Éhezők ellátásától a párok és családok segítéséig – A szociális munkások tevékenysége átível a tudományokon

„Támaszt nyújtó, segítő, a rászorulók mellett álló professzionális szakemberek. Komplex tudással felvértezett, két lábon járó értékrendek” – folytatja Erzsébet. – Jogot, szociálpolitikát, szociológiát, statisztikát, társadalomismeretet, pszichológiát, szociálpszichológiát, szociális munkát tanulnak, de a széleskörű ismeretek mellett a készségek, képességek és az értékek is szakmai személyiségük alkotó elemei. Azt is el kell tudniuk dönteni, meddig kompetensek ők, és mikor kell máshoz irányítaniuk az ügyfelet szakmai segítségért. Ilyenkor abban is segítenek, pontosan melyik szakemberhez fordulhat az illető. Az 1993-ban megalkotott szociális törvény a családsegítést mint szociális alapszolgáltatást is szabályozza. Az 1997-es gyermekvédelmi törvény értelmében minden településnek biztosítania kell a gyermekjóléti szolgáltatást.

A szociális munka a legklasszikusabb értelmében ezen a két területen, a családsegítésben és a gyermekvédelemben jelenik meg. De ott van a hajléktalanellátásban, a pszichiátriai betegek, fogyatékossággal élők, idősek ellátásában is.

Minden településnek biztosítania kell a családsegítés és az étkeztetés mellett a házi segítségnyújtás lehetőségét is, bár ennek lefedettsége még mindig nem százszázalékos. Az elmúlt évtizedekben sokat változott a társadalom, s változtak az egyének, családok szükségletei is, amivel párhuzamosan változott, alakult a szociálpolitika és a szociális szolgáltatások köre is. A szociális munkásokat főként az önkormányzatok alkalmazták, ma már csak egy részük közalkalmazott, dolgoznak hivatalokban szociális vagy gyámügyi ügyintézőként, alapítványok, civil szervezetek, egyházi szervezetek kötelékében is. A szakmai munka végzéséhez a tárgyi feltételek is lényegesek. Elengedhetetlen, hogy legyen egy iroda, ahol a szakember ügyfélfogadási rend szerint megtalálható, azonban, ha valaki nem képes eljutni hozzá, kérheti azt is, hogy az otthonában keressék fel. Fontos ebben a családorvosok, gyermekorvosok, védőnők, óvónők, tanítók, tanárok szerepe is, akik rálátnak az egyének, családok mindennapjaira, helyzetére. A jelzőrendszer tagjaiként felelősségük és kötelességük is a jelzés.

„Segíteni persze csak azon lehet, aki partner ebben, akivel együtt tudunk gondolkodni a problémái megoldási lehetőségein – mondja Szokoli Erzsébet. – Nyilván, ha valaki napok óta nem evett, annál elsődleges az alapszükségletei kielégítése, csak utána jöhet minden más. Fontos a kliens motivációja, a változtatás szükségességének és lehetőségének felismerése. Ez persze nem fog egyik napról a másikra megtörténni, azt gondolom, hogy ami hosszú évek alatt »romlott el«, azt nem lehet fél év alatt megváltoztatni, »tökéletessé varázsolni«. Napjainkban már nemcsak megélhetési gondokkal küzdők keresik fel a szociális munkást – noha például a kilakoltatás veszélye a legfrusztrálóbb –, hanem a mentális segítség, a kapcsolati konfliktusok rendezése vagy gyermeknevelési probléma is fókuszba kerülhet. És ahol elfogadók, támogatók, jól segítenek, oda vissza is fognak menni, mert kialakul a bizalom.”

„A minőségi szolgáltatás biztosításához fontos lenne a szociális munkások anyagi megbecsülése is, hogy ne kelljen sokaknak párhuzamosan több állást vállalniuk a megélhetésért.”

Ezen a ponton „hallgassuk meg” Geist Gábor szociálpolitikus, szociológus, családterapeuta-jelölt gondolatait is a szociális munkáról, amely szerinte is sokrétű, szerteágazó feladatkör. Elősegíti a szociális változásokat, a problémamegoldást az emberi kapcsolatokban, képessé teszi az embereket az életminőségük javítására, de minimum az erre való törekvésre – miközben az emberi jogokra, a társadalmi igazságosságra helyezi a fókuszt. „A képessé tétel, az öngondoskodási kapacitás erősítése a fő cél, legyen szó egyénekről vagy családokról, csoportokról. Gyermekvédelem, ifjúságsegítés, munkaerőpiaci támogatás, megváltozott munkaképességűekkel, szenvedélybetegekkel, sőt, akár bűnelkövetőkkel való munka is ebbe a körbe tartozhat, vagy például a kórházi szociális munka.”

Van, aki már valamely szervezet által irányítottan, de olyan is, aki önszántából keresi fel a szociális munkást, például mert olyan súlyos adósságkezelési problémája van, amelynek a nyomását egyedül nem képes elviselni. Olyanok is akadnak, akiknek család- vagy épp párterápiára lenne szükségük, de nem tehetik meg, hogy azt piaci alapon igénybe vegyék. Szenvedélybetegek is megjelennek, akiket a környezetük beszélt rá az alkohol- vagy a drogfogyasztásuk, a szerencsejáték-függőségük miatt.

„Mindebből az is látszik, hogy a szociális munkások tevékenysége holisztikus, tudományágakon átívelő feladat – magyarázza Geist Gábor. – Afféle esetmenedzserek ők, akik feltérképezik ügyfeleik szükségleteit, majd velük közösen megpróbálják hozzárendelni az erőforrásokat, szolgáltatásokat, esetleg közvetítenek is a társintézmények, a bürokrácia felé. Felsőfokú végzettségű, diplomás szakemberekként, BA-, illetve MA-, esetleg Phd-képzéssel is a hátuk mögött sokan még más társtudományokban is továbbtanulnak, hogy képezzék magukat.” Nagy a felelősségük, segíteniük kell gondoskodni az alapvető szükségletek kielégítéséről – lakás, ruha, étel –, vagy épp biztonságos életet teremteni. Ha ezek a kliensnél adottak, akkor jöhet a segítségnyújtás a lelki harmónia, a jóllét, az önkiteljesedés, akár valamely csoporthoz tartozás erősítésében. A pandémia is rávilágított, hogy krízishelyzetben nagy jelentősége van – az egészségüggyel együttműködve – a szociális segítségnek. Az olyan szerepek ellátásának, amelyek alapból a családokra vagy a kis közösségekre hárulnának.

Kép

Kép: Pexels / Rodnae Productions

Nyilván jó néhány szakma képviselői elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk presztízsét, anyagi megbecsültségét tekintve nincs a helyén. A szociális munkások esetében ennek összetett oka lehet. Egyrészt talán nincs benne eléggé a köztudatban, milyen értékek és célok mentén dolgoznak ezek a szakemberek, és pontosan mit csinálnak. Nekik ugyanakkor képben kell lenniük akár a médiában az ő klienscsoportjaikat érintően elhangzó vélekedésekkel, esetleg személyiségi jogot sértő ábrázolásaikkal.

A szociális munkások ügyfeleinek többsége olyan társadalmilag hátrányos helyzetű csoportokból jön, akik gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, ráadásul olyan problémákat hoznak a felszínre, amelyekkel a társadalom többsége nem szívesen néz szembe.

Geist Gábor szerint gyakran a szakmát is azokkal az élethelyzetekkel mossák össze, amelyekkel foglalkozik, ezért maga a szakma is nehezen tudja a saját érdekeit képviselni. Miközben ezek az emberek empatikusan, mások számára sokszor láthatatlanul teszik a dolgukat. A többség csak akkor találkozik szociális munkással, amikor mondjuk egy családtagja révén vagy egy nagyobb közfigyelmet kapó eset kapcsán bevonódik egy ilyen történetbe.

Hogy van-e mégis sikerélménye a szociális munkásoknak? Az elismerésük sokszor csak a tapsig jut el – vallja Gábor. – „Az ezt a pályát tudatosan választó és hatékonyan is dolgozó szakemberek olyan attitűddel, értékekkel, skillekkel rendelkeznek, amelyek a munkájuk során még tovább csiszolódnak. Ezt lehet kapni ettől a hivatástól, és az ezzel járó jó érzést. Ha bárkinek tudunk segíteni abban, hogy jobb élethelyzetbe kerüljön, hogy képessé váljon gondoskodni magáról, hogy kedvező változásokat saját maga is tudjon generálni az életében, akkor már jobbá tettük az ő sorsát, ezen keresztül a saját lelkünket és egy kicsit talán a világunkat is.”

S hogy bezárjuk a kört, a sikerélménykérdést Szokoli Erzsébetnek is feltesszük. „Én már a kicsi sikert is sikerként élem meg – válaszolja. – Amikor feltérképezem a kliens helyzetét, a sok probléma közül érdemes kiválasztani egy olyat, aminek a megoldása eredménnyel jár, pozitívum a sok-sok kudarc után. Ez megadja az alapot a bizalmi kapcsolatra. A folytatásban is sok időre lesz szükség, akár több, alkalmanként egy-egy órás zavartalan, segítő beszélgetésre, ami után kötünk egy – általában - szóbeli szerződést arról, hogy mely területeken és milyen sorrendben tudunk segíteni. Megbeszéljük, rajtunk kívül még kikre támaszkodhat az ügyfél. A folyamat lassú, és végig »csak« lehetőségeket, alternatívákat ajánlunk fel, azok várható következményeivel, de nem dönthetünk. A döntést neki kell meghoznia, hiszen annak a következményét is ő viseli. Én csak helyzetbe hozom őt a megfelelő döntéshez. Így teljesedik be a segítői feladat: nem helyette, hanem vele.”