– Rengetegen foglalkoznak ma már a megromlott párkapcsolatok „gyógyításával” a mediátoroktól kezdve a pszichológusokon át a családterapeutákig. Az Érzelem Fókuszú Párterápia (EFT) miben különbözik a többi segítő tevékenységtől?
– A kötődéselméleten alapszik. Régen erre a lélektan, a különféle pszichológiai irányzatok úgy tekintettek, hogy ez igazából csak gyerekkorban fontos, és alapvetően szülő–gyermek viszonylatban értelmezték. Egy gondoskodó szülő nemcsak a fizikai szükségleteket elégíti ki, hanem az érzelmieket is, mindig lehet hozzá fordulni vigaszért, tanácsért, megértésért. A felnőttekről sokáig azt gondoltuk, hogy nekik erre már nincs szükségük, hisz a szüleikről „leválva” képesek a saját lábukra állni, és ez részben így is van.

Az EFT annyiban hoz újat ezen a téren, hogy azt mondja: lehet, hogy akkor érthetjük meg igazán a párkapcsolati drámákat, küzdelmeket, ha kötődő kapcsolatként tekintünk egy tartós párkapcsolatra is.

Mert a kötődési vágyaink és erre a fajta biztonságra való törekvésünk tulajdonképpen felnőttkorban is alapvető igényünk. Azok a párok, akik ebbe a vágyott biztonságba időről-időre vissza tudnak találni, egy-egy nehézség, veszteség, konfliktus után, szoros szövetséget alakítanak ki, és ezáltal a kapcsolatuk megerősödik, ellenállóbbá válik.

– Akinek gyermekként nem alakulhatott ki egészséges kötődése a szüleihez, felnőttként képes lehet kötődő párkapcsolatban élni?
– Ha a korai kapcsolatainkban nem alakult ki a biztos kötődés, az, hogy a másikra mindig lehet számítani, mert fontos vagyok neki, érdekli, hogy mit érzek, ha bajban vagyok, segít stb... Tehát, ha ezt a fajta biztonságot valaki nem tapasztalhatta meg gyerekként, akkor a felnőtt kapcsolataiban is megjelenhet a bizalmatlanság, a „nem vagyok elég fontos” érzése, a csalódástól való, sokszor alaptalan félelem. Egyéni terápiában is mód van ennek a korrekciójára, de párterápiában még inkább. Ami egy korábbi, gyermekkori szoros kapcsolatunkban sérülést szenvedett, a felnőtt kapcsolatunkban begyógyulhat.

– Át lehet esni a ló túlsó oldalára is? Találkozott olyan emberekkel, akik a gyermekkori anya- és apahiányukat a társukkal akarták betölteni, és mondjuk irreális gondoskodási, figyelmi elvárásokat támasztottak vele szemben?

– Az Érzelem Fókuszú Párterápia nem tekint semmilyen érzésre hibás érzésként. Ha valamit érzünk, annak általában jó oka van.

Dr. Susan Johnson pszichológus, párterapeuta egyszer azt mondta, hogy élete során rengeteg irracionális gondolattal találkozott már, de irracionális érzéssel még sosem. Tegyük fel, hogy a gyermekkori tapasztalatai hatására valakiben erős negatív érzéseket kelt, ha a társa késve érkezik haza a munkahelyéről – úgy érzi, hogy nem figyel rá, nem fontosak számára az ő érzései, igényei – és a csalódottsága, fájdalma számonkérésben, panaszkodásban fejeződik ki, merthogy azt, ami valójában benne van, nem tudja elmondani. Mindez a társában kelthet egy olyan érzést, hogy „már megint nem csináltam valamit jól, nem vagyok elég jó, nem tudok megfelelni itthon is és a munkámban is”.

Kép: Török Szabolcs

Ha a férj folyton csak a kritikát hallja a feleségétől és nem tud a viselkedése valódi motivációiról, mögöttes okairól, akkor lehet, hogy visszavonulással, szótlansággal, munkába temetkezéssel fog reagálni erre a helyzetre. A felek elkezdik nem jól olvasni és érteni egymást, és ez folyamatosan növeli a távolságot köztük. A férj viselkedése tovább mélyíti a feleség bizonytalanságát, ami további feszültséget, ingerültebb számonkérést szülhet, mire a férj még inkább hátrébb vonul… Az ilyen jellegű örvények rátelepednek a kapcsolatokra, és a tragikus az, hogy ezt egyik fél sem akarja, de tenni sem tudnak ellene, fennmarad, noha nem ez a céljuk. Ilyenkor néha egy külső személy az, aki segíthet kilépni ebből a negatív spirálból.

– Az EFT az alapja a „Hold me tight”, vagy magyarul „Ölelj át!” programnak, ami egy speciális kapcsolatgazdagító, kapcsolat-karbantartó program, hiszen itt több pár dolgozik egyszerre a saját nehézségein. Nem sérül így az intimitás? Hogy kell ezt elképzelni?
– A program érdemi részei kizárólag négyszemközti helyzetekben történnek. A párok ugyan egyszerre haladnak végig a folyamaton, de igazából annyit csinálnak csak együtt, hogy rövid bevezető előadásokat hallgatnak, megnéznek olyan videókat, melyekben hozzájuk hasonló párok osztják meg tapasztalataikat az adott kérdéssel, problémával kapcsolatban. Ezt követően mindenki külön helyiségbe vonul a párjával, és jól kidolgozott feladatok mentén, önállóan haladnak a saját konfliktusukból kivezető úton.

– Otthon ez miért nem működik ilyen flottul?
– Az otthoni vitáknak általában igen erős, sodró lendületük van, pillanatok alatt hihetetlenül intenzív érzéseket élünk meg, és nagyon messze tudunk kerülni a társunktól. A jó hír egyébként az, hogy amíg ilyen intenzív érzéseink vannak, addig fontosak vagyunk egymásnak. Mondhatnánk úgy is, hogy minél intenzívebb a konfliktus, annál biztatóbb a helyzet. Az igazán riasztó az az, ha már meg sem érint a másik viselkedése, már nem is veszekszünk.

Ha valaki sokáig igyekszik megtalálni a társával az újrakapcsolódás lehetőségét, de folyamatosan falakba ütközik, abba bele lehet fáradni. Az „Ölelj át” program első lépéseként a párok ahhoz kapnak segítséget, hogy ami egy vita hevében újra és újra, mintázat-szerűen megtörténik köztük, azokat a bizonyos ördögi köröket, negatív spirálokat meg tudják szakítani. A kilépés ezekből csak együtt sikerülhet. Ha az egyik azt mondja, hogy én ilyenkor egy szót sem szólok, nehogy még nagyobb konfliktus legyen, noha jót akar, olajat önt a tűzre.

Ha a gyakorlatok során a pár tagjainak sikerül az ördögi párbeszédeiket felismerniük és uralniuk, majd ki is tudtak lépni belőlük, akkor az ebből fakadó biztonságra építkezve nyílik meg igazán annak a lehetősége, hogy a mélyebb érzéseikkel, szükségleteikkel, vágyaikkal tudjanak a másik felé fordulni. Itt, a program második szakaszában van mód arra is, hogy visszatérjenek együtt, korábbi kötődési sérüléseikhez, és eljussanak az igazi megbocsátásig, begyógyítva az egymásnak okozott sebeket.

 Sue Johnson: Ölelj át

– Mondana néhány tipikus felnőttkori kötődési sérülést?
– Mondjuk, ha megtudom, hogy súlyos beteg vagyok, de a társam elbagatellizálja a dolgot, vagy az, ha elveszítek valakit, és nem érzem, hogy a párom igazán osztozna a fájdalmamban, nem áll mellettem. Lehet, hogy egyébként azért közömbös, mert, azt gondolja, hogy ha velem sírna, azzal nemhogy nem segítene, épphogy elmélyítené a fájdalmamat. De, ha nekem akkor nagyon fontos lett volna éreznem, hogy velem van, mélyen fog érinteni, ha nem kapom meg az elvárt törődést.

A második szakasz első témája tehát a kötődési sérelmeink megbocsátása. Lehet, hogy már sokszor bocsánatot kértem, de itt kideríthető az is, hogy a bocsánatkérésnek melyik formája az, ami eléri a társamat, amiből úgy érzi, tényleg bánt, nekem is fáj, hogy fájdalmat okoztam neki. Az ilyen sérelmeket nem az idő gyógyítja be, ezt biztosan mondhatom, hanem az, ha „visszafordulunk” és együtt gyógyítjuk be ezeket.

A testi intimitás, a szexualitás témaköre is ebbe a szakaszba tartozik. A szex körüli „ördögi körök” felismerése, illetve az ehhez a területhez köthető sérelmek megosztása, majd feloldása szintén nagyon fontos eleme a programnak.

A záró téma pedig arról szól, hogy a jövőben hogyan tartsuk életben a szerelmünket. Milyen régi rituálékat hozzunk vissza a kapcsolatunkba azért, hogy mindketten újra érezhessük, hogy fontosak vagyunk a másiknak.

(Bővebben a módszerről: Sue Johnson: Ölelj át! - Hét lépés az életre szóló szerelemért című könyvében.)

– Vannak igazi sikertörténetei, amikor egy házasságot a szakadék széléről sikerült visszahozni az EFT segítségével?
– A megcsalás, hűtlenség az egyik legsúlyosabb kötődési sérülés. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy ekkora krízis, trauma után is van remény a folytatásra. Több olyan párral dolgoztam már, akiknek sikerült ezt is együtt feldolgozniuk, és újra megtalálniuk a biztonságos kapcsolódást, köteléket, boldogságot egymás mellett.

Bővebb információk: www.eft-parterapia.hu

Ami viszont tény: Magyarországon jelentős a vágyott és a végül megszületett gyermekek száma közötti különbség. Vagyis több gyermeket szeretnének a magyar fiatalok, mint amennyi végül megszületik. Minden bizonnyal ez komolyabb súllyal esik latba a családpolitika alakításánál, mint az, hogy páran szinte borítékolhatóan úgy érzik a gyermekvállalást támogató intézkedések bejelentésekor, hogy tenyészkancának, esetleg szülőgépnek nézi őket Magyarország miniszterelnöke.

Pedig, ha jól értettem, a családvédelmi akciótervnek nem célja meggyőzni a tenyészkancázókat arról, hogy gyermeket vállaljanak (és ezzel ténylegesen is tenyészkancává váljanak).

Sokkal inkább az a célja, hogy pénzügyi okokból ne kelljen a gyermekre vágyó pároknak késleltetni a gyermekvállalást, vagy lemondani arról.

Bizonyos kérdések joggal merülnek fel

Például lehet-e anyagi ösztönzőkkel lényegi demográfiai fordulatot elérni? Az évszázados francia modell ékes bizonyítéka annak, hogy igen; még úgy is, hogy a bálványozott francia nők szülési kedve mindig is magas volt, és nagyon ritka az, hogy egy nő nem vállal gyereket. Anyagi kérdés-e a gyermekvállalás? A gyermekszám gazdasági világválság utáni visszaesése arra utal, hogy van összefüggés. Az is legitim kérdés, hogy mennyire széles kör tudja ezeket a kedvezményeket igénybe venni, amelyről már legalább lehet érdemben vitatkozni. Szintén érdemi szempontjai a témának: a képzettebb nők anyaságának összeegyeztethetősége a karrierrel, az apák részvételének támogatása.

Tény, hogy az eddigi családpolitikai intézkedések által megcélzott diplomás nők – akiktől a minőségi, egészségtudatos gyermeknevelést várnánk – gyermekvállalási kedve nem nőtt, viszont az alacsony iskolázottságúaké igen (ezért is emelkedett a születések száma 2011 és 2016 között). Nem a kívánt célt érte el tehát a sok családtámogatásba fektetett pénz, hiszen a nyolc általánost (vagy annyit sem) végzettek tipikusan nem részesültek azokból, viszont a középosztály erősödött – olvashatjuk a családpolitika kritikusaitól. Nem tudhatjuk azonban, hogy mi lett volna a családtámogatások nélkül. Vajon szültek volna-e legalább ennyi gyermeket a diplomás nők ezen intézkedések nélkül, vagy még drasztikusabban csökkent volna tovább az általuk vállalt gyermekek száma?

A családtámogatási programok sikertelenségéről beszélni tehát nemcsak méltánytalan, de logikátlan is. (Hacsak az, aki ilyet állít, nem tudja biztosan, hogy „mi lett volna, ha...”)

Hisztériahullám Nyugat-Európában

Arra a nyugat-európai hisztériára ellenben, ami a családvédelmi akcióterv bejelentését követte, egyszerűen nincs válasz a mi szókincsünkkel és gondolatvilágunkkal, csak visszakérdezni tudok: „Hova hátráljak?”

Amikor a svéd szociális ügyekért felelős miniszter riasztónak nevezi, hogy a magyar miniszterelnök „több magyar gyereket akar”; amikor egy svéd újságírónőnek, Sofia Nerbrandnak a magyar gyermekek emlegetéséről egyenesen más népek kiirtásának igazolása jut eszébe, akkor hová hátrálhatnék én, aki szeretetből szültem mindhárom gyermekünket – de ezzel együtt nagyon is helyénvalónak érzem a családtámogatást, mert odateszem magam mindennap a férjemmel együtt. Hová hátráljak, de tényleg?

Vagy amikor a BBC megszólaltat egy Sarah Harper nevű professzort, aki azt mondja, hogy problémás ez a családpolitika, mert a világ túlnépesedik, és bevándorlással is meg lehet oldani a gyerekszám megfelelő alakulását? (Egyébként ezt a cikket a bbc.com-on megszakítják a témába vágó ajánlott hivatkozások, úgyhogy olvasás közben csak egy kattintás a hívogató linkre, és már el is mélyülhetünk „A miért nem akarok egyáltalán gyermeket?” című értekezésben, vagy megtekinthetjük a „Nem lesz gyermekem, mert meg akarom menteni a bolygót” című videót.) A termékenységi ráták csökkenéséről szóló cikkben ugyan legalább utal a szerző a washingtoni székhelyű Egészségügyi Mérések és Értékelések Intézete egy jelentésére (Globális Betegségterhelés), amely kimondja, hogy

a népességfogyással érintett országoknak vagy a bevándorlást kell ösztönözniük, ami létrehozhatja a maga problémáit, vagy bátorítaniuk kell a nőket a gyermekvállalásra, ami meg gyakran nem sikerül.

Persze, ha e két lehetőség közül a másodikat választja egy ország kormányzata, akkor a Politikai Korrektség saját maguk által felkent papjainak rögtön a hitleri Németország jut eszébe.

Azért, hogy e jelentésben felvetett két lehetőségnek kellőképpen megágyazzon az újságíró, előtte megosztja velünk a harmincnyolc éves, kenti Rachel Jacobs gondolatait. Nem tudjuk, hogy ki lehet Rachel, de azt elmondja, hogy mindig is a karrierje volt a gondolatai központjában, és hétéves lányuk mellé azért nem szeretnének testvért, mert akkor egyrészt nem tudnának nyaralni menni minden évben, másrészt mindenből a legjobbat szeretné adni a gyermeknek, és nem akarja neki soha azt mondani, hogy nem tud elmenni egy buliba, vagy nem tud megkapni egy új pulcsit. Ízlésekről sosem vitatkozom, és senki nem vitatja Rachel jogát – bárki is legyen ő – a döntéséhez. De azért ugye érezzük a bukéját annak, hogy a bbc.com őt szólaltatja meg mint véleményformálót, miközben a magyar kormány akciótervét, amely bevándorlás helyett a gyermekszületéseket kívánja ösztönözni, a sárga földig húzza le egy „szakértőjük”, aki szerint az anyaság stigma, a Föld meg úgyis túlnépesedik…

Pedig más európai országokban is meglehetősen nagy támogatást kapnak a családok: úgy tűnik, osztrák szomszédainkat se nyugtatja meg, hogy például Etiópiában, ahol a lányok 75 százalékát körülmetélik, egy nő átlagosan 4,6 gyereket szül – a körülmetélés miatt számunkra elképzelhetetlen kínok között.

Kép: Unsplash

A magyar nőket az anyaság stigmájától féltő felvilágosult nyugati feministák vajon miért nem az etióp férfiaknak próbálják elmagyarázni, hogy hagyjanak már fel a kislányok nemi szervének megcsonkításával, és azzal, hogy asszonyaikra szülőgépekként tekintenek – mivel a Föld túlnépesedik?

Az etióp nőkön talán egy kicsit nagyobb és kellemetlenebb nyomás van, mint a magyar nőkön a családvédelmi akcióterv hét pontja miatt, „vigyázó szemüket” mégis csak ránk vetik. 

Nem uralom, hanem támogatás

Hová hátráljak, hogy 2019-ben magyarázkodni kell amiatt, hogy a jövőért felelősséget vállaló – vagyis dolgozó és gyermeket nevelő – rétegnek elismeri az erőfeszítéseit a kormány? Hogy nem azért ad tízmillió forintot, hogy cserébe „átvehesse az uralmat a magyar asszonyok méhe felett” (ha jól értem, világszerte ez a legnagyobb riadalom – természetesen az örök klasszikus rasszizmus–fasizmus mellett), hanem csak támogatni akarja a családra vágyókat? Hogy akik jól érezték magukat egy-kettő-három testvérrel (tehát az édesanyjuk stigmatizált „tenyészkanca”), azok továbbadhassák ezt a fajta gazdagságot a saját gyerekeiknek?

Hogy a saját gyermek is érték, és nem pótolható egy jóravaló etióp fiúval, aki nagy valószínűséggel abba nőtt bele, hogy egy lány akkor ér valamit, ha körülmetélték?

És hogy ez utóbbi meggyőződésem miatt simán „futottak még” kategóriás rasszista vagyok egy svéd újságíró értelmezésében, aki következmény nélkül hitlerezheti le Európa egyik családpárti vezetőjét, akit történetesen harmadszor választottak újra kétharmaddal egy európai ország polgárai?

Haló! Ez egy agyrém.

Felhasznált irodalom:
Kapitány Balázs–Spéder Zsolt: Gyermekvállalás. In: Monostori Judit – Őri Péter – Spéder Zsolt (szerk.): Demográfiai portré 2018.
Stefán-Makay Zsuzsanna: A franciaországi családpolitika és a magas termékenység összefüggése. In: Demográfia (52.évfolyam, 4. szám. 2009.)

A fejlődő magzatot mindig rutinszerűen vizsgálják ultrahanggal, méghozzá a feje búbjától a talpáig. Nem véletlenül, hiszen testén több száz betegség jelét észre lehet venni. Jelenleg ez az egyetlen olyan szűrővizsgálat, amelyet a kismamáknál mindenképpen elvégeznek, más egyébre nem feltétlenül és nem minden esetben kerül sor. Pusztán az ultrahanggal a Down-szindrómát csak nagyjából az esetek kétharmadánál lehet felfedezni, és sem a rizikóbecslés, sem a non-invazív (sebek ejtése nélkül elvégezhető) prenatális tesztek nem részei az alapvizsgálatnak. A Down-szindróma kockázatát az ultrahangos vizsgálatból és anyai vérvételből álló kombinált szűrés 90 százalékos hatékonysággal mutatja ki.

„Ezekkel a vizsgálatokkal kifejezetten a kromoszóma‑rendellenességeket lehet szűrni, elvégzésükhöz csupán vért kell venni a kismamától” – mondja dr. Tidrenczel Zsolt szülész-nőgyógyász, klinikai genetikus. Hozzáteszi, hogy nem szükséges mindenkinél mindent nézni, fontos a mérlegelés, annak felmérése, hogy adott esetben melyik betegségnek lehet kockázata.

A kromoszómabetegségek közül a Down-szindróma a leggyakoribb, az adja az ilyen eltéréseknek nagyjából a felét.

Kockázata a kismama életkorával párhuzamosan nő, de fiatalabb mamák magzatainál is előfordulhat, akkor is, ha a családban még nem volt rá példa. Ez a genetikai rendellenesség ugyanis az esetek mintegy 95 százalékában családi előzmény nélkül alakul ki a magzatban.

A második leggyakoribb kromoszóma-rendellenesség az Edwards-kór. Sok egyéb mellett szó lehet még szívfejlődési rendellenességről, velőcsőzáródási rendellenességről és nyitott gerincről is, ezeket jelezhetik a prenatális szűrővizsgálatok. Adott esetben a genetikus javasolhatja a kismamának akár a terhesség megszakítását is, de ez minden esetben az anya döntési joga.

Szűrés és diagnózis

Szakértőnk kiemeli, hogy a szűrővizsgálatok nem jelentenek biztos diagnózist, van hibarátájuk: adhatnak nem valós negatív eredményt, és lehetnek álpozitívak is. Ebből a szempontból a nagyobb beavatkozással járó diagnosztikai vizsgálatok megbízhatóbbak, viszont azoknak vetélési kockázata van: nagyjából minden háromszázadik-ötszázadik mintavétel végződik így, a kockázat tehát 0,2–0,3 százalékos. „Ez az oka, hogy mindig egyedileg kell dönteni, minden esetben egyénre szabva kell mérlegelni, szükség van-e rá. Ezt segíti a genetikai tanácsadás” – emeli ki Tidrenczel Zsolt.

Ha a kombinált teszt, tehát a genetikai ultrahangvizsgálat és az anyai vérvétel kromoszóma-rendellenességet valószínűsít, további vizsgálatokat javasolnak a kismamáknak.

Ez a gyakorlatban magzatvíz-mintavétellel vagy lepénybiopsziával történő kromoszómavizsgálatot jelent, amelynek eredménye már teljesen megbízható diagnózist ad. Utóbbinál a magzatnak mind a 23 kromoszómáját nézik, nem csak azt az egyet, amelyik a Down-szindrómát jelezheti.

Negyvenhez közeledve

Azoknak a kismamáknak, akik elmúltak 37 évesek, felajánlják a genetikai tanácsadást, de ezen az anyukáknak nem kötelező részt venniük. A genetikai tanácsadás egy beszélgetés, amelyen a leendő anyukák számos információt megtudhatnak örökletes betegségeikről, várandósságuk kockázatairól. A konzultáció hasznos mindenkinek, aki már a gyermekvállalást megelőző időszakban fel szeretné mérni az esetleges veszélyeket – azoknak pedig különösen ajánlott, akik meddőségi kezelés alatt állnak, esetleg családjukban vagy előző várandósságnál már előfordult valamilyen kromoszóma‑rendellenesség.

A genetikai tanácsadás azért is fontos, mert a várandós anyukák gyakran az interneten néznek utána a különféle vizsgálati módszereknek, ám a világhálón rengeteg a téves információ.

Ilyen például az, hogy a non-invazív vizsgálatok mindenre választ adnak – ez nem így van. Bizonyos kromoszóma-rendellenességek gyanújakor kiválthatják a „hasba szúrós” beavatkozásokat, mivel közel 100 százalékos pontossággal mutatják ki a Down-szindrómát, az Edwards-kórt vagy éppen a Patau-kórt – de más eredetű fejlődési rendellenességek azonosítására nem alkalmasak: azok hatékony kiszűréséhez nélkülözhetetlen lehet a további kivizsgálás.

Mit érdemes és mit nem?

Az orvostudomány sok vizsgálati lehetőséget kínál föl, de azok egy részéről az anya dönt. Ilyenkor először érdemes feltenni a kérdést: befolyásol-e bármit is, hogy mi lesz a szűrés eredménye? Ha az anya a gyermekét mindenképpen világra szeretné hozni, van-e értelme a várandósság idejét plusz szűrővizsgálatokkal, illetve azok nem teljesen 100 százalékos eredményével, az ezek miatti aggodalommal terhelni? (A szerk.)  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A házasságról és a nőkről szóló írásaiban Duby arra tett kísérletet, hogy a korabeli általános értékítéletet mutassa be, nem pedig egyes konkrét sorsokat. De nyilvánvaló, hogy ahogy ma, úgy régen is rejtettek maradtak a boldog és hatékonyan működő házasságok eseményei. Jó házasságnak régen is az számított, ha a házastársak szeretetben és békében éltek, amely gyakran a „csók, mosoly és nyájaskodás” néma gesztusaiban nyilvánult meg. A boldogtalanság ezzel szemben bőbeszédű. Mindig is hangosabbak voltak a konfliktusoktól terhes kapcsolatok, amelyeket a pár környezete, szomszédsága vagy épp a bíróság tárgyalt. 

A templomi esküvő forradalma

A keresztény házasság az ezredik év és a 13. század között szilárdult meg, ekkor vált ugyanis a hit megélésének és a jövőbeli, túlvilági boldogság elnyerésének egyik legfontosabb eszközévé, ennek tudatában pedig személyes életcéllá. Három nélkülözhetetlen szereplője a lovag, egy új férfiideál, a nő, akinek a kegyeiért harcolni kell, és a pap, aki megszenteli a kapcsolatot, és ezzel a párnak az evilági életen túli perspektívát kínál.

A folyamat azzal kezdődött, hogy nem kis nehézségek árán rászorították a papokat a nőtlenségre, a világi népességet pedig a keresztény házasság papság által felügyelt keretrendszerébe helyezték. Az a rend, amelynek a bevezetésére törekedtek, szembehelyezkedett a régi szokásokkal és a korábbi erkölcsi kötelezettségekkel.

A lovagok nem egykönnyen fogadták el, hogy többé nem bocsáthatják el kényük-kedvük szerint feleségüket, ha az nem ajándékozta meg őket fiúgyermekkel, vagy ha egyszerűen előnyösebb házasság kínálkozott.

Abba is nehezen törődtek bele, hogy többé nem vehették el például az unokatestvérüket. A konfliktus hosszan tartó és látványos volt: I. Fülöp francia királyt háromszor közösítették ki olyan magatartásáért, amelyet az egyházi vezetők házasságtörésnek, bigámiának, vérfertőzésnek neveztek.

Kép: Jan Van Boendaele, miniatúra a Brabant Krónikákból 14-15.sz.

Mégis, amíg a házasság elfoglalta helyét az egyház hét szentsége között, némi kompromisszum lehetővé tette a két erkölcs összebékülését, az egyházi szigor ellenpontjaként: a feudális társadalomban kibontakozott ugyanis a lovagi szerelem kultusza.

Az új rend elfogadottsága hamar kialakult, hiszen biztonságot és rendet teremtett a családi kötelékekben, többségében kiszámíthatóvá és modellezhetővé tette az egyéni életutakat, tisztázta a felelősségeket a gyerekek nevelésével, a családtagok eltartásával és gondozásával kapcsolatosan.

A közfelfogás, az elfogadott erkölcsi rend segített mederben tartani az egyéni megingásokat, és többségében megóvta a kapcsolatokat. Ez a rendszer egészen korunkig működött, a házasság intézményének válságáig, amelynek a múlt század második fele óta szemtanúi vagyunk.

A párkapcsolatok átváltozása

A házasság a XX. századtól radikális változásokon ment át: a párkapcsolatra lépők egyre inkább mellőzték Istent a kapcsolatukból, és csak az egyéni kiteljesedés, az egyéni boldogság maximalizálására fókuszáltak. Vagyis a házasság alapját, célját és értelmét illetően a korábbival homlokegyenest eltérő gondolkodással állunk szemben. A házasságkötés immár nem jelent felsőbb irányú kötelezettséget, az isteni perspektíva a XX. századtól kezdve fokozatosan kiszorult a házasságokból, ahogy a férfi és női szerepfelfogás is jelentősen megváltozott.

A lovagból mára pasi, a nőből csaj lett, az ideális házasság eszméjét feléjük közvetítő pap helyére pedig a kapcsolatokra leginkább befolyással bíró, a média közvetítésével ható influenszerek kerültek.

A házasság felbontása ma már nem közbotrány, és elfogadott hivatkozási alap lett azért felbontani egy frigyet, mert nem érezzük elég jól magunkat a kapcsolatban. Az „adott szó kötelez” elve is megkopóban van, ahogy a lovagi értékek: az udvariasság, az udvarlás kitartó és szép gesztusai vagy a női szemérmesség is ritka tünemény. Ma a nő is kezdeményező fél, de ezzel el is veszítette – sok szempontból kényelmes és kellemes – védelmezett, féltett státuszát, ahogy a férfi tekintélye, dominanciája is megkopott.

Kép: Unsplash

És hogy boldogabbak lettünk-e mindezzel? Ez az, ami a legnehezebben mérhető, de az bizonyos, hogy sérülékenyebbekké váltunk, hiszen ma már nem alapozhatunk olyan társadalmilag elfogadott hálózatra, amely jó eséllyel megtartja kapcsolatainkat, és valamiféle mércét, igazodást és hosszútávú célokat jelöl ki a szerelem születésének első pillanatától.

Történelmi léptékkel mérve az új párkapcsolati felállás társadalmi eredményessége és sikere még nem igazán modellezhető, hacsak nem azzal a ténnyel, hogy az új frigyekből jóval kevesebb gyermek születik, mint korábban.

De az is lehet, hogy épp emiatt, az önfenntartásunkat fenyegető vonatkozása miatt a „házasság modernkori hármassága” csak rövid életű történelmi vakvágány lesz. A pasi, a csaj és az influenszer triásza ugyanis épp e küldetése betöltésében akadozik: az élet továbbadása és a családok számára nélkülözhetetlen biztonság szempontjai másodlagossá váltak.

Mindez persze változhat is, hiszen a házasság és a család korántsem csak hősies vállalás, magasztos életcél, társadalmi kötelezettség, de végtelen öröm- és élményforrás is – ha ettől lenne hangos a közvélemény, ha ezt harsognák az influenszerek, helyreállhatna az egyensúly. Mert a pasi és a csaj – vagyis mi, ma élő férfiak és nők is boldog, biztonságos kapcsolatra vágyunk, s ha ez a társadalom számára is értéket, vonzó modellt jelentene, kitartóbban küzdenénk érte, sőt, a bizalom megtapasztalása az égi perspektívát is visszaültethetné a szívünkbe.

Georges Duby: A lovag, a nő és a pap, Gondolat Kiadó, 1987.

– Mit ért ön kovász alatt?
– Amikor a magot megőröljük, összekeverjük vízzel, majd a magban lévő élet a gombák és a baktériumok által bomlásnak indul: ez a kovász.

– Előfordul, hogy a kovászt szőlővel, gyümölccsel vagy akár vörösborral készíti.
– Szeretek kísérletezni, kipróbálni új megoldásokat, illetve ennek hagyománya is van: elődeink sokszor gyümölccsel indították be az erjedési folyamatot. Érdekes, hogy a gluténérzékenyeknek nem feltétlenül okoz problémát az élő kovásszal készült kenyér fogyasztása, mivel a glutén a folyamat során teljesen átalakul, a szénhidrátokat pedig a gombák bontják le. Minden nap „etetni kell”, folyamatosan egyensúlyban kell tartani – liszt és víz hozzáadásával.

– Mely gabonák otthonosak a mi éghajlatunkon?
– Mai tudásunk szerint a gabonák Közép-Ázsiából származnak, de a Kárpát-medencében is már nagyon régóta ismertek. Körülbelül 1946-tól kezdve – hatvan éven keresztül – az őshonos gabonákat teljesen kiirtották, és ma sem kifejezetten emberi fogyasztásra termelik a búzát, hanem az állattenyésztés számára. Ennek a búzának magas a fehérje- és a szénhidráttartalma, hogy kellőképpen hízzanak tőle az állatok.

– Lehet ebből a gabonából „jó kenyeret” készíteni?
– Elfogadható minőségűt igen. A Pékműhelyben azokat a fajtákat keresem, amelyek nem adnak olyan szép kenyeret, de sokkal ízletesebbek, és a beltartalmi értékeik is nagyobbak.  

– Mondhatjuk azt, hogy minden pék filozófus, de nem minden filozófus pék?
– A szociológus diploma megszerzése mellett folytattam pedagógiai tanulmányokat is, és van építőipari technikusi és pék végzettségem is. Amikor a feleségemmel belefogtunk itthon a pékségünk kialakításába, sehol nem lehetett igazán jó kenyeret kapni. A Pékműhellyel az elsők voltunk Magyarországon, akik elhagytuk az élesztőt és elkezdtünk kovásszal dolgozni. A legtöbben azt mondták 2010-ben, hogy „nem vagyok normális”.

Megtörtént, hogy kijöttek az ÁNTSZ-től a pékségekkel foglalkozó szakemberek, és megkérdezték tőlem, a kovászra mutatva: „Mi ez a rothadt tészta?” És felszólítottak, hogy dobjam ki.

– Fejér megyében épül egy ház, ahol oktatói tevékenységet szeretne folytatni.
– Ebben a pillanatban is oktatunk, itt van egy tanuló velünk. Az oktatás számomra azt jelenti, hogy aki tanulni akar, az megtanulja azt, amire szüksége van. A kenyérkészítés például olyan tevékenység, amelyet nem lehet könyvekből elsajátítani, azt egyszerűen csinálni kell.

Kép: Pékműhely közösségi oldala

– Hogy zajlik a pékségben a tanulók élete?
– Bemegy és söpör.

– Így kezdődik?
– Még szép. A tanuló az egykori céhlegényhez hasonlít. Régen úgy mondták ezt, hogy „a tudást el kell lopni”. Mi nem tanítunk semmit, ha valaki akar, akkor kérdez. Látja a munkafolyamatokat, és ha érdekli, elsajátítja. Olyasvalakit fölösleges megtanítani valamire, akit az adott téma nem érdekel.

– Ön mindezek mellett érzi a pékség vezetésében annak előnyét, hogy több diplomája, szakképesítése is van?
– Igen, érzem. Nagyon jó az életben „bemenni egy-egy zsákutcába”. Azért kell bemennünk, hogy tudjuk, hogy oda többet már nem akarunk eljutni. Így történt velem is: voltam profi sportoló, éltem külföldön, dolgoztam építőiparban, most pedig kenyeret sütök. Az alkotás öröme viszont mindezeken átível, mert nem pusztán egy állomás az életben, hanem azt jelenti, hogy amikor dolgozunk, valami újat teremthetünk. Ez nagyon motivál. Az, hogy valaki kenyeret készít másoknak, cipőt javít vagy hidat épít – mind ugyanarról szól.

Nem lehet vállalkozni pusztán a pénzért. Én csak olyasmit adok el, amit szeretek, hazaviszek, odaadom a gyerekemnek és a feleségemnek.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy önnek nem a fogyasztó elégedettsége vagy a termék eladhatósága a célja, hanem maga a munka?
– Igen. Az üzletemben én „otthon vagyok”, és ha bárki nem vendégként, hanem fogyasztóként viselkedik, azt én nem látom szívesen. Egy apróság, de ide tartozik, hogy mi csak pohárból, csészéből adunk innivalót, kávét. Eldobható papír- vagy műanyag pohárból nem szolgálunk ki.

– Lehet, hogy idealisztikus gondolat, de nem mindent ehhez hasonló hozzáállással volna érdemes végeznünk?
– Nem tudok másképp gondolkodni és dolgozni. A kishitűek azt mondják: „Valamiből meg kell élni.”

Ezzel szemben én azt képviselem: az ember csinálja azt, amit szeret, higgyen a maga erejében, a Teremtőben és a munkája értelmében – és akkor meg fog tudni élni.

Kép: Pékműhely közösségi oldala

– Tudna valamit tanácsolni ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a teremtett ember létformájához?
– Az emberek nem feltétlenül érzik annak szükségét, hogy közel kerüljenek a teremtett világhoz. Ők arra vágynak, hogy egyenek. Az a gond, hogy elhisszük, hogy meg kell vennünk azt a terméket, amelyik szépen be van csomagolva. Ehelyett én azt mondom, hogy olyan enni és innivalót érdemes csak megvásárolni - esetleg megtermelni – amelyik valóban élelmiszer. Azaz élőlény. Miért gondoljuk, hogy ha minden élőlény élő eledelt fogyaszt, pont az embernek nincs erre szüksége?

– Gyakran tesz olyasmit, ami szociális érzékenységre vall.
– Nagyon sok az egymástól elidegenedett, pusztán a saját céljaiért futkosó ember. Mindenki szeretne egy jobb világban élni, de mégis nagyon kevesen élnek úgy, hogy az megvalósulhasson. Ehhez az kell, hogy azt csináljam, amit én szeretnék, és ne azt, amit mások mondanak nekem. Ez az én életem. Az egyetlen életem.

– Mi kell ehhez – bátorság?

– Őrület. A bátorság nem elég. Ha valaki elkezd úgy élni, ahogyan ő szeretne, akkor biztos lehet abban, hogy falakba és ellenállásba fog ütközni.

– Bíztatná arra a háziasszonyokat, hogy süssenek otthon kovászos kenyeret?
– Inkább arra bíztatnám őket, hogy járjanak olyan pékekhez, akik jó kenyeret készítenek. A valódi kenyérhez nem kell más, mint: liszt, víz és só. Viccen kívül: ha valaki elkezdi önmagát tisztelni, szeretni, akkor jót akar – nem csak enni, hanem fölvenni, megnézni – egyszóval befogadni. Tudatosítani kell, hogy amit befogadunk, az befolyásolja az egész életünket.

Az államtitkár ismertetése szerint amennyiben még sem a férjnek, sem a feleségnek nem született gyermeke, de korábban voltak házasok, akkor felvehetik a 10 millió forintos kamatmentes támogatást. A 18-40 év közötti életkori megkötés csak a feleségekre vonatkozik, a férjükre nem. Ha azonban valamelyiküknek született már gyermeke, akkor legalább az egyik félnek az első házasságában kell élnie. Így például ha egy 40 év alatti, elvált, gyermekes nő újra férjhez megy egy első házasságát kötő férfihez, akkor ők igényelhetik a támogatást. A kölcsönt a házaspár minden esetben közösen veszi fel, és törleszti.    

Fontos szabály továbbá, hogy az özvegység nem számít korábbi házasságnak, így akinek meghalt a házastársa, az "első házasnak" számít támogatási szempontból.

A támogatás további feltétele a legalább hároméves munka-, vagy felsőoktatási jogviszony.

Amennyiben a kölcsön igénylésétől számítva öt éven belül megszületik egy gyerek, a hitel továbbra is kamatmentesen törleszthető, a törlesztést pedig felfüggesztik három évre. A második gyerek születésénél további három évre felfüggesztik a törlesztést és elengedik a tőketartozás 30 százalékát. A harmadik gyerek megszületésénél pedig a hitel további részét is teljes egészében elengedik. Ha az igényléstől számítva öt éven belül nem születik gyermek, a kölcsön piaci kamatozásúvá alakul és azt a korábban felvett kamattámogatással növelten kell visszafizetni. Ha a házasok hibáján kívül nem született gyermek, a járási hivatal kedvezőbb feltételeket állapíthat meg - mondta az államtitkár.

Péntek van, az egész város lüktet. Mindenki siet – munkából haza, bevásárolni, vacsorát főzni, tévét bekapcsolni, leengedni, elengedni. Tömeg van a villamoson, arctalan tömeg. Fürkészem az embereket, nagyképűen azt hiszem, le tudom olvasni a homlokukról, mi foglalkoztatja őket.

Legalább 800 ezer alkoholista él az országban, statisztikailag elég nagy az esélye annak, hogy aki velem szemben ül a négyes-hatos villamoson, az maga is iszik, vagy legalábbis valamelyik rokona függő.

Hat előtt kicsivel érkezem. Meredek lépcső vezet lefelé. Befelé, magunkba sem lehet könnyű az út. Mosolyogva köszönnek, többen halkan beszélgetnek, egy újonnan érkező hatalmas ölelést kap. Körben székek, az asztalon néhány szál virág, egy gyertya, brosúrák és szakirodalom a szekrényben. „Így szeress egy alkoholistát” – olvasom a kezembe nyomott szórólapon. Egy Al-Anon Családi Csoport gyűlésére jöttem. Itt nem számít, nem kérdezik senkitől, hogy kicsoda abban a kint-fent hagyott nagyvárosban. Ha megszólalnak, csak keresztnevet mondanak, és azt, hogy alkoholbeteg hozzátartozójuk van.

A névtelenség csak az egyik szabály. A másik, hogy nincs ítélkezés, nincs tanács, senki se kommentál, lájkol. Csak megosztanak és meghallgatnak.

Körülbelül húszan ülnek egy körben, többnyire nők. Van köztük fiatal, idős. Van, aki csak hallgat, maga elé nézve – ezt is lehet. Mások mesélnek. „Amikor meg tudom fogalmazni, mi a bajom, már el is száll…” – mondja egy fiatal nő, aki gyermeket vár párjától. A férfi alkoholbeteg, de egy ideje nem nyúl az italhoz. „Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, nem tudtam, mit mondjak másoknak. Bő pulóverekbe rejtettem magam. Aztán a héten elmentem vásárolni. Vettem egy piros felsőt, pedig nem is szeretem a pirosat. Rájöttem, hogy meg akarom mutatni magam. Meg a babát is…” – Többen elmosolyodnak, néhányan gratulálnak.

Aztán csend lesz. Majd egy újabb történet. Valakiről, aki elmondja, hogy tulajdonképpen nincsenek gyerekkori emlékei. Ivott az apja és a nagyapja is. „Sose tehettem arról, amit kaptam. Nem volt, aki megvédjen.”

Ha egy világ úgy működik, hogy a nagyok és erősek nem óvják meg a kicsiket és a gyengéket, akkor számukra nem marad más, csak a felejtés. Ami veszélyes, mert a múlt nem tűnik el igazán, mindig kísért.

A csoport egyik tagja keményen harcolt ezekkel az újra és újra előtörő emlékképekkel. Ittas, bántalmazó apa és egy anya, aki nem tudta megvédeni a gyerekét. Hepiend nélküli filmkockák, ilyen mozira senki sem venne jegyet, neki meg végtelenítve lejátszódik újra és újra. Ha szembejönne velem az utcán, nem sejteném róla – persze nem tudok én semmit. Nem tudom, milyen lehet úgy felnőni, hogy alkoholbeteg van a családban. Elrejtett palackok után kutatni a spájzban, majd kiönteni a tartalmukat a lefolyóba. Elviselni a szégyent. Veszekedni, tűrni az agressziót, vagy csak csendben kushadni, amíg a másik részegen hortyog a hálóban. Reménykedni. Hinni. Gyereket nevelni valakivel, akinek nem a családja, hanem a pia köré rendeződik az élete. Szeretni azt a szülőt, aki tönkretette a gyerekkoromat. Aki miatt sose hívtam át a barátaimat. Aki miatt rendszeresen kijöttek a rendőrök. Megbocsátani annak a szülőnek, aki nem mentett ki ebből. Elfogadni, hogy csak ennyi tellett tőle.

Aki hétről hétre elmegy az Al-Anon gyűléseire, azon dolgozik, hogy mindennek ellenére szeresse az életet. „Az jó, hogy ide el tudok jönni, ez a csoport sokat segít, régen teljesen szétestem” – jegyzi meg valaki. Mellette egy fiatal srác ül dermedt némaságba burkolózva. Most van itt első alkalommal.

A mai alkalom témája a szégyen. Egy idősebb hölgy, akinek a felnőtt fia alkoholbeteg, azt mondja, ő ilyet sose érzett, elvégre nem ő iszik, hanem a gyereke. Más arról számol be, szégyellte, hogy az édesanyja az öntudatlanságig leitta magát, a családot kizárta a lakásból, ezért mentőket és rendőröket is kellett hívni, és emellett dühös is volt, hogy miért teszi mindezt velük. Akad olyan is, aki megszabadult a szégyen érzésétől, holott ivott a nevelőapja, a férje, és négy testvéréből kettő.

Mindenki máshol jár ezen az úton, és épp azzal segítik egymást, hogy megosztják egymással, hol tartanak. Reményt adnak valakinek, aki ott ül köztük, és sebezhetőbb, kétségbeesettebb.

„Lehet-e valakit úgy feltétel nélkül szeretni, hogy nem tudom elviselni az egyik szokását?” – teszi fel a kérdést egy nő férje ivása kapcsán. Történetéből kiderül, ez nem a mai nap, hanem az elmúlt évtizedek dilemmája számára.

Az idő letelik. Másfél órás minden alkalom. Felállnak, összekulcsolódnak a kezek, kört alkotnak. „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok. Bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget” – hangzik el zárszóként a fohász, mindenkinek a maga hite szerint.

A gyűlésnek hivatalosan vége. Ám sokan maradnak még egy kicsit. Beszélgetnek, bátorítják egymást. Aztán lassan szedelődzködünk, közben lopva körbenézek. Sok a gondterhelt arc, de néhányukon látszik, hogy felszabadultabbak. Veszik a kabátot, és néhány perc múlva belevesznek a tömegbe. Hazasietnek, akár a többiek az utcán.

Manapság a szaglásunkat kevéssé használjuk, mégis egyre több kiegészítővel próbáljuk minél illatosabbá tenni magunkat. „Az, hogy milyen illathoz vonzódunk, ízlés kérdése, amely absztrakt elemekből áll. A parfümválasztásunk attól függ, hogy milyen illatokhoz kapcsolódnak jó emlékeink, ezekből gomolyog össze tudat alatt egy olyan egyveleg, amit szimpatikusnak találunk. A parfüm mindenkin másképp hat, ugyanis minden embernek egyedi illata van, amely akár biometrikus azonosításra is alkalmas” – mondta el nekem Zólyomi Zsolt parfümőr.

A szakembertől megtudtam, hogy a saját illatot számos tényező befolyásolja: például ami a testünkkel, lelkünkkel történt az elmúlt időszakban; amit megeszünk, megiszunk, amivel mosakodunk, vagy hogy mennyit alszunk, boldogok vagyunk-e vagy szomorúak.

Zólyomi Zsolt teljesen egyedi parfümöket tervez. „Mindig megszagolom az adott vásárló bőrét, és azt is megkérdezem, hogy milyen célra szeretné használni az illatot. Majd leszűröm az illatpreferenciáit, és ez alapján készítem el a parfümöt. De a luxusparfümériámban, a világhírű Személyes Parfümtanácsadásom során segítek kiválasztani a legmegfelelőbb parfümöt a világ legkreatívabb alkotóinak illatai és a kis, művészi márkáik illatkülönlegességei közül.”

Szaglás és peteérés

„Az orrunk a legősibb érzékszervünk, amely az érzelmekért és a memóriáért felelős agyterülethez csatlakozik. A szagló hámsejtek „kihelyezett”, módosult idegsejtek; előbb szagolunk, mint látunk, hallunk, tapintunk. A szagi információk nagyon erős érzelmeket váltanak ki, ráadásul évekkel, sőt évtizedekkel később is szinte pontosan fel tudjuk idézni azokat az illatokat, amelyek hatást gyakoroltak ránk” – mondta el Zólyomi Zsolt. Gondoljunk csak bele, biztosan emlékszünk a gyerekkorunk kedvenc süteményének illatára, de egy kilencvenes éveiben járó asszonyban is élénken él az első szerelme kölnijének emléke. A mai modern világ azonban hatással van a szaglásunkra. „Bár az orrunk még mindig óriási befolyással bír, mégis gyengült a szerepe, hiszen már drasztikusan csökkentettük a funkcióját: manapság sokkal ritkább esetben használjuk arra, hogy tudatosan információt szerezzünk valamiről.

A modern ember nagy szmogtenger közepén él, rengeteg mesterséges illattal körülvéve, számos információt már nem szaglással szerez.

Például az ételeink szavatossági idejét is már a csomagoláson elhelyezett információ alapján állapítjuk meg. Ha lejárt, szaglás nélkül kidobjuk. Régen, ha egy gyermek beteg volt, kinyitották a száját, a törzs varázslója beleszagolt a szájába, majd a vizelet és széklet szagából diagnosztizálta a kórt. Ma érzékeny orrú anyukák érzik, ha valami nincs rendben a gyermekükkel, és az első pillanatban rohannak a háziorvoshoz. A hölgyek havonta jelentkező peteérésének is jellegzetes illata van, régen a férfiak ezt mindenféle naptárállítás nélkül, szaglás alapján tudták. Ezeket a tapasztalatokat ma már mind nem használja a modern ember. És ha egy szervünk működésén könnyítünk, akkor az elkezd csökevényesedni. A szaglás mint tapasztalatszerzés mellőzésével a tudatosság szintje csökkent le drasztikusan.”

Nicolaes Maes: A szaglás allegóriája, 1660 körül

Amikor megéreztem az öblítő illatát, elsírtam magam…

Szinte mindenkinek vannak emlékei egy-egy illattal kapcsolatban. A 29 éves Évi egy korábbi élményéről mesélt. „Az akkori kedvesem nem használt parfümöt, ami fel sem tűnt, egészen addig, amíg egyszer egy randinkra erősen beillatozva érkezett. Olyan kölnit használt, mint amilyet egy régi tanárom, ezért egész este folyton az ő képe ugrott be. Gondolom, nem is kell mondanom, hogy nem sikerült túl jól az a találkozó.”

A 32 éves Flórának nagyon sokat jelent, ha egy férfinek jó illata van, ez igényességet sugároz számára. „A volt barátom nagyon finom after shavet használt, ha ezt megérzem valakin, mindig ő jut eszembe. A napokban elővettem néhány ruhadarabomat, amit még nála mostam ki, az ő öblítőjével, és ahogy megéreztem ezt az illatot, elsírtam magam. Van egy olyan illat is, amelyet szinte nem tudok elviselni. Az életemnek volt egy nehezebb időszaka, amikor egy bizonyos parfümöt használtam – amikor azt évekkel később megéreztem máson, rögtön rossz kedvem lett.”

Szag alapján választunk párt?

Az orrunk kiemelkedő szerepet játszik a párválasztásban. „A szexuális vonzalom egyik meghatározója a szag, ami nem is feltétlenül tudatosuló érzelmet jelent. Elsősorban a feromonok irányítják a szexuális vonzódást, ezt tudatosan használja a parfümipar is. A magyarázat: a szexuális ingerületkeltés két fő idegi pályája a tapintás és a szaglás.

Kísérletek igazolták, hogy a nők látatlanban ki tudták választani azoknak a férfiaknak az izzadt edzőpólóit, akiket korábban fénykép alapján vonzónak találtak.

Az állatvilágban a szaglás segít a hímnek megtalálni azokat a nőstényeket, amelyek készek a párosodásra. Evolúciósan ennek megfelelője történik tudattalanul az emberekkel is” – mesélte dr. Erős Erika pszichiáter, neurológus, szexuális medicina-szakember. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a szaglás idegrendszeri központja a hangulatot befolyásoló központot is lefedi. Így a gyakori tapasztalat, miszerint egy-egy illat jobb kedvre derít bennünket, igazolt és értelmet nyer.

A testvérünk a legközelebbi vérrokonunk, aki optimális esetben egy életen keresztül követheti sorsunkat, és akit mi is végigkísérünk az úton. Kezdettől fogva meghatározó kortárs: bajtárs és vetélytárs, vetítővászon és tükör. A vele való viszonyunk alapvetően befolyásolja későbbi, családon kívüli kapcsolatainkat, az óvodától-iskolától akár a munkahelyi pozícióig.

Játszótárs és rivális

Zsófi és Péter elsőszülöttje, Tomika kétéves. Szülei szeretnének második babát vállalni, de nem tudják, mi lenne az ideális életszakasz erre. Zsófi még várna egy keveset, szeretne kicsit szusszanni. Péternek viszont van egy két évvel idősebb bátyja, akivel máig szoros kapcsolatot ápol. Szerinte éppen ennyi az ideális korkülönbség a testvérek között, míg Zsófi, elsőszülöttként aggódik Tomika miatt: vajon, nem sérül lelkileg, ha túl hamar érkezik a kistestvér?

A testvérek akkor válnak igazán játszótársakká egymás számára, ha nem túl nagy korkülönbséggel születnek. 6–7 év már elég nagy távolság az időben, ilyenkor az idősebb inkább gondozza és mentorálja a kisebbet, mintsem egyenrangú félként kezeli. Egy–két évnyi eltérés esetén a tesók hamar összecsiszolódnak, azonban a közöttük kialakuló rivalizálás is erőteljes lehet, különösen akkor, ha azonos neműek. Létezik ideális korkülönbség testvérek között?

A szülők egy része hamar, két éven belül vállal második gyereket, mert egy lendülettel túl szeretnének lenni a csecsemős-kisgyermekes időszak nehézségein. Szerintük a nagyobbik gyerek fel sem fogja az új jövevény érkezését. Valójában az idősebb testvér nagyon is érzékeli trónfosztását, csak nem képes kifejezésre juttatni csalódását vagy haragját. Ha kevés ideig élvezheti csak kiváltságos helyzetét, az nem akadályozza meg a testvérféltékenységet, ráadásul a túlterhelt anyuka egyik apróságra sem tud elég időt fordítani.

A két-hároméves már erőteljesen kimutatja nemtetszését a trónkövetelővel szemben, ami egyben segíti is a negatív érzelmek levezetését. Érdemes az elsőszülött pozícióvesztését kompenzálni a jó testvérkapcsolat érdekében! Használjuk ki a kicsi alvásidejét, teremtsünk saját rituálékat az idősebb gyerekkel! Hangsúlyozzuk neki, mennyire örülünk annak, hogy ügyes, önálló! Érzékeltessük a különbséget a kisebbel szemben: hadd tapasztalja meg, mennyi mindent tehetünk együtt, amire a kicsi még nem képes, és ezért kimarad a mókából.

Számít a testvérsorrend?

A testvérek közötti születési sorrend bizonyos mértékig hatással van a gyermek személyiségfejlődésére, de nem jobban, mint veleszületett temperamentuma, neme vagy valamilyen genetikailag erősen meghatározott sajátossága. Mégis gyakori mintázat a családokban, hogy az elsőszülött határozott, irányító, teljesítményorientált, konzervatív, ugyanakkor érzékenyebb a kisebbhez képest, aki viszont rugalmas, kreatív, szociálisan alkalmazkodó, de független, öntörvényű is lehet.

Sokat számít a szülői viszonyulás és elvárás a gyerekekkel szemben, illetve a szülők származási családjukban betöltött pozíciója. Nem mindegy, összesen hány és milyen nemű testvér van a családban, mekkora közöttük a korkülönbség, és a rendszer mennyire erősíti az elsőszülött, középső, szendvicsgyerekek, illetve legkisebb szerepeket. A szülők sokat tehetnek annak érdekében, hogy a rangsorból adódó kedvező tulajdonságokat felerősítsék, a kedvezőtleneket viszont visszaszorítsák.

Milyen megküzdési stratégiákat vetnek be a testvérek a figyelem megszerzésére? Az elsőszülött többnyire a legintelligensebb, aki értelmével és teljesítményével nyeri el a szülői elismerést. A középsőkre irányuló kontroll mértéke csökken, így függetlenné és rugalmassá válhatnak, viszont többet kell dolgozniuk a figyelem kivívásáért, amihez egyedi ötleteket dolgoznak ki. Gyakran kortársaik felé fordulnak, így barátságosak és empatikusak lesznek. A legkisebb erénye a cukiság, amely akár meghatározó tulajdonságává válhat: a későbbiekben is elbűvölő személyiségével, humorával, előadói képességével fegyverezheti le környezetét.

Az egyke a tipikus elsőszülöttre hasonlít, viszont nem él meg pozícióvesztést, így lelkileg kiegyensúlyozottabb. Ugyanakkor súlyos teherként nehezednek vállára szülei rátestált álmai. A testvérek között megoszlik ez a felelősség. Másrészt folyamatosan fejlődésre, változásra, alkalmazkodásra késztetik egymást, így ki-ki kénytelen kihozni magából, amire leginkább rátermett. Komoly edzőpartnerei lehetnek a másiknak a türelem és együttműködés elsajátításában. A testvérharcokban egy életre bajtársakká nemesedhetnek.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tomka Ferenc, a szerző, a Katolikus Egyház meghatározó személyisége. Kultikussá vált könyvén (Intézmény és karizma az Egyházban) hívő emberek nemzedékei nevelődtek fel úgy, hogy általa megértették és el tudták fogadni az Egyház emberi arcát. Tomka Ferenc új könyvében is ennek az „emberi arcnak” a megértését segíti, ugyanakkor ellensúlyozza azoknak a csoportoknak a hatását, akik – gyakran bicskanyitogató stílusban – kérik számon Ferenc pápán saját elképzeléseiket az Egyházról, a hitről, a tradíciókhoz ragaszkodás jegyében. A pápa nyilatkozatainak a sajtóban felkapott, kiragadott részleteit „teszi vissza” szövegkörnyezetükbe, eredeti összefüggéseikbe. A laikusok által nem ismert egyháztörténeti vagy egyházpolitikai, egyházszervezeti hátteret magyarázza, amikor ezek az információk segítik a pápával kapcsolatos történések vagy döntéseinek jobb megértését. Segítői is vannak ebben a munkában: Szabó Ferenc SJ, Török Csaba, Böjte Csaba, Dávid Katalin, Molnár Miklós, Patsch Ferenc SJ – megannyi tekintély a Katolikus Egyházban – bocsájtották írásaikat a szerző rendelkezésére, hogy Ferenc pápa tanításait és személyiségét több nézőpontból is megvilágítsák.

Tomka Ferenc mítoszokat oszlat el, például cáfolja azt a hiedelmet, hogy kizárólag Ferenc az a pápa, akit kemény támadások értek. Feltárja az Egyházon belüli tradicionalista mozgalmat, amelynek fősodra és oldalhajtásai a 19. század óta szakadásokat keltenek a hívők között. Felvillantja a támadások nyilvánvaló és lehetséges mögöttes indítékait, egyben lerántja a leplet a protestáló főpapok személyes érdekeltségeiről. Kidomborítja az egység fontosságát Péter mindenkori utódaival. Szinte egyesével számba veszi a pápa személyét érő kritikákat és magyarázza vagy cáfolja azokat. Végül a társszerzők Ferenc pápa személyiségének és tetteinek újdonságát, ugyanakkor a hagyományba illeszkedését elemzik.

A könyv hiánypótló abból a szempontból, hogy míg weboldalak és blogok épülnek rendszerszintűen Ferenc pápa kritizálására, gesztusainak és szavainak lejárató célzatú elemzésére, az értetlenkedéstől egészen a karaktergyilkosságig – addig tudtommal ez az első olyan mű, amely következetesen érvelve és szintén rendszerszintűen cáfolja a kritikákat/rágalmakat. A szellemi-közéleti egyensúly és a „hallgattassék meg a másik fél”-elvének az felelne meg, ha ezek az elemzések nemcsak könyv formájában, hanem majd online platformon is elérhetők lennének, hiszen a pápa személyét érő támadások is leginkább online terjednek.

Ferenc pápa - Próféta vagy eretnek c. könyv

A bevezetőben választ ad a szerző arra, hogy mit kaphatunk e könyvtől. „Akik hallottak a Ferenc pápa körül felmerülő kérdésekről, az őt érő vádakról, azok remélhetően lényegi válaszokat fognak kapni kérdéseikre. De izgalmas lesz a könyv mindazok számára, akiket érdekel, milyen az egyház élete ma, és milyen volt az utóbbi évtizedekben.” Ez nagyon pontos megfogalmazása a témának és a célközönségnek. Hozzáteszem, hogy csak részben kapnak választ kérdéseikre azok, akiknek nem támadó számonkéréseik, hanem csak építő célzatú kérdéseik-értetlenkedéseik vannak.

Nem kapnak választ például azok, akik a pápa migrációval vagy a vallásközi párbeszéddel kapcsolatos megnyilatkozásaiban nem vagy kevéssé találják nyomát annak, hogy a pápa is a kereszténységet tartja az Istenhez legközelebb vivő szellemi-lelki-gyakorlati útnak, és hogy fontosnak tartaná a missziót, az evangelizálást, az Örömhír eljuttatását az ateistáknak, közömbösöknek és a többi vallás híveinek is. Vagy csak elégtelenül jutnak el hozzánk az erről szóló tudósítások? Ám ennek a könyvnek nem ez a célja, és vállalt küldetését maradéktalanul teljesíti. Remélhetőleg tisztánlátásunk és józan ítélőképességünk, lelkiismeretünk erősítését szolgálva.