anyagi válságait, gazdasági nehézségeit nézve is értékes üzenetet hordoz a könyv: a történelem résztvevői hús-vér emberek, köztük kisgyermekek, serülők, fiatalok. Ők nem sajtóhírekből – vagy évek múltán történelemkönyvekből – olvasnak a korukról, hanem a történelem viharai közben lesznek szerelmesek, csalódnak, házasodnak, gyászolnak, játszanak. Gyakran azt játsszák, amit a felnőttek: háborúsdit…

Időutazás a „Kis lányok a nagy viharban”. Jó utat az olvasónak!

Niamessnyné Manaszy Margit: Kis lányok a nagy viharban.
Szent István Társulat, Budapest, 2018. 152 o.

Ma a sorozatok aranykorát éljük. Ez az a műfaj, amely a legtöbb kultúrfogyasztó emberhez eljut, és megnyugtató látni, hogy a magyar sorozatkészítők is felvették a lépést a világelittel, miközben a saját hagyományokat sem feledték el. Aki látta a Terápiát, tudhatja, mire célzok, hiszen elég csak a kritikákat végigolvasni: a szakmát zsebre tette a három évadból álló történet. (Igaz, külföldi licencet követett: a Be Tipul című izraeli sorozat alapján készült. Ennek a szériának számtalan külföldi remake-je született, többek közt az In Treatment, az amerikai változat. A magyar verziónak Tasnádi István volt a vezető írója.) Dargay András terapeuta a történet végére kissé kiég – de legalább elindul a szabadságot jelentő hídon. Nagy remény ez a magukat kicsinek érző és a felmérések alapján igen pesszimista magyaroknak, akinek évtizedeken át a szájába rágták a Szomszédok szereplői, melyek a legfontosabb problémák az életben, és mik erre a biztos válaszok.

A Terápiánál is nagyobb dobásnak tűnik az Aranyélet. Ez a sorozat ugyancsak külföldi minta alapján íródott: a finn Helppo elämä (magyarul: Könnyű élet) című sorozatból indult ki. „Az első rész dramaturgiája és végkifejlete eléggé emlékeztet a finn eredetire, de a második résztől már teljesen másképp folytatódik a cselekmény” – mondta Krigler Gábor showrunner – vagyis a sorozat fő alkotója, egyben az HBO magyar igazgatója. Az Aranyélet három évadával olyan hatással lehet a kultúrafogyasztó magyarra, mintha mindent egyszerre megkapna, ami eddig hiányzott neki: költségvetést nem kímélő akciójeleneteket, meglepő fordulatokat, jellemfejlődést, minőségi vágást, vizuális és hangeffekteket és a rákérdezést évezredes emberi értékekre. Megkapja ezen kívül a Rokonokat, egy kis Keresztapát, a Szomszédokat, de még görög tragédiából is akad jócskán az egyes epizódok között.

Mi tartja össze a családot? – ezt kérdezi tőlünk végig az Aranyélet.

A család gazdasági közösség, ahol a közös jólét biztosítja az összetartó erőt? Ezekre két és fél évadnyi gengszterkedés adja meg a választ, miután az egész család legalább annyira besározta magát, hogy kijár nekik fejenként tizenöt év börtön. Egymás ellen is olyan bűnöket követnek el, mintha az Antigonéról lenne szó, ahol Kreón csak akkor látja be a hibáját, amikor már majdnem mindenkit a sírba taszított maga körül. Mindenki elárul mindenkit, aztán jöhet a katarzis – a teljes pusztulás vagy a megbocsátás. Lassan bukkannak felszínre a múlt eseményei, amelyek megmérgezik a jelent, és mindenki várja a megnyugtató befejezést.

Az Aranyélet a családi téma mellett erős közéleti állításokat is megfogalmaz, például a politika működéséről és arról, hogy „mindenki szem a láncban”, hogy a korrupció elkerülhetetlen, ha komoly ambíciókkal rendelkezünk a vagyon- és pozícióhalmozásban. Ha valaki gyorsan szeretne tetemesebb vagyonra szert tenni, akkor nincs középút, le kell mondani a becsületről, az erkölcsről. A sorozat olyan világosan, mégis meggyőzően mutatja be mindezt, mintha olykor Móricz Zsigmond regényének, a Rokonoknak az adaptációja lenne. A főhős, Miklósi Attila próbál becsületesen élni, megjavulni, de belátja, hogy nem lehet. A barátok, a közeg visszahúzzák ők, és nem tud szabadulni a pénz bűvöletéből. Megbocsát-e neki a néző, ha tudja, hogy mindezt a családjáért teszi? Meghozná-e ugyanezeket a döntéseket a hétköznapi ember hasonló élethelyzetekben, aki szintén a gazdagság okozta aranyéletről álmodozik a mindennapokban? Megér-e ennyi áldozatot a jólét? Túléli-e a legsötétebb bűnöket a család intézménye?

 

A sorozat leszámol a filmbéli keresztapával, az Anger Zsolt alakította figurával, és helyére teszi a becsület és fertő között ingadozó családapát, a Thuróczy Szabolcs által megformált Miklósi Attilát. Az apa- és a keresztapaszerep azonban az Aranyéletben nem fonódhat össze. A harmadik, záró évad segíthet megérteni ennek okát.

Az utolsó előtti részben egy görög drámába csöppenünk. Az egy térben, egy nap alatt zajló, minimális eseményt tartalmazó utolsó előtti epizód felülírja minden várakozásunkat. Valódi tetőpontja ez a drámának, ahol közel kerülünk egy apagyilkossághoz, egy testvérgyilkossághoz, és a görög színjátszás évezredes témái térnek vissza új köntösben, huszonegyedik századi módon, miközben a nézők többségének talán fogalma sincs erről. Az Aranyélet bemozdítja a kultúrát, Szophoklész ujjong a sírjában, az olvasott ember erősen bólogat, hogy ráismert egy mémre. Az irodalommal kevésbé fertőzött néző pedig kap egy olyan kulturális csomagot, amelynek eredetéről fogalma sincs, de élvezeti értéke kimagasló.

Éppen ettől kiváló az Aranyélet, hogy képes a hagyományt és a jelen valóságát egységgé gyúrni, és olyan kérdéseket tenni fel a nézőnek, amelyeknek a szavatossága tízezer év.

Ezért aki csak az aktuálpolitikai utalásokat hámozza ki a három évadból, az szegényebb lesz egy évezrednyi kérdéssel.

Ezt a kiválóan felépített építményt zúzza össze az utolsó rész, amely Szophoklész szintjéről sajnos a Szomszédok világába vezet vissza minket. A zárásban ugyanis azt a gesztust fedezhetjük fel, mint amikor Lenke néni kitekint, belenéz a kamerába, és megmagyarázza, mi a helyzet. Az utolsó epizód szájbarágósnak tűnhet. Azt gondoljuk, hogy a magyar ember mindenképp éhezik valamilyen szintű magyarázatra, útmutatásra? Hogy szereti az egyszerű igazságokat, a levont következtetéseket, az iránymutatást? Ahol évtizedeken keresztül megmagyarázta neki a tanár néni, hogyan kell olvasni a verset, mit gondolhatott a költő – akkor jobb, ha egy sorozatban is irányt mutatunk a nézőnek? Meg is kapjuk a végén a nagy tanulságot a becsületről és a családról, és rájövünk, a gengszterkedés, a keresztapáskodás csak díszlet volt mindehhez.

Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha az alkotók a végén sem engednek a Szomszédok ellenállhatatlan csábításának ebben a különben kiemelkedő, új magyar sorozatban.

Herczku Ágnes „Hozomány” – Erdélyi népzene régen és most / Visa

című lemeze alapján

Bemutató: 2018. december 19. és december 20. 19.00

Hagyományok Háza Színházterme (1011 Budapest, Corvin tér 8.)

„Szeretnénk mindennap tort ülni az elmúlás felett.” (Herczku Ágnes)

Herczku Ágnes „Hozomány” című legújabb népzenei albuma egy sorozatnak szánt kiadvány „első fecskéje”, amelyet azzal a szándékkal indított útjára, hogy a bő tizenöt év alatt tett gyűjtőútjain felhalmozott szebbnél szebb dalokat közkinccsé tegye. A lemez – mint az énekesnő minden szólóalbuma – a Fonó Budai Zeneház gondozásában jelent meg. A dupla CD-kiadvány „Gyűjtés” című lemezén a 2005-ös visai úton, Papp Andrástól, Nagy Amáliától, valamint lányaitól, Fodor Juliskától és Lovász Annától gyűjtött dalok és rikoltások válogatása szerepel, a másik, „Revival” című CD-n pedig Koncz Gergely prímás vezetésével, visai énekes és hangszeres népzenei összeállítások.

         

 

Az „Emlékül” című előadás ennek az albumnak a zenei anyagát mutatja be azokkal a visai (Erdély, Mezőség) asszonyokkal, akik a lemezen is hallhatók. De ahogy már Herczku Ágitól megszokhattuk, nem „szimpla” koncertre ül be a néző, hanem – élve a színházi közeg nyújtotta lehetőségekkel és belső fantáziával – egy színházi előadásra, ahol áramlik a zene és a tánc, de egy-egy jelenet erejéig bepillantást enged azokra a kérdéseire és kételyeire, melyek két világ házasításánál (falusi és városi, múltbéli és mostani) törvényszerűen felbukkannak.

Az előadáson a visai zenét és táncot olyan esszenciálisan ismerő és előadó zenészekben és táncosokban gyönyörködhetünk, akik a folklórt kevésbé, vagy egyáltalán nem ismerő nézőnek is felejthetetlen élményt tudnak nyújtani.

 

Zenészek:

Koncz Gergely (hegedű)

Hegedűs Máté „Kishega” (hegedű)

Fekete Antal „Puma”(brácsa)

Fekete Márton „Kispuma” (brácsa)

Molnár Péter (nagybőgő)

Énekesek:

Özv. Fodor Györgyné Nagy Juliska (Visa)

Özv. Lovász Györgyné Nagy Anna (Visa)

Herczku Ágnes

Németh Ferenc

Táncosok:

Baloghné Vatai Barbara

Deffend Irén

Szappanos Tamás

Szél Gábor

Végső Miklós, Harangozó-díjas művész

 

Zenei szerkesztő: Koncz Gergely és Herczku Ágnes

Hangfelvételek: Nikola Parov

Hangmérnök: Mazán Attila, Glaser Péter

Videó és képvetítés: Vörös Menyhért

Műszaki vezető: Jendrics Gábor

Rendezte: Herczku Ágnes

 

A műsor során archív népzenei felvételek hangzanak el Kallós Zoltán és Herczku Ágnes gyűjtéseiből.

A lemez eladásából befolyó összeget Papp András és Nagy Amália családjának juttatják el.

 

Jegyinformáció

Jegyár: 3000 Ft, 2600 Ft

online jegyvásárlás

Hagyományok Háza jegypénztár: (+36-1) 225-6056 vagy [email protected]

– Miért írtál álnév alatt?
– Mert védeni szeretném a kislányunkat és a családomat. A nyílt örökbefogadások általában civil alapítványokon keresztül zajlanak, és alapelv, hogy összeismertetik a két családot. Ez részben jó, részben nem. Mi csak egy héttel a szülés előtt tudtuk meg, hogy kapunk egy kislányt. Előtte egy másik pár öt hónapig „kísérte” a terhes anyát, de aztán visszaléptek, így gyorsan kellett olyan új szülőket találni, aki biztosan vállalják – így esett ránk a választás.

– Milyen előnye van a nyílt örökbefogadásnak?
– Számomra nagyon megnyugtató volt, hogy az anya és aztán a kicsi is mennyire hasonlít rám, ahogy az is, hogy hozzánk hasonló körülmények között éltek. Nem egy mélyszegénységben élő családból „téptem ki” a gyermeket, az anya zokogása közepette, mert nem tudta etetni.

Olyan kisbabát szerettünk volna örökbe fogadni, akinek nélkülünk nem, vagy jóval kisebb esélye lenne a boldog, teljes életre. Ezért sokféle betegséget vállaltunk, származási kikötés nélkül.

Tudtuk, hogy ez azt jelenti: valószínűleg beteg, cigány kisbabánk lesz – mi mégis boldogan vártuk őt.

Szerencsére náluk nem a szegénység volt az indok: a férj azzal a feltétellel engedte meg a nőnek, hogy a családjában, vagyis négy gyermeke mellett maradhasson, ha a házasságon kívül fogant babát örökbe adja. Titkos örökbefogadásnál viszont ezt nem tudtam volna, ezért állandóan nyomasztott volna.

A nyílt örökbefogadás során van lehetőség kérdezni a családi betegségekről is – bár ennek nem sok értelme, mert ritkán mondják el, ahogy a titkos örökbefogadásnál is csak a legritkább esetben írják le. Ott a kezedbe nyomnak egy gyermeket, és nem tudhatod, anyja esetleg kábítószerezett vagy két nagyobb testvére értelmi fogyatékos, netán leukémiában halt meg – ezek csak a későbbiekben derülnek ki esetleg. A nyílt örökbefogadásnál legalább látod a családot, és lehetőséged van a kérdezésre. Én láttam egy életerős cigány nőt és négy nagyobb, láthatóan értelmes testvért, ami megnyugtatott. Ez volt a jó oldala…

– És mi volt a hátránya?
– Hogy mi lesz utána. Akár nyílt, akár titkos örökbefogadásról van szó, az anya hat hétig meggondolhatja magát. Engem egyszer fel is hívott ezalatt… Egyáltalán nem volt jó érzés. Akkor is, ha nem a gyermeket kérte, hanem pénzt. Ezt elvileg nem szabad, sem engem hívni, pláné nem zsarolni, úgyhogy gyorsan az alapítványhoz tereltem a dolgot, és ők profi módon rövidre zárták. De nem voltam nyugodt a hátralévő időszakban. És teljesen utána sem, mert a nő azt állította, hogy a vér szerinti apja keresteti a gyermeket. A kórházban és utána is.

 

– Mire van joga a vér szerinti szülőknek?
– A mi esetünkben az apának semmire, hiszen nem ismerte el sajátjának a gyermeket. Az anya viszont minden születésnapra kérhet fényképet és megkérdezheti, hogy van a gyermek. És a „mienk” meg is teszi minden évben – elvileg csak az alapítványon keresztül, de már engem is hívott közvetlenül.

Ennek célja, hogy a gyermek ne idegenként álljon az anyja előtt, amikor majd egyszer találkoznak – erre 18 éves kora után van lehetőség, az ő kérésére.

Ez később talán valóban könnyebbség lesz, most viszont nehéz. Engem nyugtalanít, hogy valaki állandóan gondol rá, és ki tudja, esetleg milyen butaság jut az eszébe. Van egy rossz érzésem azzal kapcsolatban is, hogy nemcsak a maga számára kéri a fényképeket, hanem az apa miatt is.

Jogilag tehát egyiküknek sincs semmilyen lehetősége arra, hogy visszaszerezzék a gyermeket, de mivel elérhetőek vagyunk az anya számára, nem vagyok teljesen nyugodt. Hallottunk már gyermekrablásról, ha nem is örökbefogadás kapcsán. Bár a három telefonhíváson kívül – engem hívott fel, amikor elfolyt a magzatvize, nem a kórházat, és szülés után is felhívott, hogy ugye nem hagyjuk a kórházban a babát – nem történt semmi jogellenes. Hozzá kell tenni, a nyílt örökbefogadások túlnyomó része ennél sokkal simábban megy. Titkos örökbefogadás esetén viszont ennyi sem történhetett volna, és nem lenne ez az állandó nyomasztó érzésem sem. Ha újrakezdhetném, biztos nem a nyílt örökbefogadást választanánk, amit egyébként csak azért tettünk, hogy ezzel is gyorsítsuk a folyamatot.

– Miért akartátok ennyire? Hiszen akkor már volt két vér szerinti gyermeketek.
– Mindig is négy-ötgyermekes nagycsaládot szerettünk volna a férjemmel, és eleve úgy terveztük, hogy örökbe is fogadunk majd. Különösebb oka nem volt, a családunkban sincs ilyen, egyszerűen csak így éreztük. Lányunk és fiunk születése után elvesztettem egy ikerterhességet, és utána nem tudtam újra teherbe esni, hiába volt minden rendben a szervezetemmel.

Ahogy teltek az évek, egyre kétségbeesettebben és a kívülállók számára érthetetlen módon vágytam még egy kisbabára.

A férjem akkor vetette fel újra az örökbefogadás gondolatát. Nekem sokáig, közel egy évig tartott, mire túlestem azon, hogy fogom-e tudni szeretni a más anya által szült, más szagú gyermeket. Amikor belefogtunk a felkészülés nem rövid folyamatába, és meglepően hosszú ideig, három évig vártunk, akkor sem szűntek meg teljesen a kétségeim. Azok akkor tűntek el, amikor kezembe vettem…

– „…és egy kormos fekete szempár nézett rám bizakodóan. Akkor úgy éreztem, hogy soha, de soha nem fogom elengedni. Hogy mindig ölelni fogom, és mindig szeretni fogom. És hogy mindig is hozzánk tartozott” – írtad a pályázatban. De ez sem volt ilyen egyszerű…
– A baba koraszülött volt; anyja valószínűleg mindent megtett, hogy mielőbb megszabaduljon tőle, és talán ő sem bírta már tovább, hogy nem várják, nem szeretik őt. Három hétig volt az inkubátorban, küzdöttek érte az orvosok és a nővérek, majd utána én is, hetekig. Ebben viszont nem segített az, hogy a kórházban nem cumisüvegből etették, hanem szondával, szigorú menetrend szerint: nappal négyóránként, éjjel hatóránként belenyomták a csövet, majd fél perc múlva kihúzták, két etetés között pedig majdnem végig sírt. És nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is megsimogatta volna a kórházban. Sőt, mivel nem tudtam állandóan mellette lenni – hiszen távolról és a családom mellől ingáztam hozzá kétnaponta – rajta „gyakoroltak” a nővérek, például a vérvételt. Tudom, hogy az egészségügyi szakmában is kell valós tapasztalatokat szerezni, de ez akkor is szörnyű.

Miért pont a legszerencsétlenebb sorsú kisbabákkal teszik ezt?!

Nekem kellett kiharcolni, hogy végre kiadják. Úgy adták a kezembe a kétkilós babát, hogy még egy tápszerreceptet sem kaptam, azt is nekem kellett kérni. Ha ő az első gyermekem, nem mertem volna hazahozni. De én akkorra már nagyon sok mindenen túl voltam: születési sérült és szívbeteg lányommal korábban ötvennégyszer voltam kórházban…

– Mi történt utána?
– A baba olyan gyenge volt, hogy – bár megindult a tejem – nem tudott szopni, nem volt hozzá ereje. Sőt, sírni sem. Ha letettem – nagyon ritkán, mert szinte mindig kendőben hordoztam, ahogy a vér szerinti gyermekeimet is – csak némán rázkódott, és csak akkor ernyedtek el az izmai, ha felvettem. Két hónapos korára megerősödött annyira, hogy már enni és sírni tudott. A nagylányom etetésével én már annyit küzdöttem, hogy ez meg sem kottyant nekem. Viszont utána meg folyamatosan sírt; napokba telt, mire rájöttem, mivel csitíthatom el.

Meztelenre vetkőztettem és két kézzel simogattam, ölelgettem.

Hetekig tartott, míg elhitte: őt is várták, csak éppen nem ott, ahova született. Pár hét után megnyugodott, de csak körülbelül kétéves korára sikerült az átélt traumákat teljesen kisimogatnom belőle.

 

– Mártonffy Zsuzsa, az orokbe.hu alapítója szerint „nem az idegen gének okozhatnak problémát, hanem a traumák”. Egyetértesz?
– Igen. Géneket is öröklünk, persze, a kicsi például gyönyörűen énekel. Három hónapos volt, amikor egy cigányzenész kezéből kivette a vonót – amit annak nagy bánatára a saját unokája nem tett meg. Hamarabb tudott énekelni, mint beszélni, és most gyönyörűen, tisztán énekel. De a géneknél fontosabb az, hogyan fogadjuk és neveljük őt. És ő egy szeretetteljes családi légkörben él, ahol a testvérei nagyon elfogadóak vele. A fiunk, akinek két nem szokványos lánytestvére van, mindkettővel óriási szeretettel bánik. A lányok rivalizálnak apróságokon néha, de ez teljesen belefér.

A hordozás nyújtotta erős kötődésnek és az elfogadó családi légkörnek tulajdonítom azt is, hogy egyik gyerekemnek sem volt dackorszaka. A négyéves kicsinek sem. Amikor egyébként ő megnyugodott, a fiunk kezdett el éjszakánként sírni. Akkor fogta fel, mi történt a kicsivel, és egy világ omlott össze benne. Bizonytalan lett és szorongó.

– Mit mondtál neki, mivel nyugtattad meg őt? És mit mondasz a kicsinek, amikor nyugtalan?
– Az anyja tudta, hogy nem tudja felnevelni, de annyira szerette, és annyira felelősnek érezte magát a sorsáért, hogy nem pusztította el, nem hagyta magára, hanem úgy gondoskodott róla, hogy nekünk adta őt. A kislány rengetegszer kéri, meséljem el neki, hogyan született: „Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. Hosszú, fekete hajad volt, és olyan kis gyenge voltál, hogy még nyöszörögni is alig tudtál. Egy néni szült meg, egy néni, aki nem tudott felnevelni, de szeretett téged. A néni hasában növekedtél, de nekünk szült meg. Az én hasamban nem tudtál kifejlődni, ezért egy néni hasában fejlődtél, de az én szívemben éltél már akkor is. Mi már akkor is szerettünk, amikor még a néni hasában voltál. Amikor megszülettél, ide hoztunk haza magunkhoz, és nagyon szeretünk.”

Nagyon fontos, hogy teljesen őszintén beszéljünk vele erről, bármennyire nehéz is, mert csak így bízhat meg bennünk. Ezért néha még rá is kérdezek: „Tudod, ki szült téged?”. Tegnap először válaszolta: „Te szültél”. Így azt kellett válaszolnom neki: „Nem, tudod, nem én szültelek”. Nem tudom, miért kérdezi annyiszor születésének történetét. Talán azért, hogy megnyugodjon. Talán azért, hogy később ne szenvedjen a gyökértelenség szörnyű érzésétől. Talán azért, hátha egyszer mégis másképp mesélem el. De sajnos nem tehetem.

A sajtóhírek arról szóltak, hogy 2019-től jelentős jogszabályi szigorítást, termékdíjemelést tervez az Innovációs és Technológiai Minisztérium a műanyag zacskók és az egyszer használatos műanyag eszközök kiszorítása érdekében. 2021-re pedig teljesen betiltanák a zacskók használatát. A különösen nagy veszélyt jelentő, elaprózódó műanyag zacskókat a szaktárca már 2019. július 1-jétől betiltotta volna.

Ez nagy reménységgel töltötte el a környezettudatosan gondolkodó embereket, hiszen Magyarország minden lakosára évi 80 darab elhasznált nejlonzacskó jut.

Ezek jelentős része hasznosítás helyett lerakóba kerül, rosszabb esetben pedig a környezetet szennyezi. A természetbe kerülő műanyag bekerül a táplálékláncba, és miközben állatok pusztulását okozza, az élelmiszer és az ivóvíz által a mi idő előtti halálunkat is okozhatja.

Sajnos a nejlonzacskók termékdíjának emelése azért marad el a kormányszóvivői indoklás szerint, mert épp változóban vannak az uniós szabályok, ezért korai lenne még, és nagy terheket róna a magyar cégekre.

Kenyában börtön jár a zacskóhasználatért…

Az Európai Unió hulladékra vonatkozó irányelvei közt szerepel, hogy a 2014-es szinthez képest 2019-re 80 százalékkal csökkenteni kell a zacskóhasználatot. Ennek érdekében egyre több tagállam lép fel törvényi eszközökkel. 2017-ben Brüsszelben és régiójában betiltották a pénztáraknál kapható bevásárlószatyrokat, ugyanekkor Belgium francia ajkú régiójában is bevezettek tilalmi intézkedést. Angliában 2015 óta hatásosan emelik a zacskók termékdíját, így jelentősen visszaszorult a használata. Franciaországban radikális a szabályozás, 2016 júliusától tilos az egyszer használatos műanyag zacskók forgalmazása, most pedig az egyszer használatos evőeszközöknek, poharaknak és tányéroknak üzentek hadat: 2020-tól csakis természetesen lebomló anyagokból készülteket használhatnak az éttermek. A hazai boltokban is fizetni kell a nejlonszatyrokért, de nálunk a viszonylag mérsékelt, 57 Ft termékdíj/kg-os kategóriába tartoznak. (Ezt emelték volna most a tervek szerint a 33-szorosára.)

 

A nejlonok elleni hadjárat élén afrikai országok állnak, ahol a legközvetlenebbül tapasztalják az élővilágra gyakorolt katasztrofális hatásukat. Kenyában a legszigorúbb a törvény: a zacskók árusításáért, gyártásáért és akár használatáért is kiszabhatnak börtönbüntetést. Ruandában, Mauritániában és Eritreában is hoztak hasonló törvényeket.

Az első nejlonszatyrot a svéd, cellulózfóliát gyártó Celloplast cég állította elő. 1960-ban nyújtott be szabadalmat az USA-ban „csomagolási célú cső” néven. 1965-ben szabadalmazták a füles, T-shirt formájú műanyag zacskót. Az 1990-es évekre terjedt el általánosan a nejlonzacskó a csomagolásban, lekörözve a papírzacskót. Ma a visszaszorítani kívánt műanyag áruházi szatyrokat természetes alapú, burgonya- vagy kukoricakeményítő felhasználásával előállított tasakokkal váltják fel.

Néhány „zöld hír” annak illusztrálására, mennyire súlyos a helyzet…

Az Indiai-óceánnak egy nagyon elhagyatott részén, a déli szélesség 45,5 fokánál végzett vizsgálat során egy köbméter vízben hozzávetőlegesen 42 mikroműanyag-szemcsét találtak. Ez arra utal, hogy az óceánoknak immár talán nincs műanyagszennyezéstől mentes része. A legújabb mérések szerint Európa észak-atlanti és földközi-tengeri partjainál a legnagyobb az ilyen típusú szennyezés, köbméterenkénti 180–307 mikroszemcsével. Nagyfokú szennyezettséget mértek még Fokvárosnál (152), de az ausztrál partoknál is (114–115).

Az évi több mint nyolcmillió tonna műanyaghulladékból immár mindenhova bőven jut.

Ez a típusú szennyezés különösen káros a korallzátonyokon, mert károsítja a virágállatokat. Már az Északi-sarkvidéken is veszélyezteti az élővilágot, a norvég halászok a halállományt is féltik. (Ugyanakkor a plasztikhulladékok túlnyomó része ott nem PET‑palackokból és zacskókból, hanem a tengerben hagyott kiszuperált halászfelszerelésekből származik.)

Az öt milliméternél kisebb szemcsékre széteső műanyag különösen veszélyezteti az ún. szűrögető állatokat, amelyek a szájukon keresztül átáramoltatott vízből szűrik ki az apró tengeri élőlényeket (planktonokat). Műanyag mikroszemcsékből irdatlan mennyiségek halmozódhatnak fel a nagytestű tengeri állatokban: egy Franciaországban partra vetődött és ott elpusztult bálna gyomrában 800 kilogramm műanyagot találtak.

Ausztráliában egy bálnából 30 műanyag zacskó és hat négyzetméternyi műanyag fólia került elő.

A műanyagok nemcsak amiatt károsak a tengeri szervezetekre, mert azok gyomrát kitöltik és a valódi táplálék emésztését gátolják, de mérgek is juthatnak belőlük az állatokba, amelyek növekedésükre, anyagcseréjükre és szaporodásukra káros hatást gyakorolnak. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján a kihalással veszélyeztetett fajok között szerepel számos cápa-, rája- és bálnafaj.

Egy David Attenborough narrációjával készített TV-sorozat, a Blue Planet II. hathatósan felhívta a figyelmet a problémára. Vélhetőleg ennek hatására 2018 végéig a BBC száműzi a használatból a műanyag eszközöket és poharakat (utóbbiakból a látogatók és a személyzet évi kétmillió darabot használ el). A tévésorozat hatott az angol királynőre is, aki olyan rendeletet hozott, amely megtiltja műanyag flakonok és szívószálak használatát a brit koronabirtokok területén.

 

És mielőtt azt hinnénk, hazánkat kevéssé érinti a műanyagszennyezés…

A Tisza vizében laboratóriumi vizsgálatok már kimutatták a ftalát vegyületet, amelyet a műanyaggyártáshoz használnak. A mikroműanyag-szennyezés immár a hazai élelmiszerekben is megjelenik. Ezek az aprózódó műanyagrészecskék már önmagukban, vegyileg is veszélyesek, ám még koncentráltabban jutnak az élő szervezetekbe azáltal, hogy a vizekben levő szerves szennyeződéseket megkötik.

Európai kutatók, elemezve a házi por összetételét, arra a megállapításra jutottak, hogy annak egyre nagyobb hányada mikroműanyag-szemcse.

Ezek főként bútorszövetekből és szintetikus textíliákból származnak. A vizsgálatok szerint egy-egy, 20 percig tartó étkezés alkalmával átlagosan akár száznál is több ilyen veszélyes szemcse kerülhet a tányérunkra, évente pedig akár közel 70 ezer. A skóciai Heriot-Watt Egyetem kutatói szerint az otthon készített ételekben kimutatható műanyagszemcsék főként a házi porral kerülnek ételeinkbe.

Kicsi, de fontos lépés lenne az emberiség történetében, ha 2021-re Magyarország is nejlonzacskómentes övezetté válna – hogy attól kezdve teljes „zöld” erőnket a PET-palackok kiszorítására fordíthassuk.

A „zöld hírek” Bognár Máriának a Képmás magazinban 2017 és 2018 folyamán megjelent cikkei alapján készültek.