A németalföldi uralkodó, Orániai Vilmos volt az utolsó hadvezér, aki fegyverrel meg tudta hódítani a brit szigeteket. Miután megszilárdította hatalmát Angliában, meggyűlt a baja a vad és lázadó skót klánokkal. Azt követelte tőlük, hogy esküdjenek neki hűséget, és súlyos következményekkel fenyegette azokat, akik ellenkeznek. Az egyik legnagyobb és legerősebb klán, a MacDonaldok vonakodtak alávetni magukat az uralmának, ezért Vilmos a rivális Campbell-klán segítségével büntetőhadjáratot indított ellenük. A hírhedt glencoe-i mészárlás során brutálisan meggyilkoltak szinte minden férfit és fiúgyereket, akinek köze volt a MacDonaldokhoz. Nagyon kevesen tudtak elmenekülni, de egyikük megmentette a klán zászlaját, és bevette magát a skót felföld hegyei közé. Erről a hőstettéről el is nevezték Bannermannek.

Másfél évszázaddal később, 1854-ben a leszármazottai elhagyták az őseik földjét, és kivándoroltak Amerikába. Az élelmes kereskedő, Francis Bannerman, mégpedig ezen a néven az ötödik, New Yorkban üzletelt, stílusos módon lobogókkal, kötelekkel és más, jól eladható cikkekkel, amelyeket az amerikai haditengerészet aukcióin vásárolt föl. Fia, VI. Francis Bannerman már tizennégy éves korában óriási tehetségnek bizonyult. Tévedhetetlenül meglátta az éppen befejeződött amerikai polgárháborúban rejlő lehetőségeket, és elérte, hogy a családja elképesztő mennyiségű szükségtelenné vált hadianyagot vásárolt meg a kormánytól. A fiúcska rájött, hogy ezekben a termékekben nem csak a fémhulladékot kell látni, mert sokkal komolyabb értéket képviselnek.

Árulták a fölöslegessé vált hadifelszereléseket mindenkinek, aki csak jelentkezett: békeidőben gyűjtőknek, háborúban a hadseregnek. A felnőttek világába hamar beilleszkedő Frank Bannerman megnősült, három fia született, miközben egy-két évtized alatt a világ legnagyobb hadianyag-kereskedőjévé vált. Korabeli leírások szerint a brooklyni főhadiszállásukon többféle hadianyag volt felhalmozva, mint a világ bármelyik hadtörténeti múzeumában. Árultak lőszert, robbanóanyagokat és szuronyokat, hátizsákokat, nyergeket, hevedereket, egyenruhákat, sátrakat – mindent, ami a háborúskodással kapcsolatban volt. Az 1880-as évektől kezdve kiadott árukatalógusa egészen az 1960-as évekig megjelent, és a világ összes gyűjtője a csodájára járt. Aki ügyes vagy szerencsés volt, ládaszámra vásárolhatott érintetlen, bontatlan polgárháborús relikviákat is. A ma Amerikában kiállított muzeális értékű ágyúk legalább fele innen származik.

Kép: Profimedia - Red Dot

Miután Frank az 1898-as amerikai–spanyol háború és az 1904-1905-ös orosz–japán háború maradék hadianyagainak kilencven százalékát megvásárolta, nemcsak mérhetetlenül meggazdagodott, hanem az óriási mennyiségű árut is el kellett helyeznie valahol. Fia javaslatára a Hudson folyón található Pollopel-szigetet nézte ki erre a célra. 1900-ban meg is vásárolta, és elhatározta, hogy azt az irdatlan mennyiségű terméket egy igazán rendkívüli épületegyüttesben fogja elhelyezni. Pontos elgondolásai voltak minden részletéről, semmit nem is volt hajlandó rábízni másra. Mérnöki vagy építészi képzettség nélkül papírra vetette a terveket.

Amikor felépültek az épületek, egy középkori skót vár emelkedett a folyó fölé, pontosabban annak egyéni, eklektikus és szeszélyes változata. Építésénél a történelmi hűség nem sok szerepet játszott, az érzelmek annál inkább. Mindenhol ötletszerű díszítések, domborművek, történelmi és bibliai jelenetek sorakoztak. A vonalak girbegurbák, a sarkok kiszámíthatatlanul egyenetlenek voltak. Ebben a valószínűtlen világban helyezte el Frank Bannerman Amerika egyik legnagyobb fegyver- és robbanóanyag-arzenálját, George Washington egyik asztalát, William Perry északi-sarki expedíciójának felszerelését, számos történelmi és háborús relikviát, valamint a családja régi emlékeit.

Bár Bannerman 1918-ban meghalt, gyermekei és unokái egészen az 1970-es évekig tovább folytatták a kereskedelmet. A szigetet a rajta álló várral együtt 1967-ben eladták New York államnak. Az eladható árut persze magukkal vitték. Az értékes relikviákat a Smithonian Intézet kapta meg, bár állítólag néhány családi emlék ottfelejtődött a romos falak között. Az új tulajdonos eleinte kalandparkot akart berendezni a Pollopel-szigeten, de az épületegyüttes 1968-ban leégett. Azóta a területet nem lehet látogatni, mert a megrongálódott, ráadásul kontár módon épített falak és tetők életveszélyes állapotban vannak. Az uralmat a kígyók és a kullancsok vették át. New York állam tervei között persze szerepel a komplexum helyreállítása és megnyitása, de az érdeklődőknek egyelőre be kell érniük a romantikus fényképekkel.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nekem jólesik látni, hogy megjelenik a családalapítás is témaként a médiában, amely a tökéletes testű fürdőruha-modellek és a luxus lakóparkok arcunkba nyomásával divatot és trendi életmódot diktál. Bálint Ágnes „Szeleburdi család” című ifjúsági regénye jutott eszembe, ahol a háromgyerekes család ugyan nem gazdag, hónap végére már sosem marad pénzük, mégis jól érzik magukat a bőrükben. A szomszéd kislányt – akinek testvére nincs, viszont a szülei mindentől óvják – sajnálják, ő meg irigyli őket a sok kalandért, amiket a szülei tárgyi ajándékokkal próbálnak kompenzálni.

Bálint Ágnes talán tapintatlan lett volna? Azt üzente volna ezzel a regénnyel, hogy minden gyermektelen és egygyermekes házaspár megvetendő, kizárólag a nagycsaládosokat lehet méltányolni? Nem gondolt a gyermektelenek és egykék lelkivilágára? Píszí ő? És egyáltalán: píszí dolog sok gyerekkel felhőtlenül nevetni nyilvános helyen? Nem bánthatunk meg ezzel valakit, akinek „máshogy alakult az élete”?

Írásmódjuk alapján határozottan képzettnek tűnnek azok a véleményformálók, akik a családalapítás melletti kampányokról időről időre „szálljatok ki a méhemből” stílusú cikkekben értekeznek, szóval bizonyára tisztában vannak azokkal a kutatási eredményekkel, amelyek alátámasztják, hogy a jó házasság és a jó család egészségvédő hatással bírnak.

Bizonyára tudják, hogy az első hónapok anya-csecsemő kapcsolatának mintázata beleég a gyermekbe, ez lesz a kötődési mintája (tehát minél több jó minta lesz, annál jobbá válik a világ). Bizonyára tudnak arról is, hogy a gyerek a család tünete (tehát minél több jó család lesz, annál kiegyensúlyozottabb lesz a következő nemzedék), hogy a szülőség speciális önismereti útra invitál és sokféle képességgel gazdagít (minél jobban sikerül, ismét csak annál jobb lesz a világ), hogy a testvérekkel való kapcsolat segít az érzelmi intelligencia és a szociális készségek fejlődésében, és még sorolhatnám. Nem sorolom, mert tényleg tutira tudják ezeket.

De akkor miért ágálnak a családalapításra, gyermekvállalásra biztató reklámok ellen?

Azt értem, hogy eszükbe jut asszonyveréstől mélyszegénységen, hanyatló közoktatáson, megfizethetetlen magánbölcsődéken át a gyermekek verbális bántalmazásáig gyakorlatilag a családi élet minden nehézsége és torzulása. Senki nem ígért örök életet ezzel a kampánnyal, de még csak gondtalan hétköznapokat se. Tudjuk, mennyi baj lehet egy családdal, ha diszfunkcionális. Ha pedig jól működik – akárcsak a házasság –, akkor a világ legjobb intézménye: semmivel nem pótolható érzelmi biztonságot ad tagjainak a hétköznapok viharai és tragédiái közepette. Mert nem tudhatjuk pontosan, melyik családban éppen milyen megpróbáltatás nyomaszt – miközben a máshogy kiteljesedők (akiknek „máshogy alakult az élete”) szárnyalnak, és fel sem merül ilyen vihar vagy tragédia az életükben. Vagy ők se mindig szárnyalnak? Mindenféle életállapotú embernek lehetnek nehézségei, de ettől még igaz, amit a jól működő családokról tudunk.

Apukája elmélyülten nézi. Könyöke a térdén, öklén az álla. Figyel.

Jancsi hajára szilárdul a sár. Ez nagyon zavarja apát.

– Ne nyúlj a hajadhoz fiam! – dörgi szigorúan, majd valamivel lágyabban teszi hozzá, hogy Jancsi érezze, ki az úr a házban:

– Mit szól majd anya?

Jancsit most nem érdekli a családi rangsor, csak az alagút, amely lassan elér a Föld középpontja felé.

– Hallod? Ha megint sarazod a hajad, meg kell mosni!

Jancsi valószínűleg nem kedveli a tisztálkodás eme formáját, ám még ez a rémes jövőkép sem rettenti el a fontos munkától. Vállig érő kunkori fürtjei, füle, nyaka is maszatos.

Apa már nem türelmes.

– Olyan vagy már, mint egy malac! Menjünk haza mosdani! Ha anya meglát, baj lesz!

Jancsi duzzogva áll fel, lapátját mérgesen csapja le. Tenyerét nadrágjába törli, és követi apját.

A játszótér népe integetéssel és elszomorodó ábrázattal biztosítja mély együttérzéséről.

Alig múlik el egy óra, apa és fia ismét megjelenik. Nehezen gyűrjük vissza a kikívánkozó nevetést, melyet Jancsi új frizurája vált ki belőlünk, el kell fordulnunk, ugyanakkor pillantásaink szánakozók. Mindenki óvatos, nehogy megbántódjon a kisgyermek.

Apa nagy büszkeséggel ül le a padra, arcán eddig soha nem látott elégedett mosoly ül. Ahogy kardigánját kigombolja, diadalmasan néz szét. A gyerek rohan vissza a homokozóba megkezdett munkájához.

Ebből arra következtetünk, hogy Jancsinak fogalma sincs arról, milyen botrányosan rossz fodrász az apja. Buksiján váltakoznak a pamacsok, piheszigetek, hosszabb és rövidebb fürtök. Jancsi egy tojásból frissen kibújt kiscsirkére emlékeztet. A homokozóban játszó többi gyereket nem izgatja Jancsi különös frizurája, a játék folytatódik.

Apa döbbent figyelmünket kihasználva előadásba kezd:

– A nejemnek van egy jó éles szabóollója. Jancsi szépen ült a hokedlin, és én matematikai pontossággal, mindenütt a fejétől ugyanolyan távolságra vágtam a haját. Így a koponyától számítva mindenütt ugyanannyi centiméter hosszú a haja. Színtiszta matematika az egész.

Mindenki a fal felé tekintget, vagy a homokozó irányába, keresgéljük a szavakat, mondatokat.

Magyarázatra már nincs idő, hazaér Jancsi anyukája.

– Mátyás! HOGY NÉZ KI A GYEREK??

Apa megismétli a matematikai módszerrel történt hajformázást. Előadása alatt anya a szemét behunyva nagy adag levegőt szív be, majd hirtelen tör ki, mint egy vulkán:

– Ez borzalmas, mi lesz, ha csúfolják?

Apuka nem érti. Mi a gond? Szövetségeseket keresve néz végig rajtunk.

– Meddig van nyitva a fodrász? – kérdezi anya idegesen, majd a gyereket maga után rántva elrohan.

Jancsi frizurája menthetetlen, a fodrász a teljes lekopasztást javasolja.

– Tiszta szerencse, hogy fiúcska, így nem olyan vészes – próbálkozik egy bátortalan vigasszal. Anyuka egykoron fürtös kis angyalkája bánatosan lóbálja lábát a magas széken. Nagy barna szeme anyja nyugtalan lépteit figyeli a tükörben.

A hajigazítás után némán sétálnak haza.

Anyuka hétfőn reggel az oviban egy kicsi sapkát csúsztat az óvónéni kezébe. Ha Jancsi nagyon szenvedne, engedjék már meg, hogy felvegye…

– Minden rendben lesz! – simítja meg az óvónéni anya karját.

Anya lelke mégis csupa zavar, kisfiát hosszas ölelés és simogatás után hagyja az oviban. A nap folyamán minden gondolata Jancsi körül jár, mit szólnak a hajához-fejéhez a gyerekek, csúfolják-e, esetleg egy sarokban sírdogál? Olyan kis félénk.

Jancsiért ebéd után apja érkezik. A kisfiú szinte repül hozzá, karjával szorosan öleli a nyakát. Apa sokáig simogatja fia fejecskéjét. Végül felkészülve minden rosszra megkérdezi:

– Milyen napod volt, Jancsi? Mit mesélünk anyának?

– Apa, SZERETLEK, tök jó, hogy levágtad a hajam! Mindenki engem sajnált, az összes lány az én fejemet simogatta!

Apa döbbent tekintetét elkapja az óvónéni. Összemosolyognak. Varázserő. A megmagyarázhatatlan apai varázserő.

Ajándék a zenélés. Nem tudom, mikor, kitől és miért kaptam ezt a szeretetet, nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor elsős-másodikos koromban magamtól jelentkeztem, hogy csellót akarok tanulni, illetve biztos előbb, ha így döntöttem, de ez volt az első érzékelhető jele. Nem szülői nyomás kergetett, sőt, részükről inkább kétségek fogalmazódtak meg a hallásomat illetően, én magam akartam zenélni, fogalmam sincs, miért.

Négy évig türelmesen cipeltem a csellót, amely akkor még csaknem akkora volt, mint én, hurcoltam a városon át (ebben az időszakban még nem a szülők szállították a gyerekeket a különórákra).

Emlékszem, egyszer ottfelejtettem a boltban reggelivásárlás után, és apámmal rémülten kerestük egész délután, amikor hiányozni kezdett, mert az ára igencsak megterhelte volna a családi kasszát…

Tanultam szolfézst, amiből annyi megmaradt, hogy a mai napig ki tudom olvasni a kottából az egyes hangokat, felismerem a keresztet és a bét a sor elején, tudom, mit jelent egy zászlócska vagy két összekötött hangjegy, így a jelentésüket meg tudom fejteni.

Ajándék a zenélés. Bár tenni kell érte, ezt most megint érzem, amikor már fél órája próbálom a nagy nehezen kiolvasott hangokat lejátszani, előbb az egyik, majd a másik kézzel, aztán együtt, lehetőleg tartva az előírt ritmust is – és közben érzem, hogy fogy a türelmem, mert még mindig nem tudom úgy lejátszani a darabot, ahogy szeretném. Közben a gondolatban körülöttem táncoló emberekre nézek mosolyogva, mert az én muzsikámra lejtenek a párok, néhányan pedig elandalodva nézik, ahogy könnyedén futkároznak az ujjaim a billentyűkön. Na jó, még nem tartok egészen itt, sőt, ha valós helyzetjelentést akarok adni, akkor a kétoldalas – tehát rövidnek számító – kotta első sorának az egyharmadáig szólalnak még csak meg a hangok, de már így is érezni, mi lesz belőle egyszer. Talán. Ha kitart a türelmem.

Ajándék a zenélés. Csodás dolog, amikor megszólal a kezem alatt egy hangszer, amikor a gitár húrjai együtt, harmóniában szólnak, vagy amikor a furulya visító hangja egyszer csak átvált, és végre valami olyan dallam szólal meg, amilyet elképzeltem. És ha egyszer sikerült, attól kezdve minden furulyára emlékeztető hangszert meg tudok szólaltatni, ami örömet okoz, sikerélményt. Mindig büszkeséggel tölt el az, hogy ha hallok egy dallamot, akkor azt le is tudom játszani, akár a szájharmonikámon, akár furulyán, gitáron, zongorán, nem is kell a kotta, sőt, legtöbbször az csak zavar.

Kép: Flickr / Pablo

Ajándék a zenélés. A szeretetét a gyerekeimnek is átadhatom, és tudom jól, egyszer majd nagyon sokat jelent ez nekik is, a hangszereket megkedvelik talán.

11 és 12 éves fiaim például teljesen maguktól, tavaly egy fél év alatt megtanulták zongorán eljátszani a Für Elise-t, csak úgy. És egész élvezhetően, ha mondhatom így, elfogultság nélkül.

 Pedig csak az egyikük járt korábban zongorára, és bár a tanára nagyon jó volt, akkor mégsem tartott ki a szorgalma. De egyszer csak leültek, és elkezdtek együtt zenélni.

Amatőr vagyok a zenélésben, jól tudom, és persze titkos vágyam, hogy egyszer majd úgy szólaljon meg a kezem alatt valamelyik hangszer, ahogy a profik szólaltatják meg. De így is van hálás hallgatóságom: a gyerekeim, akik megszerették, amikor elalvás előtt ülök mellettük az ágyon és addig játszom az éppen aktuális kedvenc hangszeren, amíg meg nem unom, és úgy alszanak el a fülük mellett szóló furulyával, mintha a legszebb, leglágyabb altatót dünnyögném a fülükbe. Még akkor is békésen el tudtak aludni, amikor klarinétozni próbáltam egy barátom hangszerén, és megszólalt ez a gyönyörű, de erős hanú hangszer. A gyerekek békésen szuszogtak mellette, ám a szomszéd udvarias telefonhívása végett vetett a klarinétozásnak: megkért, hogy ne éjfél után gyakoroljak, mert náluk mindenki kiugrott az ágyból, pedig száz méter választja el a két házat egymástól. Ezzel véget is ért a klarinétkarrierem, mert nappal ritkán van időm zenélni.

Ajándék a zenélés. A zene jó hatással van a lelkünkre és a testünkre is, ezt számos tanulmány, kutatás igazolta már. Javítja a kognitív képességeket, komoly segítséget jelenthet egyes terápiákban is. De kutatások nélkül is tapasztaltuk már mind, milyen hatással van ránk egy szép, hangulatos zene – kinek-kinek az ízlése szerint.

Ne féljünk felnőtt fejjel sem próbálkozni a zenéléssel! Nem tudom, létezik-e teljesen botfülű ember, én nem akarom elhinni, hogy van ilyen.

Csak gyakorolni kell, igaz, azt sokat, de egy egyszerű furulya igazán olcsón beszerezhető, és a befektetett munka utáni sikerélmény garantált. Ha pedig egyáltalán nem hiszünk magunkban, akkor legalább üljünk le, és hallgassunk zenét. Sokszor! Ne csak a háttérben – bár az is nagyon jó –, hanem magáért a zenehallgatás élményéért, és azt hallgassuk, ami tetszik, amit élvezünk, ami elringat, elvarázsol.

Hagyjuk, hogy a zene minél többször elragadjon és elvigyen magával oda, ahova csak a dalamok hullámain hajózhatunk el.

 Az átlagos középkategóriás e-autók nagyjából 120–130 kilométert bírnak egy szusszal, utána tölteni kell őket. Ez a távolság azt jelenti, hogy aki maximális töltöttséggel elindul mondjuk a fővárosi agglomerációból a budapesti munkahelyére, az ilyen járművel nyugodtan ingázhat úgy is, hogy azt csak otthon tölti.

Aki nemcsak a városban használja autóját, hanem messzebbre utazik, annak viszont már figyelnie kell, tud-e valahol kényelmesen tölteni.

A nyilvános töltőhelyek közterületen találhatók, ingyenesen használhatók, a műveletre viszont időt kell szánni. Persze nem feltétlen sokat: a gyorstöltők teljesítménye 8–22 kW, töltési idejük pedig típustól függően 1,5–4,5 óra. A villámtöltők még erősebbek, teljesítményük 45 kW feletti, elérheti a 120 vagy a 150 kW-t is. Ezek a superchargerek a Magyarországon forgalomban lévő elektromos járművek akkumulátorait 15–30 perc alatt föltöltik 80 százalékosra, viszont azt követően a töltési sebesség lassul. 

Annak, aki rendszeresen otthon tölti az autóját, célszerű olyan töltőkészüléket is felszereltetnie, amelyet kifejezetten erre a célra fejlesztettek ki. Az otthoni töltővel az autók akkupakkja 8-12 óra alatt töltődik fel teljesen, így éjszaka egyszerűen és észrevétlenül föltölthető.

Töltési kérdések 

A járművek töltőállomásokon való feltöltési ideje több tényezőtől is függ. Ilyen például az, hogy mekkora a töltőpont által leadható maximális teljesítmény. Emellett a töltési idő függ attól is, hogy milyen típusú és teljesítményű invertert használnak.

Akinek a gyorsabb töltés a legfontosabb szempont, annak célszerű eleve nagyobb inverterrel rendelnie az elektromos autót. 

Számít az is, hogy milyen csatlakozójú töltőkábelek állnak rendelkezésre. Az egyes töltőtípusok legfontosabb ismérve az, hogy mekkora teljesítménnyel rendelkeznek, vagyis, hogy mekkora villamos teljesítményt tudnak átadni a töltőkábelen keresztül az e-autó akkumulátorába. Ezek alapján jelenleg a töltők három fő csoportját különböztetik meg. Ezek közül a Type2 névre keresztelt váltóáramú töltőt használják a leggyakrabban. Ez nemcsak a hazai helyzetre igaz, hanem egész Európára: a váltóáramú töltők közül mindenhol ezt látni a leggyakrabban. Emellett előfordul még a Combo2 néven emlegetett CCS töltő, ami szintén váltóáramú (ez a hivatalos uniós szabvány), de gyakran találkozhatunk CHAdeMO töltőkkel is. Utóbbi egy japán szabvány szerinti egyenáramú töltő, ami Franciaországban és Magyarországon is elterjedt. Az elektromos autókhoz általában gyári tartozékként is jár töltő, de külön is vásárolható. 

Töltőhelyek nőnek ki a földből 

Az európai elektromos töltőállomások száma egyre növekszik, de mennyiségük között hatalmasak a különbségek, nem csupán az egyes országok lélekszámából és nagyságából adódóan. A legtöbb töltőállomás és töltőpont például Németországban van, ahol előbbiből 11 877, utóbbiból 29 047 áll rendelkezésre (az ország területe 357 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma pedig közel 83 millió). A második viszont Hollandia, ahol a töltőállomások száma 7 789, töltőpontból pedig 566 érhető el (az ország területe 41 ezer négyzetkilométer, népessége 17 millió). Az Egyesült Királyságban a töltőállomások száma picivel alacsonyabb (7 027 ilyen állomást lehet használni), és töltőpontokból sem áll rendelkezésre annyival több (ilyenből 17 744 érhető el), mint amennyivel nagyobb az ország (a 66 milliós állam területe 242 ezer négyzetkilométer). Hazánkban egyelőre nincs túl sok töltőhely, de a rendszer már épül:

az e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft. által telepített töltőpontok száma 2018-ban elérte a 200 darabot, a projekt végére, idén májusban pedig már 320 fölött lesznek.

Az egyes országok töltőállomásainak és töltőpont­jainak száma táblázatunkból jól látszik, az értel­mezhe­tő­ség kedvéért arányítottuk őket az országok területéhez és népességszámához is. Persze az összehasonlíthatóság így sem teljes, hiszen például a hatalmas Norvégiának csak kis területén élnek, így a mérethez való arányosítás ebben az esetben csalóka. A lakosságszámhoz való viszont nagyon beszédes, mutatja, hogy az ország mindenkinél jobban áll a villanyautózással. Náluk az ilyen járművek aránya olyan gyorsan nő, hogy azt alig tudják követni a nyilvános töltőhelyek. Tavaly nyáron Norvégia nagy pártjai megegyeztek arról is: tíz év alatt kisöprik az országból a benzines és a dízeles járműveket. A vállalás nem irreális: az országban mostanság újonnan regisztrált járművek 35 százaléka részben vagy teljesen elektromos. A fővárosban, Oslóban ez az arány még magasabb, mintegy 40 százalékos. Ott már végképp egymást érik a töltőállomások.   

Tématámogatás. Készült az e-Mobi Elektromobilitás Nonprofit Kft. támogatásával.

Magyarország mellett a szomszédos országokból is érkeztek jelölések a Twickel György által 2016-ban alapított Jószolgálat-díjra. Az elismerés célja, hogy a figyelem középpontjába helyezze a szociális életpályán dolgozó hivatásos egyének, szervezetek, valamint a mindennapi önkéntes jótevők és civil közösségek áldozatos munkáját. A jelölteket öt kategóriában díjazzák majd, az önkéntes kategóriákról közönségszavazás indult január 21-én. A Jószolgálat-díj szakmai zsűrije, akik a magyarországi 7 nagy segélyszervezet képviselőiből állnak, két segítő önkéntest és két civil közösségi kezdeményezést választott ki, akik közül online szavazással dől el, hogy ki kapja a 2019-es közönségdíjat.

Szavazni a két egyéni jelöltről és a két közösségről külön-külön lehet. Mindkét önkéntes egyéni jelölt saját kistelepülésén dolgozik évek óta, hogy segítse az ott élőket. Az önkéntesen végzett szociális munka egyéni jelöltjei: Butor Józsefné, a darányi Nyugdíjas Egyesület vezetője. A másik jelölt ebben a kategóriában Elekné Román Katalin, a Kerecsendi Római Katolikus Egyházközség világi elnöke, akinek a neve valóságos fogalom a faluban.

A szavazásra felterjesztett közösségek közül az egyik súlyos és halmozottan sérült gyerekeknek hozta létre a Völgyzugolyház Alapítványt, a másik jelölt az UCCU Alapítvány, akik olyan programokat valósítanak meg, amely segítik a roma és nem roma fiatalok közötti párbeszéd megteremtését, csökkentve a cigánysággal kapcsolatos előítéleteket és tévhiteket.

A Jószolgálat-díj idei önkénteseinek bemutatását elolvashatja és szavazatát leadhatja január 31. éjfélig.

Az év önkéntesének járó elismerésről február 1-jén hirdetnek eredményt a díj Facebook-oldalán.

– Nehezen sikerült időpontot egyeztetnünk, s most is munka közben értem el, úgy látom, hogy nagyon elfoglalt. Anya, feleség, van egy szakmai élete s egy rendkívül sikeres sportpályafutása is, viszont mindenhol jelen lenni sok időt és energiát igénylő feladat. Hogyan tudja összeegyeztetni a szerepeit?
– Nehéz ennyi mindent összeegyeztetni, de egyáltalán nem megoldhatatlan. Persze csak úgy működik, ha az ember napjai percre pontosan be vannak osztva, sodródni nem lehet az eseményekkel. Mindig megtervezem, hogy mikor és mit csinálok… Most is ebédidőben beszélgetünk, munka után, amikor még nem kell mennem a gyerekekért. A futás ebből a szempontból megkönnyíti a szervezést, hiszen ez nem olyan sport, ami miatt igazodni kell egy uszoda vagy egy terem nyitvatartási idejéhez. Egyébként az edzések rendet tesznek a mindennapokban is.

– Ezt hogy érti?
– Minden évben vannak edzésmentes heteim – amelyeket egyébként mindig várok is –, ám amikor elérkezik ez az időszak, és nincsenek fix programjaim az edzések helyett, szinte az egész életem szétcsúszik. Alig várom, hogy újra rend legyen.

– A futás milyen dolgokra tanította meg, amelyeket az élete más részeire is alkalmazhat?

– Azt tanultam meg, hogy az életben nincsenek megoldhatatlan helyzetek, és ez a felfogás megjelenik a mindennapjaimban is.

Megesik, hogy korán kell ahhoz fölkelni, hogy megtehessem azt, amit szeretnék; előfordul, hogy extrém időpontokban van egy-egy edzés, de mindent meg lehet oldani. Nincs olyan nehézség, amiből nem lehet kimászni. A nehéz helyzetekhez a versenyeken és a mindennapokban is úgy állok hozzá, mint egy megoldandó feladathoz: „csinálom, mert később megint jobb lesz”.

– Tavaly több mint 6300 kilométert futott, és extrém edzéshelyzeteket is említett. Viszont mindannyian emberek vagyunk: előfordult-e már, hogy amikor hajnalban csörgött az óra, inkább lenyomta volna, hogy aludhasson még az erdei futás helyett?
– Előfordul ilyesmi, de nem teszem meg, legfeljebb gondolok rá. Ez persze erős motiváció nélkül nem menne. A nagy célok – amelyek miatt érdemes extrém „áldozatokat” is hozni – megkönnyítik a dolgomat.

Kép: Lubics Szilvia 

Számomra nagyon fontos, hogy mindig találjak olyan versenyt, amelybe rettentően beleszeretek.

Ha ez megvan, akkor az edzéseim, a futásaim, az erősítéseim csak arról szólnak, hogy elérjem az adott célt. Ez a hozzáállás a kezdetektől fogva megvolt, a motiváció és az extremitás pedig egyre csak nőtt. Persze adhat egy jó és inspiráló célt tíz kilométer vagy egy félmaraton lefutása is.

– Most a motivációs előadót kérdezem, aki példakép is a hallgatósága számára: melyek azok a leggyakrabban előforduló kérdések, gondolatok, amelyekkel Önhöz fordulnak?
– Az a gondolkodásmód, céltudatosság vagy problémamegoldó képesség, amit egy-egy versenyen vagy a felkészülés során elő kell venni, nemcsak egy sportoló, hanem bárki esetében értelmezhető, aki halad egy cél felé. Bízom abban, hogy az én gondolkodásmódom segít másoknak is. A közönség a leggyakrabban arra kíváncsi, hogy hogyan telik egy napom. Leginkább cégekhez megyek előadásokat tartani, ahol legtöbbször családos emberek hallgatnak meg, akik sokszor már amúgy is azt gondolják, hogy nagyon tömény az életük: dolgoznak, elfoglaltak, fáradtak.

Erre ott állok én, aki szintén dolgozom, van férjem és három gyerekem, illetve három kutyám is – emellé teszek le évi hétezer kilométer futást, százötven óra erősítést. És jön a kérdés: mégis, hogyan működik ez?

Főleg a családos embereket érdekli, hogy a családom hogyan éli meg ezt az egészet, nem érzik-e úgy, hogy abba kellene hagynom a futást. Gondolhatják azt, hogy emiatt kevesebbet vagyok a gyerekeimmel – miközben ez nem így van. Amikor a fiaim még kicsik voltak, csak akkor futottam, amikor aludtak – persze így is voltak cifra dolgok. Mivel körültekintően szervezek, most sem sokat éreznek abból, amit sportolóként teszek. Manapság pedig már nagyok, nem kell hajnali négykor kimennem edzeni. Ráadásul a példamutatáson keresztül már azzal is sok mindent adtam a srácoknak, amit csinálok, anélkül, hogy akár csak egy szót is szólnék.

Kép: Lubics Szilvia 

– A világ legkeményebb futóversenyének tartott „Badwater Ultramarathon” portréfilmje utolsó perceiben arról beszélt, hogy jó lenne egy kicsit szabadabban futni, a saját kedvéért, hogy ne csak a versenyekről szóljon a történet. Elfáradt?
​​​​​​​– Valóban elfáradtam, a 2017-es év nagyon megterhelő volt. Egy Badwater (217 km) és egy Spartathlon (246 km) után úgy éreztem, hogy egy másik irányba kell elindulnom. Amit meg is léptem.

– Mi történt?
– Nem elengednem kellett a versenyzést, hanem másfajta versenyeket kellett keresnem. Mivel rengeteg aszfaltos ultrát futottam már, másfajta kihívásokra vágytam. A felkészülések váltak unalmassá, az egész folyamat egy darálóvá változott, ami csak a számokról szólt – idő, távok, pulzustartomány... Éreztem, hogy valami mást kell csinálnom, így néhány hónapig edző nélkül futottam, majd visszatérem Lőrincz Olivérhez, korábbi edzőmhöz, akivel meg is beszéltük, hogy nem a helyezésekre, hanem olyan új kihívásokra helyezzük a hangsúlyt, amelyek ugyan nehezebbek, ám saját magam miatt mégis fontosak.

– Példaképként, ilyen fantasztikus teljesítménnyel érzi-e a külső nyomást, az elvárást, hogy mindig a legjobbnak kell lennie, bármilyen helyzetben?
– Úgy éreztem, hogy ha elmegyek a Spartathlonra – mivel már háromszor álltam a dobogó tetején – elvárás az újabb győzelem, győznöm kell. Nem akartam már ezt a nyomást. Kitaláltam, hogy olyan versenyeken veszek részt, ahol – úgy gondoltam – még csak a dobogóra sincs semmi esélyem. Meg kellett tapasztalnom azt az érzést, hogy milyen, amikor nem érdekelnek a helyezések. Mindenféle elvárás nélkül elindultam például a hatórás Országos Bajnokságon, amelyet annak ellenére megnyertem, hogy előtte két héttel jöttem haza a chilei Atacama-crossingról (250 km). Valójában csak szerettem volna magam „átmozgatni”, mert volt még bennem erő. Örömfutás volt, és sokkal jobban ment, mintha a dobogóra fókuszáltam volna.

– Említette, hogy a motivációját mindig újabb és újabb célok kijelölése serkenti, ezt pedig szépen megmutatja ez az új szemlélet és út, amin jár.
– Az a fontos számomra, hogy mindig valami más miatt legyenek extrémek a körülmények, olyanok, amilyenekkel addig még nem találkoztam. Imádom ezeket a helyzeteket.

„Nagyon pontosan fogalmazza meg ez a vers, amit én is átéltem többször. Végigmentem minden leírt fázison, aztán jött a megoldás – magától.”
Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.
 

„Párom ezzel a verssel kérte meg a kezem. Szeretem őt is, Pilinszkyt is: boldogan igent mondtam!”
Ivánkovics Szonja, szerkesztő
 

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 
Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 
Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 
Halandóból így lettem halhatatlan.
 

„Számtalan művész mondta el ezt a verset vagy zenésítette meg, hallhattuk a Kaláka, Koncz Zsuzsa, a Kormorán zenekar és Sebő Ferenc előadásában is. Legjobban mégis azt a régi, Magyar Televízió által készített archív felvételt szeretem, amely az interneten is fellelhető, ahol a költő maga mondja el a versét. A maga egyszerűségében nagyszerű.”
Koltay Anna, az Egyensúly rovat vezetője
 

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,

kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
 

„Az aktuális kedvenc versem? Jaj, de nehéz kérdés! Talán a napokban kisfiamtól kikérdezett Toldi-szakaszt hoznám ide. Nagy ajándék, hogy többszörös anyaként többször is újraolvashatom az irodalom-tanagyag gyöngyszemeit. A tankönyv papírja megelevenedik, Arany János egy kiskamasz szívében, elméjében hatni kezd – lehet-e ennél szebb ajándék a magyar kultúra napján?”
Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője
 

Arany János: Toldi, Negyedik ének 1–5

1.
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhitő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófűvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:
2.
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.
3.
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.
4.
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
5.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.
 

„Nagyon pörgős, stressztől sem mentes, agilis hétköznapjaimban ennek a békének az ígérete, ami ebben a versben benne van, elbűvölő számomra.”
Molnár-Bánffy Kata, a kepmas.hu főszerkesztője
 

Farkas Árpád: Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
 

„14 éves voltam, amikor Erdélyből Magyarországra költöztünk, azóta így vannak velem a gyermekkori tájak, a fenyőerdők, a hágók, a hegyoldalakra kapaszkodó házak, a havasi gyopár... legbelül.”
Péterfy Hajnal, lapmenedzser, a Híresztelő rovat szerkesztője
 

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
 

„Vannak kedvenc versek, amelyek örökre beléd íródtak és erősítenek, mint vitamin a testet. És vannak olyanok, amelyeket vészhelyzetre tartogatsz magadban, mint a fájdalomcsillapítót a táskádban. Ma épp eszembe jutott, hogy ezzel a verssel, amelynek akkor még csak a szépségét éreztem, egyszer sokat segítettem valakinek, aki már a valóságát is átélte.”
Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője
 

Mezey Katalin: Akár a rozsdás késeket

Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.
 

„Bármerre nézek, vélt vagy valós ellentétes érdekek szabdalják a világot. Evilágot. Lehet, hogy az örökkévalóságban a mostani harcok, egymás ellen feszülések elveszítik a jelentőségüket? Így remélem, és ebben a hitben boldogan hagyatkozom Pilinszky János látomására.”
Kölnei Lívia, a kepmas.hu felelős szerkesztője
 

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok, 
de a végítéletet magam előtt látom. 
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk 
fölmagasztalása lesz. 

A sokaságban senki se keresi egymást. 
Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi 
a keresztet, s az angyalok, a mennyek 
állatai, fölütik a világ utolsó lapját. 

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: 
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt 
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja 
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Andi és Feri holnap síelni mennek. Már összecsomagoltak, Andi a sícipőt próbálgatja, amikor keserves arccal odaszól Ferinek.

– Nyomja a lábamat!
– Ne viccelj, ennyi idősen már nem nő az ember lába! – válaszol Feri, miközben a térképet böngészi.
– Ebben én nem fogok tudni síelni. Nem is érdemes elvinni, csak foglalja a helyet.
– Azért csak vigyük, aztán, ha nem jó, majd bérelünk valahol.
– Annyi pénzért…
– Ha spórolni akarsz, miért nem voltál előrelátóbb, és próbáltad föl előbb! – horkan fel Feri. Andi földhöz vágja a cipőt, és sírva fakad.

Feri nem érti Andit. Pedig érti a szavakat, a közvetlen helyzetet: sícipő, utazás, pénz. De Andit biztosan nem érti. Mert így, térképet böngészve nem is lehet. Ahhoz Ferinek legalább annyi elmélyült figyelmet kellene Andira szánnia, mint amennyit a térképre szánt. A váltás nyilván nem könnyű, akár kérhetne maga számára időt is ehhez: „Várj egy pillanatot, megnézek még valamit, aztán tudok figyelni.” Ez a váltás most elmaradt, Feri bennragad a saját világában. Ahhoz van térképe, azt ismeri.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Andi sem könnyíti meg Feri dolgát. Minden mondat mellé ugyan nem lehet használati utasítást is mellékelni, de azért segíthetne Ferinek. „Feri, figyelj, van egy kis probléma.” Igen, kezdhetné így is. És ha Feri felnéz a térképből, akkor majd folytathatná, mondhatná, hogy mi a baja a sícipővel.

De Andi sem tud kilépni a maga nézőpontjából – és ezért nem ad időt Ferinek arra, hogy kilásson a sajátjából.

Majdnem úgy tesz, mint egy gyerek, aki még azt hiszi, hogy a szülő szólás nélkül kitalálja, amit ő akar. Nem találja ki sem a szülő, sem Feri – Andi könnyeiben is ott van egy gyerek csalódottsága. Ennek tükörképeként azonban Feri reakciójában is ott van egy szülő fensőbbsége.

– Na nee! Nehogy most hisztizni kezdj! Feri sóhajt egy nagyot, és miközben „már megint a régi nóta” arcot vág, odamegy Andihoz, és leül mellé. – Akkor majd ott keresünk. Rengeteg helyen lehet kölcsönözni! Meg is nézem a neten… – és már ül is a géphez.

Ezt tekinthetjük kedves, segítőkész gesztusnak (Feri bizonyára annak is tekinti), mégis az a helyzet, hogy megint kimaradt egy esély egymás valódi megértésre. Nyersebben megfogalmazva: Feri pillanatok alatt lerázta Andit, mint egy nyafogó gyereket. Finomabban megfogalmazva: Feri csak egy problémát lát ott, ahol Andit is láthatná. Akkor lenne rá esélye, hogy végül megértse, mi is van a párjával, mi ez az egész, ez a csapkodás, hisztizés, síelés, mi van vele, mi van velük.

Feri inkább a problémát látja, amit most meg kell oldania. Ez kétségkívül egyszerűbb, jobban kezelhető, beláthatóbb. Andi azonban nem szeretne megoldott probléma lenni.

– Hagyd, már nincs is kedvem az egészhez. Ez az egész csak neked fontos.
– Mi?! Ezt már tavaly is eljátszottad. És mégis minden jól sikerült. Egész sokat fejlődtél.
– Persze. Egyedül bénáztam a kezdő pályán, miközben ti kilométerekkel arrébb bravúroskodtatok.

Feri próbálkozása innen egyre jobban érthető: megérteni a másikat nem mindig diadalmenet! Könnyen kiderülhet, hogy a világ és benne most különösképpen a párunk, nem olyan szépen elrendezett, mint amilyennek szeretnénk látni, és (nagyon) nem illeszkedik az elvárásainkhoz. Ez komoly probléma, ilyenkor nem vesztegethetjük az időt holmi érzelgősségre! Nem véletlen, hogy Feri is inkább problémamegoldásnak szeretné felfogni a helyzetet. Most már az a feladat, hogy hogyan lehet elmagyarázni neki a tavalyi élmények helyes felfogásának módját. A kudarc előre borítékolható. Lehet, hogy Andi gyerekesen durcás, de biztosan nem egy probléma, amit meg kell oldani. Sajnos Feri ezt még nem látja.

– Magadhoz képest sokat fejlődtél. Miért nem szóltál, hogy bajod van?
– Lehet, hogy nem is vetted észre, de az utolsó két nap már ki sem mentem a pályára. Ott gubbasztottam a szobában.
– Pedig legalább sétálhattál volna a jó levegőn. De te akkor is duzzogtál.
– Nagyon izgalmas egyedül sétálni…

Andiról lepereg minden kísérlet, nem akar „megoldott probléma” lenni. Valószínűleg arra vágyik, hogy Feri megértse: neki nem akkora élvezet a síelés, fél a helyzettől, talán szégyelli is magát emiatt. De ha erre vágyik is, váltani ő sem képes. Saját maga mondja ki azt, ahogyan ezekben a helyzetekben viselkedik: nem szól, hanem arra vár, hogy Feri vegye észre, mi a baja. És ha nem veszi észre, akkor visszahúzódik, távollétével, rosszkedvével büntet. Akárcsak most.

– Ezt most direkt csinálod? Hogy az utolsó pillanatban cirkuszolsz? Ki van fizetve a szállás, meg van beszélve az indulás.
– Tudhatnád, hogy szívesebben mennék egy wellnessbe, legalább egyszer az életben. De te sosem figyeltél rám!

Nem tudtak kilépni a saját szerepük nézőpontjából – ezért nem értik egymást. Egymást megérteni pedig nem mindig könnyű, de megéri. Ha Feri és Andi kiveszekedték magukat, még mindig elkezdheti valamelyikük: Figyelj csak, tulajdonképpen mi a baj, hol is szorít téged az a cipő? Persze a választ meg is kell hallgatni. Ez legalább akkora teljesítmény, mint lemenni a fekete pályán. És legalább akkora öröm, ha sikerül!

A cikk a Képmás magazin 2012. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Zsolti egyébként is azt hiszi, hogy bennfentes vagyok a témában, bár csak viccből szaladt ki a számon, hogy a barátnőkkel jeget toltunk a Soundon. A Soundon sem voltam, csak Szántódon, családi nyaraláson, mondjuk pont a Sound idejében. Azt, pedig, hogy a kristálymetet hívják jégnek a szlengben, az internetről szedtem. Nagyot akartam mondani, hogy Zsolti felfigyeljen rám. Hát sikerült.

Elítéljük a drogokat, pedig nincs abban semmi rossz, ha kicsit ki akarunk kapcsolni, igaz? Az egyetemi bulikban a fiúk rendszeresen feles versenyt tartanak: az a menőbb, aki a többit az asztal alá issza. Emlékezetkieséssel telik a hétvégéjük, sokszor a csütörtök is, a kispéntek. Csak vasárnap józanodnak ki, akkor viszont mennek a fürdőbe, utána meg a mamahotelbe tápolni.

Aztán ott a híres ügyvéd, aki a faktot tartja. Elmesélte egyszer a szünetben, hogy a cégtársával ebédre rendszeresen becsapnak egy-egy pálinkát – a pohár bor mellé –, mert ez a rendje az életnek. – Alkoholisták vagyunk – mondta viccesen –, de januárban nem iszunk! Dry January! App is van hozzá! – és megmutatta a telefonját.

Az öcsémnek a szerepjátékos élete fontosabb, mint a hús-vér valóság. Online bandázik a többi geekkel, igazi haverja nincs is.

A legjobb barátnőmet, Annát csak az érdekli, mit gondolnak róla mások, influencer akar lenni az Instagramon, ez az élethivatása.

Anya éjjel altatóval alszik, a kis drogos, így szoktam becézni, persze puszta szeretetből. Apa is egyfajta videójátékban él, munkának hívják. Csak a kollégákról tud beszélni meg a főnökről, aki persze tök hülye. Hétvégén is dolgozik, ideges, csapkod, káromkodik, nagyon beleéli magát ebbe a látszatvilágba.

De ki vagyok én, hogy megjegyzést tegyek másokra?! Vannak éjszakák, amikor le se hunyom a szemem, mert egész éjjel binge-zek a Netflixen, miközben kiürítem a fél hűtőt. Reggelre persze jobban gyűlölöm magam minden korábbinál. Olvastam egy portálon, hogy a sorozatnézés ugyanolyan káros, mint a drog, hiába nincs benne kémiai szer, kutatások bizonyítják, hogy összefügg az elhízással, depresszióval, szorongással.

Mindenki egyfajta kábulatban él! – ez most már világos. A srácok az egyetemen, a jól menő ügyvéd, öcsi, Anna. De még Anya és Apa is. Mindenki függő! Nem is kell ahhoz drog, hogy valaki látszatvilágban éljen. Nem akarunk a saját életünkkel foglalkozni, szabályosan menekülünk előle! Mindenki a saját módszere szerint kapcsol ki belőle.

Kép: Unsplash

Nem csoda, hiszen extrém stressznek vagyunk kitéve. Ezer oldalt kell egy vizsgára bemagoljak, pár év múlva pedig alkalmaznom kell azt, amire már a vizsga másnapján sem emlékszem. De mindenki extrém stressznek van kitéve! Életünk a munka. Állandóan aggódunk, főleg olyan dolgokért, amire nincs ráhatásunk. Agyunk túlterhelt a folyamatos információáradattól. Krónikusan fáradtak vagyunk. Soha nem állunk meg. Mindenhez értenünk kell. A teljesítménykényszer jelen van valamennyi pillanatunkban, belénk van égetve, hogy a tökéletességre törekedjünk. Ha viszont egy pillanatra megállunk, és őszinték vagyunk magunkhoz, rájövünk, hogy semmink nincs, ami igazán fontos lenne. Amit igazán nagyon szeretnénk. Hiába a sok munka. Ezért kell a menekvés, a kábulat, mint egy kapcsoló, amely hirtelen feledteti ezt a terhet és elvezet az adott pillanat legideálisabb érzékeléséhez vagy éppen a letagadásához. Elvezet oda, ahol önfeledtek, gondtalanok vagyunk. Megszabadulunk magunktól vagy éppen önmagunk lehetünk. 

Pedig mindez kábulat nélkül is lehetséges, a boldog, önfeledt élet elérhető, ha az ember dolgozik önmagán, olvastam valahol a Facebookon. De én nem akarok várni! Én most akarok boldog lenni! Pedig abban sem vagyok biztos, mi is a boldogság. Pedig tanulható, ezt is olvastam. Mégsem tanítják. Kovalens kötésekről és másodfokú egyenletekről tanultunk az iskolában, de a boldogságról nem. Arról sem tanultunk, mit tegyünk, ha szomorúak vagy stresszesek vagyunk, vagy hogy mit kezdjünk az érzelmeinkkel. Annyi mindent tudunk a világról, de magunkról semmit sem tudunk. Ismerd meg önmagad! Lehet, hogy nem is ismerem önmagam? Nem is tudom, ki az az önmagam, akit meg kellene ismerjek.

Pedig, ha ismerném magam, tudnám, hogy ez az egész igazából nem kell nekem. Nem csak a fehér por, de Zsolti sem, aki nem is tetszik igazán. Kár volt tőle elfogadni a drogot, csak be akartam vágódni nála. De most már késő. Látom a riadalmat a fiú szemében. Segítségért kiált. Mindenki körülöttem guggol, szólongatnak, csapkodják az arcomat. Mindezt már felülről látom. A flitterekbe öltözött lányokat, a telefonokat szorongató kezeket, a DJ-t a tömeg felett, ahogy a zenét lehúzza, majd felkapcsolják a fényeket a tánctéren.

Most már tudom, hogy Isten nem az Instagramon lakik, hiába hiszi azt mindenki. Az igazi boldogság nem a külsőségekben lakozik, hanem a kis dolgokban, a véletlenszerűségekben. Naplementékben és napfelkeltékben. A mosolyokban és a tiszta ágyneműben. A tenger hangjában és a Balaton illatában. Önmagunk elfogadásában. A szeretetben és az együttérzésben. A hálában.

A mában, mert a holnapot senki nem ígérte meg nekünk.