Te se akarsz ordítani a gyerekeddel? – Egy könyv, ami megtanít, hogyan fékezd és fordítsd jóra az indulataidat

Régen olvastam ilyen élvezettel egy nevelési könyvet. Végre egy valóban használható, életszagú, jó stílusú és nem feleslegesen szószaporító írás arról, hogyan őrizzük meg a nyugalmunkat és józanságunkat akkor, amikor a gyerekünk viselkedése kiborít. Nem ad csodareceptet: végül minden azon múlik, hogy mi szülőként mennyire leszünk okos, józanul mérlegelő, az indulatainkat uralni képes, a nevelési módszereinket következetesen betartó emberek. „Ezt eddig is tudtam, ehhez nem kell elolvasnom egy könyvet” – legyinthet itt lemondóan az olvasó. Csakhogy ennél többet ad Hal Edward Runkel házasság- és családterapeuta bestsellerré vált könyve, amely Magyarországon is megérte negyedik kiadását a Jaffa Kiadónál. 

Végigvezet ezen az úton, nem szájbarágósan, hanem sok hétköznapi életből vett jelenettel és okos magyarázattal, szituációs példákkal, felhasználható mondatokkal. Megérteti, miért fontos, hogy a lehető legtöbbször kiegyensúlyozott, higgadt szülők legyünk. Nem (csak) azért, hogy ne kapjunk infarktust vagy sztrókot! 

Hanem mert a gyerekeinknek valójában akkor vagyunk a hasznára, ha meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat akkor is, amikor felforr az agyvizünk, sőt akkor is, amikor maga a gyerek kiakad.

Önmagunk lenyugtatása olyan nagy hatású pozitív példa, olyan komoly üzenetet hordoz a gyerekeink számára, amit nem is hinnénk!

Hal Edward Runkel megtanít arra, hogyan ne adjuk át életünk kormányrúdját a saját idegességünknek, hogyan csitítsuk le elsőként önmagunkat, hogy a gyerekünkre valóban figyelő és megértő szülővé válhassunk. Új viszonyt alakíthatunk ki a családunk tagjaival, ha a családban betöltött szerepünk a nyugodt tekintély lesz. A nyugis szülővé válás azonban megköveteli az önbecsülésünket, hogy jobban bánjunk önmagunkkal, mint valaha is hittük, hogy lehet és szabad. A szülőség ugyanis nem a gyerekről, hanem a szülőről szól. A saját érzelmi reakcióink egyedül rajtunk múlnak, mindig van választásunk – és a lehető legrosszabbat tesszük, ha ennek az irányítását elengedjük. 

Egyrészt a saját feszültségünknek adjuk: „Ha a feszültséged irányít, akkor tulajdonképpen nem te irányítasz” – másrészt a gyerekünk kezébe adjuk. „Vissza tudod venni a távirányítódat. Az elsődleges célod az legyen, hogy a saját érzelmi reakcióidat a saját kezedben tartsd” – tudatosítja a szerző, és eszközöket ad nekünk, hogy ez ne csak egy jól hangzó, idealisztikus cél legyen, hanem valóra is válthassuk. 

Mert nincs rosszabb helyzet, mint amikor felvesszük a kesztyűt, amit a határait próbálgató gyermekünk dob elénk, és ellene vívott küzdelemként, harcként fogjuk fel a nevelését. 

Az indulatos reagálásunk nemcsak ront a helyzeten, hanem pont azt a célt szolgálja, amit el akarunk kerülni. Növeli a meg nem értést, a haragot, az ellenállást, a dacot. 

Kép

A szerző sokszor kemény, őszinte szavakkal mondja ki, ami tudattalanul az indulataink hátterében van. „Amikor kiabálunk a gyerekkel, azzal mindig ugyanazt kommunikáljuk: »Nyugtass le!« Tulajdonképpen azért könyörgünk, hogy segítsen csökkenteni a MI feszültségünket”, mert MI vagyunk képtelenek megbirkózni a gyerek tettének következményeivel.

A gyerekek persze nem könnyítik meg a szülők helyzetét, nem is ez a dolguk. Mintha páncélöklöket hajigálnának felénk – valójában ezek próbák, provokációk –, mindenféle undokságokat mondanak: „Unatkozom!” „Ott vagyunk már végre?” „Ez nem igazság.” „Utálom!” „Ezt nem akarom megcsinálni!” „Te vagy a legrosszabb anya!” „Gyűlöllek!” A szívünk összeszorul, az agyunk elborul ezektől a szavaktól. De ha sikerül elhajolnunk a küzdelemre hívó provokáció elől, máris időt nyerünk, hogy megfigyeljük a viselkedését, lendülete irányát, és esetleg meglássuk a mögöttes indítékát is. 

A családterapeuta szerző a dzsúdó küzdelemfelfogását állítja párhuzamba a nyugis szülőséggel.

Konkrét szituációs példákat elemez, amikor oda tudunk lépni gondolatban a toporzékoló gyerekünk mellé – tehát nem helyezkedünk szembe vele! –, és kihasználva az ő feszültsége lendületét, vele kicsit sodródva-támogatva hagyjuk, hogy megtalálja bizonytalanságára a saját megoldásait.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Mielőtt valaki csalódottan felsóhajtana, hogy „na, ez megint valami »megengedő nevelésre« biztató iromány”, sietek megnyugtatni mindenkit: a szerző nagyon fontosnak tartja a korlátok kijelölését és a következetes szülői magatartást. „A hatalom hiányának káros hatásai legalább olyan szörnyűek, mint a hatalommal való visszaélés” egy gyermek életében – vallja, és egy egész könyvfejezet viseli azt a címet, hogy „Minden üres fenyegetés egy megszegett ígéret”. 

Közben pedig rengeteget tanulhatunk tőle a gyermekek számára biztosított tiszteletteljes tér (magánszféra) fontosságáról, a túlféltés mögötti szülői önzésről, a negatív vagy pozitív címkézés ártó hatalmáról (rossz tanuló, hisztis, egy kis sztár, édes, szorgos, eminens, tiszta apja, tiszta anyja…), a haver típusú szülőség zsákutcájáról, az egyensúlyozásról aközött, hogy óvjam őt a veszélyektől, ugyanakkor mégis engedjem a saját hibáiból tanulni. És a könyv végén még Clairvaux-i Szent Bernát ezeréves, de ma is időszerű négy szeretetfogalmával is megismerkedhetünk.

A könyv legvonzóbb pozitívuma számomra mégis annak a tudatosítása, hogy nekem szülőként, emberként nagyon szeretnem kell magam ahhoz, hogy a gyermekeim számára nyugodt erő lehessek.

Az önszeretet ugyanis a higgadtság és hasznosság alapfeltétele, mert a birtokában már nem kell külső igazolást szereznünk saját értékességünkről, már nem kell a gyerekeinknek visszaigazolni saját értékeikkel, hogy mi jól neveltük őket. Így, ha megkapjuk a csípősnek szánt véleményt kamaszunktól: „Utálom, hogy te mindig olyan nyugodt vagy!” – tudhatjuk, hogy jól csináljuk.

Hal Edward Runkel: Ordításmentes gyereknevelés. Egy forradalmian új módszer, hogy ne lehessen kihozni a sodrodból. Fordította Kőszeghy Anna. Jaffa Kiadó, 2024. 230 o.