Donald Trump elnök videóüzenetben köszöntötte az egybegyűlteket, megígérve, hogy minden olyan törvényt megvétóz, amely gyengítené az emberi élet alkotmányos védelmét, Mike Pence alelnök pedig feleségével együtt személyesen is felszólalt a rendezvényen.

Az S4C blog osztotta meg hazánkban elsőként a Students for Life of America nagyszerű videóját a hatalmas felvonulásról.

– A József Attila nevével egybefonódott Öcsödön, a helyi cigánytelepen nőttél fel.
– Hagyományőrző oláh cigány családba születtem. Édesanyám és édesapám néhány osztályt végeztek csak el az általános iskolában, a két húgom sorsa szintén úgy alakult, hogy egyikük sem tanult tovább. Rossz körülmények között éltünk, se víz, se villany nem volt otthon. A hagyományőrzés alatt többek között azt értem, hogy beszéljük a nyelvet, táncolunk, valamint a leányszöktetés szokása a mai napig nem ment ki a divatból, és a mágikus dolgokat a legnagyobb természetességgel vesszük tudomásul.

– Isten és a szellemek nem zárják ki egymást?
– Nem, nálunk tökéletesen megférnek együtt. Pillanatig sem vonjuk kétségbe, hogy amikor valaki elmegy, utána hat hétig ott jár a lelke köztünk, és ha valaki az életében rosszul bánt vele, azt megszállja, megkísérti. Ugyanilyen magától értetődően kezeljük a túlvilági életet, azt valljuk, hogy odaát a halott megfiatalodik, és nem szenved hiányt semmiben.

– Gyerekkorodban – finoman fogalmazva –, nem a törvények betartása jellemzett téged.
– Nagyon sok csínytevésben vettem részt. Bevallom, a lopás sem volt ritka az életemben. Emiatt rövid ideig intézetben is voltam, ahonnan alkalomszerűen, két-három hetente mehettem haza. A cigánytelep nem ismerte a megfelelő normákat, nem ismerte a törvényt. Otthon a lopást nem tekintették tiltott és elvetendő cselekedetnek, sőt, dicséretben részesültem érte, azt mondták: „Olyan gyors a keze, mint amilyen a nagyapjáé volt.”

– Szögezzük le, hogy ez a hozzáállás nem a hagyományőrzésből következett.
– Természetesen nem. Ez a mértéktelen és kilátástalan szegénységre vezethető vissza. Az életkörülményeink, a kiszolgáltatottságunk kényszerített rá ezekre a ma már szégyellt és megbánt dolgaimra. Azt azért el kell mondanom, hogy a tetteimért járó rendőri erőszak és társadalmi kitaszítottság ellenére komoly tapasztalatot szereztem az életről és annak mechanizmusáról, s véleményem szerint a későbbiekben mindennek az ismeretnek még komoly hasznát vehetem.

– 2012-ben bekerültél a hátrányos helyzetű, jó képességű cigány diákoknak indított, prof. dr. Rosivall László nevével fémjelzett orvosi programba. Milyen út vezetett idáig?
– Egy komoly térdsérülésemkor szerzett élmény, az ápolók és orvosok figyelmessége tudatosította bennem: ha törik, ha szakad, orvos lesz belőlem. Első lépésben elvégeztem egy ápolóképzést. Ebből nagyon sokat profitálhat egy leendő orvos, mert nem árt ismernie az ápolók munkáját, hogy tudja, mit kérhet és várhat majd el tőlük a munkája során.

– Akkoriban körvonalazódott már az orvosi pálya lehetősége?
– A jó Istenen múlt, hogy szinte szembejött velem a képzés. Épp csak beírtam a Google-be, hogy orvosi egyetem, és az első találatok között dobta fel, hogy halmozottan hátrányos helyzetű cigány fiataloknak indul orvosképzés prof. dr. Rosivall László közreműködésével. Egy hátrányos helyzetű fiatal nem engedheti meg magának, hogy hozzájusson a drága tankönyvekhez, magántanárhoz járjon biológiából vagy kémiából, valamint megtérítse a nyelvvizsga költségeit. Körülbelül tizenhatan vettünk részt a programban, ez a létszám kicsit lecsökkent, azonban még mindig jó néhány, a képzésen részt vett hallgató tanul az egyetemen. Összességében a program sikeresnek és nagyon inspiratívnak mondható.

– Teherként éled meg, hogy mostanra ennyien vagytok?
– A teljesítési kényszer komoly súlyokat tesz rám. Hatalmas esélyt kaptam az élettől, és ezért nem szabad hibáznom, nem élhetek vissza az egyszeri alkalomnak ígérkező lehetőséggel. Sok ember bizalmát elnyertem, többen úgy könyvelték el, hogy már el is végeztem az egyetemet, pedig négy év még hátravan. A vízválasztó tárgyakon már túljutottam. Mindent megteszek azért, hogy az egyetemet sikeresen fejezzem be.

– A megszokott családi környezetből egy radikálisan másik, addig ismeretlen közegbe kerültél. Nehezedre esett átlendülni?
– Igen. Például a beszédemen is észrevehető volt, hogy máshonnan származom. A megjöttem helyett a meggyüttem, a hajnal helyett a kivilágos reggel szófordulatokat használtam. Lassan, fokozatosan vetkőztem le az otthoni szokásokat és alkalmazkodtam a Budapesten, az értelmiségi létben elvárt normákhoz. A személyiségem azonban nem változott, a mai napig az vagyok, aki Öcsödön voltam.

Rostás Gusztáv  – Kép: Képmás

– A régi barátaidnak nem sikerült kitörnie. Megmaradt a kapcsolat?
– Ők maradtak a régi útjukon, ettől függetlenül továbbra is a barátaim, nem tagadtam meg őket. Nincs jogom ahhoz, hogy bármelyiküket is megítéljem.

– Ha mostanában hazamész, elfogadással találkozol?
– Eleinte nehezen értették meg a helyzetem, a vágyaim, a célom. Anyukám sokszor mondta, hogy miért tanulok még 24–25 évesen, amikor már rég dolgoznom kellene, megnősülnöm, gyerekeket vállalnom. A család részéről kezdetben sok ellenállásba ütköztem, idővel végül az eredményeim láttán mindez oldódott.

– A cigányságoddal is ki vagy békülve.
– Nagyon pozitívan látom a világot. Azt is elfogadom, hogy az átlagnál többet várnak el tőlem. Ez ellen nincs miért lázadnom, beletörődtem, a folyamatosan érkező kihívások megerősítenek abban, hogy jó úton járok. Ami az identitásomat illeti, nem szorul gyámolításra. Magyarországi cigánynak tartom magam, s mint korábban említettem, a cigányság kultúrája nem áll tőlem távol, azonosságot vállalok vele.

– Az egyetem elvégzése után hogyan tovább?
– Ahol az orvosi ellátás hagy némi kívánnivalót maga után, ott van az én helyem. Mindennél nagyobb kihívást látok ebben, és kötelességemnek is érzem, hogy ez a cél lebegjen a szemem előtt.

– Sokan, akik Magyarországon végzik el az orvosi egyetemet, végül úgy döntenek, hogy külföldön vállalnak munkát. Erről mit gondolsz?
– Megértem, hogy valaki a nagyobb fizetés reményében úgy dönt, országot vált. Az én helyzetem az átlag orvostanhallgatókénál jóval speciálisabb, mert egy programon keresztül kerültem be az egyetemre, enélkül most is a putriban lennék vagy asztalosként tengődnék. Tartozom annyival Magyarországnak, Rosivall professzor úrnak, hogy nem hagyom el az országot – itthon van dolgom. Csak ismételni tudom magam: az ország egyik oldalán a legalapvetőbb ellátástól, törődéstől is elesnek az emberek. Ha odamegyek és segítek, attól lesz teljes az életem.

– Te hogyan képzeled el a jó orvost?
– Egyrészt a kellően megalapozott szakmai háttér legyen biztosított, másrészt a jó orvos empatikus, humánus, a másikat személyként, nem esetként kezeli. Nem ártana a szakmai képességek felmérése mellett a személyiséget is megvizsgálni, akár egy elbeszélgetés formájában. Bármilyen mentalitású ember nem való erre a pályára.

– Korábban már kivetted a részed a gyógyításból.
– Igen, amikor fél évre passziváltattam magam. Nagyon hálás vagyok a Református Cigány Szakkollégiumnak, mert akkortájt megengedték, hogy jogviszony nélkül is ott maradhassak. Az egyik ortopédián kaptam állást, és sokat érintkeztem az ott kezelt emberekkel. Feltűnt, hogy több orvosjelölt képtelen a betegekkel, a páciensek nyelvén kommunikálni, emiatt többen zárkózottak voltak, az orvos nem férkőzhetett a bizalmukba. Én egy másik módszert választottam: mosolyogtam, érdeklődtem, figyeltem a betegekre, ezért hamar elnyertem a tetszésüket, könnyebben jutottam velük közös nevezőre.

Jó érzéssel töltött el, hogy egyikük véleménye szerint az én közeledésem elütött a többiek gépies, hideg hozzáállásától. A beteget holisztikusan nézze az orvos, egész lényével figyeljen rá, tudomásul véve, hogy valamilyen szinten pszichológusnak, lelki terapeutának is lennie kell a munkájában! Számos mentálisan beteg ember él köztünk, akik igénylik a beszélgetést, akiknek több odafigyelés járna. A pénzorientált világ az ilyen típusú intimitást háttérbe szorítja, elveti, a tárgyi és anyagi örömökkel azonosult az érték fogalma.

– Sokan szkeptikusan fogadják, hogy istenhit és tudomány említhető egy lapon.
– Istenben mindig hittem, soha nem kérdőjeleztem meg a létezését. A legtöbb nagy tudós úgy véli, hogy Isten létezése nem zárható ki. Én is úgy látom, hogy valamilyen segítő kéz nélkül egyszerűen nem alakulhatott volna ki az általunk ismert világ. Szükség volt egy felsőbb teremtőre, aki ezt a csodálatos emberi testet megalkotta.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Nagymama leemelte orráról az olvasószemüveget, kikapcsolta a tévét, és egészen váratlanul így szólt:

– Egy nagyon rossz dolgot csináltam egyszer – mondta, és el is sírta magát.

– Micsodát? – kérdeztem csodálkozva. Nagymama nem volt az a pityergős fajta, már tudtam, hogy ez komoly dolog lesz.

– Én... beárultam a Klárikát!

– Milyen Klárikát?

– Hát a Klárika nénit! Emlékszel rá, az a jópofa nő volt a hivatalban, akivel egy asztalnál könyveltünk.

Persze, már be is ugrott. Kiskoromban gyakran meglátogattam nagymamát a munkahelyén. Hatalmas darab, kedélyes hölgy volt a Klári néni, velem is sokat viccelődött. Még azon se sértődött meg, amikor egyszer azt mondtam neki – tündéri kisgyermek voltam –, hogy szőrös a lába és kövér.

– Igen. Ő volt az én legjobb barátnőm – folytatta gyászosan a nagymama. – És én beárultam! Klárika tudniillik valami nemesi családból származott. De olyan hülyeségeket kérdezgettek, hogy mit tudom én, hiszünk-e Istenben, meg hogy mi a véleményünk a pártról. De hát ezekről nekünk nem volt véleményünk! Őszintén szólva én nem is értettem, hogy mit akartak.

– De kik, nagymama?

– Hát az ávéhások!

És akkor nagy szipogva elmesélte. Huszonegy éves volt, másfél éve dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, amikor egy nap lehívták a pártirodára. Megzsarolták, hogy beteg édesanyját elbocsátják a munkahelyéről, sőt, elveszik a kis szolgálati lakásukat is, ahol az apuka öngyilkossága óta ketten éltek – ha nem lesz hajlandó jelentéseket írni a Párt számára. Nagymama úgy érezte, nincs más választása, mint engedelmeskedni.

A tartótiszttel mindig egy eszpresszóban kellett találkoznia, körülbelül kéthetente. Itt adta át nagymama a teli oldalakat, a Klárikával való beszélgetéseinek lejegyzett változatát. De a tartótiszt nem volt megelégedve a nagymamámmal, aki bár rengeteget írt a maga apró, precíz gyöngybetűivel, de mindig csak olyan dolgokat, hogy:

„És akkor Klárika megkérdezte tőlem a vaníliás kifli receptjét. Én meg diktáltam neki, hogy: 30 dkg sima liszt, 20 dkg vaj, 10 dkg porcukor, 2 tojás sárgája. Ezt jól összegyúrni, hideg helyre tenni. Aztán 60 darab kis gombócot formálni, azokat később kiflivé sodorni...” stb.

A tiszt a fejét csóválta.

– Lenke, gondolkodjon már! Nem mond soha olyasmit, hogy templomba jár például?

– Nem.

– És a politikai vezetés? Nincs valamilyen, bármilyen véleménye róla?

– Nincs. Minket az olyan nem érdekel.

És ez így ment két hónapon át. Ezalatt az idő alatt a nagymama számtalan receptet és keresztszemes hímzésmintát súgott be az ÁVH-nak, de semmi olyan dolgot, ami rossz fényt vetett volna Klárikára. Közben pedig annyira nyomasztotta az egész, olyan nehezére esett ez a kettős élet, hogy az egyik eszpresszóbeli találkán eltörött a mécses.

– Kérem szépen, én eztet nem bírom tovább! Hát nem mond semmi olyasmit ez a Klárika, amit maguk akarnak, tessék már elhinni, az olyan rendes nő, engemet meg annyira bánt, hogy árulkodni kell...

A tartótiszt kezdett feszengeni, mert a kis hölgy egyre hangosabban zokogott, krokodilkönnyei potyogtak az eszpresszó fekete-fehér kövezetére. 

– Na jó, tudja, mit, Lenke? Hagyjuk egymást békén! – mondta végül. – Mától nem tartozik jelentéssel. Felejtse el a fedőnevét! És erről az egészről senkinek egy szót se, vagy az édesanyja elveszíti az állását! Érti?

– És mi volt a fedőneved? – kíváncsiskodtam.

– Elfelejtettem! – mondta őszintén. Mert ilyen engedelmes volt ő mindig.

És mégis, neki két hónap alatt sikerült az, ami sajnos keveseknek akkoriban: a nagymamám megtörte a tartótisztjét.

A múltkor egy vendégségben egyébként az övéhez kísértetiesen hasonló vaníliás kiflit tálalt föl a háziasszony.

Átfutott rajtam egy furcsa gondolat.

A mindennapok során vannak helyzetek, amikor semmi sem segít, csak a humorérzék meg a civil kurázsi. Számomra ilyen az, hogy Budapest egyik peremkerületében, egy zömében középosztálybeliek által lakott kertes környéken rengeteg helyen száll fel sűrű, fekete füst a kéményekből. Tudjuk, hogy a hagyományos széntüzelés jelentősen hozzájárul a szmoghoz – és azt sajnos nem várhatjuk el, hogy az emberek máról holnapra változtassanak a fűtési rendszerükön, mert az óriási kiadás. Azt viszont igen, hogy ne végezze a kazánban a lakkozott fa, a műanyag palack, a másra már nem használható rongy vagy gumiabroncs.

Rossz hír, hogy ezt nehéz elérni. A jó viszont az, hogy mi szolgálhatunk Neked, kedves Olvasó, néhány tanáccsal, ha esetleg nem tudod, mitévő lehetnél az ügyben.

1. Lásd meg a helyzetben rejlő üzleti lehetőséget, és állj rá a gázmaszk-bizniszre!

Rengeteg színben és méretben árusíthatod, gazdag leszel és menő startupper. Főzős műsorokba hívnak majd, és ha ügyesen menedzseled magad, akkor könyvet is írhatsz tapasztalataidról, és idővel betörhetsz a zeneiparba is. Annyi dolgod lesz a sok médiamegjelenés miatt, hogy sosem leszel otthon, így nem kell a rossz levegőt sem beszívnod.

2. Alkalmazz sokkterápiát!

Sajnos rengetegen vannak, akik tudatlanságból dobálnak bele mindenféle oda nem való dolgot a kazánba, és fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen káros. A hulladékégetés rendkívül veszélyes, ugyanis rengeteg mérgező anyag keletkezik ilyenkor, amelyek enyhébb esetben „csak” bőr- és légúti irritációt, súlyosabb esetben viszont rákot, szívinfarktust, meddőséget, máj- és vesekárosodást, immunrendszeri problémákat okozhatnak. Ahelyett, hogy otthon füstölögnél az áldatlan állapotokon, inkább csengess be a renitens szomszédhoz, és jól ijessz rá ezekkel az információkkal!

3. Érvelésedet építheted arra is, hogy napjainkban tombol a fiatalságkultusz.

Senki nem akar öregnek tűnni, igaz? A rossz levegő pedig nagyon rosszat tesz a bőrnek, fénytelenné, fakóvá és ránctalanná teszi.

Amíg rendes tüzelőanyagot venni olcsóbb, mint egy új arcot csináltatni, addig semmi értelme elfűteni a régi rekamiét.

4. Kell egy (ál)kéményseprő!

Nyakunkon a farsang, faggasd ki családod férfitagjait, hogy minek akartak beöltözni gyerekkorukban. Ha közülük akár egy is akart kéményseprő lenni, akkor irány a jelmezkölcsönző. Sosem késő valóra váltani egy régi álmot. Egy (ál)kéményseprő szájából sokkal hitelesebben hangzik, hogy szeméttel fűteni veszélyes. Ha ugyanis valaki csak két hétig fűt szeméttel, akkor annyi kátrány rakódik a kéménye falára, mint a normál fűtőanyag esetén a teljes fűtési szezonban – ez pedig akár kéménytűzhöz is vezethet.

5. Vedd szemügyre a kukákat!

Ha unod a kutyasétáltatást a téli hidegben, akkor feldobhatod azzal, hogy megfigyeled, hány helyen nem tették ki a ház elé a szelektív kukákat a szemétszállítás napjára. Akinek nincs műanyag és/vagy papírhulladékja, az vagy nagyon környezettudatos (zero waste), vagy eltüzeli a szemetet. 

+1. Légy felelős állampolgár!

Ha a fentiek nem bizonyulnak elegendőnek, és a szelíd rábeszélés, tájékoztatás nem segít, akkor vigyétek vissza a jelmezt a kölcsönzőbe, ne piszmogj tovább a gázmaszkos webshoppal, hanem légy az, akinek lenned kell! Felelős állampolgár. Ahelyett, hogy magadban vagy egy helyi Facebook-csoportban dühöngenél, jelezd a problémát az illetékes szervnél.

Az illegális anyagok égetésével kapcsolatos problémákkal a kormányhivatal foglalkozik. Ők bírságolhatnak, és arra kötelezhetik a szabálysértőket, hogy hagyjanak fel a szemét eltüzelésével.

Súlyosabb esetben fogj össze másokkal, együtt többet tehettek a levegő minőségének javításáért. Elvégre nemcsak a nevetés gyógyít, hanem a friss, tiszta levegő is.

Manapság újra divatosakká válnak a szakkörszerű foglalkozások, csak most úgy hívják: nonformális és informális nevelés. Borzasztó idegen szavak, még a tanároknak is ijesztők. Pedig a lényegük az, hogy a diák ne feltétlenül a tanteremben és főleg ne kilencedik órában tanulja azt, ami érdekli. Azaz ne lombozzák le azzal, hogy tantárggyá züllesztik az ő áhított hobbiját.

Jómagam három éve vezetek egy diákújságíró csoportot, ahol a cikkek 90 százalékának a diákok a szerzői. Bár a kezdet nehéz volt, de jelenleg 15 fővel működik a szerkesztőség, köztük van az a három öregdiák is, akik egyetemistaként is a lap szerzői maradtak. A szerkesztőségi üléseket múlt szeptembertől kezdve két-három hetente szombatonként tartjuk, hol kávézókban, hol az iskola szabadidős termében.

A létszám mindig tíz fölötti, ami azt mutatja, hogy a diákok inkább tanulnak önszántukból hétvégén, mint kilencedik órában. Ők döntöttek így, amikor egyszer viccből feltettem nekik a kérdést: mi lenne, ha szombaton lenne a szerkesztőségi ülés? Persze ehhez kellett az is, hogy szerkesztőségi ülést mondjak, és ne órát vagy szakkört. Jobb, ha nem tudják, hogy tanulni fogunk. Én is tőlük, ők is egymástól, és talán tőlem is egy kicsit.

De mi veszi rá őket arra, hogy szombati napon önként felkerekedjenek, kimozduljanak és iskolai programon vegyenek részt? Elsősorban a saját érdeklődésük.

Kép: a diákújság borítója, tervezte: Mészáros Ferenc

Azt kínálja nekik az iskola, ami eleve érdekli őket. Mert a nagypapa szerkesztő volt, vagy mert szeretnének a szavaikkal hatni a világra (influencerek lenni vagy mifenék, és az már majdnem olyan, mint az újságíró). Aztán ott van a helyszín, a kávézó, ahol ugyanolyan vendégek, mint én, a tanáruk. Együtt dolgozunk a legújabb lapszámon. Tudják, hogy majd megjelenik, és az egész iskola azt fogja olvasni: a tanáruk, az osztálytársuk, az igazgatójuk.

Rizikós a dolog. Néhány menzakritika, és lázadás tör ki. Egy-két tanárparódia, és megszaporodnak az újságírói feleletek. Minden betűnek a helyén kell lennie – mondja az egyikük, míg a másikuk már azon agyal, hogyan pörgessük meg az online profiljainkat (a Facebookot és az Instát). Egyiküknek a helyszíni tudósításhoz van nagyobb kedve, a másikuk inkább interjúzik. A harmadik új műfajokkal kísérletezik, mert tudja ő a nyelvtanórán tanultakat, de a padtársa nem ismeri sem a riportot, sem a helyszínit. Neki csak az kell, hogy ütős legyen.

És mi vett rá engem arra, hogy szombaton is dolgozzak? Elsősorban az, hogy ők is képesek akkor tanulni. De lehetne ez péntek délután, szerda este vagy bármilyen más időpontban. Én magammal megbeszélem ezt a néhány órát, és arra jutok, hogy a nyolc szabadon felhasználható órám terhére teszem mindezt (egy tanárnak 32 órát kell a munkahelyén töltenie, nyolccal szabadon bánhat).

Kép: a diákújság borítója, tervezte: Mészáros Ferenc

Megbeszélem a feleségemmel, aki néha ráncolja a szemöldökét, de látja bennem a lelkesedést. Kilenc évig voltam szerkesztő egy irodalmi lapnál, és jólesik megosztani azt, amit tapasztaltam. De igaz lehet ez más területre is, hiszen a pedagógus akkor is tanít, amikor nem veszi észre. Az egyik osztálykiránduláson például főzni tanítottam a diákokat, és két este alatt megvalósítottam a „paprikás krumpli” nevű rejtett tantervet. Szakkört tartottam, informálisan vagy nonformálisan oktattam? Magam sem tudom. Megosztottam azt, amiben gyakorlatom van – azokkal, akiket ez érdekelt.

Talán ezt jelenti a hivatás, nem tudom. Egyes barátaim szerint balekség.

Szerintem meg ilyen munka a tanáré: nem fejeződik be a tanteremben, és nem zárul le az érettségivel vagy a szakmával.

Nem tudom, mások hogyan fogadták, de amikor a film közben nyilvánvalóvá vált ez az érzelmi szál, a moziban az egész terem hallhatóan, együttesen sóhajtott fel. Lehet, hogy mégsem mindenki örül az ilyen típusú toleranciának? Egyáltalán, valóban toleráns dolog ez? Nemcsak az, hogy két fontos férfikarakter szerelme köré épül fel a történet, hanem hogy ezt ennyire hangsúlyosan ki kell emelni? Ebben a gyerekeknek és fiataloknak szóló közönségfilmben hol jelenik meg a tolerancia azok felé a nézők felé (sőt, a kiskorúak szülei felé), akiknek sérti a véleményét és fizikai érzéseit az, hogy a homoszexuális vonzalmat magától értetődőnek ábrázolják?

A filmek hiteles tükröt állítanak elénk: míg bizonyos dolgokat „beengedünk” és nagy együttérzéssel kezelünk, sok minden másra vakok maradunk. Kétszínű ma is a „polkorrekt” világunk.

S ha már toleranciáról beszélünk, akkor mi van a társadalom más, háttérbe szorított kisebbségeivel?

Sokan hálásak, hogy a magzatoknál már elég korán kiszűrhető bármiféle rendellenesség, így ha nem „tökéletes” a gyerekünk, még időben „megoldjuk” ezt a problémát. Ami, valljuk be, nem épp „korrekt” viselkedés a magzattal szemben. De kit érdekel egy magzat érzékenysége, sőt, élethez való joga?

Olyan, mintha szemellenzővel élnénk: élesen nézünk magunk előtt egy-két dolgot, az összes többit viszont figyelmen kívül hagyjuk, vakok leszünk rá. Ráadásul el is némít, hiszen ki az, aki szembe merne menni egy olyan véleménnyel, amely látszólag nagyon elfogadott?

A kettős mérce

Engem intoleránsnak neveznek egyesek, ha azt mondom, hogy a Down-szindrómás magzat ugyanolyan értékes, mint az összes többi. Izlandon például már szinte nem is születnek Down-szindrómás emberek, persze nem a kivételes génállomány miatt, hanem mert olyan hamar kiszűrik őket és „orvosolják a problémát”.

Kép: Legendás állatok: Grindelwald bűntettei c. film

Miért van az, hogy ilyen szélsőségesen különbözően tekintünk azokra a jelenségekre, amelyek valahol eltérnek az „átlagostól”, ugyanakkor mindkettőben emberek a szereplők?

Miért jelentjük ki, hogy az egyik ember selejt, kukába vele, meg se szülessen, míg a másik jogaiért vérre menő vitákban harcolunk, és intoleránsnak kiáltunk ki mindenkit, aki nem ért velünk egyet?

Sokszor csak az érzelmeink miatt leszünk megengedők, támogatók vagy ellenzők

Ha valami kellemetlen számunkra, azt elrejtjük, ne is lássuk; viszont, ha velünk vagy a közvetlen környezetünkben élőkkel szemben történik vélt vagy valós igazságtalanság, annak mindenképp hangot adunk. Az élet azonban nem csak rólunk szól, épp ezért nem viselkedhetünk és alkothatunk véleményt csak a szubjektív érzéseink szerint. Az érzelmi alapú érveléssel nem sokra megyünk az olyan helyzetekben, ahol a politikai korrektség megjelenik.

Ne felejtsük el a vita kultúráját, amikor tiszteletteljes és nyugodt hangnemben lehet megbeszélni két, egymással szembenálló véleményt, anélkül, hogy azzal a másikat becsmérelnénk. Az emberek sok mindenről gondolkozhatnak különbözőképpen. Az lenne igazán korrekt, ha nem csak azt hallgatnánk meg, aki egyetért velünk, aki pedig nem ért egyet, azt nem semmisítenénk meg szellemileg egy ráragasztott címkével.

Nem jó olyan világban élni, ahol a hangadók megszabhatják, hogy kikkel szemben lehetünk toleránsak és kikkel nem. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a világban sok ember meg sem születhet – a nagy tolerancia ellenére.

Már a villamoson, uszodában is hallom, hogy a felvételiről beszélnek a gyerekek. A nyolcadikosok izgulnak jobban, mert ők mindenképp iskolát váltanak szeptemberben. A negyedikesek és hatodikosok számára csak egy lehetőség, hogy most iskolát váltsanak, ők inkább kíváncsisággal tekintenek a felvételire, vagy a nagytestvérüket szeretnék követni.

A szülők pedig… a szülőknél azóta forró a téma, hogy a gyerekek megmelegedtek az általános iskolában.

Egészen eltérő, hogy ki milyen vágyakat, reményeket és félelmeket pakol bele ebbe az eseménybe: a család presztízsének erősítését, saját kudarcok kompenzálását, a szorongást a jövőtől; más viszont csak egy lehetőséget, kihívást lát a változásban. Lehet, hogy egy rossz közösségből mentené ki a gyereket egy új iskola, vagy éppen egy szellemileg nem inspiráló közegből.

Nekünk, magyaroknak már maga a szituáció is szédítő, hogy hozzáférünk egy lehetőséghez, amivel változtathatunk a sorsunkon, illetve jelen esetben a gyerekünk sorsán. Nem lehet azt mondani, hogy a mai szülői nemzedék abban az életérzésben nőtt volna fel, hogy a lehetőség mindig terem, mint a banán. Sokkal jobban jellemez minket az a pánik, hogy le ne maradjunk a kevés kínálkozó alkalomról.

Most, hogy én is belekerültem a felvételi körüli pörgésbe, látom, hogy milyen fontos azt mutatni a gyerekeinknek, hogy az életben lehet bízni. Lehet, hogy az egyik gyümölcs, amiért nyúltam, az orrom előtt a földre pottyan, de terem még másik is azon a fán. Nem ugyanaz, de terem. Nem jó az a végletesség, amibe egyesek hajszolják magukat – bár valóban jelentősége van, hol telnek a középiskolás évek.

Talán jobb, ha úgy fogalmazunk: nagyon fontos, hogyan telnek a középiskolás évek, de ennek csak egyik eleme az, hogy melyik iskolában.

Voltaképpen mi a tétje annak, hogy melyik iskolába kerül valaki?

Tizenéves korban kellene a gyerekeknek begyűjteni azokat az élményeket, amiket már nem a családjuk generál, amik által kialakul a saját identitásuk, erkölcsi állásfoglalásuk, szellemi elköteleződésük – épp azáltal, hogy a külső hatásokat ütköztetik a családból hozott mintával. Ez a mély barátságok korszaka és a világmegváltó beszélgetéseké. A szerelem, a hülyülés és az álmodozás kora. A kamaszokban megszületik a nagy társadalmi és erkölcsi kérdések iránti érdeklődés, és jó, ha ilyenkor hiteles felnőttekhez tudnak kapcsolódni, akik nem a szüleik, és nem pont ugyanazt gondolják, mint a szüleik. Ebben a korban meghatározó lehet egy könyv vagy egy film, és maguk a fiatalok is magas színvonalú alkotásra képesek. Meghatározó, hogy milyen inspirációkat és milyen válaszokat kapnak ekkor, vagyis annak van nagy jelentősége, hogy kikkel tölti el a fiatal ezt a néhány évet, és nem annak, hány sportpályája van a sulinak és milyen nyelveket oktatnak.

Ebben az a jó, hogy az iskola csak az egyik lehetőség arra, hogy megtaláljuk az inspiráló felnőtteket és a jó kortárs kapcsolatokat. Én például egy jó nevű középiskolába jártam, egy kevésbé jól sikerült osztályba, és igazán „csak” a két legjobb barátomat köszönhetem a giminek, a többi fontos dolog máshol történt.

A nehézség pedig az, hogy a szülő odafigyelése, energiája és pénze nélkül nehezen talál el a gyerek a jó közösségekhez: sportolni, szakkörbe, ministrálni, rajzolni, színjátszó körbe, robotot építeni, zenélni, túrázni vagy a cserkészetbe, a sort a végtelenségig folytathatnám.

Azoknak a gyerekeknek lenne a legfontosabb, hogy jókor jó suliba kerüljenek, akiknek a szülei a legkevésbé igényesek ebben kérdésben. A többiek családja inkább képes arra, hogy kompenzálja egy kevésbé jó iskola hiányait.

Hogy is lehet bekerülni az áhított középiskolába?

Először is meg kell írni a központi írásbeli felvételit. Ez egy matematika és magyar feladatlap lesz, amelyeket egyenként 45 perc alatt kell kitölteni. A feladatok nem annyira tárgyi tudást tesztelnek, mint a készségeket és képességeket mérik fel. Fontos a szövegértés, a nyelvhelyesség és a logika. Itt annak a felvételizőnek van nagyobb esélye, aki begyakorolta ezeket a feladattípusokat, ez pedig megint a szülői odafigyelésen múlik. Azt gondolom, nem mérhető az aránya azoknak a gyerekeknek, akik egészen maguktól letöltik a korábbi évek feladatsorait, gyakorolják a 45 perces szintidőt és ellenőrzik a megoldásokat. És mindezt rendszeresen. Ha a gyerekünk nem ennek az elképzelt típusnak a megtestesítője, akkor vagy nekünk kell a felkészíteni, vagy ki kell fizetnünk a nem olcsó előkészítőt, esetleg magántanárt.

Mi az előkészítőt választottuk, mert egy kamasszal annyi lehetőség van konfrontálódni, hogy nem akartam még a felvételi nyüstöléssel is terhelni a kapcsolatunkat. Ezen kívül az előkészítőn azt is módja van felmérni, hol áll a többi gyerekhez képest. Nem baj, ha a felvételi megírása előtt már a gyerek és a szülő is felmérheti az esélyeket. Aki az előkészítőkön rendszeresen 60%-os tesztet írt, az ne várja el magától, hogy élesben majd mindenképp 80%-ot teljesít. Ha az idei feladatsor véletlenül könnyebb lesz a megszokottnál, számítani lehet rá, hogy a többiek is jobbat fognak írni.

A konkrét, választott iskolákba már az írásbelik eredményének ismeretében kell beadni a jelentkezést, az esélytelen helyeket ki is hagyhatjuk. Én azt is megszívlelendőnek tartom, amit a lányom osztályfőnöke mondott: Nem mindenki érett arra, hogy tizenkét évesen átlépjen abba a körbe, ahol a 16–18 évesek is mozognak (ez fokozottan igaz a tízévesekre). Nem mindenkinek kell most az a terhelés, amit a jellemzően erős hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok jelentenek, nem mindenkinek jó, ha felnőttesebb közegbe kerül.

Ha nem veszik fel a gyereket, azt tekintsük úgy, hogy nem érett rá.

A nyolcadikosok esetében pedig reméljük, hogy mindenki megtalálja a neki való sulit.

Hajrá, gyerekek! Szülők, relax!

– Ön szerint miért kapták a kitüntetést?
– A NOE 1987-es alapítása óta azt az elvet vallja, amelyet Lindmayer József, egyesületünk első elnökének 1989-ben írott sorai fejeznek ki legjobban: „Gyermekeinket az élet, a család, a nemzet tiszteletére, elfogadására, kiteljesítésére kell nevelni. Csak így találhatják meg önmagukat, ezen keresztül embertársaikat, más nemzeteket, az emberiség nagy közösségét.” Ezt az elkötelezettségünket erősítik e díjjal egyesületünk szellemi rokonai, barátai és támogatói is.

– 2018-ban több nemzetközi elismerést is átvehettek. Kuriózumnak számít Európában a szervezetük?
– A nemzetközi elismerések nemcsak a NOE tagjainak szólnak, hanem azt is jelzik, hogy a világban egyre több figyelem esik a családok ügyére, és ebben mi, magyarok előremutató intézkedéseket vezettünk be. A Családfejlődésért Nemzetközi Szövetség (IFFD, az ENSZ mellett működő független, non-profit szövetség) díjában és az Európai Parlament által adományozott Európai Polgár Díj elnyerésében ez is benne van. A NOE mindemellett erős és nagy múltú szervezetnek számít európai viszonylatban is, a spanyol, olasz és portugál nagycsaládosok bírnak még hasonló jelentőséggel.

Ugyanakkor vannak olyan európai országok is, ahol nehéz ma egy nagycsaládos szervezet élete, ők most a túlélésre törekszenek, Németország is ilyen hely. Fontos a nemzetközi jelenlét, érdekképviselet, hisz a családokat az Unióban hozott döntések is érintik. Májusban uniós választások lesznek, nézzük meg, hogy az adott jelölt vagy pártja mit gondol a családok ügyéről, legyen szempont a családügy, mert hisszük, hogy ezzel mindenki nyer.

– Hány tagcsaláddal és tagszervezettel működik a NOE?
– Egyesületünknek jelenleg 12 300 tagcsaládja és 250 helyi szervezete van. Magyarországon mintegy 160 ezer nagycsalád él, tehát körülbelül a nagycsaládosok hét százaléka tagunk. Ennél azonban jóval több embert érünk el, hiszen helyben, regionálisan és országosan is sok programot szervezünk, amelyeken nemcsak tagjaink vesznek részt. Bő egy éve létrehoztuk a „Nagycsaládos Szülők Klubja” Facebook-csoportot, amely a NOE zárt csoportja, itt is 10 000 feletti a taglétszám, akik közül sokan nem jegyzett NOE-tagok.

– Miért érdemes egy családnak csatlakozni a szervezetükhöz?
– Mindig izgalmas kérdés, hogy mit kaphat valaki az éves tagdíj befizetéséért cserébe (ez egyébként jelenleg évente 7000 Ft családonként).

A legjobb dolog nem is anyagi természetű, hisz a közösség, ahol számíthatunk egymásra, megfizethetetlen kincs.

Nagycsaládosnak lenni életforma, mi tényleg félszavakból értjük, hogy mire van szüksége a másiknak: vigyázni kéne délután a gyerekekre, kéne egy tipp, hogy hova tudunk elmenni egy hétvégére 4-5 gyerkőccel, mit tegyünk fogzáskor, kinél milyen tűzhely, matrac, bicikli vált be – hiteles, kipróbált válaszokat kaphatunk egymástól.

Emellett egyesületünk sokat hozzátesz ennek a védőhálónak a működéséhez: ingyenes és kedvezményes kulturális ajánlatokat, a nagycsaládos kártyához kapcsolódó kedvezményeket, országos programokat kínálunk, adományokat gyűjtünk és jogsegély-szolgálatot tartunk fent. E-mailes piaclistánkon komoly cserebere zajlik, és országos adománygyűjtéseket is szervezünk. Sokszínű a tevékenységünk, akár maga a nagycsaládos élet.

– A NOE az egyik első, rendszerváltáskor alakult civil szervezet. Hogyan jött létre az egyesület?
– Az 1980-as évek vége felé csökkent a nagycsaládosok száma, és sokan úgy érezték, a megbecsülésük is. A NOE megalakulásának egyik konkrét oka a személyi jövedelemadó bevezetésénél a gyermekszám megjelenítése volt, ami nagyon hátrányosan érintette a sokgyermekeseket, s arra figyelmeztetett, hogy szükségünk van hathatós érdekvédelemre. Az alapszabályunkban rögzített céljaink ugyanakkor jóval átfogóbbak: az élet és az anyaság tisztelete, a jövő generációjáért érzett felelősség erősítése, a társadalomban a nagycsaládosok által képviselt értékek megjelenítése is idetartozik.

A céljaink változatlanok, de a hangsúlyok változnak: ma az értékek felmutatása, a közösségépítés kiemeltebb jelentőséggel bír. Volt azonban olyan időszak, amikor minden erőnket az érdekvédelemre kellett összpontosítani.

– A nagycsaládos életforma társadalmi megbecsültsége hogyan változott az indulás óta?
– A családbarát társadalom elsősorban gyermekbarát társadalmat jelent, ami a vágyott gyermekek megszületését ösztönzi, támogatja. Úgy látom, hogy a kilencvenes évek zűrzavara és a 2007-es pénzügyi válság után ma nagyobb megbecsülésnek örvend a nagycsalád. Ennek nemcsak demográfiai okai vannak, hanem annak felismerése is, hogy a család maga az élet, a családi élet minősége határozza meg közérzetünket. Egyre kevésbé számítunk csodabogárnak Magyarországon.

Kép: Nagycsaládosok Országos Egyesülete

– Mik a tapasztalatai, a sokgyermekes életforma mögött mennyire van jelen a hit, az élet szentségének tisztelete? 
– Az élet és az anyaság tisztelete alapszabályunk első pontja, ez köti össze az egyesület tagjait. Az életre mondott igen egy olyan közös elkötelezettség, amely sikeresen összetartja a sokrétű közösséget. Soha nem kérdeztük a felekezetekhez tartozást tagjainktól, de vannak olyan helyi szervezeteink, akik nevükben is jelzik, hogy keresztény szervezetek. Régebben felmerült, hogy az alapszabályunkban szerepeljen-e a kereszténység, de úgy éreztük, ezzel kizárnánk azokat, akik más hitűek vagy nem ezt az utat járják. A személyes véleményem, hogy Isten nélkül sokkal nehezebb az élet minden területén helytállni, így a nagycsalád vállalása is rögösebb út.

– A NOE mivel járulhat hozzá a gyermekvállalás ösztönzéséhez?
– A mi legfőbb érvünk maga a gyermek.

Találkozhatunk fáradt, álmos, ideges nagycsaládossal, de olyannal, aki megbánta, hogy négy-öt vagy több gyermeket vállalt, nem.

Szeretnénk minél több olyan fiatalt és felnőttet elérni, akik nem ismerhették meg a nagycsaládot, akár azért, mert egykeként nőttek fel, vagy egyszülős családban nevelkedtek, esetleg állami gondoskodásban nőttek fel. Fontos a bátorítás, az életvezetési tanácsadás, amit terveink szerint hamarosan külön programként el is indítunk. De nem sürgetünk senkit, mi is átéltük a párkeresés időszakát, mi is voltunk gyermektelenek, egy-, majd kétgyermekesek, tisztában vagyunk vele, hogy milyen súlyos kérdések, félelmek merülnek fel a családalapítással kapcsolatban, és azt is tudjuk, hogy sok kudarcot látnak maguk körül az emberek. Mi a személyes életünkkel tudjuk üzenni azt, hogy nagycsaládosnak lenni nemcsak sikerülhet, de érdemes is!

– Ön szerint ma mi gátolja leginkább a családalapítást?
– Ismerek félelmeket, ismerek olyan megfontolásokat, amelyek a gyermekvállalást későbbre halasztják, ismerek egészségügyi problémákat, de olyan racionális érvet, amely véglegesen a családalapítás, a gyermekvállalás ellen szólna, nem ismerek. Az ember szinte minden törekvése arra irányul, hogy megteremtse magának a családot, mert a családban élés mindannyiunk legtermészetesebb belső igénye.

A család ugyanakkor velünk és bennünk kezdődik, ezért az önismeret, önmagunk felvállalása a legfontosabb, ez segít át a bizonytalanságon akár a párkapcsolatunkkal, akár a munkánkkal, akár jövőnkkel kapcsolatban. Mindezek mellett ma talán az „időszegénység” az, ami a leginkább hátráltató tényező, elfutunk az életünk mellett, túlhajszoltak vagyunk.

– Akinek nincs gyermeke vagy még „csak” egy-két gyermeket nevel, hogy képzelje el a nagycsaládos életet?
– A legszívesebben azt mondanám, hogy ne képzelje el, hanem szerezzen személyes tapasztalatokat: jöjjön el a programjainkra, olvassa a kiadványainkat és gondolja végig azt, hogy minél több gyermekünk van, annál tovább marad gyermek a családban, így könnyebb elfogadni, ha kirepülnek a nagyobbak.

Minél több a testvér, annál többen számíthatunk majd egymásra, s nem utolsó sorban az élmények is megsokszorozódnak.

– Ön is öt gyermeket nevel férjével. Merné jó szívvel ajánlani ezt az életvitelt mindenkinek?
– Én egyke vagyok, ráadásul elváltak a szüleim. Két választásom volt: vagy azt mondom, hogy soha nem szeretnék ugyanabba a hibába esni, mint a szüleim, ezért jó messzire elkerülöm még a család gondolatát is, vagy azt, hogy ez nagy kihívás, szeretném jobban csinálni, szeretném kijavítani a hibáikat, és igent mondok. Segítség volt, hogy közelről láttam egy tízgyermekes család példás életét, ami megerősített abban, hogy lehet másképp is élni. Ezért tartom meghatározónak a jó példákat, az élő, éltető családok láthatóvá tételét.

– Milyen tervei vannak 2019-re?
– Két sűrű év van mögöttünk, 2017-ben ünnepeltük alapításunk 30. évfordulóját, tavaly pedig sok feladatot vállaltunk a Családok Éve kapcsán. A környezetem folyton csak rohanni látott, és ez volt jellemző az egyesületben is, mindig a „tegnapi határidőre” kért anyagokat készítettük. A túlhajszoltság korunk általános problémája, és most azt érzem, hogy picit fékezni, lassítani kell. Idén, látva a feladatainkat, szeretném jobban kezelni ezt a kérdést. Több időt hagyni programjaink megszervezésére, és nem utolsó sorban több időt szánni a családomra, a baráti kapcsolatokra.

Az ötvenes évek nyugatról érkező szabadságeszménye, a rock ’n’ roll zene, a bakelitek, az újfajta táncok és az ezzel érkező divatforradalom az évtized végére a szocialista táborba is begyűrűztek. A mai fiatalok számára már szinte elképzelhetetlen, milyen szűkös lehetőségek álltak rendelkezésre, ha valaki lépést szeretett volna tartani a kor divatjával. Az unalmas portékát áruló Május 1. és Vörös október Ruhagyárak mellett a tehetősebbeknek Rotschild Klára állami szalonja és a „maszekok” kínáltak árut. A pesti nő ezért kreatív érzékkel kialakította saját, egyedi stílusát.  „Az egészben az a legszebb, hogy a fényképezőgép lencséje előtt, legyen fotográfus és modellje amatőr vagy profi, mintha tényleg az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy Budapest a divat fővárosa…” – írja Legát Tibor, a kötet szerkesztője a bevezetőszövegben. 

Mitől volt sikkes a pesti nő a szocializmus évei alatt?

Fekete Klári egykori manöken így mesél arról, milyenek voltak a sajátos hazai stílusjegyek: „Elsősorban a kis ruhák, a derekat hangsúlyozó bővülő szoknyák meg a szűk miniszoknya fémjelzik a korszakot. De ott voltak a kétrészesek is. Magyarország nagyon híres volt ezekről a kis dzsörzé kosztümjeiről meg kompléiről, amelyek egyenes szabásvonalú ruhák voltak, és egy kabátka társult hozzájuk. Mindegyiknél fontos volt a variálhatóság.

A kor adottságainak megfelelően a legegyszerűbb kis modelleket is föl tudták dobni a varrónők találékonyan, ügyesen egy más típusú gallérral, egy övvel, egy rátett zsebbel vagy mandzsettával.

Nagy szükség volt a kreativitásra az ’50-es és ’60-as években, az biztos.”

Ezekben az évtizedekben még egészen mást jelentett a szupermodell-kultusz, mint manapság. Magyarországon mindössze tucatnyi lány dolgozott, akik országos ismertségre is szert tettek, címlapokon, heti- és havilapokban egyaránt szerepeltek, és valóságos példaképekké váltak. Fekete Klári – aki rendszeresen szerepelt az „Ez a Divat” című kultikus magazin hasábjain – pozitívan emlékszik vissza ezekre az évekre: „Én azt hiszem, amennyire be voltunk szabályozva és el voltunk zárva a szabad világtól, annyira talpraesetté váltak a magyar nők. Mertek merészen hozzányúlni a ruhákhoz. Ugyanakkor nem voltak kilengések: egységesebb volt az öltözködéskultúra és a „jólöltözöttség” megítélése. Ha ezekre a fotókra valaki ránéz vagy megnézi a régi filmeket, a pesti utcaképeket, akkor is ez jön le, szerintem még a fiataloknak is.”

Nincs új a nap alatt

 – tartja a mondás, a Fortepan kiadványa pedig éppen ezért is aktuális, mert manapság reneszánszát éli a ’60-’70-’80-as évek divatja. Tomcsányi Dóri divattervező ezekből az évtizedekből merít inspirációt. Dóri saját trendszemléletén keresztül meséli, miért vonzza őt a nosztalgikus világ:

„A márkám DNS-éhez hozzátartozik a posztszocialista Kelet-Európa, ami nem csak divat, hanem tárgykultúra, képzőművészet is.”

Kép: Fortepan / Nagy Gyula - Kattintson a galériáért! 

„Ezt az inspirációt modern hangnemben és modern technológiával dolgozom fel. Nagyszüleim korának van számomra egy letűnt bája, érzelmileg vonzódom ahhoz a korszakhoz. A másik dolog, hogy azért mi Magyarországon még részben ebben élünk, megragadt ebből az időszakból nagyon sok minden. És ez körbe vesz minket, annak ellenére, hogy egy modern európai társadalom vagyunk.” Dóri korábbi kollekciói hol az olajos lángosillatú és traubiszódát szürcsölgető balatoni nyarakat, hol a salakos teniszpályák hangulatát, hol a Malév sztyuárdeszek stílusát hozzák vissza, az idei őszi/téli válogatás pedig szintén visszarepít minket gyermekkorunkba, egyenesen a budapesti hármas metró vonalára, a retró mozaikok, márványpanelek, műbőrülések és műanyagszékek világába.

Időtálló minőség

Dóri mint divattervező folyamatosan keresi az utakat, mit tud ebből a korból és gondolkodásból átmenteni a mába. „A nagymamám szekrénye alapján van egy elképzelésem, hogy milyen lehetett. Azt gondolom, sokkal kevesebb tárgy és ruha állt rendelkezésükre, amit sokkal jobban megbecsültek, minőségibb anyagokból készültek. Ma a gyorsan változó, olcsó divat, vagyis a fast fashion miatt ez már teljesen máshogy van, és nem a minőségre, hanem a mennyiségre mennek a vásárlók. Ma így már nem lehet kijelenteni, hogy van „a” pesti nő, hanem több rétegből épül fel a „sokféle” pesti nő. Van olyan, aki egyszer vesz fel egy ruhát, és van, aki tényleg a minőséget választja.

Az a ruháink és tárgyaink iránti szeretet, ami akkoriban jellemző volt, sajnos már nincs meg egy modern nő életében.

A kényszergazdálkodás miatt nem volt annyiféle ruha, a Burdából meg különböző szabás-varrás magazinokból vették az ötleteket, sokan saját maguk készítették a ruháikat. Ma az egyediség inkább a styling szintjén működik, tehát próbálnak olyan kombinációkat összeszedni, amelyek egyediek. Én például nagyrészt a saját ruháimat hordom, és ezeket vintage darabokkal kombinálom. Nagy rajongója vagyok a ’70-’80-as évekből származó selyem-, bőr- és gyapjútermékeknek. Ezek készültek olyan minőségben, amelyek a mostani drágább, designer ruháknak feleltethetők meg. Azt a minőséget, amilyen készítése idején, 30–40 évvel ezelőtt egy bőrszoknya volt, ma már nem tudom megvásárolni egy üzletben, de a megfelelő helyeken sokszor igazi kincsekre bukkanok” – meséli Tomcsányi Dóri.

Örökké pesti nő

A pesti nő élete végéig az is marad, Fekete Klári ma is ízig-vérig maga a stílus. „Nagyon szeretem a nem túl nagy kalapokat, a szemüveg és a napszemüveg pedig kifejezetten öltöztet. Azt kell hordani, ami jól áll. Ez önismeret és önkritika kérdése is. Az idő múlását nagyon nehéz elfogadni. Kell egy jó barát, egy figyelmes családtag, aki megmondja: figyelj, ne hordd tovább ezt az élénkvörös hajat, mert talán elegánsabb lennél egy sötét szőkével. Nagyon sok ember rossz értelemben makacs a divatot illetően, ha korosodni kezd. Nekem szerencsésen alakult az életem. Megvoltak az életemnek a fázisai, a folyamatossága, és hála Istennek, jól érzem magam. Ha kérdezik, én mindig mondom, hogy 80 éves vagyok. Ezt a nagy sztároktól is ellestem, Sophia Loren sem titkolja soha, hány éves. Én azt mondom, nincs értelme, hogy az ember tagadja a korát.

Nem arra kell törekedni, hogy fiatalnak nézzünk ki, hanem jól kell kinézni a saját korunkban.

Nagyon fontos, hogy az ember jól érezze magát abban a stílusban, amit magára ölt, és tudja belülről, mi az, ami őt tükrözi. Önazonosnak kell maradni.”