Gyereknek lenni egy rendhagyó születésnapon

Vendégeket ellátni – öt hatévest, húsz tizenkétévest vagy egész osztályt a társadalmi igazságosság nevében, valamint nagyszülőket, keresztszülőket, barátokat. Döntéseket hozni a meghívandók listáját illetően – vagy bevállalni, hogy nem hozunk döntéseket. Igazságot tenni. És mindeközben figyelni, hogy jó legyen, hogy az ünnepelt ünnepelve érezze magát, és a hangsúly ne kerüljön át oda, ahova nem kéne.

Felnőtt feladatok ezek. Sőt, szülői feladatok. A bennünk élő belső szülőt igénylik: okosnak és felelősségteljesnek kell lenni, koncentrálni és egyensúlyozni. Tegye fel a kezét, akinek a családjában ezek nem anyukára hárultak! Köszönöm.

A héten születésnapom volt. Ez a hétfő reggel nem kedvezett a magánéleti részletkérdéseknek, hiszen közvetlenül az önkormányzati választások mindenkit kicsit felkavaró éjszakája után voltunk.

Így a munkatársaim felköszöntése valóban meglepetésként ért. Személyes is lett, jólesett.

A nap többi részével kapcsolatban nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy korábbi családi programegyeztetés kapcsán elhangzott „ne hétfőn menjünk”-ből tudtam, hogy otthon lesz a család, és valamivel készülnek. Megfelelő pillanatban elejtettem a megfelelő megjegyzést valamire, aminek a beszerzése nem volt irreális feladat a család többi tagja számára, tehát ajándék is lesz. Mindenkinek jobb, ha olyan ajándékot kap egy anyuka, aminek örül, nem igaz? (Nagy virág meg minek a nőknek? Nem eszik meg, és elhervad!) Érzékeltem egy délutáni extra bevásárlás lezajlását – így feltehetően ünnepi vacsora is készül. (Erről később a férjem szóban biztosított is.)

45 évesen az ember nem szervez magának gyerekzsúrt – ennyi megkönnyebbülés nekünk is jár. Tettem azért egy kísérletet a barátnőim rábeszélésére egy spontán koccintásra – már csak a választási eredmények kibeszélése is indokolhatta volna ezt. De ötünknek 14 gyereke van, tudtam magam is, hogy a próbát ugyan megérte, de az esélye nagyjából nulla. Ki is mentették magukat, ilyen az anyukasors.

Szép este lett volna így is, a kontrollom alatt tartott komfortzónámon kényelmesen belül maradva, kipipálva, elintézve. És aztán egészen varázslatosan nem ilyen lett. Tele volt meglepetésekkel.

A vacsorában, az igazán meglepetés, mégis eltalált ajándékban (és azért az irányítottat is megkaptam!), a nagy virágban, mert a haszontalan dolgoknak lehet a legérdekmentesebben örülni, az idegeskedés teljes elmaradásában, a meglepetésvendégként betoppanó barátnőkben (és a barátnők érkezése előtt a lakásban még rendet is rakó családtagokban!), hogy tényleg nem jöttem rá, hogy jönni fognak, amíg meg nem érkeztek. A legcsodásabb az volt, hogy az egészben nem szülőként, hanem gyerekként lehettem jelen. Azt hiszem, talán 30 éve először! A felnőttszerepből, sőt, szülőszerepből kiesve, a bennem élő szabad gyerek élvezhette, hogy őt – igen, őt! – ünneplik, és hagyhatta.

Megengedhette magának, hogy őszintén meglepődjön, hogy egyszerűen csak örüljön. Hogy úgy érezze, szeretik ott, ahová mindenekelőtt tartozik: a házasságában, a családjában és a baráti közösségében. Boldogító volt.

Réges-rég emlékszem ilyen gyerekkori születésnapokra, amikor átéltem, hogy ez az alkalom értem van, működött a meglepetésfaktor, spontán, őszintén és maradéktalanul tudtam örülni. Amikor nem jutott eszembe az elpakolás meg a mosogatás (elvégre az nem az ünnepelt gyerek dolga). Nem jelenti ez azt, hogy a többi születésnapért ne lennék hálás, vagy azok rosszak lettek volna. Felnőtt-születésnapok voltak. Rendben vannak azok is.

De rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt és most, ennyi felnőtt-születésnap után sütkérezhessen mások szeretetében a bennem élő gyermek. Nehezen írható le az a pillanat, amikor egyszer csak tudatosult bennem, hogy nicsak, kibújt, jól van, sőt, nagyon jól van.

Mi kellett ehhez? Egy kis pszichológia.

Az imént körbeírt „felnőtt-születésnapok” szereposztásában bennem, a családanyában – még a saját születésnapjaimon is – a belső szülő került előtérbe. A mostani születésnapon viszont a férjem tudatosan és átgondoltan beleállt a szülőszerepbe, így én ráérezhettem, hogy nekem nem kell most fenntartanom a kontrollt, és előengedhettem a gyereket magamból.

Egy születésnap amúgy is alkalmas arra, szimbolikus ereje lévén, hogy a belső gyereket előhívjuk.

Most azért érezte ennyire biztonságban magát a bennem élő kislány, mert ezt a konkrét helyzetet előkészítette, megelőzte egy hosszabb párterápiás folyamat, amelyben épp ezt az egyensúlyt tanultuk: a szülő és a gyerek helyett a két felnőtt kezébe adni az irányítást a házasságunkban, megengedve, hogy olykor mindenki lehessen kicsit gyerek, és érezhesse a másik segítő gondoskodását minden tekintetben. Ezen a születésnapon meglepetésszerűen felszabadult bennem ez a gyermeki öröm, mert biztonságban éreztem magam érzelmileg, fizikailag egyaránt.

És ez jó. Ne féljetek.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.