A film megnézése előtt nem olvastam el a róla szóló kritikákat, de természetesen elképzeltem valamilyennek. Láttam a plakátját, körülbelül tudtam is, miről szól (sajnos azt is elárulták nekem, hogy van benne egy nagy csavar, úgyhogy én már előre tudtam, mi lesz az), és hát eddig nem sok jó „tinifilmet” láttam, ami ilyen kemény témát boncolgat.

Sok nagyon jó dolog is volt benne. Habár az elvárásaim egy film képi világával szemben elég magasak, az mégis nagyon tetszett. Igényes, szépen meg van komponálva, és a színek is kellemes hangulatot árasztanak. A színészek kifejezetten jól játszanak, a gyerekszínészek is magasan az elvárásaim felett teljesítettek.

A tanár, Csababá (Polgár Csaba) olyan karakter, akiről el is hisszük, hogy zaklat, meg nem is; ez nagyon jó húzás a film részéről.

A történetben ezen kívül is szuperek a felnőtt szálak.

A szereplők rettentő humorosak, és sok az olyan viccesen ismerős jelenet (például amikor az anyuka megtiltja a gyereknek a telefonozást, aztán ő maga veszi elő és kezd csetelni), amikhez hasonlókat valószínűleg mindenki átélt már. Jó érzékkel parodizálja a film a különböző típusú szülőket: az egyedülálló anyuka (Rezes Judit) titkon flörtöl a főnökével; a kemény, régi vágású apuka (Mácsai Pál) egy huszárvágással oldja meg a problémákat; a jófejkedő mostohaapa (Kardos Róbert) esetlenül – és kicsit bunkón – próbálja megérteni a gyereket; az ő újdonsült felesége (Schell Judit) az irányítgatós anya. Kicsit kiröhögjük őket, miközben együttérzünk velük.

Azonban sajnos a kamasz karakterekről ez nem mondható el! Őket nagyon komolyan veszi az alkotó.

És pont ez a komolyság az, ami elveszi a kamaszkarakterek savát-borsát.

Sablonosak maradnak, mert nincsenek meg a kis hibáik, idétlenkedéseik, amelyek a valódi kamaszoknak megvannak. Talán Beni (Rácz Dávid) az, akinek a leghumorosabb a karaktere, és így a legszerethetőbb is.

A főszereplő, Eszter (Herr Szilvia) figuráját valószínűleg ártatlannak és naivnak akarták bemutatni, akit könnyű átejteni, hisz még gyerek. Csakhogy ő tizenhat éves, már nem annyira icurka. Ő is hozzátett a dolgok alakulásához, habár a végén azt mondja (írja): „Csak annyi a bűnöm, hogy szerelmes lettem!”. Pedig a tanárnak nyilvánvalóan van felesége, gyereke is, és Eszterrel csak suttogva beszélhet. (Ez még akkor is fura, ha tényleg ő a tanár; mert akkor miért suttog? Ott a másik szobában a felesége? Ez is elég nagy probléma lenne!)

Úgy érzem, az alkotók minden felelősséget le akarnak emelni Eszter válláról, és így elég ellenszenves lesz nekünk. Pedig a színészi játékkal nagyszerűen érzékeltette ezt a kettősséget is, csak érezzük, hogy a filmmel nem egészen ezt akarják átadni.

Azt is nagyon sajnáltam, hogy a fő poént, amire végig vártunk, a feldobott labdát végül nem csapták le.

A nagy lelepleződés, a találkozásjelenet, amely megkoronázza az egészet; kimaradt. Mintha elsiklottak volna felette. Persze lehet, hogy ez a film műfajából adódik, mégis hiányérzetem van.

Végül pedig – persze lehet, hogy én nem vagyok igazi kamasz, mégis sokszor nem éreztem hitelesnek a kamaszokat. Főleg a már fentebb említett komolyság miatt, azonban más hiányosságokat is érzékeltem. Például a kamaszok nem így szoktak csetelni! Nem írnak választékos, hosszú, egész mondatokat, ékezettel, írásjellel együtt (kivéve néhányakat… ). Bár azt még el tudom képzelni, hogy valaki a tanár stílusát bénán utánozva így ír, és ehhez a lány mondjuk próbál felzárkózni. De a többiek? Mindenki helyesen, félreütések nélkül?

Felnőtt szemszögből nézve valószínűleg ilyenek vagyunk. Felnőtt szempont az is, hogy Eszter még gyerek, ártatlan, nem tehet semmiről. Ezzel én nem értek egyet.

Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-), magyar dráma, 2018. Írta és rendezte: Schwechtje Mihály, operatőr: Herbai Máté. Szereplők: Herr Szilvia, Vajda Kristóf, Polgár Csaba, Rácz Dávid

Novák Katalin közölte azt is, hogy a háromgyerekes családok ugyancsak december 1-jétől igényelhetik az 5 millió forinttal megemelt, összesen 15 millió forintos kedvezményes kamattámogatású kölcsönt. A kedvezményes kölcsönt a két, illetve három gyermeket vállalók is igényelhetik – tette hozzá.

Elmondta: a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) bővítéséről szóló kormányhatározat kedden jelenik meg a Magyar Közlönyben.

Közölte, a kétgyermekes családok a 10 millió forintos, államilag támogatott, garantáltan 3 százalék alatti kamattal adott hitelt 25 éves futamidőre vehetik fel, ez azt jelenti, hogy a törlesztőrészlete 50 ezer forint alatt marad havonta.

Azért döntöttek a csok bővítéséről – hangsúlyozta az államtitkár –, mert úgy látják, hogy az otthonteremtés jó befektetés, és a kormányzat abban akar segíteni, hogy akik gyermeket nevelnek, vagy gyermekvállalás előtt állnak, a lehető legjobb körülmények között élhessenek Magyarországon.

Az M1 Híradónak arra a kérdésére, mire számít, hány kétgyermekes család veszi majd igénybe az új lehetőséget, az államtitkár azt mondta, a csokot felvevő nagycsaládosok csaknem 90 százaléka kérte a kapcsolódó kedvezményes hitelt, ezért a kétgyermekeseknél is hasonló igénylésre számítanak.

Novák Katalin arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarok, köztük a fiatalok túlnyomó többsége saját tulajdonú otthonban szeretne élni, ezért támogatja a kormány a lakásvásárlást. Azt mondta: a csok népszerűsége töretlen, a kedvezménnyel eddig csaknem 400 ezer ember otthonteremtését tudták segíteni. A csok, az áfa-visszatérítés lehetősége és kedvezményes hitelek összesen csaknem 500 milliárd forintos támogatást jelentettek eddig a családoknak – tette hozzá az államtitkár.

Forrás: MTI

„– Kedves bátyámuram – mondottam neki egyszer –, én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az életünket. Hogyan lett zenésszé?” – kérdezte Gárdonyi Géza az „öreg úrtól”, aki mielőtt belefogott volna történetébe, szemöldökét felemelve visszakérdezett: „– Hát nem hiszi, hogy a talentum veleszületik az emberrel?”
A Himnusz megzenésítője, Erkel Ferenc születésnapja után néhány nappal  a zenébe beleszületett Erkelek családi titkaiba pillanthatunk bele.

„Erkelék rendkívül szűkszavúak. Ilyen volt a leghíresebb, legnagyobb családtag éppen úgy, mint a legnévtelenebb – mindig; sem szóval, de még tettel sem iparkodott egyikük sem szolgálni a maga bárminemű érdekeit. Mert ez a fő kútfeje annak, hogy az Erkelekről egyáltalában oly keveset, szégyenletesen keveset tud a magyar kultúra, mely pedig véghetetlenül le van kötelezve nemcsak Erkel Ferencznek, hanem családjának is” – kezdi az Erkelek krónikáját 1910-ben a zenekritikus Kereszty István, aki kissé szemrehányóan jegyzi meg, hogy egészen addig nem akadt egy „reporter-talentum” sem, akinek eszébe jutott volna felkeresni az Erkeleket, s lejegyezni történeteiket. Azóta azért már más a helyzet: zenetudósainknak hála többet tudunk a családról, amelyben a zene szeretete és művelésének képessége, a zeneművészi tehetség nemzedékeken át csodálatos vérvonalként apáról fiúra szállt.

Már az ősatya, az 1737-ben született Erkel (pontosabban Erkl) Vilmos  is a pozsonyi Notre-Dame-zárda zenemestereként vált ismertté.

Három fia közül 1757-ben jött világra az elsőszülött, József, Erkel Ferenc nagyapja, aki – édesapja ösztönzésére – ugyancsak a muzsikusi hivatást választotta (nem mellesleg a családnevet ő magyarosította), ahogyan az ő hasonnevű elsőszülött fia is, aki a mi Erkelünk édesapja. Idősebb Erkel József családjával Pozsonyból Gyulára költözött, ahol gróf Wenkcheim Ferenc kastélyának gondviselője és – persze – házi muzsikusa lett. Ifjabb Erkel József, bár kitűnő zenei oktatásban részesült, tanító lett bár, de mellette kántorként szolgált a templomban. 1808-ban vette feleségül Ruttkai Klárát, aki tíz gyermeknek adott életet. Erkel Ferenc 1810-ben közülük másodikként született meg.

Testvérei közül többen is foglalkoztak zenével: János ugyan a Wenkcheim-birtok jószágigazgatójaként működött, de közben maga is professzionális szinten zongorázott. Az Erkel Józsefek sorában a legifjabb operaénekessé lett, a Nemzeti Színház tenoristájaként lépett fel. Terézia kislánykorában kitűnt zenei tehetségével, szép hangja volt és jól zongorázott. Ezekből is érthető, hogy Erkeléknél nem volt ritka a házi muzsikálás, szülők és gyermekeik a zenében éltek. A kis Ferenc már tíz-tizenkét évesen, zárdában „kosztoló” pozsonyi kisdiákként bemutatkozott orgonajátékával, ám igazán nagy művész zongorán lett.

Erkel Ferenc 1839-ben az ugyancsak muzsikuscsaládból származó Adler Adélt vette feleségül. Az ifjú hölgy apja karnagyként működött, a család férfitagjai négy generáción át orgonisták voltak,  testvére pedig zongoraművészként vált ismertté. Adél maga is kitűnően zongorázott, s nemritkán házimunka közben tanult be egy-egy darabot.

Ferenc és Adél házasságából tizenegy gyermek született, s a felnőttkort megélt hat fiú közül négy muzsikus lett.

A legidősebb, Gyula apjától tanult zongorázni, ám jobbkeze kisujját megsértette, így nem lehetett zongoraművész, pályáját üstdobosként kezdte, aztán az Opera karmestere és a Zeneakadémia tanára lett, gyermekei szintén a zenei pályán mozogtak.

A második fiút, Eleket, mivel tanulni sehogyan sem akaródzott neki, lakatosnak adták, ám – ahogy Horatius mondja: „Vasvillával sem űzhetni ki az emberből a természetet” – belőle is előbújt a zenésztehetség, s előbb nagydobos, majd a Népszínház karmestere lett. Ő is és Gyula is besegített az apa egy-egy művébe. A harmadik gyermek, László szintén atyja szárnyai alatt nevelkedett, tizenöt évesen már hangversenyen szerepelt. Kóruskarnagy, majd zongoratanár lett – még maga Bartók is a tanítványa volt. Az Erkel fiúk között a negyedik, Sándor volt a legnagyobb zenei talentum. Apja tanította, s kiváló karmesterré vált, majd az Operaház igazgatója lett. Lajos énekesnek készült, ám első fellépésekor megbukott, így felhagyott a zenei pályával, s az Operaház ügyelője lett.

Erkel László és felesége, Wittman Mária, gyermekeik: Ferenc, Ilona és Irma.

Az „öreg úr” nemcsak muzsikálni, de sakkozni is szeretett, és kora egyik legnagyobb sakkjátékosa volt.

A pesti sakk-körből valók Gárdonyi Géza Erkel-anekdotái is, amelyek közül a legmegkapóbb talán a Himnusz keletkezését elbeszélő.

Egyszer csak nekiront az utcán Erkelnek Bartay, hogy: „Írtál-e himnuszt?” „Nem, nem is írok” – feleli a művész. „Kell!” – vágja rá Bartay, majd betuszkolta Erkelt a lakásában álló ütött-kopott zongorához: „Csináld meg rögtön.” „De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás ez, hogy csak úgy rögtön.” Ám Bartay kifordult az ajtón, ráfordította a kulcsot, Erkel meg ott maradt a kottapapírral és a szöveggel: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz.”

E családi zenei hivatás öröklődési láncolatának legnagyobb géniusza így hordta ki a generációkon át hömpölygő, benne kicsúcsosodó talentumot, és adta nekünk nemzeti imádságunk hátborzongatóan kedves dallamát. Muzsikája néhány napja a Magyar Állami Operaház művészeinek előadásában a világ egyik legrangosabb zenei központjának számító New York-i Lincoln Centerben is felcsendülhetett. Erkel Ferenc Bánk bánja letaglózta immár a tengerentúli közönséget is – hiába, a tehetség útjai kifürkészhetetlenek…

1.

Matekozunk a korrepetáláson. A harmadikos Pisti sokat hiányzott, most pótolgatjuk a kimaradt tudományt. Kintről boldog gyerekzaj szüremlik be a terembe, fociznak a fiúk. Nagyon sajnálom Pistit, szívesebben ugrálnék én is a focipálya mellett nekik szurkolva, de a muszáj az muszáj. Megpróbálom derűsre venni a dolgot. Az alapműveletek is lehetnek érdekesek, sőt, a szorzás is az, csak ötlet és hozzáállás kérdése. Színes krétával írunk a táblára, minden helyes megoldás egy zsetont ér, ezeket beváltom óra végén. Már csak a kerek tízesekkel való szorzás van hátra, mindent bele! Ez nagyon egyszerű! Keresem a legmegfelelőbb ötletet, hogy Pisti megértse és meg is jegyezze. A teremben rajtunk kívül csak Imola rakosgatja füzeteit, halkan mozog, nehogy megzavarja Pistit. Összenézünk. Látom, hogy nagyon segítene. Bólintok. Előfordul, hogy minden produkcióm ellenére egy gyerek érthetőbben magyaráz el valamit társának. Szeretem az ilyen magyarázatokat, sőt, titokban várom is, értékes továbbképzés. Imola egy kicsi papírszeletre ír egy tízest, az egyest áthúzza, odateszi a hármas mögé. Nézd, ez most háromszor tíz. Azaz harminc – mondja kedvesen. Pisti rögtön megérti. Imola még egy karikát rajzol a mozgatható papírszeletre. Háromszáz! – mondja boldogan a kisfiú. Imola bólint. Rám néz, én meg annyira mosolygok rá, amennyire szívemből telik: nagyon! Megköszönjük. Imola kimegy a teremből. Így született meg az Imola-féle csodanulla.

2.

Környezetismeret órán a téma a növények megporzása. Lassan az óra vége felé járunk, úgy érzem, mindenki ért mindent. Bepillantottunk a növények intim magánéletébe, tanulmányoztuk a virágok kacérkodását a rovarokkal, a levegő mozgásától függő párkapcsolatok kialakulását a fűfélék közt. Minden példámat, szemléltető képemet, könyvemet előhoztam, hogy megértsék és megjegyezzék ezt a csodálatos folyamatot. Már csak egy rövid összegzés hiányzik, a házi feladat, a gyűjtőmunka kijelölése, és akár ki is csengethetnek. Ekkor Ivett jelentkezik. Finom lelkű, kedves kislány, aki szeret elmélázni mások számára kevéssé érdekes dolgokon is. – Ez az egész olyan, mint a matekkönyvek – mondja. Általában képes vagyok villámgyorsan átállni a gyerekagy hullámhosszára, de most nem sikerül. – Matekkönyvek? – Igen – folytatja Ivett mosolyogva, hosszú haját füle mögé simítva, mint a nagyok, és rövid magyarázó előadásba kezd. A rovarporozta növény olyan, mint a matekkönyv. Az színes. Rögtön megtalálom a táskámban. Néha azért nézek bele, mert jó képek vannak benne. Csak úgy megfogom. Mintha megporoznám. A szélporozták meg olyanok, mint a matek munkafüzet. Az nem színes. Azt meg muszáj elővenni. Abban van a házi. Az meg így porzódik meg.

Ivett befejezi előadását, és kedvesen mosolyog. Mi is. Azóta a rovarok figyelmét szinte kihívóan felkeltő, színes virágok szerelmi élete a fejemben a matematika tankönyvhöz is kapcsolódik.

3.

Harmadik történetem a szerelemről szól. Egy másodikos férfiemberrel is előfordulhat, hogy leteperi ez az érzés. Ilyenkor minden arról a bizonyos kislányról szól. A fejenállás az udvar homokos focipályáján, a teljes hangerővel ordítás a góloknál, a hátsó bejáratnál található beton virágtartó átugrása (ez az én szívemhez is szól, de szívroham formájában) mind az imádott hölgy kedvéért történik. Ha az imént említett férfiú tanulási lustaság fennállása miatt nem a legjobb tanuló, a szerelem csodákat tehet. Az „Anyám tyúkja” című vers rekordidő alatt röppen be Peti buksijába, és ő az első, aki felelni akar belőle. Az előzmények ismeretében (mert nem vagyok ám vak) megadom a lehetőséget Petinek, hogy produkciójával elkápráztathassa szíve hölgyét. Jól megy a dolog, Péterünk nem verset mond, hanem lelkesen szaval. Szinte látjuk azt a tyúkot, ahogy pironkodva néz az őt dorgáló költőre, amikor Peti eljut a csúcspontra: „Iparkodjék, ne legyen ám anyám szűkében a tojás!”

Peti helyett ijedek meg. Most mi lesz? Ha a lányka kineveti, Peti összeroppan. Láthatóan páran gyanakodnak, de nem teszik szóvá az átköltött sort. Többen összesúgnak, mosolyognak, de Peti nem tekinti kritikának, nem is veszi észre a hibát. Fő, hogy a kislány mosolyog. Csengetéskor a szerelmes ifjú az ajtóhoz áll, hogy learathassa a babérokat. A nagy Ő is közelít, majd megjegyzi: „Cuki volt a vers!” Peti ott helyben, a folyosón bemutat örömében egy sorozatnyi cuki cigánykereket.

A szerelem, az szerelem.

A kamaszoknak nem csupán a fizikai aktivitás miatt fontos a sport, nagy szükségük van az itt megélt kihívásra, elismerésre, a csapatban küzdésre, a kikapcsolódásra.

De mennyi az a mozgás, amire szüksége van egy középiskolásnak? A szakember szerint a válasz attól is függ, hogy mi a cél: testileg-lelkileg egészséges és stabil idegzetű emberré vagy profi sportolóvá válni? „Az előbbi verzió biztosan nem nyomorítja meg a személyiséget, ha pedig mégis profi akar lenni, és megvannak a megfelelő adottságai, még azzá is válhat. A csapattársak és az edzővel való kapcsolat a legtöbb esetben nagyon erős és hatékony megtartó közeget jelent ezekkel a problémákkal szemben. Az egyik kosarast például, akivel foglalkozom, a családi nehézségei már többször is maguk alá gyűrték volna, ha a sport, a csapat és az edző nem lennének jelen az életében.”

A gyerekek sportolása sokszor igényel szülői biztatást, de a kamaszkor kifejezetten kritikus lehet ebből a szempontból is, sok serdülő ekkor hagyja abba a rendszeres mozgást. Tehet-e valamit a szülő, hogy a gyerek tovább sportoljon? „A kisgyerek még szülői, testvéri vagy kortárs hatásra sportol, méghozzá ebben a fontossági sorrendben – magyarázza Smohai Máté. – A kamaszkor, mint tudjuk, a saját identitás kialakulásának az időszaka, ez sok dolog megkérdőjelezésével jár. A szülői hatás lecsúszik a harmadik helyre, a kortársi, baráti kapcsolatok válnak legfontosabbá, amit az edzői hatás követ. Ha gyermekkorban kialakul egy sportolói közösség és egy erős kapcsolat az edzővel, általában serdülőként is folytatódik a sportolás, szülői presszió nélkül is. Ha pusztán külső nyomásra sportol a gyerek, az igen hamar komoly testi-lelki nehézségekhez, kiégéshez, betegeskedéshez, sérülésekhez vezethet. Hogy mit tehet a szülő? Bátran vonuljon háttérbe, miközben jó példát mutat. Emellett segít, ha a kortárs barátságokat támogatja, és az edző munkáját elismeri. Ha az adott közeg nem tűnik alkalmasnak erre, érdemes megfontolni a csapat-, klub- vagy sportágváltást, a család számára rendelkezésre álló lehetőségek szerint. Mindezt persze nagymértékben árnyalja, hogy a gyermek mennyire ügyes, és mennyire érzi magát annak (ez két különböző dolog), milyenek a karrierkilátásai a sportban, tanulásban.”

Olykor a sikertelenség az oka annak, hogy egy fiatal abba akarja hagyni a sportolást. Gyakran épp serdülőkorban derül ki számára, hogy egy-egy sportágban mégsem annyira jó, mint remélte. Mit lehet tenni azokért a kamaszokért, akiknek semmilyen sportban nem volt eddig sikerélményük? A szakértő szerint elsősorban tisztázni kell, mit is tekintünk sikerélménynek, mert siker, sikerélmény, kudarc, kudarcélmény nem objektív fogalmak, értékrendünktől, céljainktól és elvárásainktól függnek. „Ötöst szerezni az iskolában? Igen? Akkor is, ha jó képességűek vagyunk, de hanyagul készültünk fel, és 91 százalékosan teljesítettük a pofonegyszerű dolgozatot? Kudarc-e, ha hármast hozunk matematikából, ha a tőlünk telhető legjobban felkészültünk, és életünkben először nem egyest vagy kettest kaptunk? Kudarc-e elveszíteni egy mérkőzést, ha a jóval erősebb ellenfél ellen derekasan helytálltam? A négy és fél éves kisfiammal legutóbb kimentünk futni, és amikor elkezdett fáradni, lelkes hangon ezt mondta: »Apa! Kezd fáradni a lábam, úgyhogy a következő futáskor majd méééég gyorsabban tudok futni.« Az elfáradás is sikerélményt jelentett neki. Mi a sikerélmény? A világrekord? Az aranyérem? A győzelem? A mindent beleadás? A fejlődés? Vagy egy éven keresztül minden héten elmenni egy nagyot biciklizni családostul?”

Tanulás kontra sport

Sokan a gimnáziumi évek alatt hagyják abba a sportot, mert sok a tanulnivaló, és számítanak a jegyek a továbbtanuláshoz. Nem könnyű napi 7–8 óra suli után edzésre menni, majd hazaérkezve nekiülni a háziknak. Ráadásul ilyenkor néha már a szülők és a pedagógusok sem támogatják annyira a „tanulás rovására” űzött sportot. „Csak séta közben tudok elmélkedni. Amikor megállok, a gondolkodásom is leáll; az elmém csak a lábaimmal együtt tud működni” – idézi Rousseau-t Smohai Máté, jelezve, hogy a test és a szellem edzése nem független egymástól.

De ő is egyetért azzal, hogy sok felnőtt nyolcórás munkaterhelése kényelmesnek mondható ahhoz képest, aminek sok középiskolás ki van téve. „Hét-nyolc-kilencórányi iskolai jelenlét után kell haza- vagy különórákra menni, házit írni, felelésre vagy tézékre készülni. Ebbe hogy fér bele a sport? Ráadásul magas szinten?!? Nehezen. Ehhez adottságok kellenek, de ami még ennél is fontosabb, elkötelezettség a sport iránt. Aki viszont tényleg akarja, megtalálja a módját, hogy eljárjon edzésekre, versenyekre, miközben hoz egy jó szintet a tanulmányokban is. Veszi például a fáradságot, hogy maximálisan kihasználja az utazással töltött időt és a tanórát is, vagyis odafigyel. És ha megfelelő szervezéssel és kommunikációval előre világossá válik a szülő, az edző és az illetékes pedagógus számára, hogy az év során mely napok-hetek azok, amikor a sport kiemelt fontosságú a tanulmányokkal szemben (pl. válogatott edzőtábor, országos döntőre készülés), és melyek azok, amikor a tanulás élvez elsőbbséget (pl. felvételi előtti hónap).”

Kép: Unsplash

Amikor praktikus tanácsokat is próbálok kiszedni a sportpszichológusból a napi időbeosztásra vonatkozóan, ezt válaszolja: „Ha most felsorolnám a top 5 praktikát, lehet, hogy a kedves olvasót pont megakadályoznám abban, hogy megtalálja és meghozza a számára legkedvezőbb döntéseket e téren. Aki jó szinten akar sportolni és tanulni is, addig keresi a legoptimálisabb időbeosztást, amíg meg nem találja. Viszont ehhez kitartó próbálkozás, erős elkötelezettség kell. Ha ez hiányzik, akkor teljesen mindegy, hogy ki mikor eszik, pihen vagy tanul, mert nem veszi a fáradságot, hogy ki is használja az épp jobban működő agyát.”

A mindennapi testnevelés iskolai cél is, azonban olykor nemcsak a szükségesnél kevesebb minőségi sportpálya és tornaterem miatt feneklik meg a kezdeményezés, hanem mert sok helyen menő, hogy órán nem tesiznek a diákok. Smohai Máté szerint az ehhez hasonló látványos engedetlenség egy lehetőség a társas elismerésre, presztízsszerzésre az osztályközösségen belül. „Az a diák arra vágyik, hogy erősnek és dominánsnak tartsák a társai (ha már ő maga bizonytalan e téren). Ha a tanárokon aratott lelki erőfölényt pozitívan értékelik az osztálytársak, akkor menővé tud válni a nem-tesizés is. Ebbe a hajóba akaratlanul maguk a tanárok, sőt, az iskolai vezetőség is beszáll evezni, amikor erősnek és dominánsnak szeretnének látszani. Egy vagány, határfeszegető, világhírű focista önéletrajza jut eszembe. Leírja, hogy azokra az edzőkre tudott felnézni, akik nem ki akarták vívni a tiszteletet, hanem kiérdemelték. Nem a pedagógusainkat akarom minősíteni, hiszen amilyen idegi-érzelmi terhelésben kell helytállniuk, jogosan kapcsolhatnak »túlélő üzemmódba«. Így nehéz a diákok tiszteletét kiérdemelni. Serdülőkkel foglalkozó sportpszichológusként valamivel jobban értem diák sportolóim érzéseit, élményeit, és most azokból merítettem példákat.”

Sportból is megárt a sok

Végül arra voltam kíváncsi, mikor kell a szülőnek túledzés miatt aggódnia, és a sportpszichológus mikor tanácsolná azt egy kamasznak, hogy hagyja abba a sportot. „A sporttudományi szempontból vett túledzettség az, amikor hiába edz a sportoló, egyre rosszabbul teljesít. Ez olyan idegi-élettani kimerülés, hogy a regenerálódáshoz akár több hónapos teljes pihenés szükséges! Legfőbb jelei a tartós és látványos teljesítményromlás, a tartós testhőmérséklet-emelkedés már ébredéskor is – a lázas állapotban végzett edzésmunka kifejezetten veszélyes –, különösebb fizikai behatás nélkül jelentkező ízületi és szervi fájdalmak, tartós lehangoltság, levertség. Ehhez tartós, extrém fizikai terhelés szükséges, elégtelen pihenéssel és regenerációval. Ha felmerül ennek a gyanúja, érdemes elmenni egy terhelésélettani vizsgálatra például a Sportkórházba, ahol objektív módon mérik a sportoló élettani állapotát. A túlzásba vitt sportolás másik változata a testedzésfüggőség, aminek egy fontos tényezője, hogy a sportolónak súlyos elvonási tünetei jelentkeznek, ha néhány nap kimarad. Mind a túledzettség, mind a testedzésfüggőség szempontjából a testépítés és az állóképességi sportágak a leginkább érintettek, ami természetesen nem jelenti azt, hogy el kell tiltani bárkit is a konditeremtől vagy a futástól.

Akkor sem tanácsolok ilyet első körben, ha azon a véleményen vagyok, hogy hagyja abba, mert akkor egy kalapba kerülök a szülővel, akinek sokszor valóban dolga, hogy megmondja, mit csináljon a gyerek, sportpszichológusként viszont más viszonyban vagyok vele. Együtt gondolkodunk, kérdések formájában kölcsönadom neki a bennem fölmerülő nézőpontokat, de a döntés végül az övé. A közös gondolkodás fő csapásiránya padre Amedeo olasz pap barátom figyelmeztetése, miszerint azt kell szem előtt tartani, »milyen emberré válok azáltal, ha most így vagy úgy döntök«.”  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szerencsés vagyok. Két teljesen más, csodálatos nagymamám volt. Sokat üldögéltem kislányként a közelükben. Néztem, ahogyan varrnak, ruhát igazítanak, főznek, sütnek. Halat pucolnak, kacsát tömnek, kora reggel misére és piacra szaladnak, tiszta ágyat húznak, és mindig várnak valakit ebéddel, jó szóval. Hatalmas erejük volt, a sok munka mellett cipelték nem könnyű sorsukat; méltósággal, erős tartással. Sosem láttam összeomlani őket. Minden nap szépen felöltöztek. A soha munkába nem járó nagyanyám is illatosan, frizurával jött ki reggelente a fürdőszobából, hogy aztán végigrobotolja a napot. Szerettem a közelükben lenni, és igyekeztem magamba szívni minél többet a lényükből. Felnőtt fejjel látom, hogy mennyi mindent tanultam tőlük.

De egyvalamit sajnos elfelejtettem: megkérdezni, hogyan, miként szültek. Annyira sajnálom! Talán ezért is kellett olyan hosszú utat bejárnom a saját szüléseimmel.

Csak annyit tudok, hogy a szüleim mindketten otthon születtek. Tehát a nagyanyáim 1948-ban Szentesen, illetve Veszprémben nem mentek kórházba, amikor elérkezett az órájuk, hanem hívták a közeli bábát. Megszülték szerencsésen a gyermeküket, és maradtak az otthonukban. Arról, hogy ez pontosan hogyan és miért történt, nem esett szó a gyerekkoromban, a nyolcvanas-kilencvenes években. Elgondolkodom, hogy vajon miért. Talán mert annyira természetes és magától értetődő volt? Vagy nem illett erről beszélni? Esetleg a kórházi, technikai fejlődés miatt érezték úgy az öregek, hogy az ő tapasztalatuk már felesleges, lejárt? Nem tudom pontosan, de úgy tűnik, hogy a XX. században a női lét egyik legfontosabb tudásának átadása – az én családomban – megszakadt.

Anyukám, aki kórházban szülte mindhárom gyermekét, már sokat mesélt a szüléseiről.

Ezekben a történetekben engem két dolog ragadott meg: hogy mennyire keservesen egyedül volt, amikor vajúdott, és hogy a szülések után, bár határtalan nagy örömet érzett, mennyire fájt neki, hogy azonnal elvitték tőle a kisbabáját. Ez volt a szokás, a nővérek látták el és etették az újszülötteket. Minden alkalommal: 1973-ban, ’75-ben és ’81-ben is. Több óra vagy akár egy nap elteltével láthatott bennünket újra, egy rövidke időre.

Első, második, harmadik… és a negyedik

2001-ben, első gyermekemet várva teljes meggyőződéssel mentem az egyik patinás klinikára szülni. Erős intézmény, nagy tudású orvos, műtő – azt gondoltam, ezek kellenek a szüléshez. Akkor még – 25 évesen – igazi jókislányos, tanárnak, orvosnak megfelelni akaró fiatal nő voltam. Így aztán fel sem tűnt, hogy milyen keserves protokoll nehezítette meg a vajúdás-szülés amúgy is embert próbáló idejét: a beöntés, a borotválás, a vénába szúrás, infúzió, ágyhoz kötöttség, hanyattfekvés.

Utáltam ezeket, nagyon is, de valahogy elhittem, hogy a szüléshez tartoznak. Ahogyan szinte azt is, hogy a gyermekem a várandósság alatt attól nő, fejlődik, hogy orvoshoz járok.

A szülésnél pedig az egészség garanciája a fehér köpenyes jelenlét. Ami természetesen (nagyon sok) pénzbe kerül. De ez így van jól. Eszembe se jutott bármit vagy bárkit kérdőre vonni. Elfogadtam a kereteket és nagyon boldog voltam a kisbabámmal. Igaz, mellettem ott lehetett a férjem, ami nagy biztonságot adott.

Még háromszor történt velem minden ugyanígy: menő orvos, klinika, benyelt protokoll, a végén hálálkodás. Vagyis nem teljesen. A negyedik gyermekemet már közel a 40-hez vártam. A kor nagy ajándékai: az érett nőiesség és a magabiztosság kezdte megkérdőjelezni bennem a megfelelést.

Hideg téli éjszaka volt, az esztendő utolsó éjjele. Nagyon szép emlék: sokáig vajúdtunk a férjemmel kettesben, a kórház parkolójában. Az volt a tervünk, hogy csak a legvégére megyünk be, hogy megússzuk a kötelező köröket. Így is lett. Az oxitocininfúzió bekötésénél is megvívtam a csatát a szülésznővel. (Vagyis nem kötötték be.) Egészen más volt minden. Amíg meg nem jött a – 12 éve fizetett – orvosom. Fáradt volt, türelmetlen. Többször rám szólt, hogy „ne ilyen hangosan!”

Mármint, arra gondolt a doktor úr, hogy vajúdjak diszkrétebben.

Aztán megelégelte a sétálgatásomat, az ágyra parancsolt, hogy megvizsgáljon, és többet nem kelhettem fel. „Most már maradhat, mindjárt megvan a baba.” Emlékszem, láttam magamat kívülről: „Ez most velem történik? Újra, még mindig ugyanígy???” Dühöt és csalódottságot éreztem, és tudtam, hogy valami nagyon nincsen itt rendjén. Az egészséges kisbabánkon túl, akinek nagyon örültünk, keserű dac született bennem.

Az ötödik

Amikor várandós lettem az ötödik gyermekünkkel, már negyvenen túl, tudtam, hogy szívem mélyéből vágyakozom egy olyan szülésre, amelyet senki nem ront el. Ahol minden mehet a maga biztos útján: Isten kezében. Ahol az angyalok vigyáznak ránk. Amit majd boldogan, büszkén mesélhetek a gyerekeimnek és az unokáimnak.

Először eszembe se jutott az otthonszülés. Azt hittem, hogy alternatív, hippi anyáknak való.

Nem vettem észre, hogy idővel én is hippi anya lettem: nem akarok már udvariaskodni; tudom, mert megtapasztaltam, hogy van saját erőm, és nagyon büszke vagyok arra, amit elértem. Ahogyan elmondtam a csalódásaimat és vágyaimat, a védőnőm tette fel a kérdést: „Miért nem szülsz itthon? Remek törvény van, amely védi a mamát is, babát is, és szuper bábák, nézz körül!”.

„Életfa.” Ez a neve a bábakörnek, akiket választottam. Az első találkozás után tudtam: célba értem. Szeretetteljes női figyelem, törődés, szakmai profizmus, precíz felkészítés, és a törvény nagyon alapos betartása.

Megértettem, hogy kórházban szülni csak akkor biztonságosabb, ha bármilyen kockázat áll fenn. És ezek döntő többsége előre látható.

A szülés közbeni helyzetekre pontosan tudják a bábák a megoldást. Ha nem, kórházba szállítanak. Ez általában először szülőkkel fordul elő, és a kifáradás a fő oka. Minden tekintetben megnyugodtam.

Mivel negyvenéves elmúltam, orvoshoz kellett járnom a várandósság alatt. (Aki fiatalabb, bábához is járhat.) Remek új nőgyógyászt találtam, talán négyszer voltam nála. Semmilyen extra vizsgálatot nem kértem. Ha az ember kicsit utánanéz, rádöbben, hogy mennyi minden nem kötelező. Azt is biztosan tudtam, hogy a gyermekemet mindenképpen megtartom, tehát sok vizsgálat ezért vált feleslegessé.

Szép, boldog időszak volt, nagyon élveztem minden percét. Egy kicsit sem féltem. Inkább izgalmas volt arra gondolni, hogy ha elindul a szülés, nem kell majd sehova se mennem, csak várnom kell itthon a kisbabám érkezését.

Kép: Udvarhelyi Zsuzsanna

A világ legtermészetesebb dolga

Lujza Erzsébet egy fagyos, januári délutánon született a nappalinkban, a hófehér, forró cserépkályha ajtajánál. A nap szikrázóan sütött, beragyogta a házat. A bábáim, akiket én választottam, Ági és Móni, reggel óta ültek nálunk, szinte észrevétlenül. Móni három-négy alkalommal meghallgatta a baba szívhangját; mindig rendben volt. Nem volt semmilyen más vizsgálat, kérdezősködés. Mégis pontosan tudták, hogy hol tartunk. A tűzhelyen lassan forrt a húsleves, amelyet a férjemmel együtt tettünk fel. Néha lehajtottam a fejem a konyhapultra, vártam, hogy elmúljon egy-egy fájás. Mert a szülés otthon is fáj, otthon is végig kell járni a lépcsőfokokat, hogy eljussunk a kijárathoz.

Ami hihetetlenül más, az pont az, hogy lehet csak erre a befelé történő útra figyelni: nem zökkent ki semmi és senki. Teljes a védettség.

Az intenzív szakaszban Ági csodálatosan masszírozta a hátamat. A végén mindketten négykézláb álltak mellettem, hogy elkapják a kisbabát. Ahogyan néhány perccel később már a kanapén feküdtem a kisbabámmal a karomban, eszünkbe jutott, hogy meg se néztük: fiú-e vagy lány. Ezen nevettünk, aztán azt vettem észre, hogy Ági elmorzsolt egy könnycseppet. Bár tudom, hogy ők is sokat dolgoznak, de nekik nem futószalag-élmény a születés. Velünk együtt élték meg a csodát. Ott voltak késő estig. Aztán jött a gyermekorvos, megvizsgálta a gyereket, majd ő is elment.

Egyedül maradtunk. Az otthonszülés megkoronázása az a pillanat volt, amikor befeküdtem a saját ágyamba. Ott volt velem az összes gyerekem, a férjem és – senki más. Együtt nézegettük az új kisbabát. Nagyon hálás vagyok érte, hogy drága nagyanyáim nyomdokaiban járva mindezt megélhettem. Közel 70 év telt el az ő otthonszülésük és az enyém között. Biztosan nagyon drukkoltak nekem odafönt. Így most nekik is köszönöm, hogy megtapasztalhattam azt, ami a világ legtermészetesebb dolga: gyermekünk születik, mérhetetlenül örülünk, és az élet szépen megy tovább…

Nő vagyok. Nem azért, mert így döntöttem, hanem mert annak születtem. Vannak dolgok, amikről nem dönthetünk. Ilyen az, hogy meg akarunk e születni, milyen neműen jövünk a világra… Nem mi döntöttük el, hogy milyen családba születünk, hogy milyen körülmények között növünk fel. Nem döntöttünk a testvéreink számáról, vagy arról, hogy a szüleink együtt vannak-e vagy sem. Az életünket alapjaiban meghatározó számos dologba nincs beleszólásunk.

Valószínűleg mindenkinek vannak olyan pontok az életében, amelyeken változtatna. Én is fel tudnék sorolni párat. De megtörténtek, és meghatároznak.

Ettől vagyok az, aki. Embernek születtem, és nőnek születtem.

Nem az tett nővé, hogy feleség vagy anya vagyok, mivel még nem vagyok. Nem is az, hogy gyerekként minden farsangon hercegnőnek vagy tündérnek öltöztem. Nem is a hosszúra növesztettem a hajam, és nem az, hogy addig hisztiztem a boltban, amíg meg nem kaptam a „kopogós cipőt”.

De ha olyan kislány lettem volna, aki inkább focizik és rövid a haja, az sem változtatna az alaptényen: nem a szerepeim határoznak meg. Én nőnek születtem.

Embernek, nőnek születtem. De mit jelent ez?

Az elmúlt évszázadokban, évtizedekben különösen sokat változott ennek a meghatározása, és ebben a ló egyik oldaláról átestünk a másikra. Pedig csak fel kéne ülnünk arra a bizonyos lóra… de hogyan?

Talán a viszonyítási pontot tévesztjük el mindig. A nő mindig a férfihez mérte magát. Vagy úgy, mint aki előtt meg kell alázni magunkat és ki kell őt szolgálni, vagy éppen úgy, mint akit le kell győzni és megmutatni, hogy mi is vagyunk legalább olyan jók. Így lettünk egy férfias világból elnőiesedett társadalom.

Nem kell magunkat a férfiakhoz mérni. Nem a férfiakkal szemben határozom meg magam. Hanem mellett. Társként.

Az, hogy olyan nő vagyok, aki inkább domináns, vagy éppen visszahúzódó, nem vesz el a „nőiességi minőségemből”. Nem másokhoz mérve határozom meg magam. Nem az tesz azzá, aki vagyok, hogy mi a munkám, ki a párom, és nem is az, hogy máshoz képest mennyit értem el.

Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit is jelent nőnek lenni

Valahol kéne lennie egy definíciónak, de csak különböző szempontokból tudjuk ezt meghatározni, például társadalmi vagy biológiai szempontból.

Számomra a nő maga a szépség. Hiszen ez az a cél, amire mindannyian vágyunk, hogy szépnek lássanak, és valóban azok legyünk. Nemcsak kívülről, hanem belülről is. Nem az új műkörmöm és a mindig tökéletes sminkem tesz széppé, hanem az báj, ami a személyiségemből árad, ha elfogadom azt, aki vagyok, és ebből az elfogadásból létezem. A szépség mindenkinek mást jelent, és pont ilyenek vagyunk mi is. Mindannyian mások, mégis valahol annyira hasonlóak.

A nő az, aki befogad, aki gyengéd és mégis erős, aki oltalmaz és aki maga is oltalomra szorul néha, aki anya, ha nem is biológiai értelemben, de örömét leli abban, ha gondoskodhat.

Én szeretek nő lenni. Szeretnék férjet és gyerekeket. Szeretek sírni a megható filmeken, mert meglehetősen érzelmes vagyok. De akkor is úgy gondolom, hogy nem ezek tesznek engem nővé. Nem a címkék tesznek azzá, aki vagyok. Úgy gondolom, az, hogy nő vagyok, csak egy szelete annak a tortának, aki én vagyok. Ember, vágyakkal, célokkal, amelyekben a tőlem telhető legjobb szeretnék lenni.

Nő vagyok, aki könnyen irányít, vezet sok embert, önálló és céltudatos – mégis nagyon fel tudok szabadulni, amikor egy férfi mellett nem nekem kell néznem a térképet és tudnom, hogy hol vagyunk éppen, vagy nem kell eldöntenem, hogy mit csináljunk délután. Örömmel tölt el, ha főzhetek rá, ezzel kifejezve a gondoskodásomat, ő pedig segít nekem bevásárlásnál cipekedni. Nem azért, mert nem bírom el, mert köszönöm, erős vagyok én, de ő, a férfi így fejezi ki, hogy gondoskodik rólam és törődik velem. Kényelmesen érzem magam az irányításban is, de abban is, amikor egy férfi irányít, és csak annyi a dolgom, hogy rábízzam magam és élvezzem a pillanatot. Mindkettőnek megvan a helye, és nem zárja ki egymást.

Az érkező beadandókat csak hozzávetőlegesen olvasom el, többnyire jó jegyet adok… ráment az egészségem arra, hogy lelkesen, innovatívan és maximális odaadással tanítok. Hogy éjszakákon át a videó feleleteiket nézem és az online kvízjátékokat készítem. Hogy órákig jó gyakorlatokat olvasgatok az interneten, és új módszereken ötletelek. Hogy egyesével visszajelzek nekik egy-egy beadandóra, hogy jegyek helyett pontokkal értékelek, és eljátékosítom a biológiaórát. Mi értelme volt?! Az egyetlen szignifikáns eredmény az egészségem rohamos romlása.

Gépiesen olvasok. Ám az egyik dokumentumnak meglepő címe van: Hát ennyi.

„Hát ennyi.

Őszinte leszek. Sejtelmem sem volt róla, hogy miről írjak beadandót. Végül arra jutottam, hogy nem írok. Azt hiszem, már nincs jelentősége, hogy 4-es, vagy 5-ös leszek bioszból, és ennek a levelemnek (ha jól számolom) már csak ez a tétje. Arra gondoltam, hogy inkább mást írok.

Egy visszajelzést neked. Mert úgy gondoltam, hogy ez talán fontos lehet.

Két iskolába jártam összesen, és mindkettő merőben különbözött egymástól. Mindkettőben voltak és vannak jó és rossz tanárok. A tanárok többsége folyamatosan fáradt. Függetlenül a korától vagy a leterheltségétől, esetleg a fizetésétől, egyszerűen csak fáradt. Nem tudom, te hogyan csinálod, de sosem vagy fáradt. Minden órán lelkes vagy és friss, egyszerűen tényleg nem értem. Mindig készülsz az óráidra, függetlenül attól, hogy mi általában mennyire vagyunk lelkesek, vagy hogy mennyi időd/energiád van. Itt van például az utolsó két óránk. Simán megtehetted volna, hogy levetítesz egy másfél órás filmet 2x45 percben, és ennyi. Senki se akadt volna fenn rajta, de te mégsem ezt csináltad. Megkérdezted, hogy minket mi érdekelne, és olyan témákat dobtál fel, amik tényleg érdekeltek, és hasznosak voltak a további életünkhöz. Mint annyiszor, most is próbáltál kreatív lenni, és tényleg segíteni nekünk. Ebből látszik, hogy valami olyan elhivatottság van benned, amit én személy szerint nem igazán tudok átérezni, mert nem ilyen fajta ember vagyok, de nagyon irigyellek érte.

Látszik, hogy szereted, amit csinálsz, és lelkesen is csinálod.

Ez iszonyatosan ritka manapság bármilyen pozícióban, de pláne a tanárok körében. Esküszöm, hogy egyáltalán nem értem, hogyan csinálod ezt az egészet, de csak így tovább! Azért ne legyenek illúzióid, van még min javítanod, de azt hiszem, erre még lesz is lehetőséged. Az előző mondatot, sajna, muszáj volt ide írnom, mert mire ide érsz az olvasásban, már túl nagy lesz az egód.

Nem akartam, hogy ez az írás valamiféle nyálas hülyeségnek tűnjön, amit csak azért írok, hogy több pontot kapjak vagy jobb jegyet. Ezért írom most, amikor már ilyen szempontból nincs jelentősége. Nem tudom, hogy anno miért választottad a tanárkodást, de jó döntés volt. Nagyon fontos, hogy ebben az országban a tanárkodás ne valami rossz vicc legyen, ahol mindenki csak a nyugdíjig hátralévő napokat számolja. A legfontosabb dolog egy ország jövőjében az oktatás minősége, és ehhez elengedhetetlenek a jó tanárok. Nem célom, hogy elolvadj magadtól, szóval ide már nem írok dicséretet, csak sok sikert kívánok a további tanításhoz, és még több türelmet hozzánk.

Az a helyzet, hogy sose ment igazán jól az írásaim lezárása, se a címadás, úgyhogy ezt egy nem túl elegáns módon oldom meg, mindkét helyre ugyanazt írom, majdnem. Ennyi…”

Patakokban folyik a könnyem. Van értelme.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Puccini 1907-es New Yorki-i útja során látta David Belasco darabját, s döntött az operaszínpadon némileg szokatlannak ható vadnyugati szerelmi történet megzenésítése mellett. A színházi alapanyag jó választásnak bizonyult, a hatásos történetvezetés biztos kézzel vezeti a nézőket a végkifejlethez.

Minnie karaktere is jól illeszkedik a Puccini hősnők sorába: a szerelem, szenvedély vezérli, és ezért az életét sem fél kockára tenni. 

A művet az Oroszország- és Európa-szerte foglalkoztatott Vaszilij Barkhatov rendezésében láthatják az Erkel Színház színpadán 2018 decemberében. Szereposztás és műsor az Operaház weboldalán. 

Mindennapi séta

Ha a várandósság előtt is rendszeresen sportoltunk, és különösebb indok nincs rá, akkor az edzésterhelést fokozatosan csökkentve folytathatjuk az aktivitást. Tartsuk mindig szem előtt, hogy ennek az időszaknak nem a rekordok döntögetéséről kell szólnia, hanem arról, hogy testileg-lelkileg jól érezzük magunkat. Ha nem sportoltunk korábban, kiterjedtebb orvosi kontrollra lehet szükségünk e téren. Ez esetben is érdemes rendszeresen mozogni, a séta lehet a legalkalmasabb rá, hogy aktivitásunkat növelni tudjuk.

Akár mindennap sétálhatunk 30 percet, de mindenképpen érdemes a héten több alkalommal időt teremtenünk rá.

Fennálló egészségügyi problémák, krónikus betegségek esetén mindenképp ki kell kérni orvosunk véleményét, hogy mit sportolhatunk, vagy sportolhatunk-e egyáltalán a babavárás alatt. Asztma, szív- és érrendszeri betegség, cukorbetegség esetén orvosi szempontból indokolt lehet a sportolás mellőzése. Bizonyos esetekben kifejezetten ártalmas lehet aktivitást végezni, például pecsételő vérzés, gyenge méhszáj, veszélyeztetett terhesség vagy a korábbi koraszülés esetén.

Figyeljük meg, jólesik-e!

Nagyon fontos, hogy figyeljünk rá, mire van szüksége a testünknek. Általánosságban mondható, hogy az alacsony intenzitású aerobikgyakorlatok, a saját testsúlyos erősítések, az úszás, kerékpározás, tartásjavító tréningek mérsékelt intenzitással végezhetők. Ha korábban futottunk, most is tehetjük, de figyeljük meg, jólesik-e. A második, de főleg a harmadik trimeszterbe érve valószínűleg egyre inkább olyan mozgások fognak jólesni, ahol nincs szükség nagy koordinációra és folyamatos egyensúlyozásra, mert a súlynövekedés és a növekvő pocak okozta egyenlőtlen súlyeloszlás miatt a kifejezett koordinációt igénylő mozgásokat nehezebb végrehajtani.

Ha bármilyen kellemetlenséget, fájdalmat, hasi, mellkasi diszkomfortot, fejfájást érzünk sportolás közben, álljunk meg, és konzultáljunk az orvosunkkal.

Azonban tegyünk különbséget a megfontolt óvatosság és körültekintés, valamint aközött, hogy szorongva, aggódva monitorozzuk állapotunkat! Az óvatos visszafogottság a befelé figyelés felé visz, a belső csendesség felé, ahol ráhangolódhatunk saját és babánk szükségleteire, ahol megérezhetjük, mi esik jól, és mitől érezzük jobban magunkat. Bátran hallgassunk a testünkre és intuícióinkra, ezek szolgálják most leginkább a saját és születendő gyermekünk jóllétét! A jóleső mozgásnak pozitív hangulati hatása van, csökkenti a depresszív tünetek előfordulásának valószínűségét. A fizikai aktivitás a várandósság alatt a vércukorszint szabályozásában is nagyon fontos, segít megelőzni a terhességi cukorbetegség kialakulását. Az alacsony intenzitású aerob mozgás hozzájárul a keringés javulásához, amellyel például elkerülhetjük a „nehéz láb” érzését vagy a vizesedést.

A medencefenék izmainak edzése megelőzi a várandósság alatti és szülés utáni inkontinenciát is. A medencefenék edzése egyszerű, otthon is végezhető gyakorlat, amit érdemes napi szinten beiktatnunk az életünkbe.

Amit kerülnünk kell, és ami ajánlott

Fontos, hogy edzéseink során mindig figyeljünk a nyugodt, egyenletes légzésre, hogy ne „szoruljon be” a levegő a hasba, és elkerüljük a hasfal bekeményedését. Kerüljünk minden olyan gyakorlatot, haspréseket, felüléseket, amelyek növelik a hasüregi nyomást. A törzsrotációs gyakorlatok szintén ki kell, hogy maradjanak a repertoárból. A tartásjavító, hátizomzatot erősítő gyakorlatok viszont kifejezetten ajánlottak, válasszunk ehhez olyan pozíciót, amelyet biztonsággal ki tudunk tartani: a térdelőtámaszban végzett gyakorlatok például a legbiztonságosabbak ebből a szempontból.

A pilates és a jóga kiválóak a hátizmok megerősítésére, emellett pedig hangsúlyt fektetnek a csípőizmok erősítésére és a csípő mobilizációjára, a csípőnyitásra is. Ezenfelül lélektanilag elősegítik a lassítást, lecsillapodást, a befelé figyelést.

A belső érzetek tudatosításával egy magasabb szintű testi tudatosságra tehetünk szert, amely a bennünk növekvő új élet tudatosítását is támogatja, segít kiterjeszteni figyelmünket a magzatra és kapcsolódni hozzá.

Az erősítő edzések közül a felfüggesztéses és saját testsúlyos gyakorlatok a leginkább ajánlottak. A vázizmok edzése, az alacsony intenzitással végzett guggolások, a farizom-erősítés, a hát- és mellizmok erősítése nagy hangsúlyt kaphat. Az erő, dinamika, aktivitás átélésével szívósabbnak, kitartóbbnak érezhetjük magunkat. Szükségünk lehet erre az érzésre, főleg akkor, ha korábban is sportoltunk.

A relaxáció csak érintőlegesen tartozik a sporthoz, inkább a testi tudatosság vagy mindfulness területe. A relaxáció szintén segít tudatosítani fontos testi érzeteket, áthangolja az idegrendszert, a pszichotónust, ellazíthatjuk vele izmainkat. Pozitív célformulákkal, célállításokkal vagy imaginációval kiegészítve a szülésre, szülővé válásra is segíthet felkészülni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>