Pifkó Célia meséjét Orosz Annabella álmodta papírra, hogy a furcsa hangok és a rémisztő árnyak Zina zseblámpájának fényében már ne is tűnjenek annyira rémisztőnek. Sőt, végül még az is kiderülhet, hogy Cidri, Gézangúz vagy a Pipogya Motyogó valójában nagyon is szerethető figura.

Kádár Annamária ajánlásával:

„A gyermeki fantázia fejlődésével egyidőben megjelennek a szimbolikus félelmek. Mivel a gyermeknek kevés információja van a világról, a hézagokat a képzelete segítségével tölti be. Hároméves kor körül minden gyermek elkezd félni a sötéttől, az árnyaktól, és ami megjelenik a képzeletében, az kivetül a nagy feketeségbe.

Bár szülőként szeretnénk teljesen megkímélni gyermekeinket a félelemtől, ez nem lehetséges, és nem is volna célravezető. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fantáziájában mindenképpen megjelennek negatív szereplők, hiszen az életben is sok ijesztő, kellemetlen, fájdalmas belső és külső élménnyel találkozhat, s nekünk szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy segítsünk neki ennek feldolgozásában.

A mese, a mesélés a félelmek megszelídítésének egyik legfontosabb eszköze. Meséljünk neki Cidriről, aki nyikorgatja az ajtót, Gézangúzról, aki esténként megfogja a gyermek lábát, Motyorgóról, aki sutyorogva gyakorol, a függöny mögötti Ibolyáról, aki a csillagokat fürkészi, a szekrényben rendetlenkedő Pomádéról, majd Glóriáról, aki folyton leejt valamit, Tintás Örnről, aki változtatja az alakját és Sezlonyról, aki úgy tűnik, hogy itt sincs!”

4-8 éves gyermekeknek ajánljuk! 

„Van egy tippünk, ha nem tudsz kijönni este a gyerekszobából, mert a csemete fél egyedül a sötétben. Olvass neki cuki kis szörnyekről!" - Szalma Erika, nlcafe.hu

„Jó mesék, vidámak és szívmelengetők. Gyereknyugtatók és beszélgetésre indítók. Szeretni valók és gyógyítók." - Füller Tímea

„A könyv nálunk tényleg beteljesítette segítő szándékát, hiszen a történetek olvasása közben a gyerekekből kikívánkoztak saját félelmeik, és elgondolkoztunk azon, vajon milyen szörnnyé alakíthatnánk őket. Nagyon szeretjük az ilyen típusú segítő könyveket, amelyek a történeteken túl a saját meséinket is életre keltik és alkotó kedvünket is elindítják." - Minimatiné.hu

„A könyv írója és illusztrátora a Janikovszky – Réber, Csukás – Sajdik párosok nyomdokába lép, és a legszínvonalasabb magyar gyermekkönyves hagyományokat követi." - Schmöltz Margit, Infoesztergom.hu

Az ismert borotvamárka reklámfilmje, amelyet egy feminista marketinges nő jegyez, a magyaroknál már sokkal jobban érzékenyített nyugati férfiak sokaságánál is kiverte a biztosítékot. Vajon mi az, amit ezek a férfiak nem tudnak elfogadni a reklámban?

Figyelem, próbálok érzékenyíteni!

Kedves Nőtársaim, bizonyára Ti is úgy vagytok vele, hogy fura érzés lenne nap mint nap úgy kézbe venni egy újságot, megnyitni egy weboldalt, belenézni egy tévéműsorba, és végül egy reklámba is, amelynek a fő mondanivalója valami ilyesmi lenne: „Nők, mondjatok le a mérgező nőiességről!” „A kapcsolatokat erodáló mérgező nőiesség legyen a múlté!” „Nem vagy elfogadható, amíg a mérgező nőiesség irányít!” Mit szóltok? Jó érzés lenne?

Márpedig, ha van mérgező férfiasság, akkor van mérgező nőiesség is. És akkor beszéljünk róla! Vagy még sincs kedvünk hozzá? Nekem nincs. Ezért aztán ezt a kérdést szeretném úgy feloldani, hogy másként fogalmazom meg a problémát:

Vannak nők, akik nőiességüket mérgező módon használják, és vannak férfiak, akik a férfiasságukat mérgező módon használják.

Sőt, állítom, hogy nincs az a szentéletű nő vagy férfi, aki soha az életében nem használja nőiességét illetve férfiasságát mérgező módon! Még soha nem csináltál érzelmi kérdést (kiborulás, hiszti, könnyek, tüntető némaság, szexmegvonás) abból, hogy a férjed másféle döntést akart hozni, mint Te? A férjed még soha nem engedte meg magának, hogy a kelleténél agresszívebb módon fejezze ki az indulatait (pl. kiabálás, beleöklözés a falba, esetleg bútorba)?

Az ominózus reklámfilm egyik jelenetében egy nagyon rövidnadrágos, has-kilógatós, sminkelt, a száját szexisen nyitva tartó lány után indulni akaró fiút állít meg egy – fekete – férfi, miközben azt mondja, hogy ez not cool (nem menő). Mit is mondhatnánk erre? Tényleg úgy teszünk a nyugati világban, mintha az ösztöneinktől már teljes egészében megszabadultunk volna, vagy ha még nem, akkor meg kéne szabadulnunk? Különösen persze a férfiaknak. Én úgy gondolom, ha nőként kihívóan öltözök fel, akkor annak igenis vannak következményei. A nyugati férfi jó esetben persze nem fog megerőszakolni egy rövidnadrágos nőt az utcán – de hogy utána se forduljon, esetleg az utcán meg se próbáljon ismerkedni vele, az mégiscsak különös elvárás, nem? Főleg manapság, amikor az ezernyi kommunikációs lehetőség ellenére a fiatalok mégis leginkább arra panaszkodnak, hogy nincs hol ismerkedni.

A Puck címlapja (1913)

Vagyis a reklámmal, a férfiak érzékenyítésével a legnagyobb baj az, hogy azt sugallja: csak nekik kell változni, a nők úgy jók, ahogy vannak.

A nő vagy tökéletes, vagy persze áldozat. Holott a helyzet ez:

Hogy mennyire férfias egy férfi, illetve mennyire nőies egy nő, az egymástól nem független, hanem két mélyen összefüggő történet. Mérni nem lehet egzakt módon a nőiességet és férfiasságot, csak megélni: méghozzá alapvetően kapcsolatokban.

Először családban, nagycsaládban, majd kisebb-nagyobb közösségekben. És mondanék ezzel kapcsolatban valami még radikálisabbat: egy nő akkor lesz igazán nőies, ha megengedi a férjének, hogy az férfi lehessen. És fordítva is így van: egy férfi akkor lesz férfias, ha megengedi a feleségének, hogy az nőies legyen.

Hozok erre negatív példákat.

Ha egy nő mindenáron dominálni akar a kapcsolatában, és ezt folyamatosan és határozottan gyakorolja partnere felé, akkor elveszi a lehetőséget a férfitól, hogy az férfi lehessen. Miközben a férfi behódol, egyszer csak már nem lesz benne semmi férfias, és akkor már nem lesz benne semmi vonzó sem. El lehet tőle válni.

Ha egy férfi – teszem azt – a munkahelyi sikertelenségét azzal kompenzálja, hogy otthon a családja, felesége felett zsarnokoskodik, akkor a feleségének nem lesz kedve hozzá, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy a férfi azt szeretné, hanem kerülni fogja vele az intimitást, sőt, a kapcsolatot is. Egy idő után a férfi számára a nő nem lesz vonzó. El lehet tőle válni.

Egyszerűen képtelenség elgondolni a nőiességet férfiak nélkül és a férfiasságot nők nélkül!

Természetesen az is igaz, hogy mára mind a nőiesség, mind a férfiasság fogalma megváltozott. Legfőképpen nem a társadalmi harcoknak köszönhetően, hanem annak a szükségletnek a következtében, amit a modern világ jelent és jelez. A nők munkája nélkül a modern állam (gazdaság, társadalom) nem tudná magát fenntartani. A férfiaknak a háztartásokban, gyereknevelésben megnövekvő szerepe nélkül a család nem tud létezni.

Tehát, kedves Nőtársaim, van egy helyzet, amelyben meg kell próbálnunk a lehető legjobb gyakorlatokat megtalálni. De eleget vádoltuk, érzékenyítettük már csak a férfiakat!

Itt az ideje, hogy mindenki ráébredjen: elsősorban a saját felelősségét kell megértenie abban a kapcsolatban, amelyben él, és nem a partneréét.

Erről szól egyébként minden jó társadalmi kezdeményezés, a Három királyfi, Három Királylány Mozgalomtól kezdve a Férfiak Klubján át Pál Feri lassan húszéves előadássorozatáig.

A „mérgező férfiasság megszüntetése” elméletének kidolgozása helyett érdemesebb a személyes életünkben, a gyakorlatban „kidolgozni” egy bensőséges, mindkét fél számára boldogító kapcsolatot.

Dóri: Nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, Gábor alig több mint húszéves. Tudtuk, hogy együtt szeretnénk leélni az életünket.

Gábor: Az értékrendünk megegyezett, akkor már három éve voltunk egy csapat, és nagyon hasonlóan gondolkodtunk hitről, gyerekekről, pénzről – de részletes jövőképünk nem volt. Én egy órásüzletben dolgoztam, bár akkor már jártam teológiai főiskolára, de nem gondoltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni; Dóri pedig akkor végzett a tanítóképzőn.

– Mik voltak a házasságotok első mérföldkövei?

Gábor: Viszonylag gyorsan egyházi szolgálatba hívtak minket. Egy bibliai levelező tanfolyamot végeztünk az adventista gyülekezetben, és amikor esténként már 1500 megválaszolandó levél várt minket, vagyis túlnőtt a misszió azon, hogy otthonról válaszolgassunk, megkértek minket, hogy csináljuk főállásban, ezért Szegedről Budapestre költöztünk. A másik pedig az, hogy Dóri akkoriban kezdte pedzegetni, hogy de jó lenne hármasban lenni… Erre akkor, 22 és fél évesen azzal reagáltam, hogy vettem neki a születésnapjára egy sziámi cicát.

– Ma, párterapeutaként hogyan értékeled ezt a gesztust?

Gábor: Azt mondanám, hogy inkább beszélgetni kellett volna róla, nem pedig ezzel elsunnyogni. Nem éreztem magam késznek, de nem akartam konfrontálódni sem. Aztán az élet hamarosan másképp hozta, szülők lettünk, és egy pillanat alatt átértékelődött az életem, megváltozott a dolgok fontossági sorrendje. A fiunk másfél éves volt, amikor elköltöztünk Németországba, mert a mesterképzésemhez kaptam egy ösztöndíjat. Ott érintett meg a segítő hozzáállás, egész világok nyíltak meg előttem, és elkezdtek érdekelni a pszicho-előtagú tudományok. Emlékszem, esténként lelkendezve meséltem Dórinak, hogy „képzeld, a pszichológusok nemcsak a hasukra ütnek, amikor véleményt mondanak, hogy valakinek mi a baja, hanem azt számokban is mérni lehet, sőt, diagrammokban meg lehet rajzolni!”

– Dóri, te is ilyen lelkes voltál?

Dóri: Én kísérővízummal voltam ott, Viktor még kicsi volt, vele töltöttem az időm nagy részét, de igyekeztem Gábort támogatni.

– Nem hiányzott Németországban a család, a közösség?

Dóri: Úgy kell elképzelni, hogy az erdő közepén van egy kicsi zsáktelepülés, amelyben minden az egyetem köré szerveződött, és van játszótér is. Nagyon sok fiatal család élt velünk együtt, csaknem 30 országból. Ott tényleg kinyílt a világ, sokat változtatott a szemléletünkön, és sok mindent hazahoztunk onnan.

Gábor: Amikor Németországba mentünk, egy lelkészi életet képzeltem el a jövőben, és Dóri is beletörődött a lelkészfeleségek cirkuszi vándoréletébe. De ott megértettem, hogy a segítő foglalkozás mennyire izgalmas: beleszólhatok az életembe, irányíthatom a sorsom. Amikor visszajöttünk Budapestre, már tudtam, hogy Szegedre akarok költözni, hogy közel lehessek azokhoz, akikre kisgyerekes családként majd számíthatunk.

Mihalec Gábor és Mihalec Dóra – Kép: Páczai Tamás

Dóri: Akkor ugyanis már vártam a lányunkat, aki aztán itthon született meg.

Gábor: Kemény döntéseket hoztunk: kimondtam, hogy nekem a család az első, és ha kell, ezért a szakmai tempóból is visszaveszek; nem akarom, hogy ide-oda helyezgessenek minket. Attól kezdve csodálatos módon alakult az életünk, például hihetetlen olcsón tudtunk telket venni, pont ott, ahol szerettünk volna. Tudtam, hogy elsősorban nem beteg emberekkel szeretnék foglalkozni, hanem a kapcsolatokkal. Jött a családterapeuta-képzés és a doktori, párterápiás súlyponttal. Mellette pedig maradt a lelkészi szál is.

– Amikor elkezdtél komolyan foglalkozni a kapcsolatokkal, érezted, hogy a te kapcsolataidra is hat mindez? Miközben tudományként foglalkoztál vele, maradt erőd a saját életed megváltoztatára?

Gábor: Igen, de ez nem mindig pozitív élmény, hiszen felismered a mintázatokat, amelyek évtizedek vagy évszázadok óta működnek a származási családodban. Ez inkább szembenállást eredményez, és kicsit kívülállónak kezdtem érezni magam a saját családomban.

Dóri: Én elég érzékenyen reagáltam, ha úgy éreztem, hogy valamit kipróbál rajtam…

Gábor: Mindig azt mondta ilyenkor: „Ne terápiázz!” Viszont, ha később előre elmondtam egy-egy ötletet, mindig partner volt. Fiatalon még nem volt meg bennem ez a finomság, és mindig lebuktam.

– Mindig együtt hoztátok meg a fontos döntéseket?

Dóri: Kompromisszumkészek vagyunk, bár nem vagyunk egyformák.

Gábor: A házasság kétszavazatos rendszer, csak a két igen jelent igent.

– De azért mindenkinek van kompetenciaterülete?

Gábor: Bizonyos döntések – a speciális hozzáértésből fakadóan – az egyik félre delegálódnak, például klímát én választok, de Dóri dönt, melyik szobába, melyik falra szereljük be.

– Ha mégis vita alakul ki, mennyi az ideális idő, hogy lezárjátok, és ne alakuljon állóharccá?

Gábor: Vannak hosszan elhúzódó kérdések, most például 15 év után felújítjuk az otthonunk egy részét, és ülőgarnitúrát keresünk…

Dóri: De már régóta! Viszont fontosnak tartjuk a másikat annyira, hogy addig keressük, amíg mindkettőnknek megfelelőt találunk. Hiszen a lakás az ő otthona is, fontos, hogy jól érezze magát benne.

– Ha nem értetek egyet, fontos, hogy megértsétek a másik motivációit?

Gábor: Nem, ez nem segít, mert akkor nagyon közel kerülök ahhoz, hogy bíráljam a másik személyiségét. Ő egy másik személy más tulajdonságokkal, el kell fogadnom, hogy lehet más a véleménye, bármi is ennek az oka.

Mihalec Gábor – Kép: Páczai Tamás

– Azért kérdezem, mert Pál Feri például mindig az okokat, a mélyebb összefüggéseket és motivációkat keresi. Azt mondja, ha ezt megértjük, meg tudjuk szeretni a másik döntését is.

Gábor: Lehet, hogy én ezt eltúlzom, de én a párterápiában is azt lesem, hogy hol nyílik meg egy kis rés a békülés felé valamelyik félnél, hogy oda betehessem a lábam, és még többet csikarjak ki. Nagy dolgokban valóban fontos a motiváció megértése, de például ennél a kanapé-kérdésnél, amikor háromszor mentünk vissza ugyanabba a boltba, nem túl célszerű. A kisebb dolgokat el kell tudni engedni, de ha a másik nagyon makacsul harcol valamiért, valóban tudnom kell, miért. Mindkettőnknek vannak olyan racionálisan megmagyarázhatatlan dolgai, amelyeket a másik nem tud megérteni, de elfogadja.

Én például sosem fogom megérteni, miért kell minden alkalommal elmennünk az üzletbe, amikor új színes papírok érkeznek, hiszen tele van velük a szekrény. De nekem Dóri fontos, ezért, ha nem is férnek el a dolgaim a szekrényben a papíroktól, megyünk papírt venni. Aztán nekem is van egy bogaram: nem tudom mekkora az a karóramennyiség, amire azt mondanám, hogy na, elég. Az órásboltban töltött három év alatt megfertőződtem. Megmondom a karórája alapján, ki kicsoda, ha meglátok egy szép darabot, azonnal tudom, melyik öltönyömhöz menne. Dóri is elfogadja ezt. Az is fontos, hogy kiálljunk a számunkra fontos dolgokért, és ezt meg is fogalmazzuk. Ha nekem fontos, hogy a barátaimmal elutazzak pár napra, akkor ezt a páromnak el kell fogadnia.

– Ez talán keményebb dió, mint az óramánia…

Dóri: Épp az előbb, az autóban utazva hallottuk a rádióban, hogy 5 mexikói férfi elhatározta, hogy buszt bérelnek és együtt elutaznak az oroszországi foci vébére, de az egyiküket nem engedte el a barátnője. Ezt nem tudom megérteni. Hiszen az a barátnő elvesz valami fontosat a párjától. Ha így le van korlátozva egyik vagy másik fél, ott nem jó a kapcsolat. Bízom Gáborban, tudom, hogy hű marad.

Gábor: Bennem nagyon sokáig volt egy gátlás, hogy Dóri nélkül elmenjek valahova. Aztán úgy alakult, hogy két barátommal együtt vettünk részt egy képzésen három napon át. Amikor hazajöttem, Dóri azt mondta: „Tudom, hogy kikkel voltál, nem tudom, mit csináltatok, de ha ez ilyen hatással volt rád, akkor tedd máskor is.” Nekem az utazás gyerekkori álmom, mindig arról ábrándoztam, hogy új kontinenseket és állatfajokat fedezek fel. Ekkor jöttem rá, hogy ha én megélem a vágyaimat, akkor a kapcsolatunkhoz is hozzáteszek ezzel. Dóri is szeret Európán belül utazni, sokszor megyünk együtt is, de ő ilyenkor mérlegeli, hogy mennyi ideig tart az út, hányszor kell átszállni, majd gyakran azt mondja, „akkor inkább menj egyedül”.

Dóri: De azért az a körülmény fontos, hogy a mi gyerekeink már nagyok, majdnem 16 és majdnem 21 évesek. Egy kisgyerekes anyukát otthagyni, akinek esélye sincs elmenni, nem ugyanaz.

Gábor: Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig mindig együtt is mentünk. Az is nagyon fontos, hogy én mindig elszámoltathatóvá teszem magam: Dóri tudja, kikkel vagyok, ismeri őket, a feleségeiket is. És tudja, hogy olyan helyekre megyünk, amely a kapcsolatunk számára nem jelent veszélyt.

– És mi Dóri álma?

Dóri: Hű… az én álmom?

Gábor: Te régész akartál lenni, gyűjtöd a régi tárgyakat, történelmi könyveket olvasol…

Dóri: Igen.

Mihalec Dóra – Kép: Páczai Tamás

– Dóri, neked milyen érzés Gábort reflektorfényben látni, és kicsit az árnyékában is élni?

Dóri: Tudok neki segíteni a népszerűség kezelésében. Néha kicsit visszahúzom a gyeplőt, ha kell.

– Úgy tűnik, a szereplés nem teher a számára…

Gábor: Tény, hogy mindig volt bennem extrovertáltság, de nagyon megdolgoztam azért, hogy meg is merjem mutatni. Vajdasági szülők magyar gyermekeként Németországban felnőni nem volt egyszerű. Kilencévesen az osztálytársaim egy papírt nyomtak a kezembe a német egyházi iskolában, amelyre kézzel rá volt írva a Miatyánk. Azt mondták: „Olvasgasd, rendezd a kapcsolatod az Úrral, mert tanítás után minden idegent kivégzünk.” Amikor a Vajdaságba költöztünk, német voltam, amikor Magyarországra jöttünk, megtudtam, hogy szerb vagyok. Németországban egy kurzuson – szociális kompetenciatréning címén – egy egész csapat dolgozott rajtam, kielemeztek, darabokra cincáltak, újra és újra szembesítettek önmagammal. Sikerült háttérbe tennem minden negatívumot, hogy ha kiállok, ne kelljen félnem attól, amit a másik gondol. Amikor a stressz miatt két hét hasmenéssel mentem a doktori szigorlatra, Dóri megfogta a kezem: „Jobban ismered ezt a témát, mint bárki, aki ott ül, ez a te »gyereked«. Miért aggódsz?”.

Dóri: Visszatérve a kérdésedre, nem könnyű az árnyékában lenni, sokszor azt a szakmai sikert is neki könyvelik el, amit én érek el, ráadásul a beszéd nem is az erős oldalam. Ő viszont mindig azonnal kiáll értem ilyenkor. Nagyon figyel arra, hogy én is megkapjam az elismerést.

Gábor: Dóri nagyon szerény, de épp most adják ki Amerikában az Adventista Egyház gyerekújságját, a Mosolyt, amit ő szerkeszt. Az egyháznál a gyerekosztályt vezeti, tábort szervez, nagyon ért a gyerekekhez. Én is elmegyek neki segíteni, de én szívesebben beszélgetek 500 felnőttel, mint három gyerekkel, mert ők kíméletlenül megmondják a véleményüket.

Dóri: De azért nagyon jól bánik velük. Legutóbb nem mindennapi dicséretet is kapott: „Gábor bácsi, ha meghalsz, én 100 virágot viszek a sírodra.”

– Gábor, nemrég azt mondtad egy videóban, hogy akkor kezdtél igazán érdeklődni a párkapcsolati témák iránt, amikor észrevetted, hogy Dóri szeme már nem csillog úgy, mint régen.

Gábor: Ez akkoriban volt, amikor még a házasságunk elején Budapestre költöztünk. Volt bennem egy hamis elképzelés, hogy ha Isten szolgálatában dolgozom, minden menni fog magától, nem változik semmi, még ha apa lettem is. De amikor láttam, hogy Dóri tekintete megfakult egy ideje, rájöttem, nincs jogom ahhoz, hogy elhanyagoljam a családomat. Van közünk ahhoz, hogy a másiknak csillog-e a szeme. A párterápiás munkámnak is ez a fókusza: van hatalmam a másik boldoggá tételére. Én sem tudom, milyen forgatókönyv szerint élném az életem nélküle, mert a hivatásválasztásomat, a gondolkodásomat is neki köszönhetem. Az ő tükrében ismertem meg magam, és az ő hatására jöttem rá, hogyan tudom a környezetemet jobbá tenni. Amikor megismertem, egy elektrotechnikai iskolát végeztem, és az volt a tervem, hogy egész életemben nyomtatott áramköröket forrasztok össze.

– Végül is nem is áll ettől olyan távol egy párterapeuta munkája.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egy-egy vers mindössze pár versszak, pár sor. Gyorsan lenyelhető költészetpirulák mindennapi használatra, de hatásuk hosszan tart, akár a meggyőzően reklámozott új generációs vitaminé. „Maradjunk abban – írja Lackfi János bevezetőjében –, hogy napi többször, bő vízzel. Hogy csipet fűszerrel megbolondítjuk. Hogy lőtt, szúrt, vágott lelki sebre rátapasztva. Hogy társ a bajban. Hogy a nehéz napokon is. Hogy most és mindörökké.”

Szabó T. Anna pedig így invitálja az olvasókat a kortárs irodalomban tett világutazásra: „Igen, tudom, hogy a modern költészet megborzongatja az olvasókat – egy részük azért borzong, mert megérti, a másikuk meg azért, mert borzad tőle, érthetetlennek látja első pillantásra. Mégis azt javaslom, olvassunk és gondolkozzunk együtt."

Rendelje meg 20% kedvezménnyel, 2990 Ft helyett 2390 Ft-ért az [email protected] címen!

Postai küldésnél csomagolási és postaköltséget számolunk fel.

A döntő kérdés, hogy családon belül tudják-e továbbadni a kormánykereket, vagy kívülről hozott szakembert kell-e megbízniuk az üzlet továbbvitelével. Természetesen a többség az öröklést családon belül szeretné megoldani, de a fiatalok nem biztos, hogy erre vágynak. Nem feltétlenül kívánják azt a kötöttséget, amit mindez jelent. Különben is, hol van már az a világ, amikor a kovács fia kovács lett, az orvosé meg orvos? Hol lenne így az egyén szabadsága, hol lenne az én döntésem?

A családon belüli öröklés hagyománya folyamatosan gyengül, kérdés, hol a folyamat vége, és mennyire választható el a feladat öröklése a név öröklésétől, az anyagi és erkölcsi értékek öröklésétől.

A hagyományoknak, a családi múltnak hihetetlenül erős összetartó ereje van, de ahogy társadalmi szinten csökken a szerepük, egyre nehezebben értik meg a fiatalok, mi szükség van a család hagyományának folytatására, egyáltalán, a család ősi intézményére.

Talán a családok gazdasági szerepén mérhető le a legjobban, mennyit változott a társadalom. Még az is lehet, hogy ez fogja eldönteni, fennmaradnak-e a családok, és fennmarad-e az erre építkező világ, amit ma ismerünk. Egy biztos, a család kapcsán ma alig esik szó annak gazdasági – termelő és fogyasztó – szerepéről. Lehet, hogy a családdal kapcsolatos mai nehézségek egy része is ide vezethető vissza, hogy ezt nem tekintjük lényegesnek, vagy a társadalom nem akarja lényegesnek tekinteni? Mindez a mai társadalomban, a többkeresős családmodellben, a könnyen felbontható házasságok korában eddig nem ismert kérdéseket vet fel.

A családban, amióta csak történelmi emlékeink vannak, a családtagok egymásra utaltsága meghatározó volt, és ahogy a legtöbb gazdasági közösségben, itt is megjelent az a személy, aki döntött a javak elosztásáról.

Ez felelősséggel és nagyobb hatáskörrel járt, de egyáltalán nem kellett, hogy a többi családtag alárendelt legyen, mindenkinek megvolt a saját szerepe. (Az egyik legősibb, családról szóló történetben, Jákob történetében sem Izsák, a családfő döntött végül az öröklésről, bár abban a hitben volt – hanem az anya, Rebeka, igaz, ehhez ügyeskednie kellett kicsit.) Amikor azonban a feladatok kiegyenlítődnek – például ugyanolyan körülmények közt keres pénzt a család több szereplője –, már nehezebb eldönteni, kié legyen a felelősség. Egy személy döntsön, vagy legyen egy családi tanács? A tanács hogyan hozza meg a döntéseit, racionálisan, észérvek mentén, vagy engedhet az érzelmi befolyásoltságnak is? Mi legyen a szerepe mindebben az újabb generációnak, akik egy ideig csak „viszik” a pénzt, csak igényeik vannak? És ami a legnehezebb és a legszomorúbb kérdés egyben: mi történjen, amikor felbomlik ez a családi közösség? Kié a megszerzett vagyon? Ki mennyit tett bele? Kinek mennyi jár?

E bizonytalanságokból is fakad, hogy a házassági szerződések korát éljük; ahogy a család gazdasági működése definiálhatatlanná vált, a résztvevők biztosak akarnak lenni a jövőjükben, és úgy érzik, ezt csak a szerződés garantálja, a család önmagában nem. A házassági szerződést létre hívó bizalmatlanság közben mérgezi is a kapcsolatokat, hiszen már a kezdetekkor rögzítjük, mit viszünk a kapcsolatba és mit tartunk meg, ha megszakad.

Nem tudjuk, hova jutunk évek, évtizedek alatt, és már abban sem lehetünk biztosak, amit megszerzünk. Túl a számszerűsíthető vagyonon, a családi vállalkozásunk, benne a pénzzel és minden egyéb értékkel együtt – kire száll majd? Hiszen gyermekeink nem feltétlenül akarják továbbvinni a családot mint szellemi és anyagi vállalkozást abban a formában, ahogy mi alkottuk meg.

Pedig az öröklés, az örökösök felkészítése, a családi értékek továbbvitele, a hit, hogy amit létrehoztunk, az a múltból építkezik és gyermekeinkben él tovább, az alapja annak, hogy akarjunk, merjünk családot – és családi vállalkozást - alapítani. E szilárd alap nélkül minden csak átmeneti megoldás.

A piacon Sanyi (egyedül az ő nevét tudjuk) már órák óta villámkezekkel pakolja az árut és szolgálja ki a vevőket; még csak a sorban állok, de már int, hogy inkább másik avokádót válasszak. Mögöttünk egy idős úr, látva, hogy a cukkinit mustrálgatom, megkérdezi, mire jó ez. Megosztom vele a kapros krémleves receptet. Sanyi tudja, hogy krumplival és hagymával indítunk, s miközben pakolja nagy szatyrunkba, szokás szerint elismétli: „Tudom, tudom, nem kérsz nejlonzacskót. Ez magyar krumpli. Tegnap itt volt a királylány.” (A lányunkat hívja így.) Igen, mondom, biztos bejött edzés után egy kis gyümölcsért. Közben a férjem már az autószerelővel poénkodik, a foci a téma, meg hogy a nőknek miért nem mindegy, milyen krumpli a krumpli. Amikor végeztünk, Sanyi utánam szól, kell-e valami a szomszédból (ott a felesége árul), akkor nem kell ott is sorban állnom. Dehogy! Egyszer élünk, piacozunk!

Szeretek a magok, aszalt gyümölcsök, tészták között gasztronómiai terveket szövögetni, amíg várok a soromra; sőt, bevallom, már-már élvezettel figyelem a fürge ötvenes-hatvanas eladónőt is, ahogy rezegnek a fülében az arany fülbevalók, a haja festői lezserséggel feltűzve.

Mindenkit úgy fogad, mintha csak azért kelt volna ma föl hajnalban, hogy rámosolyoghasson. Előttem egy fiatal muszlim pár kisgyerekkel. A férfi akcentussal megszólít: „Bocsanat, melyik a maak?” Keresgetem a chiamag meg a chinoa között, de valahol hátul van, próbálom hát elmondani, hogy apró szürkésfekete gömböcskék, darálva, édesen eszik, tésztára meg süteménybe teszik, bejglibe… Mintha hirtelen megvilágosodna, nagyot bólint, de úgy látom egyelőre maradnak a kesu- meg a paradiónál.

Közben férjem visszaér a tojásos nénitől. Ez az ő külön küldetése. Minden alkalommal eljátsszák, hogy az asszony neheztel rá, a férjem meg egy nagy kópé, mert egyszer nem ment vissza a félretett tojásért, pedig záróráig várta, a minap meg „épp hogy csak el nem ütötte parkolás közben”. Rendszerint „István, maga sírba visz!” felkiáltással fogadja, engem is név szerint ismer, bár ritkán zavarom megszokott duettjüket, általában sorban állok, amíg elintézik a húsztojásos bizniszt.

Kedvencem a káposztás család pultja. Három nővér lehet, aki itt, a pultban serénykednek, meg az egyikük férje. Nagyon hasonlítanak egymásra, derűsek, kedvesek, poénkodnak. Még a karácsonyi harmincméteres sor idején sem láttam rajtuk rosszkedvet. Láthatóan élvezik a munkát és egymás társaságát.

Aztán megyünk a két vicces henteshez. Ha nem veszem kilószámra az árut, megkérdezik: „Valaki elutazott otthonról?”, ha pedig sokat veszek: „Esküvő lesz?”

Ezt nyilván rendszeresen elsütik a legjobb vevőkörnek számító éltesebb családanyáknál, ennek a fajtának így lehet a bizalmába férkőzni, ha a gyerekekről, a családról esik szó.

A hentesekkel, a piac hangadóival nem könnyű, meg kell velük küzdenie a fiatalasszonynak, ha sovány húsból akar pörköltet főzni, vagy ha még ennél is égbekiáltóbb kérésre vetemedik: ledaráltatja a sovány sertéscombot vagy csirkemellet. De ezeken az életfeladatokon már túlvagyok.

A sajtosnál valaki megérinti a vállam: „Gratulálok az unokádhoz, nagyon édes!” Az egykori ovis anyukatárs, akit tíz éve nem láttam, kifaggat a részletekről és elárulja, hogy ő mindig itt veszi a parmezánt is, jobb és olcsóbb, mint a szórós bolti. A férjem csodálkozik, hogyan ismertem meg ennyi év után. „Hát a profilképéről.”

Lassan indulunk a kocsi felé, a mézes bácsinál még megállunk, ott újra gratulál az unokánkhoz egy házaspár, akiket a templomban szoktunk látni. Férjem elképed: „Mintha nem is Óbuda közepén lennénk, hanem egy falucska piacán. Honnan tudnak ezek az egyhetes unokánkról?” „Hát a Facebookról” – felelem életem párjának, aki számára a kifejezés valóságos szitokszó.

Pedig a mi szombati piacunk is egy organikus közösségi felület.

Szereplőiről keveset tudunk, valószínűleg a legjobb arcukat ismerjük, talán nem minden élethelyzetben ilyen kedélyesek, mint a pár perces szóváltás alatt, amíg árujuk gazdát cserél. Nem terhelik a kapcsolatokat be nem váltott ígéretek, figyelmetlenségek, elvárások. Vagy ha mégis, egy standdal arrébb mehetünk vagy elviccelhetjük, ahogy a tojásos asszony. Chatelünk tét nélkül, offline. (Pontosabban nem is egészen tét nélkül, hiszen végtére is nem mindegy, milyen kovászos uborkát vagy spenótot tudsz beszerezni a családi asztalra.) És ha egy-egy szombaton kimarad a bevásárlás, már-már elvonási tüneteim vannak.

Azokban az élethelyzetekben, amikor összefognak a körülmények az új élet fogadása ellen, elgondolkoznak az örökbe adáson. Évente nagyjából 30 ezren mondanak le a gyermekükről az abortuszt választva, meg sem engedve a gyermeknek, hogy legyen belőle valaki.

Azok a nők viszont, akik örökbe adják gyermeküket, csak a szülői felügyeleti jogukról mondanak le, megengedve a gyermeknek, hogy családban nevelkedjen. Ahogyan egyszer egy védőnő fogalmazott: az örökbe adás útján kívánnak gondoskodni gyermekükről...

Hmmm.... biztosan sokan felhördülnek, hogy hogyan lehet felmagasztalni egy örökbe adó anyát... Szeretném tízéves tapasztalatomat megosztani velük. Azok a nők, akik egy vadidegen, az interneten vagy egy szórólapon talált számot felhívnak azzal, hogy nem tudják, mit kezdjenek a gyermekük jövőjével, igazán magányosak. Olyan egyedül érzik magukat, annyira nincs mellettük senki – sem a gyermek apja, sem saját szüleik, sem a rokonok és barátok –, hogy az interneten keresnek megoldást, itt keresnek jövőt a gyermeknek. Olyan helyzet ez, amit mi, akik közösségbe járunk, kiterjedt kapcsolatrendszerünk van és a családunk is népes, fel sem foghatunk, igazán meg sem érthetünk. Amit tehetünk: elfogadjuk a számunkra ismeretlen élethelyzetet és elhagyatottságot, és melléállunk a legjobb tudásunk szerint. Így lehet jövője a kismama gyermekének, és lehet jövője neki is.

Az első ilyen esetben, amellyel találkoztam, végiggondoltam, hogy amikor a babát hazaviszi egy anya (és apa), akkor mire is van szükségük. Kell némi babakelengye, egy babahordozó, autó vagy taxi, otthonra kiságy, pelenkázó, ilyesmi. Ezeket pénzzel vagy adományokból meg is tudjuk oldani. De mi kell még? Valaki, aki cipeli a babahordozót és a kismama kórházi cuccát, mert szülés után három nappal erre még fizikailag képtelen. Kell valaki, aki élelmezi őket és ellátja a háztartást (például az anyós és a komatál-lánc résztvevői). Kell, aki jövedelmet biztosít, hogy meg tudják venni a pelenkát, tápszert, kifizessék a számlákat az elkövetkező hónapokban. Amikor ez utóbbi emberi erőforrások oldaláról vizsgáljuk ezeket az egyéni történeteket, igencsak hézagos a dolog. Gyakorlatilag haza sem tudja vinni a kórházból a gyermeket az anya.

Mit tehet? Vagy otthagyja, és bekerül a rendszerbe a pici, majd valamikor örökbe fogadhatóvá nyilvánítják, és családba kerül. Vagy még a terhesség idején lépéseket tesz azért, hogy megismerjen egy olyan házaspárt, akik felnevelik a gyermekét.

Hogy teljes legyen a kép, ismerjük meg az örökbefogadók helyzetét is! Annával beszélgettem, akik az örökbefogadás útjára léptek.

– Hogyan merült fel nálatok az örökbefogadás gondolata?
– Mindig is szerettem volna a saját gyerekeim mellé örökbefogadott gyerekeket is, és szerencsére férjem is mindvégig mellettem állt. Családi példát is láttunk, nyáron sokszor nyaraltunk együtt két „gyivis” fiúval keresztanyáméknál, akiket szünidőkre, ünnepekre magukhoz vettek. Gyerekként izgalmasnak is tűnt az „intézetis” lét, olyannak, mint egy jó kis tábor.

– Azért gondolom, volt kevésbé vidám része is...
– Persze, sok szívbe markoló történetet meséltek a srácok. Mindannyian arról álmodoztak, hogy egyszer édesanyjuk, édesapjuk vagy valamelyik rokonuk értük jön és hazaviszi őket. Amikor örökbefogadó szülők érkeztek az intézetbe, a gyerekek reménykedtek, hogy őket viszik majd el, és lesz végre igazi családjuk. Mi burokban nőttünk fel hozzájuk képest, de nekik köszönhetően megértettünk valamit ebből.

– Milyen volt megtudni, hogy nem lehet vér szerinti gyermeketek?
– Az orvosi leletek alapján nem voltunk „reménytelen esetek”, így nem volt egy olyan konkrét pillanat, amikor ezzel szembesültünk. Hirtelen megtudni biztosan fájdalmasabb lett volna. Inkább az évek alatt tudatosodott bennünk. Várandós is voltam többször, de sajnos a terhességeim nem végződtek jól. Ezeken nagyon nehéz volt túljutni. De a Gondviselés, a férjem és a családom átsegített a nehézségeken.

– Ekkor jelentkeztetek örökbefogadó szülőnek?
– Nem, már hamarabb beadtuk a kérvényt, amikor kb. egy éve voltunk házasok. Tudtuk, hogy az újszülött babára várakozók sora nagyon hosszú, és mi mindenképp újszülöttet szerettünk volna majd, egyszer...

– Nem volt rossz a pocakos kismamákat látni az utcán?
– Nem mondhatom, hogy sosem néztünk össze a férjemmel, de alapvetően ez nem zavart minket. Viszont például igazán rossz élmény volt, amikor a kórházban mellettem fekvő várandós kismama félóránként járt le dohányozni a kórház bejárata elé, miközben a gyermeke méretei már akkor elmaradtak a kívánatostól. Vagy amikor egy kisbabám elvesztése után abortuszos hölgy mellé fektettek a kórteremben. Ilyenkor nehéz nyugodtnak maradni...

– Tartottatok valamitől az örökbefogadással kapcsolatban?
– Persze, mindenkinek vannak félelmei. Mi a nyílt örökbefogadást választottuk, mert szerettünk volna találkozni a szülőanyával, esetleg az apával is. Mégis, talán ettől a találkozástól tartottunk a leginkább. Mi van, ha nem lesz szimpatikus? Ha őt nem tudjuk elfogadni, hogyan fogadjuk el a gyermekét? Természetesen, ilyen esetben van lehetőség arra, hogy nemet mondjunk, és szükséges is, hogy meglegyen ez a szabadságunk az örökbefogadásban. De hála Istennek, nálunk ezzel nem volt gond.

Testvéri érintés - Kép forrása: Dunai család

A másik: az a bizonyos hat hét! A szülőanya hat hétig meggondolhatja magát, és visszakérheti a babáját, visszavonhatja lemondó nyilatkozatát. Ez a szabály számunkra felfoghatatlan, óriási károkat okoz egy esetleges visszakérés. Gondoljunk bele: az örökbe adónak van kilenc hónapja átgondolni, hogy mit szeretne tenni. Sok esetben jelentkezik egy segítő szervezetnél, akik megvizsgálják, hogyan maradhatna a saját családjában a gyermek. Semmiképp nem az örökbe adás ilyenkor a cél!

Ha mégis ez a döntés születik, annak legtöbbször igen súlyos okai vannak, amelyek nem orvosolhatók hónapok, esetleg évek alatt sem. Ekkor szól a szervezet egy sok éve várakozó szülőpárnak. A feleség elbúcsúzik a munkahelyén, esetleg fel is vesznek a helyére valakit. A kórházból nagy örömmel hazaviszik a gyermeket, akit megismer, megszereti az egész család, esetleg a már meglévő nagyobb testvér is. Majd egyszercsak, hetek múlva szól a telefon, hogy készüljenek, mert másnap elveszik tőlük. A szívem szakadna meg... A hat hét letelte után nagy kő esett le a szívünkről.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a hathetes meggondolás a gyakorlatban igen-igen ritka. Ha az örökbefogadás előkészítése során tényleg megteszünk mindent azért, hogy a kismama hazavihesse a gyermeket, és megfelelő környezetet, rendezett kapcsolatokat próbálunk kialakítani az életében, akkor nem kerül sor az örökbe adásra. Ha viszont tényleg nincs lehetősége felnevelni a gyermeket, akkor valóban, hat héttel később sem lesz meg ez a lehetősége, ezért is elenyésző azok száma, akik élnek ezzel a lehetőséggel. Hangsúlyozom, ha valóban nem volt szülés előtt sem más lehetősége, csak az örökbe adás.

– Ti mennyit vártatok a gyermeketekre?
– Négy és fél évet. A „véghajrában” megvettünk minden babaholmit, és nagyon vártuk azt a bizonyos telefont, amely a hamarosan megszülető gyermekünkről értesít minket. Annak is nagyon örültünk, amikor az örökbefogadó tanfolyamon megismert barátaink megkapták gyermeküket, és nem egészen egy év múlva ránk is sor került.

– Milyen volt az első találkozás?
– Maga volt a csoda. Amikor megszületett a kislányunk, azonnal megkaptuk, kezünkbe vehettük, egy órán át hármasban voltunk, ismerkedtünk. Gyönyörű volt. Amikor a kezemben tartottam, egyszercsak felnézett rám. Sosem felejtem el azt a pillanatot! Kislányunk azóta is a legnagyobb boldogság az életünkben. Semmi jelentősége annak, hogy vérszerinti-e vagy sem. Ettől csak addig tartanak – főleg a férfiak –, amíg nem ismerik meg, nem ölelik magunkhoz a gyermeküket. Utána már fel sem merül.

– Mit üzennél azoknak, akik elolvassák ezt a cikket?
– Szándékosan biztosan nem halogatnám a gyermekvállalást, ahogy ma sokan teszik. Ha egy összetartozó fiatal pár családi állapota és egészsége engedi, érdemes még a 30-as éveik előtt belevágniuk, mert később nehezebb, rögösebb út vezethet a sikerhez. Ez sajnos tendencia. Nem lehet véletlen, hogy egyre többen fordulnak meddőségi klinikákhoz, és az örökbefogadásra várakozók száma is rohamosan nő.

Ugyanakkor, ha a vér szerinti út nem működik, akkor sem szabad kétségbe esni. Van más, hasonlóan örömteli módja a gyermekvállalásnak, amellyel teljes családdá válhatunk. A mi példánk ezt üzeni: az örökbefogadással is család születik!

A Jószolgálat-díj az élet számos területéről láthatóvá teszi az ország cselekvő segítőit, akik a fogyatékkal élőkért, szenvedélybetegekért vagy abban érintettekért, nevelőszülői családokért, kisebbségekért, idősekért, állami gondozott fiatalokért, gyermekvédelemre vagy épp hajléktalan ellátásra szoruló embertársainkért hivatásszerűen vagy önkéntesen példamutató módon segítenek.

A Jószolgálat-díjak átadására február 10-én került sor, Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő 75. születési emléknapján, akit egész életében a humánum és a a rászorulókért iránti felelősségvállalás vezetett. A cselekvés díját fia, Báró Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke három éve hívta életre, édesanyja szellemi öröksége előtt tisztelegve. „Máig útmutató és példaértékű számomra az a szeretet és alázat, ahogyan édesanyám minden támogatásra, segítségre szoruló embertársa felé odafordult, ezért is fontos számomra, hogy éppen a születésnapján adhatjuk át ezt a rangos elismerést, láthatóvá téve mindazt a jót, amit ember az emberért nap mint nap megtehet.” – emelte ki az elnök az ünnepélyes gálaest megnyitóján.

Tóth Simon Ferenc, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány képviselője beszédében elmondta, hogy idén a 7 nagy magyar segélyszervezeti partnerből álló szakmai zsűri közel 800 jelölésből választhatta ki az életműdíjast, a 3 hivatásszerűen végzett szociális munkást és a 3 hivatásos szervezeti díjazottat, akik átvehették ma a Jószolgálat-díjakat. Az önkéntes kategóriákról januárban ismét a közvélemény dönthetett, a felterjesztett jelöltek közül került kiválasztásra az év önkéntes segítője és civil közössége 3147 szavazat alapján.

A díjakat Báró Twickel György és a szakmai segélyszervezetek képviselői adták át. A  díjazottak a Jószolgálat-díj egyedi díjtárgya és okleve mellett pénzjutalomban is részesültek az Alapítvány felajánlásában. Az életműdíjjal 1.000.000 forint, a szervezeti kategóriák díjaival 2.000.000 forint, az egyéni kategóriák díjaival fejenként 500.000 forint , míg az önkéntes közösségi kategória  díjával 1.000.000 forint jár. A díj médiatámogató partnereinek: Index.hu, Képmás magazin, Családháló.hu köszönhetően a díjazottak egy egész éves média-kampányt is kapnak.

Az életműdíjat Tuczainé Régvári Marietta, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász igazgatója kapta. A hivatásszerűen végzett szociális munka szervezeti kategóriájában a Fészek Gyermekvédő Egyesületet, a Magyar Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonát és a SZÉRA Szociális és Rehabilitációs Alapítványt, az egyéni kategóriában pedig Siposné Kohári Szilviát, az egri Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat intézményvezetőjét, Mezei Ádámot, a Salva Vita Alapítvány foglalkozási tanácsadóját és Tisza Leventét, a Máltai Szeretetszolgálat szociálpedagógusát díjazták. Az év önkéntes segítője Elekné Román Katalin, a kerecsendi egyházközösség vezetője, az év civil közössége pedig a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért lett.

Cakó Kinga divattervező ízléses és otthonos showroomjában találkozom a Cakó famíliával. A közöttük lévő harmónia már akkor is érezhető, miközben rendezgetjük a székeket. Sokat nevetnek, egymás szavába vágnak, nyüzsögnek. Ahogy tették ezt annak idején a tervezőasztal körül is.

Ferenc: „A nappaliban volt a dolgozóasztalom, és Kinga mindig négykézláb kúszott a grafikáimért…”

Kinga: „Igen, papa sokszor otthon dolgozott és rajzolta a mesekönyveket, amiket illusztrált. Nagy kedvencem volt Sebaj Tóbiás, Zénó és a Csali mesék is. Nekünk ez egy izgalmas világ volt, néztük, ahogy alakul a tusrajz, a ceruzarajz, aztán hogy miből mivé alakul át a forma.

Beleszülettünk az együttrajzolásba.

Apai nagypapám (Fassel L'Ousa Ferenc) festőművész volt, és amikor mentünk a nagyszülőkhöz családi ebédre, akkor ki volt feszítve egy akvarell papír, amire azt festettünk, amit csak szerettünk volna. Senki nem erőltetett ránk semmit, de mégis nyitva volt a lehetőség, ha kedvet kapnánk…”

Dániel: „Apukám azt is megengedte, hogy játsszunk a gyurmafigurákkal. Játékosan rajzoltunk, gyurmáztunk, és ez szépen lassan, tudat alatt a hivatásunk felé terelt minket. De ezt akkor még nem tudtuk.”

Homokanimáció mint hungarikum

Cakó Ferenc homokrajzaival a világ minden táján járt már, külföldi akadémiákon tartott speciális kurzusokat, hogy átadja tudását. Az utóbbi években egyedi, az általa 22 éve feltalált technikával készülő élő homokanimációival lép fel, hatalmas sikerrel.

Kép forrása: Cakó család

Ferenc: „Anno a létra alsó fokán kezdtem a Pannónia Filmstúdióban.

Az animációs film a világ egyik legnagyobb türelemjátéka, hiszen 24 kocka ad ki egy másodpercet, és csak magam eddig 12 órányi anyagot animáltam.

Gondoljunk bele, egy egyperces film az három-négy heti munka… Amikor annak idején bejött a projektor mint találmány, támadt az az ötletem, hogy összekötöm a videokamerával és vetítek. Jellemző rám, hogy gyorsan tudok rajzolni, és gondoltam, mi lenne, ha egy történetet rajzzal, zenére mesélnék el… Itt kezdődött minden.”

Az élő show-szerű előadásokon általában klasszikus zenei darabokat illusztrál, hatalmas precizitással és koncentrációval. Ezután sorra érkeztek a meghívások külföldi filmfesztiválokra és operaelőadásokra, a Müpától a Kodály Központig számos helyen lépett fel, hol nagyzenekarral, hol kórussal.

Ferenc: „Nagyon érdekes a közönség reagálása… lefut az előadás… csend… és utána jön az ováció. Jó érzés. Az élővel egyetlen baj van, hogy elszáll az egész, ahogy vége a show-nak… míg egy kép, egy szobor megmarad, ez a pillanat művészete, olyan, mint egy koncert.”

Kiszínezi a homokot

Ferenc fiának, Cakó Dániel Medárdnak is átadta a homokkal rajzolás technikáját, aki szobrászként végzett a Képzőművészeti Egyetemen. Dániel rögtön beleszeretett a homokszemek gyors mozgásába az üveglapon, majd egyetemi évei végén Hídvégi Áron festőművész barátjával megalapították a Quartzbox-ot, ami homok- és festékanimáció, ezzel új szintre emelve a szabadalmat.

A homokanimáció felhasználásával egy új vizuális világot hoztak létre. Színt adtak a homok szürkés-bézs árnyalatainak. 

Dániel: „A pincében állt egy homokasztal, apukám ott gyakorolt és tanította meg az alapokat. Nagyon tetszett, hogy a zene dinamikájára alapozva lehet képeket létrehozni. Pár évre rá találtuk ki Áronnal, hogy milyen jó lenne két szintre emelni a módszert: alul festék, fent homokanimáció, és a kamera ezt egyben látja felülről. Ezzel egy izgalmas, egyedülálló produkció született meg.”

Kép forrása: Cakó család

A Quartzbox művészpárosa járt már több egzotikus, külföldi helyszínen a produkcióval, és részt vettek a Hungary’s Got Talent tehetségkutatóban is, ahol nagy sikert arattak.

Természetközelben: flóra, fauna és Epreskert

Cakó Kingát még gyermekkorában ejtette rabul a divat világa, ez is otthonról ered.

Kinga: „Gyerekkoromban, emlékszem, nagymamám Vogue magazinjai hatottak rám a leginkább, amelyeket nagypapám hozott Párizsból, akkor azok itthon még elérhetetlen csodák voltak. Nekem ez adta az első ösztönzést. Nagypapám tanított meg divatrajzokat készíteni, ő volt az, aki megmutatta az arányokat, az anatómia alapjait, és hogy egy testre hogyan épül rá egy ruha vagy egy anyag textúrája. A mai napig az ő sémáit követem a tervezésnél.”

Kinga gyakornok volt S. Hegyi Luciánál és Zoób Katinál, később Firenzében és Londonban tanulta a divatszakmát posztgraduális képzésen, de dolgozott Herendi Gábor reklámfilmes cégénél is stylistként.

2013-ban indította el saját kollekcióját, azóta az összes fontos magyar divatbemutató állandó résztvevője, idén pedig jelölték az év divattervezője kategóriában a Glamour Women of the year díjra.

Kinga: „Minden szegmensét meg akartam ismerni ennek a szakmának, csak ezután éreztem úgy, hogy már elkészíthetem az első saját kollekciómat, amelynek a kampányfotóit Oleg Borisuk fotós barátom álmodta meg, akivel azóta is minden szezonban együtt dolgozom. A mostani kollekciómat pedig apukám inspirálta… Már nagyon régóta szerettem volna én is ’homokozni’, így születtek meg a homokrajzolt ruhák. Apukám megrajzolt nekem pár homokrajzot, és azokból kifotóztunk részleteket, ezeket nyomtuk a ruhákra. A földszínek, homokszemcsék, falevelek árnyalatai és a rozsdabarnák, rezes mustársárgák nagyon természetközeli hangulatot adnak az idei őszi-téli kollekció darabjainak. Amúgy is sokat vagyok a természetben, imádok elkalandozni a növények erezetén, nézni a fákat, ez tölt fel a napi rohanásban, hisz a márkámon belül mindent én csinálok egyszemélyben.”

Dániel: „Ha már természet, akkor fontos megemlítenem az Epreskertet, itt találhatók az egyetem szobrászműtermei, ahol sokat kísérleteztem különböző anyagokkal. Így találtam rá a gipszpólyára, amely jó pár szobrom elkészítésénél fontos szerepet kapott. Ezeket a szobrokat az Epreskert fái is inspirálták, mivel néhányat a kertben álló fákra készítettem el, rájuk mintáztam különböző arcokat a fák kéregmintázatát követve, így szinte a fák részeivé váltak.”

Ferenc: „Érdekesség, hogy én is képzős voltam, és én is nagyon szerettem már akkor az Epreskert hangulatát. Néhány tanárom még Danit is tanította.”

Kinga: „Én a Dani festményeibe szerettem először bele, fel is használtam az egyik kollekciómhoz, amelyet az Epreskertben fotóztunk. Az volt az első olyan kollekcióm, ahol egy saját családomon belüli művészeti elemet emeltem be, amely a ruhák printjén köszönt vissza.”

Kép forrása: Cakó család

A kézművesség tisztelete

Az egészséges magabiztossághoz, a Kingán és Dánielen érezhető tudatossághoz kellett a szerető családi közeg támogatása.

Dániel: „Fontos, hogy édesanyánk is ott volt végig, ő nem művész, de művészetkedvelő. Ő vitt minket különórákra például, az ő lelkesítése is kellett, hogy itt tartsunk. Ez egy nagy csapatmunka.”

Vajon mennyire kérik ki ma édesapjuk tanácsát?

Ferenc: „Meggyőzhetetlenek.”

Kinga+Dániel: „(Ki)kérés nélkül is kapjuk.” (nevetnek)

Kinga: „Viccet félretéve, otthonról tanultuk, hogy a sok befektetett munka megtérül.

Apukánk is már simán hátradőlhetne, de állandóan pörög új ötleteken, nem tud lenyugodni.

És ott ül minden divatbemutatómon az első sorban. Sikerélményt ad a vásárlóktól áradó szeretet is, olyankor érzem, hogy van értelme csinálni, mert boldogan viselik a ruháimat, és ez rám is visszahat. Egyre több embernek fontos, hogy magyar terméket viseljen, jó látni, hogy valami átfordult a köztudatban.”

Dániel: „Az emberek vágynak arra, hogy újra a kézzel készült dolgok kerüljenek a fókuszba, hiszen a virtuális világból a művészet által ki lehet szakítani az embereket.”

És persze a homok mestere is a kézművességben hisz.

Ferenc: „Azt vallom, hogy amiben van szellemiség, lelkiség és sok munka, az biztos, hogy utat talál magának. Egyébként a világ legjobb foglalkozása, ha valaki sikeres illusztrátor vagy képzőművész.

Otthon vagy, nincs főnököd, úgy osztod be az idődet, ahogy szeretnéd, hallgatod a zenét és alkotsz. Kell ennél több?”

„A könyvben egymásra vetülő világokat hoztunk össze: a gyerekek képzeletét és az itt megélt, sokszor nehéz és fájdalmas valóságot – mondja dr. Velkey György kórházigazgató a könyv bemutatóján. – Mindezt olyan verseken és meséken keresztül, amik szimbólumaik segítségével kapaszkodót nyújtanak a nehéz időszakban. Sok családot látunk krízishelyzetben, és tapasztalatból tudjuk, nemcsak a beteg test, hanem az elbizonytalanodott lélek ápolására is figyelmet kell fordítanunk. Sok eszköz áll rendelkezésünkre ehhez, köztük például az a gyakorlat, hogy aneszteziológus kollégáink énekelnek vagy mesét mondanak altatás közben. Mi ebben a szellemben gyógyítunk, és ehhez lesz segítségünkre ez a kiadvány is, hiszen ezt nemcsak a szülő használhatja, hanem a nővér, az orvos és bárki, aki a beteg gyermek környezetében van.”

Fecnikből könyv

„Csak olyan verseket és meséket válogattunk össze, amiket ha egy szülő felolvas, az már önmagában hatékony, de terapeutáink mindenkinek személyre szabott útmutatást adnak, állapot és élethelyzet szerint – mondja Tamásné Bese Nóra, a könyv szerkesztője. – Találunk olvasnivalót például a kitartás, a bátorság vagy a biztonságérzet erősítésére, altatókat és ébresztőket a műtétek esetére. Bevált írásokat – népmeséket, verseket és saját meséket – gyűjtöttünk össze, amelyeket korábban lefénymásoltunk, úgy osztogattuk. Fecnik helyett most végre könyv formájában adhatjuk a gyerekek és szüleik kezébe, amit haza is vihetnek magukkal. Sajnos egyre gyakrabban látjuk, hogy a szülők nem mesélnek a gyereküknek, inkább odaadják neki a tabletet, hiszen az egyszerűbb. Egy hosszas bent fekvésnél ez ma már elkerülhetetlen, de a képernyő nem adja meg azt a biztonságérzetet, amit az összebújós olvasás. Ezért is fontos az Egészségszövők.”

Tűzoltó, katona…

A gyerekek számára a fantáziálás, a szerepjáték, az éneklés csecsemőkoruk óta megszokott, mindennapos tevékenység.

„Mi ezt az ismerős helyzetet hozzuk vissza a mesékkel, amibe bele is tudnak merülni. A mese transz állapotába szeretnénk repíteni a kis betegeinket, hogy érezzék: ott vagyok, megtehetem, mert én vagyok a királyfi – magyarázza Korzenszky Klára klinikai szakpszichológus, a könyv ötletgazdája. – A mesehőssel való azonosulás énerősítő, bátorító funkcióval bír, ami a gyerekek szorongását nagymértékben tudja csökkenteni, ráadásul a könyvben saját munkatársainkat is bemutatjuk a Varázsfa-képmellékletekben, hogy a személyes találkozás ne legyen annyira ijesztő.”

Egészségszövők 

Természetes, ha egy ijedt szülő beszűkült tudatállapotban van, és nem tud még azzal is foglalkozni, hogy kiválogassa a könyvből, mit olvasson a gyermekének.

„Klárival járjuk az osztályokat, odaállunk az ágyhoz, és megmutatjuk, mit, hogyan és miért meséljen a szülő a gyerekének – ezt már Sorompó Anett szociális munkás, a könyv grafikusa és egyik szerkesztője mondja. – A mesét gondozni, a mese útját irányítani kell. Van gyerek, akinél engedhetjük a szabad mesét, és van, akinél segíteni kell a meseválasztásban, hogy pontosan oda hasson, ahova legjobban kell.”

Láthatatlan szálak

„A könyvben mi magunk is benne vagyunk. Nagyon fontos a szülő és a gyerek között húzódó kötelék, amihez még mi is hozzáadunk néhány szálat. Mondhatjuk azt is, hogy egészségszövők vagyunk, mert a mi dolgunk, hogy a köteléket folytassuk. Ahova a szülő már nem mehet be, mi bemehetünk – mondja Anett. – Sokszor előfordul, hogy amíg én kint beszélek a szülővel, addig Klári bent van a gyerekkel az intenzív osztályon. Összekötjük a két szálat, tulajdonképpen üzengetünk. Sokszor láttuk már a csodát: amikor végre a szülőt meg tudom etetni kint, Klári bemegy a gyerekhez, beszél vele, és lám, eszik ő is! Ebbe a kötelékbe, ebbe az erős szőttesbe mi is beleadhatunk egy-két szálat. A szülőknek is segítenünk kell. A kórházban tartunk speciális családterápiát, ami kifejezetten a krízis okozta határok, keretek és rendszerek feloldódását teszi rendbe. A szülő a kulcs, a főszereplő, ő tud segíteni a gyerekén, mi másodlagosak vagyunk ebben. Olyanok vagyunk, mint a kellemes napfény, amely melegíti az ember hátát, de aztán el kell tűnnünk, amikor már nincs ránk szükség. Ez a könyv egy újabb kiváló eszköz a kezünkben.”  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>