A magyar szaléziak cigánypasztorációs tevékenysége leginkább a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakközépiskola, Szakgimnázium, Gimnázium és Kollégium, valamint annak környezetéhez kapcsolódik. Az iskola 1993-ban került a Szalézi Táraság fenntartásába, és az eltelt 25 évben jelentős tapasztalati tudásra tettek szert a cigány gyermekek nevelésében, ami kezdetektől Don Bosco pedagógiájára, a megelőző módszerére épül. „A szaléziaknak nagyon fontos ez az iskola – állítja Kővári László, Károly testvér, az iskola volt igazgatója, aki ma szalézi szerzetesnövendékként él Óbudán. – Ott tényleg az történik, ami a hivatásunk lényege, hogy a fiatalokért és a legszegényebbekért dolgozunk. A cigányokkal kapcsolatban sem feltétlenül anyagi szegénységről kell mindig beszélnünk, hisz vannak közöttük is tehetősebbek, inkább a lelki szegénységgel kell általánosságban foglalkoznunk.”

Ebben az iskolában a diákok nagy többsége olyan cigány származású gyerek, akiknek a tanulás kényszer a tankötelezettség miatt. Jó részüknek esze ágában nem lenne iskolába járni, nemhogy még tanulni is valamit. Otthon nem ezt látták. Mégis hogyan lehet akkor a cigányokkal szót érteni, rávenni őket arra, hogy tanuljanak, fejlődjenek?

Don Bosco nevelési módszere az ész, a vallás és a szeretet hármas pillérére épít.

Nem tekintélyelvű, mert amit a nevelő mond, az ésszerű, racionális. Aki a hit ajándékát megkapta, az értelmet talál az életben, a tanulásban, munkában is. A cigányoknál egyfajta babonás hit van jelen, nyitottak a spiritualitásra, a liturgia lenyűgözi őket, komoly magatartási probléma nincsen a gyerekekkel a templomban. A legfontosabb ott lenni közöttük, meghallgatni őket és figyelni rájuk. Közvetíteni a szeretetet. Isten szeretetét.

„Fontos küldetésünk, hogy megszerettessük velük a szakmát, mert csak akkor lehet velük foglalkozni, ha érdekli őket az, amit csinálnak. Viszont szakmát tanulni az életnek csak egy kis része, az a legfontosabb, hogy legyen bennük hit. Ha hitre jutnak, akkor meg tudják oldani az életüket. A hitre jutásnak fontos lépése a tudás, hogy műveljük magunkat. Hasonlóan mint a sport, a művészetek, amelyek mind valami természetfölöttit közvetítenek” – vallja Károly testvér.

Az iskola rendhagyó módokon próbál a cigányokhoz közeledni, jó kapcsolatot kiépíteni tanár–diák, tanár–szülő között is.

A kihelyezett szülői értekezletekre azért volt szükség, mert évfolyamonként csak három-négy szülő jött el az iskolába találkozni a tanárokkal. Ennek egyrészt érdektelenség, másrészt a szégyen („a gyerekem nyolcadikos, felnőtt, én csak hat osztályt végeztem”), de legfőképp a szegénység az oka, a környező falvakból ugyanis költséges beutazni a városba. Hogyan kell elképzelni egy ilyen találkozót? Az igazgató, az igazgatóhelyettes és páran a tanári karból beülnek egy kisbuszba és elmennek a faluba, ahol a gyerekek laknak. Ott a helyi önkormányzattól kérnek egy termet, és az iskolai ügyek megvitatásán túl sok más témáról is beszélgetnek, előkerül a gitár is, énekelnek, közös étkezés is van. Így lehet közelebb kerülni hozzájuk. Ők azt mondják, nem csinálnak semmi extrát, csak alkalmazkodnak a viszonyokhoz.

Egy másik fontos szempont, hogy a gyerekeknek sikerélményük is legyen.

Mivel a tanulásban ezt ritkábban tapasztalják meg, így lehetőségeket kell teremteni arra, hogy szerepelhessenek ünnepségeken, közösségi összejöveteleken, mert ezek azok, amelyek nagy sikerélményt jelentenek a számukra.

 

Az iskola sajnos csak a gyerekekkel tud foglalkozni, a családi életre nincsen befolyása. Ezért lenne nagyon fontos a családpasztoráció, mert ahol ez működik, ott jönnek a pozitív példák is.

Törtét egyszer, hogy az iskolából eltűnt két gitár. Azt is lehetett tudni, hogy az iskola tanulói közül vihette el valaki vagy valakik. Az iskola nem kezdett nyomozásba, nem akarták vállalni az ezzel járó bonyodalmakat, esetleges rendőrségi üggyel terhelni az amúgy sem kevés gonddal megélt hétköznapjaikat. De a gitárokat még aznap késő este visszahozták az iskola portájára. Robert atya sietett Kővári László igazgatóhoz: „Csoda történt, itt vannak a gitárok!” Utóbb kiderült, hogy két balajti fiatal tulajdonította el a szóban forgó gitárokat, de otthon a várható dicséret helyett a falu közösségétől leszidást kaptak, „nem szabad ilyet csinálni”, „vissza kell vinnetek”. Ebben a többségében cigányok lakta kis faluban a közösség tagjai odafigyelnek egymásra, ami az egyének erkölcsi életére is pozitív hatást gyakorol.

A családias légkört az iskolán kívül a délutáni és hétvégi foglalkozásokon, az Oratóriumban is megtapasztalhatják a gyerekek.

Tanítási időn túl korrepetálásra, kézműves foglalkozásra, csoportjátékokra, fociedzésre, saját testsúlyos edzésre, hétvégenként pedig kirándulásra, közös ebédre, kötetlenebb együttlétre várják a fiatalokat a szalézi atyák, testvérek és a szalézi munkatársak. A vasárnapot igyekeznek vallásos légkörben együtt tölteni: reggel összeszedik a gyerekeket és részt vesznek a szentmisén is a plébániatemplomban. Látszólag legtöbbjük unatkozik a közel egyórás liturgián, de legbelül valami titok történik. A szaléziak komoly erőfeszítéseket tesznek a cigány gyermekekért, ám úgy gondolják, a lényeg nem rajtuk áll. „A biztosítékot, az egész ittlétünk alapját Isten adja – mondja Fülöp Tibor szalézi testvér. – Ha meg akarjuk változtatni az életüket, ahhoz sok türelem és a sorozatos kudarcok elviselése szükséges, mi több, azokból építkeznünk is kell.” Ez a szaléziak számára elképzelhetetlen lenne a Szentlélek segítsége nélkül. A szentmise után egész délelőtt lehetőségük van a Don Bosco Sportcsarnokban csocsózni, bowling pályát használni. A cigányok nem viselik jól a kötött programokat, és ha nem találják érdekesnek, akkor unatkoznak, elmennek, így ügyesen kell kialakítani ezeket az alkalmakat is.

Amire a gyerekek leginkább ki vannak éhezve, az a szeretet.

A cigánygyerekek azért hangosak, hangoskodnak, mert jól érzik magukat, és ezt máshogy nem tudják kifejezni. Nem tudnak az érzelmeiknek parancsolni, sajnos a negatívaknak sem, így előfordulnak komoly atrocitások is, összekapnak, ócsárolják egymást. A felnőtteknek visszaszólnak, nem tartják be a szabályokat. Ezek mind a magtartási és a koncentrációs problémáikból adódnak. Sokszor az egyedi, gyerekre szabott megoldások segítenek csak. Meg kell ismerni őket, a hátterüket, a családjukat. Ehhez el kell fogadni azt az alapelvet, hogy itt nem az igazságosság mércéjével kell mérni, hanem a szeretetével. „Nem szabad elvárni tőlük túl nagy dolgokat, huszárvágásokkal nem érünk el náluk sokat – mondja Tibor testvér. – Csak kis lépéseket, apró dolgokat lehet kérni tőlük. Sokszor feltételezik rólunk a cigány fiatalok, hogy »ezekkel bármit meg lehet csinálni«. És meg is próbálják. A türelmünk és a szeretetben való kitartásunk hatására azonban átalakulnak bennük ezek a gondolatok, és megérzik, hogy mi sokat adunk nekik. Ezzel a gyerekekben elindul valami, elkezdenek kötődni, bizalommal lenni irántunk. Ezek után lehet elkezdeni a szabályok betartására megtanítani őket és megértetni velük, hogy azok értük vannak. Ezek előbb-utóbb számukra is megnyugvást, biztonságot és kiszámíthatóságot jelentenek, amikre legbelül minden gyermek – cigány vagy sem – vágyik. Don Bosco atyánk szívünkbe írta a hivatásunk lényegét: akit szeretünk, annak éreznie is kell, hogy szeretjük.”

Apám olyan otthont akart nekünk teremteni, ahova érdemes hazamenni, és ha már hazamentünk, ne is akarjunk elmenni onnan. Ezt többször elmondta nekünk, de akkor értettük meg igazán, amikor kirepültünk a családi fészekből és messze kerültünk egymástól.

Ha apám megálmodott valamit, az előbb-utóbb valósággá vált. Számára nem létezett lehetetlen, csak sok munka, akarat és kitartás! Nagy parkról álmodott, terebélyes fákról, szép kertről, illatos rózsalugasról, sok-sok állatról és gyerekzsivajról. A kúriáját, ahogy ő nevezte, körbeültette tujákkal, majd a sok-sok gyümölcs, fűz-, dió-, olaj- és fenyőfa következett. Ragaszkodott hozzá, hogy mi, gyerekek is segítsünk neki, hiszen ha felnövünk, emlékezni fogunk rá, hogy azok a hatalmas fák, amelyek lombjai között most madarak énekelnek, és amelyekre az unokái színes fonalakból „pókhálókat szőnek”, azokat mi öntöztük és gondoztuk még facsemete korukban.

Apám úgy tartotta, az állatok tisztelete és szeretete is hozzátartozik a jó és igazságos emberré válásunkhoz. Ezért hozott a házhoz kecskéket, birkákat, disznókat, tehenet, lovat és baromfit. Az állatok között érezte a legjobban magát. Ha feszült volt vagy szomorú, közéjük ment és velük „beszélgetett”. Még neveket is adott nekik: a kedvenc disznóját Övesnek, a tehenét Böskének, a birkáját Gerzsonnak, a fekete varjúját Róbertnek, a kövér macskáját Oszkárnak, libáját Benőnek, később Gordonkának keresztelte. A téglából épült, szépen bevakolt istállót és a disznóólat a házunk folytatásaként, nem pedig külön épületnek építtette, közvetlen udvari bejárattal. Még radiátorokat is szereltetett fel, hogy a jószágai ne fázzanak a hideg beálltával.

A testvéreimmel gyermekéveink legszebb időszakát éltük, amikor láthattuk, ahogy a kiscsibék kibújnak a tojásaikból, majd a kotlós melegíti, és inni, enni, kapirgálni tanítja őket. Ám legjobban azt szerettük, amikor kiskecske vagy kisbárány született, ilyenkor cumisüveggel a kezünkben rohantunk etetni az új jövevényeket.

Apám fontosnak tartotta, hogy mivel lovas nemzet vagyunk, mi is tudjunk lovagolni. Edzőt fogadott mellénk. A lovunk, Mucus igazi családtagnak számított. Egy orvosi műhiba következtében veszítettük el kedvenc állatunkat, ezért az állatorvosnak ezt minden találkozásunk alkalmával felróttam, sok év elteltével is. Még mindig fájdalmas emlék, ha felidézem azokat a napokat, ahogy küzdöttünk a ló életéért. Éjjel-nappal mellette voltunk, próbáltuk a lázát csillapítani, de hiába. Mucus apám karjaiban pusztult el, aki hosszú ideig feküdt a ló élettelen testére borulva. Vigasztalhatatlanok voltunk. Apám megígérte, hogy vesz nekünk egy kiscsikót, akit együtt nevelünk fel, de pár hónappal a ló halála után egy szörnyű betegség csapott le rám, és a szüleim a gyógyíttatásomra költötték a megtakarított pénzüket. Nemcsak a lovat sirattuk meg, hanem az összes kutyát, macskát, akiket elvesztettünk. Megástuk a sírokat, és eltemettük őket egy bokor mellé vagy egy fa alá. Édesanyám rendszerint virágokat ültetett köréjük, így mindig tudtuk, hol nyugszanak a kedvenceink.

 

Amellett, hogy természetbaráttá nevelkedtünk, apánk nagy hangsúlyt fektetett a képzésünkre is. Leginkább azért tartotta ezt fontosnak, hogy a menedéket jelentő kerítésen kívül is biztonságban lehessünk, és ne az utca neveljen minket. Így került egy óriási zongora a házhoz, jártunk szolfézsra, zongoraórára, hittanra, cserkészfoglalkozásokra. Ha pedig otthon voltunk, akkor tele volt a ház gyerekekkel. Idilli világunkban a magunk ültette fák lombjainak árnyékában játszottunk, a kukoricásban bújócskáztunk, télen hócsatákat vívtunk a betemetett udvarban, tavasszal pedig izgatottan és mosolyogva vártuk a park újjászületését.

Apám az otthonára volt a legbüszkébb, mert minden fűszálban, virágban és fában mindannyian jelen vagyunk. Amikor már betegeskedett, minden egyes szippantás az otthon mámorító levegőjéből gyógyszerként hatott a lelkére. Ezért mielőtt a betegszállítók beemelték a mentőbe, kérte, hadd vethessen még egy pillantást saját kis földi paradicsomára, amelynek a látványától új erőre kap.

Apám kertje minden évszakban csodálatos ma is: befedheti a hó, jöhet a fagy, a rügyező tavasz, a forró nyár vagy az esős ősz, amikor a sok-sok fáról lehulló levél vastag arany szőnyegként terül el a lábunk alatt. Apám otthona – az iránta érzett szeretetből és tiszteletből – pont olyan, mint ahogy megálmodta, unokái és dédunokái megszületésével pedig még életszerűbb és valóságosabb lett.

Ha hazamegyek, nem is vágyom sehova… ott akarok maradni.

Abban a korban, amikor a Rómeó és Júlia játszódik, az volt a szokás, hogy a lányoknak nem illett kimutatni érzéseiket, és csak annak a fiúnak az udvarlását fogadhatták, akit a szüleik kinéztek nekik; együttjárás nem volt, csak rövid jegyesség, de gyakran még az sem – a családok elég gyorsan elrendeztek mindent és összeházasították a – mai szemmel nézve – meghökkentően fiatal párt. Júlia leendő férje is megvan a darab elején, egy roppant csinos, jó modorú, finom neveltetést kapott herceg, Párisz (de nem az almás srác, az Ida-hegyi álpásztor!), Júlia meg rendes lány, úgyhogy elfogadja szülei döntését, és készül az esküvőre – hiszen már megvan hozzá a kora. Tizennégy éves.

Borzongunk

Szokás manapság borzongani, hogy micsoda borzasztó rabságban tartották a régiek a szerelmet, mert olyanokat mondtak, hogy a párválasztásban nem jó vezető a szerelem, meg hogy a szerelem majd úgyis megjön a házasságban, és ez mennyire rossz volt. Szokás ma mondani, bezzeg ma mennyire jó, hogy mindenki ahhoz mehet, akihez akar, és azt választhatja, akibe beleszeret, és a szülőknek kuss a neve.

Persze könnyű nekünk borzongani a múlt szokásain.

Épp annyira könnyű nekünk borzongani rajtuk, mint nekik rajtunk: biztos mélységesen megdöbbennének rajtunk a 16. századiak, ha látnák, hogy manapság meg nem nagyon illik házasodni, viszont hosszan illik együtt járni, és kézen fogva kell menni az utcán, és a moziban, a sötétben csókokat illik váltani, miközben pörög az akciófilm, és biztosan megbotránkoznának, ha meglátnák, hogy manapság furcsa az, ha valaki azonnal esküvőt tervez, vagy úgy akar házasságot kötni, hogy előtte még nem volt szexuális kapcsolata leendő házastársával, sőt, nem is éltek együtt, és még nem végezték el az egyetemet, le sem doktoráltak még, és nincsen saját keresetük.

Éljünk bármelyik korban, a szokások így is, úgy is kialakulnak, és a többség egész addig elfogadja azokat, amíg nem jön egy új szokásrend, ami elsöpri a régit.

Júlia kockáztat

Júliának Rómeó az első szerelme, és mindent kockára tesz. Kinn áll éjszaka az erkélyén, és bevallja, hogy Rómeónak azonnal odaadná magát.

De ha ettől azt hinné Rómeó, hogy na, ez egy könnyű préda, megkapható kislányt találtam, végre, lesz egy jó éjszakám, aztán csá!, akkor itt Júlia világossá teszi, hogy csak akkor lesz az övé, hogyha feleségül veszi. De akkor azonnal!

Micsoda bátor lány ez a Júlia! Hiszen ha azonnal házasságot kér Rómeótól, azzal lehet, hogy egy életre elijeszti magától! Hány fiú nem kullogna el szomorúan Júlia ablaka alól? „Azonnal esküvő? Ez a lány megőrült.”

Micsoda bátor lány ez a Júlia! Hiszen el is vesztheti élete legnagyobb szerelmét. De mégis csak így nyerheti meg élete igaz szerelmét!

De van értelme unalmasan, tét nélkül markolászni egymás fenekét, és szerelemnek nevezni azt, ami igazából csak tocsogás a langyos lábvízben? Radikális kérdés, de Shakespeare műveinek olvasói újból és újból átélhetik, hogy olvasás közben akarva-akaratlan ennyire radikális kérdéseket tesznek föl magunknak...

 

A szerelem nem vak

Júlia nem gondolkodik olyasmiken, hogy de még alig ismerem, azt sem tudom, mennyit keres, és mi a kedvenc zenekara, mit tanul, és mit olvas szívesen, milyen márkájú autója van, és milyen az ágyban! Ő egészen biztos abban, hogy megtalálta az igazit.

Mert a szerelem nem vak, hanem épp hogy igazán látóvá tesz; mert a szerelmes ember szeme megnyílik, és meglátja a fizikailag látható világon túli igazságot. Aki igazán szerelmes, az egy pillantással megismeri kedvesét.

De mennyi minden állhatja útját az igaz szerelemnek! A származás, a család, az anyagiak, a különböző neveltetés és kulturális háttér, értékrend, világkép... Amikor Júlia éjszaka elmondja a monológját, akkor arról beszél, hogy Rómeó mondjon le mindenről, még a nevéről is, mert ő is le akar mondani mindenről, hiszen szerelmesek egymásba!

Micsoda nehéz feladatok ezek! De micsoda könnyű mindez, ha az ember szerelmes!

Micsoda bátor lány ez a Júlia! És micsoda leckét adott mindenkinek... ő tanította meg nekünk, mi a szerelem.

Véletlenek?

Sokan gondolják azt, hogy Rómeó és Júlia halálát véletlenek és félreértések sorozata okozza. A tragédia dramaturgiai rendszerében igaza van ezeknek az elemzőknek. De mondhatjuk azt is, hogy Júlia és Rómeó teljes életet éltek: megtalálták az igaz szerelmet, összeházasodtak, szerelmük beteljesedett, miért élnének tovább? És azt is mondhatjuk: aki annyira szerelmes, mint ők, aki, hogy kedvesével egyesülhessen, lehántja magáról páncéljait, aki legyengíti az immunrendszerét, mert minden, amivel saját biztonságát védi, minden, ami önzés, eltávolítja szerelmesétől; aki képes ennyire védtelen és kiszolgáltatott lenni, aki képes szerelmes lenni, az nem e világra való...

Haláluk oka épp az, hogy szerelmükben nem ismertek gátakat.

De mondhatjuk azt is: haláluk oka épp az, hogy megismerték és meg is élték az igaz szerelmet. Ebben a darabban nem az a legtragikusabb, hogy ők mindketten meghalnak... hanem az, hogy a szerelem talán nem is e világra való.

De mégis csak az él igazán, aki szerelmes – micsoda szörnyű ellentmondás! Micsoda hátborzongató antinómia! És főleg azért hátborzongató, mert erős a gyanú, hogy igaz.

Pelenkák

Sok viccelődésre adott okot, ahogy az utókor elképzelte Rómeót meg Júliát, aki túlélte. És Júlia ezekben a mókás továbbírásokban elkezd gyerekeket szülni, szoptatni, pelenkázni, és Rómeó meg elkezd más nőkre kacsingatni, mert nehezére esik a zsémbes felesége, akinek egy kicsit mindig kakiszagú a keze, és ahelyett, hogy az ágy örömeiben részesítené férjecskéjét, mosogat és tereget éjszaka.

De Shakespeare a hőseit szerencsénkre nem mindenféle pelenkák, szoptatás, mosogatás és hétköznapi házimunkákba bonyolította, inkább írt egy tragédiát a házasságról.

Mert az Othellót olvashatjuk úgy is, mintha a Rómeó és Júlia folytatása lenne…

De ez már egy másik történet.

(Részlet a Pagony Kiadó gondozásában megjelenő Az irodalom visszavág című könyv készülő 3. kötetéből)

Ezt sugallják a közélet egyes hangadói, holott a valóság, amit tudományos kutatások is alátámasztanak, hogy számtalan boldogtalan ember van, akik a felszín alatt fájón céltalanok, állandó hiányérzetük van, keresik a helyüket és önmagukat a nagyvilágban.

Miként azt Cseh Tamás énekelte a „Holdkalap” című dalban, „fogalmuk sincs, hogy miért hülyülnek, hogy miért nincs jól egy ünnep”. A mind látványosabban individualizálódó – egyben globalizálódó –, felgyorsult, és virtuálisba menekülő, határaiban elmosódó világ szembeötlő és egyben súlyos csapást mért olyan társadalmi alappillérekre és értékekre, mint a család, a közösségek, a hitélet, az emberközi kapcsolatok, az elcsendesedés, vagy az alázat – boldogtalan emberek tömkelegét hagyva maga után.

Éppen a fent említett, megkérdőjeleződni látszó értékek hangsúlyozása kapott nagy visszhangot az új nemzeti alaptanterv elfogadásakor. A pozitív és támogató hangok mellett megjelentek a kételkedő, kishitű, pocskondiázó és értetlenkedő tónusok is: „Miért kell erősíteni a nemzeti öntudatot? Ez csak azt jelenti, hogy a gyerekek majd azt tanulják, hogy a magyar jobb mindenki másnál. Egyáltalán miért legyünk büszkék? Nem vagyunk mi sem „színmagyarok”. Miért kell ennyit beszélni a kereszténységről? Ez diszkriminatív. Minek ennyire kihangsúlyozni a család szerepét? Hiszen ez csak cinikus eszköz az emberek itthon tartására.”

Vegyük hát sorba a felmerülő kérdéseket. Híve vagyok a mindenkori, civilizált, tiszteletteljes és tényeken alapuló párbeszédnek.

1. A nemzeti identitás megerősítésével a gyerekek valóban azt tanulnák, hogy a magyarok jobbak, mint a világ összes többi embere?

Büszkének lenni egy nép saját kultúrájára, történelmére, néprajzára vagy irodalmára távolról sem bűn, és korántsem egyenlő más népek és nemzetek kultúrájának, történelmének és irodalmának automatikus lenézésével. Tényleg nem feltételezzük a másikról, egymásról, önmagunkról, hogy mindenki a saját öröme és büszkesége mellett másnak is képes örülni? Hogy szépen megférhet egymás mellett a nemzeti büszkeség és a mások iránti tisztelet, az érdeklődés és nyitottság? Summa summárum, erre a helyzetre is érvényes az a képlet, miszerint „aki nem ismeri önmagát, más megismerésére sem képes”. Ha pedig nem látjuk meg mindazt a szépet és a jót, ami adatott nekünk; ami töltődés, örömforrás, lelki simogatás és érték, ami féltve tovább örökítendő a következő nemzedéknek, nem veszítünk-e mi is egy csöppet emberi mivoltunkból?

2. A magyarság összetétele miatt nem is beszélhetünk „színmagyarokról”?

Anélkül, hogy akadémiai vitákba bonyolódnék a magyarok eredetéről, bátran kijelenhetem, hogy a jelenlegi domináns (közéleti) narratívában senki sem beszélt „színmagyarokról”. Költőink, íróink, politikusaink, tudósaink, hadvezéreink kiválóan példázzák a magyar nép vallási és etnikai sokszínűségét. Ugyancsak fölösleges volna tagadni, hogy István király az ország javára valónak tartotta az „idegenek” – ennek a mai megfelelője talán a szakképzett munkás lenne – betelepítését; hogy legnagyobb királyaink közül több nem magyar származású volt; hogy Bem apó lengyel gyökerekkel rendelkezett; hogy az aradi vértanúk többsége ugyancsak más ország szülötte volt, Petőfi Sándornak szlovák, József Attilának román felmenői voltak. A sokszínűség éppen abban lesz csodálatos egységgé, hogy az említettek mind magyarnak vallották magukat, vagy a magyar üggyel vállaltak szolidaritást, és ha nem is mind ismerték a magyar nyelvet, a szívük, a kardjuk és a haláluk e nemzeté volt.

 

3. Miért kell annyit foglalkozni a keresztyénséggel?

Magyarország keresztyén gyökerű és hagyományú ország, ez történelmi tény, ezért is természetes, hogy a világvallások közül ezzel foglalkozunk a leginkább. A templomba nem járók bizonyos körei előszeretettel hangoztatják, hogy véleményük szerint agymosás folyik a templomokban.

Én ki merem jelenteni, hogy Magyarországon a történelmi egyházakban lélekgondozás folyik, nem pedig agymosás, hiszen ez utóbbi egy erőszakos ráhatást feltételez.

Ez utóbbira jó példa lehetne a szcientológia, amelyről a keresztyénség támadói szívesen feledkeznek meg, holott az általuk képviselt, sok esetben zavaros világi eszközökkel térítő „vallást” több helyen inkább biztonsági kockázatnak minősítik. A keresztyén hit az embertársi szeretetre épül, a családunk és közvetlen környezetünk – tágabb értelemben a hazánk – iránt érzett felelősségre, valamint a megbocsátásra, és arra is, hogy imádkozzunk üldözőinkért és ellenségeinkért. Mi több, a keresztyén hit alázatra és hálára tanít, ami – valljuk be őszintén – nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül jelentős hiánycikk napjaink értéktévesztett és „varázstalanított” társadalmában.

4. A család hangsúlyozása csak eszköz a röghöz kötéshez?

A család valójában a társadalom legfontosabb alappillérre, az egyén – ideális esetben – legsűrűbbre szőtt szociális hálója. Az emberi tragédiák (például hajléktalan sorsra jutó emberek, intézetben felnövő gyerekek) jelentős része pont a család széthullásában gyökerezik.

Lehet az embereket áltatni, hogy nem fontos a család, mert az állam mindig kisegít a bajból, de pontosan ez fog felelőtlen állampolgárokat kitermelni.

Ezzel ellentétben pont a család az, amely megtanít arra, hogy nemcsak magunkért élünk és felelünk, hanem mások jólétét is szem előtt kell tartsuk. Ezért végtelenül szomorú azon értelmezés, miszerint a család pusztán egy politikai eszköz az „itthon tartásra”. A család a legnagyobb ajándék és a legteljesebb körű érzelmi biztonság, ami egy gyereket (de a későbbiekben egy felnőttet is) körülvehet.

Milyen jó lenne, ha a világon mindenki elégedett lenne, és végül ott boldogulhatna, ahol született. Ennek elősegítése – vagy helyesebben: folytatása és megerősítése – ott kezdődik, hogy abba a jóba kapaszkodunk, ami van, és nem látjuk úton-útfélen mindenben a rosszat.

Aktívan tudomást nem venni a jóról: egyenlő a rosszal való azonosulással.

Tettek helyett lépten-nyomon panaszkodni: egyet jelent önmagunk és környezetünk lassú felemésztésével. A szilárd alapokon nyugvó nemzeti identitás és öntudat a mai globalizált világban, ahol sokan egyre ellentmondást nem tűrőbben a határok nélküli utópiát hirdetik, olyan érzelmi biztonságot képvisel, ami már gyerekkortól kezdve segít az egyént belehelyezni egy nagyobb körforgásba. A valóság tehát a nemzeti identitás és öntudat kritikájának éppen az ellenkezője: egy eltévelyedett csorda részeként maga is „birkává” válhat, aki nem rendelkezik szilárd (nemzeti) identitással. Elvégre, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Gondos családanyaként nem mulasztottam el, hogy az indulás előtt utasbiztosítást kössek. Kis falunk postáján jött létre a kontraktus, a lehetséges verziók közül a legnagyobb biztonságot ígérőt prémium kategóriát választva – egy aggodalmaskodó anyától és hipochonder nőtől szerintem nem is várható más.

A nyaralás utolsó napján, pontosabban már a szállodából való kicsekkolás és a komp indulása közötti utolsó órában történt egy baleset, amely szörnyűséges ijedelmet okozott nekünk. A mi négyéves legkisebbünk az utolsó csobbanásnál, krokodilos úszógumijával együtt átpördült a panorámamedence szélén, ahonnan szaltózva egy métert zuhant a medence túlfolyójába. Nem részletezem az esetet, borzalmas volt, most is a hideg futkos a hátamon… Férjem és nagyfiam – több zúzódást szerezve – egyszerre ugrottak kislányunk után, én ordítva futottam a medence széléhez. Odasereglett a strand apraja-nagyja, mint egy filmjelenetben.

A kislányt ölbe kapva láttuk, hogy külső nyoma nem lett az esésnek, de a buksiját tapogatta és rettenetesen sírt – és ez cseppet sem nyugtatott meg, mert ugyebár a fejsérülés nem látszik. Vasárnap volt, a fű se nőtt a nyaralószigeten, de azért a mentőállomáson némi várakozás után egy rezidens fiatalember megvizsgálta lánykánkat. Nem talált semmi problémát, de mondta, hogy ha bármi történne hazafelé, feltétlen vigyük orvoshoz. Kifizettük az 500 kunás számlát, és nekilódultunk az ezer kilométeres hazaútnak, ami alatt le sem vettem a szemem a kicsiről. (Hála Istennek, a kislányunknak haja szála sem görbült az eséstől – meggyőződésem egyébként, hogy ez közvetlen isteni beavatkozás volt, de ez egy egészen más téma…)

A sokk elmúltával jutott eszembe, hogy van nekünk egy szuper utasbiztosításunk.

Fel is hívtam a kötvényen szereplő számot, ahol kedvesen útbaigazítottak és kérték, hogy küldjem el a dokumentációját az esetnek – azon mód lefényképeztem minden orvosi papírt, számlát és küldtem is a megadott címre. Ez augusztus 4-én történt.

Ma novembert írunk, és a kár megfizetése azóta sem történt meg.

Az első furcsaság az volt, hogy amikor a hosszan tartó csend után felhívtam a biztosító szerződéses partnerét (gyanítom, ők a hunyók a máig tartó procedúra miatt), azt a különös kérdést szegezték nekem, hogy igen, látják a bejelentést, de „tényleg biztos vagyok-e benne, hogy szeretném, ha megtérítenék a kárt?” Először nem is értettem, mit akar a csengő hangú kisasszony, de másodjára is rákérdezett. Kicsit zavarodottan visszakérdeztem: mi másért kötne valaki utasbiztosítást, mint hogy az őt ért kárt megtérítse a biztosító? De tényleg?

 

A kérdés augusztusban hangzott el, majd újra hetek teltek el, már majdnem elfelejtettem az egész ügyet, egyszer csak egy SMS-t kaptam, amelyben kérték, hogy értékeljem a biztosító teljesítményét. Habozás nélkül a 0-ás „érdemjegyet” adtam. Utána telefonhívás érkezett, hogy mi is a problémám a szolgáltatással. Elmeséltem az úrnak, hogy semmi nem történt másfél hónap alatt az ügyünkben. A kárszámot bepötyögve jelezte, hogy hát persze, mert el kellett volna küldjem az eredeti dokumentumokat is – igaz, erről senki nem szólt, senki nem értesített. Nagy nehezen megszereztem a címet, és még aznap postára adtam a papírokat, aztán újabb várakozás következett.

Október elején felhívtam a biztosítót, akkor már emelkedett vérnyomással, hogy mégis mi van ezzel a csip-csup üggyel. A hölgy elnézést kért, és azt mondta:

„Tudja, asszonyom a nyáron nagyon sok baleset történt és lassan halad az ügyek feldolgozása”. 

Tényleg! Hogy ez nekem nem jutott eszembe, igen, nyáron sok az utasbaleset! Végül is egy ezzel foglalkozó, ebben „utazó” biztosítónál ez tényleg összekuszálhatja a dolgokat…

A hölgy ígérte, hogy most már aztán biztos gyorsan végére járnak az ügynek. Lehiggadtam, aztán újra telt-múlt az idő. Az október is eltelt, amikor megint eszembe jutott az elvarratlan szál. Újra telefon, minden kezelő foglalt, félóra sikertelen próbálkozás. Aztán másnap újra, most már makacsul, csak azért is! És végre sikerült élő emberhez jutnom, aki kikeresve az ügyet elismerte, hogy valóban késésben vannak, de „türelmemet kérnek, mert nyáron nagyon sok volt a baleset”. Na, itt elszakadt a cérna, és keresetlen szavakkal illettem a szolgáltatásnak nevezett csúfságot. A vonal végén a válasz az volt, hogy jó, akkor ők most kiszámolják, hogy forintban mennyi a kár, és erről küldenek nekem egy levelet. Micsoda?! Nem levelet kellene küldeni, hanem megtéríteni a kárt!

Erre a válasz az volt, hogy akkor „a panaszkezelési szabályzatot átküldik e-mailen”. Ez meg is történt, de se a forintosított összeggel kapcsolatos levelet, sem a pénzt nem kaptuk meg azóta sem.

Lassan kopaszok a fák, és közeledik a síszezon. Tartok tőle, hogy az ügyünkre nézve ez nem ígér túl sok jót: tudniillik télen nagyon sok a síbaleset…

Sargentini asszony mindig nagyon lelkes, ha píszíset játszanak az EP-ben a többi képviselővel. Szájer József EP képviselő azt nyilatkozta a Hír TV-nek, hogy a Gólya gólya gilicében is lett egy találata: szerinte politikailag inkorrekt az óvodákban a hazafias nevelés, és felháborító, ha olyan dal hangozhat el, amelyben török gyerek okozta sebeket magyar gyerek gyógyít.

A népdal egyébként már korábban is szemet szúrt egy magyarul beszélő francia édesanyának egy internetes fórum szerint. Az anyuka úgy ítélte meg, hogy a Gólya, gólya, gilice című dalocska óvodás gyermekére rossz hatással lehet – az etnikai előítéletek magjait véli benne felfedezni. 

Ez a koncepciós per a népdal ellen több érdekes kérdést is felvet.

Egyrészt, hogy lehet a hazafiság politikailag inkorrekt, miközben a hazaárulás a legtöbb országban bűncselekmény? Mi háborítja fel pontosan? Az, hogy a török gyerek vágja meg az állatot vagy az, hogy a magyarok gyógyítják meg? Van-e joga valakinek ítélkezni felettünk, aki nem ismeri nemzetünk történelmét, identitását, sorstragédiáit, küzdelmeit, győzelmeit és veszteségeit? Szerintem nincs. Nem azért nincs, mert imádok török gyerekeket dalolva sértegetni, hanem azért, mert egészen biztosan tudom, hogy ettől a dalocskától nem lesz a gyerekekből törökgyűlölő.

Ha elfogadjuk, hogy ez a dal sértő és ezért ki kell írni a kultúránkból, akkor átírhatunk mindent, egészen a modern korig.

Természetesen fontos, hogy ne sértsük meg mások méltóságát, hogy tiszteljük a kisebbségeket, de nem törölhetjük ki az elmúlt ezer évünket. Ez a dalocska nem uszít, nem gyűlölködik, hanem egy történetet mesél el egy számunkra nem túl rózsás időszakból. Mint az „Egri csillagok”.

A kérdés költői: ha több ezer év alkotásait, a kultúra lenyomatait egy évtized alatt kigyomláljuk és a saját korunk ízlésére píszísítjük, akkor hogyan fogjuk ismerni a múltunkat?

A történelem soha nem volt píszí. A 150 éves török uralom, Trianon és az orosz tankok dübörgése sem volt politikailag korrekt, így az egyes korszakok emlékei sem azok.

 

Ha a Sargentini-logikát követjük, akkor a legtöbb klasszikus tündérmese szexista, hiszen főszereplői mind olyan lányok, akiknek az egyetlen ambíciója, hogy felfigyeljen szép külsejükre egy gazdag pasi. Egy férfi, aki annyira semmibe veszi a nőket, hogy a buli után még az arcukra sem emlékszik, ezért felpróbálja a fél pár cipőt a falu összes csajára. A rút kiskacsa valójában szegregációpárti propaganda, A Szépség és a szörnyeteg egy Stockholm-szindrómás áldozat története. Be kellene tiltani még Victor Hugót is, hiszen regényében Quasimódót rothadt paradicsommal dobálja fél Párizs azért, mert fogyatékkal él. A Hófehérke és a hét törpe cím helyett pedig píszíbb lenne A menstruátor és a hét kis növésű.

Gondolhatják az olvasók, hogy túlzok, de a hírek azt igazolják, hogy a píszí-vonat elszabadult nyugaton. A napokban érkezett a hír, hogy egy rasszista kijelentés is közrejátszott Megyn Kelly távozásában az amerikai NBC csatornától. A sztárriporter egy reggeli műsorban ugyanis így fogalmazott:

„Mi a rasszista? Bajba kerülsz, ha fehér vagy, és feketére maszkírozod magad halloweenkor, vagy ha fekete vagy, és fehérnek maszkírozod magad halloweenkor. Amikor gyerek voltam, akkor még rendben volt, ha egy létező figurának öltöztél be.”

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a feketére maszkírozásnak, azaz angolul blackface-nek egészen konkrét társadalmi és történeti jelentései vannak a tengerentúlon, ezért a fekete arcfestés valóban akár sértő is lehet. De csak lehet! Mert szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy egy gyerek azért keni be az arcát mogyorókrémmel, mert gonosz, és emlékeztetni akarja az afroamerikaiakat a rabszolgaságra, vagy azért, mert annyira szereti Morgan Freemant, hogy egy napra a bőrébe akar bújni.

A kritikus európai hangadók Magyarországot előszeretettel állítják párhuzamba Orwell 1984-dimenziójával – tévesen.

A „Gólya gólya gilice” koncepciós pere után egyre inkább úgy tűnik, hogy nem nálunk, hanem Sargentini asszony világában működik gondolatrendőrség. 

Egy hátborzongató legenda és a valóság

Az egyik tűzvész után „a lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy, mint amilyen egykor volt? Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról szájra kelve: »Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.«” Így írta meg Jókai Mór „Életemből” című könyvében (1886) a városi legendát, amely aztán az 1879-es szegedi árvíz napján március 12-én valósággá vált: „...a dúló vízár felszaggatta az alsóváros temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utcákra. Most aztán szentül hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít."

Az 1879-es katasztrófa Szeged épületeinek 90 százalékát semmisítette meg, a belvárost hónapokig borította víz, Jókai szavaival „ha a semminek volna szuperlatívusza, ez volna az.” A pusztítás hírére az egész világ azonnal megmozdult, és a nagyszabású gyűjtéseknek, segélyakcióknak és koncerteknek köszönhetően az újjáépítés költségeinek egyhatoda jött össze. Tisza Lajos királyi biztos és Lechner Lajos építész vezetésével alig négy év alatt újratervezték és felépítették a várost, ahol a kor Európájának legmodernebb várostervezési megoldásait és tapasztalatait ötvözték. Szeged szebb lett, mint valaha – a régi jóslat beteljesült.

Építészeti remekművek közt

A precíz városfejlesztés lényegében az árvíz óta folyamatos. Az 1907-ben épült Reök-palota a szecessziós építészet gyöngyszeme, az 1929–1932 között épült Fogadalmi templom és a Dóm tér együttesét az észak-európai országok téglaarchitektúrája ihlette, de a tér kialakítása a keleti medreszék (fedett udvarú épületek az iszlám világban) építészetét is megidézi. A két világháború közötti időszak legszebb magyar építészeti alkotása Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Glattfelder Gyula csanádi püspök és Rerrich Béla műépítész nevével fonódik össze.

2014-ben megkezdődött a dóm felújítása, 2016-ban modern turisztikai igényeket kiszolgáló látogatóközpontot adtak át, 2017 nyarától pedig Szeged legrégebbi építészeti emléke, a templom melletti Dömötör-torony is látogatható, benne Aba-Novák Vilmos felújított freskójával. Szeged viharos történetének és virágzó jelenének megismeréséhez tökéletes kezdés a Dóm téri látogatóközpont; jegyárak és nyitvatartás: www.szegedidom.com.

 

 

Innen a szélrózsa bármelyik irányát is választjuk, építészeti remekművekkel találkozhatunk. 2003-ban a Kárász utca (sétálóutca) és a Klauzál tér műemléki felújítása Europa Nostra-díjban részesült. Séta közben fedezzük fel az 1837–1843 között épült régi zsinagóga (Hajnóczy utca 12.) oldalán az 1879-es árvíz szintjét mutató márványtáblát, az 1903-ban elkészült Új Zsinagógában (Jósika u. 10.) pedig a Róth Miksa műhelyében készült üvegablakok és a páratlan szépségű, szimbolikus üvegkupola kápráztatja el a látogatót.

Az Alsóvárosi Ferences Látogatóközpontban (Mátyás tér 26.) a szerzetesi élet mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, a kolostor udvarán kialakított kézművesműhelyekben agyagozhatunk, nemezelhetünk és gyertyát is önthetünk; www.latogatobarat.hu.

 

 

 

Zseniális eklektika

Ahogy kezdünk elveszni Szeged körutakkal és sugárutakkal felosztott belvárosában, úgy fogjuk csodálni azt a semmihez sem fogható hangulatot, amiről a népszerű Lonely Planet útikönyvsorozat szerzője így ír: „Nagyon megnyerő, bár azt lehetetlen eldönteni, hogy az igazi báját a helyiek érdekes akcentusa, a vibráló egyetemi élet, a gyönyörű építészet vagy egészen pontosan mi adja.”

Én a London körúton a budapesti belváros hangulatát éreztem, a második világháborús diadalív valamiért Rómára emlékeztet, a Mars téren mintha a kazahsztáni Almati zöld piaca keveredne Szamarkand buszpályaudvarával, Újszeged mintha egy belgiumi kertváros lenne, a belvárosi híd és környéke pedig kifejezetten Hollandiára emlékeztetett. Csakúgy, mint a holland nagyvárosokhoz mérhető kerékpáros infrastruktúra, ami indokolt is: a legfrissebb felmérések szerint a szegediek közel 20 százaléka napi szinten választja ezt a közlekedési formát.

A József Attila Tanulmányi és Információs Központ nemcsak a modern építészet emblematikus példája, környéke igazi multikulturális látványközpont is romkocsmákkal, arab, távol-keleti és török kifőzdékkel, kézműves kávézókkal és butikhotelekkel tarkítva.

 

 

A Móra Ferenc Múzeum ráadásul idén ősszel fokozza a város amúgy is zseniális eklektikáját, ugyanis idecsábította az őslénykutatás tyrannosaurusának számító Don Lessem – tudományos munkái mellett a Jurassic Park filmek szakmai tanácsadója – grandiózus dinókiállítását. Így nyár közepe óta óriás őshüllők bömbölésétől hangos a Tisza partja, a múzeumtérben pedig párját ritkító kiállításon láthatjuk a valaha élt legnagyobb állatok élethű és mozgó makettjeit, csontvázakat és fosszíliákat. A kiállítás fő termében különös hangulatot teremt a Munkácsy Mihály Honfoglalása előtt tornyosuló 25 méteres brachiosaurus csontváza, a Jurassic Parkban szerepelt velociraptornak pedig már csak az állandó kiállításon maradt hely a rókák és medvék közt! www.moramuzeum.hu

 

 

Ha tehetjük, időzítsük délelőttre a dinókat, utána pedig vegyük az irányt a füvészkert felé (Újszeged, Lövölde u. 42.). Az üvegházakban távoli tájak közel 1200 növényfaja él, köztük hét méter magasra megnövő trópusi fák, fán lakó színes orchideák, broméliák, páfrányok, pozsgások, kaktuszok, húsevő növények. A kert legnagyobb ékessége kétségtelenül a lótuszos tó Buddha szobrával. Novemberben 16 órakor zár a kert, erre figyeljünk; www.fuveszkert.u-szeged.hu.

 

 

A novemberi trópusi élmények után is tartogat még extra vonzerőket Szeged: ezek a fürdők. A millennium idején épült, gyönyörűen felújított műemlék Anna fürdő keleties hatásokat tükröz, a Napfényfürdő Aquapolis pedig négyévszakos víziváros, amely 4400 négyzetméteres vízfelülettel és Európa leghosszabb vízicsúszdájával várja a látogatókat.

Tiszán innen, Tiszán túl

Szeged környéke is bővelkedik látnivalókban, így – ha tehetjük – szánjunk legalább egy napot ezek bejárására. Sokunknak ismerős, családdal úgymond kötelező program elzarándokolni Feszty Árpád monumetális körképéhez az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkba; www.opusztaszer.hu.

A honfoglaló magyarok bejövetele innen fél órával keletre, a Mezőhegyesi Ménesbirtokon kelhet életre. Az 1784-ben alapított birtok azon kevés helyek egyike a világon, amely négy lófajta kitenyésztésével is büszkélkedhet, leghíresebb közülük a nóniusz. A nemrég felújított birtok szállodával és aktív lovasturizmussal várja a vendégeket; www.menesbirtok.hu.

Magyarország első emlékpontja Hódmező­vásár­helyen nyílt 2006-ban. Állandó kiállítás keretében, a legkorszerűbb kiállítási technológiákkal és múzeumpedagógiai lehetőségekkel élve teszi tapinthatóvá és felfoghatóvá azokat a tragikus történelmi folyamatokat, amelyek Hódmezővásárhely lakóit érték az 1945 és 1990 közötti időszakban. 

 

 

 

 

Extra tippek:

Szeged felfedezéséhez a legjobb kiindulópont a város hivatalos turisztikai oldala: szegedtourism.hu. Innen navigálva tematikus alkalmazásokat is letölthetünk telefonunkra, amelyek térképpel kalauzolnak végig például a szegedi paprika, Móra Ferenc, a szegedi szecesszió vagy a füvészkert nyomában.

A családi kirándulások kedvelt célja a Szegedi Vadaspark, benne az idén májusban átadott, a kambodzsai Angkor Vatra emlékeztető elefántházzal; nyitvatartás és jegyárak: www.zooszeged.hu

 

 

 

 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

 

– Miért is kellett volna a férfiaknak kiharcolniuk azt, ami számukra adott volt?
– Azért, mert az a társadalmi szerep (a patriarchális férfiuralmi rendszer), amit a férfiak – az ipari forradalomig bizonyosan – betöltöttek, nem azt jelenti, hogy a férfiak tudták volna, hogy mit bírnak és mit akarnak. Amikor még megvolt a teljes férfihatalom világa, akkor sem tudtak ezzel jól élni, mert hiányzott a tudatosság, az a ráismerés, hogy milyen erők és lehetőségek rejlenek egy férfi szocializációjában.

Az ipari forradalommal – azzal, hogy a férfiak elkerültek a földtől és a családtól –, sajnos az apák kikerültek a családból.

Ha a férfi kikerül a családból, a gyermek nem találkozik az apai energiával. Richard Rohr ferences szerzetes, későbbi mozgalomalapító, „A férfi útja” című, kétkötetes könyv szerzője szerint ugyanis az apai princípium vagy energia ősi örökség, és nem csupán egy szocializációs szerep.

Férfinak lenni egyrészt biológiai tényállás, másrészt egy szocializációs nemi kérdés (vagyis hogy kivé nevelődik valaki), valamint egy csomó epigenetikai tényező eredménye (a fiú magzatként, illetve később megkapja azokat a kívánt biológiai és szociális hatásokat, amelyektől később férfivá, apává válik).

De hagyjuk ki az epigenetikát, és nézzük csak meg, mi történik abban a családban, ahol a férfi elhagyja otthonát, nem tartja a kapcsolatot sem a szüleivel, sem a feleségével, nem látja a gyermekeit, csak hétvégén vagy még ritkábban! Vagy a munkájába és a mobiljába temetkező, fizikailag akár jelen is lévő, de a család és a gyermek életében aktívan részt nem vevő, még a szemkontaktust is megspóroló modern apát. 

– Mit jelent ez a gyermekre nézve?

Azt, hogy a gyermek csak az anya szemén át lát férfivilágot. Ennek viszont semmi köze a maszkulin realitáshoz.

Olyan ez, mintha újságban olvasnánk valamiről, amivel az életben sosem találkoztunk. Ha az állatkertben szemtől szembe találkozunk a nagy ezüsthátú hímgorillával, egészen más hatást gyakorol ránk, mintha csak a tévében néznénk vagy mesélnének róla nekünk. Nem beszélve arról a helyzetről, amikor semmi nem véd, és a vadonban egyedül állunk szemben ezzel a nagy ősi erővel. 

Az Ószövetségben még többnyire keménykezű apaképet találunk, de az Újszövetségben már szerető szívű apa van, hiszen a Jézusban megtestesülő férfiideál sebezhető és szolidáris: gyógyít, odafordul, ebből a szempontból akár nőiesnek is tarthatnánk. De ha kell, odahat: a kufárokat kizavarja a templomból, beteljesíti a sorsát és „felmegy” a keresztfára.

Egyébként ez a kettőség már a Teremtés könyvében is benne van: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”.

Egy fél mondat sem szerepel arról, hogy a férfi közelebb lenne Istenhez, mint a nő. Nincs semmiféle nemi diszkrimináció ebben a legelső alaptételben.

Tehát az Isten nem férfias vagy nőies, hanem a kettő együtt. A férfiaknak is szükségük van a női energiákra és fordítva. Ha ezt nem kapják meg, jönnek a torzítások, vadhajtások, a tagjaikat néha szélsőséges viselkedésre ösztönző férfitársaságok.

 

– Hogyan függ ez össze az úgynevezett apasebbel?
– Abban az apaképben, amelyet évezredek óta a lelkünkben hordozunk, benne van egyrészt a teremtő, alkotó, erős, felelősségvállaló, másrészt szerető szívű, gyengéd, megtartó, gondoskodó lény is. És ebből semmit nem lát az a fiú, akinek apja távol van a családjától. Helyette hall egy olyan apáról, akivel az anya riogatja: „ne tedd, mert ha apád hazajön, megszid, megbüntet”. Apahiányban nő fel, ráadásul egy büntető apa képével együtt – ezt hívjuk apasebnek. Merthogy ez egy deficit.

Úgy válik egy férfi önértékelése egészségessé, ha az apja csillogó szeme rajta van, az apja őt megerősíti: egyrészt elvár, másrészt dicsér. Az az apa, aki nem tud mélyen és őszintén büszke lenni a fiára, aki nem tudja megszidni a fiát az elmulasztott felelősségért, az el nem végzett feladatért, aki nem tud a szó jó értelmében szeretettel elváró, melegen korlátozó apa lenni, annak fia örök bizonytalanságban marad. Mert nem hiszi, hogy szerethető, hogy önmagában értékes, ezért mindig valami külső dologgal akarja az értékét fokozni, és a jövőnek él: „Ha majd lesz házam, ha majd a feleségem…”

Az apaseb egy komoly életvezetési, életérzésbeli és identitás-probléma, amitől ma szenvednek a férfiak – noha nem is tudnak róla –, mert elvesztették a férfierejüket, kapcsolatukat az apával és a nagyapával.

– Okozhat apasebet a nagyapa hiánya is? Vagy fordítva: pótolhatja az apát a nagyapa jelenléte?
– A nagyapa azért fontos, mert az életigenlés szimbóluma. Ugyanis bármilyen paradoxonnak tűnik, a halál közelsége visz közelebb az élet értékéhez. Ezért az a nagypapa, aki jelen van az unokája életében, és aki előtte volt apa és férfi is, úgy tudja szeretni unokáját, hogy a gyerek abban a tudatban nő fel: valakinek ő jelenti az élete értelmét. És akkor már nem keres egyéb célokat, mert tudja: önmagáért, a szeretetre méltóság alanyi, emberi jogán van e földön.

– Miben nyilvánul még meg az apaseb?
– Akinek apasebe van, nem tud mit kezdeni például az autoritással. Félni az Istent és félni az apánkat nem azért kell, mert az anyánk riogat vele, hanem azért, mert mélyen tiszteljük, és ezért szeretnénk olyanná válni, mint ő. Aki átéli, úgymond „letölti” a szerető autoritás modelljét, az többé nem agresszív.

Mert hatalmas a különbség az agresszió és a mélyen megtapasztalt dominancia között, vagyis az autoritás és az erőszakosság között. 

– Az agresszív, nőellenes férfi tulajdonképpen fél a nőtől?
– Igen. A nők elleni cselekmények hátterében ugyanis sokszor nem a szexualitás áll, hanem a rettenet. Ezek a férfiak nem hiszik el, hogy egy nő önmagukért szeretheti őket, ezért inkább leigázzák a másikat. Az apák hiánya miatti harag, fájdalom, agresszivitás, a saját férfiasság leértékelése és annak ellenoldali beteges kompenzációja az, amitől ma szenvednek a férfiak. Ezért nem mernek döntéseket hozni, felelősséget és kockázatot vállalni, elköteleződni, a nőt egyenrangú félként elismerni, házasodni, gyermeket vállalni. A nők ezt mind megharcolták, a férfiak pedig még csak bele sem kezdtek a küzdelembe.

 

– Hogyan lehetne, egyáltalán kellene-e nekik segíteni?
– A viszonylag korai halálozás, magas vérnyomás, stressz, alkoholizmus – mind arról szólnak, hogy segítségre szorulnak a férfiak. Olyan mozgalmakra volna szükség, ahol a férfiak ugyanúgy megkapják azt a segítséget, amit korábban a nők. Ez egy pszichológiai folyamat, ezért a pszichológiát, a teológiát és a szociológiát együtt felhasználva kellene kidolgozni számukra olyan szakmai segítséget – például életvezetési tanácsadást –, amely elvezeti őket a felszabadító férfimozgalmakhoz.

– Miért fontos a szakmai megalapozottság?
– Mert különben a mozgalmak a már említett férfiklubokká alakulnak, vagy eleve olyanok lesznek. Óvakodni kell például attól, hogy ezek a kezdeményezések egy karizmatikus atyafigurát követő mozgalmakká váljanak, amikor valaki a csoport élére állva a saját önbizalmát erősíti azzal, hogy elvárja a tiszteletet, és majd ő megmondja, merre haladjanak.

A férficsoportok tele vannak apasebtől szenvedő férfiakkal, akik keresik az önigazolást attól vagy azoktól, amik vagy akik visszaigazolják, hogy ők is férfiak. De mivel ez a visszaigazolás nem a hiteles, valós, kétarcú apán alapszik, hanem annak csak az egyik oldalán – és azon is csak áttételesen –, így ezekben a férfitársaságokban tulajdonképpen vak vezet világtalant. Az apaseb ugyanis kizárólag valódi apa–gyermek viszony által rekonstruálható, pótolható, rendezhető.

– Egy utolsó kérdés: mit okoz az apahiány a lányoknál? Az is apaseb, igaz?
– Igen, de annak egész más a kialakulása. A lány az identifikációs folyamatban az anyával azonosul, ennek következtében az anyától kell az apa szívét elrabolnia. Ha nincs kitől, vagy egy agresszív apa szívét kellene megszerezni, az klasszikus képlete a későbbi szeretői helyzeteknek.

Azért alázza meg magát oly sok nő, mert nem tudja elképzelni magát egyenrangú szerepben, mert nem tudta megélni, hogy saját jogon, egy apa, egy férfi számára ő a legfontosabb. Hiszen az első férfi, akiért rajongunk, az apánk.

Hosszú távon és társadalmi szinten ugyanaz az eredménye, mint a fiúk apasebeinek: a házasság intézményének tönkremenetele, a család pusztulása és a népességfogyás.

 

– Gyerekkorában édesapját börtönbe zárták, édesanyjával és testvéreivel együtt a Duna-deltában élt fogságban. Hogyan fogta fel gyerekként a szabadság–fogság fogalmát?
– Ha fogalomként nem is, testérzetként mindenképp van róla tapasztalatom, mit jelent a szabadság vagy a rabság. Egy szétszakított családról beszélünk, az apa hiánya értelmezi a helyet. Sok mindent kell tudni egy ilyen környezetben, ami az életben értéktelen tudássá válik, de mégis megmarad tudásként. Azt mondanám, a fogság világa rituális, egy sor ismétlődő szabállyal ellátott világ, például annak az ismerete, hogyan jutok aznap ételhez.

Amennyiben nagycsaládban nő fel valaki, a nagyobb testvéreken keresztül olyan tudásban részesül, amiben nem lehetne különben része. Én nem nevezem borzasztónak a gyerekkoromat, mert végig biztos voltam abban, hogy édesapám kiszabadul és visszajön hozzánk. A testvéreim közül hatan voltak idősebbek nálam, ők biztattak, adtak nekem erőt, noha a hiányt is közvetítették felém. Éreztük, hogy ez egy átmeneti állapot, anélkül, hogy tudnánk, meddig is tart. Minden átmenetiség súlyos nyomokat hagy az ember önmagáról való tudásán, és emiatt ő hajlamos valamifajta átmenetiségben és realizálatlanságban élni. Ez azt jelenti, hogy mindig valahol máshol van egy beteljesítendő feladat.

– A szülei morális tartása megkönnyítette vagy megnehezítette az életét?
– Számomra ezek nagyon nehéz könnyűségek. A nehézség az, hogy az ő morális tartásuk helyett csak a saját morális tartásomról tudok beszélni, arról léteznek tapasztalataim, egyedül azt tekinthetem kiindulópontnak. Az erkölcs nem öröklődik. Hogy irodalmi példával éljek, III. Richárd egyszercsak elhatározza, hogy ő gazember lesz. Ebben az elhatározásban az a felismerés is benne van, hogy ez az egész nem örökölhető, hanem bensőségessé tehető. Van olyan helyzet, amikor az előttünk álló példa tagadást és elhatárolódást igényel, s pont a tagadás és elhatárolódás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy bensőséges cselekedetté váljon. III. Richárd egy olyan filozófus, aki átlépi a saját tudásának a határait, s az addig létező fogalmakat tettre váltja.

– Állandó mozgásban van, fáradhatatlan munkatempó jellemzi az életét. Jól rímel erre Henri Boulad atya megfogalmazása, miszerint „A kereszténység szakadatlan felszólítás önmagunk túlszárnyalására, a soha véget nem érő növekedésre.”
– Nem akarok mindent megtapasztalni, de mindenről akarok tudni. Az életem formáját a tanulás szabja meg, és sajnos a koromnál fogva sokszor vissza kell utasítanom az új utak kísértését, mert ez a fajta életforma eleve kimerítő. Amikor dolgozom valamin, túl hamar megjelenik bennem egy másik munka lehetősége, az újabb feladat felé elkalandozás vágya.

– A művészetben megnyilvánuló kánonképzést elveti, nem tartja túl szerencsésnek.
– A kultúra semmiképp nem jár jól vele, részemről a kánonképzés felesleges cselekvésnek minősül. A kultúrának ezt vissza kellene utasítania, vagy legalább kellő távolságtartással kezelnie. Nem tudható, hogy mit jelent a nagy, mihez képest nagy egy életmű vagy egy alkotás. A művészet a sorozatos eltűnések és a felbukkanások története.

– Önmagát sem méricskéli?
– Saját magamat, az úgynevezett életművemet humorral kezelem. Tudom, hogy nagyon sok feledhető könyvet írtam, s arról sem vagyok biztosan meggyőződve, írtam-e maradandót. Színházi emberként tökéletesen látom, milyen törékeny dolog a siker. A színház az eltűnésben létezik. Annál nagyobb nyomást nem kívánok magamnak, mint az elvégzetlen munka terhét. Egy munka soha nem úgy kezdődik el, hogy tudjuk, merre, milyen irányba halad. Úgy veszi kezdetét, mint egy kikerülhetetlen meghívás.

 

– Nemrég megjelent verseskötete egyszerűségével tüntető, már-már provokatív címet kapott.
– Inkább megszólítottságnak nevezném. Eredetileg a Bible Black címet szántam a könyvnek, de a kiadó szerkesztője, Nagy Boglárka lebeszélt róla, majd vele és Csordás Gábor segítségével találtunk rá a megfelelő címre. Azért érintett meg a választott cím, a „Nevezd csak szeretetnek”, mert a könyvet nagyon sötétnek érzékelem, tehát mintegy a versek ellenpontjaként is szántam a címet.

– A bibliai történeteket gyerekként alaposan megismerte. Akkoriban meseként fogta fel? Könnyen lett a meséből valóság?
– Nekem soha nem volt mese. Történetszerű volt, az édesanyám mindig úgy olvasta, hogy az a mi történetünk. Azt mondta, most az egyiptomi rabságban vagyunk, ott van a Vörös-tenger, s valóban ott folydogált a Duna, könnyen azonosultam az elhangzott történettel. Ez a mai napig változatlan, az érint meg, amiben felismerem a saját történetemet. Tanárként az én drámadefinícióm mindig is az volt, hogy drámát normális ember csak súlyos terhek alatt olvas, dráma a megcselekedhető szöveg. Úgy olvasom az írásokat, mintha azok a saját szövegeim volnának, s ezzel felmentést kapok az alól, hogy meg kelljen írnom őket.

– Jelenleg a Pannonhalmi Szemlébe készül írni a megbocsátásról. Minden megbocsátható?
– Nem merek ilyen kérdésekre válaszolni. Ha valaki bocsánatot kér, mindig el kell fogadnom. Azt tudom, hogy hétszer hetvenhétszer kell megbocsátanom. Ennek mélyén a megbocsátás aktusának a kötelezettsége rejlik.

– Került olyan helyzetbe, amikor ez nehezebben ment?
– Nagyobb dilemmát okozott, amikor nekem nem bocsátottak meg. Ez már a tehetetlenség helyzete, a kiút esélyének az elvesztése.

– „Szavaiból megértettem / hogy nem én árultam el őt / hanem ő engem” – írja „A szikárius Júdás búcsúlevele” című versben, majd az „Ópium” címűben: „Azon az éjszakán, amikor elárultad az apámat…” Feltételezem, a két árulás között van különbség.
– Az egyik szöveget Júdás írja, aki a vershelyzetben én vagyok. A Júdás-szöveg moralizáló paranoia. Apám haláláig nem tudtam, hogy a halál elfogadhatatlan. A halálról kialakult elképzelés pusztán beszéd az eseményhez képest. Apám halálakor jött a felismerés, hogy nem is kell elfogadnom. Erre tesz utalást a vers. A testi szenvedés tekintetében Istennel szemben mindig igazunk van. A halál nem elfogadása a legfőbb feladatunk. Ez nem azt jelenti, hogy ne tartsuk az emberi természet részének, hanem hogy tekintsük velünk élő botránynak, aminek az elutasításában élünk.

 

Apám boldogan fogadta el a halált. Hónapokkal előtte halt meg az édesanyám, s ő utána akart menni, hiába ellenkeztünk, nem engedett, bocsánatot kért, s azt mondta: „Anyátok a köztes egekben van, és engem vár, s nem akar nélkülem megjelenni a Mindenható előtt.” Valamiképp a műalkotás ennek a dichotómiának a fenntartását műveli velünk. Az elfogadhatatlan elfogadása ettől még elfogadhatatlan marad.

– Balogh Attila költő írja, hogy „Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat”. Istennek meg tudjuk bocsátani a halált?
– Ha a halál tettében magához vesz bennünket, akkor megbocsátható. Ennek a kapujában, folyamatosan az ő törvényének a kapujában vagyunk, s nincs mese, egyszer majd be kell lépnünk rajta. A belépés tette egyszerre lázadás és elfogadás, s hiszem, hogy a kettő tökéletesen kiteljesíti egymást.

– Örökké változatlan Isten jelenléte?
– Nem, de Istennek a hiányát semmivel nem tudjuk helyettesíteni. A hagyomány sem helyettesíti az Isten-hiányt. Nem akarok fennhéjázó lenni a hagyománnyal szemben, mert arra mindig jó, hogy az Isten hiányában is végrehajtsam a tettet. Ahogy Kertész Imre utal rá, létrejött a tett, a jó, ami megmagyarázhatatlan, és létrejött a gonosz, ami megmagyarázható. Ha azt mondjuk, nincs rá magyarázat, magunk fölé helyezzük a gonoszt, s belehelyezzük a saját öngyűlöletünket. Emiatt jönnek létre a diktatúrák. Nekem egy önreflektív Istenről vannak ismereteim. Ennél jobban nem tudom ezt a kérdést megválaszolni, de ezt a kérdést nem is nekem, hanem Istennek kell feltennie.

– Jónak vagy rossznak értékelhető a jelenlegi világ?
– Jónak semmiképp sem látom, hanem feladatnak tekintem. Rossznak semmiképp sem látom, hanem feladatnak tekintem.  

 

Le van lájkolva minden neked címzett jókívánság, összesen százharminckettő, de egyet üresen hagysz, lájkolatlanul – az enyémet. Hát, mit hisznek rólam: milyen ember vagyok én? Egy szaros lájkra sem érdemes? Profilképen köpnek. Le is vettem gyorsan, hogy BSZN, meg az angolt is, hogy há-bé-kettő-u, nem csinálok már teljesen hülyét magamból a komplett internet orra előtt…

Egyébként miért büntetsz? Hm? Mit ártottam neked? Ha csak az a bajod, hogy leiratkoztam a Minden, ami házinyúl csoportodról, akkor azt kell mondjam, komoly gondok vannak veled. Akkor gyorsan kezdj el követni egy pszichológust, mert akkor tuti, hogy nem vagy százas. Utálom a nyulakat, nem tehetek róla. Csak azért fogadtam el annak idején a meghívást, mert te küldted. Igen, leiratkoztam, mert nem bírtam nézni azt a sok szőrt. Allergiás vagyok a nyúlszőrre, virtuálisan is. Viszketek. Hát ez a bűnöm?

Nyugtass meg, hogy másról van szó. Olyan kár lenne ezért a barátságért!

Olyan jól indult köztünk minden. Embert ilyen gyorsan még nem jelöltek vissza, mint te engem. Bejelöltelek, és dumm, ott volt a visszajelölés. Mint a villám.

Meg ahogy csetelsz. Az is annyira rendben van. Jó ritmusban gépelsz, nem várakoztatsz meg, de nem is vágsz a szavamba, jókor nyomsz ENTER-t, nem tagolsz szét egy mondatot harminc sorba. A hangulatjelekkel okosan, gazdaságosan bánsz, ami ritkaság a mai világban, viszont amikor rászánod magad, hogy dobj egyet, az mindig nagyon odavaló. A kaktuszfejű szmájlid. Ahogy azt oda beszúrtad nekem. Emlékszel? Akkor, annak, ott, és abban a pillanatban és sorban minimum tripla üzenete volt, ha később rakod be vagy előbb, jelentéktelen semmiség se lett volna.

Meg az események, amikhez csatlakozol, egy-két kivétellel mind rendben vannak. Meg hogy amikor kiderült, hogy ugyanazt az embert böktük meg gyakorlatilag egy nap különbséggel, az is elég beszédes volt… szóval mindez elég sokat elárul arról, mennyire kölcsönös, oda-vissza jól működő friendship a miénk, ezért vagyok teljesen letaglózva attól, ami történik. Vagyis ami nem történik. Mi a francért nem lájkolsz? Legalább egy hónapja, semmimet se.

Van még egy tippem, hogy mi a bajod, de bevallom, ebbe nem szívesen gondolok bele, elég szörnyűséges lenne, ha kiderülne, hogy tényleg ez a bibi.

Mindegy, most már elmondom, mert sajnos látok rá esélyt, hogy ez a gondod. Az egyik közös ismerősünk, az, amelyiknek Al Pacino a profilképe (és komplikált kapcsolatban él, és 1730-ban született Lipcsében), tudom, hogy te is jóban vagy vele, láttam, hogy két olyan zárt csoport is van, amiben mind a ketten tagok vagytok, az egyiknek elmentetek a debreceni nyári táborába, lájkoltam is a betaggelt csoportfotótokat, az enyémmel együtt hetvenkilenc lájk lett a vége, plusz kilenc komment, ebből kettő válasszal, szóval igen, ő, ez a közös ismerősünk megosztott egy gyönyörű mondatot, konkrétan azt, hogy Sose add fel a vágyaidat!, ez nekem rettenetesen megtetszett, fel is másoltam a falamra, ugyanazzal a grafikával, mint amit Al Pacino használt – nyilván ő is látta, hogy kitettem, mert nekem is a barátom, bár még soha életemben nem találkoztam vele, és hát, ugye, ő csak hetvennyolc lájkot kapott, én meg kettőszázhetet… Gondolom, ezen kikészült, nyilván rád írt, mert tudja, hogy jóban vagyunk, azaz voltunk, jól kicseteltetek a hátam mögött.

Most lehet azon vitatkozni, hogy fair volt-e, hogy nem share-eltem a mondatot, hanem leszedtem a faláról, és sajátként feltettem az enyémre, de szerintem nem ez a húzás zavar titeket, hanem a rohadt sok lájk, amit kaptam.

Lájkirigység.

Jól van, ha akarjátok, csináljátok. Ha titeket boldoggá tesz, vegyél részt benne… ha neked csak ennyit jelentett a barátságunk, innentől engem nem érdekel az egész, de azért azt még elmondom, hogy ezzel a kölcsönös nem-lájkolással, amibe te belehúztál engem, te sokkal rosszabbul jársz, mint én. Nekem kétszer annyi barátom van, mint neked, és ha kibékülnénk, és én újra elkezdeném lájkolni a dolgaidat, akkor azt látnák az ismerőseim, és abból te nagyot tudnál profitálni. Olyan helyekről kapnál lájkokat, ahonnan te a legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna. Mindegy. Fontold meg, mi mit ér meg. Aztán írj, ha van valami mondanivalód. Puszi. Ördögös szmájli.