– Viki, a megismerkedésetek előtt is szeretted a musicaleket?

Viki: Nem is tudtuk akkor még, hogy létezik ilyen. De a színházat szerettem…

– Attila, te négy év kihagyás után, amit operetténekléssel és klasszikus hangképzéssel töltöttél, épp most akarsz visszatérni a musicalekhez. Mit szeretsz annyira ebben a műfajban?

Attila: Az operettet is szeretem.

Amikor musicalben játszom, azt érzem, hogy na, most aztán ki tudjuk fordítani a világot a sarkából.

Valami nagyon mélyről jövő, ösztönszerű felszabadulást és szabadságot élek meg. A katarzisélmény a musicalben valamilyen tragikus áldozat árán születik, míg az operettben a szerelem beteljesedése hozhatja meg ezt az érzést.

– Sok évig hősszerelmes szerepeket játszottál. Viki, civilben is jellemzőek rá a nagy vallomások?

Viki: Nem, ilyen teátrális dolgok nincsenek, vörös rózsát sem szokott hozni hetente, viszont alkalmanként nagyon romantikus helyzetet tud teremteni, például a 40. születésnapomon tele volt a folyosó és a nappali vörös rózsával, azon nagyon meghatódtam.

De egyébként az a látszat, amit az emberek romantikának hisznek, nincs jelen a mindennapjainkban. De nagyon őszintén tud mondani nagyon szép dolgokat a megfelelő pillanatban.

– Egy interjúban azt mondta Attila, hogy gyakorlatilag lemaradt a legnagyobb lányotok első tíz évéről, olyan sokat dolgozott. Nem voltál csalódott emiatt, nem érezted azt, hogy egyedül hagy téged a gyerekneveléssel?

Viki: Nem, számomra ez volt a természetes. Mi gyermekként szerencsések voltunk, a szüleimnek vállalkozása volt, otthon dolgoztak. Nem kellett egyedül lennünk, mindig otthon volt velünk az édesanyám vagy az édesapám. Én ezt akartam továbbvinni, most sem csinálnám másképp – talán csak annyiban, hogy több időt adnék magamnak a feltöltődésre, hogy tudjak miből adni.

– Attila, ha például otthon tanulod a szerepedet, és látod, hogy kellene még egy óra arra, hogy tökéletesítsd, de tudod, hogy az az idő a családra is kell, akkor mi segít dönteni?

Viki: Általában nem szokott otthon a gyerekektől elvenni időt, de a minap volt egy szituáció: pár napja ünnepeltük a születésnapját, és amikor elmentek a vendégek, ő azonnal elvonult a saját dolgaival foglalkozni. Ez okozott köztünk egy kis feszültséget. Kértem, hogy várjon, őrizzük még egy kicsit ezt az ünnepi hangulatot. De egyébként nem ez a jellemző, ki szokta venni a részét az otthonlétből.

Attila: Legalábbis megpróbálom. Mivel este dolgozom, ezért reggel, ha tudom, én viszem a gyerekeket, mert addig is velük vagyok. Délután is, amikor hazamegyek, igyekszem megvalósítani a szervezésből azt, amit Viki eltervezett. A színművészetis osztályfőnököm, Kerényi Imre mondta, hogy meg kell tanulnunk minden időnket hasznossá tenni, például szöveget tanulni, beénekelni. Ha fáradt vagyok megszólalni, előfordul, hogy a telefonomra felmondott szöveget hallgatom az autóban. Otthon viszont szeretek otthon lenni.

Viki:

Fontos megérteni, hogy a másik ember egy külön személyiség, kell neki külön időt adni arra, hogy azt csinálhassa, amit szeret. Ez nem mindig könnyű.

– Pál Feri atya szokta mondani a pároknak jegyesoktatáson, hogy nem tudja őket mindenre felkészíteni, biztosan lesz olyan a házasságukban, amire nem számítottak. A ti kapcsolatotokban volt ilyen?

Viki: Olyan nem volt, ami a kapcsolatunk végével fenyegetett volna. Leginkább a bútorvásárláson szoktunk vitatkozni, de voltak olyan pillanatok is, amikor feszültséget okozott bennem a tudat, hogy majdnem minden az én vállamon van. Amíg lekötöttem magam a feladatokkal, nem volt probléma, és szerencsére időben megéreztem, hogy változásra van szükségem. Világossá vált számomra, hogy nem vagyok egyedül, sokan szeretnek, és bármikor számíthatok a segítségükre.

Attila: Szerintem nálunk két nagy konfliktus van. Az egyik az, amiről Viki is beszél, hogy nagyon szeretem a munkámat és észre sem veszem, hogy mi mindent áldozok fel érte – erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy lemaradtam Luca első tíz évéről. Szinte nem is észleltem, annyira akartam a sikert, az „engem mindenki szeret”-érzést. Még mindig adódik abból probléma, ha túlvállalom magam. A tavaszi bemutató a harmadik premierem lesz ebben az évben. Ez a próbák miatt sok, mert ha végigpróbálom az évet, akkor nem marad időm a családra és arra, amiért ezt az egészet csinálom.

– Amikor betelik a naptár, Viki számonkéri, hogy „de hát holnap se leszel itthon, meg jövő héten se…”?

Viki: Igyekszem nem mondani.

Attila: Nem mondja, csak észreveszem, hogy egyre több a csend. Fizikailag otthon vagyok, de máshol járok. Ők meg látják, hogy hiába vagyok ott, nem sok hasznuk van belőlem.

A másik nagy konfliktus pedig a hiteleink miatt volt. Beköltöztünk a házba, Viki épp Annának adott életet, én pedig hazamentem a két nagyobbik lányunkhoz, és a teraszon állva azon gondolkodtam, hogy miből adjuk férjhez a három lányt, ha tele vagyunk adóssággal. Nyomasztottak a hiteleink, amelyek nem rövidtávúak, ezért nagyban befolyásolják a családi életet. Összekovácsolhatja a társakat, de bizony sok konfliktus forrása is lehet. Én például minden kiadás felett basáskodtam, és a gyermekeinket nevelő Viki ki volt szolgáltatva ennek. Ő szerette volna otthonossá tenni a családi fészket, én pedig mindig befeszültem, ha bármilyen kiadás jött szóba. Ezért néhány tárgy, például egy-két csillár még hiányzott a lakásból, ez őt akkor nagyon zavarta, de most már nem.

Viki: Most már téged zavar...

Attila: Igen, most már nem bánnám, ha minden lassan a helyére kerülne.

– Úgy tudom, hogy a legnagyobb lányotok, a 15 éves Luca operaénekesnek készül. Attila, ez a te hatásod?

Attila: Legalább annyira Vikié, mint az enyém. Viki sokáig csellózott és énekelt, gyönyörű hangja van, szerintem csak azért nem lett színpadi ember, mert nem akart, valamiért nem szeret közönség előtt állni. (Viki a Tanítóképzőben ének szakos volt, majd elvégezte a könyvtár szakot, jelenleg a Zeneakadémia könyvtárában dolgozik – a szerk.)

– És szoktatok együtt énekelni?

Attila: Néha. Például ha esküvő van a családban, akkor a templomban énekelünk. Viki mindig mondja, hogy ő nem tud, nem akar, én meg, hogy „gyere már, csináljuk!”

Viki: Luca hasonlít az édesapjára abban, hogy ha szeret valamit, akkor abba beleveti magát. Ő a Bartók Béla Konzervatóriumban tanul, szépen énekel. Emma most középiskola-választás előtt áll, az állatokat szereti, a biológia érdekli, és nagyon ügyesen fest, Anna pedig vidámmá teszi a mindennapjainkat azzal, hogy van. Még csak kilencéves, majd meglátjuk, milyen irányba megy.

– Vallásosan nevelitek őket?

Attila: Hát, próbáljuk. Gyerekként mi sem örültünk, hogy nem tudtuk végignézni a Tenkes kapitányát, mert menni kell a nagymisére. Én hitoktató szakon kezdtem a Tanítóképzőt, többek között meg akartam tudni, hogyan motiváljam a gyerekeket arra tanárként vagy szülőként, hogy szeressenek templomba járni. Nehéz ez, mert csak felnőttként jössz rá, hogy milyen jó, hogy van kire rábíznod magad. Viki és én megkaptuk a szüleinktől ezt az útravalót, igyekszünk továbbadni.

Viki: Az Istennel való kapcsolatot nekik kell majd megtapasztalni, mi annyit tehetünk, hogy nyitottá tesszük őket erre a találkozásra. És persze az is lehet, hogy valamelyikük nem ezen az úton fog menni. Bízunk benne, hogy nem így lesz.

– A válási statisztikák szerint nagyon törékenyek a házasságok. Mit gondoltok, a tiétek miért ilyen tartós?

Viki: A kapcsolat elején az érzelmek miatt nem is kérdés, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Aztán ahogy halványulnak az érzelmek, szerintem vissza kell térni az eskühöz, amit kötöttünk az oltár előtt. Hiszen az egymás iránt érzett kölcsönös szeretet és tisztelet, amire fogadalmat tettünk, elengedhetetlen egy harmonikus család életében.

Attila: Én ezt nagyon feketén-fehéren látom. Két lehetőség van, amikor jönnek a nehézségek: vagy megpróbálod megoldani a problémákat, vagy másik utat keresel. Engem az eskü és az a szeretet vagy szerelem, amit egymás iránt érzünk, arra kényszerít, hogy inkább vállaljam a konfliktust, bántsuk meg egymást, de aztán kerekedjünk felül a gondokon, mert nem akarom mással elképzelni az életemet. Azt tanultam otthon, hogy hiába panaszolom el bárkinek, hogy mi a problémám, ha nem az érintett személlyel beszélem meg, nem jutunk előre. Szerintem ez a legnehezebb, hogy merjük elmondani a másiknak a problémánkat akkor is, ha megbántjuk vele. Van, akit a feszültség zárttá tesz, és nem tud, nem is akar megszólalni, más meg mondja, mint a gép. És sok-sok türelem kell hozzá, de Vikinek van, hála Istennek. Vagy van még?

Viki: Van, én türelmes ember vagyok.

Attila:

Szerintem minden kapcsolat menthető. Persze én mindenkinél naivabb vagyok. Nem szabad megijedni attól, hogy a másik most nem szól hozzám két-három napig, keresni kell a lehetőséget a közös kommunikációra. Abban hiszek, hogy a beszélgetés, a türelem és a döntés segít, ezért nem keresek más utat, hanem azon megyek, amit együtt kezdtünk el.

Viki: Sokan talán nosztalgiáznak, azt várják, hogy minden olyan legyen, mint régen. De egy kapcsolat fejlődik, nem kell, hogy a régi legyen, lehet jobb is.

– Párterapeuták javasolják, hogy a párok rendszeresen legyenek kettesben heti egy este, havi egy nap, negyedévente egy hétvégén és évente egy hét erejéig. Megvalósítható ez három gyerek mellett?

Viki: Igen. Bár nem sokszor mentünk el kettesben, de azért volt rá példa. Szerintem az évi egy hétvége megvolt.

Attila: Jó lenne egy hét! Most már megvalósíthatnánk, mert már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy akár egy hétig ott maradjanak a nagyszülőknél.  

A cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az utcánkban mindenki tudta András bácsiról, hogy iszik. Gyerekként folyton azt figyeltük, hogy dülöngél-e a szabad levegőn – azt hittük, minden alkoholista így csinál. András bácsi azonban nem az a fajta ember volt, aki esténként látványosan, dalolászva végigtántorog az utcán. Mereven nézett maga elé, ha be volt rúgva, sose köszönt, csak ment, egyenesen. Hazaért, üvöltözött az asszonnyal és a gyerekekkel – nyaranta ezt az egész környék hallotta, lekevert néhány pofont, majd, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt aludni. A fizetését rendszeresen elitta, a feleség elmondása és az utca közvéleménye szerint rossz férj és apa volt. Iszákos, agresszív, nemtörődöm. A nőben fel se merült, hogy elhagyja, András bácsi pedig sose akart megszabadulni a piától, egy életet éltek le egymás mellett alkoholgőzös gyűlöletben és félelemben. A férj néhány éve meghalt. Két gyereke közül az egyik iszik.

András bácsiból és családjából rengeteg van ma Magyarországon. Sajnos élettörténetük tipikusnak mondható. Nyilván minden család más és más, de az alkoholistákéban egy dolog biztosan közös: akarva-akaratlanul, de mind részesei annak a játszmának, amelyről olyan szemléletesen ír Eric Berne „Emberi játszmák” című könyvében.

Segítséget kérni nem ciki

„Az esetek 80 százalékában a családtagok, a barátok szeretnék a változást, de ez nem elég. A függőnek kell akarnia”

– tudtuk meg dr. Petke Zsolttól. A Nyírő Gyula Kórház addiktológus főorvosa szerint akkor van esély a józanságra, ha az alkoholfüggő eléri a mélypontot, vagyis azt érzi, „elég legyen ebből, jöjjön valami más, bármi más, csak ezt többé ne”. Véleménye szerint a függők családjában gyakori, hogy mindenki a másik problémáját szeretné megoldani, nem önmagán próbál segíteni, hanem egy hozzátartozóján.

Persze segítséget kérni nehéz. Nekünk, magyaroknak pláne: nagyon zárkózottak vagyunk, sokat titkolózunk, a családokban rengeteg a kibeszéletlen tabu.

„Stigmatizált a probléma. Nálunk a függőség erkölcsi kérdés: a függő megbízhatatlan, naplopó, csaló” – hívta fel a figyelmet az addiktológus, hozzátéve: elindult egy lassú változás.

Sokat jelenthet az is, ha a közbeszéd részévé válik az alkoholról való leszokás, illetve annak módjai. „Fontos, hogy a betegek megtudják, a segítségnyújtás nem azt jelenti, hogy bezárjuk egy pszichiátriai osztályra, majd két hét múlva kitesszük” – jegyezte meg.

Egy hazai kutatás szerint az alkoholproblémát nem mindig ismerik fel a háziorvosok. Egy Elekes Zsuzsanna szociológus által jegyzett tanulmányból kiderül, a megkérdezett betegek 4,2 százaléka mondta, hogy mindennap iszik, 4,6 százalékuk számolt be arról, hogy iszik, ha problémái vannak, míg 3,3 százalékuk alkoholfüggő volt. A háziorvosok azonban csak az érintettek mintegy harmadánál ismerték fel, hogy tüneteik hátterében jelenlegi vagy korábbi alkoholproblémák állhatnak. Ráadásul a kutatók szerint nem zárható ki, hogy a diagnózis felállítására vagy annak hiányára hatással vannak az alkoholistákat leíró sztereotípiák. Azaz:

…ha valaki a rendelőbe belépve nem mutatja a tipikus piás képét, tehát jellemzően nem idősebb, nem alacsonyabb végzettségű, nem inaktív vagy munkanélküli, akkor jó eséllyel megúszhatja a kínos kérdéseket.

A helyzetet az is bonyolítja – és erre már egy korábbi cikkünkben is utaltunk –, hogy nem része a háziorvosi rutinnak az alkoholbetegek szűrése.

Farkasszemet kell nézni a függőséggel

Ha egy alkoholbeteg eléri a mélypontot, és nyitottá válik a kezelésre, akkor van esély a gyógyulásra. Számtalan terápiás lehetőség érhető el: vannak bentlakásos rehabilitációs intézetek, az egyházak is működtetnek szenvedélybetegeket segítő programokat, vannak önszerveződő közösségek is (a legismertebbek az Anonim Alkoholisták), és természetesen van mód az egyéni terápiára is.

„Nekem a személyes és a szakmai tapasztalatom az, hogy örömteli józanságot csoportterápia nélkül nagyon nehéz vinni” – jelentette ki ezzel kapcsolatban dr. Petke Zsolt, aki maga is felépülő függő. Számára a gyógyuláshoz vezető első és legfontosabb felismerés az volt, hogy nincs egyedül. „Az a biztonság tart ma is józanon, amit a drogrehabilitációs csoportban megtapasztaltam: a tudat, hogy nem kell egyedül megbirkóznom a krízisekkel, nagyon sokat segít” - mondta. A Nyírő Gyula Kórházban is kulcsfontosságúnak tartják a józan közösségek szerepét, a három hónapos bentlakásos csoportterápia során igyekeznek tudatosítani az érintettekkel, hogy az őket körülvevő környezet segít, és nem gátol a felépülésben.

Arra a kérdésre, hogyan lehet tartósan józannak maradni, sajnos nincs egzakt válasz, ezt a harcot minden alkoholbetegnek magának kell megvívnia. Az addiktológus szerint farkasszemet kell nézni a problémákkal, és elébe kell menni azoknak a kríziseknek, amelyek korábban rendre az iváshoz vezettek. Sajnos sokan feladják menet közben, nagy a lemorzsolódás. A Nyírő Gyula Kórház klienseinek 50 százaléka marad tartósan absztinens, a hosszú távú programokkal dolgozó rehabilitációs intézetek aránya szerencsére jobb, 80–90 százalék körüli.

Aki alkoholista, az is marad – kemény és fájdalmas megállapítás, de igaz. A józanságért újra és újra meg kell dolgozni, és ebben óriási támaszt jelenthetnek a családtagok és a barátok.

Alapvető kellene hogy legyen, hogy abban a lakásban, ahol egy felépülő függő él, nincs helye szernek.

Nincs szülinapi koccintás, borozgatás a vacsoránál, rumos tea egy téli estén – és ez nem csupán tapintatosság, hanem komoly támogatás. „Nekem három évbe telt, amíg el mertem menni egy lagziba” – érzékeltette a helyzet nehézségét dr. Petke Zsolt, aki azok közé a felépülő függők közé tartozik, akik nyíltan vállalják a szenvedélybetegségüket.

Az addiktológiában terápiás eszköz a saját élmény, ezért az Egyesült Államokban kötelezővé tették, hogy a szakemberek 30 százaléka maga is olyan személy legyen, aki megtapasztalta a betegséggel járó poklot. „A függőségem egyszerre segít és akadályoz: jóval elkötelezettebb vagyok, de nagyon kell figyelnem magamra, mert a fáradtság, a kevés alvás sokkal jobban megvisel, mint másokat” – mondta a főorvos.

Az ital elhagyása önmagában még nem szünteti meg a problémákat. Ahhoz, hogy az alkoholista-játszmából kitörhessen a gyógyult alkoholista és a családja, el kell hagyni a korábbi rossz mintákat. Ez az út hosszú és rögös, de egy dolog biztos: az alkoholfüggőség kordában tartása az első lépés az őszinte, szereteten és intimitáson alapuló, játszmamentes kapcsolatok felé.

Sorozatunk első része: Alkoholista a családban? Ne tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre

– Mit értünk pontosan emberkereskedelem alatt?
– Pénzért embert adni-venni. Amikor az ember árucikké válik. A legelterjedtebb formái a szexuális kizsákmányolás és a kényszermunka különböző formái. A felnőtt nők és férfiak mellett, belegondolni is szörnyű, de a gyerekeket is érinti. Az állati ösztönök szintjére való lesüllyedés, amikor egy másik ember testét így használják. Az emberkereskedelemre úgy is tekinthetünk, mint a rabszolgatartás modernkori változatára. Magyarországon ide tartozik például a csicskáztatás jelensége, amikor valakit úgy dolgoztatnak, hogy bezárva, a külvilágtól elzárva tartják, sokszor olyan körülmények közt, mint az állatokat.

– Néhány éve láttam erről egy felkavaró rövidfilmet Till Attila rendezésében, de eszembe jut Hajdu Szabolcs filmje, a Bibliothéque Pascal is, ami egy nyugatra csábított és ott kizsákmányolt prostituált történetéről szól. Az ilyen filmek talán segíthetnek abban, hogy a jelenség közismertebb legyen.
– Igen, mindenképpen. Több, a témával foglalkozó film, dokumentumfilm is található az interneten, köztük az Összetört álmok sugárútján, a Lillia története és a Mit ér egy élet. Utóbbi egy amerikai-kanadai filmdráma, ami engem személy szerint mélyen megérintett. Valósághűen ábrázolja az emberkereskedelem egyik szegmensét, a szexrabszolgaságot, amely sajnos szövevényesen behálózza a világot. Döbbenetes, hogy ezt a filmet 2005-ben forgatták, most 2019-et írunk, és nem sok minden változott… Az érdeklődők az egyesületünk honlapján is találhatnak néhány filmet, videót.

– Magyarországot mennyire érinti az emberkereskedelem?
– Hazánk alapvetően forrásország, ami azt jelenti, hogy innen visznek el embereket. Ugyanakkor tranzit- és célország is vagyunk. Az emberek elvitelét nem úgy kell elképzelni, hogy erőszakkal elhurcolnak valakit, hanem felajánlanak egy vonzónak tűnő nyugati munkalehetőséget, a nők esetében például bébiszitterkedést vagy hostess-munkát, a férfiaknál jellemzően kerti, mezőgazdasági munkát. Aztán kint fokozatosan megfosztják az illetőt kapcsolataitól, a szabad mozgástól, elveszik a papírjait, és rájön, hogy csapdába esett, de ekkor már késő.

Pontos adatok nincsenek arról, hogy ez hány embert érint, de elsősorban olyanok esnek áldozatul nagy számban, akik mélyszegénységben élnek, kilátástalannak érzik az itthoni életüket, így jó lehetőségnek tűnik számukra a külföldi munkavégzés. Egy sokkoló adatot mégis tudnék idézni: a magyarok az Europol által 2009 és 2013 között az emberkereskedelemre vonatkozóan lefolytatott nyomozások során azonosított összes áldozat 18 százalékát tették ki, ami azt jelenti, hogy csaknem minden ötödik áldozat magyar volt ebben az időszakban.

– Mik a jellemző célországok?
– Főként Nyugat-Európa.

– Ki tudná kicsit bővebben fejteni azt a folyamatot, ahogyan külföldön fokozatosan rabszolgasorba kerül valaki?
– Ennek tipikus lefolyását nálam sokkal jobban ismeri Németh Ágnes rendőr ezredes, akit a február 8-i imanapra is meghívtunk előadni. Ő tökéletes folyamatleírásokat tud adni, gyakorlatiasan, érthetően, „ütősen” beszél a témáról. Kapcsolatban vagyunk vele, nagyon hasznos tanácsokat ad és segít nekünk.

– Az emberkereskedelmet komoly nemzetközi bűnszervezetek tartják kézben. Mit tud tenni az egyház, mit tud tenni a SOLWODI Hungary Egyesület, és mit tehetünk mi mindannyian?
– A mi célunk a SOLWODI-nál mindenekelőtt az érzékenyítés és a tájékoztatás, első körben az egyházon belül. Nagyon sok esetben az egyházi személyek – papok, szerzetesek, lelki gondozók, hitoktatók – azok, akiket az emberek megkeresnek ilyen élethelyzetekben, ezért rendkívül fontos, hogy tájékozottak legyenek az emberkereskedelem veszélyeivel kapcsolatban.

Gyakran halljuk: „Ez is elment külföldre, milyen jó neki…”. Biztos, hogy olyan jó? Akár a saját családi körünkben is láthatjuk, hogy fiatalok mennek ki dolgozni. Természetes, hogy világot akarnak látni, és ez önmagában jó is lehet. De fel kell tenni a kérdéseket: Van szerződésed? Tudod, hogy hova mész, kihez mész, kik fogadnak? Ha bármi gondod van, hova fordulhatsz? Adott esetben hogy tudsz hazajönni? Ezek mind olyan dolgok, amikre figyelni kell.

Ha az egyháziak képben vannak mindezzel kapcsolatban, akkor egy hatékony jelzőrendszerré, hálózattá válhatnak, amely képes időben felismerni a veszélyt. Munkánkkal nemcsak az emberkereskedelem jelenségére szeretnénk felhívni a figyelmet, hanem arra az alapvető igazságra is, hogy az ember nem egy árucikk, amit adni-venni lehet, hanem egy Istentől megteremtett, értéket képviselő személy. Keresztényként nagyon fontos számunkra az imaháttér – a pénzadományok és az önkéntesség mellett ez a harmadik mód, ahogyan támogatni lehet a munkánkat. Nyilvánvaló, hogy szerzetesekként mi nem fogunk tudni maffiákkal harcolni, nem is ez a cél, hiszen az ördöggel sem tudok egyedül megküzdeni, mert erősebb, mint én vagyok. Ezért az imahálózat nekünk tényleg egy kegyelmi háttér és forrás – és ebben bárki be tud segíteni.

Az esemény regisztrációköteles! Regisztráció a honlapon.

Forrás: parbeszedhaza.hu | Bordás Máté interjúja

Bevallom őszintén, egy levágott lófej melletti ébredésnél („Keresztapa” című film) nekem csak az rémisztőbb, amikor ott tornyosul felettem az élő állat. Akármennyire is szeretem a lovat, elfog a rettegés, amikor közelít felém. Fújtat, borzolódik a sörénye. Igazán sohasem tudtam legyőzni ezt a rettegést, hiába tudom, hogy az állat csak érdeklődik.

„Nagy ló közelében gyakran kialakul a félelem az emberben a mérete miatt. Érzed, hogy jó mellette, mégis egyre jobban rád nehezedik a súlya, ahogy közelít.

Lezársz a félelemtől és bekapcsol a menekülési ösztönöd, pont úgy egyébként, ahogy a lóval is történik, amikor megijed valamitől. Egy kis testű pacival viszont máshogy működünk”

 – mondja Ács Franciska lovasterapeuta Budapesthez közeli házuk kertjében. Január 8-án látogattam meg őket, hogy Vertigóval „felszerelkezve” menjünk a Bethesdába, azonban a heves havazás közbeszólt, a lószállító utánfutóval veszélyes és stresszes lett volna az utazás a csúszós hegyi utakon.

 

„Gyerekkorom óta foglalkozok lovakkal, apám kisbéri félvéreket tenyésztett sérsekszőlősi tanyáján akkoriban. Képzeld, a dombtetőről láttam a Balatont 30 kilométeres távolságból!

Napi feladat volt lóháton, szőrén lemenni a faluba frissen fejt tehéntejért.”

Később egyetemi évek következtek Pécsett, majd Budapestre költözött, így a lovazásból hosszú évek estek ki. Egészen addig, amíg megismerkedett későbbi párjával, aki történetesen lószakorvos. „A kutyámat vittem oltásra a magánrendelőjébe, ahol kisállatokkal foglalkozott, aztán kapcsolat lett belőle” – mondja nevetve. Akkoriban már járt lovas társaságokba, de saját lova még nem volt. Párjával aztán vettek egy-két nagylovat, a minilovakat pedig egy olaszországi kiállításon fedezték fel: „Rögtön megtetszett és feltűnt, hogy nem póni, annál sokkal arányosabb és kecsesebb. Kiderült, hogy Amerikában már közel 60 éve tenyésztik, a fajta hivatalos neve American Miniature Horse (AMH) és nemzetközi szervezetük is van, az én lovaimnak is van hivatalos minősítése. Sokukat kifejezetten kiállításokra tenyésztik, egy lovassport‑játék is erre a fajtára épül, nagy részüket pedig terápiára használják, amire a speciális idegrendszeri szelekció miatt kifejezetten alkalmasak.”

Ez a szelekció azért fontos, mert a ló menekülő állat. „Egy magas, nagytestű ló simán bepánikolhat egy idegen helyen, attól is megijedhet, ha megmozdul a függöny, vagy terepen felkap egy zacskót a szél. Ilyenkor nem megvadul, hanem bekapcsol a menekülő ösztöne és hazavágtat. Senkit sem akar bántani, csak biztonságban akar lenni” – mondja Franciska. A minilovakat úgy tenyésztették fokozatosan, hogy idegrendszerük jól viselje a váratlan fordulatokat, vagyis menekülőösztönét igyekeztek a lehető legjobban kikapcsolni a keresztezések során.

Franciska elhatározta, hogy meghonosítja itthon az Amerikában már hosszú évek óta alkalmazott minilovas‑terápiát. Hosszas kutatás után végül az Egyesült Államokban vásárolt három lovat, mert ott lehetett hozzájutni a legkiválóbb egyedekhez.

Két-három év munkája kellett, hogy lovai – és ő maga is – alkalmasak legyenek terápiás célokra: „Nagyon kedvezőek a genetikai adottságaik, mellette pedig alkalmazom a természetes lókiképzést, köznyelven suttogást. Ez a kapcsolatra, a bizalomra és az állatok testbeszédére épül, úgy kommunikálok velük, ahogy ők egymás közt a ménesben. A földről képzem a lovat. Farterelek, hátraléptetek, olyan jelzéseket adok nekik, amiket ők egymás közt használnak a dominanciaharcban. Ezáltal én leszek a vezető, vagyis a vezérkanca, aki a lovak hierarchiájában a legnagyobb tekintély. Így amikor kiveszem egyiküket a társaságból, akkor rám fog csatlakozni, megmarad benne a bizalom és tudok tőle kérni.”

Franciska, Urbán, Vili és Vertigo öt éven keresztül tanulták, hogy a legváratlanabb helyzetekben is higgadtak maradjanak. Jelenleg Vertigo a legbiztosabb, de Vili is jól működik éles helyzetekben, Urbán pedig készen áll élete első bevetésére. A hosszú tanulási időszakban volt olyan pont, amikor Franciska azt érezte, hogy nem bírja lelkileg a megpróbáltatásokat. „Több megkeresésem is volt magánszemélyektől, viszont olyan súlyos esetekkel találkoztam, hogy összetörtem. A látogatások befátyolozták a napjaim, és csak a saját gyerekeimre tudtam gondolni. Bepánikoltam, mert addigra nagyon sok pénzt is beletettünk az egészbe, és azt láttam, hogy hiába bírják a lovak nagyon jól, én ki fogok esni.”

A mai napig nem tudja pontosan, mi lendítette át a holtponton. Talán az is szerepet játszott, hogy 2017-ben mindkét gyereke nagyon beteg volt, a kisebbik napokig volt súlyos, életveszélyes állapotban. A Bethesdában gyógyultak, és Franciska annyira elégedett volt mindennel, hogy elhatározta, amint a lovakkal odáig jutnak a tanulásban, itt fogják elkezdeni a munkát.

„Bizonyított tény, hogy a lovak leveszik az emberről a feszültséget úgy, hogy bennük ez nem okoz problémát, ez a lovasterápia lényege” – mondja Franciska, aki szerint a terápia főleg azoknak a betegeknek létfontosságú, akik hosszú hónapokig, évekig kényszerülnek az ingerszegény környezetben élni. „Sokszor nagyon súlyosan sérült gyerekeket látogatunk meg, többen éber kómában fekszenek évek óta. A tudomány azt mondja róluk, hogy érzékelésük egy csecsemő szintjén van, a szaglás, az érintés alig alakult ki náluk. De még ez sem bizonyított, mert vannak olyan történetek éber kómából felébredtekről, akik azt mondták, hogy mindent felfogtak, ami körülöttük zajlott, csak nem tudtak reagálni, mert a testük rabjai voltak. Az egyik ilyen kislányt az otthonában látogattuk meg. Az egyik kezét egy éve nem mozdította, de ahogy odaállt mellé Vertigo, egyből megérintette. Anyukája fél óráig csak zokogni tudott utána...”

Franciska tavaly nyár végére állt készen, és megkérte a kórházban dolgozó ismerősét, Tóth Franciska szociális munkást, hogy segítsen. „Átküldtem neki pár videót és fényképeket a terápiáról, ezután teljesen mellénk állt és kitaposta nekünk az utat. Bátorította a kórház vezetőit, hogy próbálják ki a terápiát, mert ilyen még nem volt az országban. Nagyon sok kérdésük volt: mi van, ha megvadul a ló és sérülést okoz, betegséget terjeszt vagy odapiszkít?”

Fontos tudni, hogy a ló higiéniai és állategészségügyi szempontból biztonságosabb a kutyánál, ugyanis ló és ember között nincs zoonózis, vagyis nincs olyan betegség, ami lóról emberre terjedne. „Valamint lovaim a saját betegségeik ellen oltva vannak. Egy legelő állat nem tud szobatiszta lenni, viszont zárt térben nem pisilnek, a kórházban pedig egy nagyon speciális, Amerikából rendelt terápiás trágyázózsákkal jelenünk meg, amit észre sem lehet venni, mert a farkuk alá van erősítve egy heveder segítségével.”

Franciska és Vertigo három hónapig járt minden héten csütörtökön és pénteken a Bethesdába. „Muszáj volt letesztelni, mert annál nagyobb leégés nincs, mint ha kiderül, hogy mégsem működik.”

A minilovas terápia eddig teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Az elmúlt hónapok eredményei azonban nagyon biztatók, több, mozgáskoordinációs betegnél észleltek nagyon kedvező javulást, valamint éber kómás betegek is pozitívan reagálnak a ló jelenlétére. A Bethesda gyógytornászai állítják, hogy Vertigo megjelenése óta sokkal jobban koncentrálnak a gyerekek a feladatokra, és már az is pozitívan hat rájuk, hogy várják a ló érkezését.

Mivel az alapellátás nem támogatja a terápiát, ezért Franciska teljesen önköltséges alapon dolgozik. Fizetést nem kap, az állatok etetését, szállítását saját forrásból fedezi. A Bethesda vezetőivel dolgoznak azon, hogy támogatást és szponzorokat találjanak, de addig is nagyon szívesen fogadnak bármilyen segítséget.

A beszélgetés után ültem a padlószőnyegen a fényképezőgéppel, Franciska éppen a kandallóba rakott néhány hasábot. Verti közeledett, én izgultam, de nem mozdultam. Fekete orra hozzáért az orromhoz és beleszagolt. Én is bele. Másodpercekig szívtam a finom szénaillatot magamba és talán még valami mást is, mert már nem féltem. „Jól csinálod, engedni kell, hogy ő tegye meg az első lépést!”

Bethesda, rehabilitációs osztály, január 10. Sokan vannak a kórteremben, amikor belépek. Négy kislány az ágyon, előttük Verti. Velük szemben egy tévéstáb operatőrrel, riporterrel, technikussal, rendezővel. Ács Franciska, Tóth Franciska. Négy szülő. Négy nővér. És még én is kattogok bele a ló fülébe a géppel. Mindez 15 négyzetméteren, három ágy között. Kivagyok, menekülnék a szabadba. Verti meg áll, mint a cövek. Ölelik, nézik, mosolyognak rá, mindenki megilletődve, suttogva beszél. Eltűnik az én pánikom is. Valamit tényleg tud ez a ló! 

A cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Az alapítvány és az egyetem részletekbe menő egyeztetését követően, Rabia és Rukia szüleikkel január 5-én azért érkeztek Magyarországra, hogy a végleges koponyaszétválasztó operációhoz szükséges diagnosztikai és előkészítő vizsgálatok, valamint a speciális plasztikai sebészeti műtét megtörténhessen a Semmelweis Egyetem klinikáin.

A műtét előtti hetekben az általános gyermekgyógyászati, aneszteziológiai, labor és radiológiai, valamint infektológiai vizsgálatokon estek át az egyetemen. A mostani, speciális plasztikai sebészeti beavatkozás, a fejüknél összenőtt bangladesi sziámi ikrek szétválasztó műtétsorozatának második fázisát jelentette, mely az ún. expander implantátumok beültetéséből állt.

A Budapesten zajló esetleges, a szétválasztást megelőző további vizsgálatok és beavatkozások lehetőségéről a következő hetekben, hónapokban, az eredmények folyamatos értékelése mellett, egy, az érintett orvosi területek szakembereiből álló orvosteam dönt majd.

A szétválasztó műtétsorozat első fázisa – az agyi szállítóér-hálózat fő szakaszainak tudományos áttörést jelentő, érfalon belüli szétválasztása – 2018-ban történt dr. Hudák István, a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány munkatársának vezetésével Bangladesben.

Forrás: Semmelweis Egyetem.

1. Legyünk jó digitális mintakép!

Ha szülő vagy, akkor „rocksztár” vagy. Képzeletbeli fénycsóvák világítanak meg minden szülőt: mi vagyunk a példakép, a gyerek legalábbis úgy látja. Eltanulják, ellesik, amit látnak.

Nézzünk magunkba: hogyan használjuk mi a kütyüket?

Van idő, amikor tudatosan nem vesszük kézbe, kikapcsoljuk, nem figyelünk az értesítésekre, annál inkább a családtagjainkra és az offline tevékenységünkre? Legyünk tudatosak: kütyüt le! Itt egy cikk erről, hogy hogyan legyünk jó digitális anyák nindzsák.

2. Korlátozzuk a képernyőidőt!

A gyerekek nőjenek bele, hogy ahogy vannak korlátok az evés, alvás, mozgás, játék területén is, úgy vannak a digitális eszközhasználat terén is. Van, ahova nem vihetik magukkal, és van, amikor nem lehet a kezében. A legkisebbeknél akár teljesen el lehet zárni: a kütyü az a felnőtteké, nem gyerek kezébe való. A tinédzsereknél a szülők által elvárt és szabályozott, szülői mintán és bizalmon alapuló, az iskolaidőben napi egy, hétvégén napi három óra offline töltött idő már komoly szervezésről és együttműködési hajlandóságról tanúskodik!

Mi neveljük őket, mi vesszük a készüléket, ne engedjük ki a kontrollt a kezünkből. A gyerek később hálás lesz érte, az önszabályozás ritka érték manapság.

 

3. Jelöljünk ki képernyőmentes helyeket és időpontokat!

Országszerte járom az iskolákat, előadásokat tartva a témában. Minden alkalommal meg szoktam kérdezni a gyerekektől: „Van az otthonotokban olyan hely, ahol tilos a kütyüzés?” Először hallani sem akarnak róla, hogy őket valaki korlátozza, de aztán mindig kiderül, hogy egy hely van, ami tiltott az eszközök számára: a fürdőszoba. A gyerekek szerint azért, mert a telefon, tablet „beleeshet a vízbe, és tönkremehet”.

Azonban ne csak a készüléket óvjuk!

Az ébredés utáni, valamint az elalvás előtti egy óra fontos, hogy képernyő-mentes legyen, és lehetőleg pozitív hangulatban, derűsen teljen.

Lehet akár szótlanul is, befelé figyelve, lelassulva, de mindenképpen a tudatos jelenlét állapotában legyünk ezekben az „arany órákban”. Ugyanígy minden étkezés legyen offline. Ne használjuk a képernyőhasználatot jutalmazásra vagy büntetésre, attól felértékelődik és elválik a használati tartalmától. Fontos, hogy magyarázzuk el a gyereknek, mit miért korlátozunk.

 

 

4. Digitális osztályminimum – ki hallott már ilyet?

„Másoknál már lehet, másoknak szabad…” Ez gyakori érv a gyerekeknél. Nehéz is megküzdeni ezzel. Na, de van egy mondatunk:

„Mi is mások vagyunk. Te is merj más lenni!”

A szülői netes csoportokban, a szülői értekezleteken érdemes felvetni a témát, és kialakítani egy ún. osztályminimumot. Mi az, amit kollektíven értéknek tartunk, mit tiltunk, tűrünk, támogatunk a digitális eszközhasználattal összefüggésben? Írjuk le, kerüljön fel az osztály falára, az üzenőbe, érezzék a súlyát. Kevés iskolában van még ilyen szabályzat, legyünk bátrak ebben is, kezdeményezzük! Talán nem fog mindenki csatlakozni, nem is lehet szankcionálni, de már a törekvés is hat a gyerekekre, van mire hivatkozni a szülőknek, az iskola és az otthon egymást erősítheti a fegyelmezésben. Fontos, hogy lássák: a szülők tudatosan védik, hisz szeretik őket, a neten is!

 

5. Használjuk közösen a kütyüket a gyerekekkel!

A mobileszközök előtt sok helyen a nappaliban vagy a közös helyiségben voltak a netet elérő számítógépek, így a gyerekek és a szülők nem távolodtak el egymástól a digitális eszközhasználat során sem. A könnyű és kicsi eszközök használatával ez fokozatosan szétvált. Ha jó kapcsolatban, derűs, bizalommal teli légkörben vannak a gyerekek, akkor megmutatják, elmesélik a digitális élményeiket.

Kérdezgessük őket bátran: mit láttak, mivel játszanak, mi történt a neten?

Mit csinál a kedvenc videósuk, miről van szó az osztálycsoportban, mi most a menő mém és coub? Ha sikerrel meg is védjük őket a legdurvább felnőtt tartalmaktól (szex, pornó, erőszak, stb.), akkor is előttük állnak a felnőttek kommentjei, megosztásai, akár egy „ártatlan” felületen, akár a YouTube-on, gyerektartalom lejátszáskor is. Meséljünk mi is a saját, gyerekek számára is érdekesnek tartott digitális élményeinkről!

– Neked ételallergiád van?

Lili megrázza a fejét.

– Ez sokkal kacifántosabb! Ez PKU!

Ha pár napja megkérdezi valaki, mi az a PKU, egy rockbandára tippeltem volna vagy egy autó rendszámára. Nem találtam volna el.

A PKU a fenilketonúria (PhenylKetonUria) rövidítése.

Most már tudom, hogy ez egy olyan betegség, amelyet azonnal, a felismerés percétől kezelni kell. A szervezet egy enzimhiány miatt ugyanis nem képes lebontani a fehérje egyik összetevőjét (fenilalanin a neve), ez pedig speciális diéta nélkül az agyban visszafordíthatatlan károsodást okoz. Borzongató.

Amikor gyermekeim megszülettek, még a kórházban vért vettek picike sarkukból. Akkor nagyon rosszul érintett, mert nem tudtam, mi célt szolgál a szurkálás. Most már tudom, hogy ez nagyon fontos, és hálásnak kell lennünk, hogy 1975 óta kötelezővé tették. Ebből a sarokvérből mutatható ki ez az anyagcserezavar. A helyesen kezelt gyermekek életesélyei így ugyanolyanok, mint egészséges társaiké.

Ebéd után tudom meg a legfontosabbakat Lilitől és anyukájától. Csevegünk egyet az udvaron, beszélgetésünk azonban nem a hétköznapi női támákról szól. Két vidám tekintetű hölgy figyeli ámulattól változó arcom.

Lili, mint minden gyermek, akinek hasonló problémája van, éretten, szinte tudományosan tud beszélni a vele kapcsolatos dolgokról.

– Mi a helyzet veled? Te milyen kezelést kapsz?

– Az én bajomra nincs kezelés. Nincsen gyógyszer vagy más hasonló segítség. Csak a diéta. Nekem mindig diétáznom kell.

– Mit jelent számodra a diéta? Vannak ételek, amelyeket nem ehetsz?

– Nem ehetek fehérjetartalmú dolgokat.

Nagyot nyeltem. Az iskolai étlap a kezemben. Látom a holnapi menüt: tejszínes zellerkrémleves, rántott hús borsós rizzsel.

– Lili, ebből te mennyit ehetnél meg?

Lili egy professzor komolyságával nézi meg az étlapot, majd kiskamaszosan válaszol:

– Nagyjából semennyit.

Andrea, a kedves, háromgyermekes anyuka szívesen mesél. Olyan élénk a tekintete, mint gyermekeinek. Barátságos és határozott.

– Mikor derült ki, hogy Lilivel nincs minden rendben?

– Két héttel az újszülöttkori sarokvérvétel után. Sokkoló volt. Az anyukákban ilyenkor teljes erővel tombolnak a hormonok. És ott egy gyönyörű baba, aki mindig sír. A megerősített eredmény után egyértelmű volt, hogy a mi kisbabánk különleges.

 

Anyu olyan, mint egy járkáló lexikon. Megtudom, hogy a mai napig nem fedeztek fel olyan eljárást, amellyel a PKU kezelhető volna.

Marad az élethosszig tartó diéta, amely első ránézésre igen szigorúnak tűnik. Sajnos második ránézésre is.

Lilinek és társainak nem lehet húst, húskészítményt enni. Tiltott a tej és ebből adódóan minden tejtermék. Kerülendők a gabonafélékből készült élelmiszerek. Semmi hagyományos kenyér, zabpehely, panír, nápolyi… Nem ehet tojást sem, és az olajos magvak is tiltólistások. Nem kerülhet a tányérjára babfőzelék, lencseleves és más hüvelyesből készült étel. El kell felejteni a számunkra hétköznapi csokit, marcipánt, kakaóport és minden nyalánkságot, amelyet ezekből szokás készíteni, és megmaradt az engedélyezett dolgok közül az, amelyben nem aszpartam az édesítő.

A helyzetet bonyolítja, hogy mindennap egy speciális tápszert kell elfogyasztania, amellyel szervezete fehérjeszükséglete pótolható. Ebben nincs a mumus, az ijesztően hangzó és kerülendő fenilalanin.

Az egészségi állapotát ellenőrző sűrű vérvételek hallatán csak sóhajtani tudok. Lili látja elszomorodó arcomat, vigasztalni kezd:

– Engem tényleg nem zavar, Gabi néni, hogy nem ehetek másnak megszokottakat, mert soha nem is ettem olyanokat. Anyu nagyon ügyes, és tud mindenféle utánzatokat készíteni vagy venni, ezek nagyon finomak! A husit gombával vagy zöldségekkel helyettesíti. Mármint azokkal, amiket én is ehetek. Létezik tojáspótló meg póttej is. Meg mindenféle mást is főz, és csodásakat süt. Mindennap elkészíti nekem ezeket, dobozba teszi, és ezt hozom az iskolába. Kinézetre pont olyanok, mint a többieké.

Mindennap… Erre mondják, hogy nem semmi. 

– Mi a helyzet a kistestvérekkel?

A két vidám kisfiú éppen a csúszda körül kergeti egymást. Ugyanolyan huncut szemük van, mint Lilinek. Barnuska utoléri Bendit, nagy a diadal, majd a kergetőzés folytatódik.

– Nekik nincsen ilyen problémájuk.

Nem lehet könnyű kétfélét készíteni! Külön a családnak, és külön Lilinek.

Andrea sejtetni engedi, hogy az alapanyagok, készételek nem a legolcsóbbak. Nincs az a támogatás, amely a hagyományos élelmiszerek szintjén tartaná a Lili által fogyaszthatók árát.

Nagy találékonyságot igényel a hagyományos ételekhez leginkább hasonlító, változatos ételek kitalálása és elkészítése.

Óriási segítséget adnak a hasonló gonddal küzdő családokkal tartott kapcsolatok, kézikönyvek, internetes oldalak, speciális táborok.

A vidám, cserfes kislányra nézve senki sem gondolná, hogy bármilyen problémája volna. Ez az elégedett állapot a családjának köszönhető.

 

– Lili, most már valami derűsebbet szeretnék hallani! Nevezz meg valamit, amit te is ehetsz és én is, és finom! Van ilyen?

Lili elneveti magát, égkék szeme huncutul villan:

– A „M” betűvel kezdődő olvadós rágó!

Mindig rád fogok gondolni, Lili, ha ilyet eszem!
 

Hasonló témájú cikkünk: Édes élet Lucával – Cukorbeteg diák az iskolában

Ahogy a februári lapban ígértük, íme egy kis összefoglaló:

 

A Richter Anna Díj valójában egy pályázat, amelynek célja, hogy az egészségügy az oktatás és a kutatás területén dolgozó nők jobbító ötleteinek megvalósításához forrást biztosítson.  Indulhatnak a pályázaton orvosok, egészségügyi szakdolgozók, gyógyszerészek, pedagógusok, tanárok, kutatók és hallgatók is, egyedül vagy akár ötfős csapatokban is, a lényeg, hogy az induló, illetve a csapat vezetője nő legyen. Remélik, hogy a díjjal járó anyagi támogatás inspiráló lesz, hiszen az öt nyertes pályázat egyenként 4 millió forintot ér, ráadásul a Richter a győztes ötletek megvalósításában is segítséget kíván nyújtani.

A kategóriánként három, azaz összesen 12 döntős ötletet február 4-én a díj honlapján és Facebook oldalán mutatták be. Ebből a tucat pályázatból választja ki a zsűri a négy győztest és további egyet a közönség a február 4-28-ig tartó internetes szavazáson. Az öt nyertes Nőnapon, március 8-án veheti át a díjat.

A pályázatot bejelentő tájékoztatón részt vettek a zsűri tagjai is: Beke Zsuzsán kívül értékelni fogja ötleteket Kertész Éva, a 21 Nő az Egészségügyért Alapítvány elnöke, Szily Nóra pszichológus, újságíró, Rúzsa Magdi énekesnő és dr. Barna István belgyógyász, egyetemi docens, aki többek között azt mondta: a nőknek rengeteg szerepnek kell megfelelniük, ha le lehet venni a vállukról egy kis terhet, azt meg kell tenni. Ez a díj is egy ilyen segítség lehet.

– Hogyan találtatok egymásra a férjeddel, aki baptista lelkész, sőt, egyházelnök is volt? Nem szokványos a történetetek…
– Huszonévesen hadilábon álltam a fiúkkal. Féltem, hogy mi lesz, ha rosszul döntök, mivel a szüleim elváltak, és úgy éreztem, a házasság kérdésében nem hibázhatok. Kálmánnal Tahiban, egy baptista konferencián találkoztunk először, ez egyszerű beszélgetéssel indult. Az albertirsai gyülekezet fennállásának 100. évfordulójára szerkesztett könyv miatt váltottunk pár szót, amelynek én voltam az egyik szerzője. Egy tekintélyes egyházi elöljárót láttam benne, ő volt dr. Mészáros Kálmán. Akkor ő a családi tragédiájuk után még nehéz lelki állapotban volt, abban az évben halt meg egész fiatalon, 48 évesen a felesége mellrákban. Sokáig nem találkoztunk újra, majd az előbb említett könyv miatt kezdtünk e-maileket váltani.

Amikor Kálmán szóba hozta, hogy ő többre gondol kettőnk kapcsolatában, én egyáltalán nem tudtam, hogyan döntsek. Isten útján akartam menni, de nem láttam tisztán.

Időre volt szükségem. Kapóra jött egy másfél éves heidelbergi ösztöndíj. Dolgoztam a kutatási programban, és mindennap kerestem Isten útmutatását.

– Végül is mi segített a döntésben, és férjed nem mindennapi újrakezdését hogyan fogadta a környezetetek?
– Kálmán, amikor megkérte a kezem, nagyon őszintén elmondta, hogy számára a lelkészi elhívása az első, ő száz százalékban Istennek szolgál. Akkor elkezdtem tűnődni azon, hogy én hány százalékos keresztyén vagyok. Visszamentem Németországba, és ahogy olvastam a Bibliát – elkezdtem a legelején, hátha megtalálom a választ a végére – egyre világosabb lett számomra, hogy Istennek kell igent mondanom. Amikor az életemet teljesen Istenre bíztam, akkor éreztem úgy, hogy igent tudok mondani Kálmánnak is. A családunk, a barátaink egy-két kivételtől eltekintve magától értetődőnek vették a házasságkötésünket. Többgenerációs családdal indultunk, hiszen velünk élt Kálmán édesapja és az első házasságából származó fia, Illés, valamint az egyik lánya, Gyöngyvirág is.

Fel kellett nőnöm Kálmánhoz.

Én mindig fel fogok nézni rá, mert ő Isten különleges szolgája. Ha egy kicsit is hozzá tudok tenni az ő küldetéséhez, az engem nagy örömmel tölt el.

 

– Három gyermeketek van, és visszaálltál a munkába. Hogyan tudsz a család mellett orvos és lelkészfeleség is lenni? Hogyan szervezed az életet, hogy az harmonikus legyen?
– A család, a munka és a gyülekezet összeegyeztethetősége nem könnyű. A mai reggel is úgy indult, hogy a legkisebb gyermekünk náthás lett, de vizsgáztatnom kellett – így bejött velem az egyetemre. Amíg a vizsgázó egyetemisták tételeket dolgoztak ki, ő szépen rajzolgatott. Családbarát munkahelyem van, a főnököm nagyon megértő, ez szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy egy édesanya sikeres lehessen a munkájában. Az édesanyám és a férjem sokat segítenek. Sőt, még Gyöngyvirág, a férjem nagylánya is gyakran jön hozzánk, a gyerekek nagyon szeretik. A kispesti baptista gyülekezetben, ahol a férjem lelkipásztor, sok feladatom van, de én is baptista gyülekezetben nőttem fel, így tulajdonképpen mindig azt csináltam, amit most: beszélgetek az emberekkel, foglalkozom a gyermekekkel, készülünk a szeretetvendégségekre, betegeket látogatunk. Talán most nehezebb, mert nagyobb a felelősségem és kevesebb a szabadidőm...

A házasságunkban pedig azt éljük meg, hogy áldás alatt vagyunk. Ahogy Kálmán szokta mondani: „Az áldás alól nem szabad kijönni.”

– Ez látszik most is rajtad. Sok feladatról, munkáról mesélsz, de közben mosolyogsz. Milyen munkát végeztek a Baptisták az Egészségért Munkacsoportban?
– Ez a munkacsoport azért jött létre 2009-ben, hogy összefogja a baptista orvosokat. Az alapító dr. Nagy Imre érsebész volt, ő a kórházi munkája mellett szervezett ingyenes vizsgálatokat, mert látta az igényt. Mára kiegészült a csoport egészségügyben dolgozó baptista szakemberekkel: gyógytornászokkal, ápolókkal, dietetikusokkal, lelki gondozókkal, így száz fölötti a taglétszámunk. Az egészséggel kapcsolatos információkat igyekszünk sokakhoz eljuttatni, illetve szűrőprogramokat, ingyenes vizsgálatokat szervezünk. Szívesen látjuk az önkénteseket, ha szeretnének csatlakozni. A munkánk alapját a gyülekezetek képezik, ők szervezik meg az adott programot, amelynek helyszíne az imaház vagy a helyi művelődési ház. Felekezetköziek vagyunk, gyakran a helyi orvosok is segítenek. Vérnyomás- és vércukorméréssel, életmód-tanácsadással, felvilágosító előadásokkal várjuk az érdeklődőket. 

– Van egy másik fontos programotok is, amelyben szintén a Baptista Egyház társadalmi szerepvállalása mutatkozik meg személyes, emberközeli módon.
– Igen, ez a Szívpárna Program, amelyben benne van a férjem első feleségének emléke is. Mellműtéten átesett nők számára készítjük a szívpárnákat 2012 óta, több ezer darabot. Ez a párna szinte gyógyászati segédeszköz, mert enyhíti a műtét utáni fizikai tüneteket, de ettől még sokkal fontosabb a gesztus értéke. A párnákhoz apró igei üzenetet csatolunk, és személyesen visszük el azokba a kórházakba, ahol fogadókészek erre. Ha nyitottságot tapasztalunk az intézmény dolgozói részéről, az megkönnyíti a munkánkat. Legutóbb például Kispestről a vasárnapi istentisztelet után mentünk be a Szent István Kórházba, hogy beadjunk 50 párnát. Volt olyan hölgy, aki a gyógyulása után fogalmazta meg, hogy a műtét utáni elhagyatottságában a szívpárna segített neki, hogy összeszedje magát és talpra álljon. A lelki erejét kapta vissza attól, hogy valakik ismeretlenül is gondoltak rá, és ajándékot küldtek neki. Ezzel azt üzenték, hogy ő fontos.

– Milyen terveid vannak?
– A család, az egyházi feladatok és az egyetemi tanítás kitölti a napjaimat. A gyerekekkel otthon töltött évek után nem tértem vissza a klinikusi praxisba, de a Testnevelési Egyetem orvosi kutatási projektjeiben részt veszek, és gondolkodom azon is, hogyan tudnám az időmbe a sportorvosi szakvizsgát beilleszteni.

A tanítást magaménak érzem, mindig is csodálattal töltött el, hogy a jó Isten hogyan tudta megteremteni a gyönyörű csontokat, ízületeket, a fantasztikus emberi testet!

Hálás vagyok azért is, hogy a férjemmel bejárhattuk határon innen és túl a gyülekezetek sokaságát, ökumenikus kapcsolatokat is építhettünk. A gyerekeink, a kicsik és a nagyok a legnagyobb csodák az életünkben. Jó úgy élni, hogy Isten vezetését érezhetem, neki szolgálhatok. Boldog ember vagyok.