Az introvertáltak másnapossága

Marti Olsen Laney „The Introvert Advantage” című könyvében leírja, hogy ha az introvertált ember nem kapja meg a szükséges magány-adagját, az olyan fizikai tüneteket okozhat, mint az alvás- és evészavarok, fejfájás, visszatérő légúti megbetegedések, hátfájás, szorongás, hányinger, döntésképtelenség. Nagyon hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki nagyon keveset alszik. A társadon úgy tudod leginkább észrevenni, ha társas együttlétből túltöltekezett, hogy elmaradnak az elvárható érzelmi reakciói, olyan, mintha oda sem figyelne. Tekintete kissé üveges, és nehezen fejezi ki magát, motyog. Ráadásul azt sem tudja megmondani, hogy pirítóst kér-e vagy inkább zabkását. Látni olyanokat is, akik nagy társaságban idővel védekező testhelyzetet vesznek fel, végül arcukat a tenyerükbe temetik, mintha máris fejfájással küzdenének. Jellemző még az egyre erősebb türelmetlenség, a menekülési vágy, ami akár udvariatlansághoz is vezethet.

Laney szerint korunk az extrovertált embereknek kedvez, ezért fontos az introvertált személyiségtípust bemutatni, az értékeire odafigyelni. Az introvertált ember nem rosszabbul szocializálódott, kevésbé menő, hanem másképp van összerakva, születésétől fogva más adottságokkal bír. A figyelme befelé irányul, inkább elemző típus, és érzékenyebb a külvilág ingereire, hangra, fényre, nonverbális információkra.

Megfigyelték, hogy más folyamatok zajlanak az introvertált és extrovertált ember agyában, de ehhez nem értek, és azt gondolom, hogy nem ez a döntő érv, hiszen a viselkedés, érzelem kémiai lenyomata nem biztos, hogy oka is a jelenségnek. Mindenesetre a különbség valamiképpen mérhető, ha ez valakit megnyugtat.

Azt gondolom, nem is érdemes még az introvertált jelzőbe sem kapaszkodni, hiszen a legtöbben kevert típusok vagyunk. Lehet valaki nyitott, gondolatait könnyen és szívesen megosztó ember, aki beleveti magát a társaságba, de ugyanez az ember talán egy napig nem veszi fel a telefont, és félhomályban a plafont bámulja.

A lényeg, hogy miért teszi ezt.

Ha semmi probléma nem áll a háttérben, csak telítettségről van szó, akkor az introvertáltak másnapossága áll fenn, ami egy kis egyedülléttől elmúlik. Nem minőségi, csak mennyiségi kérdés.

A túlingerlés következtében az ilyen ember lefagy, mint egy számítógép. Mint amikor az érintőképernyő nem tudja feldolgozni a sok tapizást, és eltűnik a kurzor.

Nincs mit tenni, várni kell.

Shawna Courter nem véletlenül a karácsonyi vendégeskedést hozza fel példaként, amikor az introvertáltak másnaposságáról beszél. Nekem is most tűnt fel, hogy tavaly karácsonykor ugyanebben az ütemben tapasztaltam a tüneteket.

Az első hullám a karácsonyi készületek vége felé érkezik. Karácsony előtt ugyanis valahogy többet, többféle emberrel kell például telefonon is egyeztetni. Ha gyerekeink vannak, akkor rengeteg szülőtárssal, tanárral, nevelővel és edzővel fogunk találkozni az osztálykarácsonyon, zeneiskolában, stb, és mint egy kaleidoszkóp, emberi történetek fényes töredékei vesznek körül. Én nagyon élvezem ezt, tényleg. De nehezen engedem át magamon, sokáig velem maradnak, és kitöltik a belső terem.

Ha minden jól megy, szentestére megérkezik a megnyugvás, más por tapad a cipőnkre, aranyosabb, puhább. És akkor következik a második hullám: pár napba összegereblyéződik az egész rokonság, egy instant háromkötetes családregényt látunk, ahol minden szereplő egyszerre lép színre, és minden ember egy történet, aminek a cselekményszála rajtam is keresztülmegy. Csoda-e, ha Újévre egy telefoncsörgés olyan fenyegető, mint ha az agyamban harangoznának? Közben az üzenetek, e-mailek, hívások és kérdések úgy potyognak egymásra, mint a „tetrisz” nevű játékban a formák, amiket senki nem rendez el.

Ekkorra egyetlen parancs születik meg belül: „Elbújni, nem látszani!”