„Mi már akkor is szerettünk, amikor még a néni hasában voltál”

– Miért írtál álnév alatt?
– Mert védeni szeretném a kislányunkat és a családomat. A nyílt örökbefogadások általában civil alapítványokon keresztül zajlanak, és alapelv, hogy összeismertetik a két családot. Ez részben jó, részben nem. Mi csak egy héttel a szülés előtt tudtuk meg, hogy kapunk egy kislányt. Előtte egy másik pár öt hónapig „kísérte” a terhes anyát, de aztán visszaléptek, így gyorsan kellett olyan új szülőket találni, aki biztosan vállalják – így esett ránk a választás.

– Milyen előnye van a nyílt örökbefogadásnak?
– Számomra nagyon megnyugtató volt, hogy az anya és aztán a kicsi is mennyire hasonlít rám, ahogy az is, hogy hozzánk hasonló körülmények között éltek. Nem egy mélyszegénységben élő családból „téptem ki” a gyermeket, az anya zokogása közepette, mert nem tudta etetni.

Olyan kisbabát szerettünk volna örökbe fogadni, akinek nélkülünk nem, vagy jóval kisebb esélye lenne a boldog, teljes életre. Ezért sokféle betegséget vállaltunk, származási kikötés nélkül.

Tudtuk, hogy ez azt jelenti: valószínűleg beteg, cigány kisbabánk lesz – mi mégis boldogan vártuk őt.

Szerencsére náluk nem a szegénység volt az indok: a férj azzal a feltétellel engedte meg a nőnek, hogy a családjában, vagyis négy gyermeke mellett maradhasson, ha a házasságon kívül fogant babát örökbe adja. Titkos örökbefogadásnál viszont ezt nem tudtam volna, ezért állandóan nyomasztott volna.

A nyílt örökbefogadás során van lehetőség kérdezni a családi betegségekről is – bár ennek nem sok értelme, mert ritkán mondják el, ahogy a titkos örökbefogadásnál is csak a legritkább esetben írják le. Ott a kezedbe nyomnak egy gyermeket, és nem tudhatod, anyja esetleg kábítószerezett vagy két nagyobb testvére értelmi fogyatékos, netán leukémiában halt meg – ezek csak a későbbiekben derülnek ki esetleg. A nyílt örökbefogadásnál legalább látod a családot, és lehetőséged van a kérdezésre. Én láttam egy életerős cigány nőt és négy nagyobb, láthatóan értelmes testvért, ami megnyugtatott. Ez volt a jó oldala…

– És mi volt a hátránya?
– Hogy mi lesz utána. Akár nyílt, akár titkos örökbefogadásról van szó, az anya hat hétig meggondolhatja magát. Engem egyszer fel is hívott ezalatt… Egyáltalán nem volt jó érzés. Akkor is, ha nem a gyermeket kérte, hanem pénzt. Ezt elvileg nem szabad, sem engem hívni, pláné nem zsarolni, úgyhogy gyorsan az alapítványhoz tereltem a dolgot, és ők profi módon rövidre zárták. De nem voltam nyugodt a hátralévő időszakban. És teljesen utána sem, mert a nő azt állította, hogy a vér szerinti apja keresteti a gyermeket. A kórházban és utána is.

Képünk illusztráció! Kép: Unsplash

– Mire van joga a vér szerinti szülőknek?
– A mi esetünkben az apának semmire, hiszen nem ismerte el sajátjának a gyermeket. Az anya viszont minden születésnapra kérhet fényképet és megkérdezheti, hogy van a gyermek. És a „mienk” meg is teszi minden évben – elvileg csak az alapítványon keresztül, de már engem is hívott közvetlenül.

Ennek célja, hogy a gyermek ne idegenként álljon az anyja előtt, amikor majd egyszer találkoznak – erre 18 éves kora után van lehetőség, az ő kérésére.

Ez később talán valóban könnyebbség lesz, most viszont nehéz. Engem nyugtalanít, hogy valaki állandóan gondol rá, és ki tudja, esetleg milyen butaság jut az eszébe. Van egy rossz érzésem azzal kapcsolatban is, hogy nemcsak a maga számára kéri a fényképeket, hanem az apa miatt is.

Jogilag tehát egyiküknek sincs semmilyen lehetősége arra, hogy visszaszerezzék a gyermeket, de mivel elérhetőek vagyunk az anya számára, nem vagyok teljesen nyugodt. Hallottunk már gyermekrablásról, ha nem is örökbefogadás kapcsán. Bár a három telefonhíváson kívül – engem hívott fel, amikor elfolyt a magzatvize, nem a kórházat, és szülés után is felhívott, hogy ugye nem hagyjuk a kórházban a babát – nem történt semmi jogellenes. Hozzá kell tenni, a nyílt örökbefogadások túlnyomó része ennél sokkal simábban megy. Titkos örökbefogadás esetén viszont ennyi sem történhetett volna, és nem lenne ez az állandó nyomasztó érzésem sem. Ha újrakezdhetném, biztos nem a nyílt örökbefogadást választanánk, amit egyébként csak azért tettünk, hogy ezzel is gyorsítsuk a folyamatot.

– Miért akartátok ennyire? Hiszen akkor már volt két vér szerinti gyermeketek.
– Mindig is négy-ötgyermekes nagycsaládot szerettünk volna a férjemmel, és eleve úgy terveztük, hogy örökbe is fogadunk majd. Különösebb oka nem volt, a családunkban sincs ilyen, egyszerűen csak így éreztük. Lányunk és fiunk születése után elvesztettem egy ikerterhességet, és utána nem tudtam újra teherbe esni, hiába volt minden rendben a szervezetemmel.

Ahogy teltek az évek, egyre kétségbeesettebben és a kívülállók számára érthetetlen módon vágytam még egy kisbabára.

A férjem akkor vetette fel újra az örökbefogadás gondolatát. Nekem sokáig, közel egy évig tartott, mire túlestem azon, hogy fogom-e tudni szeretni a más anya által szült, más szagú gyermeket. Amikor belefogtunk a felkészülés nem rövid folyamatába, és meglepően hosszú ideig, három évig vártunk, akkor sem szűntek meg teljesen a kétségeim. Azok akkor tűntek el, amikor kezembe vettem…

– „…és egy kormos fekete szempár nézett rám bizakodóan. Akkor úgy éreztem, hogy soha, de soha nem fogom elengedni. Hogy mindig ölelni fogom, és mindig szeretni fogom. És hogy mindig is hozzánk tartozott” – írtad a pályázatban. De ez sem volt ilyen egyszerű…
– A baba koraszülött volt; anyja valószínűleg mindent megtett, hogy mielőbb megszabaduljon tőle, és talán ő sem bírta már tovább, hogy nem várják, nem szeretik őt. Három hétig volt az inkubátorban, küzdöttek érte az orvosok és a nővérek, majd utána én is, hetekig. Ebben viszont nem segített az, hogy a kórházban nem cumisüvegből etették, hanem szondával, szigorú menetrend szerint: nappal négyóránként, éjjel hatóránként belenyomták a csövet, majd fél perc múlva kihúzták, két etetés között pedig majdnem végig sírt. És nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is megsimogatta volna a kórházban. Sőt, mivel nem tudtam állandóan mellette lenni – hiszen távolról és a családom mellől ingáztam hozzá kétnaponta – rajta „gyakoroltak” a nővérek, például a vérvételt. Tudom, hogy az egészségügyi szakmában is kell valós tapasztalatokat szerezni, de ez akkor is szörnyű.

Miért pont a legszerencsétlenebb sorsú kisbabákkal teszik ezt?!

Nekem kellett kiharcolni, hogy végre kiadják. Úgy adták a kezembe a kétkilós babát, hogy még egy tápszerreceptet sem kaptam, azt is nekem kellett kérni. Ha ő az első gyermekem, nem mertem volna hazahozni. De én akkorra már nagyon sok mindenen túl voltam: születési sérült és szívbeteg lányommal korábban ötvennégyszer voltam kórházban…

– Mi történt utána?
– A baba olyan gyenge volt, hogy – bár megindult a tejem – nem tudott szopni, nem volt hozzá ereje. Sőt, sírni sem. Ha letettem – nagyon ritkán, mert szinte mindig kendőben hordoztam, ahogy a vér szerinti gyermekeimet is – csak némán rázkódott, és csak akkor ernyedtek el az izmai, ha felvettem. Két hónapos korára megerősödött annyira, hogy már enni és sírni tudott. A nagylányom etetésével én már annyit küzdöttem, hogy ez meg sem kottyant nekem. Viszont utána meg folyamatosan sírt; napokba telt, mire rájöttem, mivel csitíthatom el.

Meztelenre vetkőztettem és két kézzel simogattam, ölelgettem.

Hetekig tartott, míg elhitte: őt is várták, csak éppen nem ott, ahova született. Pár hét után megnyugodott, de csak körülbelül kétéves korára sikerült az átélt traumákat teljesen kisimogatnom belőle.

Képünk illusztráció! Kép: Unsplash

– Mártonffy Zsuzsa, az orokbe.hu alapítója szerint „nem az idegen gének okozhatnak problémát, hanem a traumák”. Egyetértesz?
– Igen. Géneket is öröklünk, persze, a kicsi például gyönyörűen énekel. Három hónapos volt, amikor egy cigányzenész kezéből kivette a vonót – amit annak nagy bánatára a saját unokája nem tett meg. Hamarabb tudott énekelni, mint beszélni, és most gyönyörűen, tisztán énekel. De a géneknél fontosabb az, hogyan fogadjuk és neveljük őt. És ő egy szeretetteljes családi légkörben él, ahol a testvérei nagyon elfogadóak vele. A fiunk, akinek két nem szokványos lánytestvére van, mindkettővel óriási szeretettel bánik. A lányok rivalizálnak apróságokon néha, de ez teljesen belefér.

A hordozás nyújtotta erős kötődésnek és az elfogadó családi légkörnek tulajdonítom azt is, hogy egyik gyerekemnek sem volt dackorszaka. A négyéves kicsinek sem. Amikor egyébként ő megnyugodott, a fiunk kezdett el éjszakánként sírni. Akkor fogta fel, mi történt a kicsivel, és egy világ omlott össze benne. Bizonytalan lett és szorongó.

– Mit mondtál neki, mivel nyugtattad meg őt? És mit mondasz a kicsinek, amikor nyugtalan?
– Az anyja tudta, hogy nem tudja felnevelni, de annyira szerette, és annyira felelősnek érezte magát a sorsáért, hogy nem pusztította el, nem hagyta magára, hanem úgy gondoskodott róla, hogy nekünk adta őt. A kislány rengetegszer kéri, meséljem el neki, hogyan született: „Nagyon pici voltál. Olyan pici, hogy elfértél apa egyik tenyerében. Hosszú, fekete hajad volt, és olyan kis gyenge voltál, hogy még nyöszörögni is alig tudtál. Egy néni szült meg, egy néni, aki nem tudott felnevelni, de szeretett téged. A néni hasában növekedtél, de nekünk szült meg. Az én hasamban nem tudtál kifejlődni, ezért egy néni hasában fejlődtél, de az én szívemben éltél már akkor is. Mi már akkor is szerettünk, amikor még a néni hasában voltál. Amikor megszülettél, ide hoztunk haza magunkhoz, és nagyon szeretünk.”

Nagyon fontos, hogy teljesen őszintén beszéljünk vele erről, bármennyire nehéz is, mert csak így bízhat meg bennünk. Ezért néha még rá is kérdezek: „Tudod, ki szült téged?”. Tegnap először válaszolta: „Te szültél”. Így azt kellett válaszolnom neki: „Nem, tudod, nem én szültelek”. Nem tudom, miért kérdezi annyiszor születésének történetét. Talán azért, hogy megnyugodjon. Talán azért, hogy később ne szenvedjen a gyökértelenség szörnyű érzésétől. Talán azért, hátha egyszer mégis másképp mesélem el. De sajnos nem tehetem.