Hatalmas, nemzetközi katonai parádéval ünnepelte Románia azt a napot, amikor a románok 1918 novemberében kitépték Erdélyt a történelmi Magyarország testéből. A bukaresti légi parádén a román kormányzat a szövetséges NATO-országok Romániában állomásoztatott haditechnikáját is felvonultatta. Az MTI tudósítása szerint a díszszemlén a román hadsereg, a belügyminisztérium, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az állami testőrszolgálat (SPP) mintegy négyezer fegyverese, valamint Albánia, Bulgária, Kanada, Csehország, Horvátország, Észtország, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Portugália, az Egyesült Királyság, Moldova, Szlovákia, az Egyesült Államok, Törökország és Ukrajna hadseregének mintegy 500 katonája vett részt. Magyarország nem. Nem véletlenül.

 

Hogy jutottunk idáig?

Történelmi lehetőséget kapott Románia az I. világháborúban. 1916. augusztus 17-én a románok aláírták a bukaresti titkos szerződést, amely szerint ha Románia megtámadja az Osztrák-Magyar Monarchiát, a királysághoz csatolják Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény–Debrecen–Csongrád–Tisza vonalig. Ha azonban a háború végéig különbékét köt Bukarest, nem jogosult ezekre a területekre. Augusztusban be is törtek Erdélybe a románok, de a Monarchia katonái a németek támogatásával egy hónap alatt sikeresen megállították az inváziót, december 6-ára bevonultak Bukarestbe, és különbékét kötöttek. Ezzel a bukaresti szerződés értelmében gyakorlatilag elvesztették a jogukat a magyar területekre. A román politikai vezetésnek azonban soha nem okozott gondot hátat fordítani akárkinek, amikor az érdekeik úgy kívánták.

1918. november 9-én a Román Nemzeti Tanács memorandumot küldött Budapestre, amelyben felszólították a magyar kormányt Kelet-Magyarország (a történelmi Erdély, Torontál, Temes, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros vármegyék területe) átadására. November 10-én pedig, csupán egy nappal a német kapituláció előtt újra hadat üzentek a románok Németországnak, így végül a győztesek oldalán fejezték be a háborút. A december 1-jén megtartott gyulafehérvári gyűlésen 26 magyar vármegyéből 600 képviselő volt jelen, és még ugyanennyi küldött a Regátból és a román hadseregből. A nemzetgyűlés kimondta Erdély azonnali egyesülését a Román Királysággal.

A gyulafehérvári kiáltványban a románok ígéretet tettek arra, hogy garantálják a teljes nemzeti szabadságot az összes együtt élő nép számára.

Megfogadták, hogy minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Valamint azt is, hogy minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. A román történelemben már számtalanszor láttunk példát arra, hogy az „ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó”mondás nagyjából annyit jelent, mint a „kisebbségi jogok” kifejezés. Semmit.

 

Az első világháború után Erdély, Dél-Dobrudzsa és Besszarábia megszerzésével Románia 140 ezerről 297 ezer négyzetkilométerre növelte területét, lakossága 8-ról 16 millió főre nőtt, ipari kapacitása pedig 250 százalékkal emelkedett. 1918. december 22-én a kolozsvári magyar népgyűlés ugyan megkérdőjelezte az akkor még csak hárommilliós erdélyi románság jogát ahhoz, hogy az országrész hétmillió lakosa nevében határozzanak a 26 magyar vármegye sorsáról, és egyértelműen kinyilvánították azt is, hogy Magyarországhoz akarnak tartozni.

A nyugati hatalmakat mindez persze nem érdekelte, hiszen a megszállást követően Trianonban olyan térképet rajzoltak, amely több mint 1,5 millió honfitársunkat kényszerítette román uralom alá.

Bár a románok döntése később „hivatalosan” megfelelt a wilsoni elveknek, az elszakadás egyértelműen egy olyan egyoldalú határozat eredménye volt, amely az erdélyi magyarságot teljesen megfosztotta az önrendelkezés jogától.

 

A könyv nem verseskötet és nem is irodalomtörténeti értekezés, hanem a gondolatok, versek, barátságok története. Érdekes, hogy hány napos munka volt egy mosónőnek (Juhász Ferenc édesanyjának) kimosni és megszárítani egy adag ruhát, hogy gyerekkorában milyen ház körüli munkákat végzett iskola után a költő,

hogy miért és hogyan bujkált egyszer napokig a kéményben, hogy hogyan veszítette el az első feleségét.

A második házasságából két gyermeke született, Anna és Eszter. Ők és édesanyjuk, Juhász Ferencné állította össze a kötetet a költő 90. születésnapjára. Ahogy olvasom Anna írását az édesapjáról és családjukról, arra gondolok, milyen jó annak, aki ennyi mindent tud a felmenői életviteléről.

 

A fejezetet, amelyik Hantai Simon festőhöz fűződő mély barátságát írja le, úgy olvastam, mint egy regényt: kíváncsian, várva, hogy miként alakul a hősök sorsa, Hantai Párizsba költözése után vajon mikor találkoznak újra, lesznek-e még nagy beszélgetések, közös töprengések.

Illyés Gyula Juhász Ferencet kérte meg, hogy olvassa el felesége, Flóra kéziratát József Attiláról – és megtudok még néhány ilyen anekdotát Tamási Áronról, Pilinszky Jánosról is, csak utána merülök el „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából” című versben.

„A mindenséget akarta megismerni, és kereste az Istent” – olvasom Juhász Ferencről, és annyi minden eszembe jut erről a keresésről: egy dalszövegnek az a része, hogy „Én nem kérek mást/ csak elég időt/ igazán/ érteni-keresni őt”, meg az a versrészlet, hogy „Hiszek hitetlenül Istenben,/ mert hinni akarok”… A kereső művészek saját töprengéseiken keresztül a mi gondolatainkat is megfogalmazzák és költészetté emelik, ezért is illeti meg őket a tisztelet. Az utókor megbecsülésnek jelképe ez a könyv, amely méltó emléket állít Juhász Ferencnek.

 

A mindenség szerelmese– Juhász Ferenc 90

Összeállította Juhász Anna, Juhász Eszter és Juhász Ferencné

Helikon Kiadó, 2018

– Az apasebről azt mondtad, hogy „komoly életvezetési, életérzésbeli és identitásprobléma”, aminek az oka, hogy a férfiak “elvesztették a férfierejüket, kapcsolatukat az apával és a nagyapával”. Hogyan alakul ki és mit okoz az anyaseb?

– Az anyaseb is hiányból fakad: az anyai, feltétel nélküli, magáért a gyermek létéért való szeretet hiánya.

Adódhat abból, hogy nincs anya, és senki sem pótolja, vagy a szeretete kiszámíthatatlan, viselkedése megjósolhatatlan, vagy éppen elismerése elérhetetlen, illetve agresszív, bántalmazó, elhanyagoló.

Jó esetben mindnyájan anyaölben és anyamellről táplálkozva ismerjük fel azt, milyen világ vár ránk „odakinn”. Amit az anyai gondozás ad, az maga az élet, amelyet a korai kapcsolati élményektől függően érezhetünk biztonságosnak, szeretettel fogadó, jó helynek, ahol magunk is szerethetők vagyunk.

A feltétel nélküli anyai szeretet egy életre szóló alapérzést ad: a szeretetre és méltóságra érdemes létezés és az ősbizalom megtapasztalását.

A szimbiózisból kibontakozó kis lény édesanyja szeme tükrében látja saját magát mint szeretetre méltó embert, így képes lesz később is ennek nyomán elfogadni és szeretni önmagát. Az édesanya tükrözi vissza őt bármilyennek is, és a kötődési kölcsönösségből nő ki a biztonságos vagy éppen bizonytalan, ambivalens, szorongó kötődés kapcsolati programja, mintázata. Ez pedig velünk együtt nő bele a felnőttkorba, ahol a korai minta szerint tudunk kötődni a párunkhoz. Nagy tehát a felelősség, milyen minta vésődik be a gyermekbe.

Az anyaseb tehát a legnagyobb, ami fejlődő embert, azaz egy gyermeket érzelmileg érhet.

Szerető anyával még a súlyos testi bajok is elviselhetők. De elérhetetlen vagy nem létező, kiszámíthatatlan vagy bántalmazó anya mellett semmi nem működik, legyen az testi vagy lelki. Hideg, háborús harcmező a világ. Ennek okán nincs olyan testi-lelki zavar, amelynek pszichoszomatikus összefüggésrendszerében ne érnénk tetten az anyával való kapcsolati zavart valamilyen mértékben.

– Van különbség a lányok és a fiúk anyasebe között?
– A nemi szerepazonosság kialakulása mindkét biológiai nemnél érintődik valamely módon. Ha a lánynak nincs anyamintája, vagy az nem kívánatos a gyermek számára, zavart lesz az azonosulás, a mintabevésődés: nem tudja, vagy éppen hibásan tudja, hogyan kell a férfival természetes szeretetkapcsolatban létezni, nőként működni.

 

Ha a fiúnak nincs anyamintája, önbizalomhiányos férfivá nő, nem tudja, mit vár el egy nő a férfitól és hogyan feleljen meg a nő igényeinek. Gyakorta nem mer önfeledten szeretni, mert gátlásokkal van tele. Ha macsós ál-férfiszerepet próbál, az sem hoz sikert, a szélsőségek eredménye pedig elmenekülés, félelem a női világtól. A szeretet kifejezésének képességében és mértékében bizonytalan férfiak vagy gyermetegek, vagy erőszakos határozottság álarcában védekező szeretetvágyók, de szeretet-analfabéták.

– Míg a férfiaknál az apaseb és az anyaseb gyakran agressziót okoz, a nőknél a „nem vagyok elég jó” érzést, a másodrangúság, az áldozati szerep vállalását. Hogyan zajlik e lelki (és szociális) folyamat?

– Az anyaseb döntően a szeretet és érzelmek fogadásának, adásának természetes folyamatát zavarja meg vagy teszi képtelenné.

Ha nincs valóságos, akkor a fantázia és a látott-hallott, idealizált anyafantomok hatása szabja meg a fiú vagy lány viszonyulását a másik nemhez, de az emberekhez is.

Az anyaseb a férfit esendően kiszolgáltatottá is teheti a kiolthatatlan és kielégületlen szeretetvágy miatt. Minden nőben az elveszettet keresheti, idealizálva, istenítve a „madonnát”, de tehetetlen férfiként vagy erőszakos leigázóként viszonyulva a hús-vér nőhöz. Az anyaseb hatására tehát a férfiaknál az égi és földi szerelem kettéválik: a szentet nem lehet profanizálni, csak detronizálva elutasítani, vagy ösztönerővel lerohanni. Ez az érzelmi hasítás a lenézett, promiszkuis nőkkel való szexualitáshoz, ugyanakkor a „szenttel” való szexuális viselkedési zavarokhoz vezethet.

Az anyaseb a nőt az „örök árva” lelki állapotba kényszerítheti, amely bármi áron szeretetet kereső nyugtalansággal járhat. Álhatatlan lehet a kapcsolataiban a keresés folytonossága, a kielégíthetetlen szeretetéhség miatt. Annak érdekében, hogy a férfi szeresse őt, kiszolgáltatottan megad mindent, amit a férfi kíván. Előfordul, hogy emiatt saját női mivoltára is csak szerepkellékként tekint. Hogy ez az állapot milyen súlyos, nagymértékben függ az anyaseb mélységétől: az anya hiánya vagy nem megfelelő jelenléte árnyalja a veszteség következményeit.

– Apasebet gyógyíthat a nagyapa jelenléte. Ugyanilyen a nagymamák szerepe az anyasebnél?
– A nagyszülők jelentősége igen nagy, ők a feltétlen elfogadás és szeretet ősmintái. Egy jóságos nagymama örök érzelmi fészket és biztonságot jelent mindkét nem számára. Anyasebet a korai időszakban nagymértékben gyógyíthat egy szeretetképes pótszemély, így a nagymama is. A nagyapa önmagában véve kevésbé terápiás hatású, de nagyszülőpárként rendkívül jelentősek lehetnek, fiúnál-lánynál egyaránt.

– Hogyan lehet(ne) gyógyítani az anyasebet?
– Megelőzésre volna szükség leginkább. Tudatosításra, nevelésre és felkészítésre, hogy a jövendő anya tisztában legyen szerepének hatalmas jelentőségével és a hiányával okozott, soha be nem gyógyuló seb veszélyeivel. A szeretet forrása elsődlegesen az anya, aki szeret, etet, gondoz, véd, a testi „örömök” tárháza.

Aki megsebződött már, azt személyre szólóan egyedi módon, olyan érzelmi biztonsággal és megbízható szeretettel kell „újra nevelni”, amelyben megbizonyosodhat léte fontos és szeretnivaló mivoltáról. 

 

Minden szeretet jó. Minden szeretet gyógyít. Erőt, támaszt és biztonságot ad. Hallottam olyan egyházi alapon szerveződő asszonyközösségekről, amelyek önsegítő lelki csoportként is szolgálnak. Ugyanakkor sokféle történet húzódik egy-egy sors mögött. Az egyéni élettörténetek egyéni figyelmet és segítséget is kívánnak. Szakmai tudásra is sokszor szükség van, ha valaki súlyos anyasebtől szenved.

Amíg testünkkel is orvosi ellátást igénylünk, lelki zavarainkat is avatott kézbe adjuk!

– Összefügg az anyaseb a nemi identitás megélésével?
– Az anyaseb léte egyidős az emberiséggel. Korábbi korokban is megesett, hogy az anyát elvesztette a családja, például belehalt a szülésbe, betegség vitte el. Az is előfordult, hogy le kellett mondjon a gyermekéről, mert házasságon kívül fogant, vagy mert nem tudta felnevelni. Ezek mind anyasebet okoznak, okoztak. Ma is létező okok, amiért anyák állami gondozásba adják újszülöttjeiket. Az anyavesztés egy életre szóló érzelmi trauma, ami spontán nem gyógyul: kezelni kell. Gyógyíthatja egy jó rokon, pótmama, nevelőanya, idősebb lánytestvér.

A szociális nemi identitás zavarainak számos oka van, ebből csak egy lehet az anyaseb.

A kapcsolati és a kötődési élet mindenképpen sérül anyaseb esetén, de ez nem feltétlenül okozza a biológiai nem elutasítását, semlegesítését, viszont vezethet szélsőséges szexuális magatartáshoz, kielégíthetetlen és kötődésképtelen kapcsolati élethez.

A szexuális preferencia eltérései nem betegségek, bár ritkán járnak együtt boldog, társadalmilag is kiegyensúlyozott élettel. A homoszexuális klienseim többsége szenved a kötődési problémáitól, a promiszkuis vágyaitól és a tartós élettárs hiányától. A transzneműek nem szexuális vágyaik miatt elégedetlenek a nemükkel. Sokszor partnerre sem vágynak, csak érzik, hogy a személyiségük rossz testben van. És ez olyan erős, minden életérzést meghatározó élmény, amit a pszichológiai vizsgálatok egyértelműen meg tudnak erősíteni, így esetükben jogos lehet a nemváltoztatás igénye.

Amit ma sokszor metroszexualitásnak hívnak, egy gyűjtőfogalom, nem diagnózis. Egy kor és egy jelenség van benne. Egy olyan kor, amelyben ritka a teljes család, az apa és anya jelenléte a szocializációban és a kis közösségek összefogó és megtartó ereje, ámde gyakoriak a traumák, az érzelmi elhanyagolás, a pszichológiai kultúra hiánya, a konzumtársadalom szirénhangja (vásárolj, egyél, költsél…).

A metroszexualitás a metropolitan és a heterosexual angol szavakból keletkezett neologizmus annak az életmódnak a jellemzésére, amelyet egyes nagyvárosban élő és többnyire egyedülálló férfiak követnek: sokat költenek kozmetikumokra, fodrászra, divatra, és sokat törődnek a külsejükkel – szerk.

– Hogy állunk ma mindezzel Magyarországon?
– Ugyanazok a zavarok vannak Magyarországon, mint Európában vagy a világban, ám a kezelés nehezen érhető el a pszichológiai kultúra alacsony szintje és a hozzáférés hiánya okán. A magánterápia drága, az OEP által finanszírozott ellátás minimális. Olyan alacsonyan „pontozott” az állami finanszírozási rendszerben a pszichoterápia, hogy a rendelőknek és kórházaknak „nem éri meg” pszichológust alkalmazni. Évtizedek óta kérvényezzük ennek megváltoztatását a mindenkori kormányoktól.

Sajnos élen járunk a depresszió, a pszichoszomatikus zavarokkal összefüggő halálos betegségek (például a szív-érrendszeri és rákos betegségek), alkoholizmus és öngyilkosság mutatóiban, és ezek mind szoros összefüggésben vannak az anya-és apasebekkel és a nemi identitás, a kapcsolati élet zavaraival is. Ha a ma munkára készen álló tizenötezer pszichológusból nem csak körülbelül 300 fő látna el egészségbiztosítási alapon pszichoterápiát, a többi meg nem hagyná el a pályát, akkor a helyzet sokat javulna.

Egy hónappal korábban halt meg a remény, hogy az ország újra szabad lesz. Hogy a halottnak hitt férjek és fiúk mégis élnek és hazajönnek a kommunizmus börtöneiből. Hogy lehet majd szabadon élni, szabadon nevetni. De ez a remény köddé vált november 4-én. Aztán már csak a súlyos csend maradt.

A szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára, az elesettek emlékére a tüntetést a Péterfy utcai kórház alagsorában illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport – Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula – határozza el. A felhívást az „Élünk” című illegális újságban jelentetik meg és stencilen sokszorosították. A tüntető nők első csoportja tizenegy körül érkezik a térre. A hatalom előszőr zsigerből ellenáll, fegyveres katonák és harckocsik állják el az útjukat, később mégis utat engedtek a békés tömegnek. Egészen a délutáni órákig érkeznek a virágok a Névtelen Hős sírjához.

Szántó Piroska, Kossuth-díjas festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész, Vas István költő felesége így emlékezik vissza:

„December négyre asszonytüntetés készül, ellenőrizhetetlen csatornákon át terjed, de megtudja mindenki. Minden nő csak egyetlen virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon.

Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett, kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros, zárdanövendékszerű kislány – sok, sok budapesti nő, de pirospozsgás, bő szoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a körút, az eleje, Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna. Aztán a hidak táján szétolvad a tüntetés. Budára már nemigen jut. Budapest valahogy mégiscsak Pest, és nem annyira Buda.”

A történelemkönyvek kiemelik, hogy a nőtüntetést férfiak kezdeményezték.

Az illegálisan terjedő felhívás így szólt: „Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog benneteket! A Ti néma, tiszteletre méltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít, és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!" 

Férfiak, nők. Ha a szabadság megóvásáról van szó, mindegy, hogy férfiak vagy nők küzdenek. Most mégis, a nőtüntetés kapcsán minden forrás kiemeli, hogy a nőtüntetést férfiak kezdeményezték, véletlenül sem a hazáért és családjukért aggódó nők. A férfiak szólították fel a nőket, hogy most rajtuk a sor. Kezdjék meg az ellenállást.

Valami nincs rendben ezzel. A felhívás azt sugallja, mintha a nők passzív szerepet töltöttek volna be a forradalom napjaiban.

Pedig ez nem igaz. Az 1956-os forradalomban az a kivételes, hogy mindenki megtalálta benne a helyét. A nők nemcsak szolidaritási hálót nyújtottak, főztek, ápoltak, bátorítottak, hanem lőttek, Molotov-koktélt dobtak, túléltek vagy meghaltak. 1956-os tevékenységért a megtorlások idején hat nők végeztek ki. Többen ültek börtönben. Még többen maradtak otthon egyedül, mert elvesztették fiaikat, férjeiket. De nemcsak ötvenhatban.

Amikor a férfiak elmentek a második világháborúba, akkor a nőknek kellett feltalálniuk magukat a háborús nélkülözésben. Amikor a férfiak fogságba kerültek, a nőknek kellett megtanulni férfinak lenni a háznál. Amikor a férfiakat eltüntette a kommunizmus titkosrendőrsége, a nők lettek a családfenntartók. A semmiből kellett kitalálni, hogyan lesz kenyér, hogyan lesz ruha. Egyszerre lenni apának és anyának. Összeszorított foggal élni, és nem szólni egy szót sem.  Arról nem beszél senki, hogy a nők bírták ki azokat a tragédiákat, amelyek többnyire a férfiakat értek a XX. század során.

Sokszor nehezebb életben maradni, mint meghalni.

Néha könnyebb hősködni. Könnyelműen szabadságot kiáltani. Felelősség nélkül kiengedni a gondolatainkat: ami szívünkön, az a szánkon. Jöjjön utánunk az özönvíz! A nőknek nem adatott meg ez a sors. Sokszor nehezebb némán tűrni. Mert otthon kell. Mert valahová majd haza kell jönnie a férfinek a háborúból.  

A történelem mindig csak a hősökre és hősi halottakra emlékszik. Márványtáblába vésve szerepelnek a férfiak nevei, akik hősi halált haltak a hazáért vívott nagy háborúkban.  Pedig a történelem velünk, nőkkel is történik.

De ki kell mondani, hogy mellékszereplők vagyunk abban a történetben, amelyet a férfiak jó vagy rossz döntései határoznak meg.

Az angol nyelv kimondja, történelmünk nem más, mint a férfi története, HIStory, ahol a nők a férfiakhoz fűződő viszonyuk alapján definiálódnak. Más lenne a történet, ha a nő történetét – HERstory-t – élnénk. Más világban élnénk.

A nő alapvetően más, könnyebben felülemelkedik önmagán. Inkább a boldogságot választja, mint az igazságot. A férfi pedig az igazságot a boldogság árán is.

December 4-én ez a láthatatlan női történelem vonul a Városliget kopár fái és a marcona magyar uralkodók szobrai alatt. December 4. nemcsak a néma asszonytüntetés emléknapja, hanem ennek a láthatatlan történelemnek a napja is.  

Fésűs Éva 1926-ban született. Nem írónak, anyukának készült, de a kapott talentumait és lehetőségeit jól felismerte, és bátran élt vele. Egy évtizeddel az után, hogy a Gyermekrádiónak elkezdett meséket írni, 1968-ban megjelenet első mesekönyve is Csupafül címmel. Ezt később átdolgozta, kibővítette 22 mesére. A meseírást nem hobbinak tekinti, hanem a nevelés nagy felelősséggel járó eszközének. Történeteit a mai gyerekek éppúgy sajátjuknak érzik, mint az azóta felnőtt generációk.

„A Csupafül 22 meséje fordulatos, izgalmas mesekönyv, benne van a gyermekvilág megannyi kérdése, szorongása, vágya – és a megoldások iránya, a vigasztalás, a bátorítás is. Pontosan azt tudja, amit egy jó mesének tudnia kell. Segít élni, segít jól, okosan és örömben élni. Nem kiokít az értékekre, hanem az élményeken keresztül, a gazdag fantáziavilág megelevenítésével »szívbe-írja« mindazt, amit minden szülő feltétlenül át szeretne adni a gyermekének. Felelősségérzet, barátság, talpraesett bátorság, igazmondás, becsület, áldozatkészség, humor és életrevaló huncutság, tisztelet, önzetlenség, szerénység – és sorolhatnánk mindazokat a lélekemelő erényeket, amelyeket finom színekkel rajzol meg az írónő Csupafül derűs és fordulatos kalandjaiban.” – vélekedik a mesekönyv előszavában Uzsalyné Pécsi Rita PhD, neveléskutató.

A jubileumi kiadás illusztrátorának Szűcs Éduát kérték fel, aki örömmel vállalta a feladatot. Elmesélte, hogy gyerekkorából emlékszik erre a könyvre, és mély nyomot hagyott benne az első mese, sosem felejti el a kamillaszedős történetet.

A mesekönyv 4-10 éves gyerekeknek ajánlott.

Lapozz bele! Itt elolvashatod az első mesét!

Ez a probléma nem annyira ritka, a népességen belüli gyakorisága 0,1 százalék körüli, ráadásul egy kutatás alapján úgy tűnik, hogy rizikóját egyes antibiotikumok használata 4,5-szeresre emelheti. Erre a mellékhatásra dr. Szakács Krisztina gyerekgyógyász hívta fel a figyelmet, aki az egészségértés javításának érdekében indította el weboldalát 2017 elején. A szakorvos egy olyan kutatást mutatott be, amelyet Kanadában végeztek 2000 és 2007 közti adatok fölhasználásával, és amelynek eredményeit a Journal of the American Medical Association című tudományos folyóirat publikálta. A mellékhatást a fluorokinolon hatóanyagot tartalmazó antibiotikumok okozták, amelyek közül a legismertebbek a ciprofloxacin, ezt követi a levofloxacin, a norfloxacin, a moxifloxacin és végül a gatifloxacin. Ezeket főleg légúti-, illetve húgyúti fertőzések esetén írták fel.

Ha megvadul a kötőszövet

A mellékhatásról, annak tényleges veszélyéről megkérdeztük prof. dr. Nagy Zoltán Zsolt szemészt, egyetemi tanárt. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán működő Szemészeti Klinika igazgatója elmondta, hogy a fluorokinolonok nagyon hatásos antibiotikumok, olyan negyedik generációs szerek, amelyek sok bakteriális fertőzés kezelésére alkalmasak. Van olyan szemcsepp is, amelynek ez a hatóanyaga. Annál nem tapasztaltak ilyen mellékhatást.

„A kutatás a tablettásan szedett antibiotikum hatását vizsgálta. Az eredmények azt mutatták, hogy ahol bekövetkezett retinaleválás, ott az négy-öt nappal követte a gyógyszerszedést, tehát viszonylag hamar történt, de előfordultak olyan estek is, amelyeknél több hónappal később, de azért egy éven belül észleltek ilyesmit. A retinaleválás pontos okát nem tudják, de a hatóanyag valószínűleg átjut az úgynevezett vér–retina gáton, ugyanis a szem belsejét kitöltő kocsonyás anyagban, az üvegtestben is kimutatható.

Feltételezhetően a leválást az okozza, hogy a fluorokinolonok ott indítanak be olyan kötőszövetes átalakulást, aminek következményeként egyes üvegtesti szálak meghúzhatják a retinát.

Emiatt az arra hajlamos embereknél – akiknél valószínűleg eredetileg is fennáll retinaelvékonyodás vagy valamilyen retinaelváltozás – retinaleválás alakulhat ki” – mondja a professzor.

Nagy számok törvénye

Ez a mellékhatás a látszat ellenére nagyon ritka lehet, hiszen maga a kutatás is közel egymillió beteget vizsgált (egymillió olyan embert, aki szedte a kérdéses antibiotikum-típust), náluk pedig valamivel több mint négyezer retinaleválást diagnosztizáltak. A kontrollcsoport 44 ezer fős volt, tehát ennyi olyan embernél is figyelték a retinaleválás gyakoriságát, aki nem szedte az antibiotikumot. Ebből jött ki az eredmény, amely szerint a fluorokinolonokat alkalmazók körében 4,5-szer nagyobb eséllyel történik retinaleválás. Mivel ez a probléma normál esetben 1000 emberből egyet érint, itt a megnövekedett kockázat azt jelenti, hogy 1000 fluorokinolon-antibiotikumot szedő betegből 4–5 érintett lehet. Ez alapján a retinaleválás úgynevezett nem gyakori mellékhatásnak számít.

 

A professzor kiemeli, hogy még ha nem is gyakori a probléma, mindig mérlegelni kell, hogy feltétlenül szükség van-e ilyen gyógyszerre, nem elegendő-e kevésbé potens antibiotikum. Azok sokszor azért nem megfelelőek, mert a baktériumok egyre rezisztensebbekké válnak a gyógyszerekre, az egyszerű penicillint például gyakran tudják enzimesen bontani vagy más védőmechanizmussal hatástalanítani. Ezért fordul elő az, hogy a régebbi antibiotikumok sok esetben nem tudnak megbirkózni a fertőzésekkel. „Emiatt fejlesztették ki a fluorokinolonokat is, amelyekből már a sokadik generációnál tartunk. Ezek a hatékonyabbak, szélesebb spektrumúak, de lehetnek mellékhatásaik” – mondja a professzor. Hozzáteszi, hogy pusztán emiatt nem kell betiltani a készítményt, de arra figyelni kell, hogy csak valóban súlyos fertőzésnél használják, és nem első választásként, hanem csak akkor, ha más nem válik be. Fontos figyelni arra is, hogy ha esetleg retinaleválás jelentkezik, akkor azt időben felismerjék.

Látást ment a gyorsaság

A felismerés érdekében fontos tudni, hogy retinaleválásra a látásromlás és a látótérkiesés utalhat.

„Ha fölül van leválás, akkor a kiesés alul jelentkezik, ha pedig alul, akkor a fölső látótér esik ki. Ennek oka, hogy a szemben minden kereszteződik. A látótérkiesés olyan érzet, mintha a szemre egy függöny ereszkedne le. Ha valaki ilyesmit érzékel, akkor azonnal abba kell hagynia az antibiotikum szedését, és szemészhez kell mennie” – hangsúlyozza a főorvos. Klinikájukon ilyen mellékhatást még nem regisztráltak, és Magyarországon az ilyen jellegű adatkeresés is nehéz, de más miatt gyakran kezelnek retinaleválást.

Klasszikus példák erre a szemet érintő sérülések, például az ütések, vagy amikor teniszlabda csapódik a szembe. Autós baleseteknél is történhet ilyesmi, de állhat a háttérben az is, hogy a retina komoly rövidlátás miatt vékonyodik el annyira, hogy végül leválik. Leválhat a hátsó üvegtesti határ hártyája is, ami szintén meghúzhatja a retinát. Lehet a retinaleválás mögött genetikai hajlam is.

A probléma gyakoriságát mutatja, hogy miatta csak a Szemészeti Klinikán évente 1000–1500 körüli beteget kezelnek, ambuláns ellátás pedig még sűrűbben történik.

Persze ebben benne van az is, hogy valaki csak egy enyhe szakadás miatt megy orvoshoz, amit elég lézerrel kezelni, és azzal meg lehet előzni a retinaleválást, illetve az is, aki semmit nem vesz észre, és már látótérkieséssel megy el szemészetre. Az ilyenkor végzendő műtét nem egyszerű, ugyanis a retina pókháló vékonyságú, nehéz visszatenni a helyére. Viszont az operáció csak a szemnek nagy műtét, a szervezetnek nem annyira megterhelő. A panasszal azért fontos hamar orvoshoz menni, mert ha nem kezelik időben, akkor a retinaleválással érintett szem megvakul, míg ha meg tudják műteni, akkor visszaállítható a látás.

2004-ben találkoztam először dr. Csókay Andrással, az építőmérnöki végzettséggel is rendelkező idegsebésszel, akiről olyan anekdoták keringtek, hogy egy kongresszuson túl fényűzőnek találta a felajánlott szállást, ezért sátrat vert a hotellal szemben. Aki akkoriban szokatlan újítást alkalmazva végzett agyműtéteket, amelynek ötlete – ahogy ezt széltében-hosszában hirdette is – ima közben született meg. A nemzetközi sikerek ellenére a hazai szakma nem lelkesedett, többnyire csak menthetetlen eseteket operálhatott.

„Amíg az ostoba, elvetélt, házasságtörő életemet éltem, veregették a vállamat, hogy milyen jópofa gyerek vagyok, de ahogy megtértem és gyógyítási sikereim lettek, ferde szemmel kezdtek nézni rám” – mondta abban az interjúban.

Akkor volt kéthetes hatodik, legkisebb gyermeke, Marci. 

Évek múlva egy kolléganőm súlyos balesetet szenvedett, napokig nem tudták fölébreszteni a kómából, ezért felhívtam Csókay doktort, bár tartottam tőle, azt sem tudja majd, ki vagyok. Azonnal felvette a telefont, megígérte, hogy érdeklődik a kezelőorvosnál, és egy óra múlva hívott is a megnyugtató hírrel. Akkor nagyon sokat segített az a három mondat a telefonban. 

Pár évvel ezelőtt Képmás-esten volt a vendégem. Marci fia akkor már nem élt, egy epilepsziás rohamban vesztették el. A ráncok fájdalmassá mélyültek az arcán, de mégsem megtört, reményvesztett ember volt;

a tekintete ugyanolyan megszállottan lángolt, mint korábban, és olyan őszintén válaszolt mindenre, hogy nem volt olyan kérdés, amelyet ne mertem volna föltenni neki. 

 

2018-ban a sajtó a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásától hangos, amelyben dr. Csókay András kulcsszerepet vállal. Címlapinterjúra készülünk. Nézem a műteremben a fotóslámpákkal megvilágított bronzos arcot, amelyet nem egy egzotikus nyaralás, hanem az afrikai misszióban eltöltött napok aranyoztak meg. Készülnek a képek, de ő már el is kezdi az interjút, mondja, ahogyan mindig. Akár alkalmas, akár alkalmatlan.

– A missziós orvosláshoz erős elhívás kell, nekem például el kellett jutnom odáig: mit tenne Jézus a helyemben. Európában kb. 600 millió emberre több mint 10 400 idegsebész jut, Afrikában 1 milliárd 200 millió emberre mindössze 488. 2016-ban Međugorjéban odajött hozzám a nigériai Francis Chiawa atya, akivel elkezdtünk beszélgetni. A közös imádság után egyértelművé vált, hogy a Szűzanya egy idegsebészeti misszióra hív minket.

Onitshában, a Borromeo Szent Károlyról elnevezett egyházi kórházban kezdtünk el létrehozni egy osztályt a semmiből. Azon a területen egyáltalán nincs ingyenes orvosi ellátás, egy CT 100 dollár, a malária- vagy AIDS-szűrés 1 dollár, miközben egy nővér napi 1 dollárt keres.

Van most egy fiatal, négygyerekes beteg ott, akinek minden héten kell egy művesekezelés ahhoz, hogy életben maradjon. Ez alkalmanként 100 dollár. Dr. Fodor Réka missziós belgyógyász kezdte kezelni, az alapítványa (AFRÉKA) segíti, de a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványunkon keresztül is bárki támogathatja, csatlakoztunk hozzá, most is viszek nekik pénzt. Az is lehet, hogy a kezelések alatt a betegnek helyreáll a veseműködése. 

– Hogyan fér be egy gyakorló sebész munkaidejébe, műtéti rendjébe a misszió?

– Természetesen csak a szabadság terhére. Ezért is elsősorban idősebb kollégákat ajánlunk, mert nemcsak a tapasztalatuk több, hanem a szabadságuk is. Az előbbire is nagy szükség van, mert misszióban mindig sokkal súlyosabb esetekkel találkozunk, hiszen elhanyagoltabbak a betegek, a műtéti körülmények meg tízszer rosszabbak. Sokkal nehezebbek az operációk, ezért is örülök, hogy

15 évvel ezelőtt elkezdtem a friss elhunytakon gyakorolni a műtéteket, amelyeket a hivatalos boncolás keretein belül lehet elvégezni, mert ez olyan nagy műtéti számot és gyakorlatot eredményez a lehető legkomplexebb helyzetekben, amit másképp nem tudnék elérni.

– Ilyenkor bent maradsz munka után?

– Nem, előtte. Hattól negyed nyolcig, mindennap. Ahogy a zongoraművész gyakorol vagy a sportoló edz. Persze nem a könnyű részt kell gyakorolni, hanem a szövődményes eseteket, a kritikus helyzeteket, és akkor Nigériában sem esel kétségbe, ahol forróságban, megfelelő segítő asszisztencia, fontos műszerek nélkül kell megcsinálnod ugyanezt. Pár nap múlva is megyek egy orvoskongresszusra, ahol toborozni szeretnék a misszióhoz. Van, hogy tizenketten is jelentkeztek, de aztán egy sem jön. Pedig, ha a tízezer európai idegsebész adna két hetet évente… de nem, legyen csak háromezer idősebb kolléga – ez reális lehetne. Most négyen vagyunk, Magyarországról dr. Szeifert György meg én. De más szakterületen is vannak elhivatott kollégák, például, már említettem Rékát, aki nőként, egyedül terepre is kijár, és napi 180 beteget megnéz! Mindez csupán emberi erőből nem megy. Amikor úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és én csinálom ezt az egészet, mindig azonnal kifutott alólam minden.

A legveszélyesebb gőg a vallásos gőg, amikor kiválasztottnak érzem magam. Legalább háromszor volt ilyen kísértésem a misszióban. Amikor túlságosan tisztelnek azok, akiken segítesz, azt mindig hárítani kell és megvallani a bűneid, például, hogy neked is van néha önteltségi vagy irigységi rohamod.

Nem baj, ha hibáidat kifelé is elmondod, mert az a másik embernek is használ, bűnbánatra serkenti.

– Milyen állapotban térsz vissza egy-egy misszióból?

– Fizikailag teljesen kimerülve, mint egy maraton után, de lelkileg mindig följebb lépve. Megtapasztalom a poklot lelkileg is, mert tudomásul kell vennem, hogy nem gyógyíthatok meg mindenkit. De ezek a szegény emberek még a temetést is teljes szívvel ünneplik – ez Nigéria keresztény része. Jó lenne ezt eltanulni tőlük. Európa fut a halál elől, ezért nem járnak az orvosok sem boncterembe, inkább élőkön gyakorolnak. Gerlei Ferenc professzor azt mondta, ez az a hely, ahol a halál örvendve siet az élet segítségére. Nagy igazság ez.

– A fiatal kollégák kérnek tőled tanácsot nem szorosan vett szakmai kérdésekben is?

– Nem, mert lehet, hogy sokszor nem várom meg a kérdést, mondom előre azt, ami szerintem fontos. Kicsit olyan ez, mint a szülőség. A feleségemmel mindig nagy vitám van erről, ő azt mondja, ne a gyerekeidnek beszélj Istenről, hanem Istennek a gyerekeidről. Én meg inkább öntöm rájuk, néha bizony ecetként, pedig lehet, hogy pár csepp méz többet érne. De azért azt tudatosítani kell, hogy aki az egészségügybe megy dolgozni, ne keresse a gazdagságot! Legyen, persze egy normális életszínvonala a családjával együtt, hogy regenerálódni tudjon, és abba beleférjen mondjuk egy hét síelés is együtt, nyaralásban, autóban, mindenben meg kell tartani a középutat.

– Hogy talált meg a sziámi ikrek szétválasztásának feladata?

– A bangladesi misszión keresztül. Ezt Pataki Gergely plasztikai sebész barátom indította el 8 éve. Együtt hoztuk létre 18 éve az alapítványunkat Teréz anya ihletésére. Álmomban nem gondoltam volna, hogy sziámi ikreket elvállalhatok, de amikor megtudtam, hogy nem vállalták el, imádkozni kezdtem

 – a mai napig vallom, hogy ima kell a tudományos ötlethez. Persze ezt nyilván nem mondja minden tudós, de azt biztos mondja, hogy az elmélyülés vagy a meditálás nagyon fontos. A csendbe való visszalépés, a mélységbe való eljutás, ahol találkozhatunk az igazsággal.

A keresztény viszont nemcsak a mélységben keresi az igazságot, hanem tudja, hogy konkrétan kihez megy – Krisztushoz. Az itt megtalált igazságok nemcsak hitigazságokat tartalmazhatnak, hanem morális igazságokat is. Ne lepődj meg, ha ebben az elmélyülésben tapasztalod meg, hogyan hozhatod helye a tönkrement házasságodat. És a tudományos igazságok is itt vannak. Az imádságba esik be az újító gondolat, például, hogy hogyan oldj meg egy műtéti problémát. Így esett be az az ötlet is, hogy nem nyitott műtéttel kellene elválasztani az ikrek ereit – ehhez pedig megtaláltuk dr. Hudák Istvánt, aki érpályán keresztül tudta szétválasztani az agyi ereket egyedülálló módon. De még messze vagyunk a végleges sikertől, több hosszú műtét áll előttünk.

– Mi bátorított az imán túl, hogy ebbe belevágj?

– Az összenőtt ikrek a gyerekkorukat még jól átvészelik, de egy kamasznak az összenövés kibírhatatlan érzéssé válik. Kell nyilván egy szülői döntés, az orvos feladata pedig az, hogy megsaccolja a műtéti siker esélyét. Súlyos betegeknél ez mindig így van.

– A magyar orvostársadalom hogyan kísérte ezt a szenzációt?

– Eddig tudományos kongresszusra egyszer léptünk ki vele, arra nem nagyon reflektáltak. Általában attól függött a reakciójuk, hogy barátaink-e vagy nem. Utóbbiak szerint felelőtlenség, amit teszünk.

– Reagálsz erre?

– Nem. Hatalmas példaképem Semmelweis Ignác, de az igazi Batthyány-Strattmann László, mert őt is üldözték, de ő nem bolondult bele. Pedig azt mondták róla, hogy emberkísérleteket végez, hogy passzióból húz fogat, vág le lábakat, és ez az akkori vezető szakmai újságokban, mint pl. a Magyar Orvos, jelent meg, nem egy bulvárlapban! De ő azt vallotta, keresztény embernek nincs ideje megsértődni, elveszi az energiát a munkától. Az az érzésem, hogy szegény Semmelweis nem tudta Krisztus lába elé tenni a maga szenvedéseit, üldöztetéseit és elfogadni azt. De lehet, hogy ebben tévedek, mert ennek nincs is köze a vallásossághoz, inkább ahhoz, ki milyen lelki alkat.

– Hogy érzed magad a magyar egészségügyben?

– Ez attól függ, éppen milyen erős lábakon áll a hitem. Ha a szív ereje megbicsaklik – mint amikor a kisfiam meghalt –, hiába erős az ész hite, az kevés. Ha csak azzal élsz, az vicsorgó, izzadságszagú kereszténység. De az én lelkiállapotomon túl: a magyar egészségügynek van egy nagyon nagy problémája, amelyen a keresztény kormányok sem tudnak úrrá lenni, ez pedig a hála­pénz. Ez egy olyan morális fertőzés, amely alapjaiban teszi tönkre az orvos–beteg, orvos–orvos, orvos–nővér, orvos–adminisztrátor kapcsolatot. Hogy lehet az, hogy Lengyelország, Csehország, Szlovákia kikeveredik belőle, most már Románia is, mi pedig ugyanúgy benne vagyunk a közepében, mint ötven évvel ezelőtt?

– Van erre a kérdésre válaszod is?

– Van. Belecsapni a közepébe, ahogy például a spanyolok! Természetesen ehhez az kell, hogy megadjuk az orvosoknak, a nővéreknek, a műtősöknek, a kórházi dolgozóknak az osztrák fizetések 40 százalékát vagy a görögök és portugálok fizetésének 70 százalékát, vagy azt, amit a lengyelek megadnak. És aztán kampányt kell indítani a tévében, a rádióban, a lapokban, az interneten, hogy kérem, ennyit keresnek az egészségügyi dolgozók, ne tessék hálapénzt adni, mert azzal veszélyeztetik az orvosok munkáját! Mert attól a pillanattól kezdve, ahogy a hálapénz elfogadása az ellenőrök segítségével bizonyítást nyer, négy évig nem gyakorolhatja a hivatását! A hálapénz eltörlésének az orvosok többsége nagyon örülne, csak az nem, aki a kikényszerített hálapénzzel dolgozik. Az orvosok 60–70 százaléka arra a kérdésre, hogy „mennyivel tartozom?”, azt feleli, hogy semmivel. De van körülbelül 30 százalék, aki nem ezt mondja. Ha azt válaszolja a kérdésre, hogy „amennyit gondol”, akkor pillanatok alatt a bécsi kollégák fizetésének 80 százalékánál van. Ha pedig árat is mond, akkor veri az ottani fizetéseket is, hiszen adómentes milliókat keres. Persze az úgynevezett „orvosbárók” nyilván ellenérdekeltek. Katolikus létemre elfogadom, hogy az abortuszkérdést nem lehet törvényi úton rendezni – sajnos, ezt tudomásul kell venni, lásd Lengyelországot. Azt sokkal inkább tanítás, elgondolkodtatás útján kellene megpróbálni, akár bevezetve egy tantárgyat arról, hol kezdődik az emberi élet. De a hálapénzt meg lehetne így szüntetni.

– Ezek szerint látsz magadhoz hasonló elhivatott embereket a pályádon?

– Hogyne, még jobban oda is teszik magukat, csak nem beszélnek ennyit róla. Van, aki csak tettel hirdeti az evangéliumot, és az is a legfontosabb, de úgy érzem, valahogy nekem a kimondás képessége is adatott hozzá. Lényeges, hogy ha hibázom, azt el kell ismernem. Akkor vagyok jó főnök – ezt dr. Papp Lajostól tanultam –, ha egy megbeszélésen nemcsak az mondom el, hogy ezt a műtétet a jó szándék ellenére rosszul csináltad, hanem azt is, ha én rosszul csináltam.

– Nem élnek vissza vele?

– Nyilván van, aki visszaél, de az mindegy. A saját üdvösségem a legfontosabb, amelyet úgy érek el majd, ha mindent megteszek a másikért. Persze néha nem könnyű eldönteni, mi mindent, de ha odafigyelsz az őrangyalodra, szinte hallod, hogy megsúgja a választ – ezt a pogány pszichológia lelkiismeretnek nevezi. De a felszínen soha nincs találkozás, le kell szállnod a mélybe. Ezért egy buddhista vagy mindfulness-hívő lehet, hogy sokkal előrébb tart, mint egy felszínes keresztény, aki ezt nem tudja megtenni.

– Stephen Hawking, a cambridge-i egyetem világhírű elméleti fizikusa azt állította, nincs Isten. Mindezt tudományos tapasztalataival indokolta…

– A tudomány soha nem tudja megfejteni a nem megismerhető igazságokat, mint például azt, hogy mi okozta az ősrobbanást, hogyan lett a semmiből valami, hogyan alakult ki az első élő sejt vagy a szabad akaratú ember… Isten léte annyival nagyobb dolog a többinél, hogy ehhez képest csupán akkora horderejű dolog az ősrobbanás is, mint hogy a nagymamám hogyan főzi a paprikás krumplit.

– Amikor egy tudományos szenzációt bejelentenek, nem is reméled titkon, hogy többet tudsz meg általa az isteni tervről?

– Nem. Mert súlyos betegeknél tapasztaltam már, hogy az orvos tudományos tények alapján megjósolta a közeli halált, évek múltán mégis szembejött a beteg. A tudomány sokismeretlenes egyenletrendszer. Nem tudom elégszer elmondani, hogy amikor imádság nélküli orvos voltam, hiába végeztem én el két egyetemet, egyetlen ötletem sem volt. Utána jöttek az újítások, amikor elkezdtem imádkozni. Persze nem szabad a tudomány eszközeit mellőzni, amikor bebizonyítod az ötleteid hatékonyságát.

Készülődés közben Csókay doktor még viccesen megjegyzi: sok Nobel-díjas csak akkor merte kimondani, hogy van Isten, miután megkapta az elismerést, és már komolyan vették. „Én csak azért nem várom meg a szakmai elismerést, mert akkor nagyképű lennék. Igaz itthon nem is kapok. Külföldön viszont komoly szakmai lapok leközölték az innovációimat, mert ott a gyenge nyelvtudásom gátolja a tanúságtételt" – mondja nevetve. 

Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Csókay András következő afrikai idegsebészeti misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „idegsebész”
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka következő afrikai belgyógyászati misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „belgyógyász”

A cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az 1962-ben írt könyv késleltetett sikersztorija is olyan, mintha maga a szerző írta volna meg, saját regényén belül – ha abban nem egy irodalmi tanulmányt írt volna a főhős. (De itt egyáltalán nem mellékes, hogy irodalomról van szó.)

Vajon örülnék-e, ha John Williams megírta volna az én életemet is? Ha éles szemével, átható erejű, mégis szomorkás mondataival fejemre olvasná rossz döntéseimet, felsorolná életem kellemetlen pillanatait, kapcsolati, testi és szellemi leépülésemet, megnevezve a betegséget is, amelyben elhalálozom?

Valljuk be, más életéről sem szívesen olvasunk olyan regényt, amelynek szerzőjében annyi tapintat sincs, hogy hősének élettörténetét egy valamirevaló csúcsponton nyisszantsa el.

Egy művet, amelyben különösebb katarzis nélkül van vége szerelemnek, karriernek, életeknek – amelyet nem távolíthatunk el kellőképpen magunktól, mert hiába játszódik egy másik században és egy másik kontinensen, lehetetlen nem jelen lenni benne. És még csak nem is zokoghatunk egy jót, mert a hálátlan főszereplő, aki mellett több száz oldalon kitartottunk, nem dob el mindent a szerelemért, nem harcol a hazájáért, az irodalomért, a katedrájáért, a gyerekéért.

Williams pár mondatos párbeszédeiben komplett drámákat fest föl, egyetlen bekezdésben leleplez vagy örökre megszerettet egy-egy karaktert, aztán pedig szenvtelenül lépdel tovább, mint ahogy a ritmust ütő metronóm, amely nem törődik a zongorabillentyűkön bukdácsoló tanítvánnyal.

A rezignált elbeszélő ritkán engedi a regényidő lassulását, s olykor nemcsak a főhős, az író is kihoz a sodrunkból közönyös beletörődésével.

Miért nem veszi fel az a férfi a kesztyűt? Mi ez a beletörődés, amellyel a fiatal Stoner mindig azt teszi, amit mond az apja, a tanára, a felesége? A jobb életre való érdemtelenség érzése? Az érzelmi intelligencia hiánya? A kemény fizikai munkán és a vidéki élet eseménytelenségén kérgesre edződött lélek képtelensége érzékelésre, lángolásra, örömre, sőt az igazi tragédiák és veszteségek megélésére is? Igaza lenne Mastersnek, aki szerint az egyetem az olyan figurák gyűjtőhelye, akik a nagyvilágban nem boldogulnának: „menhely… a betegek, az elaggottak, az elégedetlenek és a minden módon alkalmatlanok számára”, és Stoner csupán emiatt ragadt az egyetemen oktatóként?

 

Valaki tegnap azt mondta a könyvről, nem szerette, mert lehangoló végigkísérni, hogy mindaz, ami ennek a férfinek fontos, ami boldoggá tehetné, végül elérhetetlen vagy nem működik.

Miért vallja akkor mégis azt a könyv legtöbb olvasója – ezt az illetőt is beleértve –, hogy nem tudta letenni a regényt?

Én például azért, mert főhőse nem csak csinovnyik, lúzer, áldozat – bár nyilván láthatjuk annak is. Ember, aki a szemünk láttára tanulja meg a két legnagyobb leckét: szeretni és elengedni. Mindig akkor éli meg a lét nagyszerűségét, amikor a szeretet valamiképpen átitatja életének egy-egy szeletét. Bosszantó közhely? Le van ez itt írva, kérem, ennél pontosabban is: „A szeretetet, amelyet eddig úgy rejtegetett, mintha törvénytelen és veszedelmes valami lenne, szabadjára engedte végre-valahára, előbb csak bizonytalanul, azután merészen, majd büszkén.” A szegény Missouri-beli földműves család egyetlen fiából lett irodalomprofesszor számára megélhetővé, kimondhatóvá lesz ez az érzés szülei iránt, az irodalom, a barátok és a tanítványok iránt, kibírhatatlan felesége, a lánya, sőt, ellensége, Lomax iránt is. S abban a bizonyos megvilágosodást jelentő, irodalom felé fordító Shakespeare-szonettben is benne van: „szeresd azt, aki maholnap elmegy”.

Stoner ugyanakkor képtelen egyetlen érzelmen vagy indulaton át kapcsolódni helyzetekhez vagy emberekhez, nem ragadja el az indulat, a szenvedély, még ha döntései néha elhibázottnak is tűnnek. A „szív bátorsága” a „szellem türelmével” párosul benne, s alapos a gyanú, hogy mindez magának az irodalomnak köszönhető, amelynek titkáról, alkímiájától persze, nem hull le a lepel. De tanúi lehetünk az átváltozásnak, ahogy hősünk „kezdte tanárnak érezni magát, olyan embernek tehát (micsoda önmagát idézőjelbe tévő, modoros szófordulat a szerzőtől, aki maga is tanár), akinek számára a könyv a valóság, akinek megadatik a művészet méltósága, és mindennek semmi köze ahhoz, hogy emberként milyen nevetséges, gyenge vagy éppenséggel alkalmatlan.”

Őszintén? Ha meg is kérhetném a Stoner szerzőjét, hogy írja meg életem történetét, nem lenne bátorságom elolvasni.

Néha viszont nem ártana felpróbálnom a szemüvegét, hogy ne görcsöljek rá beteljesületlen álmokra, sikertelen történetekre, lehetséges vagy bekövetkezett csúnya végre, hogy merjek szeretni akkor is, ha borítékolható az elválás, vagy ha valaki semmit nem tesz azért, hogy szerethető legyen. Hogy ne csupán a síron túl is tartó szerelemben, a gyerekeimben tovább élő mozdulatban, a nemzedékeken átívelő nemes ügyekben és a teljesítményemért halálom után is hálás utókorban reméljem megtalálni az élet értelmét.

Visszatérve az irodalomra, a regény elolvasása óta több lett számomra ez a mondat is: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.” (József Attila: Eszmélet)

Szeretettel meghívjuk első Képmáska-könyvünk bemutatójára!

Helyszín: Várkert Bazár, Vetítőterem (Testőrpalota)

Időpont: 2018. december 13., csütörtök, 18:00-19:00.

Vendégek: Pifkó Célia és Kádár Annamária 

A beszélgetést a Képmás főszerkesztője, Szám Kati vezeti.

Pifkó Célia meséjét Orosz Annabella álmodta papírra, hogy a furcsa hangok és a rémisztő árnyak Zina zseblámpájának fényében már ne is tűnjenek annyira rémisztőnek. Sőt, végül még az is kiderülhet, hogy Cidri, Gézangúz vagy a Pipogya Motyogó valójában nagyon is szerethető figura.

A könyvet a helyszínen kedvezményesen lehet megvásárolni.

Kiadja: a Képmás 2002 Kft. és a Média a Családért Alapítvány
A kiadást az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Családok éve támogatta.
A könyvet megrendelhetik a kepmas.hu/mesekonyv oldalon.
Ha karácsony előtt rendeli meg, 20% kedvezményt biztosítunk. Az ára 2990 Ft helyett 2390 Ft.
(Postai küldésnél csomagolási és postaköltséget számolunk fel.)

– Ugandai utazásod történetét a Képmás-olvasók lelkesen olvasták, sokan támogatták is az újabb orvosi missziódat. Milyen volt szeptemberben Nigériában?
– Uganda elég nehéz terep volt, ahhoz képest nagyon jó körülmények fogadtak a nigériai, egymillió lakosú Onitsha városában, a Borromeo Szent Károlyról elnevezett kórházban. A négyszáz férőhelyes kórházban többször dolgozott már Csókay András idegsebész főorvos is, az ő segítségével és útmutatásai alapján kerültem oda. Ez a Katolikus Egyház által működtetett kórház, amelyben van vezetékes víz és áram. A reptéren Izunna atya, a kórház igazgatója és Bazil atya, az onitshai érsek munkatársa fogadott, már messziről integettek. Könnyű volt megismerniük a reptéri tömegben: én voltam az egyetlen fehér ember a környéken az ott töltött egy hónap alatt. A kocsiban már jó barátok lettünk, annak ellenére, hogy nem volt könnyű megértenünk egymást, mert ők nagyon erős nigériai akcentussal beszélik az angolt, szinte minden mondatra visszakérdeztem. Három napra volt szükségem, hogy megszokjam a nyelvhasználatukat. Izunna atya egyébként nem orvos, hanem egészségügyi menedzsmentet tanult New Yorkban.

– Milyen körülmények között laktál ott?
– Kaptam egy kis szobát a kórház épületében, és Izunna atya mindenben segített. Amikor megérkeztem a kórházba, finom vacsora várt: rizs és hal. Megkérdezték, mit szeretek enni, mondtam, hogy a hal nekem mindig jó. Az afrikai harcsát nem messze fogják ki a Niger-folyóból, és finoman tudják elkészíteni. Ügyeltek az ételeimre, hogy jól megfőzzék, nehogy megbetegedjek, és kaptam mindig palackos vizet is. Ünnepnapokon esznek csirkét, pontosabban tyúkot, amelynek nagyon rágós a húsa, mert náluk a tyúkok szabadon rohangálnak, megizmosodnak. Izunna atya mindig nagyokat nevetve mondta: „It’s organic!” Életemben nem nevettem annyit, mint ott.

– Csak a kórház betegeit gyógyítottad?
– A kórházban és vidéken is gyógyítottam. Az első vasárnapon egy csodálatos, háromórás szentmisén vettem részt, amely tele volt allelujával, dobszóval, élettel.

A mise végén pedig egy hatásos, húszperces beszédben Izunna atya bemutatott: „Doctor Réka for Africa is Afréka”. Ünnepelve tapsoltak a mise résztvevői, mind az ötezer ember.

 

Nem kellett attól tartanom, hogy nem lesznek pácienseim: másnap már sorakoztak nálam a betegek, mert elterjedt, hogy tőlem mindenki ingyen kapja a vizsgálatot és a gyógyszert. Egy idő után olyan sokan lettek, hogy az már akadályozta a kórházi munkát. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy én megyek ki terepre, húsz-harminc kilométer hatósugarú körben, hogy éjszakára visszaérhessek a biztonságot adó kórházba. Megszerveztük a kültéri szűréseket. Egy közeli, négyágyas kis kórházban tartottuk az elsőt, 187 beteg jött össze arra a napra, azt hittem, belehalok – ezért kigondoltam, hogy inkább bevonom a helyi kollégákat is, felállítunk egy csapatot. Kaptam a kórháztól szakképzett ápolókat, akik beálltak a vizsgálati sorba: az egyik asztalnál végezték a vércukormérést, a másiknál zajlott a HIV-, a malária- és a Hepatitis B és C-szűrés – ez volt az alap. Ezekkel a teszteredményekkel érkeztek hozzám, én pedig megvizsgáltam őket, megmértem a vérnyomásukat és adtam egy diagnózist. A következő asztal volt a patika, ahol az általam előre megvásárolt gyógyszereket megkapták. Így, a helyi munkaerők segítségével 100–150 beteget tudtam ellátni. Ez a módszer hatásosnak bizonyult, bár nagyon sok előzetes szervezést igényelt, hiszen jó előre meg kellett hirdetni, és a terepjáróba be kellett pakolni egy mozgó laborfelszerelést, hogy 21. századi színvonalú vizsgálatokat végezhessünk vidéken is.

– Hogyan tudtál együttműködni a helyi kollégákkal?
– Nagyon jól! Doktor Amobival, egy helyi belgyógyász doktornővel dolgoztam legtöbbször együtt, aki később a barátnőm lett. Ő kicsit jobban ismerte a trópusi betegségeket, én kicsit jobban ismertem a magas vérnyomás- és cukorbetegséget, jól kiegészítettük egymást. A kitelepülések közötti napjaim úgy teltek, hogy doktor Amobival végignéztük, megvizsgáltuk a kórházi fekvőbetegeket, és az Afréka Alapítvány számlájára érkezett adományokból kifizettem a gyógyszereiket. Ez azért fontos, mert ott egy átlagember napi egy dollárból él, és nincs társadalombiztosítás, ezért nincs pénzük arra, hogy kifizessék a szűrővizsgálatokat és a gyógyszereket.

Tehát semmit nem érne az én misszióm, ha nem tudnám ott a kezükbe adni a megoldást, a gyógyszert, amire a gyógyuláshoz szükségük van.

Persze a valóság messze felülmúlta az én előzetes kalkulációmat, így két hét után elfogyott az alapítvány szinte összes pénze.

 

– Nigériáról többnyire csak erőszakról, keresztények elleni atrocitásokról szóló híreket lehet olvasni.
– Ez inkább az ország északi felére jellemző, Onitsha a keresztény többségű délen, egy katolikus főegyházmegye szívében fekszik. Egyik nap voltak ugyan zavargások a városban, de mi abból csak annyit érzékeltünk, hogy aznap nem jöttek páciensek, így több időm jutott a bent fekvő betegek vizsgálatára. Egy fiatal férfiről, Tóbiásról kiderült, hogy súlyos vesebeteg, csoda, hogy még nem veszítette el az eszméletét, dializálni kéne. Nem tudta megfizetni a kezelést. Esedezett a tekintete, hogy segítsek – én meg ott álltam a kevés megmaradt pénzemmel. Ha azt egyetlen ember hosszú és drága kezelésére ráköltöm, akkor több száz gyógyítható betegtől veszem el a terápia lehetőségét – ezért kénytelen voltam nemet mondani. Ez pénteken történt, és a lelkiismeret-furdalástól alig tudtam aludni. Csókay András főorvos úrnak egy hosszabb e-mailben megírtam, milyen nehéz helyzetbe kerültem: halálra ítéltem egy embert. Ő néhány perc múlva visszaírt, hogy „adjunk neki egy esélyt”, ő nyolcszáz dollárral beszáll. A férjem pedig szombaton és vasárnap otthon indított egy Facebook-kampányt Tóbiás érdekében, amelynek hatására még több pénz összegyűlt.

Az a döntés, hogy hagyok meghalni egy embert, péntek délután még teljesen logikus volt; hétfő reggel nyolc óra, a banki nyitás után azonban, amikor elkezdtek dőlni az SMS-ek a pénzátutalásokról, már egészen más lett a helyzet. Akkor már az lett volna a bűn, ha nemet mondok a kezelésére.

Boldogan újságoltam Izunna atyának, mennyi pénzünk lett, odarohantunk Tóbiáshoz, és elmondtuk neki: „a magyarok pénzt küldtek a kezelésedre”. Azóta mindennap fohászkodik, hogy „Isten áldja meg a magyarokat” – így nyertünk vele egy hathatós szószólót az Istenhez. Még aznap megkapta az első művese-kezelését, aztán sorban a többit a rend szerint. És szinte csodának tekinthető, ami vele történt. Már Kongóban voltam hetekkel később, amikor Csókay főorvos úr érkezett a helyemre, a nigériai kórházba. Ő küldte az üzenetet: „Képzeld, Tóbiás meggyógyult!” Utólag összeállt a kép: Tóbiásnak augusztusban volt egy vakbélműtétje, amely során kapott egy enterococcus-fertőzést, annak lehetett a következménye, hogy leállt a veséje. A kórházban kikezelték a fertőzését, ami egy nagyon csúnya tályogot is okozott, kapott vért is, a veséjét pedig megtámogattuk dialízissel, és mire Csókay doktor odaért, már haza is engedhették a kórházból. Ezek a kegyelmi állapotok nem történhetnének meg, ha nem lépek ki a komfortzónámból, nem merek kockáztatni, csak csinálom a napi rutint – ez nagy tanulság nekem.

 

– Milyen típusú betegségeket kezeltél?
– Naponta körülbelül ötven maláriás, húsz tífuszos esettel találkoztam, és HIV-fertőzöttekkel is mindennap. A HIV-fertőzöttek aránya a lakosságban 6–8 százalék – ez egy százkilencvenmilliós országban hatalmas tömeg!

Ottlétem idején kiáradt a Niger-folyó, és több mint ezer gyerek otthontalanná vált, egy pap segítségnyújtás közben belefulladt a vízbe, nagy dráma volt ez az ott lakóknak. Izunna atya javasolta, hogy települjünk ki közéjük a mozgó laborral. Mivel azon a vidéken az egyetlen nem vályog épület a templom volt, amelyet nem mosott el a víz, abban rendeztük be a rendelőt a már szokott módon. 172 beteget láttam el aznap. Elveszítették az otthonukat, mégis mindenki kedves, hálás, mosolygós volt, mindenki mondta, hogy „Isten áldjon”. Nem panaszkodtak, mert tudták, hogy a panasztól úgyse jön helyre semmi. Láttam, hogy ott senkit se hagytak magára: a hajléktalanná vált időseket és gyerekeket is befogadták a rokonok, ismerősök.

Az életem egyik legszebb napja volt a nigeri áradás utáni rendelés.

– Nehéz körülmények között élnek a nigériai emberek. Mi lehetne számukra a megoldás?
– Mivel nincs társadalombiztosítás, és nem járnak szűrővizsgálatokra, csak akkor jutnak el orvoshoz, amikor már nagyon súlyos állapotban vannak. Egy cukorbetegség például csak akkor derül ki sokszor, amikor már kómába esik az illető vagy le kell vágni a lábát. Azoknak az afrikai országoknak, ahol eddig dolgoztam, az a drámai hiányossága, hogy nincs társadalombiztosításuk, és nem is lehet: csak nagyon kevés embernek van bejelentett munkahelye, számukra túl nagy teher lenne kitermelni az összlakosság számára a biztosítási pénzt. Munkahelyeket viszont csak ott lehet teremteni, ahol fogyasztói társadalom van – ez egy ördögi kör. Csak fizetős lehet tehát az egészségügy, innentől kezdve viszont a betegek szegénysége szab gátat. Ezért az egyetlen segítési lehetőség számomra, ha oda tudom adni nekik ingyen az inzulinjukat, a vérnyomáscsökkentőjüket.

 

– Úgy tudom, a forró égöv közelében élő emberek nem bírják huzamos ideig a fizikai munkát, ez is gátja lehet a gazdasági fejlődésnek.
– Nem egészen így van, pontosabban megvan a magyarázata. Az ő hagyományos helyi időszámításuk négynapos hetet ismer, a napot pedig nem órákra osztják, hanem három napszakra: följött a nap, delel a nap, lement a nap. Ennek megfelelően, ha nyolckor kezdődik egy munka európai időbeosztás szerint, és ő kilenckor érkezik, akkor ő még nem késett el. Tehát nem a munkát nem akarja elvégezni, hanem annak ellenére, hogy megértik a nyugati órabeosztást meg az angol időhatározó kifejezéseket, lélekben még a hagyományaik szerint érzékelik az időt. A másik ok az, hogy amikor ők európai értelemben véve látszólag nem dolgoznak, valójában akkor is munkálkodnak: állandóan csereberélnek, kereskednek egymás között. Azt cserélik ki, amiből feleslegük van. Még éjjel, a sötétben is árulják a kis portékáikat. Földet is művelnek, ezért olyan éhhalált, mint Ugandában, nem láttam Nigériának ezen a vidékén. El tudják tartani magukat, de a fejlődés nagyon lassú.

Majdnem mindennap volt áramszünet. Ezért a hűtőbe tett étel megmaradása is teljesen bizonytalan, így inkább kiosztják a maradékot a szegényeknek.

– Te is úgy látod, hogy nagy előrelépés lenne, ha a fejlett világ segítségével kutakat fúrnának a tiszta ivóvíz érdekében, csatornáznának és javítanák a tisztasági feltételeket?
– Hogyne, az sokkal jobb helyzetet eredményezne, Európában is ezek hatására szűntek meg a járványok. A hitelt nyújtó bankok szerepe is pozitív lehetne, ha valakinek lenne egy kis megtakarított pénze. Amobi barátnőm mesélte, hogy tíz éven át gyűjtött egy használt autóra, mert nincs hitel.

Ugyanígy, ha nincs pénzed terápiára, akkor meghalsz.

– Mások a viszonyok Nigériában, mint Ugandában. És mást tapasztaltál Kongóban is, ahová három itthon töltött hét után továbbutaztál.
– Igen, Afrikának is sokféle arca van, ahogy például Stockholm és Koszovó is Európában van. Húsz nappal a hazaérkezésem után utaztam Kongóba egy másik alapítvány szervezésében, ugyanis egy Magyarországon tanult kongói orvosnak, aki nálam is gyakornokoskodott, segítettem állást teremteni a szülőföldjén. Kinshasába, a 12 milliós fővárosba érkeztünk repülővel, ahol az egész városban nincs vezetékes víz. Egy ablaktalan templomépületben, a földön, matracon aludtam, és kaptam a mosakodáshoz öt liter kétes eredetű vizet. Nem volt áram se. Szereztem egy aggregátort, ám egyszer jött egy nagy eső, és nem tudták időben tető alá vinni, ezért szétégett. Ott egy ember naponta kétszer eszik csak, ez számukra a természetes, ha nem éhezik. Kopogott a szemem, de csak tartós kenyeret és kockasajtot tudtak nekem szerezni, azt ettem napokig. Engem azonban nemcsak a nyomor, hanem az agresszió is megviselt. Ott láttam át igazán, hogy milyen jó helyzetben dolgozhattam Nigériában, egy katolikus kórházban, az egyház védelme alatt, hittel és tudással rendelkező emberek között. Kongóban majdnem minden kilométer megtétele után megállított egy rendőr, igazoltatás címén. Máig se értem, mit akartak ezzel a megfélemlítéssel elérni. Meg voltam szeppenve: én gyógyítani jöttem ingyen, mit akarnak tőlem? Idealista misszionáriusként érkeztem, de ezt el kellett felejtenem.

 

– Nem is tudtál gyógyítani?
– Dehogynem, ott is sikerült megvalósítani ugyanolyan kihelyezett vizsgálatokat, amilyeneket Nigériában már bejárattunk – még egy kis faluban, az angolai határ közelében is –, de csak többszörös nehézségek árán. Hogyan sterilizálsz egy eszközt, ha nincs is víz?

Jártunk lepratelepen, ott találkoztam a legaranyosabb emberekkel.

Sajnos a gyógyult leprásokat sem engedik vissza a társadalomba, ott kell maradniuk egész életükben, mert félnek a többiek, az egészségesek az átoktól. Egyszer behoztak egy férfit szétszabdalt arccal a kórházba: elrabolták tőle a zöldségét, közben majdnem megölték. Egy hónapja házasodott, gyereket várt a felesége. Az erőszakos megnyilvánulások jeleit érzelmileg nagyon nehezen bírtam, ráadásul a fizikai erőnlétem fenntartása is szó szerint mindennapos küzdelem volt. Tisztelem azokat a misszionáriusokat, akik vállalják ezeket a körülményeket, de bennem megérlelődött a döntés, hogy a nigériai Borromeo Szent Károly Kórház lesz az afrikai misszióm bázisa. A szabadságomat áldozom erre, nekem fontos a támogató és istenhívő érzelmi háttér.

– Ilyen nagy a jelentősége az elfogadó lelkületnek a segítségnyújtáskor?
– Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos a fogadóképesség: hiába adsz valamit, ha nem értékelik, akkor nem is tudják igazán elfogadni. Az is nagy érték számomra, hogy Onitshában a Katolikus Egyház védelme alatt álltam. Maga a környezet is pozitívan átformált. Minden reggel 6-tól 7-ig mise volt a kórház kápolnájában, ez hozzátartozott a körülbelül kétszáz dolgozó napirendjéhez, utána reggeli, aztán ment mindenki dolgozni.

Lenyűgözött az a hitből fakadó természetesség is, ahogy az elmúláshoz viszonyultak a helybéliek.

Egy haldokló harmincas nő az AIDS-esek részlegében feküdt. Körülbelül öt méterre tőle, kint, a kórház udvarán terhestorna folyt, ahol afrikai tánccal edzették magukat a kismamák. Senkit nem zavart ez a kettősség: tudják, hogy a születés és a halál az élet rendje. Keresztény hitükből is következik, hogy a halál nem akkora dráma számukra, mint nekünk.

 

– Nem egyszerűen csak érzéketlenség ez?
– Nem, azt inkább Kongóban tapasztaltam. Ennek a vidéknek a lakói nagyon mély hitben élnek. Részt vettem egy temetésen, ahol vidáman allelujáztak. Kérdeztem: „Hát ti minek örültök?” „Hogy felment a mennybe.”

Nigériában egyszerre láttam a mennyországot és a poklot: a mennyországot azért, mert nagyon erős hitük van, a poklot, mert láttam a gazdasági nyomorúságot. Nekünk van anyagi jólétünk, de nincs elég hitünk. Ezért oda kell vinnünk a jólétet, és ide, haza kell hoznunk a hitet – így kölcsönösen jól járunk egymással.

Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka következő afrikai belgyógyászati misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „belgyógyász”
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Csókay András következő afrikai idegsebészeti misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „idegsebész”
Felveheti Fodor Rékával a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.