Immunonkológia: új irányvonal a daganatterápiában

Az immunonkológia arra épít, hogy az immunrendszer fel tudja ismerni és el tudja pusztítani a daganatos sejteket – csak éppen ez nem mindig történik meg. Emiatt lehet eredményes az a terápia, amely az immunrendszert célzottan képes befolyásolni – ezzel kapcsolatban értek el áttörést a Stanford Egyetem kutatói, akik eredményeiket idén januárban publikálták a Science Translational Medicine című tudományos folyóiratban. Nemrég ennek apropójából vette elő a témát Tátrai Péter biológus is, aki a Magyar Tudományos Akadémia oldalán részletesen is elemezte az év elején bejelentett, nagy szakmai visszhangot kiváltó eredményt.

Kötelező időutazás

Maga a gondolat, hogy a szervezet védekező rendszerét a daganatok ellen lehetne fordítani, nem mai: ezt már 1891-ben leírta William Coley. Az amerikai sebész ekkor publikálta kísérletsorozatának eredményeit, amelyben rákbetegekbe eleinte élő, később elölt baktériumokat fecskendezett, azt remélve, hogy az így feldühített immunrendszer oldalcsapásként a daganatot is elpusztítja majd. Elmélete abból indult ki, hogy tudta: ugyan elvétve, de volt arra példa, hogy magas lázzal járó orbáncfertőzésen átesett rákbetegeknek váratlanul sikerült legyőzniük a daganatot. Bár a sebész történelmi esetekre nem hivatkozott, a daganatok fertőzéssel való kezelése az ókori Egyiptomtól a középkoron át a 18–19. századig bevett gyakorlat volt.

Ugyan Coley pár betegét látványos sikerrel gyógyí­totta meg, eredményeit nehéz volt értelmezni és reprodukálni. Korának orvosait a módszer alkalmazásától az is eltántorította, hogy a baktériumkészítmény beadása kockázatot jelentett, mellette pedig maga a hatásmechanizmus sem volt ismert. Ahhoz, hogy az onkológia területén az első immunterápiás eljárás megszülessen, száz évet kellett várni: 1991-et írtunk akkor, amikor gyógyszerhatóság az első ilyen módszert elfogadta. Ennyi ideig tartott, amíg sikerült az immunrendszer és a rák kapcsolatának alapjait tisztázni, és az immunválasz erejét ellenőrzött módon szembefordítani a daganatokkal.

A modern immunonkológia korszakát Coley után néhány évtizeddel később nyitotta meg Lewis Thomas és Frank Macfarlane Burnet elmélete. A két kutató 1957‑ben ismerte fel azt, hogy a daganatos elfajulás jóval közönségesebb esemény annál, mint ahogy azt a valóban kifejlődő daganatok számából kiindulva gondolnánk. Szervezetünkben ugyanis szinte folyamatosan keletkeznek rákos sejtek, ám ezeket a kezdeményeket az immunrendszer testidegenként ismeri fel és pusztítja el. Burnet, noha azt kísérletekben még nem tudta bizonyítani, azt sejtette meg, hogy az immunrendszer az embrionális fejlődés során tanulja meg felismerni a saját struktúrákat, és amivel ebben az időszakban nem találkozott, azt nem-sajátnak, tehát antigénnek tekinti. A kutatót az immunológia lényegének megragadásáért 1960-ban orvosi Nobel-díjjal tüntették ki.

Végzetes mutációk

Azóta tudjuk azt is, hogy a daganatos elfajulás kiváltó oka a sejtek örökítőanyagának hol pontszerű, hol kiterjedt átrendeződésekkel járó mutációja, ami rendszerint megváltozott szerkezetű fehérjéket eredményez. Ismert az is, hogy a magvas sejtekben olyan mechanizmus működik, amelynek révén a sejtek folyamatosan mutatják a bennük képződő fehérjék összetördelt mintáit, ezzel mintegy tájékoztatva a környezetüket fehérjekészletük állapotáról. Emiatt lesz nyoma annak, ha egy sejt örökítőanyaga mutációkat szenved, rákosodni kezd. A kóros folyamatokról árulkodó antigének felismeréséért és az ilyen jelzést hordozó sejtek elpusztításáért főként a T-limfociták közé tartozó T-sejtek felelősek.

Kép: Profimedia - Red Dot

A T-limfociták másik csoportjába tartozó, úgynevezett segítő T-sejtek a széteső sejtek törmelékeit bekebelező falósejtekkel létesítenek kapcsolatot, és aktiválódva olyan serkentő jelmolekulákat termelnek, amelyek szükségesek a sejtölő T-sejtek támadásba lendítéséhez. Ez az összehangolt működés szükséges a megfelelő immunválaszhoz. Ezzel párhuzamosan a regulátor T-sejtek féken tartják az egész folyamatot, megakadályozzák azt, hogy az immunrendszer saját szöveteket is károsítson. Mindeközben a sejtölő T-sejtekhez hasonló funkciójú, ám az úgynevezett veleszületett immunrendszerhez tartozó, ezért antigén-specifikus receptorral nem rendelkező természetes ölősejtek azokat a sejteket keresik és ölik meg, amelyek hatékonyan titkolják daganatos elfajulásukat.

Föloldott blokkolás

Összességében ez az a folyamat, amely ha tökéletesen működne, a daganatos betegségeket csak hírből ismernénk. A gond viszont az, hogy nem mindig működik. Ennek fő oka az, hogy a daganatok képesek kicsusszanni az immunrendszer szorításából, képesek blokkolni a szervezet immunrendszerét. A gátló jelzések főleg a rákos sejtektől érkeznek, az immunválasz ennek segítségével nyomható el.

Ennek lehetséges kulcsát találták meg a Stanford kutatói, akik képesek voltak a tumorellenes immunválasz újra­indítására. Ronald Levy és munkatársai ehhez egerek daganataiba két immunstimulánst fecskendeztek parányi mennyiségben, ahol ezzel aktivizálták a tumorba beférkőzött, de ott támadásképtelen álla­potba került immunsejteket. Az aktivizálás után kialakuló immunválasz nemcsak a megcélzott daganatot pusztította el, de a szervezet bármely más pontján található azonos típusú daganatokat is, sőt megakadályozta vagy lefékezte az ugyanolyan daganatok későbbi kialakulását. A kezelés valamennyi esetben sikeresnek bizonyult: míg a kontrollcsoport állataiban a daganatok mintegy 20 napon belül elérték a halálos méretet, az immunkoktéllal befecskendezett egerekben a növekedésnek indult tumorok felszívódtak, és 90-ből 87 esetben a három hónapos megfigyelési időszak végéig sem tértek vissza.

Az eljárás limfómáknál, majd emlőráknál, vastagbélráknál és melanómánál is hatékonynak bizonyult. Az egyelőre csak egerekben kipróbált eljárás elvben bármilyen daganattípus kezelésére alkalmas lehet, és a klinikai próbák már 2018 vége felé megkezdődhetnek.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Szeptember elején egy ismerős anyukával kellett találkoznom, aki „természetesen” egész délután a garázsvásáron volt, ahogy – mint megtudtam – a legtöbb közös ovis-sulis ismerősünk is. Már az utca elején hallani lehetett a jó hangulatú zsibongást, a kerítéseken kis plakátok, a járdán pedig graffiti nyilak hirdették, merre kell menni. Már a kapu előtt megállítottak a szörpöt és só-liszt gyurmát árusító gyerekek (az enyémek már ott elkezdtek nyaggatni, hogy vásároljunk valamit), az udvarra belépve pedig hatalmas, színes-zajos kavalkád fogadott. Rengeteg ember és rengeteg tárgy (ruhák, játékok, könyvek és mindenféle használati tárgyak) az asztalokon, fogasokon, kosarakban, dobozokban és a földön. Amikor nagy nehezen eljutottam az udvar hátsó részébe, felfedeztem egy trambulint és egy homokozót tele gyerekekkel, a ház bejáratánál pedig egy önkiszolgáló, becsületkasszás kávéautomatát.

A tömeg, a zaj és a tárgyak iszonyú mennyisége kissé riasztott, ugyanakkor kifejezetten tetszett a közvetlen és vidám hangulat. Mindenki otthonosan mozgott az udvaron, mindenki ismert mindenkit, a gyerekeket is beleértve. Régi és új, ovis és sulis anyatársakat fedeztem fel, így egyre otthonosabban éreztem magam én is. Annyira, hogy amikor pár cuccal nehezebben és párszáz forinttal könnyebben hazaindultunk, a gyerekeimnek megígértem: eljövünk ide tavasszal is. A Minurka használtruha-boltot vezető „lányokkal” beszélgetve is szóba került ez a garázsvásár – ők ketten éppen itt találkoztak először, és itt álmodták saját közös boltjukat –, ezért elhatároztam, hogy felkerestem az ötletgazdát, Szöllőssy Annát.

Annáról kiderült: színháztörténész, a médiában kezdett dolgozni, majd a most 10 és 7 éves lányai mellett részmunkaidőben és rugalmas beosztásban dolgozik – és nemcsak ugyanott, hanem gyógymasszőrként és jógaoktatóként is. A garázsvásár ötlete nem a babaruhák miatt jutott eszébe, hanem a közösségért való tenni akarás kapcsán. „Mindig is elkötelezett közösségépítő voltam. Ez részben szülői minta: anyukám is mindig ilyen volt, és nyilván erősen él bennem az ő példája, így számomra természetes, hogy mindig kell valamilyen társadalmi munkát végeznem.”

Öt-hat évvel ezelőtt, amikor már Magyarországon is népszerűek voltak az Amerikában kitalált garázsvásárok, Anna bekerült egy olyan online közösségi csoportba, ahol rendszeresen megosztották a budapesti garázsvásárok helyszíneit. Akkor jött az ötlet, hogy néhány barátnőjével szervezzenek ilyet ők is, Anna édesanyjának Volkmann utcai házának udvarán (amely azóta már saját lakóhelyük lett). „Mekkora ötlet, gondoltam, hogy ami nekem nem kell, kiteszem, és más elviszi; és én is találok másnál valamit, amire szükségem van, anélkül, hogy kimozdulnék az udvarunkról. Nyilván a gyermekruha a legkelendőbb, de engem inkább a használati tárgyak, például lakberendezési eszközök, szőnyegek, lámpabúrák érdekeltek. Én utálok bármit is kidobni, ugyanakkor nem szeretek gyűjtögetni, tárolni és kerülgetni a lakásban, sem azon problémázni, hogy kinek adjam tovább.”

Az első garázsvásáron még nagyon kevesen voltak, de így is betért jó pár érdeklődő, akiket lelkesen üdvözölt a néhány árus. Mivel a korábban említett budapesti közösségi csoportban is meghirdették az eseményt, a főváros távolabbi részéről is jöttek „tipikus garázsvásárosok”, akik elsősorban nem gyermekruhákat kerestek, hanem „kincsekre”, ritkaságokra vadásztak. Később egyre többen lettek, eladók és vevők is; megtalálták őket kerületi anyukák és távolabbi csoportokból az érdeklődők, így a szűk baráti kört hamar túlnőtték. Tavaly ősszel pedig – ahogy én is megtapasztaltam – már nagyon zsúfolt lett a hely. „A legutóbbi alkalommal, amikor felmentem a házunk felső emeletére, hogy lefotózzam az udvarunkat, ledöbbentem, mennyien lettünk. A 16 órakor késve érkező vásárost már alig tudtam bepréselni két másik közé. Akkor elhatároztam: ha profibbá és üzletibbé nem is, de élhetőbbé tesszük a vásárt azzal, hogy korlátozzuk az árusítók létszámát. Zárt csoportunkban lehet majd jelentkezni, és egy bizonyos létszám felett lezárjuk a jelentkezést.”

Kép: Szöllőssy Anna

Amikor arról kérdezem, miért nem tervezik profibbá, üzleti alapúvá tenni a vásárt, Anna így válaszol: „Nem magam miatt kezdtem el. Engem az tesz boldoggá, hogy sok ismerős összejön, vidáman netwörkölnek az udvarunkon, mindenki jól érzi magát. Az egész egy jó buli, és közben valami hasznosat is teszünk, hiszen sok használati tárgy talál ilyenkor új gazdára. A felesleget pedig összegyűjtjük és elküldjük a rászorulóknak.” A megmaradt ruhákat elviszik a máltaiakhoz vagy a III. kerületi anyaotthonba, hiszen ott biztosan nagy szükség van minderre.

Anna barátnői egy ideje rágják már a fülét, hogy szedjenek be legalább egy jelképes összeget, de Anna továbbra sem akarja üzleti alapra helyezni az ötletét. „Nincs bevételem belőle, nem szedek helypénzt, és nem is tervezem. Ha ugyanis ezt tenném, akkor joggal várnák el tőlem az árusok, hogy kapjanak érte szolgáltatást: legyen asztaluk, tető a fejük fölött, áram meg pisilési lehetőség, én pedig nem szeretnék ilyen irányba elmenni.” Az ő felelőssége a lebonyolítás, de a barátnők segítenek szétosztani, kiragasztani a szórólapokat, meghirdetni az eseményt.

Az online és offline hirdetések jól kiegészítik egymást, sőt, a járdára rajzolt nyilak is sok arra járót bevezettek már hozzájuk. A kerületi anyukák pedig magukénak érzik a vásárt. „Amikor megosztom az eseményt, mindig úgy hívom meg őket: gyertek be egy kávéra – azért is tettem ki a kávéfőzőnket. Nem az a célom, hogy mindenki mindenképen vásároljon valamit, hanem az, hogy mindenki jól érezze magát ezen a közösségi eseményen.” A gyerekek pedig úgy kerültek a képbe, hogy Anna jelezte mindenkinek: az ugrálót és a játszósarkot nyugodtan lehet használni, senkit ne tartson vissza sem az árusítástól, sem a vásárlástól az, hogy épp nem tudja hova tenni a kicsit. Az elején csak kísérőként vagy lelkes vásárlóként voltak jelen, az utóbbi időben már viszik a saját kis cuccaikat, és próbálják eladni azokat egymásnak – ily módon ők is „belenőnek” ebbe a kerületi közösségi csereberébe.

A „versenytársakról” beszélgetve kiderül, a kerületi online vásárterek jól kiegészítik a garázsvásárokat. Van, aki otthonról, a számítógép előtt ülve szeret vásárolni vagy eladni, és van, aki szívesebben ad vagy vesz nagyobb tételben és személyesen. Az értékesebb és szezonális tárgyak (sílécek, babakocsik, gyerekülések, stb.) inkább online kelnek el, a kisebb „örökzöldek” inkább egy vásáron. Anna mosolyogva meséli: kedves emléke, ahogy egy apuka rolleren vitt haza két darab, kétméteres CD-tartót az udvarukból.

Próbálunk tenni ellene: tiltunk, megvonunk, elzárunk, korlátozunk és görcsös igyekezettel alternatívákat keresünk-kínálunk, de a helyzet nem igazán kontrollálható, kétségbeesett kapálózás minden óvintézkedés. Mert nincs menedék: mocsárként húzza be az online világ a magunkfajta szülőkorúakat is, hát még szegény digitális bennszülötteket, akik már babakoruk óta nézik elbűvölve a mobilok és laptopok kékes fényét.

Bár a gépek számunkra inkább még munkaeszközök, nem időkitöltő pótszerek, de folytonos használatukkal már rég oda a hitelességünk, és joggal tarthatják méltánytalan „rinyának” a gyerekeink, amikor szóváltások közepette próbáljuk eltéríteni őket a mértéktelen géphasználattól. „De hisz ti is a gép előtt ültök!” – és való igaz, ezt az írást is a digitális térbe készülök kirepíteni, még ha segélykiáltásként vagy legalább némi megértés reményében teszem is ezt.

Cinikusan őszinte jelképe a bennem és sokakban gomolygó, kínzó szülői tehetetlenségérzésnek az Apple logója: harapás a tudás almájából.

Ahogy ez a Szentírásban az édenkert elvesztésével, az ős-idill széttörésével járt, ma sem csillapítja a lelki éhséget, csak kielégíthetetlen és függőséget eredményező információéhséget szül.

Nem szükséges lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, érezzük: a túlzott online jelenlét elrabolja az időt és a figyelmet a valóság megélésétől. Eltompítja azokat a szenzorokat, amelyek a személyes kapcsolatteremtéshez nélkülözhetetlenek; az arcok finom rezdüléseiből, a testtartásból, az élő beszéd hanglejtéséből kiolvasható érzelmeket felfogni gyakorlás és jelenlét nélkül nem lehet.

A kütyüfüggés eredménye pedig – a sokszázas, sokezres ismerős között is oly gyakori – társas magány, az ebből fakadó párkapcsolati nehézségek és a lesújtó demográfiai mutatók.

Mindez pedig talán csak egy apró betűs megjegyzés lesz egy majdani történelemkönyvben, „A XXI. századi globalizáció és annak társadalmi következményei” című fejezetnél – ha lesz majd egyáltalán, aki elolvas ilyesmit.

A digitális függésnél totálisabb leigázást kitalálni sem lehetne: a kezekbe adott, mindenki számára hozzáférhető, örökké elérhető és ezzel állandóan nyugtalanító lehetőség az online csatlakozásra maga a lekoptathatatlan Kísértő – ember legyen a talpán, aki ellenáll!

Az addikciós folyamatot megéljük mi, szülők is. Telefonomat és benne a világ(háló)t magammal cipelve testközelből ismerem én is a rabul ejtettség érzését: ha nincs velem okos(kod)ó telefonom, szinte megijeszt a hiánya, mintha nem lennék teljes értékű nélküle... De nekem legalább még jutott e-mentes gyerekkor és kamaszkor, átélhettem offline barátságokat, szerelmeket. Az élet sűrűjében megmerítkezhettem. De a gyerekeinkkel mi lesz? Várnak-e rájuk mély, baráti beszélgetések, lassan bimbózó szerelmek vagy leszegett fejjel, égő szemmel és folyamatosan babráló ujjaikkal észrevétlen elsiklanak az életük mellett?

A zenész, szerző, népzenekutató negyedik éve vesz részt A Dal zsűrijében. Mint kiemelte, a szélesebb kép önmagában nem jelent sikert, de elősegíti a versenyt és a tágabb merítést, amely nagyobb biztosíték a műsor jövője szempontjából.

„A műsor elsősorban egy hazai könnyűzenei körképet akar bemutatni. Ennek kapcsán kértek engem is fel zsűritagnak és erre a célra mondtam igent" - mondta Both Miklós. 

Problémának nevezte, hogy az emberek tömegéhez csak az iparszerűen termelt szórakoztató zene jut el, miközben a háttérben sok olyan alkotó közösség van, amelyekre érdemes figyelni. Hozzátette: kulturálisan fontos befektetés velük foglalkozni. Mint fogalmazott, míg A Dal a 2011-es induláskor inkább fűszerként használta a fősodortól eltérő produkciókat, az idei versenyben már sokkal hangsúlyosabb teret kaptak a nem klasszikus rádióbarát dalok.

„A Dal az egyetlen olyan, nagy felületen zajló könnyűzenei műsor, amelyben a résztvevők saját kompozícióikat mutathatják be, és nem más dalát kell jól elénekelni.

Ez a stílusokon átívelő mezőny azonban a zsűrire lényegesen nagyobb terhet ró, mert látszólag távol eső elemekből kell aztán rangsort állítani" - mondta Both Miklós. A Dal szerinte mindenkinek jó lehetőség, online felületei igen nézettek és jó közeget jelentenek nemcsak a népszerű előadóknak, hanem azoknak is, akik nincsenek előtérben.

Both Miklós sajnálja, hogy A Dal 2019 30-as mezőnyébe nem került népzenei, világzenei műfajból érkezett produkció (a korábbi években több ilyet is láthattak a nézők), a beküldött pályaművek között idén kevés ilyet találtak és az előzsűrizésen azok sem jutottak tovább. Azonban - tette hozzá - több versenydalban megjelenik a népzenei ihletettség.

A világzenében alkotó gitáros, énekes, dalszerző beszámolt arról, hogy tavaly már a tizenegyedik nemzetközi ukrajnai gyűjtőexpedíciót vezette, öt hónapot volt terepen. Az elmúlt négy évben mintegy százharminc ottani faluban csaknem négyezer dallamot gyűjtöttek össze az MTA Zenetudományi Intézete és az Ukrán Néprajzi Múzeum munkatársainak közreműködésével. „A projekt idén folytatódik, egy német csapattal fogok közösen dolgozni".

A Dal 2019 első válogatója szombaton 19 óra 30 perctől lesz látható a Duna Televízióban és a Duna World képernyőjén. 

A dalválasztó show zsűrijében Both Miklós mellett Vincze Lilla előadó, dalszerző, zenepedagógus, a Napoleon Boulevard EMeRTon-díjas énekesnője; Mező Misi, a Magna Cum Laude énekes-gitárosa és Nagy Feró, énekes, szövegíró, a Beatrice frontembere szerepel. 

Amikor megérkeztem, még nem tudtam, mi vár rám, de ahogy elkezdtek azokban a gyönyörű ruhákban besétálni, végem volt – hozhattam volna zsepit. Tökéletesek voltak és gyönyörűek, őszinte rajongással néztem az összes táncot. Csupán egy évig tanítottam ezt az évfolyamot: helyettesítettem a biológiatanárukat 11-ben, aztán az utolsó évükre a betegszabadságról visszatérő kolléga vette vissza őket. De egy év bőven elég megszeretni háromosztálynyi fiatalt. Az osztálytáncok zseniálisak voltak, a keringők alatt meg aztán végképp eltört a mécses.

„Nem lehet megszokni…” – nyújtott nekem együttérzően szipogva egy zsebkendőt egy kollegám. „Nem. Még úgy sem, hogy tavaly elbúcsúztunk, és azóta nem is láttam őket.”

A diákok már néhány hete meghívtak az afterpartyra a közösségi oldalon, de nem vettem annyira komolyan. Fogok is én ott zavarogni! – gondoltam, miközben öltöztem át a tanártánchoz (ami ugye teljesen biztos siker minden szalagavatón, mert az elrontott lépéseket és idióta bénázásokat még nagyobb örömsikollyal hálálják meg, mint az amúgy nem is rossz koreográfiát). „Tanárnőőőő, annyira jól tolta…őőőő, toltad a tanártáncot! Betojtam a szerkódon, és állatjól táncolsz, te voltál a legjobb, bakker, ugye jössz az afterre?” „Köszi, hát, nos – jövök?” „Perszehogyjössz! És velünk jössz busszal, egy BKV buszt rendeltünk, hatalmas buli lesz!”

Perszehogyjöttem. El nem tudom mondani, milyen érzés egy csuklósbusz hátsó részén ülni, egymás ölében éneklő diákok között, és ugye, azt nyilván nem lehet nem teli torokból énekelni, hogy „...körbevesznek jó barátok és rosszaaaak!”, szóval már totál rekedten érkeztem a helyszínre. Gondoltam, maradok egy órácskát, ha már ilyen jó arcok, vettem hát jegyet, és becsülettel toltam a whisky-kólát, amit szállítottak nekem. Mivel egy éve nem tanítok már az ő iskolájukban, teljesen „legálisan” bulizhattam velük, a meghívott vendég szerepét kaptam. Azért amikor az egyik volt kollegám megtudta, hogy hova tartok, halkan súgva megkért, hogy ha lehet, nézzek rá néha a lányára – megígértem, ám felesleges volt, mert ezek a diákok a kulturált bulizást tökéletesre fejlesztették, sehol semmi durvulás vagy túlkapás.

Pont olyan volt, mint a huszonéves házibulik, amiket mi szerveztünk, csak ez inkább gangnam style.

Már az ottlétem elején nagy örömmel fogadott, aki csak látott, sokan csodálkoztak is — azért meg kell hagyni, egy harmincas tanárnő a tizenkilenc éves extanítványai körében bulizva valóban látványosság. A szórakozóhely személyzete kifejezetten örült a jelenlétemnek, már az érkezésemkor mosolyogva kacsintottak páran. De arra a szeretetcunamira, ami eztán jött, semennyire sem voltam felkészülve. Mindig volt, aki felsikoltott, ha meglátott – ha lány volt, vagy már eleget ivott, többnyire a nyakamba is ugrott. Csak röpködtek a „Tanárnőőő, …” kezdetű mondatok, énekeltünk, táncoltunk, sikongattunk, meg persze voltunk kint levegőzni, és ugye a szórakozóhelyre becsempészett italok előkóstolásának roppant felelősségteljes feladatát sem végezhette más. Fűződtek szerelmek, törtek össze szívek, én meg, mint egy fogadott testvér, teljes jogú partiarccá avanzsáltam: táncoltam, énekeltem, buliztam velük.

Életem második szalagavatója és aftere volt ez, az első pont 15 éve, és kérem, ez sokkal jobb volt! Vagy talán inkább én tanultam meg élvezni az életet közben – vontam le a roppant bölcs konklúziót hajnali négykor hazafelé az éjszakai buszon. Köszönöm, Istenem, ez hatalmas volt, nagyon adom ezt az életet!

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A Highlights of Hungary egy közösség, egy érték alapú gyűjtés, amely platformot biztosít olyan történetek elmesélésére és láthatóvá tételére, amelyek szinte észrevétlenül vesznek körbe bennünket. A kezdeményezés 2013 óta létezik és célja a szemléletformálás, értékközvetítés a társadalom vagy annak kisebb közösségei felé. A program kurátorai folyamatosan kutatják az izgalmas, újszerű, különleges élményeket biztosító ötleteket, megoldásokat, ösztönzik a koprodukciókat, műfaji fúziókat, segítik értékes és hasznos brandek építését.

A Super Channel által kitalált eseményen immár hatodik éve a legjobb, legismertebb, legsikeresebb projektek vonulnak fel. A Highlights of Hungaryben nincsenek kategóriák, műfaji korlátok, a kurátorok kreatív érték alapon, illetve az alapján döntenek, hogy mennyire érzik fontosnak vagy mennyire szólítja meg őket az adott munka: egymással versenyeznek az aktuális év sikerei, kiemelkedő teljesítményei és szerethető ügyei. Így jól megfér egymás mellett kisfilm és nagyfilm, könyv, akció, blog, márka, közösség, klip, kiállítás, helyszín és találmány.

A mindenkori kurátori csapat 10 felkért szakemberből áll, akik a kreatív ipar különböző területeit képviselik, ám mind az értéket kutatják, ennek alapján jelölik az aktuális év számukra legizgalmasabb projektjeit.

A kategórianélküliséget és a valós értékeken alapuló díjazást mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt évek díjazott projektjei, melyek között volt már kutyák számára fejlesztett étlap, meseház, design borászat, nyári fesztivál, autizmusbarát kakaókoncert és DIY-biblia is.

„Ugyan mindig van egy limit, hogy hány történet kerül kiemelésre az adott év példaértékű teljesítményeiből, de bárkiből lehet “highlight”! Legyetek hatással! Legyetek kreatívak! Teremtsetek értéket!” – üzenik az alapítók.

A kiválasztott projekteket megtekinteni és szavazni ezen a linken lehet.

Az ENEMVÉ 6.0 februári estjén verseket és meséket hallhatunk az örömről, bálról, farsangról, álomról és csalódásról. Boldog pillanatok, öröm-érzések, mulatság, zene és elmélyülés Petrik Andrea, Trill Zsolt és Vecsei H. Miklós társaságában, akik Lesznai Anna (Máli), Faludy György, Csokonai Vitéz Mihály, Térey János, Petőfi Sándor, Tóth Árpád, József Attila, Lackfi János, Kaffka Margit, Weöres Sándor, Parti Nagy Lajos, Csoóri Sándor és mások verseit olvassák fel a Várkert Bazár színpadán.

A zenei aláfestésről Zséda - Zsédenyi Adrienn gondoskodik.
Az est háziasszonya: Ugron Zsolna
Rendező: Seres Tamás

Dátum: 2019. február 6.
Időpont: 19.00 óra
Helyszín: Várkert Bazár, Rendezvényterem (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 4.)

Jegyár: 2000 Ft, a helyszínen 2500 Ft
Online jegyvásárlás ITT.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Sokat tudunk róluk, mégis akad körülöttük néhány rejtély. A zseni mindig tele van titkokkal – és így sokszor titokzatos a szerelme is. A rejtélyek egy része ugyanakkor szerep és álarc, amellyel a művész formálta még romantikusabbá életét és alkotásait. Ráadásul a titkok nem érnek véget a segesvári csatatéren, hanem tovább kísérik mindkettőjük utókorát, jószerével napjainkig. Mégis, mi lehet az oka, hogy a szakmát messze meghaladva, a szélesebb közönség körében is mindmáig eleven az érdeklődés a szerelmespár iránt?

Petőfi egy 1843-ban írt versének ez a címe: „Ki vagyok én? nem mondom meg”. Aki ezt talán mégis tudja: Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos főigazgató-helyettese, aki ezzel a címmel rendezte meg 2014-ben az új Petőfi-kiállítást. Őt kérdezzük, mit mond napjaink tudománya a költő-házaspár élete és halála körüli rejtélyekről.

Dátum: 2019. január 31.

Időpont: 19.00 óra

Helyszín: Várkert Bazár, Testőrpalota, Vetítőterem (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.)

Jegyár: 1 500 Ft

Online jegyvásárlás ITT.

Állítsa össze bérletét! Vásároljon 15% kedvezménnyel minimum 3 különböző előadásra egyidejűleg tetszőleges számú jegyet személyesen jegypénztárunkban vagy honlapunkon keresztül. Belépőjegyével az Újvilág született című állandó kiállításunkat 15% kedvezménnyel tekintheti meg 2019. június 30-ig.

Kedvező helyzetem van, mert együtt tölthetem napjaim nagyobb részét a nevelésben és oktatásban részesülő ifjakkal. Maguktól is szívesen mesélnek, mit változtatnának meg ők a mai helyzeten. Riportalanyaim megfontolt harmadikosok hosszú, tapasztalatokkal teli évekkel a hátuk mögött: az óvodai évekkel együtt ez hat és fél év. Ez azért nem csekélyke időszak!

Egyikük Pisti, a reggeli ügyelet örökös tagja. Mindig álmos szemmel érkezik, de hamar felélénkül. Vidám, szőlőszínű szeme van és huncut ábrázata. A terembe érve rutinosan veszi le székét, pakolja ki táskáját, majd a sakkasztalhoz siet. Ki kell rakni az alapállást, mire Andris megérkezik.

– Miért vagy mindig ilyen korán itt, Pisti?

– Apa és anya korán kezdi a munkát.

Ha én lennék az oktatásügyi főminiszter, gyártanék egy olyan törvényt, hogy akinek gyereke van, az csak kilencre menjen dolgozni. És akkor nekem sem kellene korán kelni.

Amíg ő elhelyezi a sakkfigurákat, elgondolkozom szavain. Ötlete megfontolandó. Én sem lázadoznék egy kilenc órai kezdés ellen.

– Nem félsz attól, Pisti, hogy akkor sokáig kellene maradni az iskolában?

Pisti nem fél, erre is tud megoldást.

– Nem, mert a tanulás is rövidebb lenne. – A mennyezetet szemlélve ujjain számolni kezd, majd folytatja: – Kilenckor kezdenénk, az első óra után tízóraiznánk, aztán lenne még három óránk. Utána ebéd és játék jönne. Délután egy kis leckeírás, és megint játék.

Közben megérkezik Andris, aki bekapcsolódik beszélgetésünkbe.

– Apukámék azért indulnak korán, mert bedugul a kettes út. Ha mindenhol jók lennének az utak, senki nem félne, hogy a dugó miatt elkésik. Meg nem kellene mindenkinek autóval jönni. A barátok elvihetnék a munkatársaikat és egymás gyerekét az iskolába. Aki valakit elvisz, kapjon valami jutalmat. Ez nekünk is jobb lenne.

– Milyen jutalomra gondolsz?

Andris kevés gondolkodás után kiegészíti törvényalkotó javaslatát: 

– Kapjon a jogosítványába egy kis pecsétet a suliban, és száz pecsétért járjon egy szabadnap!

Több komoly programpont: kilenc órai kezdés és jó utak, átgondolt közlekedés.

– Milyen törvényeket alkotnátok még miniszterként?

A fiúk összenéznek. Ez egy veszélyes pillanat, mert ilyenkor jöhet egy fuvallat, és Pisti viccessé teheti jól indult oktatási reformunkat. A kisfiú azonban meglepően komoly. Élénkzöld szeme csupa gondolat.

– Jó lenne minden iskolában egy játszótér focipályával meg egy uszoda! Az uszoda lehet a játszótér alatt is, akkor nem foglal annyi helyet. A játszótér télen koripálya lehetne. Ez legyen mindenhol kötelező!

– Minden iskolának kellene két nagy busz. Az egyik az alsósoké lenne, és minden héten elvinne színházba vagy kirándulásra minket – rajzolja a jármű körvonalait a levegőbe Andris.

Kép: Unsplash

Egyre többen érkeznek, lassacskán az egész osztály körülöttem áll. Kicsi széken ülök a sakkasztal mellett, így nagyjából a derekukig érek. Apró lábak topognak, kis kezek ujjai nyitódnak csukódnak, copfocskák lengedeznek. Mindenkinek van ötlete.

– Milyen tantárgyakat szeretnétek?

– Matekot meg olvasást, és sok rajzot meg technikát, éneket is. És tesit.

Tehát a tantárgyakat nagyjából megtartanák a kedves reformerek.

– Az nem baj, ha mindenből van lecke, csak lehetne kevesebb, és jó, hogy pénteken nincs. Ez ne változzon! – jegyzi meg Verácska.

– Jó lenne, ha csak kíváncsiskodó témazárókat kellene írni – ábrándozik Ágika.

A kíváncsisodó számonkéréseket tanítási szünetek után szoktam íratni. Ezekért nem jár érdemjegy, csak az ötösöket jegyzem be a naplóba. Azért íratom az ifjúsággal, mert tudni szeretném, kinek van szüksége egy kis támogatásra. Ágika mindenre kiterjesztené. A listámra felkerül a témazárók reformtervezete.

A lányok egy része országos szinten tenné kötelezővé a nagy tükrös mosdókat.

Borcsika praktikus, az ő szívében mindenki elfér:

– Legyen minden iskolában szép nagy konyha meg mosogatógép a konyhás néniknek! Jó lenne olyan egészséges étel, ami finom is. Ha jókat tudunk enni, okosabbak leszünk!

A vágyak felsorolása után egy kis csend következik, majd a mindig csendes Julcsi elsusogja az utolsó pontot képzeletbeli listáján:

– Legyen olyan törvény, hogy egy héten csak kétfélére lehessen járni!

– Mit jelent a „kétfélére”?

– Van, aki hétfőn meg szerdán úszik, kedden karatézik, csütörtökön néptáncra jár, aznap van szolfézs is. Pénteken meg zongora.

– Mindre??

– Igen, mert az apukája szerint ez mind kell. Szerintem meg nagyon sok – Julcsi nagyot sóhajt, olyan nagyot, hogy megmozdul a függöny.

Hasonló témájú cikkünk: Az oktatás reformja - Mire vágyik egy középiskolás?

– Balesetet elszenvedni megrázó élmény lehet. Ekkor jött a TraumaAmbulancia ötlete?

Csilla: Évekkel ezelőtt volt egy balesetem, amelynek során a testem tizenkét százaléka másodfokú égési sérülést szenvedett, többek között az arcom is.

Egy látványkandallót szerettünk volna beindítani, és egy rossz mozdulatnak köszönhetően a bioetanol rám lobbant, én pedig meggyulladtam.

Négy napot töltöttem égési intenzív osztályon, ugyanis a steril környezetnek köszönhetően nem kellett operálni. Az eset megrázott mindenkit: a férjemet, engem és az ismerőseimet is. A következő egy évben – amikor még én sem ismertem a poszttrauma tüneteit – sokat beszélgettem az érzéseimről a családommal, barátaimmal. Alvási zavarok jelentkeztek, megváltoztak az étkezési szokásaim. Ekkor felkerestem a háziorvosomat, aki beutalt a pszichiátriára, ahol gyógyszert akartak felírni. Az írás, a férjemmel való bensőséges viszonyom és a rengeteg séta sokat segített. Teljesen egyénfüggő, hogy kinek mi tesz jót, nincs általános recept, de fontos felismerni a problémát. Elkezdtem kutakodni a témában, és megszületett bennem a gondolat, hogy létre kéne hozni valamit. Mindenki bíztatott, hogy írjam le a tapasztalataimat, ekkor indult a blog, és ekkor tartottuk az első beszélgetéseket egy kávézóban.

Alexandra: Én is a kezdetek kezdetén csatlakoztam, mert a doktornő, aki Csillát kezelte, a barátnőm, rajta keresztül ismerkedtünk meg. Kommunikációs szakemberként dolgozom, Csilla keresett meg azzal, hogy részt vennék-e a kezdeményezésében. Megalakulásunk óta minden hónap utolsó hetén tartunk egy estet, ahová olyan embereket hívunk, akik maguk is érintettek valamilyen balesetben, és jó példával szolgálnak arra, hogy egy ilyen trauma után is van élet, sőt, ebből akár előnyt is tudtak kovácsolni. A TraumaAmbulancia célja, hogy támogatást nyújtson nemcsak balesetek elszenvedőinek, de az ő környezetükben élőknek is, családtagoknak, barátoknak. A mottónk: „Lehetsz boldog a baleset után, nem vagy egyedül”.

– Mennyire hiánypótló a kezdeményezés itt Magyarországon?

Csilla: Sok szervezet foglalkozik a gyásszal vagy gyógyíthatatlan betegekkel, de valahogy a balesetet elszenvedők számára még nem jött létre semmilyen közösség.

A kórházakban a lelki gondozásra nincs kapacitás, erre nem jut forrás.

Ráadásul társadalmilag alig ismerjük a poszttraumát, mert szerencsére ritkán történtek kirívóan súlyos katasztrófák, balesetek.

Sárközi Alexandra – Kép: traumaambulancia.blog.hu

Alexandra: Volt már vendégünk égési sérült, vagy olyan, aki lezuhant egy uszoda tetejéről. Szinte mindannyian beszámoltak arról, hogy a kórházban ugyan megkapták a megfelelő ellátást, azonban lelki segítségre kevésbé számíthattak. Mi ezen próbálunk segíteni.

– Számos balesetet követhet poszttraumás stressz-szindróma. Ennek kialakulását akár meg is lehetne előzni azzal, ha már rögtön az esemény elszenvedése után valaki beszélgetne az adott személlyel?

Csilla: Ez egyéntől függ, a környezetétől, a megküzdési technikáitól. Utóbbi sajnos nagyon gyerekcipőben jár Magyarországon, az első krízis-intervenciós programot a vörösiszap-katasztrófa után tartották hazánkban. Egy krízishelyzet esetében az első három nap rendkívül fontos. Azt mondják, hogy a baleset után egy terápiás ülés 23 százalékkal csökkenti a poszttrauma kialakulásának esélyét. Saját tapasztalatom, hogy egy baleset után a legnagyobb problémát az információ hiánya jelenti: sem a sérült, sem a környezete nem tudja, mire számítson, mi fog történni velük. Súlyosabb sérülés esetében egy teljesen új életet kell kezdenie az illetőnek. A balesetem után is csaknem egyéves zavar következett, ugyanis a poszttraumás stressz szindróma „lefolyása” körülbelül egy év. A velünk együttműködő szakemberektől tudjuk, hogy a tünetek akár a történtek után három hónappal is jelentkezhetnek.

Lehet, hogy a fizikai felépülés gyors, már túl van rajta az illető, a lelki tüneteket viszont csak később tapasztalja, és nem érti, mi történik vele.

Alexandra: Volt olyan vendégünk, aki azt mesélte, hogy két éve gyűjti az erőt ahhoz, hogy eljöjjön hozzánk. Tehát a poszttrauma akár évekig is elhúzódhat, ha nem kezelik.

– Általában milyen lelki tüneteket észlelnek, akik átéltek egy balesetet?

Csilla: Egy ilyen esemény teljes biztonságvesztéssel jár, átértékelődik az élethez való viszonyulás. Amikor valaki megéli, hogy akár elveszíthette volna a szeme világát vagy az egyik testrészét, vagy akár az életét, akkor utána bizonyos dolgok jelentéktelenné válnak, ezért ilyenkor sokszor kapcsolatok szakadnak meg.

A poszttrauma leggyakoribb tünetei a flashbackek, vagyis élményvisszatérések: amikor az illető újra és újra átéli a baleset pillanatát. Ettől megváltozhatnak az étkezési szokások, problémák jelentkezhetnek szociális téren és az alvással kapcsolatban is.

– Hány embert érint évente a baleset után jelentkező poszttraumás stressz-szindróma?

Csilla: Körülbelül harmincezer munkahelyi, ugyanennyi háztartási és tizenhatezer közúti baleset történik egy évben. Átlagban két ember hal meg az utakon naponta, de rengetegen sérülnek meg súlyosan. Az érintettek köre pedig körülbelül 250 ezer fő egy évben, ebbe beletartoznak az elszenvedők, az okozók, a szemtanúk, a család, barátok, ismerősök, kollégák.

– A TraumaAmbulancia-esteken balesetek elszenvedői mesélhetik el lelki gyógyulásuk történetét. Mik a további tervek?

Alexandra: Éppen az elmúlt hetekben jegyeztek be minket egyesületként, így működésünk igazán komollyá válhat. Az estjeinken részt vettek olyan szakemberek is, akik például a poszttraumás stresszel foglalkoznak, később őket is szeretnénk bevonni a munkába. Szóróanyagokat és információs füzeteket is szeretnénk készíteni, de egyesületi tagokat is toborzunk. Reméljük, hamarosan saját helyiségünk is lesz.

Krausz Csilla

Csilla: Fontos „lábunk” a blog, amelyet egy mentálhigiénés szakember, pszichológus hallgatók, balesetes szakújságíró, illetve jómagam szerkesztünk. Ha valaki megkeres minket, azt szoktuk javasolni, hogy először nézzen szét ott. Akadt olyan, aki azt mondta, hogy neki már az oldalunkon olvasott cikkek is nagyon sokat segítettek. Nemcsak online, de offline is szeretnénk közösséget építeni, fontos a személyes találkozás, a meghitt, intim légkör.

Ezek egyébként nem terápiás beszélgetések, mégis különleges, pozitív élményt nyújtanak, ezért sokszor olyanok is eljönnek, akikkel egyébként nem történt baleset.

Ezen felül kórházakban szeretnénk megjelenni olyan szakemberekkel és segítőkkel, akik információt adnak a baleset utáni lehetőségekről. A jövőben pedig szeretnénk önsegítő csoportokat is indítani, ezek akár önszerveződőek is lehetnek, nem igényelnek szakszerű támogatást.

Alexandra: Több vendégünk mondta, hogy nem is feltétlenül pszichológusra van szükségük a baleset után, hanem valakire, aki meghallgatja őket, odafigyel rájuk.