A Trefort-kertben, az oktatási reformer rigorózus szobra mellett ülünk. A huszonegy éves, vértesszőlősi és tatai kötődésű lány idén fejezi be a tanulmányait az ELTE-n, hazánk legrégebb óta folyamatosan működő felsőoktatási intézményében, ahol magyar nyelv és irodalom alapszakosként a klasszikus magyar irodalom iránti fogékonyságát a csúcsra tudta járatni. „A klasszikus magyar irodalom, vagyis ahogy itt mindenki nevezi, a klasszmagyar iránti elköteleződésem gimnáziumban kezdett körvonalazódni, de még egyértelműbbé az egyetemen vált – kezdi mesélni a talpig feketébe öltözött, fekete magassarkút viselő lány. – Leginkább olyan szépirodalmi prózaszövegekkel foglalkozom, amelyekben festmény- és képleírások, deskriptív mozzanatok vannak, másrészt női szerzők műveit vizsgálom” – teszi hozzá.

Azok, akiknek nincsenek behatóbb ismeretei a klasszikus irodalomról, azt hihetik, ezek a szövegek ódon, dekadens leírások főúri lakosztályokról, arisztokrata intrikákról, vagy elhalt eszmékről szólnak, netán nehéz, poros egyházi művek. Anita már annyit elért, hogy a környezete kezdi sejteni: a klasszikusok felfedezése meglepően modern tapasztalatot is kínál, például Arany János és Czóbel Minka munkássága remekül szemlélteti ezt.

Anita ősztől mesterképzést végez, az irodalom- és kultúratudomány szakon a klasszikus magyar irodalom szakirányt jelölte meg. „Oda viszonylag kevés hallgató jelentkezik, talán azért, mert ez nem szexi, pedig ez nem így van” – szögezi le, egy másodpercnyire eltűnődve. Ahhoz, hogy egy-egy szakmai műhely létrejöhessen, sokszor a hallgatók kezdeményezésére van a legnagyobb szükség, elvégre, ha nincsen elég érdeklődő az adott téma iránt, felesleges lenne foglalkozást tartani.

Anita tavaly hallgatótársával, Fazekas Júliával közösen létrehozott egy fórumot a klasszikus magyar irodalom tanulmányozására.

„Vitekné Balogh Piroska tanárnővel, a XVIII–XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék docensével beszéltem először arról, hogy jó lenne létrehozni egy olyan társaságot, ahol klasszmagyarral foglalkozhatnánk. A Klasszmagyar Műhelyt azóta is az eleven hallgatói lelkesedés tartja életben, kilenc hallgató az említett tanárnő szakmai felügyelete mellett, tanszéki hozzájárulással, hetente egyszer tart másfélórás foglalkozást az egyetem egyik termében. Habár a műhely egyetemi kötődésű, alapvetően nyitottak vagyunk minden érdeklődőre. A reál beállítottságú bátyám például finoman cikiz azóta, amióta eljött az egyik foglalkozásra, hiszen számára egészen szokatlan mindaz, amit vizsgálok.”

A műhelytalálkozókon nem kizárólagosan a XVIII–XIX. század alkotóinak életművébe ássák bele magukat a huszonéves irodalomtörténészek. Van például olyan XX. századot kutató hallgató is, aki nagyon élénken be tud kapcsolódni a foglalkozásba. „Kiemelt figyelemmel fordulunk Cholnoky Viktor felé, A Hét és a Nyugat című irodalmi folyóiratokban is publikáló szerzőhöz, akinek az irodalmi működése túlcsúszik a századfordulón, hiszen 1912-es haláláig aktív maradt. Őt állítottuk középpontba az »Álarcoskodás a mi mesterségünk« című májusi, kétnapos konferenciánkon, az ELTE bölcsészkarán – ez volt a műhelyünk által szervezett első nyilvános programsorozat. Előadók jöttek többek között Debrecenből, Szegedről, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről” – meséli Anita.

Szakdolgozatát Dukai Takách Judit költői teljesítményének szentelte, aki többek között Berzsenyi Dániel levelezőpartnere volt. Az ifjúkorától publikáló szerző alakja Anita több irodalmi tanulmányában feltűnik. „Az a célom, hogy idővel egy olyan szövegkiadást hozzak létre, amely helyére teszi Dukai Takách irodalmi szerepét. Éppen mostanában adtam be a pályázatomat a Nemzeti Kiválóság Programra, mert szeretném az alap, primer szövegeit összegyűjteni a soproni levéltárból. A debreceni kutatócsoport textológiai műhelye segíthetné az online, esetleg később a nyomtatott szövegkiadást, de ez messze van még. Dukai Takách Judit, akiről Berzsenyi az egyik költeményének címében is megemlékezik, olyan női szerző, akit érdemes lenne beemelni a tudományos diskurzusba.”

Amikor megkérdezem, hogy hátrányban vannak-e a női szerzők a szakmai megítélést vagy az oktatásban játszott szerepüket tekintve, Anita nem gondolkozik a válaszon: „Ha az egyetemi képzést nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus magyar irodalmi előadáson például kizárólag Czóbel Minka műveit kell olvasni, neki is csak a líráját, pedig a prózájával is lehetne foglalkozni.

Mindez azért meglepő, mert számtalan írónő munkásságáról tudunk. Ugyanakkor, ha a női szerzőkről van szó, szeretném elkerülni, hogy feministának tartsanak, hiszen nem vagyok az. Próbálom neutrálisan nézni az összes szöveget, nem szempont, hogy nő vagy férfi írta.

Irodalomtörténészként nem kereshetek női poétikai jegyeket, hiszen a szövegben hiszek. Weöres Sándor »Psyché. Egy hajdani költőnő írásai« című alkotásáról mindaddig azt tartották, hogy Dukai Takách Judit vagy kortársa, Újfalvi Krisztina írta, amíg a költő nem jelentette be, hogy az ő munkája. Amikor egy krimiben meggyilkolnak valakit, nem várhatjuk el, hogy a szerzőnek legyen tapasztalata a gyilkolásról. A feminista kritikusok viszont azt hozzák példának, hogy a szülésről csak egy nő tud igazán írni. Erre nem szabad alapozni.”

Anita tervei között szerepel, hogy ismertebbé tegye Dukai és Czóbel mellett például Lux Terka és Ritoók Emma irodalmi munkásságát is, de a névsor még jó eséllyel bővülhet. 

Talán ez a sokszínűség adja azt, hogy Franciaországban olyan vallási klímát találunk, amilyennel én máshol nem találkoztam: nyitott gondolkodás, ugyanakkor spirituális éhség. Készség az intézmények lebontására, ugyanakkor új utak keresése. Nyilván az a hosszú egyezkedés is a francia egyházi légkör hátterében van, amely az 1905-ös francia egyházi törvény és az 1923-as francia–vatikáni megállapodás között eltelt. Ennek során a laicitás, a nemzeti jelleg, a demokrácia, a liberalizmus szlogenjei alatt megbújó érdekek csatáztak, szerencsére csak szóban! Ez a társadalmi vita azonban megérlelt egy különös folyamatot.

Évekkel ezelőtt tanultam Franciaországban. Most csak néhány napot töltöttem ott, de megcsapott ez a jó levegő. A legerősebb élményem Tamié, az a trappista monostor, ahonnan Algériába ment Christophe testvér. Ő egy azok közül, akik Tibhirine-ben mártírhalált haltak.

Az Alpok havas csúcsai mellett kacskaringóztunk, és végül leparkolhattunk a trappista sajtüzem mellett. Az ízek megelőzték a kolostor látványát, mert mindenütt kék-piros színű, keresztes papírban árulják azt a finomságot, amit mi camembert-nek neveznénk. De hát ki ismeri itt azt a gazdag ízvilágot, amit a franciák igen? Mindenütt színben, formában és ízélményben is széles skálája a sajtoknak! Tamié egy kerek sajt neveként ismert a legtöbb francia számára, de valójában egy völgy neve, ahol 1132-ben megjelentek a bencés regula szerint élő szerzetesek. A parkolóból a nagy épülettömb felé sétálva sajnálattal vettük tudomásul, hogy a kiírás szerint ebből a finom sajtból nekünk most nem jut, mert télen a bolt zárva van. Nem olyan nagy baj, mert állítólag az igazán érett példányokat elviszik a kereskedők.

A félbevágott kereszt

A tölgyfabejárat mellett egy láncon kereszt himbálózott, ez a csengő. A portán kedvesen fogadtak, majd telefonáltak Didier testvérnek, aki már várt minket. Azért vele szerettünk volna beszélgetni, mert jó barátságban volt a néhai Christophe testvérrel. Ott, a várakozásra szánt fotelokban néztük azt a képet, amelyen a tűz hét lángja csap fel, szívet formálva. Megtudtuk, hogy a II. világháborúban egy különös, szimbolikus jelenet helyszíne volt a kolostor. Egyik napon a vendégeket fogadó testvér egy asztalhoz ültette a megszálló német hadsereg néhány katolikus katonáját, akik odamentek misére, egy olasz ezredest és a francia ellenállási mozgalom néhány rejtőzködő tagját. Mindenki polgári ruhában volt, de nem kétséges, hogy rájöttek egymás kilétére, mégis együtt ettek, és utána cigarettát cseréltek.

A hét láng a tibhirine-i vértanúkat jelképezi.

Az ebédlőben ültünk le Didier testvérrel. Barna, nagy ruhája alól egy nyakában függő fekete fakeresztet vett elő. Megtetszett a fa erezete és íves megmunkálása. De a története még erősebben hatott rám: Christophe testvér forrófejű ember volt. Soha nem tudott elmenni az igazságtalanságok mellett. Jogi egyetemet végzett, de a természet szeretete is végigkísérte egész életét. Egy egész erdőrészt telepített, amikor még Tamié-ben élt.

Egyszer valami miatt dühös lett, és Didier testvérrel vitázva erősen felemelte a hangját. Később nagyon bántotta a dolog. A megoldás legalább olyan „tüzes” lett, mint maga a konfliktus. Egyszer csak letérdelt elé, és azt mondta: „Készítettem egy keresztet. Hosszában elvágtam, a fele legyen a tiéd, a fele az enyém.” Didier testvér a megbocsátás jelét a mai napig a nyakában hordja. Christophe testvér viszont elvesztette Algériában, a kolostor kertjében, miközben kapált. Mintha elültette volna saját magát ott. Mindig is azt gondolta, hogy neki a teljes valóját oda kell adni, és éppen Algériában, az Istennek. Naplójába és az elküldött levelekbe gyakran írt verseket.

Didier testvér vendéglátó barátainkkal beszélget – Kép: Fekete Ágnes

Köszönöm, bocsánat, szeretlek

Didier testvér lelkesen mesélt volt novícius társáról, akinek a naplója szerint 1972-ben különösen nagy lelki élménye volt. Felfedezte azt a három szót, ami egész életét végigkísérte: Köszönöm, bocsánat, szeretlek. Ez a három kifejezés az élet három lába volt számára. Egy képkeretbe írva mellettünk volt az ebédlő falán is. Naplója szerint valami belső, pascali tűz-élményben volt része, és Isten szeretetére csak a szerelmesek vallomásával tudott válaszolni: Je t’aime. Ekkor fedezte fel a „Jézus Kistestvérei” nevű szerzetesközösség alapítójának, Charles de Foucauld-nak az írásait, amelyek teljesen feltüzesítették: ebbe a rendbe akart belépni. Azonban a katonai szolgálat még előtte volt.

Úgy döntött, hogy ezt Algériában, egy fogyatékkal élők számára fenntartott otthonban tölti el. Átutazóban látogatott el egy alkalommal Tibhirine-be. Ott egy olyan csendes és hiteles szerzetesi közösséget látott – az imádságnak, a munkának, a boldogmondásoknak a megélését –, hogy azonnal megszerette őket. Be is lépett az ottani trappista monostorba. A tamié-i trappista közösség apátja azonban arra kérte, miután szerzetesi fogadalmat tett, hogy költözzön vissza Franciaországba, tanuljon egy mesterséget. Így történt, hogy kitanulta az asztalos szakmát és a sajtkészítést is. 1984-ben fordult a tamié-i apáthoz Christian de Chergé, az algériai tibhirine-i trappisták elöljárója, hogy erősítse meg közösségüket, így került Christoph testvér vissza Algériába. Az egész élete a szeretet költészete volt. Minden sorából árad az önátadás vágya. Didier testvér megmutatta azt a kötetet is, amelyet ő válogatott össze verseiből és rajzaiból.

Nemcsak a szerzetes szavai mondták ki, hogy az algériai mártírok itt élnek közöttünk, hanem mi is így éreztük a beszélgetés végére.

A vallomásokkal egészen megtelt a lelkünk, így ültünk be a vesperásra.

Tamié, templom a trappista monostorban  – Kép: Fekete Ágnes

Spirituális út: különbözőképpen is együtt

Itt életemben másodszor hallottam, hogy egy kolostorban nem gregorián dallamokat énekelnek, hanem egészen különleges, modern összhangzatokat. Az volt a benyomásom, hogy ezek a nemes férfiak elérkeztek a mába, de úgy, hogy mégis benne maradtak a hagyományban. Talán ugyanez a hozzáállás vezérelte azt a gondolatot is, hogy Tibhirine-ben a régi cisztercita monostort átadják a 20. századi francia alapítású, ökumenikus elhivatottságú Chemin Neuf Közösségnek, akik nagy küzdelmek árán felújították szinte az egész monostort.

A rendőrség folyamatosan ellenőrzés alatt tartja őket. Ezt nem veszik nagy örömmel a Chemin Neuf tagjai, mert sehova nem mehetnek felügyelet nélkül. A kormány mindent megtesz azért, hogy a szerzetesek meggyilkolása még egyszer ne történhessen meg, és talán a lelkiismeretük sem jó. Akik ott élnek, azok azonban szeretnénk egyfajta spirituális utat bejárni abban, ahogyan együtt élnek a muszlimokkal. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Franciaországban is rengeteg a kolostor, ugyanakkor rengeteg az ateista, Algériában is a Megváltóhoz vezető útra indulnak ma is, annak ellenére, hogy a környezetük egészen mást sugall.

Jelen lenni, de másként. És valóban, mintha ez lenne a 21. század nagy kihívása: lehetséges ez?

A verseket a szerző fordította. A versek ebben a kötetben jelentek meg: Frère Christophe: Aime jusqu’au bout du feu, Edition Monte Christo, 1998.
A festmény forrása: http://elysabeth.folliet.over-blog.com

44-es cipős, mutáló kamaszunkban valójában eddig egy kisfiú lelke és érdeklődése lakott, megható paradoxont képezve a felnőttes kinézet és a gyermekded lélek között. Az elmúlt időszak családi ebédjein és az azt követő kedélyes felnőtt beszélgetések alkalmával azonban egyre inkább kitűnik élénk figyelmével, okos megjegyzéseivel. Sokszor elkápráztat bennünket (és nemcsak az elfogult szülőket és nagyszülőket, de a távolabbi rokonságot, barátokat is) tájékozottságával és logikus érvelésével – legyen szó aktuális közéleti események kommentálásáról vagy épp az Etna vulkanikus tevékenységének ismertetéséről.

Magabiztos, eszes fiú, aki a szemünk láttára veti le magáról a tojáshéjat. Szellemi fejlődése kiköveteli, hogy komolyan vegyük, partnerként beszélgessünk vele.

A minap munkából hazamenet az a kép fogadott, hogy a mi elsőszülöttünk a konyhaasztal mellett Plutarkhosz és Suetonius kötetetek mellett üldögélt, tollát kopogtatva, elmélyülve. A telefonja is ott volt ugyan, de kivételesen nem azt matatta, de még csak nem is a testvéreit egzecírozta, hanem magától levette a könyvespolcról a két ókori szerző kötetét, hogy utánanézzen a történelemórán elhangzott kérdésnek Galba császár életével kapcsolatban. Ha valaki nem tudná, ő a négy császár évének első császára volt, Kr. után 68 októberétől 69 januárjáig állt a Római Birodalom élén – amikor is brutálisan meggyilkolták. Amikor a támadás érte, épp gyaloghintójában utazott, amit az összeesküvők feldöntöttek, az idős császár kigurult az útra, majd levágták a fejét. A véres ókori sztorit nem a bölcsészkarról hozom magammal, hanem kisfiam hadarta el kérdésemre, hogy miről olvasgat.

Mondanom sem kell, hogy a „Párhuzamos életrajzok” látványa az én „kicsikém” kezében és a Galbáról tartott váratlan kiselőadás anyai és egykori történelem szakos szívemet egyszerre dobogtatta meg.

Büszkeséggel és egy cseppnyi irigységgel nyugtáztam, hogy kisfiam abba a hihetetlenül izgalmas életszakaszba lépett, amikor kinyílik a világ.

Amikor a tudás felszívása egyre több élményszerű felismeréshez vezet, és amikor még abban a kegyelmi időszakban van, amelyben a tájékozottság többfókuszú, hiszen a tantárgyi felosztás miatt – humán érdeklődés ide vagy oda – mással is kell foglalkozni. Galba mellett így esténként, odahaza terítékre kerül Kosztolányi költészete vagy a halogén elemek jellemzése, a lineáris törtfüggvény ábrázolása vagy az Európai Unió működésének metódusa.

Egyre határozottabb izgalommal és kíváncsisággal várom azokat a perceket, amikor elcsíphetek valamit a rég feledésbe merült iskolai tananyagból…

Ebben a kisgimnazista, gimnazista időszakban tapasztalhatja meg az ember fia és lánya, hogy a tudás elismerésre méltó érték, és nem is elsősorban az érdemjegyek jelentik az elismerést: sokkal inkább a felnőtt beszélgetések alatt felé irányuló érdeklődő pillantások, a megszólalásai kapcsán iránta tanúsított figyelem jutalmazza a szellemi teljesítményt. És persze ez táplálja legjobban a vágyat is az új ismeretek megszerzésére, a világ ügyeivel kapcsolatos kompetenciaérzés megélésére. De milyen jó is ez!

Ha vannak is aggodalmaim a Z-generáció, azaz a digitális bennszülöttek tájékozódási szokásaival kapcsolatban, amelyek az azonnali és sokszor felszínes információk habzsolásából fakadnak, addig azért túl nagy baj nincs, amíg Plutarkhosz is felbukkanhat a konyhaasztalon.

„Esküvő előtt állunk. Melyik templomot javasoljátok, ahol rugalmas a pap, és nem kell tanfolyamra járni előtte? A pasimmal nem bírjuk valami jól az álszent dumát.” – Ha rákeresel, kedves Olvasó, a jegyesoktatásra a neten, elég sok fórumra akadsz, ahol erre keresik a választ a leendő férjek és feleségek. Sajnálom ezeket a párokat, mert kár előre szorongani valamitől.

Aki templomi esküvőt szeretne, annak valóban részt kell vennie a jegyeskurzuson, de felesleges aggódni, ez nem az inkvizíció egyik modernkori formája, hanem izgalmas önismereti és párkapcsolati utazás az élet egyik nagyon izgalmas szakaszában. Egy olyan időszakban, amikor egy életre szóló döntést készül két ember meghozni, és amikor hajlamosak a lagzihelyszín, a menyasszonyi ruhaszalon és a virágbolt között elveszni. A vőlegények rendszerint azért, mert – tisztelet a kivételnek – nem szívesen folytatnak végeláthatatlan eszmecserét az úszógyertyák és a szalvéták színének árnyalatairól. A menyasszonyok pedig azért – és ismét nagy respekt a kivételnek –, mert mindent tökéletesnek szeretnének majd a Nagy Napon.

A jó jegyesoktatás tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a romantikus filmek meg az esküvők véget érnek.

A pár kivonul a templomból, mindenki gratulál, villannak a vakuk, a násznép mosolyog és rizst szór. Aztán jönnek a szürke hétköznapok meg az elöl hagyott büdös zoknik.

A házasság nem magától jó, ezért tenni kell – vallja az a három házaspár is, akik egy XVII. kerületi plébánián tartják évek óta a plébánossal közösen a jegyesoktatást. A kurzusok rendszerint januárban indulnak, és összesen hat estén keresztül hívnak közös gondolkodásra, beszélgetésre.

Nem azt kérdezik, ki mikor gyónt utoljára (csak hogy még egy félreértést eloszlassunk az aggódók fejében), nem oktatnak ki, nem mondják meg a tutit.

Nincs egzakt, tűpontos válaszuk arra, mi a hosszú és boldog házasság titka, de meg tudják élni, már több évtizede.

Szilvi és Pali öt gyermeket nevelt fel, és lelkesen várják a hatodik unokájuk világra jöttét; Teri és Béla három gyermek szülője és egy kislány büszke nagyszülei, Ildinek és Zolinak pedig három fia van. Nem állítják magukról, hogy tökéletesek, mert tökéletes emberek és tökéletes házaspárok nincsenek, de egy olyan világban, ahol minden második házasság válással végződik, ők arra törekszenek, hogy valahogy mégis tökéletesek legyenek a másik számára. Aki olyan szerencsés, hogy részt vesz az általuk tartott jegyeskurzuson, egy kicsit beleshet az életükbe: megosztják tapasztalataikat, véleményüket, és bátorítanak mindenkit, hogy merjen dönteni a másik ember mellett egy életre.

Kép: Designed by jcomp / Freepik

És hogy miről is beszélgetnek a párok a rákosligeti jegyesoktatáson? Az első, ismerkedős alkalom után szó esik a konfliktuskezelésről, szentelnek egy alkalmat az önismeretnek és a családi mintáknak, örökségnek, ahogyan a testi kapcsolatnak, a gyermekvállalás témakörének is, valamint a mindennapok házasságának is, ahol többek között a szeretetnyelvekről, az ünnepek közös megéléséről is szó esik. A hatodik, záró alkalom mindig a papé: Molnár Miklós atya egy külön estén beszél a házasság szentségéről és liturgiájáról.

Mert a házassági eskü, a holtomiglan-holtodiglan nemcsak egy mantra, amit gyorsan elhadarunk egy szép háttér előtt. Ezeknek a szavaknak súlyuk van, ugyanakkor pillekönnyűnek is érezhetjük magunkat tőlük.

Az idei kurzus nemrég indult, három jegyespárral. Miután a felek bemutatták egymást, máris kaptak egy feladatot. Kérdéseket kellett megfogalmazniuk arról, mire szeretnének választ kapni a jegyesoktatáson. A kérdések mind arra vonatkoztak, hogyan lehet egy életen át úgy működtetni a házasságot, hogy a benne lévők boldogok legyenek. Mi a legnehezebb? Hogyan legyek erős és megértő társ? Miben lesz más a házasság a gyerekszületés után? – csak néhány abból a sok felvetésből, ami a házasulandókat foglalkoztatja.

A kérdések felkerültek a táblára, érdekes látni, mennyien írtak hasonlót. Ahogy mindenki olvasgatja, emészti a látottakat, elcsendesedik a terem. Aztán Szilvi belekezd egy személyes történetbe. „A házassági évfordulónk előtt megegyeztünk abban, hogy nem veszünk egymásnak ajándékot, inkább majd elutazunk valahova kettesben néhány hónap múlva. Az évfordulónk estéjén egy borítékot találtam a párnámon, benne Pali egy nekem írt versével. Azonnal benyúltam az éjjeliszekrény fiókjába, ott is lapult ugyanis egy vers, amit én szántam a férjemnek…”

Nem tudom, válasz volt-e ez a jegyespárok által feltett bármelyik kérdésre, de talán nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mind szeretnénk ilyen pillanatokat a házasságunkban. Egy jó jegyesoktatás segíthet abban, hogy ezek meg is valósulhassanak.

Teitelbaumok és Waldmannok, Fenyvesik és Szilágyik

Fenyvesi Judit 1923. június 8-án született Nagyszalontán. Olyan településen látta meg a napvilágot, amely hol Romániához, hol Magyarországhoz tartozott a 20. századi történelem folyamán – ez jelképesen már előre vetítette későbbi útkereséseit. Zsidó családból származott, ám a századfordulóra jellemző módon, az asszimiláció szándékával magyarosították nevüket: az édesapja ágán a Teitelbaumról Fenyvesire, az édesanyja oldalán Waldmannról Szilágyira.

Édesapja, Fenyvesi Ferenc a nagyváradi katolikus gimnáziumba járt, majd gyógyszerészetet tanult Budapesten, ahonnan azért költözött Nagyszalontára, mert mostohaapjától megörökölte a gyógyszertárat. Az üzlet központi helyszíne volt Nagyszalonta mindennapi életének; nemcsak a betegeket vonzotta, hanem a nagyszalontai értelmiség nagy része is itt gyűlt össze. Gyerekként Judit sokat segített a boltban édesapjának, tapasztalatot szerzett az emberek kiszolgálásában.

Édesanyja, Waldmann Erzsébet szintén Nagyváradon tanult, majd Budapesten, a Zeneakadémián végzett; franciául és németül is jól beszélt. Nagyszalontán francia- és zenetanárként dolgozott, de három gyermekét, Mariannt, Juditot és Mártát is tanította zongorázni, énekelni és a francia nyelvre is. Judit az önéletírásában (A Journey of Light in the Darkness /A Fény útja a Sötétségben) széles látókörű, művelt emberekként mutatja be szüleit. Családjához erősen, mély tisztelettel és szeretettel kötődött.

A Sion nővérek iskolájában

Judit diákként eleinte nem találta a helyét a közoktatásban, ezért hosszú ideig magántanuló volt, de a Notre Dame de Sion nővérek nagyváradi leánylíceumában otthonra lelt. A nővérek fontos szerepet töltöttek be életében; a kongregációt 1843-ban alapították a Ratisbonne testvérek, akik megkeresztelkedett zsidók voltak, és elsődleges céljuk a zsidók keresztény hitre térítése volt.

Judit ebben az időszakban kezdte el keresni hitbéli identitását, azonban önéletírásából tudjuk, hogy sem a zsidó hit, sem a cionista mozgalom nem érintette meg.

„Ebben az időben kerestem a saját utam. Meg akartam találni a saját identitásomat zsidó személyként. Soha nem volt lehetőségem megtapasztalni mélyebb szinten” – írta később önéletírásában. Először ebben az iskolában találkozott a katolikus tanítással, de családjában ekkor már többen megkeresztelkedtek, így a Sion nővérek mellett például unokatestvéreivel is meg tudta beszélni hitbéli kérdéseit. Judit tizenöt évesen, 1938. november 19-én keresztelkedett meg édesanyjával és testvéreivel együtt. Bár – visszaemlékezése szerint – 1940-ben Isten már hívta szorosabb követésére, a szerzetesi életre, ám a Sion nővérek közé mégsem tudott belépni. Egyrészt a szüleivel nem volt képes a kérdést megvitatni, másrészt a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után, Észak-Erdély Magyarországhoz történő visszacsatolásával a női rendet kiutasították Nagyváradról, arra hivatkozva, hogy főként francia és román származású nővérek tanítottak az iskolában.

A szociális testvérek Magyarországon, a szocializmus idején csak titkos összejöveteleket tarthattak. Ezt a célt szolgálta ez a kirándulás is az 1960-as években.

A líceum után, 1941-ben orvosi egyetemre jelentkezett – szülei álma volt, hogy orvos legyen, de a numerus clausus miatt nem fogadták el jelentkezését. Felvették viszont a Szociális Testvérek Társasága Szociális Szemináriumába, amelyet 1939-ben Kolozsváron indítottak. A szociális testvéreknek nevezett szerzetesnők irányításával Fenyvesi Judit szociális munkát végzett: a szórványban élő magyarok vallásgyakorlását mozdította elő, lelki fejlődésüket segítette, mert a szórványvidékre akkoriban nem jutott pap.

A közösség: oltalom

Az antiszemitizmus Nagyváradon és Nagyszalontán is olyan méreteket öltött, hogy Judit családja veszélybe került. Édesapja kétszer is megpróbálta eladni gyógyszertárát, ám a román hatóságok ezt nem engedélyezték, ezért a család nem tudott rokonaihoz, Ausztráliába emigrálni. Édesapját annyira megviselték ezek a megpróbáltatások, hogy Judit szerint ez volt a fő oka 1942-ben bekövetkezett halálának. A zsidóüldözés időszaka családjuk életében katasztrófák sorát okozta: nagymamáját, édesanyját és testvéreit deportálták, a koncentrációs táborból többé nem tértek haza.

Az ő életét a Szociális Testvérek Társasága mentette meg azzal, hogy közösségükbe fogadták. Ebben az időben még nem tett rendjükben fogadalmat, mégis magára ölthette a testvérek szürke ruháját.

Később, már meggyőződésből, kérte felvételét, és 1947-ben fogadalommal kötelezte el magát a Szociális Testvérek Társaságában.

Fénysugár a sötétségben

A második világháború vége sem hozott megnyugvást Judit testvér számára. A kommunizmus ateista nyomása miatt Romániában 1948-tól országszerte elindult a katolikus ellenállási mozgalom, amelyben ő is aktív részt vállalt. Bukarestben segített a Vatikán és az egyházmegyék közötti kapcsolattartásban, amit az állam tiltott, tehát illegális tevékenységnek számított. Ezért 1951. április 22-én éjjel letartóztatták két rendtársával együtt, és tíz év szabadságvesztésre ítélték. Börtönéveit Zsilava, Ghencea és Csíkszereda fogházaiban töltötte, vallatások, kényszermunka, testi és lelki fenyítések közepette. Részben önéletírásából tudjuk, hogy hite és lelki ereje ezekben az években is erősödött.

Szabadulása után előbb Bukarestben, majd Kolozsváron próbált letelepedni, de – a Katolikus Lexikon szerint – letelepedési engedélyét a hatóságok ahhoz a feltételhez kötöttek, hogy vállalja a besúgó szerepét a Szociális Testvérek Társasága tagjai között. Ezt visszautasította, így ezek a városok nem fogadták be. Végül Szamosújváron kapott egy silány munkát, jótevőktől pedig szállást. Két évig tengette így az életét, kilátástalanul. 1963 őszén sikerült felkerülnie egy kivándorló zsidó csoport listájára, akik Bécsen keresztül utazhattak Izraelbe. Bécsben Juditnak sikerült elérnie, hogy Izrael helyett az Egyesült Államokba emigrálhasson. „Valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy új életet tudok kezdeni” – írta önéletírásában. Így jutott a New York állambeli Buffalóba, ahol a Szociális Testvérek Társaságának tagjai örömmel várták.

Slachta Margit, a rendalapító (középen) emigrációban az 1950-es évek elején, valószínűleg Ausztriában. 

Traumák és sikerek

Negyvenévesen, az Egyesült Államokban szinte teljesen újra kellett építenie az életét.

Felsőoktatási tanulmányokat végzett szociológia szakon. A börtönben szerzett tapasztalatait többször is publikálta, például a „Fénysugár a sötétségben: Nők a vasfüggöny mögötti börtönökben” című dolgozatában (1966). A dolgozatban tipologizálta a kihallgatás módszereit (járatás, skatulya, kínzás-verés, sötétcella), de a cellatársak viselkedéséről és a velük való összetartásról, a kölcsönös segítségnyújtásról is szólt. Élete során számtalan traumát átélt, több betegsége mellett a rákot is túlélte.

Fenyvesi Judit amerikai életét a testvérközösségben végzett munka határozta meg, de 1970-től a Daemen College (akkor Rosary Hill College) falai között tanárként is működött. 17 évig tartó tanári pályafutására úgy emlékezett vissza, mint amelynek minden napja ajándék volt az Úrtól. 1985-ben általános elöljárónak választották meg a Szociális Testvérek Társaságában, így meg kellett fontolnia, hogy sokrétű hivatásából mit bír el a gyakorlatban. Végül 1987-ben elköszönt a tanári pályától, így 1991-ig teljes figyelmével és energiájával végezhette elöljárói feladatait, amellyel a testvérek kitüntették.

Körbeérő élet

Angol nyelven írt önéletírását az alábbi visszatekintéssel zárta: „79 évesen úgy érzem, hogy körbe ért az életem, visszatérve a kezdetekhez: a családomhoz és az élethosszig tartó zsidó-keresztény küzdelemhez.” („I find myself, at age seventy-nine, coming full circle to my beginings: my family and the life-long exploration of the Jewish-Christian struggle.”) 82 évesen halt meg Buffalóban.

Fenyvesi Mária Judit 1998 körül

Élete külső körülményeit ismerve nem csodálkozhatunk, hogy állandó útkeresés volt a sorsa. Identitáskeresését ösztönözte, hogy zsidó családba született, emiatt családját elveszítette, hitét viszont a kereszténységben találta meg, s e mély vallásosságához tíz év börtönbüntetés és megannyi megpróbáltatás társult. Élete mégsem írható le szenvedéstörténetként, hisz a közösségben megtapasztalt oltalom és szeretet állandó erőt, Istenbe vetett hite pedig reményt adott számára. A Szociális Testvérek Társasága történetének Slachta Margit vagy Salkaházi Sára mellett Fenyvesi Judit is egyik kimagasló alakja, akinek Románia, Magyarország és az Egyesült Államok 20. századi történelme egyaránt alakította életét és személyiségét.

Az Önéletírás (A Journey of Light in te Darkness) részleteit a szerző fordította magyarra.

1-2-3. idézet: A Journey of Light in te Darkness, 8., 53., 137.

Nos, a biomókus(nő) értelmes ember. Nem gondolja, hogy az ő kis szemétszedése miatt lesz tiszta Budapest, az ő kis szelektív gyűjtése miatt tűnnek el a mikrorészecskék a világ óceánjaiból, az ő energiatakarékossága miatt nem fogynak el a fosszilis energiahordozók. Amit tesz, az csak csepp a tengerben, esetleg példamutatása inspirálhat másokat. Az Arcok Könyvében talán megosztják néhányan, esetleg még követőkre is lel. De hát ezt sem nevezném hólabda-effektusnak, hiszen számtalan a más rossz példa – a 999.700 medúzából általában alig dobnak vissza mások.

De akkor miért csinálja?

A biomókus – látens módon vagy explicite – valamiféle túlvilági jutalmat remél egyéni hősies erőfeszítéseiért.

Vallási meggyőződésének függvényében úgy véli, a lelkiismeret-vizsgálatok és egyéb beugrók mellett van valamiféle környezettudatossági felmérés is a mennyország kapujában; a nirvánában még nyugodtabb sarokban olvadhatnak semmivé az ex-biomókusok; esetleg alacsonyabb létformában öltenek testet a fenntarthatatlan fejlődésért felelős HÖM-ök (homo ökomókusok). A hitnek ez a szelete tehát nem vallásspecifikus! Sőt: talán még hívőnek sem kell lenni hozzá (bár nem árt).

Ellenkezőleg: az 1960-70-es évek környezeti mozgalmai egyfajta lázadást jelentettek minden hagyományos érték ellen, beleértve a globálkapitalizmust, de a nyugati világvallásokat is. A buddhizmus felé fordult Steve Jobs Apple-guru, Tiger Woods golfbajnok, az 1960-es évek egyik legjelentősebb alternatív gondolkodója, E. F. Schumacher pedig a gondok megoldásaként buddhista közgazdaságtanról álmodott. Emlékezhetünk John Lennon kiszólására: „Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus!” A zöld témákban is vizionárius beatle a kereszténység közeli eltűnését vélte látni, bár az igazság kedvéért tegyük hozzá: elhamarkodott kijelentéseiért bocsánatot kért, s azt a Vatikán elfogadta.

Nem véletlen tehát – bár véleményem szerint megalapozatlan –, hogy például a Római Katolikus Egyház eleinte némi visszafogott kétkedéssel tekintett az olyan mozgalmakra, mint az EarthFirst! környezetvédő mozgalom vagy James Lovelock „Gaia”c. könyve. A felszínes kritika talán helyes volt: ne imádjuk a teremtettet, még ha anyabolygónk is, a Teremtő helyett. De a keresztény tanítás lényegével semmi ellentétes nem volt ezekben a korai, néha naiv vagy túlkapásokra hajlamos mozgalmakban. Az Egyház talán kissé lassan, de bölcsen fel is karolta a környezet megóvását, elkeresztelte teremtésvédelemnek, s ma a legmagasabb szinten kezeli (ld. Ferenc pápa első önálló enciklikája, a Laudatosi' – azaz ’Áldott légy’ című).

De nem kell katolikusnak lenni, hogy belássuk: isteni küldetés a biomókusság!

A református egyházak puritanizmusával, az önmérséklet erényével is nagyon összevág a környezettudatosság. A folyamat kicsit hasonló a Max Weber által leírt protestáns etikával: a kapitalizmus szellemének uralomra jutása lényegi részben a zömében protestáns nagyvállalkozóknak volt köszönhető. (Weber szerint ez a protestáns nagyvállalkozó az igazi „kapitalista” archeo-prototípusa, aki pozitív hős: szöges ellentéte a régi marxista grafikák által ábrázolt kövér, szivaros pénzeszsáknak.)

Kép: Wikipedia

Nos, Henry Ford és társai úgy vélték: Isten kedvére szorgoskodnak, s nem annyira a földi luxus, hatalom és profit motiválta őket, mint a mennyei nyereség.

Ezért is voltak hihetetlenül sikeresek saját életükben, s hozták létre azokat a multikat, amelyeknek logói ma is a legfényesebben ragyognak (habár szellemiségük jócskán megváltozott, s félő, hogy a jelenlegi paradigmát tovább mélyítve kincseiket moly, rozsda és rablók fogják felemészteni).

De térjünk vissza a biomókus vallási motivációira! Nem akarunk itt teljeskörű katalógust készíteni a vallások természeti környezethez és jövő generációkhoz való hozzáállásáról, de azért azt sommásan megállapíthatjuk, hogy mindegyiknek központi eleme az önmérséklet, a teremtett (anyagi és szellemi) javakkal, pénzzel, hatalommal való felelős sáfárkodás, mások érdekében. A vallások rendkívül különbözőek, de közöttük és a materialisták közötti fő választóvonal talán az, hogy a vallásos ember egy hosszú, végtelen egyenes kis szakaszának tekinti földi létét. Valamint többnyire meg van győződve róla, hogy ezen kis földi szakasz, itteni viselkedése, erkölcsi sikerei és kudarcai lényegi befolyást gyakorolnak a következő, végtelen szakaszra. A homo oeconomicus gondolkodásmóddal – habár emelkedettebb dimenzióból – tehát teljesen egybevág, ha befektetünk az önmegtartóztatásba és a Jó keresésébe itt, e sártekén, hogy nagyobb eséllyel megtaláljuk azt a mennyországban. Nem is beszélve, a homo bionomicus gondolkodásmódról…

S talán itt találjuk meg azt a kulcsot, amely a kvázi-materialista biomókust is a vallásosok térfelére sorolja: ő tetteinek következő generációkra, az emberiség jövőjére gyakorolt hatásában hisz.

Így maga is környezet- és jövőtudatosan, „ökoerkölcsösen” él. Valamint egészségesen és tudatosan, hogy kis hatását minél jobban tudja gyakorolni. Nem bóklászik, lustálkodik, beosztja energiáit, hogy óránként vissza tudja dobálni a száz medúzát.

Sokak szerint vannak környezetet leigázó és felemelő vallások

Közhelyszerűen a „zsidó-keresztény hagyományt” szokták felemlegetni negatív, a lélekvándorlást valló hinduizmust pedig pozitív példaként. Az utóbbi nyilvánvaló: ha édesanyám élhet a szobába repülő cserebogárban, nem fogom agyonütni. Tegyük hozzá: bár a hithű hindu nem lép bogárra, a bogarak igazi holokausztját jelentő növényvédőszereket ugyanúgy használják Indiában, mint máshol.

A kereszténység leszólására általában a Teremtés könyvének egy-két mondatát idézik: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” A felszólítást Isten megismétli Noénak és fiainak is, amikor az Ararát hegyén kijönnek a bárkából. Kritikusai szerint tehát a zsidó-keresztény vallások a Föld leigázását és a (túl)népesedést tűzik ki az emberiség számára egyfajta vállalati misszióként. Az ilyen tulajdonosi elvárások ellen minden önérzetes biomókus fellázad, kilép a multitól: diszkvalifikálja Istent. Jómagam nem osztom ezt a nézetet, mivel féltudásból fakad.

Nézzük meg a kontextust! Akkoriban bolygónk körülbelül akkora volt, mint ma, a természet végtelen(nek tűnt), az emberek száma elenyészőnek. Ádám és Éva kettő, Noé bárkában túlélő családja körülbelül tíz főt képeztek az emberiség e pillanatban becsült 7,68 milliárdos lélekszámához képest. Így már érthetőbb a misszió. Isten azért bátorítja az embert, mert bölcs uralmát jobbnak alkotta, mint a természet kaotikus burjánzását, a bűnbeesés után a fajok kíméletlen, véres harcát. Persze a bűnbeesés után ez a „bölcs uralom” is hibákkal terhelt, ám mégsem egészében elvetendő! Amit Isten alkotott, azt a bűn és az ördög elronthatja, akadályozhatja, rosszul használhatja, de nem ronthatja le! Ajánlom emellett az eredeti forrást, érdemes tovább olvasni a Teremtő utasítását: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok.” Kiemelt szerepet kaptunk tehát, de csak mint elsők az egyenlők között, nem mint mindenhatók a semmirekellők között. A másodikak (mező vadjai, ég madarai) is kaptak kiemelkedő jogokat a harmadikak (növények) felett.

Ha az ember jó kertészként, s nem kapzsi favágó nagyvállalatként fogja fel küldetését, jó úton jár!

Ha azonban picit közelebbről vizsgáljuk meg az apróbetűs híradást, elgondolkodtató üzenet olvasható ki belőle Európa jövőjét illetően. Nem véletlen, hogy a németországi baloldali-liberális politikai csoportok örömünnepet ülnek, mert a nemzetközi nőnap munkaszüneti rangra emelésével szerintük nagyot léptek előre a nemek közti egyenlőség – céljait tekintve ma már homályos– útján.

De miért is üzenetértékű ez az intézkedés?

A munkaszüneti napok képet rajzolnak egy társadalom értékpreferenciájáról: kiválasztásukat az határozza meg, hogy mit tart az adott közösségösszetartozását kifejező értéknek. Így lettek Európa-szerte a nemzeti emléknapok és a keresztény egyházi év jelentős eseményei olyan ünnepekké, amelyek figyelmünket családjaink és hitbéli-nemzeti közösségeink irányába fordítják.

Európa alapértékei jelennek meg a munkanapok-pihenőnapok rendjében.

Az értékrend két fő pillére: a kereszténység mint hitbéli-lelki alap és a nemzetállamok mint egyedi nyelvi, kulturális és történeti fejlődésívek eredményei. Ezek az „oszlopok” adják az Európai Unió egységét, ugyanakkor sajátos diverzitását.

Az utóbbi években azonban jelentős változáson megy keresztül Európa: az erőteljes értékvesztés és az egyre kevertebb népesség miatt is komoly törekvések próbálják felpuhítani az identitást. Így lehetséges, hogy hitünk kiüresedését jelképezve Jézus születésének ünnepe egyre inkább valamiféle grincsfás, téli manós szeretetbulivá silányul, és az is, hogy az egyes országok nemzeti ünnepeikkel is egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a multikulturális, globális eszmék térnyerésével.

Különösképp így van ez a németek között, akik úgy tűnik, nem tudják feldolgozni nemzeti tragédiájukat, a nácizmust, és nem hiszik el: e borzasztó történelmi kataklizma sem adhat okot arra, hogy nemzeti hovatartozásukat, egyediségüket megtagadják. Ez az állapot vezetett oda, hogy az európai szellem egykor meghatározó kultúrnemzete, a németség mára szilánkos identitásúvá, önfeladóvá lett, és ez – tekintettel lélekszámbeli és gazdasági vezető szerepükre a kontinensen – kihat egész Európa jövőjének alakulására.

Kép

Március 8-át ünneplő plakát

A szakadozott nemzeti és európai önazonosságot olyan globális társadalmi törekvésekkel kísérlik meg befoltozni, mint az eredetileg helyénvaló és fontos „nemek közti egyenlőség”mára egyre bizarrabb vadhajtásai, amelyek lassacskán feloldják a „der” és a „die” kettősségének érvényességét, átengedve a gondolkodási sémát valamiféle semleges egyneműségnek, a „das” ideájának.

A nők elszenvedik vagy okozzák ma a diszkriminációt?

A nemzetközi nőnap munkaszüneti nappá nyilvánítása egyfelől a nők számára egyenlőséget követel, de ugyanezzel a lendülettel diszkriminálja is a nőket: hiszen miért épp nőnapon nem kell dolgozni? Akkor mi lesz majd a férfiak ünnepén? Lesz-e egyáltalán férfi ünnepnap?

A döntés egyfelől azt üzeni, hogy a nők valamiért többek, jobbak, mint a férfiak (de vajon miért lennének azok?!), másfelől azt üzeni, hogy veszélyeztetettebbek, áldozatok.

Ezzel szokatlan precedenst teremt, hiszen eddig hátrányos társadalmi csoportoknak dedikált munkaszüneti nap nem létezett.

Mi is az, amiben egy nő hátrányt szenved, amit nem dönthet el önállóan, szabadon 2019-ben, Németországban vagy máshol, Európában? Ha pedig vannak nőket érintő hátrányok, ez a „másságunkat” túlhangsúlyozó munkaszüneti nap miképp erősítené a női nem helyzetét? Vagy ez egy társadalmi üzenet a németországi muszlim lakosság felé, akiknek radikálisan mások az elképzeléseik a nőket illetően?

Kérdések sokasága, amit e rövid hír – és a mögötte meghúzódó zavarodottság – felvet. Vajon milyen jövő vár ránk ebben az ezer szállal összekapaszkodó Európában?

Hasonló cikkünk a témában: Az ünnep: örökség, folytonosság és varázslat

Tóth József Füles fotográfus reklámfotóival, plakátjaival iskolát teremtett az 1970-es évektől kezdődően. Az átgondolt koncepció, szellemes ötletek, a humor és a látványos megjelenítés különlegesen új hangvételt, áttörést jelentett. 1972 és 1990 között számtalan reklám és emblematikus plakát került ki Füles mester műhelyéből, melyek hétköznapjaink részévé váltak,.

A kiállításra három generáció fotómodelljeinek 1963 és 1990 között készült képeiből válogatott, amelyek mind analóg technikával készültek. A kiállítás sajtóbejárásán elmondta az MTI-nek, hogy annak idején a fotós mindent egyedül csinált: a kompozíció mellett a díszletet, a kellékeket is ő találta ki, szerezte be és állította össze. A képek egyszerű körülmények között készültek: a háza pincéjében volt egy kicsi stúdiója, ahol csak két darab lámpa és egy háttértartó fért el. Tudatosan alkotott, kompozíciót előre kitalálta és vázlatszerűen lerajzolta. Csák Csilla manöken fotójához például az előtérben látható növényt a feleségétől, a modellen látható kalapot pedig az egyik barátjától kapta kölcsön. 

„Akkoriban nagy lehetőség volt az egyéni kibontakozásra, a megrendelő szabad kezet adott nekem, szabadon fantáziálhattam, ezért is tudtam több mint 300 plakátot elkészíteni" - mondta, hozzátéve: a kiállítás képeiről leszedte a feliratokat, mert a tárlat nem a reklámról, a termékekről, hanem az egykori fotómodellekről szól.    

Tóth József Füles 1940-ben született Budapesten. Pályafutását fényképészgyakornokként kezdte a 1960-as években a Magyar Távirati Irodánál. Munkásságában a nagy áttörést a tehéntúró reklámja hozta 1974-ben. A közismert fotóján egy túróból megformált bocifej volt látható, aminek orrlyukai félbevágott paradicsomból, fülei félbevágott zöldpaprikából, szarvai pedig két kifliből készültek. 

Herjeczki Kornél, a házasság hete mozgalom országos koordinátora elmondta: a Magyarországon 12. alkalommal szervezett rendezvénysorozathoz bárki csatlakozhat újabb programmal a rendezvény honlapján. Kiemelte: az ember alapvető igénye, hogy szeressék, és hogy elköteleződjön valaki mellett. A gyorsan változó világban „haladnunk kell a korral, ugyanakkor az örök értékekhez ragaszkodnunk kell”. Éppen ezért idén először „Házasság start” címmel online tréninget is tartanak a házasság hetében a házasságra készülőknek és a már házasságban élőknek a hagyományos programok mellett.

Székely János szombathelyi katolikus megyés püspök arról beszélt: a házasságkötés szertartásán is elhangzó jézusi mondat – „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” –  sokkal inkább örömhír, mint tilalom. Jézus arra tanít, hogy létezik a teljes önátadás, lehet feltétel nélkül szeretni, és ezt a szeretetet megkapni valakitől – mondta a katolikus főpásztor.

Hozzátette ugyanakkor, hogy a párkapcsolatok nem maguktól maradnak meg. Csak ha két ember képes újra és újra lebontani a közöttük felépülő falakat, akkor marad szép a házasságuk, ehhez pedig sok újrakezdésre, megbocsátásra, humorra, bölcsességre és mindenekelőtt rengeteg egymásra szánt időre van szükség.

Kondor Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének püspöke azt mondta: a házasság Isten ajándéka, és mindig akkor fut zátonyra, amikor az ember egymaga akarja irányítani. Hozzátette: a házasság hetében arra biztatják a párokat, hogy merjék megújítani és „Isten elé vinni” házastársi kapcsolatukat, mert „ha megmentjük a házasságot, akkor megmentjük a családot és a nemzetet”.

Pethesné Dávid Beáta, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatója azt mondta: az elmúlt időszakban kitolódott a házasságkötések ideje, az emberek nem merik meghozni hosszú távra szóló döntéseiket. Csakhogy – figyelmeztetett –  nemcsak a döntéseknek, a döntések elodázásának is életre szóló következményei vannak.

A rendezvénysorozat idei „házaspár arca” Gorove László mentőorvos és felesége, Gorove Kriszta tanár. A programsorozat általuk választott idei mottója: „Randevú egy életen át”. A sajtótájékoztatón a házaspár elmondta: több év házasság után jutottak arra a felismerésre, hogy öt gyermekük nevelése mellett szükségük van hetente egy estére, havonta egy napra, amit kettesben töltenek. Meglátásuk szerint ezek a mai napig megtartott „randevúk” segítették őket abban, hogy megőrizzék kapcsolatukat. 

A házasság hete központi programjai református istentisztelettel kezdődnek vasárnap Noszvajon, ahol Pásztor Dániel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője hirdet igét. Február 14-én a Deák téri evangélikus templomban tartanak istentiszteletet Bálint napi áldással, ott Kondor Péter evangélikus püspök hirdet igét. A hetet lezáró szentmisét a Budapesti Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mutatja be.

A központi programok sorában konferencián, beszélgetőesten, táncfoglalkozáson járják körül mentálhigiénés szakemberek, művészek, sportolók a házasság, a párkapcsolat témáját.

A 21 országban jelen lévő mozgalom célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság, a család értékeire, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek vagy a párkapcsolati problémákkal szembesülőknek. A központi programok fővédnöke Herczegh Anita, Áder János köztársasági elnök felesége. A programok megtalálhatók a Házasság Hete honlapján.

János: Egy baráti közösség, egy nyár, egy kirándulás és egy pillanat. Így tudnám leírni azt, amikor először megláttam őt. Kriszti akkor még csak 16 éves volt, áradt belőle a kedvesség, a vidámság és a tisztaság. Amint felszállt a vonatra, megakadt rajta a szemem. Figyelmeztettek is többen: „Vigyázni kell az ilyen mosolygós lányokkal!” De Krisztiből természetes módon sugárzott ez a belső derű.

Kriszti: Mindketten Budapesten, hívő családban nőttünk fel, a szüleink ismerték is egymást, de a mi időnk csak később jött el. (mosolyog) A kiránduláson nem történt semmi, és utána sokáig nem is találkoztunk. Évekkel később egy gyülekezeti építkezésen láttuk meg egymást újra, ahol önkéntesként segédkeztünk.

János: Lenyűgözött, hogy micsoda szorgalom, energia és segítőkészség lakozik benne. Szívesen végzett bármilyen nehéz munkát. Belevaló és rendkívül bájos teremtés volt.

Öten voltak testvérek, és én mindig azt láttam magam körül, hogy a nagycsaládosok boldogok, mert ott mindig van kihez fordulni, van kivel játszani, beszélgetni.

Mindig nagycsaládra vágytam. Krisztiben pedig elkezdtem látni mindazt, ami jó nekem, amit valaha is kerestem.

János és Kriszti

Kriszti: János sokáig nem nyitott felém, inkább csak „megfigyelt”. (nevet) Majd elmondta a gyülekezetbe járó fiúbarátainak, hogy tetszem neki, és szívesen elkezdene nekem udvarolni. Azt hiszem, a legnagyobb lökést mégis az adta neki, amikor meglátott egy másik fiúval beszélgetni. (mosolyog)

János: Furcsa dolog ez, valaki, akivel még sosem beszélgettem, befészkelte magát a gondolataimba. Amikor megláttam őt mással, éreztem, hogy ideje cselekedni.

Kriszti: Én akkor már nagyon sokat imádkoztamazért az egyért, akit szerethetek, akit nekem szán. „Derült égből villámcsapásként ér téged, hogy most megszólítalak?” – ez volt János első kérdése hozzám. Azon a napon már haza is kísért. Repült vele az idő, egyből szót értettünk egymással. Majd válaszoltam: „Nem ért váratlanul, hogy megszólítottál. Az én szívem már fel volt készülve rád.” (nevet) Nagyon tetszett nekem a keze, sokszor rajta is felejtettem a tekintetem.

Erős, dolgos kezei vannak, már alig vártam, hogy átöleljen.

János: Az első randevúnk után két hónappal el is jegyeztük egymást.

Kriszti: Feloldódtunk egymás mellett, mindent egyenesen és nyíltan meg tudtunk beszélni. Az értékrendünk a kezdetektől egyezik, a személyiségünk viszont eltérő. János inkább befelé forduló, pesszimista természet, amit remekül kiegészít az én vidám személyiségem.

János: Fontos, hogy a leglényegesebb dolgokban hasonlítsunk. Az olyan apróságok kevésbé számítanak, hogy például én sokáig szeretek fent lenni, ő pedig hamar lefekszik. Mi hisszük, hogy odafentről kaptuk egymást, emiatt nem voltak bennünk kétségek, tudtuk, hogy jó útra lépünk rá, ha együtt maradunk. És sokat segített nekünk az is, hogy ismertük egymás családi hátterét.

Kép

Kriszti és János

Kriszti: Hatalmas lehetőség az életünkben a hit – egy biztos kapaszkodó. Rendíthetetlenül hisszük, hogy bármi is legyen, sosem egyedül, hanem mindig hárman, Istennel együtt lépkedünk. Ma már 31 éve járunk a közös úton.

János: A 31 év alatt sokat tanultunk és hibáztunk. Én mindig igyekeztem jó férj, jó családapa lenni, illetve a munkahelyemen is helyt állni, de minden nem megy egyszerre. Az ember törekszik, igyekszik megtenni minden tőle telhetőt, de akkor is hibázhat. Úgy éreztem, kimaradok a gyerekeim életéből, és ezen kétségbeesetten próbáltam változtatni, be akartam pótolni a lemaradásom.

Emlékszem rá, hogy mennyire fáradt voltam. Így történt meg az a baleset, ami megváltoztatta az életem.

Egyik hétvégén elmentünk a Normafához szánkózni. Tévedésből a sípályán csúsztunk le Petra lányommal. Mivel a pálya végén facsoport volt, oldalra irányítva a szánkót egy farönknek csapódtunk. Ha fának ütköztünk volna, nem biztos, hogy életben maradunk. Mindketten súlyos lábsérüléseket szenvedünk, ami miatt fél éves rehabilitáció várt ránk. Isten segített megbocsátani magamnak, és átformálta az egész életem. Kriszti sosem hibáztatott engem, hitével és optimizmusával ő már a hír hallatán a megoldást és a gyógyulást látta maga előtt. A baleset után összefogtunk és megújultunk.

Kriszti: A mélységeket, a nehézségeket nem szereti az ember. Ha visszanézünk az életünkre, mégis ezek azok az időszakok, amik előre vittek minket, megtanítottak látni, figyelni. Én 20 évig voltam otthon a gyerekekkel, és kiteljesedtem az anyaszerepben, mindig azt éreztem, hogy teljes az életem, hálás vagyok. Már egész fiatalon arra vágytam, hogy anya legyek, éreztem, hogy jó leszek benne. Mindig boldogan és felszabadultan vártam haza Jánost.

Amikor viszont a hatodik gyerekünk is felnőtt, megszűnt a főállású anyaságom. Ekkor újra kellett definiálnom önmagam, ki kellett találnom, hogy ki is vagyok én, mi lesz most velem, mihez is kezdjek ezután.

Nagyon megviselt ez az időszak. Amíg a gyerekek iskolások voltak, minden egyes napom be volt osztva. Ki volt téve nálunk egy órarend, hogy ki mikor hova megy, mit kell tennem, hova kell mennem – hat gyerek mellett ezt muszáj volt valahogy átlátni, és húsz év után ez az egész borult.

Heteken keresztül gondolkoztunk, próbáltuk kitalálni, mi is legyen. Sokat imádkoztam, hogy megtaláljam az utam. János asztalosként öregfával foglalkozott, majd egyik este behozott egy kis, fából készült kulcstartó szekrényt, és megkérdezte: „Mi lenne, ha festenél erre valamit?”. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Elő is vettem egy ecsetet és „barátkoztam” vele. Nem sokkal később betévedtem egy hobbiboltba, ahol megláttam egy fa tolltartót, amelynek a belsejébe virágmintát festettek. Megérintett a hangulata. Sikerült eljutnom egy bútorfestő hölgyhöz, aki megmutatta, milyen technikával készíti a különféle gyógynövénymintákat.

Kép

Kriszti és János

Egy tanfolyamra is elmentem hozzá,és ő megtanított „varázsolni” az ecsettel. „Kis ember a nagyvilágban” – így jellemzett engem, mert annyira rácsodálkoztam a dolgokra. János végig biztatott, de gyakran nagyon kritikus is volt, ami sokszor fájt. A virágok tanulmányozásának és a sok gyakorlásnak meglett az eredménye: ma már fatáblákra igéket írok és virágmotívumokat festek, mert én hiszem, hogy Isten igéje tudja megváltoztatni az életünket. Összedolgozunk Jánossal, így indult el a közös családi vállalkozásunk, ésígy találtam rá az útra, ahol végül ismét megleltem a boldogságom és önmagam.

János: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá” – ezt az igét Kriszti azon a szilveszteren kapta, amikor tele volt kérdéssel és kétségbeeséssel. De hogyan lehet bármit is maradandóvá tenni, ha ebben a világban minden múlandó? Szeretettel.