Zsófi a II. kerületben lakik férjével és négy kamasz gyermekével. A hangulatosan berendezett ház mindhárom szintjén megtalálhatók az általa felújított bútorok, maga készítette ékszerek és horgolások; még a fiúk szobájában is a szobák színéhez illő horgolt puffok vannak, a lányszobában pedig egy hímzett támlájú hintaszék. A garázs tele gombolyagokkal, ahogy a hálóból leválasztott „iroda” is. 

Zsófi tősgyökeres zugligeti – már szülei is itt laktak és a helyi plébánián oktattak hittant, ahogy most ő is. Egyébként tanítónő, és kiskorától vérében az alkotás vágya: általános iskolája 28 fős lányosztályában mindenkit megtanított varrni és kötni. Tartott külön kézműves órákat, és „kikönyörögte”, hogy legyenek háztartástanórák is, ahova bevitte a saját varrógépét. „Három bátyám és négy fogadott testvérem van, ebből hatan együtt nőttünk fel, és egyvalamit nagyon megtanultunk: nem lehet unatkozni, valamit mindig lehet és kell csinálni. Anyu szombat reggeli porszívózását utáltam, de nagyon szerettem a Fény utcai piacra járást a hosszú bevásárlólistával. Visegrádon van egy óriási családi házunk, rengeteg gyümölcsfával – ami ugye sok munkát is jelent. Egész nyáron ott laktunk, és mindig nyaraltak nálunk rokonok – ez sok munkát jelentett a szüleimnek, de mi gyerekként nagyon élveztük ezt az életmódot. Mindezt már sajnos sokkal nehezebb átadni a mi gyerekeinknek.”

Nemcsak az állandó ténykedés, hanem a kézműveskedés is otthonról jött. Papája ügyes kezű volt, mamája rengeteget varrt és kötött, a horgolást pedig a nagymamájától tanulta. Neki minderre csak akkor lett ideje, amikor a gyerekek viszonylag gyors egymás utáni érkezése miatt abbahagyta a tanítást.

Amikor megszületett a negyedik gyerek, hiányozni kezdett az alkotás – valami, ami leköti és feltölti.

Először a lakás bútorait újította fel, majd a gyerekeknek varrt ruhákat. Olyan kézműves elfoglaltságot keresett, amit közvetlenül a gyerekek mellett is tud végezni. Voltak sikerei, például továbbjutott a Paksi Alkotópályázaton, de mégis azt érezte: amiket készít, nem teljesen tükrözik őt. A megoldást végül a legkisebb gyerek hozta: „Kinga nem engedte, hogy a babájához nyúljak, de mellette kellett ülnöm. A bútorok és a varrás után így jött a horgolás – ami a kötésnél jobb, mert csak egy kézre van szükség.”

Kép: VaBene Manufaktúra

Zsófi felfrissítette a nagymamától kapott tudást, majd autodidakta módon, videókból és rengeteg gyakorlással kikísérletezte, melyik fonalból milyen ötletekkel, trükkökkel készítheti el azt általa megálmodott, tökéletes kivitelezésű horgolt tárgyakat: szőnyegeket, puffokat, kosarakat, táskákat, lámpaburákat. Vásárolt például gépi kötésű puffot, kibontotta és elkészítette újra, majd újra és újra kibontotta, és közben jegyzeteket készített. Éveken át csak a maga kedvére dolgozott, de továbblépni nem mert. Barátnői és férje „hidd már el, hogy jó vagy benne” jellegű unszolására végül először kezdte eladni a munkáit, majd tavalyelőtt egyéni és csoportos képzéseket indított.

Zsófi számára kulcskérdés a család és a munka összeegyeztetése, új munkarendjét a családhoz igazította.

Hét közben délelőttönként 2–3 órás egyéni képzést tart a lakásukban, kéthetente hétvégén pedig négyórás workshopokat külső helyszínen. A horgolás szerinte nemcsak a kicsik, hanem a kamaszok mellett is ideális anyai elfoglaltság: „Ahogy a mamám mondta: a horgolásban az a jó, hogy közben lehet beszélgetni. Ez még kamasz gyerekek esetén is így van: amíg én a nappaliban horgolok, ő az ebédlőasztalnál tanul vagy a telefonját nyomkodja, de mivel a közelében vagyok, előbb-utóbb beszélgetni kezd velem.” Az oktatás ötlete is tulajdonképpen az alkotás közbeni beszélgetésből jött. „Lehet mindezt videókról, autodidakta módon tanulni, ahogy én is kezdtem, de a hozzám évek óta járó lányok és nők – a tízévestől a hatvanévesig – éppen azt szeretik, hogy munka közben együtt vagyunk, beszélgetünk, nevetgélünk. Valaki egyszer azt mondta: olyan ez, mint egy modern fonó”.

Eladási listáján a táskák a legnépszerűbbek, a képzéseken pedig a szőnyegek és a táskák nagyjából egyformán – vagyis úgy tűnik, a nők nemcsak a maguk, hanem családjuk számára is szeretnek készíteni valami maradandót.

Aki pedig túlságosan zárkózott egy csoportos munkához, vagy speciális igénye van, egyénileg keresheti fel őt – mindezekre a műhely közösségi oldalán lehet jelentkezni.

Zsófi szívesen készít megrendelésre is, igény esetén horgoló anyagot is elad, de „nem szeretne fonalbolt lenni”. Akinek nagyobb tételben kell, annak azt tanácsolja, amit maga is tesz: Lengyelországból rendel, a lengyel textilipar ugyanis sokkal erősebb, mint a magyar. A fonalak származásától eltekintve, amit készít, az magyar termék. Amikor a cég nevéből is következtethető olasz hatásról kérdezem, lelkesen magyarázza: „Nagyon szeretek itthon, Magyarországon élni. Az egyetlen hely, ahol még el tudnám képzelni az életem, Olaszország. Olasz felmenőim miatt is sokat járunk oda, a nevet is ezért találtam ki, de a termékeimben ezen kívül nincs semmi olaszos. Legfeljebb az én lelkesedésem, életörömöm és temperamentumom. Így talán az sem meglepő, hogy a következő nagy vágyam egy kávézó, ahol majd együtt horgolunk.”

Serdülőknél normálisnak tekinthető a rajongás: a személyiségfejlődés szükséges része, a tini egy-egy sztár stílusának utánzásával szerepeket próbálgat, keresi azokat a jegyeket, amelyek passzolnak az egyéniségéhez. A rajongás – mint sok egyéb tevékenység – akkor nevezhető egészségtelennek ha az egyént egyrészt akadályozza a normál életvitelben és munkájának elvégzésében, másrészt komoly feszültséget okoz neki, ha nem tud a kedvencéről olvasni, videót vagy más tartalmat nézni. A normál életvitel akadályozása kamaszoknál a baráti kapcsolatok leépülésében, valamint a jegyek romlásában jelenik meg.

A felnőtt csodálók közül sokan nem veszik figyelembe, hogy nem az előadói szerep az egyetlen, amelyet a kedvenc művészük betölt, így kávézóban, családi nyaraláson, boltban is odamennek hozzá beszélgetni. Az énekes Ákos a Képmás újságírójának így mesélt az egyik ilyen esetről:

„Olyan filozófiai szintet kérnek számon a hétköznapi énemen, ahogyan nap mint nap nem lehet élni. Például amikor egy szupermarket fagyasztott húsai között keresgéltem, odajött hozzám egy ember váteszi tekintettel: »Jaj, de jó, hogy találkoztunk – holott ez nem is volt igazi találkozás –, már régóta meg akartam kérdezni, hogy mit gondolsz a halálról!« És várta, hogy válaszoljak, miközben leharcoltan, öt óra alvás után a fagyott húsok között turkáltam.” (Részlet a Képmás magazin 2018. májusi számában megjelent interjúból)

Mások szeretnének megismerkedni a bálványozott sztárral, és ezért képesek bármit megtenni. „Aki levelekkel vagy személyesen zaklatja kedvencét, annál keveredik a képzelet és a valóság: azt éli meg, hogy az imádott személy üzen neki, ezért megkeresi, hogy a kapcsolat elindulhasson” – mondja Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta. – Ez tehát kóros, hiszen az egyén nem a való világban, a saját közegében keres kapcsolatokat, hanem a fantáziájában: egy idealizált sztárról ábrándozik.” A szakember szerint a magányos emberek fokozottan veszélyeztetettek lehetnek ilyen szempontból. „Vagy arról van szó, hogy egy elképzelt társról áhítoznak, és ezért nem keresnek valós kapcsolatokat, vagy pedig arról, hogy magányosak, ezért elkezdenek egy sztárról ábrándozni. Nem tudjuk, hogy a magány vagy az ábrándozás volt előbb, de az biztos, hogy a kettő között van összefüggés.”

Novodomszky Évát, a Család-barát műsorvezetőjét még híradós évei alatt keresték meg egy abszurd történettel. Egy férfi telefonált be a stúdióba, és azt állította, hogy amikor Éva elkezdi mondani a híreket, egy idő után átvált egy sajátos nyelvezetre, csak hozzá beszél.„Próbáltam meggyőzni arról, hogy ez lehetetlen, de nem sikerült, úgyhogy elköszöntem, és leraktam a telefont. A férfi egy-két napon belül megjelent a tévé székházának főbejáratánál négy-öt VHS-kazettával és néhány kockás spirálfüzettel a kezében. Azt mondta, felvette a Híradókat, és ki is jegyzetelte azokat a részeket, amikor személyesen csak hozzá beszélek. Olyan mondatok voltak benne, hogy »az életed 300 eurót ér«, meg hogy »adok neked 150 eurót«. Nagyjából egy órán keresztül próbáltam meggyőzni, hogy ez képtelenség, de láttam, hogy kizökkenthetetlen, ezért úgy döntöttem, stratégiát váltok. Kérdeztem tőle, nem lehetséges-e, hogy valaki felépített egy ugyanolyan stúdiót, mint a miénk, beültetett oda egy rám nagyon hasonlító lányt, és így csak az ő tévéjére sugározzák ezt a műsort. Elgondolkodott, majd azt mondta, hogy igen, végül is ez is elképzelhető. Hát, így váltunk el. Azok közül pedig, akik a Facebookon írtak nekem, volt olyan férfi, akit le kellett tiltanom, mert aktfotókat küldött magáról” – emlékszik vissza a műsorvezető.

Ha segíteni szeretnénk az ilyen jellegű problémával küzdő családtagunknak, ismerősünknek, első lépésként szervezzünk neki olyan programokat, amelyek megfelelnek az érdeklődésének: vigyük színházba, tanfolyamra, koncertre, a lényeg, hogy kikerüljön az elképzelt világából. „Így van esély arra, hogy hasonló érdeklődési körű emberek között az egyén barátokat vagy párt talál. Ha ez nem segít, akkor mindenképpen szakemberre van szükség” – teszi hozzá Gazdag Enikő. Tudnunk kell persze, hogy minden terápiának elengedhetetlen feltétele az egyén elhatározása a változtatásra; mi családtagként, barátként csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk felkelteni a valóságtól elszakadt ember motivációját a gyógyulásra.

Az ideális viszony megkövetelne legalább egy tökéletesen felnőtt embert a szülő szerepében, de azt hiszem, még ez az egy követelmény sem tud megvalósulni maradéktalanul. Ki az a szülő, akiben valahol belül nem él egy sebzett gyerek?

A fiú dolga az apa jóllétének fenntartása?

Az Örkény Színház „Az ügynök halála” előadásán találkoztam egy rettenetesen nehéz gyerekszerep megrendítő ábrázolásával. Az ügynök elsőszülött fia, Biff, nemcsak el van kényeztetve az állandó sztárolástól, de tudat alatt szörnyű nyomás alatt él: folyamatosan szolgáltatnia kell apja számára az elégedettség érzését. Azért kell jópofa, népszerű, ügyes gyereknek lennie, hogy az apja világképe ne rendüljön meg.

Ismerős? Láttatok már gyereket attól félni, hogy az apja/anyja kétségbe esik, ha ő nem az elvárások szerint teljesít?

Majdnem normális, ha egy gyerek attól fél, hogy mit szólnak a szülei, ha valamit nem az elképzelésük szerint csinál. Egészen nyomasztó viszont, ha attól tart, hogy a szülei világa összedől, ha nem sikerül jónak lennie. Miller drámájában ilyen az ügynök, Will, és a fia, Biff helyzete. (Magukkal sodorva persze a kisebb testvért és az édesanyát is ebbe a helyzetbe.) Mondani sem kell, hogy Biff hamarabb kidől, mint az apa. És miután végre az apa is rádöbben minderre, ő is összeomlik.

Hogy alakul ki ez a hamis, egymást felemésztő szülő–gyerek kapcsolat?

Az apánál, Willnél hiányzik az életről való tudás. Megtudjuk róla a drámából, hogy az ő apja még négyéves kora előtt kilépett az életéből. Maga helyett egy legendát hagyott hátra nagyszerűségéről és életrevalóságáról. Ezután Will a bátyját is szem elől veszti, akiből szintén legenda lesz, ami így szól: „Hja, fiúk, amikor tizenhét éves voltam, besétáltam a dzsungelbe, huszonegy évesen meg kisétáltam belőle…(Nevet) S akkorra már, hálistennek, gazdag voltam.” De arra senki sem tanítja meg szegény Willt, hogy mit kell csinálni a dzsungelben, hogyan kell kihozni onnan a gyémántot! Will felelősségteljes felnőtt lesz, aki szorgalmasan dolgozik, hogy eltartsa két fiát és feleségét. Az élete nem egy legendaalapanyag. Se dzsungel, se gyémánt. Utazó ügynök lesz, aki éppen annyit keres, hogy a mindennapi életet finanszírozza. Van azonban egy irreális víziója. Látja maga előtt, milyen fiúkat akar nevelni – olyanokat, akik kihozzák a gyémántot a dzsungelből –, de nem tudja, hogyan. Nem tudja, mit csinál a bűvész, hogy nyúl legyen a kalapban. Ez az első hiba.

Ami elérhető, ahhoz nem kell varázslat

A második hiba, hogy Will nem áll neki kitanulni az életet. Az őseiről szóló legendákat szövi tovább magára vonatkozóan, és azokban él: ő az az ügynök, akit szeretnek és akitől szeretetből vásárolnak.

Azt hiszi, hogy a siker kulcsa valamiféle karizma, nem a befektetett munka.

Hitvallása lesz, hogy a legfőbb dolog, hogy az embert szeressék. A legendákba a fiait is beleszövi, elsősorban az elsőszülöttet, aki erre alkalmasabbnak látszik. A fiú sportsikereiben és kedvességében elsősorban a népszerűség erejét értékeli. Azt gondolja, a siker nem olyasmi, amit meg tudunk szerezni, hanem amit el kell csábítanunk. Így beszél a fiúkhoz: „Ezért adok hálát az Istennek, hogy valóságos Adoniszoknak teremtett benneteket. Mert az üzleti életben jó fellépéssel, érdekes egyéniséggel lehet csak sokra vinni. Szeressen a te felebarátod – sohasem fogsz nélkülözni. Itt vagyok például én! Sose kellett várnom a vevőre.” – És ez a legtöbb, amit elmondhatott magáról élete derekán, mert még ez is elmúlt, amikor megöregedett, és nem volt többé kellemes ember. A hatvanas éveire a lehetőségek emberéből nem maradt több kiöregedett ügynöknél. Nem vitte semmire; amíg álmodott, az élet eltelt, és nem maradt a kezében semmi, csak egy életbiztosítás. A fiai sem igazolják többé, a remek fickók kallódó harmincasokká váltnak. Egyetlen, pici elégtétele marad az a néhány ember, akik valóban szeretik: éppen azok, akiknek az életéből elszívta a levegőt az ő légvára.

Az utolsó hazugság

Biff utolsó kísérlete kiábrándult apja megmentésére, hogy újra beáll „pumpálni a légvárat”. Nagy tervet vázol fel, amivel megcsinálja a szerencséjét, és amelyben nem kis szerepe van az ő szeretetreméltó egyéniségének. Biff maga egy pillanatig sem hisz benne, mert nem a saját boldogulására, hanem az apja elvakítására ötli ki. Közben nem veszi észre, hogy a terv sikere – kölcsönt kérni egy régi ismerőstől sportszerekkel való kereskedéshez – egyáltalán nem függ az ő szerethetőségétől, csakis józan üzleti megfontolásoktól. Ám az apa már nem tud hinni az elé festett képben, és látva, hogy a világa összeomlik, öngyilkos lesz. Furcsa, hogy ez az egyetlen reálisan mérlegelt tette: az életbiztosítása a személyes varázsa nélkül is húszezer dollárt jelent a hátramaradottaknak.

Azt hiszem, a fiúkat nem is csak ez a húszezer dollár indíthatja el az életben, hanem a szabadság, hogy nem az apa álomvilágát kell tovább hordozniuk.

Az idézetek forrása: Arthur Miller: Az ügynök halála. Fordította Ungvári Tamás. Scolar, 2012.

– A tavalyi évben hogyan alakult a Design Terminal mentorprogramjaira jelentkező női vállalkozók aránya?

– Ha a 2018-as évet nézzük, a női jelentkezők aránya a tavaszi szemeszterben 40% körül alakult, míg az ősziben ez a szám visszaesett, nagyjából 25% -ra. Ez is az egyik oka annak, hogy szerettük volna, ha valamivel vonzóbbá tehetjük a női vállalkozók számára a Design Terminal évek óta sikeresen működő Mentorprogramját.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumával közösen döntöttünk úgy a tavalyi évben, hogy összhangban a „Családok éve” programsorozat célkitűzéseivel, mi is plusz támogatásban részesítenénk a női vállalkozókat, kismamákat és kisgyermekes anyukákat, megkönnyítve számukra a női vállalkozói létből, illetve család és munka összeegyeztetéséből fakadó kihívások leküzdését.

– Mekkora forrás áll ehhez a rendelkezésükre?

– Az EMMI 15 millió forinttal támogatta a program megvalósítását. Ennek 80% -át havi nettó 250 ezer forintos ösztöndíj formájában fogjuk odaítélni a sikeresen pályázó hölgyeknek. A fennmaradó részt pedig az érdeklődő női és édesanya vállalkozók toborzására, valamint a nekik is megfelelő környezet kialakítására költjük.

– Vajon mi lehet a titka annak, hogy egyre több nő ér el jelentős vállalkozói sikereket egy alapvetően férfias szférában?

– A Design Terminalnál abban hiszünk, hogy a legjobb ötletek akkor születnek meg, ha egy startup alapítói és munkatársai különböző háttérrel rendelkeznek, különböző gondolatokkal és tudással bírnak. Úgy gondoljuk, hogy az ilyesfajta kohézió jól hathat egymásra.

Jól tud működni, ha a nemek tekintetében is vegyes egy csapat.

Azért szeretnénk támogatni a női alapítókat és kismama, kisgyermekes anyuka vállalkozókat, hogy nagyobb sikerrel teljesítsék be ötleteiket, valósítsák meg önmagukat. Úgy véljük, hogy a hölgyek között sokan éppúgy rendelkeznek vállalkozói vénával, adottságokkal, mint a férfiak, és egyre többen bizonyítják, hogy megállják a helyüket ebben a világban is. Az elmúlt években a program résztvevői közül volt, aki saját vállalkozásában találta meg a számításait és a saját karrierútját, ahol a rengeteg befektetett idő és ráfordítás végül meghozta gyümölcsét. De voltak olyan kismamák, kisgyermekes anyukák is, akik kifejezetten azért kezdtek bele a saját vállalkozásba, mert így tudták a családi életet és a munkát összeegyeztetni.

– Talán ez a kisgyermekes anyukák legnagyobb kihívása, hogy megtalálják az egyensúlyt a munka és a magánélet, az otthoni teendők között. A vállalkozói létről viszont úgy hírlik, hogy 0–24 órás elfoglaltság. Mitől vonzó mégis egyre több nő, édesanya számára?

– Itt szintén a korábbi mentoráltjaink tapasztalatiból tudunk kiindulni. Ők a vállalkozói lét kötetlenségére, nagyobb szabadságára hivatkozva mondták, hogy a család és a munka könnyebben összeegyeztethető, ha nem 9–17 óra között kell dolgozni, hanem mondjuk este is lehet, ha már lefeküdtek a gyerekek. 

– A tavaszi mentorprogramra jelentkezőknek konkrétan mit, milyen segítséget, lehetőséget ajánlanak? A gyerekfelügyeletet pl. meg tudják oldani?

– A Design Terminal Mentorprogramja termék- és üzletfejlesztésben, kommunikációban, értékesítésben, pénzügyi tervezésben nyújt segítséget, de szervezeti és jogi hátterükre vonatkozóan is kapnak tanácsokat a vállalkozások. Mindezek a fejlesztések hozzásegítik a csapatokat, hogy készek legyenek potenciális befektetők bevonására.

A program keretében plusz ösztöndíjban részesülnek a női vállalkozók, kismama és kisgyermekes anyuka startup-alapítók.

A sikeresen pályázók számára közösségi irodai elhelyezést is biztosítunk, amely teljesen „bababarát”, így lehetőségük lesz az édesanyáknak arra, hogy behozzák hozzánk a gyermekeiket. További könnyebbség, hogy a kismamákkal és a kisgyermekes anyákkal közösen állítjuk össze az ő egyéni élethelyzetükhöz igazodó ütemtervet. Az a tapasztalatunk, hogy a mentorálás során igazi családias közösség alakul ki, számos workshoppal, négyszemközti megbeszéléssel, szabadidős, közösségépítő programokkal.

– Milyen feltételeknek kell megfelelniük a jelentkezőknek?

– A női, kismama és kisgyermekes anyukák ösztöndíjprogramja a Design Terminal évek óta sikeresen működő Mentorprogramja részeként valósulhat meg. Ugyanazokkal a feltételekkel várjuk tehát a jelentkezéseket, mint a Mentorprogram esetében, 2019. február 18-ig. A program április 8-án indul. Olyan startupokat keresünk, akik skálázhatók (nemzetközi piacon is létjogosultsággal bírnak – a szerk.) és profitorientáltak, ugyanakkor termékükkel, szolgáltatásukkal jelentős pozitív hatást gyakorolnak a társadalom egészére.

Azokat a vállalkozásokat fejlesztjük, akik a technológiai innovációt a társadalom jóllétének javítására használják olyan fókuszterületeken, mint az egészség, környezet, közlekedés és foglalkoztatás.

További kritérium, hogy már használják a terméket (vannak vásárlóik, bevételük, előfizetőik, stb.), az alapítói csapatban adott a technológiai és az üzleti tudás is, legalább két ember hajlandó teljes állásban a projekten dolgozni Budapesten. Fontos továbbá, hogy már nemcsak az ötlet szintjén mozog a vállalkozás, hanem kész prototípus is van. További információ a Design Terminal honlapján érhető el.

Mindezek hátterében pedig, fájdalmas szimbólumokként, ott álltak az üresen kongó német templomok. Életem egyik legmegindítóbb pillanata is ehhez az időszakhoz köthető: tanúja voltam, amint egy berlini külváros kiüresedett, ám iráni keresztény menekültekkel újra benépesült gyülekezete – egy lánglelkű német lelkész vezetésével – együtt mormolta halkan a Miatyánkot. Sosem feledem.

Nyissunk „ajtókat” a sokszor rejtve szenvedőkre

2019. február 12. Ezen a napon jelent meg az üldözött keresztények védelmével foglalkozó Open Doors nevű keresztény emberi jogi nonprofit szervezet éves világfigyelő listája (World Watch List), amely a keresztényeket sújtó, vallási intoleranciára visszavezethető bántalmazásokat igyekszik globálisan felmérni. A közel hetvenoldalas jelentés hátborzongató látványt tár ki előttünk. 

Fájdalmas realitás, hogy minden kilencedik keresztény elszenvedője a vallási alapú bántalmazás valamely megnyilvánulásának, azaz napi szinten, világszerte mintegy 245 millió ember szenved bántást keresztény hite miatt. 

Ez az előző évhez képest 14 százalékos növekedést jelent, a tendencia tehát egyértelműen és drasztikusan romló. 2018-ban 4.136 embert öltek meg keresztény hite miatt, vagyis naponta 11 keresztény ember életét oltották ki hite megélése és megvallása miatt. Ez alig két év alatt már önmagában is mintegy 200 százalékos emelkedést jelent, jóllehet maga az Open Doors is hangsúlyozza, hogy mindez szerény becslés csupán, hiszen egyes – nagymértékben érintett – területekről (például Szíria és Irak), objektív okokból nem rendelkezik jól dokumentált információval. Az emberéletek mellett a tavalyi évben mintegy 1.266 keresztény templom és kegyhely vált az erőszakos vallási intolerancia áldozatává.

Különösen a keresztény nők helyzete romlott az érintett országokban – ők egyszerre két okból, nemi hovatartozásuk miatt, másrészt hitükből fakadóan is különösen sebezhetőek.

Bántalmazó országok 

A világfigyelő lista a keresztényeket hitük miatt leginkább bántalmazó 50 országot veszi számba, emellett terepkutatásokra és külső szakértők adataira támaszkodva próbálja nem csupán számszerűsíteni, hanem átfogóan elemezni a helyi keresztény közösségek és egyének mindennapos küzdelmeit. A listát vezető országokat az üldöztetés súlyossága szerint rangsorolják az erőszak szintjének elemzésével, továbbá az élet öt különböző területét (egyház, nemzet, közösség, család, magánélet) érintő (el)nyomás vizsgálatával.

A lista legelején szerepelnek (sorrendben): Észak-Korea, Afganisztán, Szomália, Líbia, Pakisztán, Szudán, Eritrea, Jemen, Irán és India. 

Szíriát a korábbi „Top 10”-ből India taszította le, ahol az elmúlt év folyamán drámaian megszaporodtak a hindu nacionalisták által elkövetett keresztényellenes atrocitások. 

Kép: Pixabay

A jelentés azt is megállapítja, hogy noha az Iszlám Állam elnevezésű terrorista szervezetet a nemzetközi koalíció mostanra lényegében kiszorította a korábban ellenőrzése alatt tartott közel-keleti területekről, fanatikus harcosai most szétszóródva viszik tovább gyilkos eszméiket, s nemcsak a régióban, de egyre inkább a szubszaharai Afrikában is. Az újonnan szerveződött afrikai szélsőséges és erőszakos dzsihádista csoportok legitim célpontjai között gyakran szerepelnek kifejezetten a keresztény nők és lányok.

Keresztény menedékkérők Európában

S még mielőtt elintéznénk a fentieket annyival, hogy „ez úgyis nagyon messze van tőlünk, minket nem érint”, látnunk kell, hogy ebben a folyamatban érintettek vagyunk mi is, nem pusztán keresztény minőségünkben, hanem európai állampolgárokként is. Ugyanis a listavezető országok és az Európába érkező migránsok származási országai között nagy és jelentős átfedések vannak.

A keresztényeket leginkább üldöző országok szerepelnek a legnagyobb migránskibocsátó országok listáján is; ezek rangsorolás nélkül: Szíria, Afganisztán, Irak, Irán, Pakisztán.

A hivatalos európai statisztikák adósak a menedékkérők vallási hovatartozására vonatkozó adatokkal, így nehéz megbecsülni a vallási üldöztetés elől menekülő keresztények részarányát. Számos példából arra következtethetünk, hogy az érintett keresztényeknek csupán elenyésző része menekül ténylegesen Európába. Mégis, a muszlim menedékkérők keresztény társaik ellen irányuló különféle vallási alapú bántalmazása sem példa nélküli. Ezek az esetek azt a sajnálatos helyzetet mutatják, hogy a keresztény menedékkérők sok esetben még itt, az emberi jogok bástyájának vélt Európában is éppoly védtelenek és kiszolgáltatottak, mint szülőhazájukban.

A keresztény menedékkérőkkel szemben lényegében ugyanaz a büntetlenségi kultúra folytatódhat Európában, mint az elkövetők származási országában, ahol a keresztényeket, illetve az iszlámról keresztény vallásra áttérteket bántalmazni és diszkriminálni nem minősül bűncselekménynek, sőt, inkább vallási kötelesség.

Ezeknek a bűncselekményeknek a vallási indíttatása nehezen bizonyítható, mert sem a gyanúsított, sem a sértett nem köteles felfedni vallási hovatartozását, másfelől a gyanúsított sem köteles az indítékáról nyilatkozni. Ha nem bizonyítható a bűncselekmény vallási indíttatása, akkor nem így jelenik meg a hivatalos bűnügyi statisztikában, tehát a döntéshozók nem ismerik fel a probléma fontosságát. A probléma kimondásának hiánya részint a hézagos statisztikáknak, részint a politikai akarat és helyes értékítélet szinte teljes hiányának tudható be. A probléma súlyosságát tetézi a bántalmazottakból hiányzó feljelentési hajlandóság, mivel félnek a negatív következményektől: a menekültügyi eljárás eredményétől vagy a fizikai megtorlástól.

– Nagyon sok elismerésben részesült már, 2018 decemberében pedig átvehette a Prima Primissima-díjat. Volt még ennek a kitüntetésnek hely a polcán?
– Természetesen, ez az egyik olyan díj, amire az ember a legbüszkébb lehet, hiszen ebben az esetben abszolút a teljesítmény számít. Nagyon boldog voltam, hogy ebben a megtiszteltetésben részesülhettem.

– Sokszor nehéz az embernek önmagára reflektálnia, de mégis megkérdezem: mit gondol, miért kapta meg a Prima után a Prima Primissima-díjat?

– Erre a kérdésre a válasz talán az életutam lehet, hiszen 1973 és 1980 között az első számú sportoló voltam Magyarországon, akkoriban a legnépszerűbb sportolók közé tartoztam, a saját sportágamban soha nem kaptam ki.

Talán számít az is, hogy jelenleg minden időmet arra fordítom, hogy újraépítsük a sportágat.

– Amikor ön a csúcson volt, mennyire volt más a „népszerűség”, mint napjainkban, amikor sok sportoló sztár, de olykor már celeb is?
– Az én generációm egy teljesen más közegben élt akkoriban, elég, ha csak arra gondolunk, hogy mindösszesen két televíziós csatorna létezett, így ha azok egyikén szerepelt valaki, akkor őt végül is az egész ország láthatta, megismerhette. Manapság, ha bekapcsolom a televíziót, akkor százhetven csatorna közül választhatok, s a világversenyeken kívül nagyon nehéz magyar szereplőkkel találkozni. Vannak, akik celebritássá válnak, és miközben ez az új forma tőlem távol áll, azt belátom, hogy a mai kor elvárása ez: zenészek, művészek, sportolók is beleállnak, mert így tudnak nagyobb ismertségre szert tenni.

– Mindenkinek vannak kudarcai, fáradt pillanatai, miközben akkoriban a sportpszichológia még sehol sem volt. Aktív sportoló korában miből merítette a motivációját?
– Mondhatnám azt, hogy régen a lovas harcos fia mellé sem kellett pszichológus, mert az a gyerek egy jól működő rendszerben élt, és mindenki tudta, hogy milyen életút áll előtte. Megvoltak a játékszabályok, amelyeket mindenki be is tartott, míg ma ezek hiányoznak, ezért a gyerekek nem mindig képesek eligazodni a világban. A bizonytalanságuk feloldására a szülők – igaz, legtöbbször anyagi ráfordítással – hatalmas erőfeszítéseket tesznek, de talán nem az a legjobb út. Az én motivációm az volt, hogy megverjem a mellettem lévő gyereket meg a másik klubban lévőt. Fociztam, lábtengóztam az FTC-ben, ahol szintén győzni akartam. De az is igaz, hogy miközben akkoriban csak nagyon nehezen és ritkán lehetett külföldre utazni, én sportolóként olykor évi tízszer is megtehettem ezt. Persze a versenyek után jöttem is haza, mindez mégis csak adott egyfajta világlátást.

Az utazás nagyon motivált. Ma viszont a pénz a legfőbb motiváció, amit nem tartok egészségesnek.

– Mindannyiunk életében vannak fordulópontok. Ön mit lát, ha visszatekint?
– Óriási szerencsém volt, mert életem során mindig nagyok, jelentősek voltak a váltásaim, és mindig voltak körülöttem barátok, vagyis egyfajta mentorok, akik mellettem álltak ezekben az időszakokban. Például elvégeztem a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát, de mégsem edzősködtem, mert miután az egyik barátom megmutatta nekem az állatorvosi pálya szépségeit, az egyetem elvégése után húsz évig állatorvosi praxist vittem. Ezt követően szintén óriási váltást jelentett megválni a rendelőtől és visszatérni a sporthoz, igaz, immár a Magyar Torna Szövetség elnökeként. Úgy tűnik, az életemben húszévente jönnek a nagy váltások.

Istvánmezei út 3-5., a Nemzeti Sportcsarnok (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) tornacsarnoka. Magyar Zoltán olimpiai bajnok tornász és edzője, Vigh László. – Kép: Fortepan

– Nem unatkozik.
– Soha nem is unatkoztam, mindig le tudtam kötni az időmet és az energiámat, és mindig voltak céljaim. Azt is tudom már, hogy a nyugdíjas éveim alatt mit szeretnék csinálni.

– Egy bajnoktól ez nem is meglepő. Átadható ez a gondolkodásmód? Mintha nagy lenne a zavar.
– Tényleg az, mert már a fiatal harmicasok sem feltétlenül találják meg a hangot a tizenéves fiatalokkal. Nagyon felgyorsult a világ, változott az értékrend is. Hiába van mögöttem egy ilyen életút, még nekem is nehéz, mert olykor a saját gyerekeim is jóindulatúan nevetnek: „ma már ez nem így van”, „mikor volt az?”. Az egyik legnagyobb koppanásom az volt, amikor egy tizenéves gyerektől azt hallottam, hogy az „Egri csillagok” mennyire unalmas film. Nem is csodálkozom ezen a véleményen, hiszen minden pillanatban elképesztő információmennyiséggel kell megküzdeniük. Milyen példát tudnánk mondani, amikor már egymáshoz korban viszonylag közel eső generációk sem feltétlenül értik meg egymást? Az internet megjelenése szerintem nagyobb hatással volt és van az emberiségre, mint a fél világot meghódító Nagy Sándor. Kínától Namíbiáig ugyanazt látjuk: a gyerekek a mobiltelefonjaikat nyomkodják.

A mai korban két példa feszül egymásnak. Az egyik rengeteg munkát, nagy elköteleződést igényel, amit a művészek, zenészek, tudósok meg is tesznek a siker és teljesítmény érdekében. A másik pedig a celebek világa, egyfajta ipari felépítmény, ahol elég egy nagyot káromkodni vagy levetkőzni. Talán egyszer kialakul itt is valamilyen rend, mert most nincsen.

– Hogyan telnek a napjai?
– Ugye már nem praktizálok, ám több tisztséget is vállaltam – többek között a Magyar Olimpiai Bizottságban –, ám a legfőbb tevékenységem a Magyar Torna Szövetséghez köt elnökként, újraépítjük az egész rendszert. Nem csupán tárgyalásokon veszek részt, de lejárok a tornaterembe is, hogy meglegyen a napi kapcsolatom a sportolókkal is. Sokat utazom, sok a feladatom. Közben pedig szervezem a saját életemet is. Jól vagyok, jól érzem magam!

A tematikus évre összesen egymilliárd forint áll rendelkezésre, a pályázati felhívásokat márciusban 600 millió forint keretösszeggel hirdetik meg. 

A legelső programok között rendezik meg szombaton a Kárpát-medencei Családi Napot az Országházban, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének szervezésében, amelyre 650 vendéget várnak, ebből 500 a külhoni magyar, és 300 külhoni magyar gyermek. 

Az államtitkár kitért arra is, hogy azok a külhoni magyar családok, amelyek 2018-ban a Köldökzsinór program keretében anyagi támogatást igényeltek, babacsomagot kapnak majd a nemzetpolitikai államtitkárságtól. Az MTI kérdésére elmondta: a babacsomagokat márciustól kapják meg a családok. Közel 6600 csomaggal számolnak.

Szólt a védőnői hálózat további megerősítéséről, szakmai támogatásáról is, valamint a külhoni prevenciós szakemberek tevékenységének rendszerszintűvé tételét is célként jelölte meg.

Kiemelte még, hogy az idei II. Rákóczi Ferenc-emlékév keretében is sok, kifejezetten gyerekeknek szóló programot szerveznek a Magyarság Házával közösen. Ezek egyike a Bátrak Ligája - Rákóczi kupa iskolai vetélkedősorozat, a Honvédelmi Sportszövetség szervezésében, melyen idén első alkalommal külhoni magyar diákcsapatok is megmérettethetik itt magukat. Az első vetélkedő március 1-jén Gyulán lesz. 

Jobb elébe menni a bajoknak, gondoltam egy őszi délutánon, amikor négy-öt diák azt vetette föl, hogy indítanának egy mémoldalt a gimnáziumról.

Megijedtem, hogy az egyébként jó hírű munkahelyem tibiatyásodni fog, és majd szállonganak az éterben a kínos képes poénok.

Arra kértem a diákokat, mondják el nekem, hogyan működne ez az Instagram-profil, és osszák meg velem a lehető legrészletesebben az ötleteiket. Az ijedtség lassan lelkesedésbe váltott át, és felajánlottam, hogy beszélek az igazgatóval, hiszen mégiscsak egy intézmény jó hírnevéről van szó. A lelkes aktivisták azonban azt is megosztották velem, hogy mások már tervezik egy mémoldal beindítását, így jó lesz igyekeznem. Minden rendes helyen csináltak már ilyet a tanulók – visszhangzik fülemben a búcsújuk még ma is.

Miután igazgatónkkal megosztottam a tervet és a ránk leselkedő veszélyt (ha mi nem állunk az élére, spontán elindítják), rábólintott a kezdeményezésre azzal a feltétellel, hogy én legyek a tanári szűrő, aki dönt vicc és sértés, poén és gátlástalanság ügyében. Nem könnyű feladat, hiszen ami nekem vicc, egy érzékenyebb kollégának talán zavaró. Ott állok nyakig a pácban, nem is tudom, milyen szerepben. Cenzor vagyok vagy szerkesztő? Admin vagy szigorú tanárbácsi? Netán túl engedékeny? Ki kellett dolgoznom a saját etikai kódexemet, majd nyilvánossá tenni a kollégák előtt.

Írtam mindenkinek a tanári listára, hogy addig nem kerül ki egyik kollégáról sem kép, amíg ők maguk jóvá nem hagyják. Ez megnyugtatott mindekit, hiszen a legtöbb iskolai profil rendesen cinkeli a tanárokat. Néha még én is pirulok belé, amikor egy-egy sorstársamról készült mémbe botlok. (Ezt megelőzendő magamról is kértem mémet az induláskor. Kaptam is egy olyan fotót, amelynek a létezéséről fogalmam sem volt, és amelyen úgy nézek ki, mint aki éppen az életének akar véget vetni.)

Aztán beindult az iskolai mémgyár, és lassan látszott, mi az, amit kiemelnek a diákok az iskolai életből. Kaptak pár fricskát a reggeli késések utáni diákmagyarázatok, a tanárok osztályozási és óratartási szokásai, az iskola különleges előírásai (diákmisék, osztályfőnöki tízperc, köszönés), a házirend bizonyos intézkedései, egy-egy kolléga habitusa és még számos probléma. A mémoldal színesítette a közösségi életet, és kiemelte azokat az apróságokat, amelyek tetszenek a tanulóknak, vagy éppen zavarják őket.

Ami meglepett, hogy a diákok önmagukkal szemben is milyen kritikusak. Tisztában vannak azzal, melyek a gyengeségeik, és milyen gyengeségei vannak a tanáraiknak, az iskolának.

Máig olyan kérdésekre kapunk válaszokat, amelyekre egy év végi önértékelésen biztosan nem térnénk ki.

Kép: Boldog Zoltán

A profilt pillanatok alatt elkezdték 400-an követni, jelenlegi tanulók és öregdiákok, már az első bejegyzések is 100 fölötti kedvelést eredményeztek, és ma már előfordul, hogy több mint 200 embernek tetszik egy-egy poszt. Hány olyan rendezvény van, ahol az iskola 200 tanulóját bírhatjuk aktivitásra akár hetente többször is? Gondoljunk csak bele! Ott ül a diák a fotelban, és közben mégis az iskolai élettel foglalkozik, mert olyan formában szólították meg, ahogy ő azt szereti. A Facebook már gagyi, azt mi már nem használjuk – ez volt a válaszuk, amikor rákérdeztem, kitegyük-e oda a mémjeiket.

A mémoldal indulása óta eltelt fél év, és ezen idő alatt több iskola nem hivatalos mémprofiljával is kapcsolatba kerültünk. Közösségek kezdtek el közeledni egymáshoz, a diákhumor egymással kibékíthetetlen viszonyban lévő elitgimnáziumokat is összébb boronált. A diákok már menőbbnek érzik az iskolájukat, mert nincs lemaradva a többihez képest.

De az élet nem ilyen egyszerű, hisz az könnyen kiszagolható a diákoknak, ha egy kezdeményezés mögött ott áll egy tanár. Így aztán elindult egy zárt, nem hivatalos mémsorozat is az Instagramon, ahová a tanárokat eleve nem engedik be a diákok. Most a két kezdeményezés egymás mellett működik, egyelőre nem zavarja egyik a másikat, és bár minden tanár azt találgatja, ki lehet a zárt profil mögött, máig nem derült fény a szerzők kilétére.

Akkor a mém ellensége vagy barátja a tanárnak? Egyik sem, hanem egy lehetséges pedagógiai eszköze.

Lehet kínosan alkalmazni, mint egy széteső csoportmunkát, ahol mindenki a barátnőjével csetel, kivéve egy embert, aki a többi helyett gürizik. De lehet irodalmi értékűt is alkotni, amit még magyarórára is becsempészhetünk. Száz szónak is egy (mém) a vége. Ne féljünk a mémektől! Ismerjük meg őket, és adjunk annak egy esélyt, hogy tanárként nyitottak vagyunk az online játszótér egy-egy számunkra ismeretlen eszközére!

– A családi honlapon szerepel ez a mondat: „Csak konzekvens, okos és kemény nevelés tette méltóvá az utódokat a tisztes elődökhöz.” Milyen apa és nagyapa Lelkes Péter, akinek nem mellesleg három fiú- és egy lánytestvére után négy lánya és „csak” egy fia született?

Annamária: Édesapánk pont annyira volt kemény, amennyire laza. Magas elvárásai és következetessége mindig jelen volt az életünkben; édesanyám is hasonló módon nevelt. Mindketten szigorú, de szerető és jó szülők, akik tudtak határokat szabni. Én vagyok a legidősebb, Márk a második, aztán jött Virág. A harmadik után apánk nagyon szeretett volna még egy fiút. Édesanyánk próbálta egy poénnal elütni, így kiabált ki neki a szülészet ablakán: „Fia született! ZsóFIA!”.

– És aztán az ötödik is lány lett...

Annamária: Igen. Ezek után édesapánk minket is kicsit fiúsan nevelt. Nőiességem nyilván átjön a munkáimon, de azért sokszor megkaptam tőle: túl „finomkodó” vagyok, vegyem keményebbre, karakteresebbre.

Nemegyszer összecsaptunk, amikor még a szárnyai alatt voltam, de ezekből általában valami jó kerekedett ki.

Bernadett: Én már egy másik korosztály vagyok, Zsófi után 12 évvel érkeztem, meglepetésként. Én már nem annyira erőteljesen tapasztaltam édesapánk részéről a szigorúságot, mint a testvéreim. Meg is kaptam tőlük, hogy nekem mennyivel jobb volt. Ő ma már jóval finomabban mond kritikát: most már van pozitív ellenpólus is, ami régen kevésbé jellemezte. Nekem viszont mindig is nagyon kellett a pozitív megerősítés, így kiharcoltam magamnak.

Lelkes Bernadett: A fény lelke

Borbála: Velem még kevésbé volt szigorú. Én korai gyermek vagyok és első unoka, apámat nem ismerem, így számomra Papó volt a férfiminta. Együtt laktunk az Andrássy úton egy hatalmas, 160 négyzetméteres lakásban. Imádtam ott lakni. Gyerekként óriásinak tűntek a nagy belmagasságú, egymásból nyíló szobák és a hatalmas műterem, ahol körberohangásztam. Az embernek a gondolatai is magasabban szállnak egy ilyen helyen...

Gyerekkoromból egyébként az maradt meg bennem a legerősebben: ha vita volt, Mamó a gyerekek előtt soha nem mondott ellent Papónak, mindig kiállt a férje döntése mellett. Még akkor is, ha eltért a véleményük; olyankor inkább csöndben maradt, és később rendezték egymás között a véleménykülönbségeket. Szerintem ez tiszteletre méltó, nagyon hiányolom a mai világban magamból és más nőkből is.

– Ezek szerint nemcsak jó apa és nagyapa, hanem jó férj is?

Bernadett: Anyánk is nagyon erős egyéniség, és sokszor előfordult, hogy az ő szava döntött, olyankor apánk állt mellé. Nemrég volt az 50. házassági évfordulójuk. Anyánk egyébként eredetileg műszaki rajzoló-szerkesztő volt, de később mással is foglalkozott. Amikor kicsik voltunk, otthonról dolgozott, hazahozta a munkát, és sokat segített édesapámnak is, a műteremben lévő két hatalmas, dönthető műszaki rajzasztalon. Most számítógépen tervezünk, de akkoriban kőkemény meló volt mindent szabadkézzel megrajzolni. Anyánk ebben is apánk jobbkeze volt.

Emlékszem, apám egyszer besokallt a gyermekzsivajtól, és elment egy másik „műtermébe” dolgozni. Fél óra múlva hazajött, mert ott meg túl nagy volt a csend.

Annamária: Ami még nagyon fontos: apánk mindig kiállt mellettünk, ha bármelyikünket külső kritika érte, különösen, ha ő látta bennünk a fejlődést, a pozitívumot.

– Hogyan viszonyultak a szakmai útjaitokhoz?

Annamária: A művészet az életünk része volt, gyermekként szívtuk magunkba, de nyílván ettől még nem lettünk művészek. Anyánk szakmailag nem tudott beleszólni, ő a tanulást felügyelte. Apánk nagyon várta volna, hogy erre az útra lépjünk, terelgetett is, ahogy tudott, de nem erőltetette ránk. Mivel a Kisképzőbe – amit a Képzőművészeti Egyetem előszobájának tartanak – nem jutottam be, elvégeztem egy gimnáziumot, viszont érettségi után nem tudtam mit kezdeni magammal.

Lelkes Annamária munkái

Elmentem dolgozni egy divatáruboltba eladónak. Jelenlegi pályámra úgy kerültem, hogy egyszer, amikor apánk arra járt, kértem, hozzon ennivalót, mire ő igent mondott, de egyúttal kérte: cserébe ígérjek meg neki valamit. Bármit megígértem volna, olyan éhes voltam. Amikor visszajött, arra kért: felvételizzek a kirakatrendező iskolába. Egész jó művészeti oktatás volt ott akkor, két csodás évet töltöttem az iskolában. A végén született Bori. Még pici volt, amikor elvégeztem egy lakberendező iskolát is. Nincs felsőfokú végzettségem, de nem érzem hiányát: mindazt, amit az iskolákban és utána a munkahelyeimen „magamra szedtem”, elegendő a tervezői világban.

Bernadett: Édesapánk valószínűleg megérezte: ha túlságosan erőlteti, akkor abbahagyjuk, így inkább teret adott nekünk. Tizennyolc évesen én sem tudtam, mihez kezdjek. Mindannyian későn érő típusok vagyunk – talán a szobrász testvérünk, Márk az egyetlen kivétel, de az ő élete is érdekesen alakult. Sokáig az állatorvosi pálya foglalkoztatott, aztán rá kellett jönnöm: nem megy eléggé a kémia és nem vagyok elég elhivatott.

Akkoriban indult az ipari termék- és formatervező mérnöki képzés, amelynek keretében apánk is tanított; javaslatára felvételiztem és bejutottam Szombathelyre. Már akkor is szerettem fotózni, és a képzés keretein belül azt is lehetett gyakorolni. Utána elvégeztem egy alkalmazott fotográfus iskolát. Most főleg marketinggel, katalógusszerkesztéssel és termékfotózással foglalkozom, emellett esküvői fotózást vállalok, és persze fényképezek a magam kedvére. Az esküvőkből sokat tanulok – elsősorban kommunikációt az emberekkel, és azt is, hogyan lehet dokumentarista szemmel megörökíteni őket. Remélem, egyszer csak a fotózásból fogok megélni.

Borbála: Papó reménykedett, hogy folytatjuk a családi hagyományt, és biztatott: ne hagyjuk veszni a Lelkes-örökséget. Nekem jó kézügyességem volt; rajzpályázatot is nyertem, de elég késői döntés volt, hogy a Kisképzőbe felvételizem. Papó és Márk készített fel, éjjel-nappal rajzoltam. Könyvműves szakon végeztem, de ötödéven átjárogattam grafika szakra is. Aztán kétszer is felvételiztem, de nem jutottam be a Képzőművészeti Egyetemre, közben állapotos lettem, és a kisfiam születése óta képgrafikával foglalkozom, a Mama tervezői segítségével. Unokatesómmal, Márk egyik lányával is dolgozunk együtt, pólógrafikákat tervezünk. De érzem: még sokat kell tanulni, főleg marketinget.

Lelkes Borbála munkái

– És mi lesz a következő generációval? Ők vajon folytatni fogják a művészi hagyományokat?

Bernadett: Nekem még nincs gyermekem, de Márknak van négy, egyikük most újságírást tanul. Zsófinak is van két lánya, az egyik a színjátszásban, dráma tagozaton próbálgatja a szárnyait. Apánk testvérének, Gergőnek a fiát pedig most vették fel elsőre a Színművészeti Egyetemre.

Tehát a családon belül egyre jobban tágul a művészetek köre.

Annamária: A kicsiknél pedig még nagyon nehéz lenne megállapítani, mit hoz a jövő, de tény: ők is nyitottak a művészetekre, szívják magukba, ahogy gyermekkorunkban mi is. Belőlük még bármi lehet.

A négy gyerek száz éve még egyáltalán nem számított népes „alomnak”, de a mai magyar viszonylatban családom mérete kuriózum: a társadalom nagyon kis hányada tartozik ugyanis a négy plusszos gyerekszámú modellhez. Magam is meglepődtem, amikor a KSH oldalán található interaktív infografikába beütve személyes paramétereinket, kiderült, hogy az összes család mindössze 1,8 százaléka tartozik a négy vagy annál több gyermeket nevelők csoportjához.

Míg az elmúlt tizenegynéhány évben a gyermektelen vagy csak egy-két gyermeket nevelő kortársaim többsége munkahelyi sikerekről vagy külföldi utazásokról, társadalmi életük színes eseményeiről számolt be, én legfeljebb szemérmesen elhadartam, hogy épp melyik gyerkőc volt kruppos, vagy kit fogok tavasszal beszoktatni az oviba.

Sokszor éreztem azt, hogy a csodálkozónak leplezett szörnyülködő kérdéseken túl („hogy bírsz négy gyerekkel?!”), alapvetően nem vagyok izgalmas a világ számára, az anyai teljesítményem pedig a többség szemében végképp nem ér fel egy mutatós névjegykártya rangjával.

Hiába tudtam mindig, hogy számomra az élet igazi értelmét a családom jelenti, a közvélekedés valahogy azt sugallta felém, hogy csendesen húzzam meg magam. Ezért is alakult ki bennem egy ki nem mondott „bocshogyélek” érzés. De nem csak én éreztem így: ötgyerekes, sok nyelvet beszélő barátnőm vagy a szomszédságban lakó, hat gyerkőcöt nevelő tanárnő félmondatai is erről a belső bizonytalanságról, önértékelési zavarról árulkodtak: vajon a világ szemében érték volt-e egyáltalán a mi munkánk, hivatásunk?

Mert mi voltunk azok, akik kimaradtak a „nagyok” világából – és ezzel a munkahelyi e-mail folyamokból –, és csak jócskán megkésve értesültünk arról, mit jelent például a „FYI” rövidítés, vagy mi a csuda az a „céges workshop”, egyáltalán, hogyan is kell mozogni egy munkahelyi közegben.

Az elismert „felnőtt élet” távol zakatolt otthonainktól, ahol mi végeláthatatlanul törölgettük a kiöntött kakaót és a náthás nózikat, s pénz helyett szekrény mögé dobott legódarabokat, vécékagylóba esett hajcsatokat kerestünk.

Sokan közülünk ma is önbizalomhiánnyal küszködve próbálják felvenni a fonalat, túljutva a termékeny időszakon, és kilépve lassacskán a kisgyerekes anyukák szerepköréből. Ám a munkahelyekre visszatérve továbbra sem egyszerű mutatvány ledolgozni a lépéshátrányt, mert haza kell érnünk ovi végéig, rohannunk kell az iskolai szülőire, számon kell tartani minden családtag gondját-baját, örökös versenyt futva az idővel és a ránk háruló, nem szűnő feladatokkal. Mindezt a huszonezer forintos főállású anyaság sem kompenzálta, hisz ez a soványka összeg is mintha azt üzente volna, hogy „nem nagy valami az, amit csinálsz!”.

Ezért is esett nagyon jól a 2019. február 10-ei miniszterelnöki bejelentés, amely a családi lét extrém sportolóit, a négy- és annál több gyermeket nevelő anyukákat egy nagyvonalú gesztussal kivonta a személyi jövedelemadó fizetésére kötelezettek köréből. Felfogásom szerint nem ingyen pénzt kaptunk, hanem a lemaradásunk kompenzálását, amelyért persze továbbra is meg kell dolgozzunk – és ez jól is van így.

Az anyagi segítség mellett azonban legalább olyan fontos az elismerése annak az eredménynek, amely ugyan nem mérhető stopperórával vagy gólokkal, de aki felnevelt már egy csapatnyi gyerkőcöt, tudja, hogy ez is egyfajta extrém teljesítmény.

Még nem volt rá példa, hogy politikai évértékelőt hallgatva elpityeredtem volna, de az idei hétpontos családvédelmi csomag bejelentésekor – magamat is meglepve – megkönnyeztem egy programbeszédet…