Bevallom a franciák és maga Párizs nagyon sokáig nem álltak hozzám olyan közel, mint az itáliai tájak, illatok, kultúra, és nem túl régen jutottam el először a francia fővárosba. Érdekes, hogy a velenceiek extravaganciája sokkal könnyebben a szívembe lopta magát, talán mert a város olyan, mintha egy nagyopera megkopott díszlete lenne. Párizs sokkal valóságosabbnak tűnik, egy Vaszary-regényhős bizonyosan még most is tengődik valahol Bobigny-ban, és vágyakozón cigarettázva nézi a Sacré Coeur kupoláit. Aztán eszembe jutott gyermekkorom egyik meghatározó, letehetetlen olvasmánya, Robert Merle Francia históriája, a XVI. századi lovagregény. Erről ugrott be az ikonikus francia étel, a Boeuf Bourguignon, és egyből tudtam, hogy most ezt az ételt fogom elkészíteni.

Kitűnő választás több szempontból is, hiszen gyakorlatilag egy gyorsan és nagyon egyszerűen összeállítható, lassan a sütőben elpuhulgató egytálétel, amely februárban átmelegít bennünket. Azt olvastam valahol, hogy megfelelő hozzávalók esetén nem lehet elrontani. Egyet kell hogy értsek ezzel.

A legenda szerint az étel megalkotása (Jó) III. Fülöpnek (1396–1467), Burgundia hercegének nevéhez fűződik. A herceg szakácsa hosszú ideje próbálkozott egy újfajta páclével, amelyhez a marhahúst vörösborban érlelte illatos füvekkel, de sehogy sem találta megfelelőnek, pedig igen fontos lett volna, mert Jó Fülöp herceg frissen született fiának keresztelője volt a közelgő nagy esemény, ahol urát és az udvart kellett volna elkápráztatnia.

Kép: Vadászati ünnepély III. Fülöp udvarában

A herceg, aki a fennmaradt leírások szerint valóban nagy ínyenc volt, és káprázatos lakomákat rendezett fényűző fogásokkal, egy éjjel titokban konyakot öntött a vörösborban pácolódó marhához. Az edény mellett a szakács reggel egy írást talált, miszerint: „Én elkezdtem, te folytasd!”

Ki tudja, hogy majdnem 600 év távlatából elhihetjük-e, hogy a herceg éjjelente titokban lejárt a konyhába „kifosztani a hűtőszekrényt”, értsd éléskamrát, és nassolgatott. Vajon írnokai vele tartottak az éjjeli portyákra? Kétségtelenül jelentős uralkodó volt, korának egyik extravagáns személyisége, aki a korai németalföldi polgárosodással ellentétben a középkori lovagi világ eszméinek szellemében vezette udvarát, így még akár éjjeli „gasztrosétáját” is elhihetjük.

Más, XVII. századi lejegyzések szerint, egy rossz minőségű hordófajtának köszönhetjük az étel keletkezését, amely a szüret után kilenc héttel kilyukadt, ezért, hogy mentsék a menthetőt, a vörösbor egy részét felfogták a rendelkezésre álló edényekbe, és a szakács vörösborban pácolta a marhát. Mint minden nagy klasszikusra, erre is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás: van, aki tesz bele konyakot és vörösbort is. Eredetileg charolais húsmarha húsából készítették, de természetesen bármilyen nyak, lapocka, pofahús megfelel.

Raymond Blanc francia mesterszakács receptje keltette fel az érdeklődésemet a rengeteg jobbnál jobb leírás és videó közül, elmondom, miért!

Kép: Bódi Lídia

Csodálatos az a szenvedély, amellyel bemutatja ezt a remek fogást, úgy beszél angolul, ahogyan csak a franciák tudnak, de igazi franciasága valójában az első mozzanatból derül ki: az ötödik másodpercben felbont egy burgundi pinot noir-t és az egész üveg bort a serpenyőbe önti. Így kezdődik. Nincs finomkodás, hogy 2 dl vörösbor és húsleves alaplé, meg egy kis paradicsompüré. Egy üveg pinot noir, minden csak ezután következik. Nem árulom el Monsieur Blanc-nak, hogy szekszárdi pinot noir kerül a marharaguba, de azt sem, hogy csak fél üveggel fogok használni, azt pedig a férjemnek nem árulom el, hogy ez az ő egyik bora, mert ahogy Keith Floydtól, a néhai brit utazó séftől megtanultam, főzni csak olyan borral szabad, amit egyébként meg is innánk. Már csak egy fontos tanács: inkább hétvégén érdemes befűteni ezzel a raguval a konyhába, mert akkor utána már remélhetőleg nem kell autóba ülni, és a maradék bort meg is lehet kóstolni.  

A profik többnyire a vörösbor redukciójával kezdik, azaz besűrítik, beforralják felére, és ebben pácolják a húst, én azonban egy egyszerűsített változatot, készítettem.

Hozzávalók:

15 dkg húsos szalonna
1,5 kg marhahús (pl. lábszár) kb. 4 cm-es darabokra vágva
250 g minirépa egészben, alaposan megmosva vagy 5-6 közepes méretű sárgarépa megpucolva, mérettől függően feldarabolva – a lényeg, hogy rusztikusabb, nagy darabok legyenek
5–7 gerezd fokhagyma megpucolva, egészben
1 fej vöröshagyma nagyobb darabokra vágva
1 szál póréhagyma
2-3 szál angol zellerszár
1 üveg gyöngyhagyma
só
10–15 szem egész bors
kakukkfű
2-3 evőkanál liszt
4 ek. paradicsompüré
kb. 0,5 l jó minőségű száraz vörösbor, pinot noir vagy cabernet sauvignon 
1 kezeletlen citrom reszelt héja

Kép: Bódi Lídia

Elkészítés:

Felhevítünk egy magas falú lábast, amelyben a felkockázott szalonnát zsírjára pirítjuk, majd a szalonnakockákat kivesszük, félretesszük. A visszamaradt zsírt felforrósítjuk, amennyiben szükséges, kevés napraforgó- vagy repceolajat öntünk hozzá, és a felkockázott húst megkapatjuk. Ha kisebb lábasunk van, inkább több részletben érdemes belerakni a húst, a lényeg, hogy ne párolódjon, hanem piruljon. Gyengéden sózzuk. Amikor a húskockák szépen körbepirultak, közepesre csökkentjük a hőt, megszórjuk a liszttel, folyamatos kevergetés mellett hozzáadjuk a paradicsompürét, pár percig hagyjuk, majd elzárjuk. A húst a szalonnakockákkal együtt cserépedénybe szedjük. (Amennyiben rendelkezésre áll öntöttvaslábas vagy casserole főzőlábas, amelyet a tűzhelyről egyből a sütőbe lehet tenni, akkor nincs szükség a hús kiemelésére, mert még jobb, ha minden pörkanyag együtt marad; de tökéletes lesz úgy is, ha átpakoljuk a húst.)

A lábasban visszamaradt pörkanyagokhoz adjuk az összes megtisztított, feldarabolt zöldséget, fűszereket, négy-öt percig pirítjuk, színt adunk nekik, megégniük nem szabad (ha szükséges, néhány kanál olajat öntsünk alá). Ezután öntsük fel a vörösborral, egy forralás, majd a húsra öntjük az egészet, és mehet a sütőbe. Monsieur Blanc 85 fokon 4–4,5 órát javasol (If you boil it, you murder it! – mondja, azaz nem szabad forralni, különben megöljük a ragut), de pácolás- és edényfüggő is a folyamat. Én 120 fokon sütöttem 5 órán keresztül. Puha, vajas krumplipürével tálalva az igazi.

Vállas doktornak kedve lett volna ráüvölteni a kedves páciensre, hogy húzzon innen az anyjába, de hát egy reklámban nem azt teszi az ember, amit akar. Hanem amit kell neki. A kamerába mosolyogva hajolt az öregszagú bácsi fölé, elfojtotta hányingerét, és tövig döfte az érzéstelenítő injekciót. Ennyi kis bosszú azért belefért, a világ összes fizikából megnyomorított diákja beleadta erejét ebbe a mozdulatba. A nyugdíjas megvonaglott, de szerencsére nincs benne a képmezőben. A kockázatok és mellékhatások alatt már csak Vállas doktor lájkoló hüvelykujjára fókuszált az operatőr.

Generációk helyezik bizalmukat egy megbízható autómárkába. Pörgette a slusszkulcsot először fiatalemberként, majd szánalmas sminkmesteri ügyetlenséggel megöregítve Kovács úr.

És mosolyogva rögtön ki is nyitotta a megfelelő autó ajtaját, és a kormány mögé tessékelte kisfiát, aki az előző jelenetben még gyerek volt, de itt már Kovács úr fiatalkori másaként szerepelt. Ő játszotta saját magát, miközben öregített mása játszotta öreg magát, illetve saját apját. Hát, ez egy ilyen költségvetés. Nem futja szegény, nyomorult autókereskedőknek a tejbepapira! A gyerekszínészt már hazazavarták, ne legyen láb alatt, csak az elején kellett. A mobil kibírhatatlanul zizegett Kovács úr zsebében. Tudta, hogy az a nő hívja. Akire az ő anyja rá van bízva. Ne finomkodjunk: akire ő maga bízta rá az anyját. Az a nő, aki folyamatosan vegzálja őt, hogy az anyja kibírhatatlan.

„Felmondás lesz ebből, tessék beszélni a kedves mamával, mert dobálja a drága finom ételt, és akkor mi a fészkes fenének főzök éttermi minőséget. A kedves mama nem hajlandó felöltözni. A kedves mama nem hajlandó kijönni velem vécére, és nem engedi, hogy tisztába tegyem. Mit tegyek, ki kell kötöznöm a kedves mamát, amit utálok. Ellenben minden ujjamra találok öt házat, ahol boldogan fogadnának, velem ezt nem lehet megcsinálni. Tessék megkérdezni az előző munkaadóimat, volt-e rám panasz valaha.”

Kovács úr most majdnem őszintén vigyorogva bejárta az autószalont, ámulva bekukkantott a motorháztető alatti, fényesre suvickolt csőrendszerek és dugattyúk kavargásába, és verhetetlen optimizmussal szemlélte az autószalon üvegablakán túl lemenő napot. Vagy feljövő napot. A múlt tapintható jelenlétét. A jövő ígéretét.

Kovács úr azon morfondírozott, mit kezdjen édesanyja bizalmasan elsuttogott vallomásával, miszerint ez a nő, ez a cafka rendszeresen bántalmazza őt. Pokrócot terít rá, és úgy veri, hogy meg ne látsszon. És vannak is rajta lila foltok. Viszont össze-vissza beszél. Viszont attól még simán lehet, hogy tényleg ütik. Viszont ez már bírósági ügy lenne. Viszont semmi, de semmi bizonyíték nincs, csak egy féleszű nyanya vallomása. A mobil kibírhatatlanul zizegett Kovács úr zsebében.

A kibírhatatlan fejfájás egy pillanat alatt elillant Antónia koponyájából. A vérvörösen izzó hajókötelek flitterré foszlottak, és ő, aki az előbb még óvódás lánykája nyafogásától szenvedett kibírhatatlanul, most boldogan sütötte a tortát egy egész zsúrnyi átok rossz kiskölök részére.

Önnek sem kell fájdalomban élnie! Mondta Antónia szájfényes bazsalygással. A fájdalom nem a barátom, huss, elszáll, és marad a vidámság! Közben átfutott a fején, hogy kamaszlánya mennyire erőlteti ezt a síelés-dolgot, és ők valóban soha nem voltak még sehol síelni. Jókora pénzkidobás persze, lehet használt léceket kölcsönözni, de ha egy hétre kölcsönzik, már jobban megéri megvenni, és a tábor után a boltos visszaveszi, persze nyomott áron, mert ugye egyre használtabb a cucc. Tök rendes az a tanárnő, ingyen foglalkozik a kölykökkel a műanyag pályán, a lány a saját zsebpénzéből is beszáll a költségekbe. Az összes barátnője megy, állati buli lesz, mi kell más egy kamasznak, mint barátok, utazás, jókedv? Hát, momentán egy talicska pénz. Az a baj, hogy Antónia számlája lassan a negatívhoz közelít, és úgy egyeztek meg, ő fizeti a villanyt, a férj a gázt. Ha már ilyen önálló, dolgozó nő. Fogorvos az ember, de ekkora sóhert még nem láttál!

Antónia szégyell tőle kérni, amúgy sincs túl jó állapotban a házasságuk, nem vágyik a kötelező prédikációra. Hogy mekkora sznobság ez a síelés, Jägermeistert inni járnak oda az emberek meg havas Facebook-képeket posztolgatni, minek hülyítsük el a gyereket jobban a kelleténél... Azt fogja hinni, minden az övé, mindent a kis hátsója alá pakolnak, csak mert az apja fogorvos. Mintha a fogorvosok vagyonokat keresnének! Amúgy meg tessék, szabad a pálya, lehet nyálas szájakban turkálni a pénzért, ha ez valakinek akkora Hawaii!

Antónia szégyellt volna bátyjától kölcsönkérni erre a sídologra, szegénynek nyakába szakadt most anyu ápolása, egy vagyont kifizet annak a perszónának. Az persze szóba se jöhet, hogy ők beszálljanak a költségbe, mintha az öregasszony nem lenne éppúgy az ő anyja is... Mindegy, Antónia mégis őtőle kér kölcsön, ezt most eldöntötte. Legfeljebb nem ad, akkor még mindig elgondolkodhat, kérjen-e a férjétől.

Vagy inkább a saját főnökétől, aki mindig olyan készséges és jól ápolt? Fiatalabb is a drágalátos fogorvos úrnál... Van ő még annyira nő. Hát nem? Agyő, fájdalom! Integetett bele a kamerába.

A fájdalom sokszor elkerülhetetlen (persze itt nem az elkerülhető sportsérülésekre és túlerőltetésre gondolok), viszont nem mindegy, mit kezdünk vele. Azok, akik gyerekként sok fájdalmat tapasztaltak meg, sokszor teljesen elidegenítik saját érzéseiket önmaguktól. A fájdalom lehetett lelki eredetű: akár az egyedüllét fájdalma, akár rendszeres kritika, becsmérlés vagy a biztonság hiánya, de lehetett testi fájdalom is, akár extrém fizikai megterhelés formájában, akár betegségből adódóan, vagy mindezek együttvéve. Gyerekként az egyetlen menekülési mód: tűrni és lehetőleg nem érezni semmit. Később felnőttként is mindent elkövetnek, hogy elkerüljék a fájdalmat, ám előfordul, hogy ez az egyetlen érzés, amit képesek átélni. És ha csak ez van, az is jobb, mint a semmi, vagyis paradox módon tudattalanul újra és újra kötődni fognak a fájdalomhoz.

Ha valakit óvtak a széltől is, és a legkisebb akadályt is elgördítették előle, az illető passzivitásba fordulhat, és bár a vágyai elevenek, a célállítás képessége és a céleléréshez szükséges aktivitás hiányozhat. Nem tud lépni, mert nem hiszi, hogy önállóan képes rá.

Aminek fájnia kell

Nagyszerű, hogy a szervezetünk jelez, ha valami túl sok, túl erős, túl intenzív, ha valami meghaladja a képességinket. Ha nem alszunk eleget, nem tudunk koncentrálni, ha túleddzük magunkat, izomlázunk lesz. Ha ezekről sokáig nem veszünk tudomást, és folyamatosan túlterheljük magunkat, akkor a következmények is súlyosbodnak, „elpattan a húr”. De nem kell, hogy elszakadjon, mert a fájdalom jelez, hogy álljunk le.

Ezért nagyon fontos, hogy tudjunk kapcsolódni mind a testi, mind a lelki fájdalomhoz, mert ha nincs vele kapcsolatom, nem is tudok reagálni rá. A sport, az aktív mozgásos cselekvés kulcsfontosságú lehet a fájdalomtól való félelem feloldásában és a fájdalommal való adaptív kapcsolódásban. Gyógyítani, feloldani azt tudom, amihez tudok kapcsolódni, amit át tudok érezni, amiben benne vagyok. A lelki sebek gyógyítása kéz a kézben járhat azzal, hogy a testi fájdalommal kapcsolatba tudok lépni, meg tudok küzdeni vele, tudom szabályozni, vagy ami még fontosabb, keresztül tudok menni rajta. Ugyanígy tehetek, amikor lelki fájdalmat élek át.

A sport mint önismeret és út

Amikor sportolok, akkor én csinálok valamit. Teljes lényemmel benne vagyok, jelen vagyok. Ez fontos élmény abból a szempontból, hogy megélem önmagam. Vagyis amit itt átélek, sokat elmond rólam és az érzéseimről: meg tudom csinálni? Bírom? Megugrom, elérem? Mind arról szól, képesnek hiszem-e magam valamire. Benne van a választás, hogy én akarom csinálni. Megtaníthatom magamnak, hogy van eszköz a kezemben. Ha a testem jelez, hogy valami sok, akkor kezdhetek vele valamit. Lelkileg is megedződöm, nemcsak testileg. És azzal, hogy kitartóvá válok, megtudhatom, hogy mik a valós határaim, hol lépnek be a félelmeim, vannak-e például mítoszaim arról, hogy nem kellene, hogy fájjon.

Van, aki áttolja magát egy edzésen, hogy minél gyorsabban véget érjen. Igazából csak túllenni akar rajta, mert benne lenni ijesztő. Jobb, ha minél hamarabb vége. Ha táncol, jógázik, tornázik; kétségbeesik, hogy bírja-e tartani a pózt, nehezíteni az elemet vagy a koreográfiát. Ha elindul futni vagy úszni, meg-megáll, vagy a kitűzött táv előtt feladja. Persze, ha már elindulunk, az nagyon jó. Feltehetjük a kérdést magunknak, hogy miért álltunk meg, miért nem mentünk tovább, megijedtünk-e, amikor elkezdett nehezebb lenni, mert jött a fal vagy a holtpont, vagy a remegés.

A kitartás arról is szól, hogy hiszek magamban, hogy képes vagyok túljutni a fájdalmon. Úgy, hogy közben benne maradok abban, amit csinálok. Nem állok meg, nem adom fel, nem keresek mást.

Az az izgalmas, hogy e folyamat közben jön a mélyebb tapasztalás. Még csak nem is a végén, amikor megcsináltuk, hanem már közben. Útközben, ha úgy tetszik, vagyis akkor, amikor csinálom, amikor át merem élni azt, ami történik velem.

Legyünk tudatosan jelen, higgyük el, hogy végig tudunk menni azon az úton, amit magunk elé tűztünk ki! Amikor ennek nekivágunk, megfogalmazhatunk egy belső szándékot, egy célformulát, amire adott alkalommal fókuszálunk, vagy amit erősítünk magunkban. Ez szólhat arról, hogy elfogadom a tökéletlent, arról, hogy optimistán vagyok jelen abban, amit csinálok, vagy hogy hagyom az egészet a maga medrében történni, úgy, ahogy éppen jön. Eközben nemcsak a test fejlődik, és legközelebb még messzebb jutok, hanem az autonóm életre is edzem magamat. Arra az életre, amely – minősítések és előjelek nélkül – saját magam kibontakozását jelenti.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– „Boldog az az ember, aki az Úrban bízik. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa.” Hogyan érthetnénk ezt meg, Csaba testvér, mi lehet a mi életünkben a folyóvíz?
– Az imádság. Orvosi méréseket végeztek, vért vettek a betegektől, rögzítették az eredményeket, majd arra kérték a rokonokat, barátokat, hogy imádkozzanak a betegért. Ezután újra vérvétellel vizsgálták a vér összetevőit, és mérhetően több immunaktív anyagot találtak benne. Ebben a kísérletben tudományos méréssel mutatták meg az imádság erejét.

– Sokszor elhangzik, hogy egészségtelen világban élünk, miközben az egészségnek nyilvánvalóan kultusza van: speciális étrendek, újabbnál újabb mozgásformák hódítanak. Kell-e a testtel ennyit foglalkozni?
– Nem szabad a mai kort szidni és kárhoztatni. Isten országa közel van. Az átlagéletkor pedig, a korábbi időkhöz képest, valóban növekszik. A test a Szentírás szerint a lélek temploma, rendben kell tartanunk.

– Csaba testvér sokat beszél és tanít a derűről. A mai prédikációban is a gyermek Jézus jókedvét állította példaképül. Honnan van az ön jókedve? Tényleg csupán az imádságos élet, az Istennel való személyes kapcsolat a titka?
– Igen, ennyi. A gyerekeknél is azt látom, hogy szomorúan a szorzótábla tanulása sem megy. Borzasan semmi sem megy jobban, mint megfésülködve. Akkor miért ne fésülnénk meg a lelkünket is, mielőtt bármihez hozzáfogunk? Most farsang van, különösen aktuális az üzenet, hogy mindent jókedvvel végezhetünk. Isten azt szeretné, hogy jókedv, tánc legyen az életünk! Fontos egy jókedvű kártyaparti, egy pohár bor melletti beszélgetés!

Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden baját a hátunkra vegyük, és nem is tudnánk megoldani. A gyermek Jézus vidámsága kell hogy vezessen bennünket!

A gyerekek, akik Csaba testvérrel érkeztek - Kép: Leslie Czyzyk

– Sokfelé jár a nagyvilágban, magyarokkal is találkozik a Föld sok országában. Milyenek a magyarok? Igaz a „depressziós nemzet” sztereotípia? Képesek a magyar emberek az örömre?
– Minden ember egy csoda. Úgy kell tükörbe néznünk, hogy önmagunkban azt a csodát lássuk, amit Isten teremtett. Abból a jókedvből élhetjük meg ezt a csodát, amelyet a „mennyei GPS”-ünkbe, a lelkiismeretünkbe Isten táplált.

Isten nem teremt selejtet. Csoda a magyar ember, és csoda minden ember a világon.

– Gyakran beszél a család, a közösség fontosságáról és megtartó erejéről. De mit üzen azoknak az egyedülállóknak, magányosaknak, akik vágynak ugyan párkapcsolatra, nagyobb közösségre, de nincs rá lehetőségük?
– Félénk, ijedős lélekkel Isten se tud mit csinálni! Bíznunk kell egymásban, bátornak kell lennünk, hogy emberi kapcsolatokat építsünk. A Szentlélek bátorságot ad a szívünkbe, ezzel a bátorsággal élhetjük meg a kapcsolatainkat is. Sokszor látom a felnőttek bátortalanságát a párkapcsolatra; és figyelem a gyerekek, a kamaszok szerelmét: milyen egyszerű!

Az élethez bátorság kell minden közösségben. Most Ferenc pápa bátorsága miatt örvendezik a szívünk, aki Erdélybe készül.

Böjte Csaba – Kép: Emmer László

A szeretet parancsa valójában egyszerű és megvalósítható. A jó Isten azt szeretné, hogy boldogok legyünk és a boldogságban kiteljesedjünk.

– Mit mondana azoknak a fiataloknak, akik még nem döntötték el, merre folytassák az életüket? Mi az, ami segíthet az „életirányt” megtalálni?
– Lisieux-i Szent Teréz példája mutatja, hogy „elmenni szeretni” – és utána döntést hozni, ez mindig működik. Ha a fiatal nem tudja, melyik egyetemre menjen, vagy kétsége van, ezt vagy azt a lányt vegye-e el, akkor jó elmenni egy évre szeretni. Az önkéntes programok erre alkalmat adnak. A szeretet olyan, mint a villanylámpa: a fényénél megvilágosodnak a dolgaink. Hasznos kilépni a mamahotelből, túllépni a komfortzónán, és akár egy öregek otthonában, akár a mi Alapítványunk egyik házában önkéntesként eltölteni egy évet, és így rátalálni az élet irányára, a szeretet parancsára is.

Mitka: Gary Chapman párkapcsolati szakértő alapvető öt szeretetnyelvét – az elismerő szavakat, a minőségi időt, az ajándékozást, a szívességeket és a testi érintést – kiegészítettük, ezért mi nyolcféle szeretetnyelvről beszélünk. A hatodik szeretetnyelv szerintünk a befogadás. A befogadás azért fontos, mert amikor társat választunk, nemcsak mi ketten, hanem a családjaink is találkoznak, és rengeteg konfliktust hoz magával, ha valamelyik család nem befogadó. A hetedik szeretetnyelvünk a melléállás, ami abban nyilvánul meg például, ha a társunk kellemetlen helyzetbe kerül, nem hátrálunk ki mellőle, hanem kimutatjuk, hogy ott vagyunk, hogy számíthat ránk. Vagy ha elveszíti az állását, nem hibáztatjuk, nem ítéljük el, hanem odaállunk mellé és éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, mert nemcsak a jót, a rosszat is együtt vállaltuk.

Attila: A nyolcadik szeretetnyelvünk pedig a tisztelet. Ez alapvetően egy távolságtartó, elég hideg fogalom, mégis sok köze van a szeretethez. Folyamatosan változunk, fejlődünk, új és új helyzetekbe kerülünk – ha mindeközben elfelejtjük tisztelni a másik személyiségét, feladatkörét, vagy azt, ahol éppen tart, akkor nem segítjük őt, sőt, gátolhatjuk is.

Mitka: Gyülekezeti lelkész voltam már, amikor megismertem Attilát. Könnyebben szót értettem a fiúkkal mindig, mert kilenc testvérem van, s közvetlenül előttem három fiú született, így elég fiúsan nevelkedtem. Édesapám is lelkész volt, és láttam ennek a családi nehézségeit. Emiatt úgy döntöttem, hogy ha én Isten szolgálatába állok, kizárólagosan ez lesz az életem. Ha én feleség meg anya is lennék, nem tudnék úgy szolgálni, mint ahogyan szeretnék. Emiatt eszembe sem volt férjhez menni… de Istennek más tervei voltak velem.

Attila: Én rendíthetetlen ateista voltam egészen 17 éves koromig. Gimnazistaként mégis szükségét éreztem, hogy Isten jelen legyen az életemben. Hirtelen végtelenül egyedül találtam magam, a baráti kapcsolataim meggyengültek, és féltem.

Engem mindig egy kezelhetetlen, laza, menő srácnak gondoltak, úgyhogy eleinte igencsak tartottam attól, hogy mit fognak szólni a többiek, ha meglátnak bemenni a templomba.

De aztán nemcsak oda, hanem még az ifjúsági órákra is elmentem. Mitkát is ott láttam meg először, ő volt akkor az ifjúsági lelkész.

Mitka: Nyolc évig „csak" jó barátok voltunk. Emlékszem, hogy Attila egy nagyon érzékeny lelkű fiú volt, aki hamar megszerette a közösséget, akikkel rendszeresen jártunk különböző programokra: betegeket látogattunk a kórházban, vállaltunk templomi szolgálatot, és sok ifis programot szerveztünk.

Attila: A befogadással mint szeretetnyelvvel akkor találkoztam először, amikor bementem a templomba. Egy bizonyos ének szövege mintha pontosan nekem szólt volna: „Végre, de jó, hogy itt vagy! Már vártalak! Nem érdekel, hogy miket mondtál eddig rólam, most megérkeztél!” – így éreztem magam, amikor először ültem be a padba. El is sírtam magam, és tudtam, ide szeretnék tartozni. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettünk Istennel. Mitka: Attila egy idő után rengeteg embert hozott magával a gyülekezetbe. Közben a Szerelem Szemináriumra is özönlöttek a fiatalok, nagyon klassz, 60–80 fős ifis csapat alakult ki.  

Attila: Amikor Mitka elment továbbképzésre, valamelyikünk mindig megkapta a lakáskulcsát, öntöztük a virágait, ott lehettünk nála. Hatalmas bizalom volt köztünk, az öt-hat fős „kemény magban”, ahol fiúk-lányok vegyesen voltunk, és még az is természetes volt közöttünk, ha megöleltük egymást. Az egyik továbbképzés alkalmával Mitka pont rám bízta a lakáskulcsát… Induláskor kikísértem, elbúcsúztunk, és megöleltem, ahogy már ezerszer, de ez valahogy más volt, mint egy villámcsapás hasított belém egy különös érzés. Innentől kezdve egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből azt az ölelést, nem értettem, hogy mi történt. Amikor hazajött, elmondtam neki, erre mondta, hogy ő szintén ugyanígy érzett.

Attila és Mitka

Mitka: Ebben az évben kezdte el Attila a polgári szolgálatos katonaidejét Budapesten, emiatt csak hétvégén találkozhattunk, én pedig észrevettem, hogy hiányzik. Talán ebből a hiányérzetből is alakult ki a szerelem… Először mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy ez nem reális dolog, hiszen nagy közöttünk a korkülönbség. Próbáljunk meg kijönni ebből és elengedni az egészet, mielőtt sérülést okozunk egymásnak. Elhatároztuk, hogy távolságot tartunk. El is kezdtük, de az valami borzalmas volt…

Attila: Minél inkább tartottuk a távolságot, annál inkább vágyakoztunk a másik után. (mosolyog)

Mitka:

Engem közben iszonyúan gyötört a bűntudat a fogadalmam miatt, hogy Istennek szentelem az életem, illetve én egy ifjúsági gyülekezet lelkésze voltam, példát is kellett mutatnom. Ő 24 volt, én 36.

Eldöntöttük, hogy Isten szavát fogjuk figyelni, keresni, halljuk meg, hogy Ő mit mond.  Három hétig nem beszélgettünk, csak figyeltünk, imádkoztunk.

Attila: Én hamar döntöttem, mert már a várakozós időszak elején választ kaptam. Elolvastam az aznapi bibliai részt, ami ezt tartalmazta: „Amit az Isten egybeszerkesztett, azt ember ne válassza szét.” Ez engem felszabadított, és ezzel számomra megszűnt az egyetlen „emberi” ellenérv, a tizenkét év korkülönbség. (mosolyog)

Mitka: Engem is vezetett Isten. Akkoriban az Énekek éneke következett a bibliaolvasás rendjében, ami a szerelemről szól. De én még mindig nem értettem. Tényleg szerethetem őt? „Nézd, mi mindent odaadtunk érted” – mondják a tanítványok Jézusnak, aki így válaszol nekik: „Százszor annyit kaptok vissza, mint amit ti felajánlottatok!” Ez volt a másik. Ekkor jutott eszembe, hogy együtt is szolgálhatnánk, s akkor „százszor annyit” érhetünk el. (mosolyog)

Attila: Elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis csak felvállalnánk ezt a kapcsolatot. Ki, mit szólna hozzá… ezen aztán nagyokat nevettünk.

Mitka: Azt is be kell vallanom, hogy ezekben az években az egyedüllét terhe egyre nehezebbé vált számomra, és Attila utólag elmondta, imádkozott azért, hogy legyen társam, mondván, „az nem lehet, hogy egy ilyen remek ember egyedül maradjon! Miért nem veszik már észre…?”

Amikor megkérte a kezemet, édesapám elővette dédapám karikagyűrűjét, s ezekkel a szavakkal adta át: „Édesanyád félretette neked, ha mégis férjhez mennél!”

Így hát az anyai dédapám gyűrűjéből lettek a mi eljegyzési gyűrűink (mutatják is mindketten). Mindig szeretek ránézni, így Anyu is velünk van, hiába nem lehetett már ott az esküvőnkön.

Mitka és Attila 

Attila: Mondják, hogy hétévente jönnek a krízisek egy kapcsolatban. Nekünk a tizedik házassági évfordulónk környékén volt az, hogy nem tudtunk közös nevezőre jutni. Valahogy „szétcsúsztunk”. Ekkor elkezdtünk e-mailezni egymással nap közben, mert sok mindent könnyebb volt úgy megbeszélni. Amikor utána hazamentem, és találkoztunk az előszobában, olyan érzés volt, mintha ismerkednénk. Mintha először találkoznék egy nővel, akivel addig csak leveleztünk. Izgalmas volt. (mosolyog)

Mitka: Igen, Attila konfliktuskerülő, én meg beleállok a helyzetekbe, ezért néha könnyebb írásban megfogalmazni, mit érzünk. Nagyon szeretünk „csak úgy” autózni is, és miközben nyugodtan haladunk a különböző tájakon, hatalmasakat beszélgetünk.

Attila: Később volt olyan életszakaszunk, amikor nem tudtuk, melyikünk szabja meg otthon a határokat a gyereknevelésben. Láttam Mitkán, hogy ő tönkremegy abban, hogy neki kell irányítania otthon, nagy feszültségben él. Én viszont nem vagyok egy irányító típus. Ez így nem volt jó senkinek, az otthoni légkörnek sem tett jót. Megbeszéltük, hogy elkezdünk mást csinálni, mint ami természetesen fakadna az egyéniségünkből: ő kivár, én meg belépek, és amíg én nem lépek, addig ő sem szab határokat. Akkor elkezdtem következetesebb, határozottabb módon viselkedni a fiunkkal, Mitka pedig visszafogta magát, igyekezett nem belépni az irányító szerepbe. Szükségem volt rá, hogy érezzem, enyém a felelősség. A férfiaknak fontos ez, kell a lelki egészségünkhöz.

Mitka: Régebben, amikor még nem volt ennyi dolgunk, nagyon szerettünk együtt olvasni is. Nekünk ez egy közös, esti program volt.

Attila: Nagy élmény volt Gary Chapman könyve, egészen más, mint amit addig tudtam a kapcsolatokról.

Rájöttem, hogy nem mindenkinek ugyanazt kell tölteni a „szeretet-tankjába”. Ez teljesen új gondolat volt, és nagyon sok mindent világossá tett.

Tudatosabb lett a saját szeretetnyelvünk is, az, hogy hogyan szerethetem a másikat úgy, hogy érezze is, ne csak tudja. Rájöttünk, hogy a legfontosabb mindkettőnknek a testi érintés, az ölelés. Mára a századik „szeretetnyelvek”-előadásunkon is túl vagyunk. Szívesen adjuk tovább a könyvből tanultakat és saját tapasztalatainkat. Történeteink sokaknak segítettek megérteni, felismerni, és reméljük, kifejezni is a másik fél számára legérthetőbb formában a szeretetet.

Mitka: Attilának nagyon számítanak a kis gesztusok, a szívességek is. Nekem inkább az elismerés. Évekig, ha húslevest főztem, mindig várta, hogy olyan lesz, mint a nagymamájáé. Én meg vártam, hogy megdicsérje. Egyik születésnapján úgy döntöttem, hogy meglepem, és úgy csinálom a húslevest, ahogyan mindig várta volna: krumplival, zellerrel.

Attila: Az a húsleves nagyon sokat ért, és azóta is sokat ér! Nagyon jólesett! Ezzel fejezte ki, hogy szeret. 

Mitka: Akkor ma este is főzök egyet! (összemosolyognak)

Mindszenty Józsefet „hazaárulás és valutaüzérkedés” vádjával 1948. december 26-án tartóztatták le – nem először, mert a zsidók melletti kiállása miatt már a nyilasok sopronkőhidai börtönében is „vendégeskedett” korábban. Karácsony másnapján az ÁVO rettegett, Andrássy út 60. alatti székházának pincéjébe hurcolták, ahol kegyetlenül megkínozták, és pszichotróp szerekkel bírták rá, hogy „beismerje” részvételét a harmadik világháború előkészítésében, valamint hogy jelentős összegeket küldött a nyugati hatalmak kormányainak, a Szent Koronát pedig megpróbálta a Habsburgok kezébe juttatni. A kínzások irányítója Décsi Gyula államvédelmi alezredes volt.

A hercegprímás így írt mindezekről Emlékirataiban:

„Amikor a rendőrautók hosszú sora az Andrássy út 60. előtt lefékezett és megállt (1948. december 26-án), kiszállítottak a kocsiból. Rendőrkordon közt vezettek a hírhedt épületbe, melyet a Gestapo magyar tanítványai alakítottak át a kínvallatások kegyetlen színterévé, még a német megszállás idején. A járókelők elkerülték, vagy elfordították a fejüket, ha el kellett menniük mellette.”

„Az Andrássy út 60. belső életéről s az ott történtekről annak, aki ott nem volt akár rab, akár vallató, a legkisebb fogalma sem lehet.”

„Elsőnek lehúzták reverendámat és gúnyosan nevetve alsóruháimat is. Bő, keleti jellegű, tarka-csíkos bohóc-öltönyt húztak rám.”

„Cellám egy 4x5 méteres sötét helyiség, alacsony volt, s annak ellenére, hogy állandóan öten tartózkodtunk benne, nem szellőztettek.”

„Egy magas, tagbaszakadt bivalynyakú politikai rendőrtiszt egyszerre csak nekem fut, és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Legyűr vízszintesen, majd gumibottal elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb. Nyöszörgök fájdalmamban. Egyszer csak arra ébredek, hogy fellocsolnak, a vallatásra tántorogva megyek vissza.”

„Nem kételkedem abban, hogy az ételt az Andrássy úton készítik el, és akaratbénító és kábítószereket kevernek hozzá. Az orvosok gyógyszereket hagynak hátra, melyekből az őrség ellenőrzése mellett be kell vennem az előírt adagokat.”

„A nemalvás is egyik módja a kínzásnak, szerves része annak a kifejlett tudománynak, amellyel a vádlott akaraterejét megtörik. Negyvennyolc órája nem aludtam, ami gyötrő kínt jelent, közben zajlik a megalázóan trágár társalgás és az inzultálás a felém fújt dohányfüstben.”

„Az éjszakai kihallgatások alatt maguk a kihallgatók is kifáradtak, amit abból láttam, hogy egyre gyakrabban váltották egymást. Táncoló köröket kezdtem látni a falon és a levegőben. Kiújult a tíz év előtti Bazedov-betegségem, amely a szívemet támadta meg.”

„Ahogyan ellenállásom hanyatlik, úgy fészkeli be magát lelkembe az apátia, a bénultság és a közöny. Minden mindegy. Az igaz és a hamis szinte azonossá válik. Fáradt, bénuló állapotomban kezdem elhinni, hogy talán mégis bűnös vagyok.”

„Belső ellenállásom mind gyengébb, idegrendszerem összerándul a gumibotozás gondolatára. Ezért aláírtam a szöveget, de nevem mellé, mint egykor a török hódoltságban sínylődő magyar rabok tették, C.F. betűket írok, melynek jelentése: coactus feci, kényszer hatására írtam alá, tehát érvénytelen.”

A kirakatper ugyan nemzetközi felháborodást váltott ki, de a tüntetéssorozatok és XII. Piusz pápa fellépése (kiközösített mindenkit, aki részt vett Mindszenty elítélésében) sem hozott érdemi változást ügyében: hét éven át volt fogságban, 1955-től pedig házi őrizetben, ahonnan a forradalom kitörését követően, 1956. október 30-án szabadult csak. Másnap a karizmatikus hercegprímást ujjongó tömeg fogadta, amikor reggel hat órakor Budapestre érkezett.

Néhány nappal később, a forradalom leverése után ismét üldözötté vált, az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén kapott menedéket, ahol 14 éven át tartózkodott, majd az általános amnesztia után külföldre távozhatott, ott is hazáját szolgálva.

1975. május 6-án, a bécsi Irgalmasok Kórházában halt meg, de hamvait csak a rendszerváltás után, 1991. május 4-én helyezték örök nyugalomra Esztergomban. A Legfőbb Ügyészség 1989-ben rendelt el ügyében perújítási nyomozást, a rehabilitálási eljárás hivatalosan 2012-ben zárult le.

Küzdelmes életén áttaposott a nyilasuralom és a kommunizmus is, de ő mindvégig megőrizte hitét. Püspöki jelmondata szépen – sőt, szinte jóslatszerűen – fejezte ki életének gyötrelmeit és személyének későbbi megdicsőülését: „Devictus vincit”. Valóban, ő legyőzetve győzött.

Forrás: Mindszenty József: Emlékirataim, Apostoli Szentszék Könyvkiadó, 1989.

– Hogyan indult a kapcsolata a csipkével?
– Tízévesen tanultam meg a csipkekészítést. Nagymamám három testvérével együtt gyerekkorában tanulta, de abbahagyta a munka és a család miatt. Időskorában újra felfedezte, így gyerekkoromra jellemző volt, hogy mama szinte mindig csörgött a párnán az orsókkal. Eleinte csak nézegettük, aztán a nagynéném megígérte, hogy elvisz minket a Budai Várba a Mesterségek Ünnepére. Szerette volna, ha megtanuljuk, és valaki továbbviszi a családi hagyományt. Innentől kezdve a csipke a szerelmem.

A legelső csipkémet – egy kis, négy gombát ábrázoló terítőt – máig őrzöm. Egyből terítőn kezdtem a tanulást, nem tanulócsíkon, ahogy szokás. Csavartam, átvettem, csavartam, átvettem, megcsináltam tíz centit, szóltam mamának, hova tűzzek, hogy folytassam. „Kisunokám, csináljad csak, majd forduljál a mintával, kiegyenesedik az” – válaszolta nyugodtan. Tehát a nagymamám elmagyarázott mindent, aztán hagyott dolgozni, néha-néha beleszólt, és időnként rápillantott a munkámra.

A családom mellett általános iskolában a szövést tanító tanárom támogatott ebben. Megengedte, hogy a fakultációs dolgozatomat a nagy-nagynénémről, Leontesz Zoltánnéról írhassam, aki országszerte elismert csipkekészítő volt. Nagymamámtól az alapokat, nyári táborokban pedig a többi, zömében külföldi vertcsipketechnikát sajátítottam el. Gimnázium alatt egyéb csipkefajtákat – köztük rece-, frivolitás-, zsinórcsipkét – is megtanultam fogadott nagyanyámtól, Medgyesiné Vághy Ida nénitől. Középiskolában, humánszakon viszont én voltam a csodabogár. Akkoriban és egyetem alatt is a Déri Múzeumban éltem, mindig ott sündörögtem. A múzeum illata kislánykoromban fertőzött meg, mert szüleinkkel minden nyáron két hetet nyaraltunk belföldön és a környékbeli országokban, ahol túrázással és múzeumlátogatással töltöttük az időt.

Erdei T. Lilla – Kép: Páczai Tamás

A húgom velem egyidőben sajátította el a csipkekészítés fortélyait, ő hobbiszinten csipkézik. Anyukám tervez, rajzol és fest is, csipkével kiegészülve országszerte szép kiállításai vannak. A nagy-nagynénéim is készítők voltak, ők a karcagi és a kunmadarasi telepre dolgoztak be. Ez az egyik aktuális kutatási témám: a 20. században Magyarországon új lendületet kapott iparművészeti igényű csipkeverés szövevényes történetét igyekszem kibogozni.

– Ma már néprajzot és textiltörténetet tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és a Budapesti Metropolitan Egyetemen…
– Eredetileg nem akartam tanítani. Igaz, középiskolás koromban oktattam a csipkekészítést, de ez egészen más volt. Először a hajdúszoboszlói művelődési házban nyolc-tíz érdeklődő hölgynek tartottam csipkeverő szakkört, három éven keresztül minden szombaton. Sokat tanultam ott az emberekkel való foglalatoskodásról, az oktatásról, így nem jelent problémát, hogy nálam idősebbekkel szót értsek.

Az említett időszak olyan szempontból is hasznos volt, hogy az ott szerzett tapasztalatot ma kamatoztathatom, mert elsősorban felnőtt- és egyetemi képzésben tanítok. Korán elkezdtem a csipketörténetet kutatni. A Debreceni Egyetem néprajz szakán a diplomamunkámat régészeti csipkéből írtam, a Dobozi temető koraújkori anyagából. A felsőfokú tanulmányaim után az Iparművészeti Múzeumba kerültem, ahol a csipke mellett a textilművészet többi ágával is foglalkozhattam.

– Miként kutat: adatközlőket keres, netán levéltárba jár?
– A csipkekutatásnál fontos, hogy az ember el tudja készíteni azt, amit vizsgál. A nem megfelelő ítélőképesség könnyen félreviheti a kutatót – akár technikát, értéket, évszázadot is tévedhet, ha nem jól méri fel a körülményeket. A tévedés egy értékes kézi és gépi csipke között akár eurómilliós értékkülönbséget is jelenthet. A mintakincs bizonyos telepeknél annyira hasonló, hogy ennyi év gyakorlat után is alaposan meg kell figyelnem még nekem is, ami a kezembe kerül.

Kép: Páczai Tamás

Interjúk is segítik a kutatást, századelős folyóiratokat, könyveket is fellapozok, múzeumi anyagokat is segítségül hívok, a külföldi szakirodalom is fontos lehet. Elődeink nem foglalkoztak behatóan a csipkével, a magyar csipketörténetről egyetlen könyv jelent meg, Csernyánszky Mária 1961-es munkája. Sajnos csak angol, francia, német és orosz nyelven férhetünk hozzá, magyarul nem.

– Divatos ma a csipke?
– Igen, de inkább a gépi készítésű. Gyorsan elkészül, strapabíróbb és sokkal olcsóbb, mint a kézi. A fast fashion korszakában a géppel készülő praktikusabb, könnyebben kezelhető. A kézi csipke elsősorban ünnepi kiegészítő. A kézimunkában lélek van, vigyázni kell rá, nem ismételhető meg. Számtalan csipketípus létezik, ezek közül csak a vert és a varrott csipkét tekintjük művészinek különleges mintája, fáradságos technikája és légies könnyedsége miatt. Örömmel tölt el, hogy egyre többen szeretnék megtanulni a csipkevarrást és -verést is.

– Mennyire időigényes az elkészítés?
– Alapvetően a szálvastagság, a technika és a minta határozza meg. Például kétszer két centi halasi varrott csipke elkészítése három-négy órát vesz igénybe. A Chantilly az egyik legdrágább vert csipketípus, amikor ezt a különleges technikát tanultam, három és fél centi átmérőjű darabot készítettem ötvennégy pár orsóval, tizenegy óra alatt. Ilyen pici területen kétszázhárom gombostű volt, úgy nézett ki, mint egy sündisznó, a csipke ki sem látszott közüle. Fekete, főzött selyem cérnát használtam, ebből egy métert kaptunk egy párra, mert költséges, és ha hónapokig nincs használva, szétsodródik. Olyan tárlódobozban volt, mint amiben régen a filmeket őrizték, mert fény sem érheti. Igaz, nem szeretek egy fajtából többet készíteni, mert engem a technika érdekel, de a harmadik Chantilly-t már három óra alatt vertem le.

– Kik érdeklődnek a csipkekészítés iránt?
– Leginkább talán a középkorú és az idősebb nők, illetve a gyerekszülés után keresnek maguknak feltöltő elfoglaltságot a nők. Úgy látom, olyanok jönnek el hozzám tanfolyamra, akiknek van szemük a szépségre, a finomságra. Számukra fontos, hogy ők tervezhetik, alakíthatják az alkotási folyamatot. Egyébként általános iskolások is érdeklődnek, ők a legkreatívabbak.

Kép: Páczai Tamás

– A csipkekészítés ülő foglalatosság. A derék- és hátfájás a csipkekészítés velejárója?
– A hátfelsőt mindenképpen terheljük. A henger alakúnál ráhajolunk, a laposnál a vállat emeljük fel, tehát nem túl kényelmes pozícióban ülünk. Tudom, miről beszélek, nekem bizonyos idő után rettentően fáj a hátam. Óránként kellene mozogni, de ha valaki elkezd a csipkével foglalkozni, akkor nincs számára megállás.

– Rendszeresen publikál a BBC History történelmi folyóiratban, emellett csipke-, iparművészeti és népművészeti témájú tanulmányokat ír tudományos lapokba. Tervez valamilyen nagyobb kiadványt?
– Azzal, hogy Csepelről Kőbányára költöztünk, végre lett dolgozószobám, így több időt szentelhetek a kutatásnak és az írásnak. Terveim szerint ősszel jelenik majd meg a 20. századi magyar csipkékről szóló könyvemnek a varrott csipkékről szóló első része, jövőre pedig a vert csipkékről szóló második kötet. Nagy vágyam tematikus textiltörténeti előadások szervezése, ez megkönnyítené az információcserét a különböző textiles területek között, így könnyen megoszthatóvá válna a felhalmozott tudás.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A legtöbb graffitit köz-vagy magántulajdonú épületekre és kerítésekre fújják fel.

A laikusok számára a feliratok nagy része értelmezhetetlen és csúnya, ráadásul eltávolításuk négyzetméterenként átlagosan tízezer forintjába kerül az adófizetőknek. Az önjelölt „művészek” tehát valójában a hétköznapi emberek életét keserítik meg.

A kepmas.hu utánajárt annak, mekkora problémát jelent Magyarországon a kéretlen falfirkálás.

Graffiti: bűncselekmény vagy művészet?

Is-is. A kepmas.hu által megkeresett művészettörténész szerint mint minden emberi alkotás, úgy a graffiti is hordozhat művészi értéket. „Ha Michelangelo felnyomott volna valamit a falra csak úgy, az is graffiti lenne, de a kép olyan magas szintű tudást tükrözne, hogy senkiben nem maradna kétség afelől, hogy művészeti alkotás született” – nyilatkozta Szántó András. A szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotók és a közönség ízlése is folyamatosan változik, mert a világ is állandó változásban van, amire a művészek reflektálnak. „A fotográfia átalakított mindent. A XX. században elveszett a festői tudás értéke. Az akadémikus festészetet kiütötték az »izmusok«, megkoronázva a dadaizmussal. Ma egy »akciófestő« Jackson Pollock-kép többe kerül, mint a maga korában legtöbbet kereső Munkácsy Mihálynak a képei, pedig utóbbi vitathatatlanul nagyobb festői tudású művész. Munkácsy válaszolt saját korának kérdéseire, Pollock szintén a sajátjára, és ugyanezt teszi most Banksy is.”

A tudósok az ókorig vezetik vissza a firkálás hagyományát. Néhány éve görög kutatók 1500 éves graffitikre bukkantak a történelmi Aphrodisias városban – a különleges kőnyomatok gladiátorküzdelmeket, vallási harcokat, üzeneteket és pajzán momentumokat ábrázolnak. Közülük három gladiátorpárbaj-illusztrációt feltehetően egy néző „graffitizett” a stadion oldalára.

Kép: Wikipédia

Az ókori emberek egyébként előszeretettel vetettek vulgáris kifejezéseket és politikai üzeneteket középületek falaira és közterek járófelületeire, tehát a graffitizés nem modern találmány.

A mai értelemben vett graffitik csak a 20. században terjedtek el, először a második világháború idején jelentek meg az Egyesült Államokban.

A legegyszerűbb és legelterjedtebb graffiti a tag, amely általában egy személyre vagy csapatra utal, egyszínű és gyorsan elkészíthető. Ezekkel az egyszerű feliratokkal találkozhatunk a leggyakrabban az utcán sétálva vagy a tömegközlekedésben. Igazán látványos grafittikket (piece) sokkal ritkábban láthatunk, mert a rajzok részletgazdagok, felfújásuk pedig időigényes. A piecek már inkább hordozhatnak művészi értéket, egyeseket közülük már a puccos galériákban és aukciókon is nagy érdeklődéssel fogad a közönség. A kiállítók többsége már nem titkolja személyazonosságát, mint korábban, sőt, megrendelésre dolgoznak, de ők továbbra is csak egy szűk rétegét jelentik a szubkultúrának.

Hazai példaként említhetjük a Nemzet Színészeinek portréit a Rákóczi híd budai hídfőjénél, vagy a Flórián téri aluljáró homlokzatának festését. Akkor mégis mi a baj a falfirkával? Alapvetően semmi, ha az utcai művész tiszteletben tartja a hatályos törvényeket. Sajnos azonban a hagyományos graffitizés egyik legfontosabb eleme az illegalitás, leggyakrabban előforduló formája pedig éppen az a tag, amelynek a felfújásához – lássuk be – nem kell tehetség.

A törvényszigorításnak nincs visszatartó ereje

A graffitiket többnyire köz-vagy magántulajdonokra festik fel titokban.

Ami a „művésznek” az önkifejezés egy formája, az a tulajdonosok, a hatóságok és a környezet számára bűncselekmény.

Magyarországon a graffitisek büntetését 2011-ben szigorították, vagyis már nemcsak azok kaphatnak börtönbüntetést, akik nagy értékű kárt okoznak műveikkel, hanem azok is, akik csak kézjegyüket helyezik el valahol, vagyis tagelnek. Megkérdeztem az Országos Bírói Hivatalt, hogy mit mutat a statisztika, beváltak-e a törvénymódosításhoz fűzött remények. Azt válaszolták, hogy a graffitizés rongálásnak minősül, ezért nem készítenek erről külön kimutatást. Ezért az Anti-Graffitihez fordultam, hogy megtudjam, kevesebb munkájuk van-e 2011 óta. A graffitieltávolítást végző cég ügyvezető-tulajdonosa, Haltaczky István 23 éve küzd „a környezetünket körülvevő piszokkal, mocsokkal és a mindent beborító falfirkákkal”. Szerinte a 2011-es szigorítást „kinevetik” a graffitizők, és azóta nemhogy kevesebb, de több munkája van az Anti-Graffitinek.

„Nincs két egyforma firka, de általában a gránitról a legnehezebb eltávolítani a rajzot, mert az anyagba akár három centiméter mélyre is beivódhat a festék. Ráadásul az eltávolító vegyszer után egy fakító anyaggal is kezelnünk kell a megrongált részt, hogy teljesen helyreállítsuk a kárt” – mondta az ügyvezető.  

Kép: Derzsi Elekes Andor / Wikipedia

Mi fizetjük az önjelölt művészek rongálását

Zuglóiként gyakran kell átmennem a Kacsóh Pongrác úti felüljárónál lévő „horror-alagúton”. Mindenki járt már ilyen helyen: egymásra mázolt firkák, pislákoló fények. Megkérdeztem a Fővárosi Önkormányzatot, mekkora keret áll rendelkezésre a tisztításhoz, és milyen gyakran takarítják a falakat. Válaszukból kiderült, hogy az említett aluljáró oldalfala vakolt és festett, ezért itt az „impregnálási” technológiát alkalmazzák. Így elkerülhető az újrafestés, és nem növekszik a festékrétegek száma, azaz pl. öt év alatt nem 10–12 réteg festék kerül az oldalfalra a firkák eltüntetésekor. Az első alkalommal festett aluljáró fala több viaszos alapanyagú antigraffiti védőréteget kapott – ezért fényes a falfelület –, ha a művészi hajlamú személyek megpróbálják összefesteni a falat, akkor nem a vakolatra, hanem erre a rétegre készítik el a „műveket”.

A Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. helyszíni ellenőrzések, valamint lakossági bejelentések útján is értesülhet a rongálásról, és ütemezik a feladatot. Meleg vizes, magasnyomású mosó célgépekkel a helyszínen, a fal sérülése nélkül eltávolítják a festékréteget és a legfelső viaszréteget (amely két-három rétegben van a falon), majd a fal száradása után újra felviszik a védőréteget, és kezdődik a folyamat elölről. Az FKF az aluljárók napi takarítása mellett tavaszi és őszi időszakban koncentrált nagytakarítást is végez. Ebben a két időszakban minden esetben megtörténik az érintett aluljárók teljes graffitimentesítése is.

A Fővárosi Önkormányzat szerint a graffitisek csak a tettenéréssel fékezhetők meg, amely olyan aluljárókban is nehéz feladat, amelyekben üzemelnek kamerák. A kamerarendszerek telepítése és üzemeltetése is jelentős költségekkel jár.

A tények ismeretében bátran kijelenthetjük, hogy amíg csak elvétve látunk az utcákon megrendelésre készült művészeti alkotásokat, addig a graffiti egyszerű pubertás lázadás marad, amelynek mi fizetjük ki az árát.

Vajon mikor jön el az a pillanat az életemben, amikor végre én is posztolni tudnám ilyen túláradó magabiztossággal, hogy I love my job, vagy I love my life? Pedig szeretem mind a kettőt. Még nyolc óra sincs, de már frusztrált vagyok. Úgy érzem, hogy többet kellene kihozni az életemből. Sokkal többet kellene hogy tegyek. Sokkal több kellene hogy legyek. Pedig eleget teszek. Elég vagyok. A lányomnak én vagyok a teljesség maga. Mégis úgy érzem, nem vagyok elég.

Sokáig rejtve marad előttem az okozati összefüggés, majd eljön a nagy aha-pillanat, amikor arról olvasok, hogy két amerikai egyetem tanulmányt készített arról, hogy milyen hatással van egy hónapnyi közösségi médiaszünet/diéta a Facebook-felhasználókra.

A kutatás arra a megállapításra jutott, hogy már egy hónapnyi közösségi médiamentesség is jelentősen befolyásolja az ember közérzetét.

A kísérletben részt vett alanyok a Facebook-szünet alatt több időt töltöttek a valós térben barátokkal, családdal, többet néztek TV-t. Kevesebb közéleti impulzus érte őket, ezért kevésbé voltak felháborodottak, frusztráltak. Ezen kívül pedig – és ez a legfontosabb – boldogabbnak érezték magukat.

Ennek tudatában már tudatosan figyelem a kapcsolatomat a Facebookkal. Egyébként is, a Facebook nyomon követi, hogy mennyi időt töltök hetente a felületen. Ez nálam napi egy óra átlagosan! (Mégis, az a tévhit él bennem, hogy nincs időm egy hosszabb cikket elolvasni!)

A Facebook addiktív. A szoftvertervező cégek tudatosan használják pszichológiai gyengeségeinket, annak érdekében, hogy minél addiktívabb szoftvereket tervezhessenek. Úgy tekintenek a Facebook közösségére, mint Pavlov a kutyájára.

Amikor posztolunk, azonnal visszacsatolást kapunk lájkok és kommentek formájában. Ilyenkor az agyunk dopamint választ ki, a dopamin pedig az a vegyület, amelynek szerepe van a motivációban, a jutalmazásban, az eufória kialakulásában. Ebből az ember akaratlanul is többet akar, így egyre több és több időt tölt a felületen és a jutalmakért egyre többet posztol.

Az ember alaptermészete a vágyakozás. Mindig többre és többre vágyunk. A vágynak végeláthatatlan távlatai vannak. Mindent szeretnénk, soha semmi nem elég. A Facebook pedig felerősíti ezt a vágy-tengert. Az örök nyárban lakom, de nézem a Facebookot, és nosztalgikus érzés fog el a kopár ágak és a hideg után. De jó lenne a Széchenyi fürdő termál medencéjéből kiszagolni a budapesti télbe! Ugyanakkor szeretnék Jordániában vagy Jeruzsálemben lenni. Most akkor mi van? Megannyi frusztráltság. Mit is szeretnék igazán? Nincs idő rá, hogy kiderítsem, mert jön a következő inger.

Amikor elkezdtem utazni távoli vidékekre, az egyik legsokkolóbb élményem az volt, hogy hiába megyek távol Magyarországtól, a dolgok lényegükben nem változnak. A világ szépen lassan egyforma lesz, Magyarországtól Mexikón át Malajziáig.

Ott a McDonald’s, a Starbucks. Kinyitod az ajtót, és nemcsak ugyanaz a menü fogad, de ugyanaz az illat is. Mára azonban nemcsak az étkezési szokások globalizálódtak, hanem a vágyak is. A sztenderdizációban nagy szerepe van a közösségi médiának. Ugyanarra vágyik egy fiatal Costa Ricában, a dzsungelben, mint Budapesten, a világvárosban. Csak az elérési út a változó. Nagyobb esélye van egy európai fiatalnak megszerezni az újabb iPhone-t, mint egy indiánnak a dzsungelben.

Vissza kell térni a saját életünkbe, a saját vágyainkhoz. A saját mércéinkhez. Most már tudom, hogy a bennem lévő elégedetlenség, bizonyítási vágy, frusztráltság, időhiány nagyon is kapcsolatba hozható a közösségi médiával.

A Facebookról ömlő információáradat előtt be kell csukni az ajtót. Elég volt.

Nem kell tudnom, hogy ki hova utazik, ki mennyit futott, s közben milyen dalt hallgatott. Milyen ételt ebédelt, milyen szerelésben megy el szombat este otthonról. Nem fontos. Nem másokhoz fogom magam mérni, hanem csak saját magamhoz. Meg fogom szüntetni a frusztráltság okát. Nem hangosan, nem zajosan. Nem is kihívásjelleggel. Ráadásul hashteg nélkül. Csak letörlöm a Facebook-applikációt a telefonomról. Mit érdekel engem, hogy ki mit csinál?

Ahol a figyelem, ott az energia.

Aki jelentéktelen dolgokkal tölti az életét, az nem ér rá gondolkodni. Aki nem ér rá gondolkodni, amellett észrevétlenül elszalad az élet.

A szülői tréning egy férjemmel közös, páros coaching formájában valósult meg, a lakásunkban. Picit izgultam, milyen lesz az egyszer látott idegennel és a férjemmel hármasban eltölteni egy egész napot a nappalinkban, de leginkább az foglalkoztatott: vállalati tréningeken edződött férjem vajon ki fogja-e bírni az egynapos „kiképzést” család témában is? Nagyon jól bírta, köszönhetően elsősorban Tóth Viktor tréner közvetlen stílusának. No meg annak, hogy én is nagyon igyekeztem: mindig átadtam neki az első válaszadás lehetőségét, és nem igyekeztem lépten-nyomon bebizonyítani, hogy e témában bizony én jártasabb vagyok… Férjem pedig nagyon igyekezett félretenni munkaügyeit – csak egyszer kért szünetet emiatt –, sőt, még a mobiltelefonját is. Vagyis működött a dolog. És hogy mit tanultunk?

Tehetetlenség helyett cselekvőképességet

Elméleti alapozásként röviden szóba került a 2000-es évek óta létező pozitív pszichológia, amely azt kutatja: mitől jó a jó, és hogyan tudjuk magunkból kihozni, amit csak lehet.

Megismertük Martin Seligman „törvényeit”: ébrenlétünk minden percében értelmezzük mindazt, ami velünk történik; mindenkinek egyéni a stílusa abban, ahogy élete eseményeit értelmezi; helyzetértelmező gondolkodásunk szokássá alakul neveltetésünk és környezetünk hatására, szokásaink viszont tudatosíthatóak és az előnytelenek átalakíthatók.

Hallottunk a tanult tehetetlenségről, vagyis arról a mentális állapotról, amely során az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan, negatív helyzetekben azt tanulja meg, hogy nincsen semmilyen ráhatással az élete körülményeire („tök mindegy, mit csinálok”), és ezért azokat meg sem próbálja elhárítani, még akkor sem, ha azok elkerülhetők lennének – aminek köszönhetően passzívvá válik. Ezzel szemben az MQ® program azt erősíti bennünk: „nem tök mindegy, mit csinálok”; cselekvőképességet ad, egy olyan világképet, amely a bennünk lévő erősségekre alapoz. Információt szolgáltat a helyzetértelmező gondolkodásunkról, és eszköztárat nyújt annak tudatos menedzseléséhez.

A szülői (pedagógusi) fókuszváltás lényege: hibaazonosítás helyett koncentrálj a jól működésre, s mindezt tényekre alapozva, reális optimizmussal.

A gondolat az, ami számít

A tréning legfontosabb része: a látható tények és viselkedések közötti összefüggéseket a felszín alatti hiedelmek és az abból fakadó érzéseink határozzák meg. Amilyen egyszerűnek tűnik ez az összefüggés, annyira nem könnyű a mindennapokban elkülöníteni az egyes elemeket egymástól, de a jéghegyes kép, mint gumiszabály jól megjegyezhető, és ennek tudatában a szokássá vált értékelésünk és érzelmi mintáink átalakíthatók. A legfontosabb lépés: a tények („volt olyan, hogy nem értettem szót gyermekemmel”) és a hiedelmek („soha nem értek szót a gyermekemmel”) szétválasztása.

Dunay Katalin, Somkövi Bernadett, Tóth Viktor

A hiedelmeket (és a helyzetértékelést) illetően három tényezőt érdemes szem előtt tartani: időbeli elhúzódás (soha / mindig), generalizálás (az élet semmilyen / minden területén) és az okkeresés (miattam van / más a hibás). Például egy pesszimistán gondolkodó felnőtt vagy gyermek így beszél egy pozitív helyzetben: „csak most, soha máskor”; „csak ebben, semmi másban”; „sokan, de én nem”, míg az optimistán gondolkodó így: „mindig”, „mindenben”, „miattam”. (Martin Seligman: Az optimista gyermek című könyve részletesen leírja, hogyan ismerhető fel magunk és gyermekünk pesszimizmusa – tesztet is ad hozzá –, és hogyan alakítható át optimista gondolkodássá.)

LÉPJ, vagyis Lassíts, Értékelj, Pontosíts és Jutalmazz

A tréning utolsó része gondolkodásmódunk négy lépésben történő megváltoztatásáról szólt.

Az első lépés a lassítás, annak elhatározása: nem akarunk tehetetlenek lenni. Ehhez észre kell vennünk a tipikus mondatokat, reakciókat, majd kizökkenteni ebből magunkat (gyermekünket), például figyelemeltereléssel, hanghatással, egy tárgyra való koncentrálással vagy a téma/vita elhalasztásával.
A második az értékelés: a hiedelmek és a tények szétválasztása. Ennek számos konkrét eszközét megtanultuk, például feltenni ezt a négy kérdést: „Mi a bizonyíték?”, „Mi mást lehetne gondolni?”, „Mi a legrosszabb, ami történhet”, „Mire jó ez nekem?”. Amikor ezt gyakoroltuk, elhangzott egy mondat, ami azóta is kísért: „Legnagyobb korlátunk a saját agyunk.”
A harmadik a pontosítás: a sablonos kijelentéseket részletezni, fókuszálva a megváltoztathatóra. Például: „Nem vagyok szervezetlen, csak a papírjaimat nem szoktam rendben tartani olyankor, amikor nagyon sok a dolgom”.
A negyedik lépés a jutalmazás: megállni, észrevenni és örülni annak, ha egy helyzetben másképpen, sikeresen reagáltunk. Ide tartozik, hogy meg kell teremtenünk az energiafeltöltés lehetőségeit (természet, mozgás, zene által), valamint az a napi rítus, amikor minden este felsorolunk három olyan dolgot, ami aznap örömet, elégedettséget, hálaérzetet okozott nekünk.
A tréning utolsó fontos tétele volt a tényekre alapozott pozitív visszajelzés és az építő kritika: a másik fél által jól használt készségeket el kell ismernünk; a szánkra könnyen jövő „de…” helyett az „és ha még…” szófordulatot kell beépítenünk a beszélgetéseinkbe; érdemes a fejlesztendő elemet megneveznünk és a kívánt végállapotot kijelölnünk.

S hogy mindez miért fontos?

Barbara Fredrickson „bővíts és építs” elmélete szerint a pozitív érzelmek kiszélesítik az egyéni gondolat és cselekvés repertoárját, és e kitágult gondolkodás a pozitív érzelmekkel együtt olyan kreatív gondolatok és cselekvések, illetve társas kötődések megjelenését segítik elő, amelyek hozzájárulnak az egyén – fizikai, szellemi, szociális és pszichés – erőforrásainak építéséhez.

Vagyis: ha pozitívan érzünk és gondolkodunk, attól minden szempontból erősebben leszünk.

Kép: Pozitív pszichológia a tanteremben közösségi oldala

Barbara Fredrickson alapérzéseket nevezett meg, amelyek jelenléte ezt az állapotot támogatja: érdeklődés, vidámság, öröm, büszkeség, lelkesedés, hála, tisztelet, remény. Szülőként azon kell gondolkodnunk, milyen tevékenységekkel lehet ezeket az érzéseket létrehozni. Például a hálát személyes példamutatással, helyzetbe hozással, köszönetnyilvánítással, a visszajelzés szokássá alakításával, hálanaplóval vagy hálagyakorlatokkal.

Összességében nagyon jól sikerült a hármasban töltött nap. Megtanultuk: érdemes jobban bízni magunkban és gyermekünkben, kritikusan figyelni az automatikusan jövő negatív és általánosító kijelentéseinkre, és teret adni büszkeségeinknek, örömeinknek. Rájöttünk arra is, kis és kamaszodó gyermekeink nevelése lehet izgalmas kaland is, nemcsak rémálom, ahogy sokszor halljuk és néha megtapasztaljuk. Viszont rájöttünk arra is, hogy csak most jön a neheze: a gyakorlatban is alkalmazni a tanultakat, a fókuszváltást, az eszközöket, és legfőképp: a türelmet és az önuralmat. Ebben segítségünkre vannak a házi feladatok és elhatározásunk, hogy kéthetente egy estét erre szánunk: felülvizsgáljuk az elmúlt időszakot, megbeszéljük, miben léptünk előre, és mit kellene jobban csinálni.

Kapcsolódó cikk:

„Légy, aki lehetsz!” – pozitív pszichológia a tanteremben

Miért jó hálát adni? – Hálanapló és hálagyakorlatok