A történet

Legújabb filmünk, az „Éjszakai játék” hősei hétköznapi emberek, akik szeretnek vetélkedni, versengeni, de legfőképpen időt együtt tölteni, így aztán minden héten egyszer összeülnek, és társasjátékot játszanak. Ebből a mulatságból igyekeznek kihagyni a furcsa, zárkózott, néha már-már bizarrul viselkedő rendőr szomszédjukat, Maxet. Egy este azonban beállít Max szupermenő, alfahím, mindenben-legyőzlek-téged-öcskös bátyja, Brooks, aki miatt a férfinek gyerekkora óta komplexusai vannak. Bátyja érkezése és jelenléte oly mértékig stresszeli, hogy még a gyerekvállalási terveiket is sikertelenül befolyásolja Annie-vel.

Brooks igyekszik megszervezni a legfantasztikusabb társasjáték-estet, amely inkább nevezhető drámajátéknak, hiszen barátainak egy szimulált emberrablási ügyet kellene megoldaniuk. Ám az egész balul üt ki, mert tudtukon kívül nagyon is valóságos, véresen komoly szituációba bonyolódnak, és ezzel tulajdonképpen el is szabadul a pokol. Az életveszély csak addig móka, kacagás és adrenalin, ameddig nincsenek tudatában a valós problémáiknak.

Problémamegoldás közben az egyik pár egy régi titkon civakodik folyton-folyvást, amely még egy tinikori szerelemből kinőtt házasságot is képes alaposan felforgatni. Míg Ryan a butácska nők mellett sármosan fest és csábító, addig egy okos, intelligens nő oldalán megfordul a szerencséje, és önmaga előtt is megkérdőjeleződik a saját magabiztosságába vetett hite. Miközben a csoport tagjai egyik nehézséget oldják meg a másik után, a legképtelenebb emberekkel és helyzetekkel találkoznak. Mindannyian ráébrednek, hogy nem csupán a megszokás vagy a rutin tartja őket össze, és nem is feltétlenül a játékszenvedély – ami leginkább csak Maxra és Annie-re jellemző –, hanem az egymás iránt érzett bajtársiasság és baráti szeretet.

Probléma vagy kihívás?

Sok esetben megfigyelhetjük, hogy ha nem görcsölünk rá a feladatra, és felszabadultan viselkedünk, akkor bátrabban, ügyesebben, hatékonyabban tudunk problémákat megoldani, rugalmasabb a gondolkodásunk, és nem aggódunk folyton azon, hogy vajon mit gondolnak mások. Amikor az adrenalint a kihívás szolgálatába állítjuk, a testünk reakcióit pedig úgy értelmezzünk, hogy azok támogatnak az előttünk álló nehézség leküzdésében, sokkal könnyebben megoldjuk a problémát, és még a lelki egészségünknek is jót teszünk vele. Amíg a szereplőink azt hitték, hogy egy játék versenyzői, sokkal bátrabban álltak neki a probléma felgöngyölítésének, mint amikor valódi veszélyekkel kellett szembenézniük.

Részlet a Társasjáték című filmből

Persze az életben nem minden játék: ha nem vagyunk elég körültekintőek, félvállról vesszük a kockázatot, akkor felesleges rizikónak tesszük ki magunkat. Olykor viszont érdemes kicsit elengedni magunkat, és nem görcsölni folyamatosan azon, hogy hogyan is fogjuk kipipálni a soron következő feladatokat. Max példáján keresztül beláthatjuk, hogy minden csak perspektíva kérdése, mert amíg ő totális csődtömegnek és lúzernek érzi magát a bátyja dicsfényének árnyékában, és teljesen leblokkol a közelében, addig felesége, barátai és még a testvére szemszögéből is egy egészen másfajta kép rajzolódik ki róla.

Testvérügyek

Jól tudjuk, hogy a testvérek nagymértékben különbözhetnek egymástól. „Pedig ugyanúgy neveljük őket” – hangoztatják gyakran a szülők, elfeledkezve arról, hogy bár a gyermekeik ugyanabban a közegben élnek, mégsem teljesen egyforma hatások érik őket, ráadásul a temperamentumukból és a születési sorrendben elfoglalt pozíciójukból adódóan is eltérően értelmezik ezeket az élményeket. Különböző elképzelések alakulnak ki bennük saját magukról, illetve a világról. Általános pszichológiai tapasztalat, hogy a gyermekek elsősorban a testvéreikkel hasonlítják magukat össze.

A testvérek, amióta világ a világ, rivalizálnak egymással, ezért néhány kivételes esetet leszámítva, igyekeznek különböző szerepeket betölteni, hogy egyedinek, különlegesnek és fontosnak érezhessék magukat, különösen abban az esetben, ha kicsi korkülönbséggel született azonos nemű gyermekekről van szó. Jane Nelsen szerint, amikor a testvérünkkel összehasonlítva úgy látjuk, hogy a másik jobban teljesít egy bizonyos területen, négyféle lehetőségünk van. Felvesszük a kesztyűt, és megpróbáljuk legyőzni őt a saját pályáján, esetleg keresünk magunknak egy másik pályát, amelyen mi lehetünk a jobbak. Választhatjuk még a lázadás vagy a bosszúállás útját is, de fel is adhatjuk a vetélkedést, azt gondolva, hogy úgyis képtelenek lennénk a győzelem megszerzésére.

A születési sorrendben elfoglalt helyünk, noha közel sem az egyetlen meghatározója a személyiségünknek, hatással van arra, hogy miként értelmezzük a minket ért eseményeket, így számos hasonlóság fedezhető fel a születési sorrendben azonos pozíciót betöltő emberek között. Az elsőszülöttek például gyakran gondolják úgy, hogy a legjobbnak, legügyesebbnek, legkiválóbbnak kell lenniük. Néhányuk ezért a megbízhatóság, felelősségvállalás, konformizmus, szervezettség és maximalizmus útját választja, mások inkább vezető hajlamúak, rivalizálóak, esetleg parancsolgatóak lesznek – néhányan pedig Max bátyjához hasonlóan kerülő úton próbálják a tökéletességüket bizonyítani.

Családpolitikai stratégiákról szóló pódiumbeszélgetés zajlott nemrég az Egyszülős Központban, amelyet a Fényes Elek Társadalomstatisztikai Egyesület (FETE), az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány és a Szociálpolitikai Szemle Szerkesztősége szervezett. Nagy Annát a pódiumbeszélgetés után kérdeztük arról, hogy hogyan érinti a családvédelmi akcióterv az egyszülős családokat.

– A családpolitikai intézkedések elsődleges célja, hogy megszülessenek a vágyott, de még meg nem született gyermekek. Aki már átélte egy gyermek megszületésének csodáját, csak örülni tud minden olyan lehetőségnek, ami azért van, hogy még több gyerek szülessen – ha nem neki, akkor valaki másnak.

Tőlem elég távol áll az a megközelítés, hogy ha valakinek jobb lesz a helyzete, az enyém pedig nem változik, akkor eleve azt mondjam rá, hogy rossz.

Nagyon szorítok például, hogy a mostani tizenegyedikes gyerekekre is vonatkozzon a kéthetes külföldi nyelvtanulás lehetősége, mivel az én fiam is tizenegyedikes. De ha mi ki is esünk, attól még fantasztikus dolog ez.

Az egyszülősök nem egy homogén csoport, sokféle családról van szó, ahol vannak kis gyermekesek és nagycsaládok is – csak ez utóbbiak már önmagában sokezer családot jelentenek. Ahogy a korábbi családpolitikai intézkedésekben, a családvédelmi akcióterv hét pontjában is vannak olyanok, amelyek az egyszülősök bizonyos csoportjának nagyon jól jönnek. Ilyen például a bölcsődei ellátás bővítése: ez a legtöbb kisgyerekes, egyedül nevelő szülőnek különösen fontos, hiszen ahol hiányzik az egyik szülő, ott bölcsőde nélkül sokszor megoldhatatlan feladat a kicsi elhelyezése. A húszezerrel több bölcsődei férőhely tehát nagyon jó lenne nekünk. És ilyen a nagyszülői gyed is: egy egyszülős családban különösen jó lehetőség, ha a hiányzó szülő helyett a nagyszülő maradhat otthon.

Nagy Anna – Kép forrása: Nagy Anna

Néhány nappal ezelőtt Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár az akciótervvel kapcsolatban tartott egy olyan tájékoztatót, ami az elváltakról és özvegyekről is szólt – vagyis konkrétan érintette az egyszülősöket.

Nagyon fontos, hogy az egyszülősök szempontjai már felmerülnek a családpolitika alakításában! Ez nem mindig volt így, sőt, sokáig láthatatlanok voltak a politika és a magyar társadalom számára – annak ellenére, hogy annak közel 10 százalékát képviselik.

– De ha az újraházasodókat is támogatnák, akkor még több kívánt gyermek születhetne meg, igaz?
– Ha valaki özveggyé vált, akkor a támogatása szempontjából első házasnak minősül. Ha pedig valaki elvált és van már gyereke, de újraházasodva a párja megfelel a kritériumoknak, ők is részesülhetnek e támogatásban. Az egyszülős állapot nem tart mindenkinél örökké, a mozaikcsaládok 40 százalékában pedig születik közös gyerek, ez több tízezer gyermeket jelent. Az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány és az Egyszülős Központ a már megszületett gyermekeket szeretné támogatni és segíteni a szülőket abban, hogy megerősödve tudják folytatni az életüket. Ha ugyanis egy gyermek úgy nő fel, hogy azt látja: a szülője nem képes feldolgozni az őt ért a traumát – mert nem kapja meg az ehhez szükséges lelki és anyagi támogatást, közösséget –, akkor a gyermekben az az élmény marad meg, hogy gyermeket nevelni szenvedés, kínlódás. A gyereknek olyan minta kell, amiből látja: szülőnek lenni az összes macera, nehézség ellenére a legcsodálatosabb dolog – mindenféle családban: hagyományosban, mozaikban, kis- vagy nagycsaládban, egyszülősben.

Az egyedülálló szülők támogatása egyébként azért is fontos, mert a megoldatlan szülői konfliktusok miatt – amikor például éveken keresztül pereskednek egymással – a szülők nem tudnak továbblépni, új kapcsolatot, új életet kezdeni. Ugyanakkor a második házasságot még jobban meg kell gondolni, mint az elsőt, mert abba már gyerekeket is belevisznek, hisz a mozaikcsalád már az elejétől nem csak két emberről szól. A házasság intézményének támogatása a megelőzés miatt is fontos, ugyanis egy házasság nehezebben bomlik fel, mint egy élettársi kapcsolat, vagyis ritkábban válnak egyszülősökké a házastársak, mint az élettársak. Ez tehát nemcsak értékrendi, de gyakorlati szempontból is fontos.

– A mai pódiumbeszélgetésen elhangzott Beneda Attila család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkártól: „A mozaikcsalád a kormány egyik legnagyobb kihívása, mert ugyan sokan vannak, de nehéz olyan intézkedéseket hozni velük kapcsolatban, ami pozitívan hat a társadalom egészére”. Vagyis: nehéz úgy támogatni őket, hogy másoknak ne csináljunk kedvet a váláshoz?
– Mi is megkaptuk már jó párszor, hogy reklámot csinálunk a válásnak és az egyszülős családoknak. Ez nagy tévedés: nem az a missziónk, hogy bátorítsuk az embereket arra, hogy egyszülős családban éljenek; hiszen aki abban él, pontosan tudja, milyen nehéz. De ha már van több mint félmillió gyermek, aki ilyen családformában él Magyarországon, akkor oda kell állni mögéjük, és meg kell próbálni hasonló esélyeket adni nekik, mint azoknak, akiknek otthon van az apukájuk és anyukájuk. Ha erre koncentrálunk, találunk olyan eszközöket, amelyek sokat segítenek. Például ott a tartásdíj kérdése. Minden egyszülős gyereknek járna, akinek él mindkét szülője, ehhez képest a gyermekek nagy részéhez nem jut el. Ha például ebben sikerülne sokkal keményebben, határozottabban fellépni, nagyon sok egyszülős család élete látványosan könnyebb lenne.

– Milyen személyes motiváció vezette a fogyatékkal élő sportolókkal végzett munkához?
– A Testnevelési Főiskolán vívószakedzői képesítést szereztem, de akkor még csak nem is hallottam olyasmiről, hogy kerekesszékes vívás. Amikor 1991-ben Szekeres Palit baleset érte, szembesültünk a nagy kérdéssel, hogy hogyan tovább. Batizi Sándor mesteredző segítségével – aki akkor a német válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott – Pali elindult a parasport irányába, hét hónappal a balesete után Eb-t is nyert.

Ekkor Sanyi bácsi felhívott engem, aki azt sem tudtam, mi fán terem a parasport, és lépésről lépre elkezdtük megvalósítani. Az épek edzése mellett Palival is dolgoztam, a kerekesszékes vívás így belső indíttatássá vált bennem. Megtanultam a kerekesszékes vívás szakmai részét, ami egyébként nem volt nagy különlegesség: a szellemiség, a taktika és a technika ugyanaz, csak a rögzített pást és a lábmunka hiánya jelent eltérést. Megszerveztük a Magyar Paralimpiai Bizottságot. A szakmai életemben a kétfajta edzés azóta is teljesen egyenrangú, csak együtt működik.

– Van-e különbség abban, hogy milyen edzői kvalitásokat, hozzáállást követel meg a két terület?
– Az hiszem, ebben nincs különbség. Az emocionális részét tekintve van: én valahogy még jobban is érzem magam a kerekesszékes vívás világában. Ez inkább hasonlít egy baráti társaságra, és más a tét is.

Egy olimpián vagy világbajnokságon borzasztó nyomás nehezedik a sportolókra, hatalmas az elvárás, mindenképpen nyerni kell – míg ha két sérült versenyez egy paralimpiai döntőbe jutásért, ahogy legutóbb Krajnyák Zsuzsa is tette kínai ellenfelével, a később készült közös fotón az látszik, hogy őszinte örömmel ölelik egymást, és mindkettőnek könnyes a szeme, a győztesnek is.

A parasport nem élethalálharc, de az értéke ugyanaz, a barátság pedig nemcsak a csapattársak, de a nemzetek viszonyát is jellemzi. Nekünk a legnagyobb ellenfeleink a kínaiak, és egyszerűen nem lehet beléjük kötni: nagyszerű iskolájuk van, kedvesek, jó fejek – ha ki is kapunk tőlük, az sem esik olyan rosszul. Emberibb közeg a kerekesszékes, és tagadhatatlanul érzelmesebb is.

– Eltanulható-e a parasportolóktól ez a fajta küzdőszellem, amely elfogadással társul? Érdemes volna-e – legalább egy ideig – az épeknek is parasportolóktól tanulniuk?
– Igen. Hajmási Évi története sokat mond: ő elvégezte a főiskolát, szakmai gyakorlatra utazott Görögországba, motorozott, elütötte egy autó, és amputálni kellett az egyik lábát. Borzalmas trauma az, ha egy csinos fiatal lány elveszti az egyik lábát. Mígnem találkozik Szekeres Palival, aki azt mondja neki: nem biztos, hogy olyan nagy tragédia ez, és az sem, hogy vége mindennek. Majd lehozza a vívóterembe. Ez a tüneményes lány nem is hallott a vívásról előtte, ma viszont szakmailag olyan tudás birtokában van, amelynek csak nagyon kevesen. Az épek és a sérültek közti érzelmi, hangulati és hozzáállásbeli különbség igenis pozitívan hat az épekre. Nem véletlen, hogy miután Feczer Viktort kinevezték az ép vívók női szakága élére, hamarosan a legmagasabb, válogatotti szintre emelődött épek és kerekesszékes vívók közös munkája.

Olyan örömmel ülnek be a székbe az ép gyerekek, hogy a társaikkal edzhessenek, amit színlelni, megjátszani nem lehet.

A kerekesszékes vívósportnak olyan kiváló és szerethető egyéniségei vannak, mint például Hajmási Évi, Krajnyák Zsuzsa, Osváth Ricsi – az ő sportágszeretetük, szakmai tudásuk és kisugárzásuk az épeket is bátorítja.

– Mi az, amiből edzőként nem enged egy jottányit sem?
– Egy edzőnek egyetlen értéke a tanítványa. Emberi és szakmai érdemeit az határozza meg, hogyan dolgozik a sportolóival. Felfogásom szerint a tanítványom szinte a lányom vagy a fiam; az edzői munka huszonnégy órás szolgálat. Ez a tanítvánnyal folyamatos kapcsolatot jelent, amely más sportágakban ritkán ennyire erős. Egy ilyen kapocs, ha jól működik, egy életen át tart: mellettem is megmaradt sok tanítványom. Szekeres Palival 1976-ban kezdtünk együtt dolgozni, ma ő a Törekvés SE szakosztályvezetője, Nagy József is nálam vívott, ő most a vezetőedzőnk. A vívók között olyan családi közösséget tudtunk létrehozni, ahol az integrált vívás nagyon jól működik, és azt is elősegíti, hogy kerekesszékes sportolóink a világ elitjéhez tartozzanak.

Beliczay Sándor – Kép: Peter Zsolnai Photography

– Sportja a vívás, klubja a Törekvés – mindkét kifejezés a küzdelmet idézi. Ahogy a parasportolók a székben, rögzített páston, valamilyen módon mindannyian a saját fogyatékosságaink szabta határok között éljük az életünket. Önnek mivel kellett megvívnia?
– Az olimpiai érmek, paralimpiai ezüstök, világversenyen elért eredmények csak a két fiam mögött jönnek a sorban: ők életem legnagyobb teljesítménye. De az, hogy ők oda jutottak, ahol ma tartanak, az abszolút a feleségem érdeme. Én mindig más gyerekeit neveltem, Ida pedig az enyémeket.

Edzőnek lenni egyfelől gyönyörű hivatás, másfelől viszont nagyon nehéz életforma, mert elviszi az embert a családjától: edzőtáborok, versenyek, vébék, Eb-k, paralimpiák során kell jelen lenni.

A tanítványaimnak természetesen jót tett, hogy én ott voltam, de Krisztiántól [Beliczay Krisztián kosárlabdaedző – a szerk.] megkaptam, hogy „Fater, azért elég sokat voltál távol”. Mindemellett nagy öröm nekem, hogy sikerült jó példát is mutatnom a fiaimnak. A nehéz részt viszont a feleségem vállalta, ez nyilvánvaló.

– A Törekvés SE paralimpiai központban olyan technikai környezetet és légkört teremtettek, ahol ép és kerekesszékes sportolók együtt edzhetnek. Ilyen közegre máshol is lenne igény – és nem csak a sport területén. Mit lehetne tenni ennek érdekében?
– A parasportnak végre van súlya és publicitása, megjelenik a hírekben, díjátadó gálákon, paralimpiai közvetítésben vagy a parasportolók életjáradékában, valahogy mégis nagyon kevesen vagyunk.

Ha valaki megsérül, a gyógyítását követő rehabilitációnak még mindig nem alapvető faktora a sport. A gyógyításnak kiemelt területe kellene hogy legyen a mozgás!

Akár mi is szívesen elmennénk oda, ahol szükség lenne ránk – de miért, amikor itt, a Törekvésben minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy egy sérült ember vívni tudjon? Szerintem állami feladat lenne az, hogy a juttatások és egészségügyi támogatások rendszerének szerves részévé váljon a sport. Ez az az eszköz, amellyel egészségre, örömre és társaságra, sőt, sikerélményre is találhat valaki…

–...és erre az épeknek is égető szüksége van.
– Mindenkinek. Van egy olyan fogyatékkal élő tanítványom, aki a sérültsége miatt a tőrt is alig tudja megfogni, de minden héten eljön. Vidékről! Én pedig soha nem mondom, hogy ne gyere, mert mindez már önmagában gyógyító. Az elszenvedett sérülés óriási trauma – mesélhetnék, mi mindenen mentünk keresztül együtt, amikor Palival a balesete után egy szobában aludtunk a versenyeken –, egy jó közeg pedig felbecsülhetetlen segítséget jelent.

– Egymás után harmadszor nyerte el az Év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője címet. Mi a titka?
– Számos ilyen elismerést őrzök abból az időből is, amikor még nem ilyen nagy nyilvánosság előtt díjazták a sportembereket – de most is nagy boldogság. Csak azért állhattam ott az idei gálán is, mert tanítványaim vannak. Az egyetlen bánatom, hogy versenyekre már nem tudok utazni, mert 2003 óta pacemakerrel élek, és tartok attól, hogy nekiinduljak – közben pedig nagyon hiányzik.

Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke (b2) gratulál Beliczay Sándornak, aki átvette az ​​​​​​​év fogyatékosokkal foglalkozó edzője díjat az M4 Sport - Év sportolója gálán 2019. február 14-én. Mellettük Kőbán Rita kétszeres olimpiai bajnok kajakozó. Kép: MTI/Illyés Tibor

– Nem kell már sokat várnunk a 2020-as tokiói paralimpiára. Teljesülhet az álom, hogy Szekeres Pál után újra paralimpiai bajnokunk legyen kerekesszékes vívásban?
– Osváth Ricsi Londonban bronz-, Rióban ezüstérmes volt. Ha minden összejön, és sérülésmentes lesz, akkor… Borzasztó erősek a kínaiak. Az esély inkább ott van, de tény az is, hogy Ricsi a kezében lévő tudással és tapasztalattal abszolút nyerhet. Hihetetlen lendületet adna ez a kerekesszékes sportnak! Az nem kérdés, hogy Ricsi mindent megtesz, és az sem kérdés, hogy én is. Ha a Londonban megkezdett sorozat méltóképpen fejeződne be, hát az volna a csúcspont.

A márciusi esten Beck Zoltán előad Háy János kortárs versei alapján készült Háy come Beck című anyagából, Udvaros Dorottya eddig csak dalban előadott Bereményi szövegeket mond el, Schell Judit Beck Zoltán verseiből egy művet szaval, Udvaros Dorottya és Reviczky Gábor pedig Varró Dani Maszathegy című verskötetéből egy humoros nyelvtörőt ad elő.

Szerzők: Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Tóth Árpád, Márai Sándor, József Attila, Szendrey Júlia, Berzsenyi Dániel, Radnóti Miklós, Janus Pannonius, Csáth Géza, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Somlyó György

Előadók: Udvaros Dorottya, Schell Judit, Reviczky Gábor

Zene: Beck Zoltán

Háziasszony: Ugron Zsolna 

Rendező: Seres Tamás 

Helyszín: Várkert Bazár, Rendezvényterem

Jegyár: 2000 Ft, a helyszínen 2500 Ft

Jegyvásárlás ITT.

Gulyás Gergely közölte, a falusi csok az 5000 fő alatti településeket érinti, azokat, ahol a lakosságszám a 2003. január 1-jei adatokhoz képest nagyobb mértékben csökkent, mint az országos átlag. Hozzátette: a 2887 5000 fő alatti településből 2031 érintett.

Elmondta, a falusi csokra az általános csok-szabályok vonatkoznak: új lakás építésekor, vásárlásakor a támogatás egy gyermek esetén 600 ezer, két gyermek esetén 2,6 millió, míg három gyermek esetén 10 millió forint. A támogatás a falusi csok esetében használt lakás vásárlására, bővítésére és felújítására is felhasználható. Közölte, a törvényjavaslatokat még tavasszal elfogadhatja az Országgyűlés, az új konstrukció július 1-jével, legkésőbb szeptember 1-jével lépne életbe.

A miniszter értékelése szerint ez a támogatás az érintett településeken egy ház megvásárlását, felújítás teljes egészében fedezheti. Gulyás Gergely a program céljaként jelölte meg a falvak népességmegtartó erejének növelését. Jelezte azt is, a következő, két hét múlva esedékes kormányülésen további döntések várható a leszakadó települések érdekében.

Arra a kérdésre, hogy a 10 millió forintos kamatmentes hitel hány családot érinthet és mekkora forrás van rá, Gulyás Gergely azt mondta, becsléseik szerint éves szinten 70-80 milliárd forintot jelenthet, de meghaladhatja a 100 milliárd forintot is. Reméli, hogy április 2-ig a parlament elfogadja a miniszterelnök által bejelentett családpolitikai intézkedésekhez kapcsolódó törvényjavaslatokat – tette hozzá.

Pihe puha farsangi fánk – mennyei mentes recept!

Hozzávalók kb. 20 db közepes fánkhoz:

• 250 gramm liszt
• 15 gramm élesztő
• 1 mokkáskanál szőlőcukor
• 25 gramm xilit/nyírfacukor
• 25 gramm vaj/margarin (mentes)
• 150 gramm növényi tej (javaslat: natúr zabital, mert ízre édesebb)
• csipet só
• zsiradék a sütéshez (olaj/kókuszzsír)

A langyos tejben az élesztőt elmorzsoljuk és a szőlőcukorral elkeverjük, hagyjuk felfutni. A lisztet közben átszitáljuk, hozzátesszük a sót, az édesítőt és a langyos, olvasztott margarint, végül a kovászt (felfuttatott élesztőt). Addig gyúrjuk, amíg kalácstészta-sűrűségű tésztát nem kapunk (hólyagos, lágy tészta). Letakarjuk, meleg helyre tesszük, és hagyjuk a másfélszeresére kelni (kb. fél óra).

A megkelt tésztát lisztezett deszkára borítjuk, majd kezünkkel ujjnyi szélesre nyomkodjuk, ezután jöhet a szaggatás. Én pogácsaszaggatóval szoktam dolgozni vagy pohárral, de ha valakinek van fánkszaggatója, bátran használja. A kiszaggatott tésztát még kb. fél óráig kelni hagyjuk. Ha valaki azt akarja, hogy a közepén ott legyen a hagyományos kis mélyedés, nyugodtan nyomkodja meg ujjával a cikkelyek közepét.

Ezután jön a sütés. Sajnos nem ússzuk meg a zsiradékot, de aki bírja, illetve akinél bírja a picur az egészségesebb változatot, az használja nyugodtan például a kókuszzsírt. A fánkokat középforró bő zsiradékban, egyenletes tűzön sütjük ki. Egyszerre nem szabad túl sokat az olajba tenni, mert akkor nem lesz helye növekedni. Amikor beleraktuk a tésztát a serpenyőbe vagy lábasba, érdemes lefedni, majd egy-két perc múlva átfordítani, ekkor már süthetjük fedő nélkül tovább. Szűrőkanállal vagy fogóval kiszedjük a fánkokat konyhai papírtörlőre, jól leitatjuk a zsiradékot.

A legfinomabb a fánk mellé a házi (cukor- és édesítőmentes) lekvár!

Kép: Varga Zita Hella

A dédi csörögefánkja (mentes recept)

Már küzdöttünk egy ideje a fruktóz-, laktóz-, tej- és tojásmentes diétával, amikor elérkezett a farsang, és feladta nekünk a leckét: hogyan lehetne mentesen elkészíteni a hagyományos fánkokat. Ekkor a nagymamám (gyermekeim Dédije) meglepődve mondta, hogy ő bizony se tejet, se tojást nem tesz a csörögefánkba. Mondanom sem kell, a nagyi csörögefánkjánál nincs jobb, ezért azonnal lecsaptam a receptre, amelyet most örömmel osztok meg a kepmas.hu olvasóival.

Hozzávalók:

• 300 gramm liszt
• 2 evőkanál nyírfacukor/xilit (porcukorrá darálva)
• 70 gramm vaj/margarin (mentes!)
• kb. 200 ml növényi tej (javaslat: natúr zabital, az íze édeskésebb)
• 1 vaníliarúd kikapart belseje
• csipet só
• zsiradék a sütéshez (olaj/kókuszzsír)

A lisztet átszitáljuk, hogy könnyű legyen a tészta, majd belekeverjük az édesítőt és a sót, végül belekockázzuk a vajat/margarint, és összemorzsoljuk a liszttel. Ha már morzsás a tészta, akkor hozzáöntjük a tejet, de csak fokozatosan, nehogy túl vizes legyen a tészta. Kb. 160 ml kell hozzá – ami kimarad, azt megihatja a pici, valószínűleg úgyis mellettünk sertepertél. Öt–nyolc perc alatt elkészül így a tésztánk, ezután folpackba csomagoljuk és hűtőbe tesszük egy félórára pihenni.

A pihent tésztát liszttel beszórt felületen kinyújtjuk, amilyen vékonyra tudjuk (kb. 2 mm), és derelyevágóval felvágjuk (ha ilyen nincs, a pizzavágó ugyanolyan hasznos segítség lehet), rombusz formában (ld. a képen). A rombuszok közepét bevágjuk egy harántcsík mentén, majd az egyik csücsköt átbújtatjuk a nyíláson, visszafordítjuk, és így megkapjuk a hagyományos csörögefánk-formát.

A fánkokat középforró bő zsiradékban, egyenletes tűzön kisütjük. Egyszerre ne tegyünk túl sokat az olajba, hogy szépen süljenek. A fánk mindkét oldalát elég egy-két percig sütni. Ahogy megpirul, már vehetjük is ki szűrőkanállal vagy fogóval. Egy konyhai papírtörlőre tesszük, és jól felitatjuk róla a zsiradékot.

Ha egy picit meghűl, megszórhatjuk porcukorrá darált nyírfacukorral vagy leheletnyi szőlőcukorral. Finom, mentes farsangot!

További, mentes fánk receptekért kattints IDE!

– Szervezünk roma családoknak találkozókat, vetélkedőket, énekkarokat, bibliaköröket. Ebben a munkában a helyben lakó paptestvérek és családtagjaik segíteneka legtöbbet.  Roma pap család is szolgál a Miskolci Görögkatolikus Egyházmegyében, egy kis településen, akik tanodában és különféle szolgálatokban állnak a hívek rendelkezésére. Évről évre van roma származású fiatal egyházmegyénkből, aki teológiára jelentkezik. Úgy gondolom, hogy több nagyon gyümölcsöző kezdeményezést indítottunk el, de korántsem elégedhetünk még meg az elvégzett munkával. 

– Hogyan készült ezeknek a feladatoknak az ellátására?
– A pasztorálpszichológiával már korábban is foglalkoztam, 2004-ben kezdtem a szakot a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, mert érzékeltem, hogy mint pap sokkal több területen kell helytállnom, mint amennyire a teológusképzés felkészített. Ahhoz a munkához, amit végzek – Isten Evangéliumának hirdetéséhez –, szükséges az emberi léleknek a mélyebb ismerete is. Hiszen sokféle helyen megfordultam: öregek otthonában, kórházak elfekvő osztályain, börtönben is jártam, foglalkoztam gyerekekkel, felnőttekkel, különböző ifjúsági csoportokkal…

Már 2010-től részt vettem a roma szakkollégiumok beindításának a megbeszélésein. Egy igazi ökumenikus munkának lehetem a részese. 2011-ben alapította meg dr. Orosz Atanáz püspök úr a Görögkatolikus Roma Szakkollégiumot. 2015-ben elnöke voltam a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózatnak. A felsőoktatáshoz kapcsolódva egy Európában egyedülálló képzési modellprogramot indítottunk hátrányos helyzetű, főleg roma fiataloknak, amely illeszkedik a kormány felzárkózási stratégiájához. Ma már tizenegy ilyen profilú kollégium van Magyarországon, ebből nyolc egyházi fenntátású, három szakkollégium pedig egyetemi fenntartóval működik.

A Miskolci Egyházmegyének a periférián élők szolgálata az elsődleges célja, és itt a roma közösség jelentős számban van jelen. Mi nem azért foglalkozunk roma emberekkel, mert erre bármilyen uniós forrás pénzt ad! Ez nem lenne hiteles a részünkről. Az egyházunk mindig is fontosnak tartotta a szegények gondozását és támogatását. Ha nem lesznek uniós források, az emberek akkor is számíthatnak ránk. Ők nem indikátorok vagy projektszereplők, nem is csupán egy célcsoport, hanem hús-vér, segítségre szoruló emberek. Nyilván, amit teszünk, csepp a tengerben, hiszen egy egyházmegye nem tud minden területet érinteni, ez össztársadalmi feladat.

– Hogyan kezdték el megvalósítani ezt az újfajta projektet 2011-ben?
– Az elején nagyon tapasztalatlanok voltunk. Én előtte még nem találkoztam olyan romával, aki egyetemre járt volna. Toboroztunk diákokat.

Egyre világosabbá vált, hogy itt, a kollégiumban egy roma–nem roma együttélési modellt kell mikrokörnyezetben megvalósítanunk.

Makkai László atya

– Milyen arányban vannak jelen a kollégiumban a romák és nem romák?
– A roma fiatalok vannak többen, ez a szakkollégisták 70 százalékát jelenti. A 2018/2019-es tanév II. félévében huszonkilenc hallgatónk van. Öröm az is, hogy a kollégiumban nagyon jól együtt tudnak működni a fiatalok. Alakultak szerelmek is roma és nem roma fiatalok között. A kikerült diákok 99 százaléka el tudott helyezkedni, diplomát és nyelvvizsgát is szerezve. Külön nyelvi programunk van,  nagyon szigorú elvárásokat kell teljesíteni a hallgatónak, de ez vezetett eredményre.  A nyári időszakban nyelvvizsga-előkészítő tanfolyamot tartunk azoknak, akiket a nyelvtanár erre javasol, mert sem ők, sem a szülők nem tudnak segíteni abban, hogy külön nyelvtanárt fizessenek a hallgatóiknak. Ebben mi tudunk segíteni gyümölcsöző eredménnyel.

– Mi a fő céljuk a szakkollégiummal?
– Nemcsak arra törekszünk, hogy a diákok diplomát szerezzenek, hanem hogy közösséget és egyfajta támaszt is kapjanak. Szerencsére minimális a lemorzsolódás. A kollégium megnyitása előtt a roma hallgatók több mint ötven százaléka otthagyta az egyetemet, ma már ez az arány országosan is csökkent, ami annak is köszönhető, hogy igyekszünk őket mindenben segíteni. Van egy egyetemi mentoruk, illetve egy belső, kollégiumi mentoruk is, ők segítenek a fontos döntések meghozatalában. Ha kell, szerzünk korrepetitort.

Több hallgató dolgozik már, például államtitkárságon, minisztériumokban és a versenyszférában is, és néhányan doktori iskolában is megállták a helyüket.

A Keresztény Roma Szakkollégiumok Hálózatának egyébként évente 300–350 diákja van, és 2011-től működünk, aminek már kell hogy legyen látható eredménye a társadalomban.

A kollégium hallgatói és munkatársai

– Általánosságban milyen szakokra járnak az itt tanulók?
– Teljesen vegyes. Zenész-, gazdász-, pedagógus-, műszaki és egészségügyi képzésen is tanulnak diákjaink, és remekül megállják a helyüket. Sorolhatnám az eredményeket és díjakat, de mégis azt a legszebb látni, amikor valaki itt ismeri meg a szerelmét. Végzett hallgatóink többsége szentségi házasságban él, és minden baba meg van keresztelve. Én azt gondolom, óriási kincset kapnak itt ezek a fiatalok a munkatársak hite, a lelkigyakorlatok és számos lelki program által.

A kollégium erős támaszt nyújt, segítséget a tanulásban, a szakmában, valamint egy szerető közösséget, szinte családot.

Minden munkatársamnak köszönöm azt a munkát, amit intézményünkért és hallgatóinkért végeznek, nagyon jó a miskolciak csapata!

– Sokszor lehet hallani azt a sztereotípiát, hogy a roma emberek lusták és nem akarnak dolgozni. Mennyire látja ezt igaznak?
– A többségi társadalomhoz viszonyítunk mindenkit, és aki nem felel meg annak tökéletesen, azzal már előítéletesek vagyunk. A mi diákjaink számára is komoly küzdelem, hogy bebizonyítsák: vannak álmaik, és azokért keményen tudnak dolgozni. A roma emberek igenis akarnak dolgozni, de eleve hátrányból indulnak, főleg egy állásinterjún. Az egyetemen – nekem úgy tűnik – a roma fiatalok még szorgalmasabbak is az átlagnál. Van, aki ebben a félévben mindenből ötösre vizsgázott.

– Hogyan lehet túllépni a különbözőségeken? Hogyan látja a roma–nem roma együttélés jövőjét?
– A felzárkózás nemcsak a romák feladata, hanem mindannyiunké. El kell fogadnunk, ha az óvodában az óvónéni vagy egy nővér, egy orvos vagy egy vállalat vezetője roma származású lesz. A többségi társadalomnak az előítéleteit kell magában lebontania. A romák 800 éve velünk élnek Magyarországon, ők már a kultúránk részei, együtt kell élnünk.

A szakkollégiumban értelmiségi, keresztény értékrend szerinti nevelést végzünk, és itt mindenki a jó együttélésben érdekelt.

– Milyen segítségre lenne még szükség a cigánypasztorációs munkában?
– Remélem, egyszer majd az egész társadalom megismeri és az Országgyűlés is határozatban fogadja el a cigánypasztoráció – ma még csak egyházi – fogalmát, valamint elismerik azt is, hogy az egyházak óriási feladatot látnak el, és nem eredménytelenül, a romák társadalmi integrációjában. Több elkötelezett munkatársra és hatékonyabb szervezettségre lenne szükség a különböző karitatív munkák összehangolásában, a bevált módszerek átadásában. Ugyanakkor nagyon pozitív társadalmi kezdeményezések vannak: gyerekeknek szóló esély-programok, kötelező lett az óvodába és iskolába járás (hiszen ettől függ a családi pótlék kifizetése), tanoda-programok, út a diplomához, út a szakképzéshez, köznevelésben ingyen tankönyv és ingyenes étkeztetés, Arany János Tehetséggondozó Program... Van egy jó irány.

Ma, ha egy roma ember szeretne élni az esélyeivel, akkor több lehetőséggel is élni tud.

A populáris kultúrában ez a két különböző időkép kezd egyre meghatározóbbá válni. A korosodó ember tehát vagy kedvesen inkompetens vagy bátran kamaszos. Az egyik szerint a „nagyi unalmas”, mindaddig, amíg nem tollasozik, bújócskázik, lovagoltat négykézláb. A másik szerint „letagadhatna akár húsz évet is”, az arca, a miniruhája és a pillantása is feszesebb, mint gondoltuk volna.

Kétkapussá kezdjük tenni az érett kort. Egyszer ott van a kiszolgáltatott, de lelkes bugyuta, aki fizikai ereje fogyását akarja letagadni. Másszor pedig ott van az önálló, életrend-bontó lázadó, aki élettapasztalatát akarja letagadni. Közös bennük a tagadás. Tagadása az aktuális állapotnak, amelyben vannak. Tagadása annak, ahogy odáig eljutottak. Tagadása annak, hogy az időskor érték, nem hátrány, egyedülálló lehetőség arra, hogy őszinték legyünk. És közös bennük, hogy a másikat megvetik. Előbbi utóbbit azért, mert ízléstelen és önkritikátlan. Utóbbi előbbit azért, mert hát öreg, és ez látszik rajta.

Mindkét időskép annak a korszaknak a „gyermeke”, amely az emberi lelket örökre az előszobában tartaná. Pedig, ahogy Weöres Parainesisében írja: „Isten vendége vagy e világon! / mért nem hagyod, hogy a házigazda / minden termét sorra nyitogassa, /minden kincsét rendre megmutassa?”

Hol vannak a bölcs idősek? Akikhez tisztelettel fordulunk tanácsért, útmutatásért, bennük élő történetekért? Szépségük titka nem a ránctalanság, hanem a lélek komolysága a test könnyedsége felett. A sok olvasás, műveltség, az az öröm, amelyet az érdek nélkül szeretett kultúra ad.

Hol vannak a huncut idősek? Akik ismerik a legnagyobb emberi aggodalmak és gondok gyógyírét, a szellemességet, a kacsintást, az adomát? Derűjük nem a bátor szoknyaválasztásból, hanem a játékosságból fakad, amelynek egyetlen titka a valódi élettapasztalat.

Hol vannak a tekintélyes idősek? Akiktől a lágyuló külső testi formákhoz és a lélek modern gyengeségeihez tartást kapunk? Erejüket a létezés formáinak ismerete és követése adja, a „mit–mikor–miért” szabályainak ismerete. Személyük a bizonyíték arra, hogy a rend sokkal erősebben tart meg, mint a szilikon.

Hol vannak a besorolhatatlan idősek, akiknek az idő múlásával csodálatosan selymessé válik a bőrük és tekintetük, akik örülni tudnak annak is, ami már nem az övék? Akiknek testi változásait lelki mélyülés és szabadulás kíséri?

És persze, hol vannak a mogorva, szúrós, kicsit félelmetes idősek, akik tele vannak titokkal – fájdalomcsillapító helyett?

Hová dugjuk el őket? Miért tagadjuk le őket? Miért nem akarunk az előszobából tovább lépni?

Pedig eljön az ősz, hamarosan.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Rengetegen foglalkoznak ma már a megromlott párkapcsolatok „gyógyításával” a mediátoroktól kezdve a pszichológusokon át a családterapeutákig. Az Érzelem Fókuszú Párterápia (EFT) miben különbözik a többi segítő tevékenységtől?
– A kötődéselméleten alapszik. Régen erre a lélektan, a különféle pszichológiai irányzatok úgy tekintettek, hogy ez igazából csak gyerekkorban fontos, és alapvetően szülő–gyermek viszonylatban értelmezték. Egy gondoskodó szülő nemcsak a fizikai szükségleteket elégíti ki, hanem az érzelmieket is, mindig lehet hozzá fordulni vigaszért, tanácsért, megértésért. A felnőttekről sokáig azt gondoltuk, hogy nekik erre már nincs szükségük, hisz a szüleikről „leválva” képesek a saját lábukra állni, és ez részben így is van.

Az EFT annyiban hoz újat ezen a téren, hogy azt mondja: lehet, hogy akkor érthetjük meg igazán a párkapcsolati drámákat, küzdelmeket, ha kötődő kapcsolatként tekintünk egy tartós párkapcsolatra is.

Mert a kötődési vágyaink és erre a fajta biztonságra való törekvésünk tulajdonképpen felnőttkorban is alapvető igényünk. Azok a párok, akik ebbe a vágyott biztonságba időről-időre vissza tudnak találni, egy-egy nehézség, veszteség, konfliktus után, szoros szövetséget alakítanak ki, és ezáltal a kapcsolatuk megerősödik, ellenállóbbá válik.

– Akinek gyermekként nem alakulhatott ki egészséges kötődése a szüleihez, felnőttként képes lehet kötődő párkapcsolatban élni?
– Ha a korai kapcsolatainkban nem alakult ki a biztos kötődés, az, hogy a másikra mindig lehet számítani, mert fontos vagyok neki, érdekli, hogy mit érzek, ha bajban vagyok, segít stb... Tehát, ha ezt a fajta biztonságot valaki nem tapasztalhatta meg gyerekként, akkor a felnőtt kapcsolataiban is megjelenhet a bizalmatlanság, a „nem vagyok elég fontos” érzése, a csalódástól való, sokszor alaptalan félelem. Egyéni terápiában is mód van ennek a korrekciójára, de párterápiában még inkább. Ami egy korábbi, gyermekkori szoros kapcsolatunkban sérülést szenvedett, a felnőtt kapcsolatunkban begyógyulhat.

– Át lehet esni a ló túlsó oldalára is? Találkozott olyan emberekkel, akik a gyermekkori anya- és apahiányukat a társukkal akarták betölteni, és mondjuk irreális gondoskodási, figyelmi elvárásokat támasztottak vele szemben?

– Az Érzelem Fókuszú Párterápia nem tekint semmilyen érzésre hibás érzésként. Ha valamit érzünk, annak általában jó oka van.

Dr. Susan Johnson pszichológus, párterapeuta egyszer azt mondta, hogy élete során rengeteg irracionális gondolattal találkozott már, de irracionális érzéssel még sosem. Tegyük fel, hogy a gyermekkori tapasztalatai hatására valakiben erős negatív érzéseket kelt, ha a társa késve érkezik haza a munkahelyéről – úgy érzi, hogy nem figyel rá, nem fontosak számára az ő érzései, igényei – és a csalódottsága, fájdalma számonkérésben, panaszkodásban fejeződik ki, merthogy azt, ami valójában benne van, nem tudja elmondani. Mindez a társában kelthet egy olyan érzést, hogy „már megint nem csináltam valamit jól, nem vagyok elég jó, nem tudok megfelelni itthon is és a munkámban is”.

Kép: Török Szabolcs

Ha a férj folyton csak a kritikát hallja a feleségétől és nem tud a viselkedése valódi motivációiról, mögöttes okairól, akkor lehet, hogy visszavonulással, szótlansággal, munkába temetkezéssel fog reagálni erre a helyzetre. A felek elkezdik nem jól olvasni és érteni egymást, és ez folyamatosan növeli a távolságot köztük. A férj viselkedése tovább mélyíti a feleség bizonytalanságát, ami további feszültséget, ingerültebb számonkérést szülhet, mire a férj még inkább hátrébb vonul… Az ilyen jellegű örvények rátelepednek a kapcsolatokra, és a tragikus az, hogy ezt egyik fél sem akarja, de tenni sem tudnak ellene, fennmarad, noha nem ez a céljuk. Ilyenkor néha egy külső személy az, aki segíthet kilépni ebből a negatív spirálból.

– Az EFT az alapja a „Hold me tight”, vagy magyarul „Ölelj át!” programnak, ami egy speciális kapcsolatgazdagító, kapcsolat-karbantartó program, hiszen itt több pár dolgozik egyszerre a saját nehézségein. Nem sérül így az intimitás? Hogy kell ezt elképzelni?
– A program érdemi részei kizárólag négyszemközti helyzetekben történnek. A párok ugyan egyszerre haladnak végig a folyamaton, de igazából annyit csinálnak csak együtt, hogy rövid bevezető előadásokat hallgatnak, megnéznek olyan videókat, melyekben hozzájuk hasonló párok osztják meg tapasztalataikat az adott kérdéssel, problémával kapcsolatban. Ezt követően mindenki külön helyiségbe vonul a párjával, és jól kidolgozott feladatok mentén, önállóan haladnak a saját konfliktusukból kivezető úton.

– Otthon ez miért nem működik ilyen flottul?
– Az otthoni vitáknak általában igen erős, sodró lendületük van, pillanatok alatt hihetetlenül intenzív érzéseket élünk meg, és nagyon messze tudunk kerülni a társunktól. A jó hír egyébként az, hogy amíg ilyen intenzív érzéseink vannak, addig fontosak vagyunk egymásnak. Mondhatnánk úgy is, hogy minél intenzívebb a konfliktus, annál biztatóbb a helyzet. Az igazán riasztó az az, ha már meg sem érint a másik viselkedése, már nem is veszekszünk.

Ha valaki sokáig igyekszik megtalálni a társával az újrakapcsolódás lehetőségét, de folyamatosan falakba ütközik, abba bele lehet fáradni. Az „Ölelj át” program első lépéseként a párok ahhoz kapnak segítséget, hogy ami egy vita hevében újra és újra, mintázat-szerűen megtörténik köztük, azokat a bizonyos ördögi köröket, negatív spirálokat meg tudják szakítani. A kilépés ezekből csak együtt sikerülhet. Ha az egyik azt mondja, hogy én ilyenkor egy szót sem szólok, nehogy még nagyobb konfliktus legyen, noha jót akar, olajat önt a tűzre.

Ha a gyakorlatok során a pár tagjainak sikerül az ördögi párbeszédeiket felismerniük és uralniuk, majd ki is tudtak lépni belőlük, akkor az ebből fakadó biztonságra építkezve nyílik meg igazán annak a lehetősége, hogy a mélyebb érzéseikkel, szükségleteikkel, vágyaikkal tudjanak a másik felé fordulni. Itt, a program második szakaszában van mód arra is, hogy visszatérjenek együtt, korábbi kötődési sérüléseikhez, és eljussanak az igazi megbocsátásig, begyógyítva az egymásnak okozott sebeket.

 Sue Johnson: Ölelj át

– Mondana néhány tipikus felnőttkori kötődési sérülést?
– Mondjuk, ha megtudom, hogy súlyos beteg vagyok, de a társam elbagatellizálja a dolgot, vagy az, ha elveszítek valakit, és nem érzem, hogy a párom igazán osztozna a fájdalmamban, nem áll mellettem. Lehet, hogy egyébként azért közömbös, mert, azt gondolja, hogy ha velem sírna, azzal nemhogy nem segítene, épphogy elmélyítené a fájdalmamat. De, ha nekem akkor nagyon fontos lett volna éreznem, hogy velem van, mélyen fog érinteni, ha nem kapom meg az elvárt törődést.

A második szakasz első témája tehát a kötődési sérelmeink megbocsátása. Lehet, hogy már sokszor bocsánatot kértem, de itt kideríthető az is, hogy a bocsánatkérésnek melyik formája az, ami eléri a társamat, amiből úgy érzi, tényleg bánt, nekem is fáj, hogy fájdalmat okoztam neki. Az ilyen sérelmeket nem az idő gyógyítja be, ezt biztosan mondhatom, hanem az, ha „visszafordulunk” és együtt gyógyítjuk be ezeket.

A testi intimitás, a szexualitás témaköre is ebbe a szakaszba tartozik. A szex körüli „ördögi körök” felismerése, illetve az ehhez a területhez köthető sérelmek megosztása, majd feloldása szintén nagyon fontos eleme a programnak.

A záró téma pedig arról szól, hogy a jövőben hogyan tartsuk életben a szerelmünket. Milyen régi rituálékat hozzunk vissza a kapcsolatunkba azért, hogy mindketten újra érezhessük, hogy fontosak vagyunk a másiknak.

(Bővebben a módszerről: Sue Johnson: Ölelj át! - Hét lépés az életre szóló szerelemért című könyvében.)

– Vannak igazi sikertörténetei, amikor egy házasságot a szakadék széléről sikerült visszahozni az EFT segítségével?
– A megcsalás, hűtlenség az egyik legsúlyosabb kötődési sérülés. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy ekkora krízis, trauma után is van remény a folytatásra. Több olyan párral dolgoztam már, akiknek sikerült ezt is együtt feldolgozniuk, és újra megtalálniuk a biztonságos kapcsolódást, köteléket, boldogságot egymás mellett.

Bővebb információk: www.eft-parterapia.hu

Ami viszont tény: Magyarországon jelentős a vágyott és a végül megszületett gyermekek száma közötti különbség. Vagyis több gyermeket szeretnének a magyar fiatalok, mint amennyi végül megszületik. Minden bizonnyal ez komolyabb súllyal esik latba a családpolitika alakításánál, mint az, hogy páran szinte borítékolhatóan úgy érzik a gyermekvállalást támogató intézkedések bejelentésekor, hogy tenyészkancának, esetleg szülőgépnek nézi őket Magyarország miniszterelnöke.

Pedig, ha jól értettem, a családvédelmi akciótervnek nem célja meggyőzni a tenyészkancázókat arról, hogy gyermeket vállaljanak (és ezzel ténylegesen is tenyészkancává váljanak).

Sokkal inkább az a célja, hogy pénzügyi okokból ne kelljen a gyermekre vágyó pároknak késleltetni a gyermekvállalást, vagy lemondani arról.

Bizonyos kérdések joggal merülnek fel

Például lehet-e anyagi ösztönzőkkel lényegi demográfiai fordulatot elérni? Az évszázados francia modell ékes bizonyítéka annak, hogy igen; még úgy is, hogy a bálványozott francia nők szülési kedve mindig is magas volt, és nagyon ritka az, hogy egy nő nem vállal gyereket. Anyagi kérdés-e a gyermekvállalás? A gyermekszám gazdasági világválság utáni visszaesése arra utal, hogy van összefüggés. Az is legitim kérdés, hogy mennyire széles kör tudja ezeket a kedvezményeket igénybe venni, amelyről már legalább lehet érdemben vitatkozni. Szintén érdemi szempontjai a témának: a képzettebb nők anyaságának összeegyeztethetősége a karrierrel, az apák részvételének támogatása.

Tény, hogy az eddigi családpolitikai intézkedések által megcélzott diplomás nők – akiktől a minőségi, egészségtudatos gyermeknevelést várnánk – gyermekvállalási kedve nem nőtt, viszont az alacsony iskolázottságúaké igen (ezért is emelkedett a születések száma 2011 és 2016 között). Nem a kívánt célt érte el tehát a sok családtámogatásba fektetett pénz, hiszen a nyolc általánost (vagy annyit sem) végzettek tipikusan nem részesültek azokból, viszont a középosztály erősödött – olvashatjuk a családpolitika kritikusaitól. Nem tudhatjuk azonban, hogy mi lett volna a családtámogatások nélkül. Vajon szültek volna-e legalább ennyi gyermeket a diplomás nők ezen intézkedések nélkül, vagy még drasztikusabban csökkent volna tovább az általuk vállalt gyermekek száma?

A családtámogatási programok sikertelenségéről beszélni tehát nemcsak méltánytalan, de logikátlan is. (Hacsak az, aki ilyet állít, nem tudja biztosan, hogy „mi lett volna, ha...”)

Hisztériahullám Nyugat-Európában

Arra a nyugat-európai hisztériára ellenben, ami a családvédelmi akcióterv bejelentését követte, egyszerűen nincs válasz a mi szókincsünkkel és gondolatvilágunkkal, csak visszakérdezni tudok: „Hova hátráljak?”

Amikor a svéd szociális ügyekért felelős miniszter riasztónak nevezi, hogy a magyar miniszterelnök „több magyar gyereket akar”; amikor egy svéd újságírónőnek, Sofia Nerbrandnak a magyar gyermekek emlegetéséről egyenesen más népek kiirtásának igazolása jut eszébe, akkor hová hátrálhatnék én, aki szeretetből szültem mindhárom gyermekünket – de ezzel együtt nagyon is helyénvalónak érzem a családtámogatást, mert odateszem magam mindennap a férjemmel együtt. Hová hátráljak, de tényleg?

Vagy amikor a BBC megszólaltat egy Sarah Harper nevű professzort, aki azt mondja, hogy problémás ez a családpolitika, mert a világ túlnépesedik, és bevándorlással is meg lehet oldani a gyerekszám megfelelő alakulását? (Egyébként ezt a cikket a bbc.com-on megszakítják a témába vágó ajánlott hivatkozások, úgyhogy olvasás közben csak egy kattintás a hívogató linkre, és már el is mélyülhetünk „A miért nem akarok egyáltalán gyermeket?” című értekezésben, vagy megtekinthetjük a „Nem lesz gyermekem, mert meg akarom menteni a bolygót” című videót.) A termékenységi ráták csökkenéséről szóló cikkben ugyan legalább utal a szerző a washingtoni székhelyű Egészségügyi Mérések és Értékelések Intézete egy jelentésére (Globális Betegségterhelés), amely kimondja, hogy

a népességfogyással érintett országoknak vagy a bevándorlást kell ösztönözniük, ami létrehozhatja a maga problémáit, vagy bátorítaniuk kell a nőket a gyermekvállalásra, ami meg gyakran nem sikerül.

Persze, ha e két lehetőség közül a másodikat választja egy ország kormányzata, akkor a Politikai Korrektség saját maguk által felkent papjainak rögtön a hitleri Németország jut eszébe.

Azért, hogy e jelentésben felvetett két lehetőségnek kellőképpen megágyazzon az újságíró, előtte megosztja velünk a harmincnyolc éves, kenti Rachel Jacobs gondolatait. Nem tudjuk, hogy ki lehet Rachel, de azt elmondja, hogy mindig is a karrierje volt a gondolatai központjában, és hétéves lányuk mellé azért nem szeretnének testvért, mert akkor egyrészt nem tudnának nyaralni menni minden évben, másrészt mindenből a legjobbat szeretné adni a gyermeknek, és nem akarja neki soha azt mondani, hogy nem tud elmenni egy buliba, vagy nem tud megkapni egy új pulcsit. Ízlésekről sosem vitatkozom, és senki nem vitatja Rachel jogát – bárki is legyen ő – a döntéséhez. De azért ugye érezzük a bukéját annak, hogy a bbc.com őt szólaltatja meg mint véleményformálót, miközben a magyar kormány akciótervét, amely bevándorlás helyett a gyermekszületéseket kívánja ösztönözni, a sárga földig húzza le egy „szakértőjük”, aki szerint az anyaság stigma, a Föld meg úgyis túlnépesedik…

Pedig más európai országokban is meglehetősen nagy támogatást kapnak a családok: úgy tűnik, osztrák szomszédainkat se nyugtatja meg, hogy például Etiópiában, ahol a lányok 75 százalékát körülmetélik, egy nő átlagosan 4,6 gyereket szül – a körülmetélés miatt számunkra elképzelhetetlen kínok között.

Kép: Unsplash

A magyar nőket az anyaság stigmájától féltő felvilágosult nyugati feministák vajon miért nem az etióp férfiaknak próbálják elmagyarázni, hogy hagyjanak már fel a kislányok nemi szervének megcsonkításával, és azzal, hogy asszonyaikra szülőgépekként tekintenek – mivel a Föld túlnépesedik?

Az etióp nőkön talán egy kicsit nagyobb és kellemetlenebb nyomás van, mint a magyar nőkön a családvédelmi akcióterv hét pontja miatt, „vigyázó szemüket” mégis csak ránk vetik. 

Nem uralom, hanem támogatás

Hová hátráljak, hogy 2019-ben magyarázkodni kell amiatt, hogy a jövőért felelősséget vállaló – vagyis dolgozó és gyermeket nevelő – rétegnek elismeri az erőfeszítéseit a kormány? Hogy nem azért ad tízmillió forintot, hogy cserébe „átvehesse az uralmat a magyar asszonyok méhe felett” (ha jól értem, világszerte ez a legnagyobb riadalom – természetesen az örök klasszikus rasszizmus–fasizmus mellett), hanem csak támogatni akarja a családra vágyókat? Hogy akik jól érezték magukat egy-kettő-három testvérrel (tehát az édesanyjuk stigmatizált „tenyészkanca”), azok továbbadhassák ezt a fajta gazdagságot a saját gyerekeiknek?

Hogy a saját gyermek is érték, és nem pótolható egy jóravaló etióp fiúval, aki nagy valószínűséggel abba nőtt bele, hogy egy lány akkor ér valamit, ha körülmetélték?

És hogy ez utóbbi meggyőződésem miatt simán „futottak még” kategóriás rasszista vagyok egy svéd újságíró értelmezésében, aki következmény nélkül hitlerezheti le Európa egyik családpárti vezetőjét, akit történetesen harmadszor választottak újra kétharmaddal egy európai ország polgárai?

Haló! Ez egy agyrém.

Felhasznált irodalom:
Kapitány Balázs–Spéder Zsolt: Gyermekvállalás. In: Monostori Judit – Őri Péter – Spéder Zsolt (szerk.): Demográfiai portré 2018.
Stefán-Makay Zsuzsanna: A franciaországi családpolitika és a magas termékenység összefüggése. In: Demográfia (52.évfolyam, 4. szám. 2009.)