Azt hiszem, vele kezdődött minden. Sőt, talán még korábban, amikor találkoztam egy négygyermekes édesanyával, aki fogyatékkal élőkkel foglalkozott, róluk tanult, és kérésemre néha írt is róluk. Akkor kezdett kinyílni a szemem, no meg az olvasóké annál az újságnál, ahol akkoriban szerkesztőként dolgoztam. Korábban se voltam érzéketlen vagy közömbös a téma iránt, gyerekeimet is igyekeztem ennek megfelelően nevelni mindenféle fogyatékosság tekintetében, de mivel a környezetemben nem voltak fogyatékkal élők, sokáig nem éreztem, hogy közöm lenne hozzájuk.

Lőrincz Anna egy interjún keresztül mutatta be Németh Orsit mint egy „nagyon csinos, logikusan gondolkodó, tudatosan élő, széles látókörű és életvidám vak lányt, aki megjárta Indiát is”. Később személyesen is találkoztunk, és meggyőződhettem róla, hogy minden felsorolt jellemző megállja a helyét. Amikor először beszélgettünk, arra gondoltam: bárcsak a látó emberek többsége lenne ennyire kedves, tudatos, tájékozott, nyitott és pozitív gondolkodású, mint ő! Bármiről lehetett vele beszélgetni, mindenről kedvesen határozott véleménye volt, és ami a lényeg: nagyon egészségesen gondolkodott és élt.

Annyira természetesen viselkedett, hogy én is nagyon hamar feloldódtam, és egy idő után már nem feszélyezett, hogy nem látom a tekintetét, ha ránézek.

Azóta állandó, szinte baráti kapcsolatban vagyunk, követjük egymás sorsát, és időnként személyesen is találkozunk – így szép lassan számomra is kinyílt egy új világ. Orsi kérésemre írt egy hiánypótló sorozatot arról, hogyan beszéljünk gyermekeinkkel a fogyatékossággal élőkről. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a vak síelők világával és született meg egy interjúm Balogh Zsolt paralimpikonnal, Orsi élettársával. Ő hívta fel figyelmemet a Suhanj Alapítvány Tátra utcai edzőtermére is, ahol épek és fogyatékkal élők együtt edzenek, mindkettőjük számára megfelelő körülmények és eszközök között. És együtt éltük át az első „vaksötét” előadást is.  A másodikat csak azért nem, mert Orsi nem ért rá, de én nélküle is elmentem, mert azóta már kifejezetten keresem az ilyen jellegű élményeket.

 

A lemez két oldala

Első közös kulturális élményünk Tollár Mónika rendhagyó, a Suhanj Alapítvány támogatásával készült, vakoknak és látóknak egyaránt szóló előadása volt. Mónika saját korábbi rendezését, Janikovszky Éva: „A lemez két oldala” című darabját vitte színpadra új formában, eredeti szöveggel és szereplőkkel, Kovács Patrícia és Kovács Vanda színművésznőkkel.

Ahogy utólag elmondta: nem egy „vakbarát” előadást akart, hanem a látóktól akarta elvenni a látás képességét, mert arra volt kíváncsi, hogy a hiány képes-e valamit teremteni.

Egészséges embereket szeretett volna olyan helyzetbe hozni, hogy agyukkal alkossanak valamit. A színházi élmény lényege szerinte ugyanis nem az, hogy kikapcsoljunk és passzív nézőként eltunyuljunk, amíg a színházban vagyunk, hanem épp az ellenkezője: hogy bekapcsoljunk, és kezdjünk valamit „csinálni”, alkotni. Valahogy úgy, mint a régi rádiójátékoknál.

Én már láttam korábban az eredeti előadást – két színésznő beszélget különböző szerepekben (feleség, anya, anyós, stb.) az élet leghétköznapibb kérdéseiről (férj, gyermeknevelés, anyós, takarítás, iskola, stb.), így nem számítottam nagy meglepetésre, mégis az újdonság erejével hatott, hogy ezúttal nem láttam, csak hallottam a két előadót. A Telekom Krisztina körúti székházának konferenciatermében ugyan nem sikerült tökéletesen besötétíteni, de a darab elején pár percig így is fojtogató volt a sötétség. Kellett az színpad melletti ajtó alatt beszűrődő kis fény, hogy ne érezzem fullasztónak a „vakságomat”, de amikor ezen sikerült túllépnem – akinek ez nem sikerült, jelezte a mobiltelefonjával, és csendben kivezették a teremből –, nagyon érdekes élményben volt részem.

Ugyanis a pánikszerű érzés elmúltával már nem a két színésznőt láttam magam előtt egy kis asztalkánál beszélgetve – ahogyan az eredeti előadásban –, hanem két hétköznapi nőt, különböző szituációkban, különböző (házi)ruhákban, sőt, egy idő után már nem is őket, hanem magamat és egy barátnőmet, anyámat, anyósomat.

 

 

Ahogy később Mónika megfogalmazta: nem egy előadás zajlott két gyönyörű színésznővel, hanem annyiféle műsor, ahányan a közönség soraiban ültek: mindenkinek a saját előadása pörgött a szeme előtt, a saját fantáziája alkotta környezetben és módon. Mennyivel izgalmasabb így – gondoltam és elhatároztam: figyelni fogom a hasonló előadásokat. Nem sokáig kellett várnom, amíg újra hasonló élményben lehetett részem.

 

Hangoskönyvek Bodor Tibor emlékére

A Janikovszky-előadás közönségének soraiban ülő és annak sikerén felbuzdult Puskás Kata Szidónia, Bodor Tibor színművész unokája nemrég szervezett egy „vaksötét” koncertet, Szalóki Ági többszörösen díjazott énekesnő és Helle Maximilian vak zongorista közreműködésével a Turay Ida Színházban. A műsor különlegességeként a koncert előtt hallhattunk egy izgalmas előadást Frankó-Csuba Deától, a Spark Institute transzformatív képzőközpont vezető munkatársától.

Szidóniától megtudtuk: nagypapája nettó 9000 órát, összesen 514 hangoskönyvet olvasott felvételre, a világirodalom legnagyobbjaitól – Homérosztól Rejtő Jenőn át Jókai Mórig –azzal a céllal, hogy másoknak örömöt szerezzen.

Amikor ezt tette, a hatvanas években, még csak éppen elindult a hangoskönyvtár, amely ma már az ő nevét viseli. Vajon hányan vannak, akik ennyi könyvet egész életükben elolvastak? Aki viszont olvasott, tudja, hogy hangosan felolvasni mennyire nem könnyű. A „nettó” kilencezer óra mögött több mint egy évnyi erre szánt idő van, ennyit szánt saját életéből mások boldogítására a színművész, akinek unokája most folytatni szeretné a hagyományt: az egy éve alapított Bodor Tibor Kulturális Egyesület már százötven hangoskönyvet adott ki önkéntes felolvasók segítségével. Magyarországon évente nagyjából 8000 könyv jelenik meg, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének könyvtárában viszont csak 4000 könyv van – hívta fel a figyelmet a deficitre a látássérültek számára emberi hangon elérhető könyvek terén. Hozzátette: ma már lehet géppel is felolvasni, de senki nem állíthatja, hogy például Jókai valóban élvezhető gépi hangon.

Dea előadása kezdetén elmondta: munkahelyén nagy és közepes méretű vállalatokat készít fel a technológiai változásokra, segít nekik megtalálni a biztos pontokat a nagyon gyorsan változó világban és jól működni az állandó változások közepette. Munkaidején kívül pedig az érdekli, hogy mindez hogyan zajlik az egyén szintjén: mi kell ahhoz, hogy a váratlan, nehéz helyzetekben minél harmonikusabban, hatékonyabban tudjunk helyt állni, részt venni. A komfortzóna elhagyásáról szóló előadásának lényege: a komfortzóna – a biztonságot nyújtó szokások, hiedelmek, hitrendszerek, jól begyakorolt reakciók – kereteit két fő motiváló erő alakítja: az evolúciós mintázatok és a szociális, környezeti hatások. Mindezt elhagyni azért érdemes, mert benne minden ismerős, tehát nincs tanulási és fejlődési lehetőség.

A komfortzónát a pánikzóna (agyunk a fix pontokat keresi, és ha ezek elvesznek, akkor az agy bepánikol), majd a tanulási zóna követi, ahol már nyitottan és kíváncsian állunk az újdonság előtt, de nem mindegy, hogyan és milyen gyorsan érünk ide.

Dea bemutatott egy, bármilyen élethelyzetben használható, háromlépéses módszert, amely alapján ezt le lehet rövidíteni: először meg kell ismerni az új helyzetet, információt gyűjteni róla; majd elkészíteni egy cselekvési tervet, elképzelni, hogyan alakul az új helyzet, ha belelépünk; végül megtenni az első lépést, és minden egyes lépés után értékelni azt. Ha ugyanis csak a következő egyetlen lépésre koncentrálunk a pánikot okozó nagy ismeretlen helyett, akkor agyunk megnyugszik.

 

 

Karády sötétben

Az előadás után kezdődött az est fénypontja, Szalóki Ági és Helle Maximilian gyönyörű „duója” - vaksötétben. Én nem vájtfülű zeneértőként, „csak” Karády Katalin és Szalóki Ági rajongójaként hallgattam őket, de a végén a vájtfülűek is megerősítették: a páros előadása lenyűgöző volt. Szalóki Ági bevallotta ugyan, hogy háromszor hibázott, de a közönség ezen csak nevetett. A nézők többsége a koncert alatt sokkal jobban el volt foglalva a számára szokatlan helyzet befogadásával, mint hogy apró szakmai hibákra koncentráljon. Nekem a pánikzónámat az előző előadásban tapasztalt pár percről most pár másodpercre sikerült lerövidítenem, és onnantól kezdve a széken kényelmesen elhelyezkedve, behunyt szemmel élveztem az előadást. A félálomszerű állapotban hol Szalókit, hol Karádyt, hol Piafot láttam magam előtt – mint kiderült, az előadás előtt pár órával találta ki Ági, hogy a francia sanzonénekesnő leghíresebb dalával zárja a műsort –, különböző helyzetekben és ruhákban. Az agyam ezúttal is jól pótolta a látvány hiányát: láttam a hamvadó cigarettavéget, sőt, még a füstöt is éreztem, és láttam az énekesnőt hallgató katonákat is.

Ami pedig az előadókat illeti, a zongoristának természetesen nem volt új a sötétben zongorázás élménye, számára a Szalóki Ágival való közös munka volt szokatlan és komfortzónán kívüli, de ahogy maga Ági is megerősítette utólag: Maxi nagyon jól helytállt. Az énekeső pedig – hasonlóan a Janikovszky-előadás színésznőihez – bevallotta: néha egy-egy pillanatra kibillent szerepéből, ami érthető, hiszen egy teljesen ismeretlen helyzetben kellett helytállnia.

Azt is elárulta, hogy sokkal élénkebb volt a mozgása a sötétben, mint egyébként, ami elgondolkodtatta arról, mennyire felszabadító egy ilyen helyzet, és mennyi energia van még benne, amit máskor nem használ.

Korábban hasonlóan nyilatkoztak a színésznők is: ők is sokkal erőteljesebben artikuláltak és gesztikuláltak a sötétben, önkéntelenül is kompenzálva a látás és a visszacsatolás hiányát.

Visszacsatolás egyébként mindkét esetben volt: hatalmas tapsok, hangos nevetések vagy épp csendes szipogások, amelyek ezúttal is pontosan jelezték, hol tart érzelmileg a közönség. Nem csoda, hogy a teremből kiáramló tömegben ugyanazt a mondatot hallottam, amit az előző előadás után is, és ami az én fejemben is járt: Legyen folytatás! Később örömmel hallottam Tollár Mónikától, hogy a Janikovszky-előadásnak lesz folytatása október 27-én és valamikor decemberben is, a Hatszín Teátrumban. Remélem, hogy a Karády-Szalóki-estet is halljuk még így.

 

„A legalkalmasabbak fennmaradása és a kevésbé alkalmas egyedek elpusztítása összebékül az evolúció csodás művének végén, a zéró hulladék-koncepcióban, amely talán hozzájárul egy új, szelíd faj, a biomókus kifejlődéséhez.

Bárcsak megérhettem volna…”

ál-Charles Darwin

Az evolúció vízválasztója

A biomókus számára a (hiper)szelektív hulladékgyűjtés létkérdés.

Más állatfajoktól eltérően a biomókus szelekciós gyakorlatát elsősorban nem a párzás és utódnevelés határozza meg szinte kizárólagosan. A biomókus mintegy vízválasztója a szelekciónak: jelen pillanatban ő áll a természetes kiválasztódás piramisának csúcsán – s innentől már ő szelektál: papírt jobbra, kommunális balra, egyéb különleges elbánást igénylő hulladékokat középre (pl. autója csomagtartójába). Ezek hulladéktelepre mennek, nagyáruház imázsjavító szolgáltatásaként kirakott szelektív gyűjtőjébe, szegényeknek / máltaiaknak, stb.

Hagyományőrző biomókusok vidéken még tudnak szódáshoz járni, s bár a vastag szódásüveg már a biomókusnál is legfeljebb dísztárgy, a modern műanyag változat újratölthető és aktív használatban van.

 

 

Elem vagy akku: ez itt a kérdés!

Középre jön még a használt elem, veszélyes hulladék, amely eszerint gyűjtendő. Hozzá kell tenni:

a biomókus eldobható elemből a tartóst, jó minőségűt is csak pironkodva használja, ő a villamos hálózatnak makacsul ellenálló kütyüinél akkumulátort (népiesen „tölthető elemet”) alkalmaz.

Eleve nem zsúfolja tele lakását ilyen renegát kütyükkel. Teszi ezt a bolygóé mellett saját jól felfogott érdekében is, mert az elfelejtett, csak évente előkerülő kütyükben az akku nem folyik ki. A népesebb családban élő biomókusnál az elemmizéria komoly irányítási rendszer kiépítését teszi szükségessé: kell megfelelő tölthető elemkészlet, intelligens töltő(k), de főleg töltőmester-rendszergazda. Az első megfigyelések szerint pl. a női vagy serdülő biomókusok elhanyagolják töltési kötelezettségeiket – de hogy ez diszkriminatív előítélet vagy statisztikailag igazolható tény, az még brit tudósok állásfoglalására vár. (A nemtöltés alól persze kivételt képeznek az okostelefonok – ezek egyszerűen olyan szinten igázták le a legkülönbözőbb korosztályokat, hogy fel sem merül lemerülve felejtésük. Ezt a státuszt korábban csak az előző kor fétisjószága, az automobil vívta ki, ám ennek is csak kizárólag műszakilag felkészült, ma már felsőbb korosztályokba vagy vidékre szorult férfiakat sikerült személyes akkumulátortöltésre vagy -cserére szoktatnia.)

 

Italozunk, eszegetünk…

Sorozatunk első és második részében kimerítőleg foglalkoztunk a BM étkezési és italbeviteli szokásaival, ezért itt csak egyet emelnénk ki:

haladó biomókusoknak már fontosabb az ital- vagy ételcsomagolás környezeti megfelelősége, mint maga a tartalom.

Vannak barátaim, akik nem esznek olyan gyroszosnál, ahol ócskaműanyag-tányért és -evőeszközt alkalmaznak, és késhegyre menő vitába képesek szállni felvilágosulatlan eladókkal, hogy franciasalátájukat saját edényeikbe kapják, szombatonként pedig tisztított göngyölegszortimenttel érkeznek a piacra, amelyet a kofák egészen eltérő lelkesedési szinttel fogadnak.

Van egy biomókus barátom, aki csak a legutóbbi időkben kezdett el otthon gátlástalanul sört inni, mivel az általa preferált rádlert a „gonosz multik” csak a 20-szoros környezetszennyezést okozó aludobozban árulják, nem visszaváltható üvegben. Most viszont természetét meghaladó türelemmel áll sorba a dobozpréselést főfoglalkozásként űző hajléktalanok mögött (akiknek aktív idejét a parlamenti felszólalásokhoz vagy a sakkversenyzőkhöz hasonlóan korlátozni kéne), hogy az aludoboz darabját két forintért átadja a jóságos újrahasznosító automatának, egyfajta modern áldozatként, bűneiért cserébe.

Mert nem elég, ha laposra tapossa!

 

Szemét-szolmizálás: a három re-

Itt vallástól és alfajtól függetlenül bármelyik biomókus kissé felháborodva tenné fel a kezét:

az nem szemét, hanem hulladék! De legalábbis megkülönböztetendő a kettő.

S nem is az ilyen szakmai-tudományos definiálgatás, szőrszálhasogatás a fontos, hanem a sorsa a hulladéknak. Merthogy van ugye, a három „re-”.

Mielőtt azt hinnénk, hogy a biomókus szolmizálási ismeretei ennyire elmaradottak a Kodály-módszerhez képest, újra le kell szögeznünk, hogy a biomókusságnak itt is több fokozata lehetséges. Az alap a háromhangos (tritaton) rendszer, amely három re-ből áll, de ismerünk pentaton (öthangos), héthangú (diatonikus – kisebb és nagyobb hangközöket tartalmazó), sőt, még több lépcsőt tartalmazó szolmizációs rendszereket is. Mindezen hulladék-szolmizációk lényege, hogy eltérnek a HÖM által énekelt, re-t legfeljebb nyomokban tartalmazó hangsoroktól. Nem és nem! A biomókus hangsorai – legyenek bár 3, 5 vagy 12 osztatúak – csak re-ket tartalmaznak.

De mi is ez a titokzatos RE-?

Kezdjük a hárommal, mert az mindent meghatároz. Ez a biomókus kiskátéja, bibliája, himnusza: reduce, reuse, recycle, azaz hulladékcsökkentés, újrahasználat, újrahasznosítás. Ha például meg sem veszem a nyavalyás pillepalackos italt (ld. Biomókus 2.), hanem állott helyett csapi vizet iszom, az a reduce. Ha megveszem a buborékosat vagy menteset, de beteszem az üres palackot a sárga kukába, az recycling (újrahasznosítás). Fenntarthatóságban a kettő között helyezkedik el az újrahasználat: ilyenkor újra megtöltöm a pillepalackomat vízzel-teával-limonádéval. (S nem veszek külön flaskát, ami javítaná az imázsomat és a GDP-t, ám a Föld állapotát, elhanyagolható mértékben ugyan, de rontaná.)

 

Ráérő, szuperhaladó vagy kapcsolódó hivatású biomókusok maguk is űzik az újrahasznosítást, kicsiben és szimbolikusban vagy nagyban és lényegesben. Az elektronikai eszközök szerelését pl. már alig vállalja szerelő, a garanciális szervizek lefedettsége messze elmarad a drogériáktól vagy bankfiókoktól, ezért nagyvárosokban és fejlett országokban hálózatok, interneten szerveződő közösségek, modern ezermesterek és önkéntes szervezők veszik át ezt a felettébb fontos javítási funkciót. Pár évtizede néhány innovatív vállalat próbálkozott az újragyártással, amely során a régi elektronikai eszközt visszaveszi a gyártó, s egyes, több életciklust is nyugodtan kiszolgáló alkatrészeit visszaépíti új gépeibe, más részeket anyagukban hasznosít újra, a harmadik részt pedig újonnan adja el.

Tudomásom szerint ma már nem bajlódnak ilyesmivel, az eldobható kultúra még a nyomtató tonereknél is diadalmaskodni látszik.

 

Óceáni szemétsziget és a londoni Monster fatberg

A BM (lelki értelembe vett) természetes ragadozója az óceáni szemétsziget. Fogékonysága miatt lépten-nyomon az erről szóló elrettentő filmekbe, hírekbe, képekbe botlik. A biomókusok hőse ezért Boyan Slat, kedvenc vicces kisfilmjük pedig A nejlonszatyor csodálatos élete. A szakirodalomban járatos biomókusok jól ismerik a 2017. szeptemberében a londoni csatornarendszerben felfedezett óriás zsírhegyet, amelynek rejtőzködése egy Harry Potter-fejezetbe illene. A 250 m hosszú és 130 tonna súlyú, betonkemélységű szilárdhulladékzsír-elegy a vécékbe lehúzott ételhulladékból, óvszerekből, eldobható pelenkákból(!), sőt nejlonharisnyákból állt össze. Felszámolásán nyolc ember kilenc héten át dolgozott, ma egy része múzeumban megtekinthető, más részéből kerozin tisztaságú üzemanyagot készítettek.

Ez a kis szemétcsata tehát hősies győzelemmel végződött, de a XXI. század emberének Nagy Szemétháborúja, amely lassan meghaladja a legelhúzódóbb fegyveres konfliktusok időtartamát, még nem dőlt el. A biomókus ezért mindig éber, táskájában textilszatyor, párnája alatt Zöldköznapi kalauz, mert tudja: a bolygó sorsa rajta is múlik!

A biomókus tehát kétszer is meggondolja, mielőtt hulladékot vesz, de ha mégis muszáj, akkor azt lehetőségei szerint újrahasználja vagy újrahasznosítja. Bölcsőtől a sírig.

 

Ami annyit jelent: sorozatot nézni a mai, művelt embernek egyszerűen kötelező! (Kötelező olvasmány helyett én a felnőtteknek bevezetném a „kötelező nézlemény” fogalmát - a gyerekeknek nem kell, ők amúgy is nézik.) Baj vagy nem baj, az irodalomnál ma sokkal magától értetődőbb közös műveltségi platform a Trónok harca, a Family guy, az Így jártam anyátokkal, ínyencebbeknek a Mad men vagy a Kártyavár ismerete. A legnagyobb nemzetközi sztárok is szívesen vállalnak szerepet sorozatokban: Jude Law az Ifjú pápa címszereplője, Kevin Spacey (volt) a Kártyavár főhőse, a 2017-es Hatalmas kis hazugságok című minisorozatban Reese Witherspoon és Nicole Kidman, a 18-as korhatáros Éles tárgyakban Amy Adams játszik, és folytathatnám.

A nagy virágzás a 90-es évek végén kezdődött a Jóbarátokkal és a Maffiózókkal, és egyik legnagyobb, megkerülhetetlen klasszikusa lett a Sírhant Művek, ez a csodálatosan mély és megrázó, miközben halálosan(!) vicces drámasorozat. (Eredeti címe: Six feet under… Külön néplélektani tanulmányt érdemelne a magyarok vicceskedő címfordítása! Majd máskor.)

Itt egy trailer-videó a sorozatról:

Rejtélyes történelem művelődéstörténeti sorozat - Kémek, titkok, csempészett fegyverek, eltűnt ékszerek 1848/1849-ben 
Szeptember 27. csütörtök 19:00

Vendég: Hermann Róbert történész

Minden háborúban szükség van kémekre, mert a győzelem sokszor attól függ, hogy a hadviselő feleknek sikerül-e megtudniuk azt, amit az ellenfél el szeretne titkolni előlük. Így volt ez a magyar szabadságharcban is – ám a mellettünk vagy ellenünk működő hírszerzőkről nagyon keveset tudunk. A fiatal honvéd hadsereg fegyver- és lőszerszállításai is sokszor titokban zajlottak, hogy azután váratlanul eldönthessék egy-egy fontos csata sorsát. Kik és milyen úton-módon szerezték be azokat az ágyúkat, puskákat és kardokat, amelyekkel katonáink győzni tudtak a dicsőséges tavaszi hadjáratban? És ma vajon hol, merre lehetnek azok a híres-hírhedt Zichy-gyémántok, amelyek sorsa különös és rejtélyes módon fonódott össze a szabadságharc történetével? Minderről és a korszak más izgalmas titkairól Hermann Róbert történészt, egyetemi tanárt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét faggatjuk.

A Rejtélyes Történelem előadások a Várkert Bazár Testőrpalotájának Vetítőtermében láthatók. 

Jegyvásárlás a Várkert Bazár jegypénztáraiban vagy online lehetséges:  http://varkertbazar.jegy.hu/

Facebook esemény >>>
 

A rendező a Fina Világbajnokságra készített produkcióban egy nemzetközi csapattal dolgozott, akkor ismerte meg a mostani darab egyik főszereplőjét, és úgy döntöttek, hogy együtt dolgoznak. A többi artistát egy casting során választották ki. Az előadásban a testet, a fényt, a földet és az akrobatika játékát ötvözik. A bőr, az izomzat letisztult, naturális, néhol könnyed, máshol súlyos munkája, az erő és ügyesség váltakozása adja a jelenetek ritmusát. A produkció zenéjét Both Miklós ukrán népzenei gyűjtéséből állították össze, valamint Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor zeneszerzők jegyzik a zenei koncepciót.

Az előadást még a főpróbán láttam, már akkor is lenyűgöző volt, azóta pedig elismerő kritikákat kapott az Edinburgh Fringe Fesztiválon is. Az előadás alatt elmerülhetünk a mozdulatművészet finom és lassú játékában, amely drámai keretben zajlik és történetet mesél, majd rácsodálhatunk a cirkuszművészet ügyességi attrakcióira. Aki színes álarcokat és jelmezeket várna, vagy tolakodó intimitást, csalódni fog az előadás láttán. Aki viszont nyitott a test felépítésének megfigyelésére és befogadó az egyszerű elemek kompozíciójának szépségére, az élvezni fogja az újcirkuszi produkciót.

A Recirquel Újcirkusz Társulat My Land című előadása a Müpában tekinthető meg.  Bemutató 2018. október 16., 19.00 óra.

Egyedül utazom a tízhónapos babámmal. Tizennyolc óra az út átszállásokkal együtt. Frankfurt. Dominika. Costa Rica. Így megyünk ki a világból és érkezünk meg egy másik valóságba. Az átmenet mindig szürreális. Nehezen tapintható, hogyan és mikor szűnik meg a nyugati kultúra, hogyan szublimálódik lassan Európa az Atlanti-óceán felett és alakul át párává, izzadsággá, fotoszintetizáló élőlények sokaságává. Frankfurtban búcsúzom Európától. Búcsúzom a nyakkendőktől és öltönyöktől, a fontoskodó üzletemberektől, a borospoharaktól, késtől és villától. A kávéhabtól. A széles ételválasztéktól. A távolságtartástól. A rohanástól.

A sorban mellettem egy latin asszonyság áll. Igazi Márquez-i figura; bizonyára színes virágok gazdagítják lakását és papagájokat tart díszes kalitkában. Összeszorul a szívem, amikor meglátom Costa Rica-i útlevelét. Észreveszi megindultságom, mire magyarázni kezdem helyzetemet. Nagylelkűen legyint, akkor ti most hazamentek. Persze, mintha ilyen egyszerű lenne a kétlakiság dualizmusa. Még én sem tudom, mi az, ahová most megyünk.  

A nagy úton egy jól öltözött olasz férfi ül mellettem. Segít mindenben. Hibátlanul, mindenféle éneklő hanglejtés nélkül beszél angolul. Csak öltözéke és bőre színe alapján gondolok származására. Umberto Ecót hozott magával, de nem olvassa. Flörtöl a személyzettel. A nagy út eseménytelenül telik. A babám egy kincs, alszik, hiszen éjszaka van. Tíz óra repülés után érkezünk Dominikára.

Dominikán éjjel egy óra van. A duty free shop zárva. Csak a büfé van nyitva, ahol rendelek egy kapucsínót. Íze és állaga éppen olyan, mint a 150 forintos kávénak Budapest Főváros Kormányhivatalában. Így érthető, hogy miért kerül négy dollárba: megkérik az árát a hazai ízeknek. A női mosdóban pelenkázás közben a takarítónő kedvesen gügyög hozzánk. Amikor a szerencsétlenkedésem következtében elgurul a koszos babaétel-tárolóm, lomha járásával megindul felé, és kérés nélkül kimossa. Leveszi a tároló tetejét és fekete ujjaival elkezdi kikotorni belőle a répa- és krumplimaradékokat, szappant csöpögtet bele. Kitalálta a gondolataimat. Nem győzök hálálkodni neki. Rendben van, mami, válaszolja. Nem sajnálatból segít, hanem együttérzésből. Van neki otthon legalább három gyereke. Tudja, milyen ez. Nem kell hálálkodni.

Ugyanabba a gépbe szállunk vissza. Az olasz gigoló megint mellettem ül. A német személyzetet spanyol ajkú csapat váltja fel. Ekkor hallom meg szomszédom össze nem téveszthető dél-amerikai spanyolját. Később, kérdésre elmondja, hogy perui, de Svédországban él, és Hondurasba megy nyaralni. Az Umberto Eco nem az övé, egy ismerőse hagyta a gépen, és a német személyzet adta oda neki. Hogy válik semmivé Európa...

Még három óra, és Costa Ricában landolunk. Fél öt van, sötét a reggel. Kíváncsiságból az útlevél-ellenőrzésnél az állampolgárok sorába állok. Egy magyar és egy Costa Rica-i útlevelet adok át. A határőr nem kérdez semmit. Se a foglalkozásomat, se, hogy meddig maradok. Isten hozta, mondja. Tudja, hogy hazahoztam a Costa Rica-i lányomat. Tudja, hogy hazajöttünk az itthonból az otthonba. Nyomja a pecsétet. A reptéren két férfi vár. Gyermekem édesapja és az Über sofőrünk. A szállodában már frissen gőzölög a reggeli rizses bab. Mellette tejföl, sült banán. Tojás. Papaya. Ananász. Édes sütemények. Megörülök a rizses babnak.

 

Costa Ricában már napok óta országos sztrájk zajlik. Eddig is sokszor volt az az érzésem, hogy meghirdetett sztrájk nélkül is országos sztrájk van az év minden napján. Costa Ricában közel hetven éve felszámolták a hadsereget, és ellentétben a térség többi államával, azóta konstans a béke és a nyugalom. Ezért az országos sztrájk nagy dolog. Annyira, hogy némelyek zavargásnak, lázadásnak titulálják azt. Több utat lezártak a tüntetők, nem lehet kiszámítani, hol lesz újabb blokád. Ezért egész nap megy a matek, mikor érdemes másnap továbbindulni. Hajnalban kellene, de nem akarunk lemaradni a szállodai reggeliről, ezért a fél kilences busszal hagyjuk magunk mögött San Josét. Szerencsénk van, mert kilencre a tüntetők lezárják a főváros egy részét.

A Karib-tengerig sima az utunk. A sima út azt jelenti, hogy a százhatvan kilométeres szakaszt öt óra alatt tesszük meg. Érzem, hogy ez az eseménytelen haladás csak káprázat. Még nem süllyedtünk elég mélyre a trópusi mocsárba. Nem főttünk még meg az izzadságunkban, nem érezzük azt, hogy ruháink szinte lerohadnak rólunk. Nem történt még semmi szürreális. Enélkül márpedig nem lehet megérkezni a dzsungelbe, nem lehet belebújni az isteni anyaméhbe.  

A falunk előtt tizenöt kilométerrel hívom Martint, a taxist, hogy vegyen fel minket a buszmegállóban. Áj, Nóra, mondja, hát nem tudod? A tüntetők elfoglalták a hidat Hone Creekben. Nem lehet bejönni a faluba. Ahogy ezt kimondja, meg is áll a busz. Több kilométer hosszú kocsisor. Nem baj, jussunk át a hídon gyalog, és ott felvesz minket. Lekászálódunk a buszról. Jack húzza a két bőröndöt, a kettő együtt 38 kiló. Én a tizenöt kilós hátizsákot és a nyolc kilós babát viszem. Mennyire van a híd? Két kilométer. Megindulunk a trópusi párában. Nem szólunk egymáshoz. Csak belül röhögünk. Érzem, hogy ez a két kilométer kell ahhoz, hogy végleg levetkőzzem magamról az európai jólfésültséget, tisztaságot, pedantériát.  

Hone Creek a világ legjelentéktelenebb települése. A Hone Creek-i híd létezéséről ez idáig nem is tudtam. Hát most felkerült saját belső térképemre. Ahogy átmegyünk a blokádon, beigazolódik a sejtelmem. Buli az egész. Ott ücsörögnek a latinok, nyomogatják a telefonjukat. Két iskolabusznyi gimnazista dobol. Transzparensek sehol. Senki nem skandál. Néhányan füvet szívnak. Nem követelnek semmit. Amikor meglátnak a gyerekkel, szó nélkül utat nyitnak.

A túloldalon vár már a taxisunk. Leharcolva, csatakosan érkezünk meg a házunkhoz. Napnyugtára készülődik a természet. A madarak szirénaszerű zsivaja hallatszik. A papagájok úgy kapkodják szárnyaikat, mintha sürgős dolguk lenne. A fák suhogása mögött tisztán kivehető a tenger morajlása. Most egy darabig itt lesz az otthonunk. 

 

 

A poszt alatt közzétett megjegyzés, miszerint „Nekik nem számít a jövő, a haza, Európa, a keresztény kultúra. Csak a Carpe diem…” – természetesen ebben a formában nem áll meg (azóta ezt a politikus is finomította), hiszen mindezen értékek fontosak lehetnek (lehetnének) mindenkinek, attól függetlenül, hogy van-e utódja valakinek vagy nincs, ahogy a „mának élés” sem a nevelt gyerekek számától függ. Nyilvánvaló, hogy sem az emberi minőség, sem a haza, sem Európa és a kereszténység melletti elkötelezettség foka nem fakad direkt módon a családi állapotból.

De a tablón végignézni mégiscsak elgondolkodtató. Ugyanis egy öregedő, önfeladásra készülő kontinens néz vissza ránk a fotóról, ahol a politikai elit és a társadalom döntő (és a jövőnkről is döntő) hányada – saját elhatározásból-e vagy szomorú kényszerek okán, nem tudhatjuk – már nem tapasztalja meg a szülőséget. Igen, „most múlik pontosan”: a korábban gyermektelen kisebbség a szemünk láttára válik többséggé Európában, az európai nemzetek „bennszülöttjei” között bizonyosan.

Ebben a térben pedig elvész az a történetileg szerves kapcsolat, ami összekötötte a generációkat a személyiség fejlődésében is oly kulcsfontosságú emberi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony megélésén keresztül. Ahogy ugyanis többségre jut a gyermektelenség, a jövő mérnökeinek megszűnik a valóságos kapcsolata az utánuk következő generációkkal, élethelyzetüknél fogva nem ismerhetik azokat a titkos kódokat, amelyek összekötik a felnőttek felelősségteljes világát az élet megtapasztalására éhes, de ebben kapaszkodókat kereső gyerekekével. Ha pedig ezek, a felnőtteket gyerekekkel összekapcsoló csatornák nem átjárhatóak, hogy akarjuk átadni a következő generációknak mindazt az elődeink által ránk bízott kincset, ami Európát jelenti? Egyáltalán, jelenti- e még?

Az érdekképviselet minősége is óhatatlanul összefügg azoknak a személyével, akik döntési helyzetben vannak. Egy biciklivel járó politikus például érthető, ha elszántabban lobbizik a kerékpárutak építéséért, mint az a képviselőtársa, aki megrögzött autós.

Ugyanígy érzékenyebb és körültekintőbb lehet a jövőre kiható döntések meghozatalánál az, akinek van utódja. Egyszerűen más a perspektíva, ahonnan szemléli a dolgokat. A politika tárgya pedig nem más, mint a jövő – amit élni leginkább a mostani gyerekek fognak majd – igenis, szükséges és igazságos tehát az irányukban elfogult személyek jelenléte ebben a döntéshozói közegben.

Van egy másik vetülete is mindennek. Ha például valaki kivonja magát a digitális térből, nem használja a mai korszerű eszközöket, senki nem kérdőjelezi meg, ha maradinak tartják, és racionális döntésként fogadjuk el, ha nem alkalmazza őt egy informatikai cég, hisz e kompetenciák nélkül semmire se mennének vele. A szülői kompetenciák megszerezése ugyanakkor fel sem merül – nemhogy követelményként, de még jó pontként sem – azok között, akik a jövő alakulását határozzák meg. Ez is vitatható álláspont.

Ami pedig a fotót illeti, mégiscsak tény, hogy az üres bölcsők kontinensét jelenleg azok kormányozzák nagyobb befolyással, akik számára a jövő problémáinak megoldása – a feltételezett legjobb indulat mellett is – sokkal inkább neutrális, számszaki kérdés, mint az élet majdani megélésének mikéntje, szerethetősége.

Nem volt ez mindig így: az ötven évvel ezelőtt hivatalban lévő, a tablón szereplő hét vezető politikussal (Skócia miniszterelnökét és Sargentini asszonyt itt nem számba véve, mert az ő posztjaikat nem tudjuk korabeli személyek státuszával azonosítani) azonos posztot betöltő állami vezetők gyermekeinek száma összesen tizenhat volt! (Jean Reynek, a korabeli Európai Bizottság elnökének a fellelhető adatok alapján nem volt utódja, Tage Erlander svéd miniszterelnöknek egy gyermeke volt, Harold Wilson brit miniszterelnöknek kettő, ahogy Kurt Georg Kiesinger német kancellárnak is, Charles de Gaulle francia elnök és Piet de Jong holland miniszterelnök is három-három gyermeket nevelt, a luxemburgi kormányfő, Pierre Werner pedig öt gyermek édesapja volt.)

Röviden szólva a változás egyenlege 1968:2018 = 16:0!

Aki ebből a pőre arányszámból nem érzi a problematikát és a mögöttünk hagyott ötven év változásainak, valamint annak társadalmi következményeinek jelentőségét, legalábbis homokba dugja a fejét…

A vitatott tablóból azonban véletlenül sem előítéleteknek kell születniük, hanem felismeréseknek.

Mert egy mindannyiunkat érintő, fájdalmas folyamat látlelete mindez, amelynek soktényezős eredői között nyilvánvalóan kitapintható az a mentalitás is, amely szerint össztársadalmi szinten az élet továbbadása már korántsem magától értetődő életcélunk; amelyben a megfogant életet eldobhatónak tekintjük, és ahol a családok tömegesen kiszakadtak a szakrális térből.

A jólétben élő, felvilágosult Európa nem kér a gyerekekből, miközben ők nyilvánvalóan hiányoznak a világunkból. Nemcsak akkor érezzük ezt, ha nem találunk embert az elvégzendő munkákra, hanem családi ebédeken is, amikor már nem veri fel gyerekzsivaj a házat. A kérdés, hogy szeretnénk-e mindezen változtatni.

Ha igen, valahol itt, a gyökereknél kellene kezdeni, hogy legyen kikért dolgozni, alkotni, élni – jövőmérnökként vagy „csak” a gyerekek szemében a jövőt fürkésző szülőként.

 

Kép: pixabay.com

           Tompa fejfájással ébredt. Konstatálta, hogy ülő helyzetben van, és a kezeit valamiért nem tudja mozdítani. Pár perc kellett, hogy rájöjjön: egy székhez van kötözve. Nagy nehezen kinyitotta bedagadt szemét, és azt látta, hogy két nő áll vele szemben símaszkban, karba tett kézzel.

– Kényelmetlen, mi? – szólalt meg az egyikük. – Tehetetlennek, megalázottnak érzed magad?

            Mielőtt felelhetett volna, a másik, kicsit gömbölydedebb alkatú nő is megszólalt.

– Meg is érdemled! Mi is pont így érezzük magunkat attól, amit velünk tettél!

            Boglárka tekintete, mint egy ijedt madárka, rémülten röppent egyikről a másikra.

– Nem értem… de hát mi rosszat csináltam én? Ha bármivel megbántottam Önöket, akaratomon kívül, akkor bocsánatot kérek!

            Az egyik nő közel hajolt és az arcába üvöltött.

– Ne kérjél bocsánatot!!! Te ne kérjél tőlünk bocsánatot, mert már késő! Most már tönkretetted az életünket.

– Én? Mivel? – kérdezte Boglárka kétségbeesetten. – Mit tettem?

            A dundi nő egy vastag, színes borítós könyvet emelt a magasba mint súlyos bűnjelet.

– Megírtad a Dörmi, Brumi és Cilike-sorozatot.  

            Forgatta kezében a vaskos, keménytáblás kötetet.

– Ugye, milyen kemény? Ugye, milyen vastag? Na, ezzel ütöttünk le! – közölte elégedetten, és teljes erővel földhöz vágta a könyvet. A vidám mackógyerekek rendületlenül mosolyogtak a borítóról.

            Az írónő félve tette föl a kérdést:

– Kik vagytok ti...?

– Anyák.

            Boglárka szeme elkerekedett a rémülettől.  

– De hát, ezt nem értem, ez a könyvsorozat egy teljesen átlagos mackócsaládról szól! Mamamaci süt-főz, gyereket nevel, Papamaci dolgozni jár, a kisbocsok játszanak, oviba, bölcsibe járnak…

– De ilyen család nem létezik! – kiáltotta a gömbölyded emberrabló. – Olyan nincs, hogy egy három gyerekkel átvirrasztott, hányós éjszaka után Mamamaci reggel hatkor így kiált: „Gyertek, gyerekek! Készítsünk krumplinyomdát!” Olyan nincs, hogy este nyolckor még palacsintát süt, hogy lekapja a függönyt és hétfejű sárkányjelmezt varr belőle, hogy álmából felkeltve kézműveskedik! Nekem állandó bűntudatom van, hogy nem vagyok olyan karcsú, és tökéletes, mint Mamamaci, és hogy a férjem nem olyan tündéri, mint Papamaci, hogy káromkodom, ha nincs kész az ebéd, ha elkésem az anyák napi ünnepségről az oviból, hogy szar anya vagyok…  

            Kirobbant belőle a zokogás, letépte magáról az álarcot és a földre rogyott.  A másik nő is levette a símaszkot, előbukkant dús, vörösre festett hajkoronája.

– Az én fiamnak is hiába ajánlgatok mást, jobb, irodalmi értékkel bíró mesekönyveket: nem! Neki csak a Dörmi-Brumi-Cilike kell. Amelyik egyszer belekóstolt, csak ezt akarja állandóan. Mert ez egy drog! Ezek a gyerekek DBC nélkül már nem is tudnak élni! Én annak idején – merengett a múlton – esztétika-filmelmélet-magyar szakra jártam az ELTE-re, ott  ismertem meg Imrét. Ő kulturális antropológia-kommunikáció-litván szakos volt akkor. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, és egy év múlva megszületett Aladár. Majd ezek után én, Chomsky és Wittgenstein után most tudod, kit olvasok? Téged!!! A te istenverte könyveidet, a Dörmi, Brumi és Cilikét! De miért?? Mondd meg, mit vétettem, hogy ennyit kell szenvednem?! Hogy szültem egy gyereket, ez az én nagy bűnöm? Ettől kezdve már agyhalottként kell tengetnem az életem?

            Boglárka párás szemmel nézett rájuk.

– Jaj, istenem, annyira sajnálom! Ne haragudjatok rám, én csak jót akartam! Egyszerűen boldog voltam, amikor anyuka lettem, és ezt az élményt szerettem volna megosztani másokkal. Soha, soha nem akartam senkit bántani, higgyétek el!

– De akkor miért sugallod nekem azt – hüppögött a vöröshajú nő –, hogy én, aki egyedül nevelem a gyerekemet, már nem is lehetek jó anya? Hogy így már nem lehetek soha Mamamaci?!

– Ezt én nem mondtam! Te is lehetsz Mamamaci! – zokogott Boglárka is. – Ez csak rajtad múlik!

– De én nem akarok Mamamaci lenni! – visította az emberrabló. – Gyűlölöm Mamamacit! Dögöljön meg, dobja fel a tappancsát!

            A dundi anyuka felemelte a könyvet a földről és elkezdett belőle felolvasni.

– „Papamaci, Mamamaci, Dörmi, Brumi és Cilike elindultak az állatkertbe.”

            Boglárka önkéntelenül elmosolyogta magát. Nagyon szerette ezt az állatkertes meséjét.

– Ne vigyorogjál – förmedt rá a vörös –, mert ez borzalmas! Minek ez a hatalmas enumeráció, hogy újra és újra felsorolod az összes családtagot? 

– Azt hiszem – tűnődött el saját magán Boglárka –, ez egy művészi döntés a részemről. Szándékosan egyszerűen fogalmazok.

            Ez a magabiztosság felbosszantotta a vöröshajú anyukát.

– Igen? Művészi döntés? – kérdezte, és egy nagy, hűvös pisztolycsövet szegezett Boglárka fejéhez. – Na jó, akkor ha most azonnal nem kezdesz gyűjtőneveket használni, megöllek!

            Az írónő ettől most egy kicsit megszeppent.

– Ööö… Papamaci, Mamamaci… és a medvebocsok? – próbálkozott.

– Szuper! Egyszerűsíts tovább!

– A maciszülők…  és a macigyerekek.

– Tovább.

– A macicsalád.

– Ez az! Tudod te ezt! Ezt mostantól így fogod csinálni. Oké?

– Rendben – egyezett bele Boglárka. – Akkor most hazamehetek?

– Még nem vagyunk készen – mondta a vöröshajú anya a pisztollyal a kezében. – Előbb írsz szépen egy új mesét. Egy következő részt. Ami a realitás talaján áll.

            A másik anyuka eloldozta Boglárka kezét, jegyzetpapírt és tollat adott neki.

– Az lesz benne, írjad, hogy Papamaci becsajozik, bejön a képbe egy Macicsaj. Vagy Csajmaci, ahogy akarod, költői szabadság. Aztán teherbe esik a Csajmaci, vagy Macicsaj, a szülők elválnak, Mamamaci depressziós lesz…

– És elhízik! – fűzte hozzá a dundi anyuka - És soha többé nem csinál krumplinyomdát!

– Igen, jó, elhízik, és ettől kezdve Dörmi, Brumi és Cilike mozaikcsaládban fognak élni. Megvan? Leírtad?

– Nem – rázta a fejét Boglárka. – Én ilyet nem írok. Papamaci soha nem hagyja el Mamamacit. Papamaci szereti Mamamacit.

– Ebben az esetben – vicsorgott a vöröshajú nő – rossz hírem van, le foglak lőni!

– Lőjj le! – egyezett bele az írónő, és felszegte kis fejét. Harciasan csillogott a szeme, mint Jeanne d'Arc-nak. – Inkább meghalok – közölte forradalmi tűzzel –, de Dörmi, Brumi és Cilike nem kerül mozaikcsaládba! És esténként lesz palacsinta. Minden este. És az egész család krumplinyomdázik hajnalig. Lehet, hogy még Mókusékat is áthívják!

            Egy percre kimerevedett a jelenet. A vöröshajú anyuka dühtől reszkető kezében tartotta a pisztolyt, Boglárka bátran farkasszemet nézett vele.

            Ekkor kaparászás hallatszott az ajtón, és kintről megszólalt egy vékonyka hang.

– Anya… Itt vagy a pincében?

            A dundi anyuka rémülten rohant az ajtóhoz.

– Igen, drágám, jön anya mindjárt! Csak még valamit elintéz…

            De addigra a kislány már bent volt a helyiségben. Ahogy meglátta a széken ülő illetőt, földöntúli mosoly ömlött el az arcán.

– Anya, te ismered Becskereki Boglárkát??? És van pisztolyotok is! De jóóó!

            Anya hangtalanul tátogott, és gyorsan elrejtette a fegyvert. Boglárka kisegítette.

– Igen! Anya meg én barátnők vagyunk. Nem is mondta neked? Téged hogy hívnak?

– Cilinek, mint a Cilikét, tudod, a te könyvedből. Olvasol nekem egy mesét?

– Hát persze. A krumplinyomdásat.

 

A képen: Szabó Borbála. Fényképezte: Páczai Tamás

Ösztönösen felé nyúlok: érzem, itt van mellettem, egészen közel, ahogy este, amikor lefekvés után lámpát oltottunk. Megérintem. Azonnal felébred, érzi, hogy én vagyok az, mert még azt a félcentis felületet is tökéletesen ismeri rajtam. Ujjlenyomat-felismerős.

Felvillanó képe mint megbízható titkárnő jelzi, mi történt, amíg aludtam.

A szakadás szunnyadozhatott ugyan, és József Attila szerint nem hasad tovább, de az élet azért nem áll meg, s ezt azonnal jelenti is nekem. Diszkrét ikonjaival csiklandozza a reggelijére, az első információkra éhes agyat. Csak ketten vagyunk ébren a lakásban, megosztjuk közös titkainkat. Karcsú kis f-jei kacéran kacskaringóznak, és azok az ellenállhatatlan piros kis csengőikonok… (Talán a gyerekkori karácsonyi meglepetések élményét hívják elő a tudat mélyéből? Vagy az iskolai csengők pavlovi reakcióit?)

Aztán ő is felbátorodik, átmegy felszólító módba. Nem agresszív: szabadon eldönthetem, teszek róla, hogy ismerősömnek jó napja legyen, vagy teszek rá, hogy milyen napja van. Szórakozottan pöckölöm föl a képeket. Varázspálcaujjam nyomán futnak fölfelé, tágul a világ: újszülött manósapkában és trendi törölközőbe tekerve, súlyzózó izompacsirta, praktikus gőztisztító, a politikus félrenéz vagy félrelép, mindenmentes gyümölcstorta házilag, lábnyom a tengerparti homokban, grimasz a vár tövében, puszi a fürdőszobatükörből… Csuklóból mozgatom a posztokra szabdalt világot, szalad fölfelé elcsíphetetlenül, mint amikor anyu kihúzta a diafilmet, mert elszakadt a film. És érzem azt a csalódást is az értelmezhetetlenül összefolyó kockákat nézve: tudom, hogy örökre elveszett a mese vége, mégis akarom még nézni, még egy kicsit.

A rohanó képernyő lassan megáll, mint a pörgő rulettkerék: Mi jár a fejedben? – kérdezi újra, s ekkor az őszi nap is beköszön a félig lehúzott redőny alatt, mint amikor anyu felkapcsolta a villanyt, hogy a falra meredő szemem végre fókuszt váltson és ne csak a falra meredjek: „Na, megyünk a játszótérre?”.

Hosszan megnyomom a kikapcsoló gombot. Még reménykedve megkérdezi, biztos vagyok-e benne, aztán engedelmesen elsötétül.

Erősödnek a neszek a fürdőszobában, valamelyik gyerek megnyitja a csapot, a pékségből kifliillat száll föl, az alattunk lakó már kávét is főzött.

A férjem nagyot nyújtózik és felém fordul, mindjárt megkérdezi, mit álmodtam, ez olyan jó reggelt-féle nála. Megelőzöm. „Jó reggelt! Te nem vagy éhes? Lemegyek friss kifliért. De előbb szeretném, ha megölelnél, és közben elmondanád, mi jár a fejedben.”

 

Kép: pixabay.com

 

Szerda este, Hűvösvölgy – avagy „melyiket a kilenc közül?”

Augusztusi nyaralásunkból hazaérve egy olyan e-mail fogadott, miszerint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 25. születésnapjára érkező ötszázötven gyermek és kísérő felének még nincs szállása, segítsünk rajtuk. Azonnal, még a reggelinél megbeszéltem a családommal, majd gyorsan írtam a főszervezőnek, hogy vállalunk négy gyermeket. Néhány nap múlva megtudtuk: egy nagyszalontai nevelő házaspár kerül hozzánk, két vér szerinti gyermekükkel.

Közben elindult az iskola, és vele együtt a tennivalók sora – ez pont arra volt jó, hogy ne izguljak, bár néha átfutott a fejemen, vajon milyen lesz négy napig négy idegennel. Így amikor szerdán, késő este megérkezett a Lőrinczi család (és velük együtt a külföldről hazatérő férjem is), három izgatott pizsamás gyermek és a sok tennivalótól kissé szétesett, de boldog édesanya fogadta őket.

Körülbelül kettő percig néztük egymást mosolyogva, kissé idegenül, de utána már úgy éreztem, mintha a kedvenc unokatesóm és családja érkezett volna meg Kolozsvárról. Azok, akik nem is számítanak vendégnek. A gyerekeket ágyba dugtuk – több-kevesebb sikerrel –, majd stílusosan egy-egy Csíki sör mellett elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy a székelykeresztúri házaspár a két sajátjuk mellett még tizenkilenc (igen, jól olvassák, nem elírás: tizenkilenc!) két és tizennyolc év közötti fiúgyermeket (igen, jól olvassák, ez sem elírás!) nevel az egyik nagyszalontai gyermekotthonban.

A nagyfiam annyira ledöbbent ettől a létszámtól, hogy nem tudott elaludni, kijött megkérdezni: jól értette-e, hiszen náluk az osztályban vannak annyian, és a tanító nénik alig bírnak velük reggel nyolctól délután négyig. Én is újra és újra visszakérdeztem, Emese pedig mosolyogva elmesélte, hogy egyszer úgy jöttek ellenőrizni őket a hatóságok, hogy épp minden gyermekük otthon volt, így nem tudtak mit tenni, bemutatták mindet a hatóság képviselőinek, mire azok azt mondták: többen vannak, mint kellene. Gábor erre így szólt: rendben, de akkor maguk válasszák ki, kit visznek el innen, vissza az árvaházba vagy az utcára. A nemhivatalos válasz gyorsan érkezett: „Maguk jó erőben vannak, úgy látjuk, elbírnak majd velük”. Erről a kedves történetről azonnal a „Melyiket a kilenc közül?” című népmese jutott eszembe.

 

 

Nagyfiam ezen mosolyogva elaludt végül, de én folytattam a kérdezősködést, főleg a napközbeni háztartási tennivalókra és az iskolai feladatokra vonatkozóan. Megtudtam, hogy minden reggel kötelező az ágyvetés, a háló kitakarítása is, előre elkészített beosztás szerint, egy gyerek sem ússza meg ezeket a „közkedvelt” feladatokat. Ahogy válaszoltak, elképzeltem a huszonegy ágyat, a huszonegy reggelit, a huszonegy tízórait, a huszonegy iskolatáskát tele füzetekkel és könyvekkel, a huszonegy ebédet és a mosogatást, a szilenciumot (csendes tanulást) huszonegy gyermekkel, a huszonegy vacsorát és a huszonegy jóéjtpuszit (merthogy az is szokott lenni).

És aztán elképzeltem a huszonegy pár cipőt, a huszonegy rend ruhát, a huszonegy szülői értekezletet, a huszonegy fogadóórát, a betegség esetén orvoshoz, védőnőhöz, pszichológushoz járást ki tudja hányszor huszonegyszer, hiszen a gyermekek hátterét tekintve ez bizony elég sűrűn fordul elő.

Emese és Gábor mosolyogtak rajtam, és készségesen válaszoltak minden további kérdésemre: érdekelt, hogy zajlik az étel, ital, ruhák, iskolai felszerelések beszerzése és szétosztása (a „házvezetők” feladata), a számomra nagy kihívást jelentő napi menü megtervezése (ezt is ők intézik, Emese „csak” főz a kapott alapanyagokból a megadott menü alapján). A délelőttjei nagyjából ezzel telnek – az étel bonyolultságától függően tud egy-két órát mással foglalkozni, például elvinni valakit az orvoshoz, esetleg saját ügyeiben intézkedni –, a délutánjai pedig a közös tanulással. Gábor ezalatt az alapítványnál végez fizikai munkát, segít a házmesternek mindenben. Mindkettőjük számára huszonnégy órás, nagyon kemény munka ez. Van olyan, aki súlyos betegen érkezett hozzájuk; van, aki miatt iszákos anyja kiabál utánuk az utcán, hogy miért vették el tőle a gyermekét; van, aki azonnal elkölti cigarettára a hó elején kapott állami „gyerekpénzt”; és sokan vannak, akiket sem húsvétkor, sem karácsonykor nem visznek haza a szüleik.

Mégis, miért vállaltátok? – kérdeztem őket.

Válaszuk egyszerű: amikor először voltak a nagyszalontai gyermekotthonban, még fiatalon, saját gyermekeik megszületése előtt, akkor megszerették ezt a „munkát”, a gyerekek ragaszkodásából érezték, hogy jól is végzik, és amikor megnőttek akkorára a saját gyerekeik, hogy újra el tudtak indulni, megtették. – A vér szerinti gyermekeitek mit szóltak ehhez? – faggattam őket tovább. A választól újra megdöbbentem: nem volt könnyű megszokni nekik, hogy egyik napról a másikra huszadmagukkal kell osztozniuk a szüleiken. A hétéves nagyobbnak pszichés tünetei lettek, amit csak pszichológus tudott kikezelni. A négyéves kicsi állandóan az anyján csüngött, féltékeny volt a nemrég odakerült, beteg kétévesre. De a tünetek néhány hónap után elmúltak, megszokták, és látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem bánták meg a döntésüket.

Majdnem éjfél lett, úgyhogy gyorsan elbúcsúztunk és lefeküdtünk,mert másnap korán kellett indulniuk az Arénába.

Óriási hősöknek éreztem őket, magunkat pedig egészen kicsinek.

 

 

Csütörtök este, Aréna – avagy „Isten nem teremt selejtet”

Nehéz az esti gálaműsorról írni, amelyet a 25 éves Dévai Szent Ferenc Alapítvány tiszteletére rendeztek. Nem is teszem: aki ott volt, tudja, milyen fantasztikus, életre szóló élményt jelentett a Nem Adom Fel Alapítvánnyal közösen szervezett születésnapi műsor, aki meg nem volt ott, annak úgysem lehet átadni.

Böjte Csaba atya háromórás hálaadása volt Isten és a főbb munkatársai felé.

Csaba testvér a tőle megszokott módon, egyszerűen, közérthetően, szívbe markolóan és fejbekólintóan beszélt az elmúlt huszonöt évről, a nehéz kezdetektől a most sem könnyű jelenig, és arról, hogy ebben a rengeteg munkában kik és hogyan segítettek neki. Megismertük legfontosabb munkatársait, az alapítvány elnökét, néhány házvezetőt, a legelső nevelőt, az első nevelt gyermekből lett nevelőt, a Mikulás-ajándékokat és az Angyaljárást szervezőket, az őket támogató orvosokat és egyházi személyeket. Böjte Csaba minden köszönete egy-egy virágcsokor és egy-egy dal volt, népszerű magyar énekesektől. Olyanoktól, akik nem valószínű, hogy valaha is együtt egy színpadra léptek volna egyébként: Ákos, Edda, Oláh Ibolya, Pintér Béla, Presser Gábor, Republic, Szikora Róbert.

 

 

De Csaba testvérnek ez is sikerült, ahogy az is, hogy megtöltse a tizenkétezer fős Arénát, ahol biztosan legalább olyan „színes” volt a közönség, mint a színpadon. De ezen nem csodálkozunk, hiszen minden nyilvános levelével el tudja érni ezt a csodát, legyen szó bármilyen kényes témáról: népességfogyás, abortusz, lombik, apaság.

Vajon melyik a nagyszerűbb cselekedet: huszonöt év alatt megmenteni hatezer gyermeket vagy összehozni több millió magyart egy-egy hosszú pillanat erejéig?

A választ nem tudom, de abban biztos vagyok: erre jelenleg egyedül ő képes. És azt is látom, hogy titka egyáltalán nem titok: olyan tettei és üzenetei vannak, amelyekkel nem lehet nem egyetérteni. Hiszen melyik jóérzésű ember vitatná, hogy „Isten nem teremt selejtet”, „jó dolog a szeretet útján járni”, „segíteni kell másoknak, hogy megtapasztalják: jónak lenni jó”, „azért vagyunk a Földön, hogy ünnepet vigyünk egymás életébe”, „nem jutunk a mennyországba, ha mindig a könnyebb utat választjuk”? A műsor végén Böjte Csaba elmondta legfőbb vágyát: szeretné, ha jövőre az Arénát jelképesen keresztelőkápolnává lehetne alakítani, mert annyi újszülött érkezne közénk. „Merjünk az élet mellett dönteni, és ne adjuk fel hitünket, bármennyire nehéz is az élet!”

Az ünnepséget a Nem Adom Fel Együttes tagjai nyitották, kísérték és zárták. A legvégén pedig felolvastak egy szünetben kapott levelet, amelyben egy háromgyermekes családapa felajánlja tóparti házukat az árvák számára. A közönség tombolva tapsolt, és nem akart hazamenni – álmosságukkal küzdő kisiskolás fiaim sem –, így kifejezetten jól jött, hogy félórát kellett a csarnokban arra várnunk, hogy az ötszázötven erdélyi vendég és fogadóik egymásra találjanak. Kellett az a kis idő, hogy a többi fogadó családdal is találkozva, élményeinket megosztva és ne rohanva hagyjuk el a helyszínt.

 

 

Péntek, Hűvösvölgy – avagy „Boldog születésnapot, Balázska!”

A pénteki napon választhattunk: saját programot szervezünk a vendégeinknek vagy átadjuk őket a szervezőknek, akik megmutatják nekik az Országházat, hajózni viszik őket a Dunán és bringóhintózni a Margitszigeten. Mivel ennél jobb programot mi sem tudtunk volna nekik szervezni, megbeszéltük, hogy töltsék a többiekkel a napot. Este, otthon pedig megünnepeltük kisebbik fiuk, a négyéves Balázska születésnapját úgy, ahogy családi körben szoktuk: volt vacsora, torta, ajándék (a gyerekeim saját játékaiból).

 

 

Este folytattuk a beszélgetést. Újabb és újabb részleteket tudtunk meg a mindennapjaikról (nevelőanyának/apának hívják őket, a legkisebbeket kivéve, akiket bizonyos kor után tájékoztatnak a helyzetükről), a gyerekek döbbenetes hátteréről (legtöbbjük többgyerekes családból származik, akiket elhagytak szüleik, vannak, akik már várják a kisebb testvérüket is az otthonba, mert előre sejtik, hogy őket is el fogja hagyni az anyjuk), a kamaszok nevelésének nehézségeiről (tanulás, cigizés, pénzköltés), és arról, hogy mi lesz velük, ha betöltik a tizennyolcadik évüket (még két évig segítik őket utána, hogy önállóak legyenek, de húszévesen el kell engedniük őket).

„És mi lesz velük azután?” – érdeklődöm. Sokan továbbtanulnak, többen visszatérnek és ők is nevelők lesznek, a legtöbben tartják a kapcsolatot a nevelőikkel, de néhányan végleg eltűnnek, újra elvesznek.

 

 

Szombat, Máriaremete – avagy közös családi délután

A szervezők minden gyermeket, barátot, fogadó családot, támogatót és érdeklődőt meghívtak a máriaremetei Kisboldogasszony Plébánia kertjébe, ahol Böjte Csaba atya szabadtéri szentmiséjét követően megismerkedhettünk a nevelt gyermekekkel és nevelőikkel.

 

 

A kötetlen együttlétet zenés, táncos és prózai előadások színesítették, rengetegen felléptek, és bár délutánra eredetileg saját közös programot szerveztünk, mégsem jutott eszünkbe lelépni, hiszen tudtuk, mennyit készültek ezekre az előadásokra, és láttuk, milyen lelkesedéssel adták elő őket. A vége előtt aztán mégiscsak elrohantunk, hogy elkapjuk az utolsó zugligeti libegőt. Mi már sokszor jártunk vele, így örömünket inkább az ő örömük jelentette.

Este megint beszélgettünk, ekkor már személyes, nem publikus családi történetek kerültek elő, majd előkészítettük a nagyszalontai gyerekeknek szánt használt cipőket és ruhacsomagokat.

 

 

Vasárnap, Keleti pályaudvar – avagy köszönet a csodáért

Egy sietős reggeli és jó sok szendvics készítése után egy-egy hosszan tartó öleléssel elváltunk. A állomásra csak a férjem vitte őket, én a gyerekekkel otthon könnyeztem meg az elválást, míg mások a Keleti pályaudvart sírták tele. A lakás, amelyet korábban teljesen betöltött a három gyermekünk, hirtelen nagyon üres lett, és azóta is az. Megígértük ugyan, hogy legközelebbi nyári erdélyi utunk alkalmával meglátogatjuk őket, de valahogy ez olyan messzinek tűnik, egyelőre nem vigasztal.

 

 

„Egy csodához négy elengedhetetlen összetevő szükséges: Isten szeretete, egy hittel teli befogadó szív, az az akarat, amelyik változtatni szeretne a világon, és végül az a figyelem, amely észreveszi, hogy megtörtént a csoda. (…) A valódi szentek különlegessége, hogy nem látszanak szentnek, de képesek arra, hogy csodákat tegyenek, és megszólítsanak másokat is, csodatételre bátorítva őket ”

– írják „A mi arcaink – 25 éves Böjte Csaba alapítványa” című kötet szerkesztői köszöntőjében. Köszönjük Böjte Csabának, Érsek Emesének és az ügy minden támogatójának, hogy aktív részesei lehettünk e csodatételnek, és egy icipici csodát tehettünk mi is másokkal és magunkkal. Várjuk a folytatást!