A gyerekek iskolai és óvodai hiányzásainak igazolása folyamatosan téma, a szülők és az orvosok már régóta panaszkodnak a fölösleges teherre. Egy évvel ezelőtt dr. Korausz Etelka pomázi gyermekorvos ezzel foglalkozó posztja kavart nagy port, idén februárban pedig a Házi Gyermekorvosok Országos Érdekképviseleti és Szakmai Egyesülete is kiadott egy erre vonatkozó ajánlólevelet. Ebben dr. Póta György elnök leírja, hogy egyesületük az elmúlt években többször is foglalkozott az iskolai, óvodai igazolások kérdésével. Javaslataikat, érveiket eljuttatták az illetékes államtitkárságnak is, kérve közbenjárásukat a kérdés megoldására.

Ajánlásuk szerint a három helyett jobb lenne, ha a szülő egy évben akár 15 napot is igazolhatna gyerekének.

Viszont ehhez segítséget nem kaptak az államtitkárságtól, mondván, nincs az igazolásokra vonatkozóan törvényi szabályozás, a kérdést helyben, az iskolák házirendjében kell szabályozni. Ez az országban már több helyen – például Pomázon és Tiszaújvárosban – meg is történt, ami mutatja, hogy van lehetőség előrelépésre. Az elnök erre hivatkozva kéri azt a kollégáktól, hogy a szabályok változtatását sürgető javaslatot nyomtassák ki és függesszék ki várótermeikben, illetve ha módjukban áll, juttassák el az iskolák és az óvodák vezetőinek.

A tanárokon is lecsapódik

A problémát az iskolákban is érzékelik, sok pedagógus pedig nyitott a változásra. Balatoni József történelemtanár például Facebook-oldalán osztotta meg követőivel ezzel kapcsolatos gondolatait. A fiatal pedagógus leírta, hogy osztályfőnökként az egyik legnehezebb feladata az igazolások begyűjtése. Előfordul, hogy a kamaszok néha kihagynak egy-egy napot, mert nem érzik jól magukat, aznap viszont éppen azért nem mennek el orvoshoz, mert betegek. Másnap már iskolában vannak, de igazolásuk nincs, ha pedig azt be akarnák szerezni, akkor az újabb hiányzással járna. Emiatt a tanár is jó ötletnek tartja azt a kezdeményezést, hogy az évenkénti három – vagy szerencsésebb helyeken félévenkénti három – nap helyett a szülő többet is igazolhasson.

A pontos darabszámról a pedagógus nem mond véleményt, mert mint írja, nem tudja, mennyi lehet a még elfogadható egynapos betegségek száma. Ismeri a kétkedők véleményét is, akik szerint ezzel a szülői jogosultsággal vissza lehet élni, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az orvosi igazolással is meg lehet tenni ezt. Megoldásnak emiatt azt tartaná, ha a gyanúsan sok szülői papírt a pedagógusok a jól működő gyermekvédelmi rendszernek jelezhetnék.

Két tűz között

A témáról beszéltünk olyan tanárral is, aki több évtizede dolgozik oktatóként, három iskolában is megfordult, évekig igazgató is volt.

Ő nem ért egyet azzal, hogy a szülők igazolásra vonatkozó jogosultsága szélesedjen, noha alapvetően ő is úgy gondolja, a helyes út ez lenne.

Visszás érzését azzal magyarázza, hogy ez a megoldás csak az érett társadalmakban működőképes. „Vannak, akik nem élnének vissza ezzel a jogkörrel, de rengeteg olyan szülőről tudok, aki igen. Az ő gyerekeik ilyenkor büntetlenül lóghatnának” – mondja. Az például rendszeres, hogy a szülői igazolások témazáró dolgozatoknál kerülnek elő. A név nélkül nyilatkozó oktató kiemeli azt is, hogy ő maga jó iskolában dolgozik, de a gondokat így is észleli, az elmaradottabb régiók oktatási intézményeiben pedig a helyzet még rosszabb. Utóbbiak és az elitiskolák között végkép ég és föld a különbség, mind a szülők, mind a diákok mentalitásában.

A szülői igazolások a pedagógus szerint azért is problémásak, mert az iskolából való távolmaradásnak súlyos következményei vannak. Például akár igazolt a hiányzás, akár nem, a szakképzésben tanuló diákoknak 250 órányi mulasztás után – vagy ha egy adott tantárgyból a tanítási órák legalább harminc százalékán nem voltak jelen – osztályozóvizsgát kell tenniük. A pedagógus szerint a gond ezzel az, hogy a diák könnyen túlcsúszhat a még megengedett határon, ha a szülő sok napot igazolhat, és mellette például lábtörés vagy komolyabb kezelést igénylő betegség is bekövetkezik.

Amitől a haj égnek áll

Olyan tanárral is beszéltünk, aki egészen szélsőséges példát is mondott, amely messze túlmutat azon, hogy a szülőnek milyen jogosítványai vannak. A helyszín nem rossz iskola, mégis arra eszméltek, hogy gyanúsan sok diák kezdett ugyanattól az orvostól pecséttel is ellátott igazolást hozni – függetlenül attól, hogy hol lakott.

Kiderült, hogy hamisítás történt, a tanulókat orvos még csak nem is látta.

A tantestület zavarban volt, nem merték vállalni az eljárást, a bizonyítással járó botrányt. Ahogy a tanár fogalmaz: az iskola nem hatóság, intézkedni csak akkor kezd, amikor már nagyon sok a fegyelmi ügy. Kizártnak tartja azt is, hogy ilyen eset csak náluk forduljon elő, hasonló történetet már több ismerősétől is hallott. Viszont ha a diákok képesek orvosi igazolást is hamisítani, akkor szülőit pláne. Tehát még akkor is lóghatnak, ha a szülő amúgy nem partner ebben. Ezekhez a helyzetekhez pedig az egészségügynek semmi köze.

 

Rettenetes futószalag

Utóbbi is oka annak, hogy az orvosok borzasztó tehernek tartják az igazolások gyártását futószalagon. Ahogyan dr. Kádár Ferenc házi gyermekorvos fogalmaz: nem az ő dolguk, hogy megoldják az oktatási rendszer problémáit. „Mindenképpen szükség lenne változtatásokra, főleg mert a szülők döntő többsége jól tudja, hogy rosszat tesz a gyerekének azzal, ha betegen viszi be az iskolába vagy az óvodába, ahogyan azt is, hogy mikor van olyan állapotban, amikor már nyugodtan közösségbe engedheti. Erre nekünk, orvosoknak, illetve a védőnőknek kell a szülőket megtanítanunk, ez a mi felelősségünk. El kell mondanunk, melyek azok a tünetek, amelyek miatt nem kell orvoshoz fordulniuk, és melyek azok a panaszok, amelyekkel mindenképpen” – emeli ki. Ideális esetben erre az alapellátásban dolgozó orvosok már az óvoda előtt megtanítják a szülőket, ez a tudás pedig az iskolában sem vész el, a szülő ott is képes arra, hogy lássa, indokolt-e rendelőbe vinnie gyerekét.

Viszont a mai szisztéma leértékeli a szülőt, az orvost, az óvodát és az iskolát is.

Ismerni a határokat

„A szülők tudják, hogy egy egyszerű nátha vagy emésztőrendszeri hurut miatt nem kell rendelőbe rohanni, ilyenkor ők is képesek kezelni, diétáztatni a gyereket. Ezekről az iskoláknak és az óvodáknak sem kellene orvosi igazolást kérniük. Viszont amikor a jelenlegi rendszert az ötvenes években bevezették, még teljesen más volt a helyzet” – emeli ki az orvos. Alig voltak antibiotikumok, sok volt a tüdőgyulladás, előfordult vérhas, gyakori volt a bakteriális eredetű hasmenés. Jóval több volt a súlyos tüdőgyulladás, középfülgyulladás, vagy akár agyhártyagyulladás is. Hiányzott sok ma elérhető vakcina, ezek hiányában gyakori volt a kanyaró és az olyan betegség, ami valóban veszélyeztette a közösségben lévő egészséges gyerekeket. Ma már egészen más a megbetegedések struktúrája, több lehetőség van a megelőzésre, fejlődött az orvostudomány is.

Arra, hogy az orvosok az iskolákat külön tájékoztassák, csak akkor lenne szükség, ha például egy súlyosabb fertőzésről van szó, vagy olyan betegségről, ami komolyabb kezelést tesz szükségessé, és ami hosszabb hiányzással jár.

A gyógyulást is fölismerik

A szülő nemcsak azt tudja eldönteni, hogy gyerekének szüksége van-e orvosi kezelésre, hanem azt is, hogy van-e már olyan állapotban, hogy újra közösségbe mehessen. Emiatt pláne nem kellene rendelőbe menni, viszont mégis meg kell tenni. „A helyzet az, hogy nekem az igazolásokra vonatozó mai szabályok miatt a gyereket már akkor látnom kell, amikor például az óvodából egy kis hőemelkedés miatt hazaküldik, és akkor is, amikor azt kell megállapítanom, hogy meggyógyult. Ilyenkor a családok idejönnek, leülnek a betegek közé, aztán bejönnek, én pedig kiállítok egy papírt. Aztán reménykedünk, hogy a vizsgálatra várakozva nem szedtek össze egy újabb nyavalyát” – mondja a gyerekorvos.

Az egészséges állapotról szóló igazolások kiállítása azért is felesleges, mert gyakori, hogy a doktor például pénteken látja a gyereket, aki utána csak hétfőn megy óvodába, és addigra akár újra meg is fázhat. Magyarán semmit sem ér az, ha az orvos láttamozza azt, hogy a kicsinek előző héten már kutya baja.

Szezont a fazonnal

A probléma nagyságát mutatja, hogy a felmérések szerint az orvos–gyerek találkozások közel 50 százaléka az igazolások miatt történik, hatalmas terhet róva az egészségügyre.

A helyzetet az is jól illusztrálja, amit a doktorok a téli szünet előtti járványos időszakban tapasztalnak: ilyenkor a nagyobb várótermekben pár óra alatt megfordul 80–100 beteg, viszont amint megkezdődik a szünet, és nincs már szükség igazolásra, ötödére esik a betegforgalom. Ez is mutatja, hogy a szülők tudják, mikor kell orvoshoz vinni a gyereküket, és hogy jelentős részben csak az igazolások beszerzése miatt kényszerülnek erre.

A papírok kötelező beszerzése arra a tanfegyelmi problémára sem jelent megoldást, hogy sokan az igazolással próbálják leplezni lógásukat.

„Ezt a problémát nem tudja megoldani az egészségügy, ezt nem hogy a mienkre, de még a gazdagabb országok rendszereire sem lehet ráterhelni” – emeli ki Kádár Ferenc. Példaként felhozza, hogy ha odamegy hozzá egy diák azzal, hogy előző nap hasmenése volt, akkor neki két lehetősége van. Vagy megbízik benne, és azért ad igazolást, vagy pedig azért, mert ugyan nem hisz neki, de nem cáfolhatja meg az állítását. Közreműködése mindkét esetben felesleges, ráadásul ez idő alatt olyan betegekkel is foglalkozhatna, akiknek tényleg orvosra van szükségük.

Ami pedig a szülői igazolásokkal történő visszaéléséket illeti: az orvos biztos abban, hogy a családok többsége tisztességesen járna el, és nem szabadna őket azért büntetni, mert néhányan kijátszanák a rendszert. Ők ezt így is, úgy is megteszik.

Jobb lenne, ha nem csak 3 napot igazolhatna a szülő? Mi lenne a megoldás? Várjuk a hozzászólásokat!

Guba Imre és Judit a kapcsolatukról és a családterápiás munkájukról meséltek, egy pszichológus szerző pedig nehéz döntéseink meghozásához ad támpontokat.

A Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetőjét „A csodálatos fiú” című film kapcsán kérdezték a lap munkatársai arról, hogy mit tehet a hozzátartozó, ha segíteni szeretne drogfüggő családtagjának. A lapba bekerült egy interjú Balázs János zongoraművésszel, egy régi szakácskönyvből pedig menütervezést tanulhatunk. Arról, hogy hogyan küzdjünk meg a stresszel, Tolnai Nóra sportszakpszichológus írt cikket, szó lesz az autizmus kialakulásának okáról és sok minden másról.

Lapozz bele az újságba!: 

Ma már bárki bepillantást nyerhet a régi időkbe, megtudhatja, a világ mely táján éltek felmenői, egy-egy nép közelebbi kapcsolatba került-e családjával. Ennek módszere elsőre bonyolultnak tűnik, de érthetővé lehet tenni. Az ember genetikai állománya, a genom 3,2 milliárd alkotóelemből (nukleotidbázisból) áll. Illetve ez csak annak a fele, mert diploidok vagyunk, mindkét szülőnktől örököltünk 23–23 kromoszómát. Ez a 3,2 milliárd bázispár szinte mindenkinél ugyanolyan: két, nem rokon ember között csak 0,1 százalékos a különbség a pontmutációk tekintetében.

Hogy ez a kis szám milyen hatalmas eltérést jelent, jól mutatja, hogy az ember a csimpánztól ugyanilyen alapon csak egy százalékban különbözik 

– mondja dr. Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. A professzor hozzáteszi, hogy az eltéréseket a DNS-lánc bizonyos pontjain az építőelemek különbségei okozzák. Ezeket a különbségeket SNP-knek (single nucleotide polymorphism) nevezzük, belőlük mintegy 14 millió található a mai emberi populációban. A kutatók többek között e genetikai markereket használják a leszármazási viszonyok vizsgálatára. Ezek az SNP-k jellemzőek lehetnek egy adott népcsoportra: ha a Földön élő 7,5 milliárd embernek csak az SNP-it nézzük, akkor 0,4 százalékos varianciát találunk.

SNP-k – különbségek az emberi populációban

Az SNP-k lehetnek nagy felbontásúak, jelezhetik például azt, hogy valaki európai vagy indián, de kisebb felbontásban a markerek megmutathatják azt is, ha valaki mondjuk germán vagy askenázi zsidó. A kromoszomális szegmensek származását a már publikált kutatási eredmények alapján próbálják meghatározni. Azt, hogy valaki európai, afrikai, ázsiai vagy ausztrál, már egészen pontosan meg lehet mondani, a megbízhatóság pedig a felbontással csökken. Például azt már csak kisebb biztonsággal lehet kijelenteni, hogy valaki belga vagy osztrák. Viszont ennek inkább csak ismereti okai vannak. Például Szegeden is fut olyan egyetemi projekt, amely a magyarság jellemző markereit kutatja.

Genomprogramokat mások mellett az angolok, a kínaiak és az amerikaiak is folytatnak, így hamarosan hatalmas adatbázis szakad majd az informatikusokra. Ennek segítségével a közeljövőben a származást még pontosabban meg lehet határozni. Persze mindez inkább egy mozaikot jelent majd, hiszen az adatok kromoszómarégiókhoz lesznek köthetők. Például a magyaroknál 3 százalék az ázsiai eredet, 97 százalék az európai. Utóbbin belül lehet majd könnyebben meghatározni a szláv és egyéb hatásokat.

Egységes és keveredett emberi jellemzők

Hogy melyik rész honnan ered, azt a 23 pár kromoszómán festéssel nagyon látványosan be is lehet jelölni. Például megmutatható, hogy melyik rész a germán, melyik az afrikai. Szakértőnk elmondja, hogy például a német származású emberek kromoszómaállománya elég homogén: szinte minden része európai, legnagyobbrészt német. A mexikóiak kromoszómája már nagyon sávozott: van benne indián, afroamerikai és európai is. A kutatásokból látszik az is, hogy olyan formáció nem igazán van, amely csak egy népcsoportra jellemző. Ha viszont valami helyben alakul ki, akkor az csak ott létezik, viszont ezek ritkán előforduló variánsok.

Van például olyan genetikai marker, ami csak a magyarokra jellemző, de mivel ez ritka variáns, a legtöbb magyarban nincs is jelen.

A lényeg tehát az, hogy a népességi markerek rendszerint olyan variánsok, amelyek mindenhol megtalálhatók, de egyes népeknél sokkal gyakoribbak. Ezek – leszámítva a bantukat – önmagukban még nem mondanának semmit, de ha sok ilyen pontot megnéznek, akkor azokból már komoly következtetések vonhatók le.

A szubszaharai régióban élő bantukat azért kell kiemelni, mert ők a leginkább elkülönített népcsoport. Genetikai szeparáltságukat jól mutatja, hogy például köztük és a nigériaiak között nagyobb a genetikai különbség, mint a nigériaiak és a magyarok között. Náluk például van egy olyan vércsoportot meghatározó allél, amely körükben 100 százalékban megvan, viszont a régión kívül igen ritka. Akiben ezt kimutatják, arról gyakorlatilag biztosan ki lehet jelenteni, hogy bantu származású. Viszont, leszámítva ezt az esetet, egy-egy ilyen allél önmagában még nem sokat jelent. Csak az SNP-k sokasága lehet jelzésértékű.

A hódítások nyomai

A vizsgálatokkal nemcsak a származást lehet meghatározni, hanem egészen finom dolgokat is. A leszármazás során ugyanis az Y-kromoszómákat és a mitokondriumokat kivéve minden összekeveredik. Ez a kettő azért nem, mert az Y‑kromoszómákat csak a férfiak, míg DNS-t szintén tartalmazó mitokondriumokat csak a nők örökítik. Ez alapján meg lehet vizsgálni, mi történik például egy hódításkor: látszik, hogy ilyenkor az Y-kromoszóma által meghatározott tulajdonságok a hódítók irányából terjedni kezdenek a másik nép irányába, fordítva viszont nem.

Emiatt a történelmi folyamatokat, hódításokat a gének is visszatükrözik.

Ráadásul meghatározható az is, hogy az adott génkészletben mikor történt a változás. Ennek mikéntjére Boldogkői professzor szintén rávilágít. Mint mondja, az egyik kromoszómánkat az anyától örököljük, a másikat az apától, ezek pedig úgy vannak benne minden sejtünkben, ahogy kaptuk őket, kivéve az ivarsejteket. Amikor ugyanis a petesejtek és a hímivarsejtek elkezdenek érni, az apai és az anyai kromoszóma összekapcsolódik, és bizonyos részeik kicserélődnek. Ha például az apai kromoszómákat kékre festenék, az anyaiakat pedig pirosra, akkor azok minden sejtünkben kékek és pirosak lennének, de az ivarsejtekben a kromoszómák már mozaikosnak tűnnének, minden kromoszóma tartalmazna kék és piros szegmenseket.

Ezt hívjuk genetikai rekombinációnak, és ez itt a kulcsszó. A funkciója az, hogy genetikai variánsok jöjjenek létre, amelyek közül néhány sikeres lehet az evolúció során. A generációk váltakozásával egyre több rekombináció történik, az eredeti felállás egyre több ponton változik meg. Ez fogható fel egyfajta genetikai óraként: ha sok rekombináció látszik, akkor a változás régen történt. Ennek idejét meg is lehet becsülni.

Öröklődő betegségek

Egyes betegségek egyes népcsoportokhoz jobban köthetők; ez is lehet egyfajta marker. Az askenázi zsidóknak például rengeteg betegségét felfedezték, mert őket vizsgálták a leggyakrabban. Náluk öröklődik például egy olyan, zsíranyagcserével kapcsolatos mutáció (a HEXA gén mutációja), amely az apától és anyától is örökölve súlyos szellemi betegségeket okozhat.

Vannak olyan betegségek is, amelyeknek evolúciósan már el kellett volna tűnniük, mégis fennmaradtak. Ilyen például a ma sem gyógyítható cisztás fibrózis, amely Európában a leggyakoribb egygénes betegség. Tünetei csak akkor alakulnak ki, ha valaki a gént mindkét szülőjétől örökli. Boldogkői professzor elmélete szerint a „darwini seprű” valószínűleg azért nem söpörte ki, mert a kolera idején feltehetően jobban túléltek azok, akik egy példányát hordozták génjükben. A hordozók a kolera ellen azért voltak védettebbek, mert a betegséget a hányás és a hasmenés miatti kiszáradás tette végzetessé, viszont azoknál, akikben a cisztás fibrózist okozó gén egy példányban jelen volt, a víz lassabban áramlott ki a sejtekből. Ez időnyereséget jelentett az immunrendszernek, esélyt arra, hogy megszabaduljon a baktériumtól még azt megelőzően, hogy bekövetkezne a kiszáradás. A végeredmény az volt, hogy a túlélő hordozók nagyobb eséllyel adták tovább génjeiket.

Afrikában egy olyan betegség (sarlósejtes vérszegénység) egygénes mutációja a leggyakoribb, ami mindkét szülőtől örökölve fiatal korban rettenetes halált okoz: megváltozik miatta a vörösvértestek alakja, majd azok eltömítik a kapillárisokat. Ez a betegség azért maradhatott fent, mert ha a gyerek csak egyik szülőjétől örökli a hibás gént, akkor heterozigótaként nagy eséllyel túléli a maláriát. Ez a pozitív hozadék az oka annak, hogy a génmutáció gyakorisága az afrikaiak körében magas. 

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A katalán Rafael Pich könnyűipari mérnöknek tanult, amelyből később doktorátust is szerzett. Feleségével, Carminával egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg. 1957-ben egy volt csoporttársa kérte fel arra, hogy segítsen neki a barcelonai IESE Business School elindításában. Ott egy olyan, „esettanulmány” néven ismert módszertant vezettek be, amely korábban már nagy sikert aratott a Harvard Business Schoolon. Az a módszer lényege, hogy a hallgatók olyan valós élethelyzeteket vitatnak meg, amelyekkel az üzleti vezetők szembesülnek.

Rafael ezt az üzleti életben már eredményesnek bizonyult módszertant vette alapul az IFFD kurzusainak kidolgozásakor is. A családokért végzett munkájáról így nyilatkozott: „Tanulom, hogyan lehet jól szervezni és megélni a családi életet. Mérnök és üzletember vagyok. A jó tervezés a termelés növekedését jelenti. Ebben az esetben több gyermeket. Mindezek mellett a jó tervezés magában foglalja a minőség javulását is: nemcsak több, hanem jobb gyerekeket is jelent.”

Mindig hangsúlyozta, hogy a gyermekek nevelése elsődlegesen a szülők feladata. Amennyiben a szülők nem nevelik gyermekeiket, akkor az állam, a média és egyéb hatások fogják nevelni, oktatni.

Az első kurzust 1978-ban indították el feleségével és néhány baráti házaspárral Spanyolországban.

Ezáltal létrejött egy olyan fórum, ahol szülők segítettek szülőknek a gyermeknevelésben, a házastársi szeretet elmélyítésében, a családi harmónia gazdagításában.

Mindez az „esettanulmány” módszer segítségével működött, ahol a hangsúly nem az információátadáson, hanem a házastársak együttműködésének megerősítésén volt. Rafael úgy gondolta, hogy maguk a házaspárok azok, akik a felmerülő problémákra a legjobb megoldást képesek megtalálni. Mérnöki gondolkodása nemcsak a módszertant, hanem a kurzus felépítését is befolyásolta: nagy hangsúlyt fektetett például az időhatékonyságra és az egyes részek időkeretének tartására. A program mottójának, összegzésének is tekinthető ez a Benjamin Franklin-idézet: „Mondd el, és elfelejtem. Tanítsd meg, és emlékezni fogok rá. Vonj be, és megtanulom.”

Miért lettek olyan sikeresek az IFFD programjai világszerte? Miről is szólnak pontosan a kurzusok? Miben segítette a családok mindennapjait? Csanády Ágota, valamint Mile András és felesége, Cserne meséltek nekünk a kurzusról. Ők mindhárman a – Magyarországon 2008 óta az IFFD társszervezeteként működő – Családképző Fórum Egyesület tagjai. 

– Ágota, te hogyan találkoztál a programmal?

Csanády Ágota: Egy baba-mama klubban egy ötgyermekes osztrák hölggyel beszélgettem, aki ennek a programnak a koordinálásában vett részt Ausztriában. A férjemmel az fogalmazódott meg bennünk, hogy bár korábban több, házaspároknak szóló programon is jártunk, de olyannal még nem találkoztunk, ahol kifejezetten a gyermeknevelésről van szó. Ezt hiánypótlónak éreztük.

 

– Miért láttátok úgy, hogy a szülőknek szüksége van egy ilyen fórumra?

Cs. Á.:

Ebben a kurzusban az a jó, hogy nem más anyukákkal, hanem a házastársammal tudok beszélgetni nevelést érintő kérdésekről. Mindezt gyermekek nélkül tehetjük meg úgy, hogy közben jelen vannak más házaspárok is, akikkel megoszthatjuk tapasztalatainkat.

Az eseteket, amelyeket feldolgozunk, egy-egy rövid történet írja le, amely egy élethű családi helyzeten alapul. A történetekben mindig fontosak a szereplők szavai és cselekedetei. Az eset leírása éppen azon a ponton szakad meg, ahol döntést kell hozni, vagy amely valamiféle cselekvést követel. Ezáltal a tanfolyam résztvevői nemcsak a problémák és tények elemzésével foglalkoznak, hanem a hangsúly a véleménynyilvánításon, a döntési lehetőségek és megoldási javaslatok átgondolásán van.

– Hogyan indult a program Magyarországon?

Cs. Á.: Először Ausztriából hívtunk szakértőket egy-egy esettanulmány feldolgozásához. Idővel pedig szép lassan összeállt egy magyar szülőkből álló csapat is. Elsőként a gyermekneveléshez kapcsolódó kurzusokat indítottuk el, majd ezt követte a házastársi szeretet-kurzus is. A tavalyi évben pedig elindult a ,,Személyes küldetés”, amely a házasság előtt álló fiatal felnőtteknek szóló kurzusunk.

– Hogyan épülnek fel a tanfolyamok?

Cs. Á.: Az esettanulmányok feldolgozása négy lépésben valósul meg. Elsőként a férj és a feleség egyénileg olvassa el az esetet, majd a házastársával átbeszélgeti a történetben felmerülő gyermeknevelési vagy éppen házassági kérdéseket. Utána kiscsoportokban, három-négy másik házaspárral, baráti légkörben, az otthonaikban, egy csoportvezető koordinálásával beszélgetnek az esetről. Ezt követi a nagy fórum, ahol minden házaspár részt vesz, és egy moderátor irányításával dolgozzák fel az esetet.

– András és Cserne, mit tapasztaltok, hogyan segíti a kurzus a házaspárok életét?

Mile András: A kurzus idejére alakult közösségben a házaspárok meglátják azt, hogy nincsenek egyedül a kihívásaikkal. A párkapcsolat fejlődése mellett pedig barátságok alakulására is van lehetőség.

 

Az esetek által olyan fontos témákról tudunk beszélgetni, együtt gondolkodni a házastársainkkal, mint például: a házastársi kötelék, kommunikáció, szexualitás, család és munka összehangolása, pénzügyek kérdése a házasságban.

– Milyen élethelyzetű pároknak ajánljátok a házasoknak szóló kurzusokat?

Mile Cserne: Azoknak, akik felismerik, hogy képesek lennének jobban is csinálni: akik szeretnének még jobb férjjé, feleséggé, édesapává vagy édesanyává válni.

– Most indul másodjára fiatal felnőtteknek szóló kurzusotok. Miért láttátok fontosnak, hogy nyissatok a még házasság előtt álló fiatalok felé?

M.A.: A kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb 30 éves fiatal nem azt az életet éli, amelyet korábban eltervezett. Nagyon sok jó elképzelés megvalósulatlan marad. Ebben a kurzusban a fiatal résztvevők a jövőjüket érintő legfontosabb témák szempontjait vitatják meg. Abban igyekszünk segíteni őket, hogy a felnőtté válás időszakában felelősséggel tudják meghozni azokat a döntéseket, amelyek az életük hátralévő részét érinti.

A „Személyes küldetés” kurzusra várunk szeretettel minden 22 és 33 év közötti, egyetemista korú vagy fiatal pályakezdő, nem házas férfit és nőt egyaránt.

A hat alkalmas tanfolyam során olyan témákról beszélgethetnek és kereshetnek együtt válaszokat, mint például: szabadság, felelősség; szerelem, szex, elköteleződés; kommunikáció; tudatos életvezetés. Mindezt egy interaktív, dinamikus, jó hangulatú műhely keretében.

 

A programról bővebben itt tájékozódhat. Közösségi média: https://www.facebook.com/CsaFEgy/

A vadvilág világnapjának nemzetközi eseményeihez kapcsolódva a macskamaszkban vagy nagymacskát ábrázoló plüssjátékkal érkező gyermekek kedvezményes, 200 forintos jeggyel látogathatják pénteken az állatkertet – közölte az intézmény az MTI-vel.

A kert egész területére kiterjed a főbejárattól induló, többállomásos játék, amelynek egyes állomáshelyein többek között az emberszabású majmok, a jegesmedvék, az orrszarvúk, a nagymacskák, valamint az év emlősének megválasztott hiúz védelmével, az illegális állatkereskedelem okozta problémákkal és az állatkert állatmentő tevékenységével ismerkedhetnek a látogatók, köztük elsősorban a gyerekek.

A Varázshegyben lesz kézműves műhely és arcfestés, a Csillagtérben pedig délelőtt a Kis kamerák, nagyvadak című természetfilmet vetítik, amelyet közönségtalálkozó és a ragadozókról szóló beszélgetés követ Varga Livius zenésszel, a film főszereplőjével.

Délben kezdődik az Állatok akcióban című etológiai állatbemutató, majd a Csökönyös kiselefánt és a többiek című interaktív bábelőadásra várják a közönséget.

A veszélyeztetett állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó washingtoni egyezményt 1973. március 3-án írta alá eredetileg 21 ország. Azóta 183-ra emelkedett a részes államok száma, Magyarország 1985-ben csatlakozott. Az ENSZ közgyűlése 2013-ban úgy határozott, hogy március 3-át, az egyezmény aláírásának évfordulóját a vadvilág világnapjává nyilvánítja.

A washingtoni egyezmény alapgondolata, hogy az illegális kereskedelem által veszélyeztetett fajok védelméhez nem elegendő az élőhelyen, a kibocsátó országokban intézkedéseket tenni, hanem a tranzitországokban, valamint a felvevőpiacokon is szigorúan kell szabályozni a szóban forgó állatok és növények, továbbá a belőlük készült termékek kereskedelmét. Az egyezménnyel kapcsolatos intézkedések komoly eredményeket hoztak például az elefántok, az orrszarvúk, a cetek, a főemlősök, a nagymacskák, a papagájok, valamint számos hüllő és trópusi növényfaj védelmében is.

A washingtoni egyezmény listájára eddig mintegy 36 ezer, a nemzetközi kereskedelemben érintett állat- és növényfaj került fel. A jelenleg 1003 egyedet számláló, úgynevezett első függelékes fajok már a kipusztulás szélére kerültek, ezért a legszigorúbb védelem alatt állnak, az egyezmény tiltja a velük való kereskedelmet. A második függelékben szereplő fajok ugyancsak veszélyeztetettek, de állományuk nincs kritikus helyzetben, ezért az egyezmény alapján bizonyos feltételek mellett és megfelelő engedéllyel kereskedelmi forgalomba kerülhetnek. A harmadik függelékben azok a fajok szerepelnek, amelyeknek egy adott országban élő állománya számít fenyegetettnek, és a védelmükhöz nemzetközi összefogásra van szükség.

A washingtoni egyezmény ismerete a széles nyilvánosság számára azért is fontos, hogy egy utazás során a megvásárolni kívánt emléktárgyról a vásárló is tudja, hogy az az egyezmény hatálya alá tartozik-e vagy sem.

Valamennyi regisztrált személy e-mailben vonalkódos belépőt kap, amelyet ki kell nyomtatnia, és amely nélkül nem juthat be arra a több mint tízhektáros védett területre, amelyet a csíksomlyói hegynyeregben biztonsági okokból elkerítenek a hatóságok. 

A szervezők arra buzdítottak, hogy az érdeklődők lehetőleg csoportosan, a plébániáknak megfelelően jelentkezzenek, és csakis tömegközlekedési eszközökkel jöjjenek Csíksomlyóra. Május 31-től Csíkszeredába már csak az engedéllyel rendelkező, csoportokat szállító gépkocsik juthatnak be. A bekerített területre csakis beléptető kapukon keresztül, biztonsági ellenőrzés után juthatnak be a zarándokok. Magukkal vihetnek tábori széket, esernyőt, élelmiszert, gyógyszert és vizet félliteres flakonokban. Nem lehet viszont a csomagban olló, bicska vagy más szúró-vágó eszköz és gyúlékony vagy robbanékony anyag. 

Oláh Zoltán kanonok, a pápalátogatás sajtófelelőse elmondta: szeretnék a rendezvény imádságos jellegét megőrizni, ezért arra kérik a zarándokcsoportokat, hogy csakis a templomi lelkiségi zászlóikat hozzák magukkal, és ne hozzanak olyan zászlót vagy feliratot, ami a zarándoklat szellemétől idegen. 

A kanonok azt is bejelentette: a pápai szentmise szertartása latin nyelvű lesz, Ferenc pápa olaszul fog prédikálni magyar szinkrontolmácsolással, az énekek magyarul hangzanak majd el. Az egyház román és angol tolmácsolást is biztosít, amit mobiltelefonon lehet majd hallgatni.

A csíksomlyói pápai szentmisét élőben közvetíti a román közszolgálati televízió. 

A kolozsvári sajtótájékoztatón Böcskei László nagyváradi római katolikus püspök beszélt a látogatás lelki vonatkozásairól. Úgy vélte: Ferenc pápa látogatása "ölelés és bátorítás", "ajándék és kihívás" is egyben. A pápa erdélyi látogatásával köszöni meg azoknak a hűségét, akik a kommunista diktatúra idején hosszú éveket töltöttek börtönben, és életüket is adták a hitükét. Valószínűnek tartotta ugyanakkor, hogy a pápa bátorító üzenetet hoz erdélyi híveinek. Szerinte a zarándokoknak rá kell hangolódniuk a látogatásra, és az eseménynek következményei is kell hogy legyenek. 

Arra az újságírói kérdésre, hogy kizökkentheti-e a látogatás a holtpontról az államosított egyházi javak visszaszolgáltatásának ügyét, a püspök kijelentette: a pápa nem ügyintézőként érkezik az országba, de a Vatikán állam fejeként az állami főméltóságokkal is megbeszéléseket folytat. Így lehetősége van arra, hogy megnevezze azokat a fájó pontokat, amelyekben az állami vezetőktől várja a megoldást.  

Böcskei László újságírói kérdésre elmondta: Márton Áron püspök boldoggá avatási folyamata egy belső procedúra szerint zajlik, amelyet a pápa nem változtathat meg. Ez azonban nem akadálya annak, hogy az erdélyi hívek kifejezzék: mennyire vágynak a püspök boldoggá avatására. 

Oláh Zoltán az MTI kérdésére kijelentette: egyelőre sem romániai, sem magyarországi állami méltóságok nem jelentették be részvételi szándékukat a csíksomlyói pápai misén. A kanonok szintén kérdésre kijelentette: a látogatás minden bizonnyal azt a korábban elindított folyamatot is segíti, mely végén a Csíksomlyói búcsú felkerül az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) a védett szellemi kulturális örökségeket rögzítő listájára.

A University College of London és a londoni Queen Mary Egyetem kutatói huszonháromezer embert vontak be kutatásukba, amelynek eredményeit a British Medical Journal tekintélyes orvostudományi folyóirat járványügyi és közegészségügyi szakfolyóiratában tették közzé.

Figyelembe véve az életkort, a jövedelmet, az egészségi állapotot és a munka jellegét a kutatók azt találták, hogy a hosszabb munkaidőben dolgozó nők esetében 7,3 százalékkal több depressziós tünet jelentkezett, mint azoknál, akiknek munkaideje heti 35-40 órás volt. Kimutatták azt is, hogy a hétvégi munka mindkét nemnél növelte a depresszió kockázatát. 

Azoknál a nőknél, akik a hónap valamennyi vagy szinte valamennyi hétvégéjén dolgoztak, 4,6 százalékkal több depressziós tüntet jelentkezett azokhoz képest, akik csak a hét öt napján, munkaidőben dolgoztak. A férfiaknál ez az arány 3,4 százalék volt.

„Ez egy megfigyelésen alapuló tanulmány. Lehetetlen minden okot pontosan megállapítani" - mondta Gillian Weston, a UCL kutatója. Kutatócsoportjuk azonban képes volt számos depressziókockázati tényezőt megállapítani, ezek között volt a végzettség, a jövedelem, a házasság vagy a gyerekek léte. A hosszú munkaidő azonban a depresszió magasabb kockázati tényezője volt. 

Weston kutatócsoportja szerint megállapításaiknak komoly jelentősége van napjainkban, amikor az emberektől egyre inkább elvárják, hogy a hagyományos 9-től 5-ig munkaidőn túl dolgozzanak.

Azt írták: a fejlesztés összesen 5 milliárd forint európai uniós támogatásból valósul meg, és egyes részei már a 2018-2019-es tanévben használhatók lesznek.

A szülők 2019 áprilisában már választhatják a gyermek általános iskolai beiratkozásakor az online ügyintézés lehetőségét, amelynek során az adatokat a KRÉTA rendszer felületén vagy a https://eugyintezes.e-kreta.hu weboldalon történő regisztráció után otthonról is kitölthetik. Az online jelentkezést követően az intézményben már csak a szükséges igazolásokat és a lakcímkártyát kell bemutatni, ami sokkal gyorsabbá és kényelmesebbé teszi az adminisztrációt - olvasható a közleményben. A fejlesztés későbbi szakaszában lehetővé válik az Ügyfélkapun keresztüli ügyintézés is.

A Köznevelés Állami Fenntartóinak Folyamat Egységesítése és Elektronizálása (KAFFEE) projekt eredményeként az állami fenntartású köznevelési intézményekben 18 különböző iskolai ügyet lehet majd elektronikusan intézni. A projekt része az iskolai elektronikus fizetési megoldások támogatása, valamint a háttérfolyamatok egységesítése a Klebelsberg Központnál bevezetett új gazdálkodási és HR menedzsment rendszer révén.

Aki eladta az Eiffel-tornyot

Az 1920-as években az Eiffel-torony már elég elkeserítő állapotban volt. Amikor az 1889-es párizsi világkiállításra elkészült, még nem is tervezték, hogy ilyen sokáig ott marad. Legkésőbb húsz év múlva le akarták bontani. Ez nagyrészt azért nem történt meg, mert szokatlan, sokakat felháborító formájával, háromszáz méteres magasságával komoly bevételeket hozott a városnak. Az újságok mégis gyakran cikkeztek arról, hogy itt lenne az ideje megszabadulni tőle.

Egy ilyen írás keltette föl az akkor éppen Victor Lustig néven tevékenykedő csaló figyelmét. Olyan tervet dolgozott ki, amit méltán lehet zseniálisnak nevezni.

Szerteágazó alvilági kapcsolatrendszerében hamar talált valakit, aki meggyőzően tudott iratokat hamisítani bármilyen kormányhivatal fejlécével. Ezek után keresett öt feltörekvő üzletembert, akik hulladékfém-kereskedelemmel foglalkoztak. Hivatalos levélben meghívta őket egy versenytárgyalásra, amelyen licitálhattak az Eiffel-tornyot alkotó több mint hétezer tonna vasra. Bennfentes információkra hivatkozva megsúgta nekik, hogy a kormány megbízható üzletembereket keres az üzlet lebonyolításához, mert várhatóan nagy lesz a közfelháborodás.

A találkozót Párizs egyik legelegánsabb szállodájában, a Crillon Hotelben tartotta. A megbeszélés végén még egy pezsgőzéssel egybekötött exkluzív „bejárást” is megszervezett az erre az időre ravaszul kiürített toronyba. Miközben az alkudozás folyt, Lustig alapos elemzésnek vetett alá mindenkit a helyiségben. Gyakorlott szélhámosagya tévedhetetlenül gyűjtötte a szavakat, a gesztusokat – figyelt, és elemzett. Hamarosan kiválasztotta a legbefolyásolhatóbb kereskedőt, egy bizonyos André Poissont, aki láthatólag tele volt kisebbségi érzésekkel, és a társadalom krémjéhez szeretett volna tartozni. Röviddel később értesítette hát, hogy ő nyert, de éreztette vele, hogy ennek ára van. A megvesztegethető tisztviselő szerepében százezer frankot csalt ki tőle, majd természetesen magát a vételárat.

Miután végrehajtotta a világtörténelem talán legorcátlanabb csalását, Bécsbe utazott, és várta a fejleményeket. Amikor nem történt az égvilágon semmi, érezte, hogy beigazolódott a sejtése: a megalázott Poisson szégyell feljelentést tenni. Lustig ekkor emelte a tétet, és nekilátott, hogy még egyszer megszervezze az Eiffel-torony eladását. Végre is hajtotta volna másodszor is, ha az egyik kiszemelt áldozat nem fog gyanút, és le nem ellenőrzi a kormányhivatalban. Nem volt más hátra, menekülnie kellett, természetesen minél messzebbre, Amerikába.

Ki rejtőzik a név mögött?

Victor Lustig – vagy születési nevén valószínűleg Robert Müller – a mai Csehország területén született 1890-ben. Bár kiváló nevelést kapott, és Párizsban még egyetemre is járt, nem volt kedve semmiféle tisztes, polgári foglalkozáshoz. Ezzel ellentétben magas intelligenciával, mérhetetlen gátlástalansággal és kiváló kézügyességgel rendelkezett. Már 19 éves korától kezdve szélhámosságokból élt. Hamiskártyásként vagyonokat keresett a Titanic katasztrófája után nehezen újjáéledő luxushajókon. Állítólag legalább ötvenszer keresztülhajózott az Atlanti-óceánon, miközben százával kopasztotta meg a gazdag üzletembereket és unatkozó arisztokratákat. Ekkoriban Lustig gróf néven utazott.

Bár soha senki nem jelentette fel, ebbe a fárasztó mesterségbe hamar beleunt. Sokkal inkább érdekelte a pénzhamisítás, a váltócsalás, a bankhitelekkel való ügyeskedés és más klasszikus bűncselekmények. Akkoriban ezeket még sokkal könnyebben lehetett kivitelezni, mint manapság, ráadásul a lebukás sem volt olyan veszélyes. Időközben ugyanis kitört a Nagy Háború, és az amúgy is kaotikus bűnügyi nyilvántartási rendszerek még átláthatatlanabbak lettek a hatóságok számára. Európa nyugati részén szinte minden országban megfordult, és mindenütt komoly pénzeket csalt ki gyanútlan emberektől. Rengeteg helyen, rengeteg néven és címmel mutatkozott be, ha pedig mégis lebukott, meggyőző fellépésével kiügyeskedte magát a hurokból, vagy egyszerűen lefizette a döntéshozókat. Eljutott Amerikába is, ahol egyre rutinosabban folytatta mindezt, olyannyira, hogy magának Al Caponénak is a bizalmába férkőzött. Kölcsönkért tőle ötvenezer dollárt, két hétre betette egy bankba, majd kamatostul visszaadta neki, mondván, hogy nem jött be az üzlet. Olyan nagy lett a respektje a maffiavezér szemében, hogy az felajánlotta neki a kapcsolatait, és ötezer dollárt is adott neki ajándékba.

A hamis pénz bűvöletében

Párizs és az Eiffel-torony akkor került a képbe, amikor az USA-ból is menekülnie kellett, majd újra ide tért vissza, amikor Franciaországban vált tarthatatlanná a helyzete. Sok százezer dollárt keresett egy másik szemtelen trükkel, az úgynevezett román dobozzal. Ez egy ügyes asztalos által készített ládika volt, amelyben látszólag bonyolult, mindenféle karokkal és kapcsolókkal működtetett szerkezet rejtőzött. Lustig ügyesen beadta az áldozatainak, hogy ez a gép hat óra alatt lemásolja a legnagyobb címletű bankót, a százdollárost. Bizonyításképpen be is mutatta a működését, a szerkezet pedig ilyenkor megbízhatóan kiadta a jó előre belekészített, eredeti papírpénzt. A vevők több tízezer dollárt is hajlandóak voltak kifizetni a dobozért, mire pedig kifogyott a két-három benne rejtőző százas, Lustig már régen egy másik államban járt.

A legnagyobb üzletet a pénzhamisításban látta, ám hiába rendelkezett tökéletes minőségű sablonokkal és felszereléssel, mégis ebbe bukott bele.

Amikor már az országban mindenütt forgalomban voltak az általa gyártott, kiváló minőségű hamisítványok, egy dühös nő okozta Lustig vesztét. Állítólag az egyik megcsalt, féltékeny szeretője értesítette a rendőrséget egy névtelen telefonhívással. 1935-ben elfogták. Az előzetesből még sikerült megszöknie, de hamar megtalálták. Húsz évet kapott a hírhedt Alcatrazban, ahol egykori üzlettársa, Al Capone is raboskodott.

1947-ben tüdőgyulladásba halt bele. A halotti anyakönyvi kivonaton a neve amerikaiasítva, Robert V. Millerként szerepel, születési helyeként immár Csehszlovákiát jelölték meg, foglalkozásai pedig így szerepelnek: „kereskedőtanonc és hamisító”.  

A cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Levente, te pedagógus vagy és író, de mesét még nem írtál. Miért éppen ezt a műfajt választottad?

Levente: Az írónak nagyon jól jön, ha van valami rendkívüli esemény az életében, ami felborítja a megszokott hétköznapokat. Emberileg nagyon nehéz ügy, de az íráshoz kincsesbánya. Az autizmus okát s így gyógymódját még nem ismerjük, viszont kezdenünk kell vele valamit, hiszen együtt élünk vele. Mit kezdjünk ezzel a helyzettel? Racionális magyarázatot nem mindig tudtunk adni, viszont közben annyi csoda történt velünk, hogy arra gondoltam: engedjük be ezt a sok csodát az életünkbe, legyen a mi életünk egy mese.

Sok éve jegyzetelgetem a hétköznapjainkat, ez a forrása a mese szereplőinek és a történeteknek. S így adódott az is, hogy Enikő illusztrálja.

– Enikő, te nem vagy illusztrátor. Miért fogtál bele mégis?

Enikő: Közgazdász vagyok, és most már gyógypedagógus is. Amikor Beni megkapta a diagnózist háromévesen, teljesen egyértelművé vált: őt nem elég szeretni, őt jól is kell szeretni. És erre a jóra kerestük a megoldást, ehhez pedig tudás kell. Nem sokkal azelőtt indult az autizmus szak a gyógypedagógián; beültem az iskolapadba és elvégeztem levelezőn. Az autizmus természetéről már sokat tudunk. Ezek mentén el lehet indulni, logikájára ráhangolódni, eszközöket készíteni. Így jöttek elő a képek is. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, és amikor kiderült, hogy még egy jó verbalitású autizmussal élő gyereknél is nagyon fontosak a vizuális segédeszközök, elkezdtem lerajzolni mindent: a napjainkat, a nyarunkat. Beni ezeket sokszor előveszi és végignézi, mint egy képes beszámolót. A mesekönyvnél persze felmerült bennem: vajon képes vagyok-e szépen illusztrálni. Végül abban maradtunk Leventével: ahogy jön, pont úgy lesz jó, hiszen ez egy hiteles közös történet; tőle jönnek a szavak, tőlem a képek. Mi sok szempontból jól kiegészítjük egymást.

Egyedül ezt végigcsinálni amúgy is nagyon nehéz. Így, együtt sem egyszerű, de így legalább tudjuk azt mondani: „elfáradtam, vedd át”.

– A könyv közös készítése jó élmény volt? A gyerekek is részt vettek benne?

Levente: Tudták, hogy készül egy könyv, de a szöveget nem ismerték. Csak a rajzoknál kapcsolódtak be, ha nem volt elég szimpatikus a figura, kijavíttatták: ne így mosolyogjon a denevér, ez a kép legyen színesebb, oda még rajzolj egy labdát. A nevek Beni találmányai. A térképnél is sűrűn jöttek az ötleteik, a borítótervek közül is ők választották ki a végsőt. Amikor megjelent a könyv, Beni egyhuzamban elolvasta. Több estén át ugyanazt a mesét olvastuk és el is játszottuk – most már „megvan neki”, belekérdez és javasol: például hogy a következőben a varázsló nem jósolhat rosszat. És nemrég nagyon fontos dolog történt.

– Rájött, hogy kiről szól?

Levente: Igen. Beni ugyanis nemcsak a mesét olvasta, hanem a velünk készült interjúkat is. Így amikor a mesében eljutottunk oda: „Nem beteg ez a gyermek, nem kell gyógyítani, csak másként működik”, megkérdezte: „Apa, én autizmussal élő vagyok?” Gyorsan elmagyaráztuk neki: „Igen, az vagy, de nem baj, ez jó, nagyon jó képességeid vannak, ettől vagy különleges.”

Az autizmussal élő gyermeknél nagyon fontos, hogyan, mikor mondják el neki, mi van vele. Nálunk ez szinte magától megtörtént.

Előtte is próbálkoztunk néhányszor, de mindig elutasította. Most viszont elfogadta.

 

Enikő: Gyönyörű, spontán pillanat volt. Azzal árnyaltuk a képet, hogy elmondtuk neki: ezért vagy ilyen jó a zenében, de éppen ezért van szükséged mások segítségére, hogy például barátkozni tudjál. Ha semmi más hozadéka nincs az egész könyvnek, nekünk már ezért megérte.

– Még egy kicsit maradjunk a valóság és a mese párhuzamainál. Beninek jó a hallása, Meditittimó életének viszont nem része a zene. Miért?

Levente: Beninek abszolút hallása van, a nyelvhez is a játék, a ritmus, a zene révén kapcsolódik, ezért szerepelnek furcsa nevek a mesében, amelyeket nehéz megjegyezni – ám ha megjegyzed, többé nem felejted el. A mesekönyv Beni első hat évéről szól; a zenének a következő kötetben lesz szerepe.

Enikő: Eleinte őt kizárólag a kerekek érdekelték. Játszótér helyett parkolókba jártunk, az összes autót egyenként megnéztük. Egyszer ki akartam próbálni, meddig bírja, de másfél óra után feladtam, mert a pocakomban már ott volt Lili. Benit egy idő után csak Túró Rudival haza lehetett csalogatni, de korábban is csak úgy, ha hazacipeltem. Ehhez képest a zenével már egy áldott helyzet alakult ki: az egy olyan érdeklődési terület, amely jó irányba vihető. Beni négy év zeneterápia után nemrég kijelentette: meg akar tanulni énekelni és mindennap más hangszeren zenélni. (Ekkor Levente késésére Beni elsorolja: „Hétfő pergődob, kedd tambura, szerda hegedű, csütörtök gitár, péntek koboz.” Enikő hozzáteszi: a Csík zenekarban Szabó Attila is ezeken a hangszereken játszik…)

Enikő: Beninek hatalmas sikerélményt ad a zene. Koncertek után odamegy a zenekarok tagjaihoz, elbeszélget velük. Csík János vagy Ferenczy György szívesen válaszolnak akkor is, ha monologizálni kezd. Ezáltal szociálisan is sokat fejlődik. A Kolompos táncházban együtt táncolnak a Down-szindrómás és egyéb fogyatékossággal élőkkel.

Az lenne a jó, ha a társadalom is eljutna ide: megbélyegzés és félelem helyett természetes módon közeledni hozzájuk, élni velük együtt. Nem szánalommal, hanem partnerként tekinteni rájuk.

– Ehhez viszont az elfogadás mellett tudásra is szükség volna. Bár minden századik gyermek – és általuk majdnem az egész magyar társadalom – érintett, nagyon keveset tudunk róla, és így arról is, hogyan kell velük viselkedni, hogyan kell őket jól szeretni. Ti hogy látjátok ezt?

Levente: Egyrészt azért fontos ez a könyv, mert meg tudtuk fogalmazni: ez így egy működőképes élet. Másrészt külön üzenete van a gyermekek és a felnőttek számára, de legjobb, ha együtt olvassák. És ehhez nem kell érintettnek lenni.

 

Fontosnak tartom elmondani: az autizmussal élők nem fertőznek, nem harapnak, jó fejek, nem kell megijedni tőlük, amikor lábujjhegyeznek, a kezükkel „lepkéznek”.

Tízből nyolc-kilenc ember ettől elfordul, nem tud mit kezdeni velük. És ha a közvetlen környezetük nem tud mit kezdeni velük, mit várjunk társadalomtól?

Enikő: Eleve olyan magatartási mintákat kell neki tanítanunk, amelyek később, felnőttként is működőképesek lesznek: például úgy jöjjön ki a fürdőszobából, ahogy majd egy turistaszálláson vagy kollégiumban is megteheti. A másoknál ösztönös alapkészségeket is meg kell tanítanunk. Szerencsénk van, mert Beni szereti a puszit, érintést, ölelést, még a dögönyözést is. Lili sokszor megkérdezi: „Anya, Beni szeret engem?” Gyakran elkeseredik, elsírja magát, ugyanakkor nagyon empatikus, minden külső támadással szemben védelmezi a testvérét. Egyszer a játszótéren így szóltak Benihez: „Mi van, te kuka vagy?” Mire Lili felháborodott: „Tudd meg, hogy ő nem kuka, csak más, mint a többiek, de ez nem baj”. Amikor Benit sokat bántották az előző iskolában, Lili levett a polcról egy iskolai integrációról szóló mesekönyvet, s bevitte a saját osztályába. Na, ilyenkor tudod: valamit jól csináltál.

Levente: Óriási életleckéket ad egy ilyen gyermek nevelése. Rájössz arra: az élet tényleg nem lineáris, meg kell tanulni az új helyzeteket jól kezelni. Toleránsnak hiszed magad, de aztán rádöbbensz: ennek van egy egészen más szintje is. És megtanít arra, hogy valóban nem csak egyféleképpen lehet élni.