Éva: Az orvosi egyetem második évében kezdtünk el ismerkedni, Marosvásárhelyen.

Tamás: Azért nem egyből az első évben, mert akkoriban én elég sokat lógtam, és valaki másba voltam szerelmes.

Éva: Tamás otthonról „kiszabadult” fiú volt, aki élvezte azt a szabadságot, amiben korábban sosem volt része. Miután megismert engem, elkezdett odafigyelni a tanulmányaira is, sőt, kiváló eredményeket ért el. Figyelt rá, hogy a túlzott vagánykodás ne menjen a tanulás rovására. Jó hatással voltam rá. (nevet)

Tamás: Igen, az első évben nagyon „éltem”. Az egyetemet csak később kezdtem el komolyan venni. Sőt, elkezdtem rendszeresen bejárni az órákra, ahol szinte mindennap összefutottam Évával, mert évfolyamtársak voltunk. „Tudod, ki a legjobb nő itt, Tamás? B. Éva!” – hívta fel rá a figyelmemet az egyik kollegám. – Képzelj a lábára egy magassarkú cipőt… Tökéletes!” Tényleg az volt, és emellett teljesen természetesen viselkedett.

Ez persze korántsem lett volna elég ahhoz, hogy Éva elkezdjen érdekelni engem. Számomra sosem az volt az érdekes vagy vonzó, ha valaki úgy nézett ki, mint egy bombázó, én mindig azt kerestem egy nőben, hogy mit tartalmaz a lelke, milyen érzés a közelében lenni. Éva egy olyan nő mind a mai napig, hogy ami a szívén, az a száján. Nem kertel, nem várja, hogy kitaláljam, mire gondol, mit szeretne.

Őszintén, egyenesen kimondja, amit érez, és ez iszonyú vonzó.

A természetessége pedig teljesen magával ragadt. A családom is az első pillanattól kezdve szimpatizált Évával. Egy kis idő után kiléptem a hároméves kapcsolatomból, de ez még Évától teljesen függetlenül történt. Egy házibuliban beszélgettünk először igazán, a konyhában. Nagyon jól szót értettünk egymással azonnal, és rengeteget nevettünk.

Éva és Tamás

Éva: Innentől kezdve az egyetemen mindig egymás mellé csapódtunk az órákon, és együtt mentünk mindenfelé. Azt viszont sosem tisztáztuk, hogy mi most akkor járunk vagy sem. Majd Tamás elutazott síelni, ahol váratlanul belázasodott – ekkor kezdett el rendszeresen hívogatni telefonon. Szerintem itt kezdett belém szeretni – de mondd, ha tévedek!

Tamás: Nem sokkal később meg is hívtalak hozzánk, haza – igaz, úgy, hogy nem voltak otthon a szüleim… (nevet). A mi szerelemünk nem egy nagy, dühöngő, romantikus, szerelmeslevél-írós történet. Egyszer csak azt éreztem, hogy Ő az, hogy el fogom venni feleségül. Emlékszem a pillanatra: a szüleimmel ültem az autóban, miközben épp hazafelé tartottunk, néztem ki az ablakon, majd közöltem, hogy „na, akkor én megkérem az Éva kezét!”

Éva: Amikor beléptél hozzánk, édesapám egyből tudta, mit szeretnél, mondta is: „Adom, adom! Mit iszunk? Koccintsunk!”

Tamás: Az én szüleimnek egyetlen kikötésük volt: a választottam ne legyen Ildikó. Mert előtte, egymás után három Ildikó nevű barátnőm volt, és ezek a kapcsolatok nem túl jól sikerültek.

„Hogy hívják, fiam, ugye nem Ildikó? Ha nem, akkor elveheted!”

Éva: Én pedig kedveskedni akartam Tamásnak és a szüleinek is, így hát elkészítettem életem első dobostortáját. Sokat dolgoztam vele, izgultam, hogy szép és finom legyen. Én Marosvásárhelyen éltem, ők pedig Sepsiszentgyörgyön – a hatórás vonatút megviselte a tortámat. Szanaszét csúszott. Nem is tudtam kivenni a dobozból, és elkeseredésemben jó hangosan elkáromkodtam magam, miközben épp mögöttem állt a leendő anyósom és apósom. Ekkor találkoztam velük először. Azt hiszem, egyből beloptam a szívükbe magam… Utána anyósom megtanított dobostortát készíteni, azóta is az ő receptje szerint sütöm.

Nekem Tamás az első és az utolsó férfi az életemben. Ő volt az első, akinek testestől – lelkestől odaadtam magam. Tamás mindig is jóval műveltebb és olvasottabb volt nálam. Mindig többnek éreztem őt, mint saját magamat. Sokat fejlődtünk egymás mellett. Én egy szenvedélyes, heves vérmérsékletű nő vagyok, de mellette kicsit le tudtam higgadni.

Tamás: Én pedig Éva mellett egyre inkább elhagytam a manírokat, a betanult, elvárt viselkedést, az álcivilizációs „zománcot”. Nem voltak túl szigorúak a szüleim, mégis otthon mindig úgy éreztem, hogy meg kell felelnem.

Tamás és Éva

Évától tanultam az őszinteséget, a szabadságot, a szívből jövő önkifejezést.

Éva: Én egy nagyon egyszerű családba születtem, ahol mindenki kimondhatta, amit gondolt, akkor is, ha merőben eltért a véleményünk. Nem voltak tabutémák. Ezt a saját családomban is igyekeztem megtartani, hogy merjünk és tudjunk beszélni akármiről. Nem volt könnyű, és ma sem az. Nincsenek nagy elvárások, de a gyerekeinknek mindig a legjobbat akartuk, ezért próbáltuk terelgetni őket. Mind a három gyerekünkkel igazi, mély kapcsolatot próbáltunk és próbálunk kialakítani.

Tamásban a kezdetektől fogva bízom. Most 34 éve vagyunk házasok. Sosem jutott eszembe, hogy megcsal-e. Sosem adott rá okot, és azt hiszem, túl becsületes is ehhez. Többet nem is tudna a szemembe nézni. Illetve talán nem is lett volna ideje félrelépni, mert mindig rengeteget dolgozott, sok páciense volt és van ma is. Kihívást jelent számára a gyógyítás, ami képes szinte teljesen lekötni és kikapcsolni őt.  Én is dolgozom még ma is mint üzemorvos, de mellette varrok, kötök, olvasok, sütök, főzök – utóbbiba Tamás is beszáll, sőt, sokszor csak az övé a konyha, amit én élvezek, mert akkor nem kell főznöm. Lefoglaljuk magunkat. Talán ezért is értékesek számunkra az együtt töltött percek.

Egymás közelsége, jelenléte mindig is vonzó volt mindkettőnknek. Nem volt szükségünk „praktikákra” az intimitás fenntartásához.

Igaz, Tamás mindig „beszól” valamit, például: „Na, még sosem volt dolgom ötvenéves nővel!” De én szeretem a humorát. Én is észreveszem, ha egy férfi jóképű, ő sem vak, ha egy szép nőt lát, de az egymás iránti érzelmeink mindig erősebbek voltak bármilyen csábításnál.

Tamás és Éva. Kép: Apáti Nagy Lajos​​​​​​​

Sokszor idegesített vele kapcsolatban, hogy nem tudtam kihozni a sodrából. Nem tudtunk veszekedni egy rendeset, és ettől néha úgy éreztem, hogy őt nem is érdekli az adott téma. Nem értettem, hogy miért közömbös. Pedig csak egyszerűen ilyen: higgadt természet, aki egyből a megoldást keresi. Én sokkal többet agyalok, rágódok valamin.

Tamás: Szerintem a félrelépés alkati kérdés is. Egy kezemen meg tudom számolni, hány kapcsolatom volt életemben. Nem vágytam arra, hogy röpködjek ide-oda. Lehet, hogy közhely vagy túl romantikus, de ahhoz, hogy valakihez testileg közel kerüljek, lelkileg is közel kell hozzá éreznem magamat. Meg egyébként is, ha megtalálod azt a valakit, akiről azt gondolod, hogy nála pazarabb nincs, hogy senki sem passzolna hozzád nála jobban, hogy ő a legjobb, akivel csak együtt lehetsz – ugyan hova tovább?

A rendezvény a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) által szervezett hat részes sorozat első eseménye volt, melyen a történelmi egyházak képviselői számoltak be a családok szolgálatában végzett tevékenységükről.

Dr. Székely János püspök előadásában három gondolatot emelt ki, amelyet érdemes átadni a fiataloknak:

A kereszténység nem test- és nem gyönyörellenes.

Az egyház ellenzi a válást, de ez nem korlát, hanem annak örömhíre, hogy az ember képes az életre szóló szeretetre.

A szabadság nem önkényes döntések sorozata. Annál szabadabb az ember, minél több jót választ, és nem minél több rossz döntést hoz.

A gyermek vállalása elsősorban nem az anyagiak, hanem „szív” kérdése. A szív megtöltésének módjai pedig a családi imádságok, ifjúsági- és családcsoportok, a családoknak szervezett táborok, zarándoklatok, a házaspároknak nyújtott lelki vezetés. Fontos látni életünk célját és tanulni a szeretet művészetét: családban, közösségben, a szegények és betegek szolgálatában.

Kopp Mária szavaival: a család „világnézet”, „az én kiterjesztése”.

A Házasság Hete Mozgalom - melyet Dr. Herjeczky Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója mutatott be konferencián - 1997-ben indult Angliából és ma már 19 országban működik. Célja a házasság megerősítése és jobbá tétele.

A püspök számos javaslatot is megfogalmazott, olyan gyakorlati tapasztalatokra alapozva, amelyek egyházában már jól működnek. Szerinte szükséges a „family mainstreaming”: minden törvényt, gazdasági döntést át kell vizsgálni, vajon a családokat, a házasságkötést, a gyermekvállalást segíti-e.

Az édesanyák segítéséért már eddig is tett a társadalom, ezt kellene folytatni és bővíteni: például a cégek legyenek az anyák szövetségesei, adjanak egyszeri szülési segélyt, TAO keretükből a gyermeket vállalóknak adjanak juttatásokat, létesítsenek munkahelyi bölcsődéket. Legyen több nő számára választási lehetőség a főállású anyaság. A legszegényebb családokra pedig külön figyelmet kell fordítani, különösen az oktatás és a munkahelyteremtés terén.

Az emberi élet védelme is a családok érdekeit szolgálja: az abortusznak nincs helye a normál egészségügyben, az lenne etikus, ha nem vezethetne szülést az, aki abortuszokat végez. A terhességi tanácsadásokat életpártibbá kellene alakítani: a baba ultrahangfelvételét minden esetben meg kellene mutatni a szülőknek, és az édesapát is be kellene vonni a döntésbe magzata életéről. In vitro megtermékenyítés esetén tiszteletben kell tartani a szülő azon szándékát, hogy minden megtermékenyült petesejtet beültessenek.

Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes, a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület szakmai felelőse sok kiváló programot mutatott be, amelyekkel a katolikus egyház támogatja a családokat. Többek között a Szerelmi Kalandtúrát, amely a Házasság Hete kapcsán szervezett programok gyűjtőneve; Az én hősöm pályázatot, a Családteológiai Intézet beszélgetős előadásait; „A boldogság tanulható” kurzusokat házasságra készülőknek és abban élőknek, elváltaknak, özvegyeknek, nagyszülőknek; „Ne félj, nem ítéllek el!” lelkigyakorlatos hétvégét az abortusz okozta fájdalmak gyógyításáért; az AVE-kurzust, amelyen elváltak, egyedülálló szülők vehetnek részt; a 10-12 éves lányoknak szóló Ciklus Show foglalkozásokat és a TeenStar szexuálpedagógiai programot.

dr. Fabiny Tamás, a Magyar Evangélikus Egyház elnök-püspöke szerint

a család képe a Szentírásban nem idillikus, hanem reális: nem mindig harmonikus, van benne konkurencia, testvérharc, magánéleti bukás, kapcsolati erőszak, magzatelhajtás, öregek kiszolgáltatottsága.

 „Realitás a bűn, az elesés, de van bűnbocsájtás és újrakezdés, amelynek terepe a család. A keresztények feladata ezt hirdetni”.  Előadása a lelkész családok veszélyeztetett helyzetére fókuszált. Szükség van őszinte beszélgetésekre a munkahelyi kiégés, konfliktuskezelés, kapcsolati erőszak témájáról, valamint prevenciós intézkedési csomagra (akár kormányzati intézkedések révén).

Buda Annamária, az Országos Iroda Diakóniai Osztályának vezetője beszélt többek között az „egyházi özvegység” jelenségéről és annak segítéséről (pl. lelkészházaspárok megerősítő hétvégéje, papné találkozók), a diakóniai munkatársak támogatásáról, a munkatársak közötti családgondozás szükségességéről.

Dr. Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközösség vezető rabbija előadása azt  járta körül, hogy mára miért egyre népszerűbb nem vállalni gyermeket a túlnépesedésre vagy a „borzasztó világra” hivatkozva. Az Isten nélküli nihilizmus mentén nincs miért élni a rövidtávú materiális örömökön kívül, nincs miért hosszú távban gondolkodni, tehát gyermeket vállalni sem. A természet mindenhatóságának és a születés véletlenszerűségének hirdetése szerinte a bálványimádás modernkori metamorfózisa. A rabbi elmondása szerint a kormányzati költségvetés általi pozitív környezet kialakítása fontos, de ennél fontosabb a lélek felkészítse, erősítése. Az előző felszólalókhoz hasonlóan a rabbi is az egyházi közösségek erejében látja ennek biztosítását, hiszen a „példamutatás és az egymásra figyelés lélekerősítő”. Megemlítette, hogy az általa vezetett Óbudai Zsinagóga életében központi szerepe van a gyermekeknek: van családi közösségi tér és gyermekközpont – a gyerekek így nem a szülők miatt jönnek oda, hanem fordítva.

Szilágyi Nóra, a CEDEK Izraelita Szeretetszolgálat vezetője mutatta be programjaikat: a családi segítségnyújtás, az adománybolt, a Spájz program (tartós élelmiszerek és napi étkezés a hajléktalanok és a nyugdíjasok számára), ösztöndíjprogram, állami gondozásban élők segítése. A közösségen kívülre irányuló tevékenységük volt a ráckevei családos hétvége, a mádi családos hétvége (nemcsak zsidók számára), a családi és gyermekprogramok az Óbudai Zsinagógában.

A digitális intelligencia – DQ egyik eleme a digitális írástudás, amely magában foglalja a kritikus gondolkodást is. Ennek kialakításához széles körű tudományos műveltség, olvasottság, nyitott és sokoldalú gondolkodás, szüntelenül bővített, „egész életen át tartó tanulás” szükséges, valamint az ehhez kapcsolódó alázat és szorgalom.

Ilyen egyszerű.

A kritikus gondolkodás kifejlesztésének igénye nem a digitális eszközökkel jelent meg, de abban a médiaáramlásban, amiben ma élünk, egyre fokozottabb szerepe van.

Egyes becslések szerint ma egy átlagember több információt kezel, mint nagyszülei egy egész év alatt.

Fontos, hogy beszélgessünk a gyerekekkel, mutassuk meg nekik a hamis híreket, kérdezzük meg őket, találkoztak-e ilyennel, az életkorának megfelelő nyelvezettel és a tudás iránti igényét fenntartva kérdésekkel segítsünk neki, hogy körbejárhassa: ez bizony nem igaz.

A médiafogyasztási szokásaink nagyon átalakultak, a legtöbben nem a hírportálokat böngészik át, hanem a Facebook-üzenőfalukon mások által megosztott hírekből tájékozódnak. A kiélezett hírversenyben olyan mértékű információforrás áll rendelkezésre, hogy az „újságolvasás” klasszikus tevékenysége szinte már nem is létezik.

Ezzel párhuzamosan gombamód szaporodnak a kattintásvadász álhírek, hamis hírek.

Kritikus gondolkodással, erős szarkazmussal abszurd és néha meghökkentő, sőt, akár mulatságos is lehet, ahogy gondosan megszerkesztve, minden hozzávalót „belesütve” tálalják fel a hamis híreket, amit az átlagolvasó simán felfal, sőt, meg is kínál belőle mindenkit, akit csak tud.

Az álhírek legfontosabb jellemzői:

1. EZT AZ EGYET NE HIDD EL SOHA! Amikor a repülőgépek pilótái meglátnak egy villogó ledet a kijelzőjükön, mindig először hátradőlnek, hogy lássák a teljes műszerfalat. Az ehhez kapcsolódó tanács nemzetközileg is ismert szövege angolul: „See the big picture” – Nézd a teljes képet! – vagyis lássuk meg az összefüggéseket.  A cím mindig csak a „villogó led”. Felhívja a figyelmet, de nem kell rögtön kattintani, sőt!

Ha egy állítást fogalmaz meg a cím, sok érzelemmel, erős írásjelekkel, egyértelmű állásfoglalással, ítélkezéssel, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy 1. nagyon izgalmasnak tűnik, alig bírjuk ki, hogy rá ne kattintsunk, 2. nagy esély van rá, hogy álhír. Ezek az ún. clickbait, vagyis kattintásvadász hírek. E mögött egy speciális üzleti modell állhat. A közzétételük célja lehet az, hogy minél több olvasó „kattintsa”. Ez egy mérhető adat, amit az oldal tulajdonosa fel tud mutatni a későbbi kiszemelt üzleti partnereinek. Azok pedig a „hány látogató (kattintó) jut egy napra” fényében döntenek arról, hogy vásárolnak-e felületet az oldalon. Ha sok a látogató, akkor a hirdetők vonzónak tartják. Vagyis fizetnek. Gondolati játék: egy kattintás – és leesik egy érme valaki pénztárcájába. Még egy katt – még egy érme. Gondoljuk meg, kit „támogatunk” a kattintásunkkal!

Kép: Unsplash

2. Érdemes megnézni az oldalt, amely megosztja a hírt, a történetet, hogy milyen más témákkal foglalkozik még! Mi a küldetése, mi a fő témája, kik szerkesztik? Mennyire illik a témái közé az általunk olvasott sztori?  

3. Ki írta a történetet? Ha ezt nem látjuk: erős a gyanú, hogy átvett, lopott, vagy vállalhatatlanul hamis hír.

4. Érdemes megnézni a cikk dátumát: sokszor egy-két éves vagy még régebbi információkat lehet simán újra közzétenni. Például: „Meghalt a színészóriás, gyászol a magyar kultúra.” Ezek olyan hírek, amelyek akár igazak is lehetnek: tényleg megtörtént, tényleg ott és tényleg azzal az illetővel, ráadásul valamilyen érdekesség, fontosság miatt hírértéke is van: azonban nem aktuális, tehát hamisnak tekinthető.

5. Egy újságíró sem teheti meg, hogy ne tüntesse fel cikkében a forrásokat, amelyekből dolgozik. Ha egy cikkben nincs hivatkozás korábbi cikkekre, más forrásokra, akkor szintén kezdhetünk gyanakodni, hogy hamis a hír. Ha vannak hivatkozások, de azok nem támasztják alá a címben ígért állítást, érzelmet, ítéletet: hamis a hír. Ez a jelenség nagyon gyakori.

6. Hírcsárda, Központi Újság. Megannyi oldal, amelyek az elnagyolás, a túlzás, a meghökkentő összekapcsolás és egyéb eszközök segítségével érik el, hogy egy-egy hír humoros, szarkasztikus, ironizáló legyen, amelynek befogadásához kell némi élet- és társadalomismeret. Aki ennek híján van, az el is hiheti, fel is háborodhat, vagy alátámaszthatja vele saját előítéleteit.

7. És el is érkeztünk az „előítéletekhez”: vagyis az újságírói objektivitáshoz. Az állításokat tényekkel, mérhető adatokkal, hiteles, sokfajta forrással kell alátámasztani, és lehetőleg a történetben szereplő, egymással szemben álló felek mindegyikének szót kell adni. Ha ez nem valósul meg, torzult képet kapunk, ahol a mondanivalót eleve egy ideológiának, sulykolni kívánt állításnak rendeli alá a szerző.

8. Kérdezzünk szakértőt: könyvtárost, tájékozott, sokoldalú ismerőst, nyitott, széles látókörű barátot, rokont. A hamis híreket sokszor nehéz felismerni, hiszen mindig van bennük legalább egy állítás, amely valóságos, tehát mérhető, igazolható. Van pár gondolat, ítélet, amellyel sokan szívesen egyetértenek, érzelmi szelepként vagy önigazolásként működik. Ez annyira komfortos lehet a legtöbb embernek, hogy titkon nem is akarják, hogy kiderüljön: hamis a hír.

A cikk a Történelemtanárok Egylete által megosztott, és közel félmilliós megtekintést elért ábrát követve íródott. Az ábra forrása az IFLA (International Federation of Librarian Associations and Institutions – Könyvtári Egyesületek és Szervezetek Nemzetközi Szövetsége) alapján a József Attila Megyei és Városi Könyvtár. (Fordította: Nagy Ádám)

Fülöp Hajnalka újságíró, internetbiztonsági szakértő.
Honlapja a www. HajnalON.com oldalon érhető el, a digitális intelligenciáról szóló blogja is itt olvasható.

A picurkák a babakocsiban levegőznek, a nagyobbacskák az apró kaviccsal felszórt kerti utakon tanulgatják a járás művészetét, a kevésbé bátrak a füves területeken négykézlábaznak. A gyakorlottabbak a homokozóban töltik az időt, a legbátrabbak már a mászókára is felmerészkednek.

Baráti közösség alakul ki, ahol nem számít, ki milyen végzettséggel bír.

A padokra telepedve figyeljük csemetéinket, és beszélgetünk. Kezdetben még néhány apuka is velünk tartott. Büszkélkedtek a babakocsiban szundikáló csemetéjükkel, kinyújtott lábakkal ültek, tarkóra kulcsolt kézzel, övék volt a világ! Ők apák!

Aztán elmaradoztak. Arra kezdtek panaszkodni, hogy a témák untatják őket, mindenki szül, bébiételt főz, diétázik, semmi politika, foci. Lassacskán csak mi maradtunk, anyukák, és a kitartó Mihály. Alacsony, vékony, csendes férfiember. Szűkszavú, csak annyit tudtunk meg róla, hogy ő van otthon a babával. Mihály építész. A tervezőiroda helyett az udvaron tölti idejét. Homokozólapáttal mutogat, árkot ás, falat emel. Minden anyuka gyönyörködve nézi az apukájával építkező, kicsi ecsetre hasonlító copfocskákkal ékesített kislányt. Így telnek napjaink.

A szinte idilli állapotot a vörös nő zavarja meg.

Az első emeleti erkélyen bukkan fel, napozik. Csekély anyagköltségű, falatnyi bikini van rajta, hosszú combjait kinyújtja, fejét hátraveti, nehogy álla árnyat vessen a nyakára. Dús vörös haját rendezgeti. Szemét napszemüveg takarja, tekintete láthatatlan. Köldökében drágakő csillog. Mindannyian rövidnadrágban vagyunk, pólóban, trikóban, hajunk egyszerűen összefogva. Szinte észre sem vesszük, de mindenki husisabbá vált combját simogatja, karját hasa elé teszi. A nő felháborítóan jól néz ki. Nem, nem vagyunk irigyek, vagyis de. Pillantgató csapatunkhoz Mihály is csatlakozik. Mélyen elvörösödik, lesüti a szemét, felnéz, majd elfordul. Folytatja a homokozást.

Elfordulunk. Nem is nézünk a nő felé, de szemünk sarkából látjuk, ahogy lassan és csábosan kenegeti magát naptejjel, hosszú pohárból szívószállal hörpölget valamit.

Másnap megint ott van az erkélyen, mobiltelefonjába csacsog: „Mondd hangosabban, édesem, itt őrjöngenek a kölykök az udvaron!”

Az új témánk Vöri. Szinte pucéran megy vásárolni, flörtöl a sarki bolt férfi eladóival. A zöldségesnél – aki férfiember – kihívóan roppantja el a kóstolgatásra elkunyerált cseresznyét érzékire szorított fogaival. Talán fehérneműt sem visel.

Egy szép napon Vöri nem napoztatja bájos idomait az erkélyen. Másnap sem. A világ rendje helyreáll. Az udvar újra benépesül az aprónéppel, a lelki békét talált anyukákkal, és igen, Mihály is itt van.

Délután öt óra pár perckor meteoritrobbanás az udvar békés csillagrendszerében: Vöri megjelenik az udvaron!

Fahéjszínűre barnult, formás karjában egy rózsaszín szalagos, pórázos macskát tart. Macska! Ősközösségünk egyik szőrös tabuállata, a nevét sem mondjuk ki, ilyen állat nem is létezik. Vöri többszörösen megszegte a szabályokat! Feszes derékkal teszi le a masnis állatot. A pórázon vezetett macska leül és tisztálkodni kezd. Vulkánjaink kitörni készülnek. Többen felállnak, közelebb lépnek. Mi lesz itt? Az idáig elfojtott, kifejezhetetlen és megmagyarázhatatlan harag lávája rá fog zúdulni a macskás nőre, aki nyilvánvalóan sikítva fog menekülni topánkájában, nevetségesen rázva feszes szoknyás fenekét.

– Kérjük, azonnal vigye el ezt az állatot! Ide fog piszkítani! Itt kicsi gyerekek vannak! Vigye haza! – háborognak a kismamák.

Vöri féloldalra dönti fejét, mosolyog.

– Ez egy szelíd cica – mondja teljesen nyugodtan, haját hátradobva. – Nem piszkít akárhová, ebbe a retkes homokba biztos nem.

Ezzel rádobta a gyufát a benzinre. Vöri láthatóan élvezi a cirkuszt, cseppet sincs zavarban. Úgy áll, mint akit titokban filmeznek: egyik combját kicsit előbbre helyezi, haját folyamatosan dobálja, sminkje még mindig tökéletes. Mosolyog. A macskát ismét karjába veszi, lassan simogatja. Olyan fotogén, hogy szinte gyanús.

A legharciasabb anyuka, Tünde lép elő, kisfiát a kezembe nyomja. Rövid, de indulatos mondatokban beszél a macskák okozta fertőzésekről. Felesleges erőlködés, Vöri nem hátrál, kedvencét újra leteszi a földre.

– Na, elég a vircsaftból – mondja –, ez a macska teljesen ártatlan, és marad. Póráza van. Ott sétáltatom, ahol akarom!

Várható a második tűzhányókitörés, ám ekkor a mamák közül kilép Mihály. Pont Vöri válláig ér. Kedves tenorhangja halk, de határozott.

– Hölgyem, elvinné a cicát?

Vöri meglepődik. Szó nélkül lehajol, felnyalábolja a macskát, és kilép a kapun.

Mihály először balra, majd jobbra néz. A sok nő úgy néz rá, mintha ő lenne személyesen a hős Denevérember, akit egy felhőkre küldött jellel hívtunk. Tünde mindannyiunk helyett szólal meg:

– Jó a férfi a háznál!

Mihály visszafogottan mosolyog.

Nagyon fontos az aznapi árfolyam, az aznapi árfolyam csak aznap érvényes, mindig ki van írva egy adott honlapon, és mindenki azt fogadja el, ahogy a középkorban ki volt faragva a falba valahol a hiteles mérték, hogy aszondja, pontosan egy méter márványból, és kész.

Nagyon fontos a tól-ig, a sírokra is ki van vésve, Tóth Béla élt ettől eddig, drága felesége, Jolika, élt ettől, na meddig is, az nincs kivésve, üresen villog a szám helye, él még az öreglány, de rozoga lábon, bár az ilyesmi is csalóka, el fog ez temetni mindannyiunkat, túl fog ez betegeskedni mindenkit, ez olyan, ez a Jolika, fog még táncolni a halotti torunkon vagy a sírunk fölött. Efölött sírnunk nem érdemes. Földet rá. Vagy spongyát.

Szóval volt régen a mérték, a falba faragott egy méter, akinek a piacon vitája volt a hosszmérték tekintetében, elfutamodott odáig, és rendezte a kőbe vésett Szisztem Internésönel segítségével. Bár volna ilyen mértéke az emberéletnek, rőfre vagy inchre vagy angströmre, odamérnénk a nyamvadt kis Béres-cseppen hizlalt létezésünket, és megtudnánk a tutit!

Aztán a Jolika számát mégis kivésik, ott volt a hiba, hogy megkapta a nyugdíját, és a nyugdíjszörfösök áldozatául esett, elég csúnyán esett, ketten is ráestek a hátára, hogy a nyugdíjat kidögönyözzék belőle. Nem igen volt nyugija a nyugdíja miatt, viccesen nyögdíjnak hívják, de ez most nem vicces, bár nyögött a Jolika eleget, míg élt.

Friss déligyümölcsökkel biztosítom a vitaminbevitelt, bár ezeket is nyilván gyorsérlelik, pont annyi a vitamin bennük, mint egy vaslapátban meg egy falapátban együttvéve, akkorát kapunk a haláltól, a falapát adja a másikat. Lapátra kerülünk mind.

A Jolika kicsit előbb, persze így is többet élt, mint te meg én együttvéve, igaz, se Flabelos-ra nem járt, se zumbára, de még a Pilates-t is kihagyta, hát minek él az ilyen. Nem virul a csakrája, egyszer a halál szakad csak rája, és nem eszik többet sajtot, kolbászt – fúj, egy másik állat anyatejének az erjesztett változata, egy cuki és okos lény húsa, hát normálisak vagyunk mi?

A nyugdíjszörfösök kis taknyosok, alig nagykorúak, kapucniban járnak, elnyeli és kiokádja őket az éjszaka, gyanakodva nézzük őket Flabelos-ra menet, Pilates-re menet, élőflórás joghurtot kortyolgatva. Jolika néni élő flóráját széttaposták, a fejét is, amelyben gondolatvirágok tenyésztek, a beleit is, amelyekben sajátos biokultúra burjánzott, a muskátlikat is felrugdosták, deflorálták. Csak a virágokat, a nénit nem, bár ez sem lepne meg. Amekkora tűz volt, nem kimutatható. Megerőszakolunk, nyanya, mielőtt egyet nyikkannál. Mielőtt rágyújtották volna a házat. Még élt, még nyögött, amikor égni kezdett. Mondta a halottkém. Az élőkém. Mert nem adta oda a nyugdíját. A nyögdíját. Mert nem volt nála. Mert a fiának adta kölcsön, törlesztőrészletre. Esküdött, visszaaadja. Hamisan esküdött. Nem tudta visszaadni. Jolánkának nem. A temetésébe fektette. A sír tartós befektetés. Örökváltság.

Megyek el a ház előtt nap mint nap, elszenesedett tetőgerendák gondolkodnak, gondolkodtatnak. Aktív szén. Inaktív szén. Jolánka nénit megemésztette a tűz, megemészti a sír. Én nem tudom megemészteni. A gonoszságnak ezt a fokát. A kétségbeesésnek ezt a fokát. A közönynek ezt a fokát. Hanyadik fokon is van ez? Hanyadik fokos a fejbe, balta a fül mögé...

Az emberéletnek, akár az eurónak, mindennap más árfolyama van. A mait, a tegnapit folyton elviszi az ár. Megemészti a tűz. Az élet árfolyama néha feltűnően alacsony. Akkor kell sokat venni és drágán eladni. Ama napon kiállítom majd az életemről a számlát. ÁFÁ-val, élőflórával, zumbával együtt. Merre hány méter. Nem minden kém halott, némelyik csak alvóügynök. Alszik a Jolika néni, alszik a föld alatt, a felhők felett. Gyújtsunk neki gyertyát. A tűz emlékeztet.

Eszembe jutott egy régi barátom, sajnos már nem él. Folyamatosan káromkodott, pedig bennfentes volt egy egyházközségben. Senki sem értette. Mivel beteg volt, ezért a legtöbben igyekeztek ezt a betegség kategóriájába tenni, és ezen a szemüvegen keresztül jóságosan elfogadták. Most már azt hiszem, értem. Van olyan helyzet, amikor ez a szó az egyetlen kimondható. Aki lefojtja, belebetegszik. De lehet, hogy még a kimondásuk sem segített, mert a barátom belehalt. Talán a káromkodás a posztmodern kor tragédiáját fejezi ki? Talán ebben van benne az a sokszor teljes képtelenség, amiben élünk?

Van két szó, amit nem bír befogadni a fülem.

Azt, hogy „békesség”, és azt, hogy „szeretet”. Ezek ugyanis már szinte nem jelentenek semmit sem. De nem olyan egyszerű ez a dolog. Hiszen mégiscsak ezekkel a szavakkal szoktunk leírni valami olyasmit, ami hitünk lényege! Valahogy újra kellene fogalmazni őket!

Létezik a világháló korában egy olyan program, amit úgy hívnak, hogy bullshit generátor. Ezzel a programmal megadott szavakból tetszőleges szövegeket lehet alkotni. Valahogy így beszélünk ma.

Folynak a szavak, és beadagolunk száz kifejezést, aztán verkliként tekerjük azt a semmit, amit mondunk. Szavaink szétmállottak.

De miért éppen ez a két szó lett ennyire lejáratva?

Mert azt érezzük, hogy nincs meg a környezetünkben sem a béke, sem a szeretet. Éppen a hiányunkat fejezi ki ennek a két kifejezésnek az ismételgetése. Környezetünk azonban ma azzal csap be, hogy ha kimondjuk ezeket a szavakat, akkor el is jön az az érzés, amit takarnak.

A csúsztatások korában, fogyasztói világban élünk. A túltermelést csak úgy lehet túlfogyasztással ellensúlyozni, ha elhisszük azt, hogy szükségünk van arra a sokféle kacatra, ami körülvesz bennünket. Ez egy nagyon bonyolult gazdasági folyamat, de bennünket témánkkal kapcsolatban az érint, hogy a szavainkat is elfogyasztjuk. Annak érdekében, hogy minél több vásárló legyen, össze nem illő fogalmakat összemosunk.

Ki vásárolna annyit, ha felfogná, hogy igazán mire van szüksége?

Akkor szépen otthon maradna, és megpróbálna inkább főzni valami egyszerű ételt a gyerekeinek. Hiszen megértené, hogy nem tárgyakra, finomságokra, hanem közös és hasznos tevékenységekre van szüksége. De így mi lenne „szegény” pénzes emberekkel? Ha mindenki nevetne azon a feliraton, hogy „itt mindent megvásárolhatsz, ami ahhoz kell, hogy mozogjál”, akkor senki sem nyújtaná oda a bankkártyáját a pénztárosnak azért, hogy kifizesse a különleges, lyukacsos és légáteresztő és testre feszülő gatyáját, ami felszívja az izzadságot, hanem egyszerűen csak futna egyet.

Ezért van ma nagy szükségük azoknak, akik fogyasztásra ösztönöznek, már nemcsak a perceinkre, de a legszentebb szavainkra is.

Elszivarozzák őket, ahogyan a Michael Ende Momójában a szürke urak elfüstölik az időt. Ha itt nem teszünk valamit, akkor létezésünk, keresztyén hitünk alapját szüntetjük meg, mivel a mi hitünk alapja az, hogy a Szó, Isten kimondott akarata megvalósult. A szavak lejáratása elértékteleníti a hitünket is.

Az a barátom, akit említettem, hogy sokat káromkodott, egy lelkésznő férje volt.

Egy végtelenül kedves ember, aki az indulatait nem tudta kezelni. Én is kerültem hasonló helyzetbe, és bevallom, sokszor kicsúszott a számon olyan szó, ami nem szalonképes. Mert vannak olyan feszültségek, amiket valahogy ki kell sütnie az embernek. Van, amikor a normális szótárunk címjegyzékében nincs benne egyetlen használható sor sem. Ebben az esetben az embernek az a célja, hogy indulatainak szabad folyást engedjen, és erre meg is találja azokat a szavakat, amelyek segítenek. Igen, van ilyen helyzet!

Ráadásul ez sokkal jobb, mint az, amikor még magunknak is hazudunk.

Annál rosszabb állapot nincsen, mint amikor az ember érzi, hogy mennyire kiszolgáltatott, érzi vágyait, viszont ezeket nem tudja és nem akarja megfogalmazni. Ezeket a valódi célokat behelyettesíti valami mással, ami segíti a felejtést, mint valami tudatmódosító szer. Tehát azt mondja, hogy a szeretet a legfontosabb, és közben képtelen arra, hogy lelke szeretetlenségben való sebzettségét feltárja. Itt van egyházaink nagy baja. Mert pontosan ugyanezt a folyamatot erősíti a konzum világ is!

Ne mond ki! Ne keresd a szíved mélyén a dolgok megoldását, hanem inkább vásárolj!

Keresd a szeretetet egy jégkrémben, egy focimeccsen meg a fittness szalonban és a fodrásznál! Pótcselekvésekre ösztönöznek, mert így leszünk jó vásárlók.

Amikor az egyházban szaporítjuk szavaink szétmállását, ugyanerre a folyamatra erősítünk rá. Ez a legnagyobb baj, ami köztünk történhet. A fogyasztásra is úgy vesznek rá bennünket, hogy egy álomvilágot festenek elénk, egyfajta kábítószerként javasolják a gyűjtögetés szenvedélyét. És nincs az a pont, amikor egy álomhoz képest azt mondhatnánk, hogy most már elég.

Sose jó az, ami van! – gondoljuk.

Sípoltunk nektek, és nem táncoltatok – mondják a gyerekek Jézus példázatában (Máté 11,17). Mindig több és más kell!

Pedig a másik ember valóságos megtapasztalása a jelenben, megértése, közelebb engedése a dolog kulcsa.

Milyen érdekes lenne egy kicsit csendben lenni, elhallgatni, és csak nézni egymást. Lehet, hogy ez elhozná a békét is meg a szeretetet is.

„Nem hiszek többe a szótárnak, amióta a jog azt jelenti, hogy aki többet hazudik, kiverheti a fogát annak, aki kevesebbet.” (Hamvas Béla)

A szerzővel, Fekete Ágnessel felveheti a kapcsolatot a [email protected] e-mail-címen.

– A Hungary Helps Programot sokan az üldözött keresztények megsegítésével azonosítják, holott annál szélesebb körű humanitárius tevékenységről van szó. Mi lehet ennek az oka?
– A Hungary Helps Program Magyarország összes nemzetközi humanitárius szerepvállalását keretbe foglaló kezdeményezés, amely mindenkinek igyekszik segíteni, aki a fejlődő országokban vagy a válságövezetekben szükséget szenved. Ezek közül az egyik, de nem kizárólagos prioritás az üldözött keresztények védelme. A téves azonosítás oka: az utóbbiban Magyarország az első, aki erre a területre egy dedikált helyettes államtitkárságot hozott létre – amely ma már államtitkárság –, és olyan projekteket indított, amelyek kifejezetten az üldözött keresztények védelméről szólnak.

– Mi annak az üzenete, hogy az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárság az Emberi Erőforrások Minisztériumából a Miniszterelnökségre, ezt követően pedig államtitkársági szintre került?
– Nemzeti küldetésünkké vált az üldözött keresztények segítése. Ennek oka hármas indíttatású: humanitárius, migrációs politikai és identitásbeli. A legfontosabb az első: a magyar kormány felismerte, hogy a keresztényüldözés napjaink egyik legsúlyosabb humanitárius tragédiája.

A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon – és ez nemcsak egy vélemény, ami vitatható, hanem kutatásokon alapuló tény.

Ennek ellenére nem kap elég figyelmet sem a nemzetközi politikában és diplomáciában, sem a humanitárius programok terén. 

– A statisztikák szerint legalább 80 országot érint, de csak néhányról tudunk.
– Valóban, a keresztények legalább 80 országban szenvednek el népirtásszerű üldöztetést vagy más atrocitásokat, súlyosan diszkriminálják és korlátozzák emberi jogaikat, vallási és lelkiismereti szabadságjogaikat. Ez összesen 215 millió keresztény embert érint. Becslések szerint az elmúlt tíz évben Szíriában kevesebb mint felére (kétmillióról nyolcszázezerre); Irakban ötödére (másfél millióról háromszázezerre) csökkent a számuk.

Bár a közel-keleti helyzet a legdrámaibb, ugyanakkor ez csak két országot érint a nyolcvan közül. Vannak viszont olyan részei a világnak, amelyekről még ennyit sem tudunk. Például a nyugat-afrikai keresztény közösségekről, ahol tízezrek halnak meg és milliók menekülnek el a Boko Haram által elkövetett támadások miatt. Rejtett keresztényüldözések helyszíne például Mianmar. Amíg ezek a súlyos üldöztetések kimaradnak a nemzetközi politikai és humanitárius szervezetek agendájából, nekünk nagyon fontos küldetésünk a szenvedők hangjaként szót emelni a nemzetközi fórumokon, valamint konkrét, kézzelfogható módon segíteni őket, megakadályozva emberek tízezreinek hitük miatti meggyilkolását, teljes közösségek eltűnését.

 Magyarország álláspontja szerint a segítséget kell odavinni, ahol a baj van, nem pedig a bajt idehozni.

Ezért a magyar kormány anyagi támogatással is segít az üldözött keresztényeknek, hogy a háborúban sokat szenvedett, menekülésre kényszerült családok hazatérhessenek otthonaikba.

Kép: Hungary Helps / Facebook

– Sokakban felmerül a kérdés: miért támogatunk messzi országbeli keresztényeket, amikor itthon is bőven vannak mélyszegénységben élők?
– Jogos kérdés, hiszen valóban Magyarországon is, egyre kevesebben, de vannak szükséget szenvedők, és a magyar kormány elsőrendű feladata, hogy a magyar emberek boldogulását segítse. Ezért fontos, hogy a kézzelfogható támogatás, amivel sikerült egy-egy távoli keresztény közösséget megmenteni, arányos legyen az ország teherbíró képességével. Emellett van egy lelkiismereti-erkölcsi megfontolás is. Nem vallásról vagy hitről van szó, hanem arról, hogy a magyar társadalom, hagyományaink, nemzeti örökségünk keresztény értékekre épül. Sokféle embert üldöznek sokféle vallása miatt a világban, de az teljesen természetes, hogy egy szunnita üldöztetése esetén például Szaúd-Arábia, egy síita esetén Irán fellép.

A közel-keleti keresztények is joggal várták volna, hogy a keresztény gyökerű nyugati világ is a védelmükre kel.

Hatalmas szégyen az összes nyugati országra nézve, hogy nem vettek tudomást a keresztényeket ért népirtásokról. Emellett anyagi megfontolásból is érdemes segítenünk nekik – helyben.

– Milyen anyagi megfontolásokról van szó?
– Ez a kérdés már a migrációs politikához vezet, ami nemcsak az üldözött keresztényeket támogató részprogramra vonatkozik, hanem az egész Hungary Helps Programra. Láttuk, mivel jár az országunkat elérő migrációs hullám: a naponta több mint ezer, magyar-szerb határt átlépő és átutazó, zömében illegális bevándorlók jelenlétével. És láttuk, mit okoz Nyugat-Európában: a bevándorlókkal együtt érkező néhány száz vagy néhány ezer terrorista halálos támadásait. Ezt nem akartuk; sem kultúránk megváltozását, sem párhuzamos társadalmakat. Meggyőződésünk, hogy egy ekkora, teljesen más kultúrájú tömeg integrációja lehetetlen, ezért következetes migrációs politikát vezettünk be. A magyar társadalom történelmileg rendkívül és értékesen sokszínű, amelybe a nemzeti kisebbségek kivétel nélkül olyan közösségekből érkeztek a történelem egy-egy pontján, amelyek képesek voltak integrálódni, és így teljes értékű építőelemeivé váltak a magyarságnak. De a modern kori bevándorlásban ennek jelét sem látjuk Nyugaton, ezért húztuk meg az éles vonalat:

az életüket féltő, valódi menekülteket befogadjuk – és ezzel eleget teszünk erkölcsi kötelességünknek és a genfi menekültügyi egyezménynek, amelyhez egyébként önszántunkból csatlakoztunk –, viszont az illegális bevándorlókat nem engedjük be.

Ugyanakkor keresztény gyökerű ország és kormány vagyunk, ezért önfeladás lenne, ha nem indítottunk volna ezzel párhuzamosan nagylelkű humanitárius politikát, amelynek célja: okánál kezelni a migrációt, azaz helyben segíteni, hogy ne kelljen elindulniuk.

– Visszatérve a kérdésre: miért jó ez a magyar embereknek?
– Biztonsági szempontok és keresztény gyökerű kultúránk megvédése mellett anyagi megfontolásból is.

Sokkal kisebb ráfordítás valakinek lehetővé tenni a szülőföldjén maradást és életének újrakezdését, mint valakit befogadni és integrálni Európában.

A közbeszédben Soros-tervként hivatkozott tanulmány szerint 9 millió forintnyi támogatásra van szüksége minden bevándorlónak a teljes integrációhoz. Ennek csak 1,5 százaléka lelkenként az a ráfordítás, amelyet például a legfontosabb, legnagyobb reményt adó programunk során egy iraki település, Tell-Aszkuf újjáépítésére fordítottunk azért, hogy az ottani emberek helyben maradjanak. Egy házat felépíteni Szíriában húsz százaléknál is kevesebbe kerül, mint Németországban. Akit tehát az erkölcsi kötelesség szempontja nem győz meg, vagy úgy gondolja, kizárólag az itthon szükséget szenvedőkre kellene fordítani minden forrást, meggyőzheti, hogy a magyar és európai embereknek is számszerűsíthető érdeke, hogy arányos humanitárius politikát folytassunk határainkon és Európán kívül is.

Azbej Tristan (balra). Kép: Antal-Ferencz Ildikó

– És akkor még nem is beszéltünk a szükséget szenvedők érdekeiről. Az emberek általában ott akarnak élni, ahová születtek. Mennyire igaz ez a közel-keletiekre?
– Különösen igaz a közel-keleti keresztény közösségekre, akik más közösségeknél is jobban ragaszkodnak őseik földjéhez, ahol kétezer éve élnek. Mi nem akarunk okosabbak lenni azoknál, akiken segíteni akarunk. Sokat látogatjuk a válságövezeteket, és havonta meghívjuk az üldözött keresztény egyházak képviselőit tanúságot tenni – maga az államtitkárság is egy ilyen miniszterelnöki meghallgatás hatására jött létre.

A „miben segíthetünk” kérdésre kivétel nélkül az a válasz: abban, hogy megmaradhassanak a szülőföldjükön, ahol mindig is éltek, emberi élethez méltó körülmények között, biztonságban és szabadságban.

Amikor különböző menekülttáborok lakóival beszélgetek, mindig kiderül: akik elvándoroltak, azok is szerettek volna otthon maradni, de elveszett a reményük. Orbán Viktor miniszterelnök és Jean-Clément Jeanbart aleppói melkita érsek találkozásán az atya szinte könyörgött, hogy a magyar kormány tegyen meg mindent a migráció megállításáért. Nyilván nyitott kapukat döngetett, de nagyon tanulságos volt, amit mondott: sok szervezet és kormány van, amelyik támogatja a migrációt – köztük jó szándékú, keresztény szervezetek is, akik úgy gondolják, azzal szolgálják a legjobban a humánumot, ha segítik bejutni Európába az üldözött vagy nem üldözött, de szegénységben élő embereket –, de a migrációt segítő szervezetek befejezik azt a munkát, amit az Iszlám Állam elkezdett.

Az Iszlám Állam célja volt eltüntetni a keresztény közösségeket a Közel-Keletről. Ezt végül nem sikerült kiviteleznie, viszont a migráció most elviszi a jövőt jelentő fiatalokat.

Kétezer év után épp a mi nemzedékünket éri az a szégyen, hogy végleg eltűnnek, ami nemcsak humanitárius, hanem kultúrtörténeti szempontból is hatalmas veszteség lenne.

– Mit tehetünk? Megállítható egyáltalán még ez a folyamat?
– Bízhatunk a Gondviselésben – néha úgy érzem, hogy csak az isteni csoda segíthet. És az is feladatunk, hogy kiprovokáljuk az isteni csodát. Reális értékelésünk szerint a folyamat visszafordíthatatlan, de egyes közösségeket meg tudunk menteni. Öt országban zajló nagy projektjeink közül ezért kiemelkedő Tell-Aszkuf, mert ott kicsiben bemutattuk ezt. Ott a teljes lakosságnak el kellett menekülnie az Iszlám Állam elől. Mire felszabadult, több mint kilencszáz épület hevert romokban, a templom megsemmisült, hisz célpontnak használták, sőt a temető is – ez is mutatja az eszme gonoszságát: még a történelemből is ki akarták törölni a keresztényeket. Kevesebb mint hatszázmillió forintos adomány – ami a humanitárius politikát tekintve nem nagy összeg – elegendő volt a helység élhetővé tételéhez. Az ezerháromszáz káld katolikus családból ezer visszatért – abban az országban, ahol egyébként ötödére csökkent a keresztények száma.

Senki nem várhatja el tőlünk, magyaroktól, hogy megoldjuk a világ összes hasonló problémáját, de ez a példa reményt adhat. Ezzel a példával bíztatjuk a többi kormányt is.

Ezért látogatok mostanában többet Nyugatra, mint Keletre: ez a válság akkor fog megoldódni, ha magunk mellé állítjuk a tehetős nyugati országokat és a nagy nemzetközi szervezeteket is. Nagyon megható, hogy az újjáépítés után a városka nevét így egészítették ki: Tell-Aszkuf bint el Mazsar, ami azt jelenti: Tell-Aszkuf, Magyarország Leánya. Erről is beszámoltam nyáron Washingtonban, a Vatikánban, nemrég Koppenhágában, és mindenütt hozzáteszem: ne tapsoljanak meg minket, hanem tegyenek érte, hogy legyenek olyan nevű települések, mint „Németország Fia” vagy „ENSZ Unokái” – építsék újjá őket saját erőforrásaikból, amelyek sokkal nagyobbak, mint amit mi erre fordíthatunk.

Kép: Hungary Helps / Facebook

– Mennyire nyitott erre Nyugat-Európa és a világ többi része?
– A missziónknak az a része, hogy más kormányokat nyerjünk meg, veszett ügynek tűnt nagyon sokáig. Én magam emberiségellenes, mulasztásos bűncselekményként értékelem azt a szenvtelenséget és a szolidaritásnak azt a hiányát, ami fogadja az üldözött keresztények ügyét a nyugati világban és a nemzetközi fórumokon. Ennek többnyire politikai oka van, de számomra megkérdőjelezi sok szervezet emberségesség iránti elkötelezettségét. Kitartóan kellett a diplomácia eszközeivel próbálkoznunk és küzdenünk, és egyre több helyen sikerült ledönteni a hallgatás falát, amit e tragédiák köré építettek.

Az első ilyen nagy áttörés az Egyesült Államokban történt: Mike Pence alelnök méltatta tevékenységünket, majd bejelentette, hogy üldözött keresztényeket támogató programot indítanak, magyar mintára, elsősorban Észak-Irakban.

Azóta folyamatos velük az együttműködés, tapasztalatcsere, jelenleg a közös projektek lehetőségét értékeljük. Európában elsősorban a V4-es országokra számíthatunk, azok közül is főleg Lengyelországra: Szíriában egy ortodox árvaházat fogunk közösen támogatni. Néhány hete járt itt egy szlovák parlamenti delegáció; előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a szlovák kormánnyal is, hogy elérjük célunkat: a Hungary Helps Programot kibővíteni V4 Helps, majd Europa Helps Programmá, minél nagyobb szövetséget építve köréje.

– Ez utóbbira milyen esélyek vannak?
– Vannak más országok is, ahol fontos politikai vagy kormányzati szereplők nyitottan, sőt együttműködési készséggel viszonyulnak hozzánk: Ausztriával, Olaszországgal bíztató tárgyalásokat tudtam folytatni. Sajnos éppen azon nyugat-európai tagállamokkal, akik folyamatosan a toleranciára, a kisebbségek védelmére és az emberi jogok tiszteletére hivatkoznak, sőt igyekeznek e téren megleckéztetni minket, kevésbé gyorsan épülnek az együttműködések. Az európai emberek egyre inkább kezdik felismerni saját érdekeiket, a politikusok viszont csak fáziskéséssel: sok olyan vezető liberális vagy középutas politikus van, aki a migrációra még mindig egy feltétlenül jó, előnyös és támogatandó folyamatként tekint, sőt ezt a hozzáállást igyekszik ráerőltetni más országokra is.

– És hogyan viszonyulnak a programhoz a nagy történelmi egyházak képviselői?
– Az ortodox egyháztól kezdve az evangélikus egyházon át a keresztény egyházakig bezárólag mindenhol ismert és elismert a programunk. Nemrég a Vatikánban pápai audiencián mutathattam be a programot és ösztöndíjas diákjainkat a Szentatyának, aki így fogalmazott: mélyen megérintette a magyar szolidaritás és a fiatalok bátorsága, akik készek visszamenni országaikba. Annyira meghatódott, hogy kérte, ő maga tarthassa a magyar zászlót a csoportképen.

– Ösztöndíjasokat említett. A helyben segítésnek ez is egy módja? Milyenek vannak még?
– Egy nagyon leegyszerűsítő logika szerint az üldözött közösségek megmentéséhez három dolgot kell biztosítani: túlélést, élőhelyet és megélhetést. A túlélés a népirtást elszenvedő vagy abból elmenekülők esetében konkrétan életmentést jelent. A belső menekülteknek humanitárius gyorssegélyt nyújtunk a szír katolikus, a szír ortodox és a jordániai katolikus egyházakon keresztül, amelyből élelmiszert, lakhatást, orvosi ellátást, oktatást biztosítanak. Az élőhely alatt a háború utáni újjáépítést értjük: kórházakat, iskolákat, lakóépületeket és templomokat Észak-Irakban, Szíriában és Libanonban, ahol a négymillió őslakos mellett most kétmillió menekült él. Nigériában a keresztény és mérsékelt muzulmán közösségeket támogatjuk az ottani katolikus egyházzal együtt; azért, hogy ne induljanak el Európa felé, vagy ha elindultak, térjenek vissza. Ez a legnagyobb forrást igénylő rész. A megélhetés pedig a gazdaság újjáépítését, az értelmiség megerősítését jelenti.

Ösztöndíjprogramunk célja: résztvevői európai szintű képzést kapjanak, és utána visszatérjenek a közösségeikbe.

Közel 170 hallgató tanul nálunk hazájukban hasznosítható szakmákat, például iraki diákok Miskolcon szénhidrogén-mérnöki tanulmányokat folytatnak. Feltétele a helyi egyházi ajánlólevél, amely igazolja elkötelezettségüket közösségük, hazájuk iránt. Alapelvünk a közvetlenség: a magyar adomány innen indul és minden köztes megálló nélkül a helyi egyházakhoz érkezik; vagy közvetlenül a kincstártól vagy olyan magyar jótékonysági szervezeteken keresztül, akik segítenek az adott projektet helyben lebonyolítani. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szíriában, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet pedig Irakban állandó jelenlétükkel fontos partnereink.

1. Melyek a hajléktalanellátó intézményrendszer pozitívumai?

A ma működő rendszer a hajléktalanok életvédelmének fontos színhelye. Van hová bevinni a fagyhaláltól fenyegetett, utcán élő embereket, ahol életben maradásukhoz segítséget kapnak.

2. Melyek a hajléktalanellátó intézményrendszer negatívumai?

A nagy létszámú intézmények és a kis létszámú segítő személyzet nem tud egyénre szabott, speciális segítséget adni. Sok esetben intézményfüggőség is kialakulhat: a rossz szociális helyzetű emberek megszokják, hogy ott megkapják az életben maradáshoz szükséges minimumot. Nem tudják a hajléktalanok társadalmi re-integrációját hosszú távon, személyes odafigyeléssel, eredményesen segíteni.

3. Milyen igények és javaslatok fogalmazódnak meg a szakma képviselőiben a rendszer fejlesztéséhez?

A szociális munkások általában egyetértenek abban, hogy a rendszernek differenciáltabbnak, egyénekre szabottabbnak kellene lennie. A cél az lenne, hogy a hajléktalan újra képessé váljon önállóan lakásban lakni. Ehhez segítséget nyújthatna a lakhatási támogatás, egyéni mentorálással kiegészítve. Majdnem minden hajléktalan mellé kellene egy szakmai segítő egy–másfél évig, az állapota súlyosságától függően. A függőségektől szenvedőknek, pszichiátriai betegeknek, akik munkára és önálló életvitelre képtelenek, több, célzottabb egészségügyi segítségre lenne szükségük. A tömegeknek helyet adó szállókat és az egyéni gondozást egy időszakon át párhuzamosan kellene működtetnie az államnak. Érzékenyíteni kellene az önkormányzatokat és a lakosságot, hogy nagyobb empátiával forduljanak a problémákkal küzdő, lakásuk elvesztése felé sodródó – vagy éppen a lecsúszott, de önálló életvitelre újra képessé váló emberek felé. A civil szervezetek, egyházak pedig a hiányzó közösségi kapcsolatok pótlásában segíthetnének továbbra is.

4. Milyenek a szociális munkások munkakörülményei?

A szociális munkások nagyon nehéz és nélkülözhetetlen feladatot végző csoportja a társadalomnak. Nap mint nap a legnehezebben elviselhető emberekkel vannak együtt. Folyamatosan atrocitásoknak vannak kitéve, ordibálnak velük, halálosan is megfenyegetik vagy meg is verik őket. Általánosan jellemző, hogy túlterheltek. A hajléktalanellátó rendszer a minimális dolgozói létszámmal működik. Jogszabály írja elő, hány szociális munkásnak hány gondozottal kell foglalkoznia, de azt ritkán tartják be, mert úgy vélik, életveszélyes lenne olyan kis létszámmal működtetni a segélyhelyeket. Nagy igényük lenne a szociális munkásoknak arra, hogy – miként sok helyen Nyugaton – minden hét év után egy évet pihenhessenek, regenerálódhassanak testileg-lelkileg. Az alkalmazottak a közalkalmazotti bértábla szerint kapják a fizetésüket. Nem kapnak veszélyességi pótlékot, se plusz pihenőidőt. A nappali melegedők állami normatíváját harmadára csökkentették az utóbbi hat évben. Nagy szerepük van a civileknek, akik önkéntesként, pályázati pénzből, adományokból teremtik elő munkájuk költségeit, kiegészítve ezzel az állami ellátórendszer munkáját.

5. A nappali melegedőbe járók mind hajléktalanok?

Az odajáróknak csak körülbelül az egytizede lakik utcán. Kb. ötven százalékuk lakásban, ún. lakásszegénységben él: annyira alacsony a jövedelmük, hogy ha a rezsit kifizetik, már nem marad ételre, ezért bemennek enni a nappali melegedőkbe. Egy másik csoportjuk különféle szállókon lakik, vagy szívességből elalhatnak különféle helyeken.

Kép: Unsplash

6. Az utcán lakók kb. hány százalékát teszik ki a hajléktalanoknak illetve lakásszegénységben élőknek?

Az utcán lakók a teljes csoportnak csak kb. az egytizedét teszik ki. Az utcákról azért is nehéz elküldeni őket, mert nagy körforgásban-vándorlásban élnek, ebből adódóan újak mennek a helyükre. Az egy területi egységen élő hajléktalanok 85 százaléka kicserélődik két év alatt, mindenki költözik tovább oda, ahol van lehetősége lakni, élni.

7. Milyen a nemi megoszlása a hajléktalanoknak?

Negyedük lehet körülbelül nő, a többség férfi. A nők ugyanis megpróbálnak mindig védelembe kerülni, valakihez hozzácsapódni, ami a kiszolgáltatott helyzettől nem mindig, de a hajléktalanságtól többnyire megmenekíti őket.

8. Megfelelő segítség, ha egy kéregetőnek pénzt adunk?

A szociális szakma képviselői többnyire egyetértenek abban, hogy a hajléktalanoknak nagyon kis töredéke kéreget, és nem is biztos, hogy a koldulók valódi hajléktalanok, rászorulók. A kéregetők, koldusok sok esetben egy bűnszövetkezet tagjai vagy „foglalkoztatottjai”, akiket nem egy esetben kényszerítenek erre a tevékenységre, pénzüket pedig elveszik. A nekik adott pénz hozzájárul ennek a bűnszövetkezetnek a fenntartásához. Különösen nem szabad pénzzel segíteni a gyerekkel vagy kutyával koldulókat. A valódi nehéz sorsú embereknek (akik általában nem kéregetnek) viszont jól jöhet az étel, egy kávé, tea. A hajléktalannak adott pénz azonban hozzájárul ahhoz, hogy inkább az utcán maradjon, mintsem bemenjen segítséget kérni egy intézménybe. Hasznosabb segítség, ha a segélyszervezetek munkáját támogatjuk pénzadománnyal.

„Tavaly télen, amikor a legnagyobb hideg volt, én is kint voltam a kollégákkal, és egy hajléktalant noszogattunk már hosszú ideje, hogy jöjjön be velünk a szállóba. Értsük már meg, hogy reggel nyit a bolt, és Rózsika minden reggel kihoz neki egy forró kávét és egy kicsit beszélget vele. Ezt nem akarta elveszíteni még a hajnali fagyok kockáztatásával se. Ez a biztonság, míg a szálló bizonytalan, sőt, ijesztő világ. Pont fordítva látják tehát a lehetőségeket, mint mi.” (Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője)

9. A hajléktalanok hány százalékát lehetne nagyobb erőbefektetéssel, szakértelemmel „visszasegíteni”a társadalomba?

A segélyszervezetek vezetői általában nem szeretnek és nem is tudnak erről becslésekbe bocsátkozni. Tapasztalataik szerint az idősebbek, akik évtizedek óta hajléktalanok, már alkalmatlanok erre. A fiatalokat pedig, akik most kezdik ezt az életformát, nagyon hamar tönkreteszik a drogok. Akik egyszer kiesnek a társadalmi közösségi hálóból, azoknak körülbelül a nyolcvan százaléka élete hátralévő részében valamilyen formában gyámolításra szorul.

Kép: Unsplash

10. Milyen életutak vezethetnek a hajléktalanná váláshoz?

A legnagyobb kockázat a segítő kapcsolati háló elvesztése – ez ott van valamennyi egyéb ok mellett, mögött.

Kapcsolati konfliktusok (válás, szülőkkel összeveszés, nyugdíjas magára maradása), amelyek miatt valakinek el kell hagyni a lakást. Például férfiak gyakori útja a lecsúszás felé, ha egy válás után a lakás meg a jövedelme jó része a közös gyereküket nevelő asszonyhoz kerül.

Munka elveszítése, vállalkozás csődje, eladósodás vagy csaló, anyagilag megkárosító emberek hatása alá kerülés.

Drog- vagy alkoholfüggés.

Állami gondozottként töltött gyerekkor. Minden ötödik hajléktalan állami gondozott volt. (A fiatal hajléktalanok közül minden második!)

Váratlan krízishelyzet. Ha például valaki megbetegszik, és hosszabb időre elveszíti a munkaképességét, megállapítják rokkantságának a százalékát, és az alapján kap némi juttatást – egy nagyon kis összeget –, ezzel máris nyomorba kerülhet. Hasonló a sorsa azoknak, akik családtagjukat kényszerülnek folyamatosan ápolni – az ápolási díjat a kormány most emelte.

Minden hajléktalannak a sorsa egy külön történet. Az Efrata Alapítvány a Hajléktalanokért, amely a Csak Egyet Szolgálatot adománygyűjtésekkel támogatja, kiad hamarosan egy könyvet a Szent István Társulatnál. Az lesz a címe, hogy „Senki gyermekei”. Huszonhat nehéz életutat mutatnak be. A közös pont mindegyikük sorsában az, hogy nincs segítő-védelmező emberi hátterük. A társtalanságuk, magányuk gyökere pedig nagyon gyakran lelki eredetű, ezért is tartják missziós feladatuknak, hogy a keresztény hitet megismertessék az arra nyitott emberekkel. „Csak az evangélium ereje képes valóságosan újjáépíteni a személyt” – vallják a segélyszolgálat munkatársai.

Korábbi cikkünk e témában: Hol éljenek a hajléktalanok?

A cikk forrásai:

• Kunszabóné Pataki Anna, a Csak Egyet Szolgálat vezetője szóbeli közlései
• Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője szóbeli közlései
• Románné Bolba Márta, a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség lelkésze.  In: Mit tehetsz egy hajléktalan emberért? Kötőszó blog 
• Laborczi Géza evangélikus lelkész, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat igazgatója. In: Mit tehetsz egy hajléktalan emberért? Kötőszó blog
• Kelemen Anna-Gyöngy, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat szakmai referense. In: Hajléktalanellátás: a jelenlegi rendszer egyetlen előnye az, hogy van. Kötőszó blog
• Székely János szombathelyi megyéspüspök In: „A megroppant nádszálat nem töri össze” Magyar Kurír
• A hajléktalanságról dióhéjban

A Nemzeti Élelmiszerbiztonsági Hivatal (Nébih) tájékoztatójából kiderül, hogy a méhekre és más beporzó szervezetekre veszélyes neonikotinoid hatóanyagok - imidakloprid, klotianidin és tiametoxam - valamelyikét tartalmazó növényvédő szereket a határidő után csak zárt termesztő berendezésben lehet felhasználni, és eddig az időpontig lehet szabadföldbe elvetni a kezelt magokat, például az őszi kalászosokat. December 19-e után a kezelt magokból fejlődő, illetve az üvegházban kezelt növényeket - beleértve a palántákat is - tilos lesz szabadföldre kiültetni.

A szigorítás számos növényvédő szert érint. Négy termék forgalomba hozatali és felhasználási engedélyét visszavonták, további 21 készítmény engedélyéből pedig törölni kellett a szabadföldi felhasználásokat. Az érintett készítmények részletes listája elérhető a Nébih honlapján.

Az uniós bizottság korábban arról tájékoztatott, hogy a beporzó rovarok körében 10-ből egy faj a kihalás szélére került, a méh- és lepkefajoknak pedig mintegy harmada esetében a populáció csökkenése figyelhető meg.

A beporzás létfontosságú természeti folyamat, amelyben a rovarok játsszák a főszerepet, közülük is elsősorban a méhek és a zengőlegyek, valamint a pillangók és a lepkék, egyes bogarak és más repülő rovarok.

Az Európai Unió éves mezőgazdasági termelésének jelentős, közel 15 milliárd euró (egy euró mintegy 310 forint) összértéket képviselő hányada tulajdonítható közvetlenül a beporzó rovarok teljesítményének.

A fényes karriert befutó, közismert szociálpszichológus cikkei a legrangosabb tudományos folyóiratokban jelentek (volna) meg. Többek között arról, hogy koszos környezetben az emberek rasszistábbak lesznek, vagy arról, hogy azok, akik húst esznek, önzőbbek és kevésbé szociálisak. 2011-ig Stapelt nemcsak a tudományos világ, hanem a média és a laikusok is ünnepelték. Kutatásait mindenki izgalmasnak találta, és kevés téma adódott, amelyben nem kérték ki a nagy nyilvánosság számára a véleményét.

Azután 2011-ben két, meg nem nevezett fiatal kutató bejelentésére vizsgálatot indítottak ellene. És kiderült, hogy a legtöbb adat, amelyen tudományos következtetéseit nyugtatta, hamis volt. Ő maga írta be őket, asztalánál ülve, az adatbázisba, hogy aztán tiszta, egyértelmű eredményeket gyártson belőlük. Meghamisított és kitalált számokat és válaszokat. Sokat idézett munkáiról kiderült, hogy teljesen gondolatszülemények – valós lekérdezés, valódi emberek, a valóság érintése nélkül. A vizsgálat során a helyszíneket sem ismerte fel, amelyeken állítólagos adatait gyűjtötte. Mindenesetre a tudományos közösség, amely először felháborodott a gyanúsításon, ekkor már elhatárolódott tőle. Ő pedig mindent bevallott, és azt mondta: ambícióból és a tudományos elvárások nyomása alatt cselekedett.

Kép: Képmás szerkesztőség

Nagyon sokféle doppingolás létezik. Nem csak a biciklista Lance Armstrong és társai építik évtizedes sikerüket valamire, ami több annál, mint amire képesek. Hwang Woo Suk őssejtkutató, Mark Hauser kognitív tudós-biológus vagy Erin Potts-Kant természettudós ugyanúgy példák erre. És a tudományban is egyre nehezebb „megúszni” a csalást, a fabrikált adatok használatát vagy a rossz módszerrel, pontatlanul kiszámolt adatokat. A data vigilanték, az adatlovagok ma arra specializálódtak, hogy algoritmusokkal számolásokat ellenőrizzenek, és figyelmeztessék a tudós szerzőket, ha írásaik gyanús elemeket tartalmaznak. Egyesek adatzaklatásnak nevezik ezt, mások – akik minden szövegükért vért izzadnak – örömmel üdvözlik, és triumfálnak.

Mindez azért is érdekes, mert a fake news, az álhírekről szóló diskurzusok hullámában elvesznek azok a szólamok, amelyek az igazsággal kapcsolatos, még mélyebb problémákra figyelmeztetnek. A tudományos hamisítás pedig biztosan ilyen mélyebb probléma.

Különösen annak fényében, hogy az Ipsos Mori 2017‑es adatai szerint az elmúlt húsz évben annyival nőtt a tudósok iránti közbizalom, mint amennyivel a papok, egyházi szereplők irányában csökkent…  

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>