A szülői tréning egy férjemmel közös, páros coaching formájában valósult meg, a lakásunkban. Picit izgultam, milyen lesz az egyszer látott idegennel és a férjemmel hármasban eltölteni egy egész napot a nappalinkban, de leginkább az foglalkoztatott: vállalati tréningeken edződött férjem vajon ki fogja-e bírni az egynapos „kiképzést” család témában is? Nagyon jól bírta, köszönhetően elsősorban Tóth Viktor tréner közvetlen stílusának. No meg annak, hogy én is nagyon igyekeztem: mindig átadtam neki az első válaszadás lehetőségét, és nem igyekeztem lépten-nyomon bebizonyítani, hogy e témában bizony én jártasabb vagyok… Férjem pedig nagyon igyekezett félretenni munkaügyeit – csak egyszer kért szünetet emiatt –, sőt, még a mobiltelefonját is. Vagyis működött a dolog. És hogy mit tanultunk?

Tehetetlenség helyett cselekvőképességet

Elméleti alapozásként röviden szóba került a 2000-es évek óta létező pozitív pszichológia, amely azt kutatja: mitől jó a jó, és hogyan tudjuk magunkból kihozni, amit csak lehet.

Megismertük Martin Seligman „törvényeit”: ébrenlétünk minden percében értelmezzük mindazt, ami velünk történik; mindenkinek egyéni a stílusa abban, ahogy élete eseményeit értelmezi; helyzetértelmező gondolkodásunk szokássá alakul neveltetésünk és környezetünk hatására, szokásaink viszont tudatosíthatóak és az előnytelenek átalakíthatók.

Hallottunk a tanult tehetetlenségről, vagyis arról a mentális állapotról, amely során az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan, negatív helyzetekben azt tanulja meg, hogy nincsen semmilyen ráhatással az élete körülményeire („tök mindegy, mit csinálok”), és ezért azokat meg sem próbálja elhárítani, még akkor sem, ha azok elkerülhetők lennének – aminek köszönhetően passzívvá válik. Ezzel szemben az MQ® program azt erősíti bennünk: „nem tök mindegy, mit csinálok”; cselekvőképességet ad, egy olyan világképet, amely a bennünk lévő erősségekre alapoz. Információt szolgáltat a helyzetértelmező gondolkodásunkról, és eszköztárat nyújt annak tudatos menedzseléséhez.

A szülői (pedagógusi) fókuszváltás lényege: hibaazonosítás helyett koncentrálj a jól működésre, s mindezt tényekre alapozva, reális optimizmussal.

A gondolat az, ami számít

A tréning legfontosabb része: a látható tények és viselkedések közötti összefüggéseket a felszín alatti hiedelmek és az abból fakadó érzéseink határozzák meg. Amilyen egyszerűnek tűnik ez az összefüggés, annyira nem könnyű a mindennapokban elkülöníteni az egyes elemeket egymástól, de a jéghegyes kép, mint gumiszabály jól megjegyezhető, és ennek tudatában a szokássá vált értékelésünk és érzelmi mintáink átalakíthatók. A legfontosabb lépés: a tények („volt olyan, hogy nem értettem szót gyermekemmel”) és a hiedelmek („soha nem értek szót a gyermekemmel”) szétválasztása.

Dunay Katalin, Somkövi Bernadett, Tóth Viktor

A hiedelmeket (és a helyzetértékelést) illetően három tényezőt érdemes szem előtt tartani: időbeli elhúzódás (soha / mindig), generalizálás (az élet semmilyen / minden területén) és az okkeresés (miattam van / más a hibás). Például egy pesszimistán gondolkodó felnőtt vagy gyermek így beszél egy pozitív helyzetben: „csak most, soha máskor”; „csak ebben, semmi másban”; „sokan, de én nem”, míg az optimistán gondolkodó így: „mindig”, „mindenben”, „miattam”. (Martin Seligman: Az optimista gyermek című könyve részletesen leírja, hogyan ismerhető fel magunk és gyermekünk pesszimizmusa – tesztet is ad hozzá –, és hogyan alakítható át optimista gondolkodássá.)

LÉPJ, vagyis Lassíts, Értékelj, Pontosíts és Jutalmazz

A tréning utolsó része gondolkodásmódunk négy lépésben történő megváltoztatásáról szólt.

Az első lépés a lassítás, annak elhatározása: nem akarunk tehetetlenek lenni. Ehhez észre kell vennünk a tipikus mondatokat, reakciókat, majd kizökkenteni ebből magunkat (gyermekünket), például figyelemeltereléssel, hanghatással, egy tárgyra való koncentrálással vagy a téma/vita elhalasztásával.
A második az értékelés: a hiedelmek és a tények szétválasztása. Ennek számos konkrét eszközét megtanultuk, például feltenni ezt a négy kérdést: „Mi a bizonyíték?”, „Mi mást lehetne gondolni?”, „Mi a legrosszabb, ami történhet”, „Mire jó ez nekem?”. Amikor ezt gyakoroltuk, elhangzott egy mondat, ami azóta is kísért: „Legnagyobb korlátunk a saját agyunk.”
A harmadik a pontosítás: a sablonos kijelentéseket részletezni, fókuszálva a megváltoztathatóra. Például: „Nem vagyok szervezetlen, csak a papírjaimat nem szoktam rendben tartani olyankor, amikor nagyon sok a dolgom”.
A negyedik lépés a jutalmazás: megállni, észrevenni és örülni annak, ha egy helyzetben másképpen, sikeresen reagáltunk. Ide tartozik, hogy meg kell teremtenünk az energiafeltöltés lehetőségeit (természet, mozgás, zene által), valamint az a napi rítus, amikor minden este felsorolunk három olyan dolgot, ami aznap örömet, elégedettséget, hálaérzetet okozott nekünk.
A tréning utolsó fontos tétele volt a tényekre alapozott pozitív visszajelzés és az építő kritika: a másik fél által jól használt készségeket el kell ismernünk; a szánkra könnyen jövő „de…” helyett az „és ha még…” szófordulatot kell beépítenünk a beszélgetéseinkbe; érdemes a fejlesztendő elemet megneveznünk és a kívánt végállapotot kijelölnünk.

S hogy mindez miért fontos?

Barbara Fredrickson „bővíts és építs” elmélete szerint a pozitív érzelmek kiszélesítik az egyéni gondolat és cselekvés repertoárját, és e kitágult gondolkodás a pozitív érzelmekkel együtt olyan kreatív gondolatok és cselekvések, illetve társas kötődések megjelenését segítik elő, amelyek hozzájárulnak az egyén – fizikai, szellemi, szociális és pszichés – erőforrásainak építéséhez.

Vagyis: ha pozitívan érzünk és gondolkodunk, attól minden szempontból erősebben leszünk.

Kép: Pozitív pszichológia a tanteremben közösségi oldala

Barbara Fredrickson alapérzéseket nevezett meg, amelyek jelenléte ezt az állapotot támogatja: érdeklődés, vidámság, öröm, büszkeség, lelkesedés, hála, tisztelet, remény. Szülőként azon kell gondolkodnunk, milyen tevékenységekkel lehet ezeket az érzéseket létrehozni. Például a hálát személyes példamutatással, helyzetbe hozással, köszönetnyilvánítással, a visszajelzés szokássá alakításával, hálanaplóval vagy hálagyakorlatokkal.

Összességében nagyon jól sikerült a hármasban töltött nap. Megtanultuk: érdemes jobban bízni magunkban és gyermekünkben, kritikusan figyelni az automatikusan jövő negatív és általánosító kijelentéseinkre, és teret adni büszkeségeinknek, örömeinknek. Rájöttünk arra is, kis és kamaszodó gyermekeink nevelése lehet izgalmas kaland is, nemcsak rémálom, ahogy sokszor halljuk és néha megtapasztaljuk. Viszont rájöttünk arra is, hogy csak most jön a neheze: a gyakorlatban is alkalmazni a tanultakat, a fókuszváltást, az eszközöket, és legfőképp: a türelmet és az önuralmat. Ebben segítségünkre vannak a házi feladatok és elhatározásunk, hogy kéthetente egy estét erre szánunk: felülvizsgáljuk az elmúlt időszakot, megbeszéljük, miben léptünk előre, és mit kellene jobban csinálni.

Kapcsolódó cikk:

„Légy, aki lehetsz!” – pozitív pszichológia a tanteremben

Miért jó hálát adni? – Hálanapló és hálagyakorlatok

Mai eszemmel már tudom, hogy az első osztályba kerülve nem voltam iskolaérett. Augusztus végén töltöttem be a hatodik évem, nagyon kicsi és lassú voltam.

Kezdetben nem tűnt fel, mert jó gyermekként én egy üveg meggybefőtt nyugalmával üldögéltem a padban, a magyarázatok alatt karom szépen összefonva hátam mögött.

Hamar elfáradtam, de nem mertem szólni, rendületlenül rajzoltam a karikákat és fecskefarkakat. Rondákat. Erzsi néni, elsős tanító nénim biztatott, én meg próbálkoztam. Az olvasást viszont nagyon szerettem. Mesekönyveket csempésztem az iskolába. Meg szép tégladarabot, sötétvöröset. Gyönyörű csíkot lehetett vele a betonra húzni. Tarka fonalgombóckáim voltak, amelyek a könyvek alatt lapultak meg. A faleveleket is szerettem, ezek majdnem porrá váltak a könyvek között, de ragaszkodtam hozzájuk. Gyűjtögető szokásomat a mai napig megőriztem.

Harmadikban kerültem az említett Aranka nénihez. Magas, büszke járású, feketére festett hajú hölgy volt, üvegmetsző hanggal.

Pályája delelőjén álló molett operettprimadonnára emlékeztetett. Nagyon féltem tőle.

Lacika és én, Aranka néni leküzdendő akadályai, sohasem barátkoztunk meg a számtani műveletekkel. A fránya maradékok mindig kifogtak rajtunk, és mire befejeztünk három feladatot, a többiek már az oldal alján jártak. Aranka néni módszere a gyakorlás volt, a sok gyakorlás. A szinte tonnára mérhető számoszlopok majdnem összenyomtak. A napköziből hazaérve is bánatosan merengtem félig kész házi feladatom fölött.

Egyszer feladtam. Na, nem az iskolában, hanem otthon. A téli szünetre feladott száz darab írásbeli számtani művelet rettenetes volt. Kisgyerekes észjárással eldugtam a füzetem az ágyneműtartóba. Miért? Nem tudom. Amit nem látok, az nincs. Az első tanítási nap előtti estén találta meg anyukám a bűnjelet. Annyira sírtam, hogy megszánt, és megoldotta helyettem a feladatokat. Mind a százat. Hol volt még akkor zsebszámológép? Sehol. Órákig számolt, én meg szipogtam.

Aranka néninek persze gyanús lett a furcsa külalak, pedig anyukám igyekezett. Szerintem ekkor kezdte el felépíteni nevelési stratégiáját.

Lacika, a másik gyenge láncszem az osztályban már elevenebb gyermek volt. Felismerve a tényt, hogy matematikai és helyesírási képességeivel nem tűnhet ki, bohóckodással vonta magára a többiek figyelmét.

Lacika könyvei belesimultak volna egy salátavacsorába, füzeteinek minden oldala szamárfüles, ragacsos volt. Nem pazarolta az idejét megfeszített munkára.

Ravasz módon minden második feladatot lemásolt a padtársáról, a többinél meg a hasára ütött. Rájött arra, hogy soha nem lesz képes lépést tartani a többiekkel, és nem is fárasztotta magát. Ha Aranka néni kilátásba helyezte, hogy Lacikából csak utcaseprő lesz, tűrte. Vállat vont – ezt persze csak mi láttuk –, és kész.

Aranka néni egy szép napon bejelentette, hogy családlátogatásra indul. Lacikánál kezdi, utána rögtön jön hozzánk. Ma is rejtély számomra, minek vitt engem is magával a napköziből Lacikáékhoz. Talán aggódott, hogy érkezéséig átszervezem a családom életét?

Kovács Lacika nagy bölcsen dr. Szabó Pál ajtajához vezette Aranka nénit, és elmesélte azt a valószínűtlen történetet, hogy apukája több névtáblát is vásárolt, és most ezt volt kedve felszerelni. Eme hatalmas kamu ellenére Aranka néni becsengetett, majd a lakás eredeti lakóival tisztázta Kovácsék valódi lakcímét. Nem emlékszem a részletekre, de arra nagyon, hogy a hegyomlás méretű apuka kilátásba helyezte nevelési elveinek megváltoztatását, és ez Lacika számára nem tűnt ideálisnak.

Mire elértünk a mi lakásunkhoz, egyszerre aggódtam Lacikáért és magamért is, rettegésem hasfájássá alakult Aranka néni miatt.

Anyukám, aki méreteiben pont a felét tette ki osztályfőnökömnek, némán hallgatta a panaszáradatot. A kávé kihűlt, mert Aranka néni nem óhajtotta megszakítani repertoárját holmi iszogatással. Nem figyel a gyerek, alszik az órán, rondán ír, mesekönyvet olvas a pad alatt, nincs bepakolva a táskája, és VALAKI rendszeresen beleír a házi feladataiba! Mindezt kottába szedve, háromvonalas C-vel adta elő. Anyukám bűnbánóan nyúlt a táskámba, ahol a tégladarab, zsinegek, kitört hegyű ceruzák és egyebek mellett megtalálta aktuális tankönyveimet is.

Aranka néni a leleplezés harcos lendületével emelte fel a tégladarabot, majd utálattal ledobta az asztalra, és távozott.

Műbőr fotelunk még hosszú percekig őrizte kipárnázott hátsójának lenyomatát, majd mire a bútordarab visszanyerte alakját, mi is meg tudtunk szólalni.

– Mától nem viszed a téglát, jó? – szólalt meg végre anyukám.

– Jó – válaszoltam én.

A rossz példa is példa. Kifejlesztheti az emberben az együttérzést azon gyermekek iránt, akik lassúak, gyűjtik a színes tégladarabokat és birkóznak a nyelvtannal meg a matematikával.

Valójában köszönettel tartozom Aranka néninek.

A történet

Legújabb filmünk, az „Éjszakai játék” hősei hétköznapi emberek, akik szeretnek vetélkedni, versengeni, de legfőképpen időt együtt tölteni, így aztán minden héten egyszer összeülnek, és társasjátékot játszanak. Ebből a mulatságból igyekeznek kihagyni a furcsa, zárkózott, néha már-már bizarrul viselkedő rendőr szomszédjukat, Maxet. Egy este azonban beállít Max szupermenő, alfahím, mindenben-legyőzlek-téged-öcskös bátyja, Brooks, aki miatt a férfinek gyerekkora óta komplexusai vannak. Bátyja érkezése és jelenléte oly mértékig stresszeli, hogy még a gyerekvállalási terveiket is sikertelenül befolyásolja Annie-vel.

Brooks igyekszik megszervezni a legfantasztikusabb társasjáték-estet, amely inkább nevezhető drámajátéknak, hiszen barátainak egy szimulált emberrablási ügyet kellene megoldaniuk. Ám az egész balul üt ki, mert tudtukon kívül nagyon is valóságos, véresen komoly szituációba bonyolódnak, és ezzel tulajdonképpen el is szabadul a pokol. Az életveszély csak addig móka, kacagás és adrenalin, ameddig nincsenek tudatában a valós problémáiknak.

Problémamegoldás közben az egyik pár egy régi titkon civakodik folyton-folyvást, amely még egy tinikori szerelemből kinőtt házasságot is képes alaposan felforgatni. Míg Ryan a butácska nők mellett sármosan fest és csábító, addig egy okos, intelligens nő oldalán megfordul a szerencséje, és önmaga előtt is megkérdőjeleződik a saját magabiztosságába vetett hite. Miközben a csoport tagjai egyik nehézséget oldják meg a másik után, a legképtelenebb emberekkel és helyzetekkel találkoznak. Mindannyian ráébrednek, hogy nem csupán a megszokás vagy a rutin tartja őket össze, és nem is feltétlenül a játékszenvedély – ami leginkább csak Maxra és Annie-re jellemző –, hanem az egymás iránt érzett bajtársiasság és baráti szeretet.

Probléma vagy kihívás?

Sok esetben megfigyelhetjük, hogy ha nem görcsölünk rá a feladatra, és felszabadultan viselkedünk, akkor bátrabban, ügyesebben, hatékonyabban tudunk problémákat megoldani, rugalmasabb a gondolkodásunk, és nem aggódunk folyton azon, hogy vajon mit gondolnak mások. Amikor az adrenalint a kihívás szolgálatába állítjuk, a testünk reakcióit pedig úgy értelmezzünk, hogy azok támogatnak az előttünk álló nehézség leküzdésében, sokkal könnyebben megoldjuk a problémát, és még a lelki egészségünknek is jót teszünk vele. Amíg a szereplőink azt hitték, hogy egy játék versenyzői, sokkal bátrabban álltak neki a probléma felgöngyölítésének, mint amikor valódi veszélyekkel kellett szembenézniük.

Részlet a Társasjáték című filmből

Persze az életben nem minden játék: ha nem vagyunk elég körültekintőek, félvállról vesszük a kockázatot, akkor felesleges rizikónak tesszük ki magunkat. Olykor viszont érdemes kicsit elengedni magunkat, és nem görcsölni folyamatosan azon, hogy hogyan is fogjuk kipipálni a soron következő feladatokat. Max példáján keresztül beláthatjuk, hogy minden csak perspektíva kérdése, mert amíg ő totális csődtömegnek és lúzernek érzi magát a bátyja dicsfényének árnyékában, és teljesen leblokkol a közelében, addig felesége, barátai és még a testvére szemszögéből is egy egészen másfajta kép rajzolódik ki róla.

Testvérügyek

Jól tudjuk, hogy a testvérek nagymértékben különbözhetnek egymástól. „Pedig ugyanúgy neveljük őket” – hangoztatják gyakran a szülők, elfeledkezve arról, hogy bár a gyermekeik ugyanabban a közegben élnek, mégsem teljesen egyforma hatások érik őket, ráadásul a temperamentumukból és a születési sorrendben elfoglalt pozíciójukból adódóan is eltérően értelmezik ezeket az élményeket. Különböző elképzelések alakulnak ki bennük saját magukról, illetve a világról. Általános pszichológiai tapasztalat, hogy a gyermekek elsősorban a testvéreikkel hasonlítják magukat össze.

A testvérek, amióta világ a világ, rivalizálnak egymással, ezért néhány kivételes esetet leszámítva, igyekeznek különböző szerepeket betölteni, hogy egyedinek, különlegesnek és fontosnak érezhessék magukat, különösen abban az esetben, ha kicsi korkülönbséggel született azonos nemű gyermekekről van szó. Jane Nelsen szerint, amikor a testvérünkkel összehasonlítva úgy látjuk, hogy a másik jobban teljesít egy bizonyos területen, négyféle lehetőségünk van. Felvesszük a kesztyűt, és megpróbáljuk legyőzni őt a saját pályáján, esetleg keresünk magunknak egy másik pályát, amelyen mi lehetünk a jobbak. Választhatjuk még a lázadás vagy a bosszúállás útját is, de fel is adhatjuk a vetélkedést, azt gondolva, hogy úgyis képtelenek lennénk a győzelem megszerzésére.

A születési sorrendben elfoglalt helyünk, noha közel sem az egyetlen meghatározója a személyiségünknek, hatással van arra, hogy miként értelmezzük a minket ért eseményeket, így számos hasonlóság fedezhető fel a születési sorrendben azonos pozíciót betöltő emberek között. Az elsőszülöttek például gyakran gondolják úgy, hogy a legjobbnak, legügyesebbnek, legkiválóbbnak kell lenniük. Néhányuk ezért a megbízhatóság, felelősségvállalás, konformizmus, szervezettség és maximalizmus útját választja, mások inkább vezető hajlamúak, rivalizálóak, esetleg parancsolgatóak lesznek – néhányan pedig Max bátyjához hasonlóan kerülő úton próbálják a tökéletességüket bizonyítani.

Családpolitikai stratégiákról szóló pódiumbeszélgetés zajlott nemrég az Egyszülős Központban, amelyet a Fényes Elek Társadalomstatisztikai Egyesület (FETE), az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány és a Szociálpolitikai Szemle Szerkesztősége szervezett. Nagy Annát a pódiumbeszélgetés után kérdeztük arról, hogy hogyan érinti a családvédelmi akcióterv az egyszülős családokat.

– A családpolitikai intézkedések elsődleges célja, hogy megszülessenek a vágyott, de még meg nem született gyermekek. Aki már átélte egy gyermek megszületésének csodáját, csak örülni tud minden olyan lehetőségnek, ami azért van, hogy még több gyerek szülessen – ha nem neki, akkor valaki másnak.

Tőlem elég távol áll az a megközelítés, hogy ha valakinek jobb lesz a helyzete, az enyém pedig nem változik, akkor eleve azt mondjam rá, hogy rossz.

Nagyon szorítok például, hogy a mostani tizenegyedikes gyerekekre is vonatkozzon a kéthetes külföldi nyelvtanulás lehetősége, mivel az én fiam is tizenegyedikes. De ha mi ki is esünk, attól még fantasztikus dolog ez.

Az egyszülősök nem egy homogén csoport, sokféle családról van szó, ahol vannak kis gyermekesek és nagycsaládok is – csak ez utóbbiak már önmagában sokezer családot jelentenek. Ahogy a korábbi családpolitikai intézkedésekben, a családvédelmi akcióterv hét pontjában is vannak olyanok, amelyek az egyszülősök bizonyos csoportjának nagyon jól jönnek. Ilyen például a bölcsődei ellátás bővítése: ez a legtöbb kisgyerekes, egyedül nevelő szülőnek különösen fontos, hiszen ahol hiányzik az egyik szülő, ott bölcsőde nélkül sokszor megoldhatatlan feladat a kicsi elhelyezése. A húszezerrel több bölcsődei férőhely tehát nagyon jó lenne nekünk. És ilyen a nagyszülői gyed is: egy egyszülős családban különösen jó lehetőség, ha a hiányzó szülő helyett a nagyszülő maradhat otthon.

Nagy Anna – Kép forrása: Nagy Anna

Néhány nappal ezelőtt Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár az akciótervvel kapcsolatban tartott egy olyan tájékoztatót, ami az elváltakról és özvegyekről is szólt – vagyis konkrétan érintette az egyszülősöket.

Nagyon fontos, hogy az egyszülősök szempontjai már felmerülnek a családpolitika alakításában! Ez nem mindig volt így, sőt, sokáig láthatatlanok voltak a politika és a magyar társadalom számára – annak ellenére, hogy annak közel 10 százalékát képviselik.

– De ha az újraházasodókat is támogatnák, akkor még több kívánt gyermek születhetne meg, igaz?
– Ha valaki özveggyé vált, akkor a támogatása szempontjából első házasnak minősül. Ha pedig valaki elvált és van már gyereke, de újraházasodva a párja megfelel a kritériumoknak, ők is részesülhetnek e támogatásban. Az egyszülős állapot nem tart mindenkinél örökké, a mozaikcsaládok 40 százalékában pedig születik közös gyerek, ez több tízezer gyermeket jelent. Az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány és az Egyszülős Központ a már megszületett gyermekeket szeretné támogatni és segíteni a szülőket abban, hogy megerősödve tudják folytatni az életüket. Ha ugyanis egy gyermek úgy nő fel, hogy azt látja: a szülője nem képes feldolgozni az őt ért a traumát – mert nem kapja meg az ehhez szükséges lelki és anyagi támogatást, közösséget –, akkor a gyermekben az az élmény marad meg, hogy gyermeket nevelni szenvedés, kínlódás. A gyereknek olyan minta kell, amiből látja: szülőnek lenni az összes macera, nehézség ellenére a legcsodálatosabb dolog – mindenféle családban: hagyományosban, mozaikban, kis- vagy nagycsaládban, egyszülősben.

Az egyedülálló szülők támogatása egyébként azért is fontos, mert a megoldatlan szülői konfliktusok miatt – amikor például éveken keresztül pereskednek egymással – a szülők nem tudnak továbblépni, új kapcsolatot, új életet kezdeni. Ugyanakkor a második házasságot még jobban meg kell gondolni, mint az elsőt, mert abba már gyerekeket is belevisznek, hisz a mozaikcsalád már az elejétől nem csak két emberről szól. A házasság intézményének támogatása a megelőzés miatt is fontos, ugyanis egy házasság nehezebben bomlik fel, mint egy élettársi kapcsolat, vagyis ritkábban válnak egyszülősökké a házastársak, mint az élettársak. Ez tehát nemcsak értékrendi, de gyakorlati szempontból is fontos.

– A mai pódiumbeszélgetésen elhangzott Beneda Attila család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkártól: „A mozaikcsalád a kormány egyik legnagyobb kihívása, mert ugyan sokan vannak, de nehéz olyan intézkedéseket hozni velük kapcsolatban, ami pozitívan hat a társadalom egészére”. Vagyis: nehéz úgy támogatni őket, hogy másoknak ne csináljunk kedvet a váláshoz?
– Mi is megkaptuk már jó párszor, hogy reklámot csinálunk a válásnak és az egyszülős családoknak. Ez nagy tévedés: nem az a missziónk, hogy bátorítsuk az embereket arra, hogy egyszülős családban éljenek; hiszen aki abban él, pontosan tudja, milyen nehéz. De ha már van több mint félmillió gyermek, aki ilyen családformában él Magyarországon, akkor oda kell állni mögéjük, és meg kell próbálni hasonló esélyeket adni nekik, mint azoknak, akiknek otthon van az apukájuk és anyukájuk. Ha erre koncentrálunk, találunk olyan eszközöket, amelyek sokat segítenek. Például ott a tartásdíj kérdése. Minden egyszülős gyereknek járna, akinek él mindkét szülője, ehhez képest a gyermekek nagy részéhez nem jut el. Ha például ebben sikerülne sokkal keményebben, határozottabban fellépni, nagyon sok egyszülős család élete látványosan könnyebb lenne.

– Milyen személyes motiváció vezette a fogyatékkal élő sportolókkal végzett munkához?
– A Testnevelési Főiskolán vívószakedzői képesítést szereztem, de akkor még csak nem is hallottam olyasmiről, hogy kerekesszékes vívás. Amikor 1991-ben Szekeres Palit baleset érte, szembesültünk a nagy kérdéssel, hogy hogyan tovább. Batizi Sándor mesteredző segítségével – aki akkor a német válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott – Pali elindult a parasport irányába, hét hónappal a balesete után Eb-t is nyert.

Ekkor Sanyi bácsi felhívott engem, aki azt sem tudtam, mi fán terem a parasport, és lépésről lépre elkezdtük megvalósítani. Az épek edzése mellett Palival is dolgoztam, a kerekesszékes vívás így belső indíttatássá vált bennem. Megtanultam a kerekesszékes vívás szakmai részét, ami egyébként nem volt nagy különlegesség: a szellemiség, a taktika és a technika ugyanaz, csak a rögzített pást és a lábmunka hiánya jelent eltérést. Megszerveztük a Magyar Paralimpiai Bizottságot. A szakmai életemben a kétfajta edzés azóta is teljesen egyenrangú, csak együtt működik.

– Van-e különbség abban, hogy milyen edzői kvalitásokat, hozzáállást követel meg a két terület?
– Az hiszem, ebben nincs különbség. Az emocionális részét tekintve van: én valahogy még jobban is érzem magam a kerekesszékes vívás világában. Ez inkább hasonlít egy baráti társaságra, és más a tét is.

Egy olimpián vagy világbajnokságon borzasztó nyomás nehezedik a sportolókra, hatalmas az elvárás, mindenképpen nyerni kell – míg ha két sérült versenyez egy paralimpiai döntőbe jutásért, ahogy legutóbb Krajnyák Zsuzsa is tette kínai ellenfelével, a később készült közös fotón az látszik, hogy őszinte örömmel ölelik egymást, és mindkettőnek könnyes a szeme, a győztesnek is.

A parasport nem élethalálharc, de az értéke ugyanaz, a barátság pedig nemcsak a csapattársak, de a nemzetek viszonyát is jellemzi. Nekünk a legnagyobb ellenfeleink a kínaiak, és egyszerűen nem lehet beléjük kötni: nagyszerű iskolájuk van, kedvesek, jó fejek – ha ki is kapunk tőlük, az sem esik olyan rosszul. Emberibb közeg a kerekesszékes, és tagadhatatlanul érzelmesebb is.

– Eltanulható-e a parasportolóktól ez a fajta küzdőszellem, amely elfogadással társul? Érdemes volna-e – legalább egy ideig – az épeknek is parasportolóktól tanulniuk?
– Igen. Hajmási Évi története sokat mond: ő elvégezte a főiskolát, szakmai gyakorlatra utazott Görögországba, motorozott, elütötte egy autó, és amputálni kellett az egyik lábát. Borzalmas trauma az, ha egy csinos fiatal lány elveszti az egyik lábát. Mígnem találkozik Szekeres Palival, aki azt mondja neki: nem biztos, hogy olyan nagy tragédia ez, és az sem, hogy vége mindennek. Majd lehozza a vívóterembe. Ez a tüneményes lány nem is hallott a vívásról előtte, ma viszont szakmailag olyan tudás birtokában van, amelynek csak nagyon kevesen. Az épek és a sérültek közti érzelmi, hangulati és hozzáállásbeli különbség igenis pozitívan hat az épekre. Nem véletlen, hogy miután Feczer Viktort kinevezték az ép vívók női szakága élére, hamarosan a legmagasabb, válogatotti szintre emelődött épek és kerekesszékes vívók közös munkája.

Olyan örömmel ülnek be a székbe az ép gyerekek, hogy a társaikkal edzhessenek, amit színlelni, megjátszani nem lehet.

A kerekesszékes vívósportnak olyan kiváló és szerethető egyéniségei vannak, mint például Hajmási Évi, Krajnyák Zsuzsa, Osváth Ricsi – az ő sportágszeretetük, szakmai tudásuk és kisugárzásuk az épeket is bátorítja.

– Mi az, amiből edzőként nem enged egy jottányit sem?
– Egy edzőnek egyetlen értéke a tanítványa. Emberi és szakmai érdemeit az határozza meg, hogyan dolgozik a sportolóival. Felfogásom szerint a tanítványom szinte a lányom vagy a fiam; az edzői munka huszonnégy órás szolgálat. Ez a tanítvánnyal folyamatos kapcsolatot jelent, amely más sportágakban ritkán ennyire erős. Egy ilyen kapocs, ha jól működik, egy életen át tart: mellettem is megmaradt sok tanítványom. Szekeres Palival 1976-ban kezdtünk együtt dolgozni, ma ő a Törekvés SE szakosztályvezetője, Nagy József is nálam vívott, ő most a vezetőedzőnk. A vívók között olyan családi közösséget tudtunk létrehozni, ahol az integrált vívás nagyon jól működik, és azt is elősegíti, hogy kerekesszékes sportolóink a világ elitjéhez tartozzanak.

Beliczay Sándor – Kép: Peter Zsolnai Photography

– Sportja a vívás, klubja a Törekvés – mindkét kifejezés a küzdelmet idézi. Ahogy a parasportolók a székben, rögzített páston, valamilyen módon mindannyian a saját fogyatékosságaink szabta határok között éljük az életünket. Önnek mivel kellett megvívnia?
– Az olimpiai érmek, paralimpiai ezüstök, világversenyen elért eredmények csak a két fiam mögött jönnek a sorban: ők életem legnagyobb teljesítménye. De az, hogy ők oda jutottak, ahol ma tartanak, az abszolút a feleségem érdeme. Én mindig más gyerekeit neveltem, Ida pedig az enyémeket.

Edzőnek lenni egyfelől gyönyörű hivatás, másfelől viszont nagyon nehéz életforma, mert elviszi az embert a családjától: edzőtáborok, versenyek, vébék, Eb-k, paralimpiák során kell jelen lenni.

A tanítványaimnak természetesen jót tett, hogy én ott voltam, de Krisztiántól [Beliczay Krisztián kosárlabdaedző – a szerk.] megkaptam, hogy „Fater, azért elég sokat voltál távol”. Mindemellett nagy öröm nekem, hogy sikerült jó példát is mutatnom a fiaimnak. A nehéz részt viszont a feleségem vállalta, ez nyilvánvaló.

– A Törekvés SE paralimpiai központban olyan technikai környezetet és légkört teremtettek, ahol ép és kerekesszékes sportolók együtt edzhetnek. Ilyen közegre máshol is lenne igény – és nem csak a sport területén. Mit lehetne tenni ennek érdekében?
– A parasportnak végre van súlya és publicitása, megjelenik a hírekben, díjátadó gálákon, paralimpiai közvetítésben vagy a parasportolók életjáradékában, valahogy mégis nagyon kevesen vagyunk.

Ha valaki megsérül, a gyógyítását követő rehabilitációnak még mindig nem alapvető faktora a sport. A gyógyításnak kiemelt területe kellene hogy legyen a mozgás!

Akár mi is szívesen elmennénk oda, ahol szükség lenne ránk – de miért, amikor itt, a Törekvésben minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy egy sérült ember vívni tudjon? Szerintem állami feladat lenne az, hogy a juttatások és egészségügyi támogatások rendszerének szerves részévé váljon a sport. Ez az az eszköz, amellyel egészségre, örömre és társaságra, sőt, sikerélményre is találhat valaki…

–...és erre az épeknek is égető szüksége van.
– Mindenkinek. Van egy olyan fogyatékkal élő tanítványom, aki a sérültsége miatt a tőrt is alig tudja megfogni, de minden héten eljön. Vidékről! Én pedig soha nem mondom, hogy ne gyere, mert mindez már önmagában gyógyító. Az elszenvedett sérülés óriási trauma – mesélhetnék, mi mindenen mentünk keresztül együtt, amikor Palival a balesete után egy szobában aludtunk a versenyeken –, egy jó közeg pedig felbecsülhetetlen segítséget jelent.

– Egymás után harmadszor nyerte el az Év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője címet. Mi a titka?
– Számos ilyen elismerést őrzök abból az időből is, amikor még nem ilyen nagy nyilvánosság előtt díjazták a sportembereket – de most is nagy boldogság. Csak azért állhattam ott az idei gálán is, mert tanítványaim vannak. Az egyetlen bánatom, hogy versenyekre már nem tudok utazni, mert 2003 óta pacemakerrel élek, és tartok attól, hogy nekiinduljak – közben pedig nagyon hiányzik.

Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke (b2) gratulál Beliczay Sándornak, aki átvette az ​​​​​​​év fogyatékosokkal foglalkozó edzője díjat az M4 Sport - Év sportolója gálán 2019. február 14-én. Mellettük Kőbán Rita kétszeres olimpiai bajnok kajakozó. Kép: MTI/Illyés Tibor

– Nem kell már sokat várnunk a 2020-as tokiói paralimpiára. Teljesülhet az álom, hogy Szekeres Pál után újra paralimpiai bajnokunk legyen kerekesszékes vívásban?
– Osváth Ricsi Londonban bronz-, Rióban ezüstérmes volt. Ha minden összejön, és sérülésmentes lesz, akkor… Borzasztó erősek a kínaiak. Az esély inkább ott van, de tény az is, hogy Ricsi a kezében lévő tudással és tapasztalattal abszolút nyerhet. Hihetetlen lendületet adna ez a kerekesszékes sportnak! Az nem kérdés, hogy Ricsi mindent megtesz, és az sem kérdés, hogy én is. Ha a Londonban megkezdett sorozat méltóképpen fejeződne be, hát az volna a csúcspont.

A márciusi esten Beck Zoltán előad Háy János kortárs versei alapján készült Háy come Beck című anyagából, Udvaros Dorottya eddig csak dalban előadott Bereményi szövegeket mond el, Schell Judit Beck Zoltán verseiből egy művet szaval, Udvaros Dorottya és Reviczky Gábor pedig Varró Dani Maszathegy című verskötetéből egy humoros nyelvtörőt ad elő.

Szerzők: Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Tóth Árpád, Márai Sándor, József Attila, Szendrey Júlia, Berzsenyi Dániel, Radnóti Miklós, Janus Pannonius, Csáth Géza, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Somlyó György

Előadók: Udvaros Dorottya, Schell Judit, Reviczky Gábor

Zene: Beck Zoltán

Háziasszony: Ugron Zsolna 

Rendező: Seres Tamás 

Helyszín: Várkert Bazár, Rendezvényterem

Jegyár: 2000 Ft, a helyszínen 2500 Ft

Jegyvásárlás ITT.

Gulyás Gergely közölte, a falusi csok az 5000 fő alatti településeket érinti, azokat, ahol a lakosságszám a 2003. január 1-jei adatokhoz képest nagyobb mértékben csökkent, mint az országos átlag. Hozzátette: a 2887 5000 fő alatti településből 2031 érintett.

Elmondta, a falusi csokra az általános csok-szabályok vonatkoznak: új lakás építésekor, vásárlásakor a támogatás egy gyermek esetén 600 ezer, két gyermek esetén 2,6 millió, míg három gyermek esetén 10 millió forint. A támogatás a falusi csok esetében használt lakás vásárlására, bővítésére és felújítására is felhasználható. Közölte, a törvényjavaslatokat még tavasszal elfogadhatja az Országgyűlés, az új konstrukció július 1-jével, legkésőbb szeptember 1-jével lépne életbe.

A miniszter értékelése szerint ez a támogatás az érintett településeken egy ház megvásárlását, felújítás teljes egészében fedezheti. Gulyás Gergely a program céljaként jelölte meg a falvak népességmegtartó erejének növelését. Jelezte azt is, a következő, két hét múlva esedékes kormányülésen további döntések várható a leszakadó települések érdekében.

Arra a kérdésre, hogy a 10 millió forintos kamatmentes hitel hány családot érinthet és mekkora forrás van rá, Gulyás Gergely azt mondta, becsléseik szerint éves szinten 70-80 milliárd forintot jelenthet, de meghaladhatja a 100 milliárd forintot is. Reméli, hogy április 2-ig a parlament elfogadja a miniszterelnök által bejelentett családpolitikai intézkedésekhez kapcsolódó törvényjavaslatokat – tette hozzá.

Pihe puha farsangi fánk – mennyei mentes recept!

Hozzávalók kb. 20 db közepes fánkhoz:

• 250 gramm liszt
• 15 gramm élesztő
• 1 mokkáskanál szőlőcukor
• 25 gramm xilit/nyírfacukor
• 25 gramm vaj/margarin (mentes)
• 150 gramm növényi tej (javaslat: natúr zabital, mert ízre édesebb)
• csipet só
• zsiradék a sütéshez (olaj/kókuszzsír)

A langyos tejben az élesztőt elmorzsoljuk és a szőlőcukorral elkeverjük, hagyjuk felfutni. A lisztet közben átszitáljuk, hozzátesszük a sót, az édesítőt és a langyos, olvasztott margarint, végül a kovászt (felfuttatott élesztőt). Addig gyúrjuk, amíg kalácstészta-sűrűségű tésztát nem kapunk (hólyagos, lágy tészta). Letakarjuk, meleg helyre tesszük, és hagyjuk a másfélszeresére kelni (kb. fél óra).

A megkelt tésztát lisztezett deszkára borítjuk, majd kezünkkel ujjnyi szélesre nyomkodjuk, ezután jöhet a szaggatás. Én pogácsaszaggatóval szoktam dolgozni vagy pohárral, de ha valakinek van fánkszaggatója, bátran használja. A kiszaggatott tésztát még kb. fél óráig kelni hagyjuk. Ha valaki azt akarja, hogy a közepén ott legyen a hagyományos kis mélyedés, nyugodtan nyomkodja meg ujjával a cikkelyek közepét.

Ezután jön a sütés. Sajnos nem ússzuk meg a zsiradékot, de aki bírja, illetve akinél bírja a picur az egészségesebb változatot, az használja nyugodtan például a kókuszzsírt. A fánkokat középforró bő zsiradékban, egyenletes tűzön sütjük ki. Egyszerre nem szabad túl sokat az olajba tenni, mert akkor nem lesz helye növekedni. Amikor beleraktuk a tésztát a serpenyőbe vagy lábasba, érdemes lefedni, majd egy-két perc múlva átfordítani, ekkor már süthetjük fedő nélkül tovább. Szűrőkanállal vagy fogóval kiszedjük a fánkokat konyhai papírtörlőre, jól leitatjuk a zsiradékot.

A legfinomabb a fánk mellé a házi (cukor- és édesítőmentes) lekvár!

Kép: Varga Zita Hella

A dédi csörögefánkja (mentes recept)

Már küzdöttünk egy ideje a fruktóz-, laktóz-, tej- és tojásmentes diétával, amikor elérkezett a farsang, és feladta nekünk a leckét: hogyan lehetne mentesen elkészíteni a hagyományos fánkokat. Ekkor a nagymamám (gyermekeim Dédije) meglepődve mondta, hogy ő bizony se tejet, se tojást nem tesz a csörögefánkba. Mondanom sem kell, a nagyi csörögefánkjánál nincs jobb, ezért azonnal lecsaptam a receptre, amelyet most örömmel osztok meg a kepmas.hu olvasóival.

Hozzávalók:

• 300 gramm liszt
• 2 evőkanál nyírfacukor/xilit (porcukorrá darálva)
• 70 gramm vaj/margarin (mentes!)
• kb. 200 ml növényi tej (javaslat: natúr zabital, az íze édeskésebb)
• 1 vaníliarúd kikapart belseje
• csipet só
• zsiradék a sütéshez (olaj/kókuszzsír)

A lisztet átszitáljuk, hogy könnyű legyen a tészta, majd belekeverjük az édesítőt és a sót, végül belekockázzuk a vajat/margarint, és összemorzsoljuk a liszttel. Ha már morzsás a tészta, akkor hozzáöntjük a tejet, de csak fokozatosan, nehogy túl vizes legyen a tészta. Kb. 160 ml kell hozzá – ami kimarad, azt megihatja a pici, valószínűleg úgyis mellettünk sertepertél. Öt–nyolc perc alatt elkészül így a tésztánk, ezután folpackba csomagoljuk és hűtőbe tesszük egy félórára pihenni.

A pihent tésztát liszttel beszórt felületen kinyújtjuk, amilyen vékonyra tudjuk (kb. 2 mm), és derelyevágóval felvágjuk (ha ilyen nincs, a pizzavágó ugyanolyan hasznos segítség lehet), rombusz formában (ld. a képen). A rombuszok közepét bevágjuk egy harántcsík mentén, majd az egyik csücsköt átbújtatjuk a nyíláson, visszafordítjuk, és így megkapjuk a hagyományos csörögefánk-formát.

A fánkokat középforró bő zsiradékban, egyenletes tűzön kisütjük. Egyszerre ne tegyünk túl sokat az olajba, hogy szépen süljenek. A fánk mindkét oldalát elég egy-két percig sütni. Ahogy megpirul, már vehetjük is ki szűrőkanállal vagy fogóval. Egy konyhai papírtörlőre tesszük, és jól felitatjuk róla a zsiradékot.

Ha egy picit meghűl, megszórhatjuk porcukorrá darált nyírfacukorral vagy leheletnyi szőlőcukorral. Finom, mentes farsangot!

További, mentes fánk receptekért kattints IDE!

– Szervezünk roma családoknak találkozókat, vetélkedőket, énekkarokat, bibliaköröket. Ebben a munkában a helyben lakó paptestvérek és családtagjaik segíteneka legtöbbet.  Roma pap család is szolgál a Miskolci Görögkatolikus Egyházmegyében, egy kis településen, akik tanodában és különféle szolgálatokban állnak a hívek rendelkezésére. Évről évre van roma származású fiatal egyházmegyénkből, aki teológiára jelentkezik. Úgy gondolom, hogy több nagyon gyümölcsöző kezdeményezést indítottunk el, de korántsem elégedhetünk még meg az elvégzett munkával. 

– Hogyan készült ezeknek a feladatoknak az ellátására?
– A pasztorálpszichológiával már korábban is foglalkoztam, 2004-ben kezdtem a szakot a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, mert érzékeltem, hogy mint pap sokkal több területen kell helytállnom, mint amennyire a teológusképzés felkészített. Ahhoz a munkához, amit végzek – Isten Evangéliumának hirdetéséhez –, szükséges az emberi léleknek a mélyebb ismerete is. Hiszen sokféle helyen megfordultam: öregek otthonában, kórházak elfekvő osztályain, börtönben is jártam, foglalkoztam gyerekekkel, felnőttekkel, különböző ifjúsági csoportokkal…

Már 2010-től részt vettem a roma szakkollégiumok beindításának a megbeszélésein. Egy igazi ökumenikus munkának lehetem a részese. 2011-ben alapította meg dr. Orosz Atanáz püspök úr a Görögkatolikus Roma Szakkollégiumot. 2015-ben elnöke voltam a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózatnak. A felsőoktatáshoz kapcsolódva egy Európában egyedülálló képzési modellprogramot indítottunk hátrányos helyzetű, főleg roma fiataloknak, amely illeszkedik a kormány felzárkózási stratégiájához. Ma már tizenegy ilyen profilú kollégium van Magyarországon, ebből nyolc egyházi fenntátású, három szakkollégium pedig egyetemi fenntartóval működik.

A Miskolci Egyházmegyének a periférián élők szolgálata az elsődleges célja, és itt a roma közösség jelentős számban van jelen. Mi nem azért foglalkozunk roma emberekkel, mert erre bármilyen uniós forrás pénzt ad! Ez nem lenne hiteles a részünkről. Az egyházunk mindig is fontosnak tartotta a szegények gondozását és támogatását. Ha nem lesznek uniós források, az emberek akkor is számíthatnak ránk. Ők nem indikátorok vagy projektszereplők, nem is csupán egy célcsoport, hanem hús-vér, segítségre szoruló emberek. Nyilván, amit teszünk, csepp a tengerben, hiszen egy egyházmegye nem tud minden területet érinteni, ez össztársadalmi feladat.

– Hogyan kezdték el megvalósítani ezt az újfajta projektet 2011-ben?
– Az elején nagyon tapasztalatlanok voltunk. Én előtte még nem találkoztam olyan romával, aki egyetemre járt volna. Toboroztunk diákokat.

Egyre világosabbá vált, hogy itt, a kollégiumban egy roma–nem roma együttélési modellt kell mikrokörnyezetben megvalósítanunk.

Makkai László atya

– Milyen arányban vannak jelen a kollégiumban a romák és nem romák?
– A roma fiatalok vannak többen, ez a szakkollégisták 70 százalékát jelenti. A 2018/2019-es tanév II. félévében huszonkilenc hallgatónk van. Öröm az is, hogy a kollégiumban nagyon jól együtt tudnak működni a fiatalok. Alakultak szerelmek is roma és nem roma fiatalok között. A kikerült diákok 99 százaléka el tudott helyezkedni, diplomát és nyelvvizsgát is szerezve. Külön nyelvi programunk van,  nagyon szigorú elvárásokat kell teljesíteni a hallgatónak, de ez vezetett eredményre.  A nyári időszakban nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamot tartunk azoknak, akiket a nyelvtanár erre javasol, mert sem ők, sem a szülők nem tudnak segíteni abban, hogy külön nyelvtanárt fizessenek a hallgatóiknak. Ebben mi tudunk segíteni gyümölcsöző eredménnyel.

– Mi a fő céljuk a szakkollégiummal?
– Nemcsak arra törekszünk, hogy a diákok diplomát szerezzenek, hanem hogy közösséget és egyfajta támaszt is kapjanak. Szerencsére minimális a lemorzsolódás. A kollégium megnyitása előtt a roma hallgatók több mint ötven százaléka otthagyta az egyetemet, ma már ez az arány országosan is csökkent, ami annak is köszönhető, hogy igyekszünk őket mindenben segíteni. Van egy egyetemi mentoruk, illetve egy belső, kollégiumi mentoruk is, ők segítenek a fontos döntések meghozatalában. Ha kell, szerzünk korrepetitort.

Több hallgató dolgozik már, például államtitkárságon, minisztériumokban és a versenyszférában is, és néhányan doktori iskolában is megállták a helyüket.

A Keresztény Roma Szakkollégiumok Hálózatának egyébként évente 300–350 diákja van, és 2011-től működünk, aminek már kell hogy legyen látható eredménye a társadalomban.

A kollégium hallgatói és munkatársai

– Általánosságban milyen szakokra járnak az itt tanulók?
– Teljesen vegyes. Zenész-, gazdász-, pedagógus-, műszaki és egészségügyi képzésen is tanulnak diákjaink, és remekül megállják a helyüket. Sorolhatnám az eredményeket és díjakat, de mégis azt a legszebb látni, amikor valaki itt ismeri meg a szerelmét. Végzett hallgatóink többsége szentségi házasságban él, és minden baba meg van keresztelve. Én azt gondolom, óriási kincset kapnak itt ezek a fiatalok a munkatársak hite, a lelkigyakorlatok és számos lelki program által.

A kollégium erős támaszt nyújt, segítséget a tanulásban, a szakmában, valamint egy szerető közösséget, szinte családot.

Minden munkatársamnak köszönöm azt a munkát, amit intézményünkért és hallgatóinkért végeznek, nagyon jó a miskolciak csapata!

– Sokszor lehet hallani azt a sztereotípiát, hogy a roma emberek lusták és nem akarnak dolgozni. Mennyire látja ezt igaznak?
– A többségi társadalomhoz viszonyítunk mindenkit, és aki nem felel meg annak tökéletesen, azzal már előítéletesek vagyunk. A mi diákjaink számára is komoly küzdelem, hogy bebizonyítsák: vannak álmaik, és azokért keményen tudnak dolgozni. A roma emberek igenis akarnak dolgozni, de eleve hátrányból indulnak, főleg egy állásinterjún. Az egyetemen – nekem úgy tűnik – a roma fiatalok még szorgalmasabbak is az átlagnál. Van, aki ebben a félévben mindenből ötösre vizsgázott.

– Hogyan lehet túllépni a különbözőségeken? Hogyan látja a roma–nem roma együttélés jövőjét?
– A felzárkózás nemcsak a romák feladata, hanem mindannyiunké. El kell fogadnunk, ha az óvodában az óvónéni vagy egy nővér, egy orvos vagy egy vállalat vezetője roma származású lesz. A többségi társadalomnak az előítéleteit kell magában lebontania. A romák 800 éve velünk élnek Magyarországon, ők már a kultúránk részei, együtt kell élnünk.

A szakkollégiumban értelmiségi, keresztény értékrend szerinti nevelést végzünk, és itt mindenki a jó együttélésben érdekelt.

– Milyen segítségre lenne még szükség a cigánypasztorációs munkában?
– Remélem, egyszer majd az egész társadalom megismeri és az Országgyűlés is határozatban fogadja el a cigánypasztoráció – ma még csak egyházi – fogalmát, valamint elismerik azt is, hogy az egyházak óriási feladatot látnak el, és nem eredménytelenül, a romák társadalmi integrációjában. Több elkötelezett munkatársra és hatékonyabb szervezettségre lenne szükség a különböző karitatív munkák összehangolásában, a bevált módszerek átadásában. Ugyanakkor nagyon pozitív társadalmi kezdeményezések vannak: gyerekeknek szóló esély-programok, kötelező lett az óvodába és iskolába járás (hiszen ettől függ a családi pótlék kifizetése), tanoda-programok, út a diplomához, út a szakképzéshez, köznevelésben ingyen tankönyv és ingyenes étkeztetés, Arany János Tehetséggondozó Program... Van egy jó irány.

Ma, ha egy roma ember szeretne élni az esélyeivel, akkor több lehetőséggel is élni tud.

A populáris kultúrában ez a két különböző időkép kezd egyre meghatározóbbá válni. A korosodó ember tehát vagy kedvesen inkompetens vagy bátran kamaszos. Az egyik szerint a „nagyi unalmas”, mindaddig, amíg nem tollasozik, bújócskázik, lovagoltat négykézláb. A másik szerint „letagadhatna akár húsz évet is”, az arca, a miniruhája és a pillantása is feszesebb, mint gondoltuk volna.

Kétkapussá kezdjük tenni az érett kort. Egyszer ott van a kiszolgáltatott, de lelkes bugyuta, aki fizikai ereje fogyását akarja letagadni. Másszor pedig ott van az önálló, életrend-bontó lázadó, aki élettapasztalatát akarja letagadni. Közös bennük a tagadás. Tagadása az aktuális állapotnak, amelyben vannak. Tagadása annak, ahogy odáig eljutottak. Tagadása annak, hogy az időskor érték, nem hátrány, egyedülálló lehetőség arra, hogy őszinték legyünk. És közös bennük, hogy a másikat megvetik. Előbbi utóbbit azért, mert ízléstelen és önkritikátlan. Utóbbi előbbit azért, mert hát öreg, és ez látszik rajta.

Mindkét időskép annak a korszaknak a „gyermeke”, amely az emberi lelket örökre az előszobában tartaná. Pedig, ahogy Weöres Parainesisében írja: „Isten vendége vagy e világon! / mért nem hagyod, hogy a házigazda / minden termét sorra nyitogassa, /minden kincsét rendre megmutassa?”

Hol vannak a bölcs idősek? Akikhez tisztelettel fordulunk tanácsért, útmutatásért, bennük élő történetekért? Szépségük titka nem a ránctalanság, hanem a lélek komolysága a test könnyedsége felett. A sok olvasás, műveltség, az az öröm, amelyet az érdek nélkül szeretett kultúra ad.

Hol vannak a huncut idősek? Akik ismerik a legnagyobb emberi aggodalmak és gondok gyógyírét, a szellemességet, a kacsintást, az adomát? Derűjük nem a bátor szoknyaválasztásból, hanem a játékosságból fakad, amelynek egyetlen titka a valódi élettapasztalat.

Hol vannak a tekintélyes idősek? Akiktől a lágyuló külső testi formákhoz és a lélek modern gyengeségeihez tartást kapunk? Erejüket a létezés formáinak ismerete és követése adja, a „mit–mikor–miért” szabályainak ismerete. Személyük a bizonyíték arra, hogy a rend sokkal erősebben tart meg, mint a szilikon.

Hol vannak a besorolhatatlan idősek, akiknek az idő múlásával csodálatosan selymessé válik a bőrük és tekintetük, akik örülni tudnak annak is, ami már nem az övék? Akiknek testi változásait lelki mélyülés és szabadulás kíséri?

És persze, hol vannak a mogorva, szúrós, kicsit félelmetes idősek, akik tele vannak titokkal – fájdalomcsillapító helyett?

Hová dugjuk el őket? Miért tagadjuk le őket? Miért nem akarunk az előszobából tovább lépni?

Pedig eljön az ősz, hamarosan.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>