Anyu, mi lesz, ha elvisznek az űrlények? – Titokzatos kisgyerekkori félelmek

Történetem Tináról szól, aki kedves kislány. Sok barátnője van, mindig vidám, szereti a plüssállatokat, szép sellőket rajzol. Egy csúnya, hisztis iskolába érkezés után bújós lett, még a tanítási órákon is megfogta a kezem, ha mellé léptem. Bizonyos mértékig ez természetes, de Tina ragaszkodása egyre erősebb lett. A mosdóba sem akart egyedül kimenni. Ez nem tűnt először furcsának, mert a mosdó mindig a gyerekek társadalmi életének helyszíne, helyettesíti a felnőttek kávézóját, egy kávé nélküli presszó, csevegőhely, egy felnőttmentes övezet. Tina barátnőit arra kérte, fogják neki az ajtót, nem meri becsukni, bezárni pedig végképp nem akarta. A tanteremben székét szorosan padtársa mellé tolta. Bosszantotta társait. Szeszélyes lett, szinte lógott Ágika barátnője karján. Panaszkodott, hogy fáj a feje, hányingere van.

Napközi után az anyuka röviden elmesélte, hogy Tina otthon is furcsa. Nem akar egyedül lefeküdni, valakinek mellé kell heveredni, éjjel felriad, átmegy szüleihez, senki nem tudja kipihenni magát. Soha nem csinált ilyet. Értetlenül álltunk: Mi lehet az ok? Betegség? Félelem valamitől? Tina másnap nem jött iskolába. Délután jelzett a telefon, anyuka hívott. Másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Anyuka – csinos, törékeny fiatalasszony, csupa aggodalom – sokáig rendezgette gondolatait a fejében, mennyi az, ami a tanító nénire tartozik, és mi az, amit nem kellene elmesélni. Végül mély lélegzetet vett.

– Elmesélem, mi történt, mégpedig azért, hogy mással ne történjen meg. Ha Gabi néni beleegyezik, a szülői értekezleten is beszélek róla.

Megvadultak a gondolatok a fejemben: jaj, mi történt ezzel a gyerekkel, talán bántották, szóba állt egy idegennel, mire is gondoljak…

Anyuka kinézett az ablakon, táskája fülét szorongatta. Végül elkezdte.

Vasárnap kirándultunk, gondoltuk, Tina jól elfáradt, hamar elalszik, végre kettesben lehetünk Tomival, a férjemmel. Ne tessék pajzánságokra gondolni, kinyitottunk egy üveg bort, ment a tévé, beszélgettünk. Úgy éjfél felé járt az idő, amikor megjelent Tina bömbölve: Nem tudok aludni, apa, gyere mellém! Szokatlan volt, de hát gyerek, kimerült a túrázástól, apa felkapta, átvitte a kisszobába. Tina görcsösen kapaszkodott apjába, akinek mellé kellett feküdni. Apa, látva az ijedelmet, bepasszírozta magát a kicsi gyermekágyba Tina mellé. Reggel kialvatlan szemmel, merev háttal, zsibbadó lábbal mászott elő a törpéknek méretezett ágyból. Tina ragaszkodott hozzá, hogy maradjak vele a legkisebb helyiségben. Utána sírdogált, hogy ne menjünk iskolába, ne is menjek dolgozni, maradjunk otthon, boltba se menjünk, maradjunk itthon! Mire az iskolába értünk, Tina olyan hisztijelenetet adott elő, amelyre a gyermekvédelem is felkapná fejét. Egész nap dobált az ideg a munkahelyemen, amint tudtam, rohantam a gyerekért. Hazafelé tiszta izgalom voltam, mi történhetett. Nem támadhattam le őt, hogy mi történt vele, talán meg sem tudná fogalmazni.

Hazaérve betettem egy lázmérőt a karja alá. Semmi. Még hőemelkedése sem volt. Sokáig ültem a fotelban, Tina a mackóját öltöztette. Mintha semmi gond nem volna. Amint felálltam és elindultam egy másik helyiség felé, Tina felpattant, követett. Miért? Rákérdeztem:

– Mondd, Tina, miért kell mindig valakinek veled lenni?

A kislány zokogni kezdett, és a falat csapkodta egy babaruhával.

– Azért, mert ha elvisznek, nem akarok egyedül lenni!

– Elvinni? Kik? Rossz emberek?

– Nem azok, hanem a világítós űrlényesek!

KIK? Hirtelen átléptünk egy másik dimenzióba, a repülő csészealjak és marslakók világába? Hol hallott ilyesmit? Kattogtak a fogaskerekek a fejemben: vajon melyik osztálytárs felelőtlen apja-anyja hagyta a gyerekeket ostoba filmet nézni?

– Hol láttad ezt, Tina? Kinél? – magamban pedig csupa illetlenséget kívántam a tökfej szülőknek.

– Hát itthon! – bökte ki a gyerek zokogva.

Úgy álltam ott, mint akit hideg vízbe nyomtak. Én vagyok a tökfej szülő. Zsibbadt agyam pörgette a filmeket, amelyeket együtt néztünk, de egyiket sem tudtam összefüggésbe hozni űrlényekkel meg embert elragadó fénycsóvával.

– Vasárnap néztétek, és kicsit láttam, mert én nem tudtam aludni, és bementem hozzátok, és megláttam, hogy egy néni meg a gyereke ott áll, és rámegy valami fény, és eltűntek, és máshol lettek, nagyon messze. Én nem akarok úgy lenni! Lehet, hogy a fürdőszobából visznek el, és nincs rajtam ruha, és meglátnak, akik nem is tudják, ki vagyok, és nincs rajtam semmi, és hogy kerülök haza?

Ott állt szegénykém zokogva, én meg szorongattam, ölelgettem.

Valami ostoba film ment akkor háttérzajként a szobánkban, olyan, amit soha nem vennék komolyan. Nem is emlékszem rá. A kicsi lány meg pont meglátta, elhitte.

Milyen nagy a felelősségünk! Mennyire kell vigyáznunk, mit lát a kisgyermek! Szorongva kell bevallanom, hogy olyan tökéletes szülőknek tartottam magunkat, akikkel ilyen nem eshet meg. Kapásból más szülőre toltam a felelősséget.

Aznap egész este a silány és hatásvadász áltudományos filmekről beszélgettünk Tinával (természetesen nem ezeket a szavakat használtuk), játszottunk, míg biztosak nem voltunk abban, hogy a kislány rendben van. Késő volt, a vacsora is nyolc utánra csúszott. Megnyugodva tettük a mosogatóba a bögréket, tányérokat, jöhet a fürdés és az alvás. Ekkor Tina megszólalt:

– De azért bejössz velem fürdeni, ugye, anyu?

Bementem.