Mégis, Árpád-házi Szent Erzsébet olyan alakja a közös emlékezetnek, akit könnyű szeretni, aki a spiritualitás bármilyen szintjén álló embernek hozzáférhető és érdekes, a minket elválasztó 800 év ellenére is.

Szobrokon és festményeken a kötényében tartott rózsákról ismerhetjük meg. (Egy alkalommal ugyanis kenyeret vitt a szegényeknek, amikor férje rokonaival találkozott, akik nem nézték jó szemmel „pazarló” adakozását. Amikor megkérdezték mit visz, azt válaszolta, hogy rózsákat, bár éppen tél volt. Amikor megnézték, mi van a kötényében, ott valóban rózsát találtak, mert Isten nem hagyta hazugságban a jó ügy érdekében füllentő hívét.)

Erzsébetet könnyű szeretni, mert nemcsak kegyes cselekedetei ismertek, hanem az egész ember, aki egyszerre volt öntörvényű és alázatos, vagyis szabad, és mintha a szeretet oly irigyelt teljességére lett volna képes. Egyre többet tépelődöm magam is: mit jelent szeretni? A ragaszkodás, a magamnak kedvezés vagy biztonság keresése mellett van-e tényleges, önzetlen szeretet bennem magam és mások iránt? Erzsébet mintha a szeretni tudás képességével született volna, a fókusz soha el nem vesztésének képességével.

Önmagát úgy szereti, hogy teszi, ami valóban a javára válik. A férjét igaz szerelemmel szereti, türelmetlenül lovagol ki elé, amikor érkezik. A róla szóló történetek szenvedélyes szerelemről, de nem függésről mesélnek.

A házastársak támogatják egymást feladatuk betöltésében: Lajos jóváhagyja Erzsébet adakozását, és elfogadja, hogy a számára ő csak a második Isten mögött. Erzsébet néha felkel a hitvesi ágyból éjjel, és a hideg padlóra fekszik, hogy a férje iránti ragaszkodás ne feledtesse el vele az Istennel való kapcsolatot. Szívében gyászol, de maga varrja fel férje ruhájára a keresztet, amikor az keresztes hadjáratra indul, és nem tartja vissza.

Az emberek iránti részvétteljes szeretete sem tetszelgő indulat, hanem valódi gyümölcsöt terem.

Amikor első gyermeke megszületik, menhelyet létesít a rászoruló anyáknak. Második gyermeke születése után ispotályt alapít.

Nagyon jól emlékszem, amikor az én első gyerekem megszületett, az én együttérzésem is felerősödött a nyomorult, magányos, elhagyatott nők iránt. Talán utaltam is párezer forintot akkor egy anyaotthonnak, de nem voltam annyira szabad a szeretetre, hogy a feltámadó érzés elhagyja az önzés gravitációs mezejét, és vissza ne hulljon rám.

Kép

Edmund Blair Leighton: Árpád-házi Szent Erzsébet kenyeret oszt a szegényeknek, 1915

Erzsébet királylánynak született, és gazdag hozománnyal indult idegen országba feleségnek, hatalma mégsem a születés és a vagyon által lett, hanem hatalmas belső szabadságából fakadt. A szabadságot úgy érte el, hogy csak a valóban legnagyobb úrnak, Istennek szolgált, a földi hatalmaknak csupán engedelmeskedett.

Mindenkinek ajánlom, hogy olvasson Erzsébet életéről és elmélkedjen róla, aki eszköztelennek, beszorítottnak, elnyomottnak érzi magát. Ő megkapta azt az adományt, hogy sose lássa túl szűknek az eget maga felett.

Erzsébet királylány volt ugyan, de egész életében uralkodtak felette. Elfogadta, hogy ismeretlen, idegen férfihoz kell feleségül mennie. Elvesztette a hazáját, a szüleit és a férjét is, aki az új családból egyedül állt mellette, de elvesztette még a vagyonát, a gazdag hozományt is. Ő mégis ragaszkodott azokhoz a döntéseihez, amelyek a valódi szabadságát biztosították. Gyerekkorában az „illetlenül szabad” lovagláshoz és az elvárt tipegéssel szemben a szabad járáshoz ragaszkodott, úrnőként a népet segélyezte a rábízott javakból. Üldözött özvegyként elfogadta a pátfogók nyújtotta szállást, de nem fogadta el II. Frigyes császár házassági ajánlatát, sem senki másét. Nem fogadta el apja hívását sem, aki kérte, hogy jöjjön haza.

A biztonság és a jólét kísértése nem térítette le a választott útjáról, de még a pápa által mellé rendelt lelki vezető sem, akinek engedelmességet fogadott, és aki ma már érhetetlen szigorral próbálta irányítani Erzsébetet. Hátralévő életét a segítő szeretnek szentelte. Nem vette el a kedvét, hogy már nem tud hatalmas magtárakat megnyitni az éhezőknek, mindig abból adott, amije volt. Végül önmagát ajánlotta fel, a ferences harmadrendiek közé lépve hagyta el a világi életet.

Az tette őt szabaddá és erőssé, hogy megőrzött egy részt a szívében, ahol csak az Istennel való kapcsolata élt. Ez a kis tisztás mások számára bevehetetlen vár maradt, örök iránytű és tűz, ami világít.

Van egy példabeszéd a Bibliában az okos és a balga szüzekről. Mindannyian a vőlegényt várják, lámpásokkal a kezükben. A balga szüzek nem hoztak magukkal olajat, és az éjszaka sötétjében a lámpásuk kialudt. Kértek az okos szüzektől, de ők azt mondták, nem adhatnak, menjenek el, és vegyenek olajat, amivel világíthatnak maguknak. A balga szüzek elmentek olajért, de amíg távol voltak, megérkezett a vőlegény, és az ajtókat becsukták. Hiába dörömböltek, őket már nem engedték be. Egy prédikációban hallottam azt a magyarázatot, hogy a lámpás az a hely a szívünkben, ami egyedül az Istennel való kapcsolatnak van fenntartva. Az olaj pedig, amelynek égése fényt ad, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Ezt az olajat nem kaphatjuk mástól, természete szerint nem megosztható. Egy kapcsolatban senki nem helyettesíthet bennünket.

Erzsébetnek ilyen olajjal teli lámpás világított az életében, és ez tette szabaddá.

Miért tudunk olyan keveset a szívbeteg gyerekekről, összehasonlítva például a daganatos betegségekkel küzdőkkel? – érdeklődöm dr. Tordas Dániel háziorvostól, aki révén megismerkedtem egy Budakalászon élő szívátültetéses kisfiúval és édesanyjával. „Bár valóban ez a két legsúlyosabb gyermekkori betegség, nem szívesen hasonlítom őket össze, mert az félrevezető lehet, de tény: míg az utóbbiból a gyerekek kb. 80–90 százaléka felgyógyul és teljes életet élhet, addig ez nem mondható el a szívbeteg gyermekek többségéről” – válaszolja.

„A szív egy misztikus dolog a társadalom számára. A szívbetegség nem látványos, és ha szóba kerül, akkor az infarktus, magas vérnyomás, hirtelen szívhalál jut az eszünkbe. Pedig léteznek veleszületett szívfejlődési rendellenességek, amikor például a sövényen van egy lyuk, vagy amikor a szíverek nem úgy erednek, ahogy kellene, van sokféle anatómiai variáció és számos szívizombetegség is. Nem lehet tehát egy mondattal vagy egy jellemző fényképpel elmagyarázni, mit jelentenek a gyermekkori szívbetegségek” – folytatja. A daganatos gyermekről tudni, hogy egy-két évet kimarad az iskolából, a szívbeteg gyermek viszont ott rohangál a társaival a tornaórán. Vagy nem rohangál, mert a tanár félti, és nem engedi tornázni. Ez egy másik fontos jellemző: szüleik nagyon féltik őket. „A Gyógyuló Szívbeteg Gyermekek Táborában évi 50 gyereket tudunk ellátni, de eleinte alig tudtuk összehozni ezt a létszámot is, mert a szülők érthető okból nehezen engedik el őket. A többségük visszatérő, de már egyre több az új gyermek is. Levit sem tudtam még rávenni, hogy jöjjön el a táborba.”

Neve említésére mosolyogni kezd a közben megérkezett kilencéves fiú, akin valóban nem látszik betegség nyoma, nemhogy a négy és fél éve történt szívátültetésé.

Eleinte nem tudom szóra bírni, így főleg édesanyjával beszélgetek, de ahogy felenged, látom rajta, „a szeme sem áll jól”, különösen, amikor arról kérdezem, nem túl hosszú-e a nyár otthon, nem lenne-e jobb táborba menni. „Á, dehogy – válaszol helyette anyukája –, otthon sosem unatkozik, mindig sok ovis, sulis barátja jön át hozzánk, vagy bemegy az apjához az autószerelő műhelybe, nem is érdekli más, a tanulás sem, csak az autók.”

Hétköznapjai nagyjából olyanok, mint minden hasonló korúnak: iskolába járhat, tornázhat, sportolhat, az iskolában étkezhet, de mindig nagyon kell figyelni a fertőzésveszélyre. Külön hordozóedényben hozzák neki az ebédet, a büféssel pedig megbeszélték: csak friss, 24 órán belül kinyitott alapanyagból készített szendvicset kaphat; más kezéből gyakorlatilag nem fogadhat el semmilyen ételt, így például ha többen esznek egy csomagból, akkor neki kell először vennie a saját kezével, még mielőtt bárki más hozzányúlna. Kézmosáskor pedig mindig visz magával egy gyereket a mosdóba, aki utána elzárja a csapot. A tanító néni elmondta a gyerekeknek, megértették és megszokták. És így van vele Levi is, aki minden utasítást betart, kisebb korában még talán fegyelmezettebben is, mint most.  „A gyerekek nagyon rugalmasak és fegyelmezettek tudnak lenni, sokkal inkább, mint a felnőttek” – teszi hozzá az orvos, majd így folytatja: az egyes betegségek esetén is sokkal jobban résen kell lenni. Szerencsére Levi már nem betegesebb az átlagosnál, annak ellenére, hogy a szívkilökődést gátló gyógyszer gyakorlatilag gyengíti az immunrendszerét, így védve az új szívet a saját szervezetétől. De előfordult, hogy konzultálnia kellett a kardiológus kezelőorvosával. „Egyébként az édesanya nagyon fegyelmezett, nem sokszor hív, sok mindent megold maga.”

Kép

Levi

Ránézek a dicsérettől elmosolyodó nőre: „Tesszük a dolgunkat, de ha baj van, akkor bizony futunk az orvoshoz” – mondja egyszerűen. Bár az étkezésre továbbra is nagyon oda kell figyelniük, most már nem kell naponta, elég hetente takarítani és port törölni. És bár Levi most már csak két gyógyszer szed, nem tizenhármat, és kontrollra mennie sem naponta–hetente–havonta, „csak” 12 hetente kell, teljes körű egyéb ellenőrzésekre pedig évente megy, ezt sem könnyű megszervezni, mert mindegyik máskor és máshol van.

A jövőről nem merem kérdezni, így inkább a szívátültetés részleteiről érdeklődöm. Akkor könnyes szemmel, de fegyelmezetten, napra pontosan felsorolja a főbb eseményeket:

2014 nyarán folyamatos hasmenése volt, 2014. december 13-án Levi nehézlégzés és állandó fáradtság miatt a Bethesdába került, ahol felmerült a szívbetegség gyanúja, így átirányították a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe (GOKI), ahol megállapították: szívizmai túl merevek, nem bírják már a terhelést, szívátültetésre van szükség. Következett három hónap kórházi várakozás, amikor még az épületből sem engedték ki a gyereket. Anyja gyesre ment, reggeltől estig bent volt a kisfiánál. Férje egyedül tartotta el a családot. Anyósa jótékonysági koncertet szervezett, hogy épülő házukat befejezhessék – félig sikerült is, de a másik fele még várat magára.

A várva várt donorszív végül 2015. március 11-én megérkezett, másnap Levit megműtötték, és elkezdődött a hosszú felépülés. Egy hétig félrebeszélt, ám három hét után már hazaengedték.

Először naponta, majd egyre ritkábban kellett visszajárni kontrollra, amíg eljutottak a mostani „végleges” 12 héthez. És mindezt Budakalászról. Csak elképzelni tudom, mennyire megterhelő lehetett, anyja nem részletezi. Valószínűleg akkor is „tették a dolgukat”. Levi két évet kihagyott az óvodából, aztán iskolás lett. Mesélés közben az anya hirtelen így szól: „Doktor úr, korábban nem is jutott eszembe, de most egyre jobban foglalkoztat: vajon örökletes? Mi lesz, ha Levinek gyermeke lesz?” Az orvos megnyugtatóan mosolyog – látszik, hogy nem először kell megválaszolnia hasonló kényes kérdést –, és így szól: a szívbetegségek egy része valóban örökletes, de nem mindegyik, és hogy Levinél mi a helyzet, ezt majd a GOKI-s kezelőorvosával kell megbeszélni, de még bőven ráér. Hogy ne ezzel a nehéz kérdéssel búcsúzzunk, megkérdezem: nem kellene egy másik koncert, a ház másik felére? Jó lenne, de most mire fel, hiszen Levi jól van, nem kell újra műteni – érkezik a válasz. Nehezen tudok mosolyogni, és nem akarom emlékeztetni, amit nemrég az orvosról hallottam a folyamatos nehézségekről, és amit valószínűleg ő is tud...

Búcsúzáskor még megtudom: Dr. Tordas Dániel korábban a GOKI Gyermekszív Központjában dolgozott, azóta is szívén viseli a szívbeteg gyermekek sorsát. 2014 óta az országban egyedülálló táborokat szerveznek Szűcs Gabriellával – a Gyógyító Szent Erzsébet Tábor finanszírozásának köszönhetően – szívbeteg gyerekek számára, tavaly pedig létrehozták az Okkal Dobban Alapítványt a krónikusan beteg gyerekek rehabilitációjáért. Őket támogatja a családszervezetek idei jótékonysági adventi vására, amelyet a Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) szervez. A bevételből a kritikus állapotú újszülöttek ellátásához nélkülözhetetlen ún. operatív nyitott inkubátor(ok) beszerzését tervezik, amelyben életmentő beavatkozásokat is lehet végezni. A GOKI-ban lévő hat eszköz mindegyike húszéves, ráadásul mivel két különböző emeleten vannak elhelyezve, állandóan sakkozni kell, melyikre van épp nagyobb szükség, ezért az ott dolgozók nagyon örülnének az új gép(ek)nek.

A filmtörténelem első kommunista horrorvígjátékában minden adott volt a sikerhez: remek színészgárda, eredeti témafelvetés, bátorság, humor, egyéni látásmód. Bodzsár Márk rendező eddigi munkáinak minőségéhez nem férhet kétség: már 2007-es vizsgafilmje, a Bloody Mary is határozott víziókról tanúskodott, de 2009-es áttörése, a Levegőt venni című tévéfilm mutatta meg igazán a tehetségét. Nem mellesleg azóta minden filmjében szerepel a kitűnő színész, Rába Roland, aki ezúttal Kádár Jánost alakította.

A délszláv háború ideje alatt játszódó Isteni műszak című fekete komédia is tökéletes debütálás volt 2013-ban, még annak ellenére is, hogy a pénztáraknál megbukott. Ez azonban nem von le művészi értékéből. Ezek után okkal előzte meg nagy várakozás az előzőnél még extrémebb történetfelvetését.

A Drakulics elvtárs a szocialista Magyarország egy pontosan nem meghatározható időszakában, de valamikor Brezsnyev halála előtt játszódik.

Magyarországra érkezik az 1930-as évek illegális kommunista mozgalmának élharcosa, Veres elvtárs (Nagy Zsolt), aki Kubából tisztázatlan körülmények között tűnt el az Egyesült Államokban. Ráadásul senki nem érti, hogyan tartja ennyire fiatalon magát...

Magyar Mária elvtársnő (Walters Lili) feladata csáberejével kideríteni, hogy Veres barát-e vagy ellenség. Ez érthetően nem tetszik a vidékről felkapaszkodott hírszerzőnek, Kun László elvtársnak (Nagy Ervin), aki éppenséggel Magyar elvtársnő élettársa.

Veres elvtárs persze se nem barát, se nem ellenség, hanem vámpír.

Ami nem jön rosszul a haldokló Brezsnyevnek – és ezáltal Kádár János további pályafutásának sem –, aki szerint a szocializmus már mindent elért, kivéve az örök életet. De majd most! Ettől a ponttól sorra jönnek a horror- és a kémfilmek klasszikus elemei, sajátos elegyet alkotva.

Az 1906-ban Nagyszebenben született Borsos Miklós édesapja órásműhelyében sajátította el a precizitást. Kisgyerekként annyira lenyűgözte az ott folyó ötvös- és órásmunka, hogy előfordult: még iskolába is elfelejtett menni. Az első világháborút lezáró trianoni szerződés áthozta a családot Győrbe, ennek emlékét egy múzeum őrzi.

A várbéli, Úri utca 6. szám alatti, egyemeletes lakóház letisztult eleganciája önmagában is üdítő, lakásmúzeumnak berendezve pedig egyenesen olyan hatást kelt, mintha csak az alkotóművész vendégei volnánk. Alkotóművész, hiszen Borsos Miklós, mielőtt a szobrászat mellett kötelezte el magát, a festészettel is kacérkodott.

Mivel nem érezte magát eredetinek, letette az ecsetet, és 1934-től csak a szobrászatnak élt, önálló világot teremtve.

Egykori otthonában, annak eredeti beosztását megőrizve most két teremnyi kiállítóteret alakítottak ki. Ezek egyike a művész szobája volt – ami könyvtárként is funkcionált –, itt most egy piros kanapé és egy falnyi könyvespolc teremti meg jelzésértékűen a nappali-hangulatot. Itt kaptak helyet a legmélyebb, gondolatgazdag alkotások, köztük bibliai jeleneteket ábrázoló rajzok és szobrok. „Borsos Miklóst mindig az ember erkölcsi-etikai sorsfordító pillanatai érdekelték: Ádám és Éva döntése, Jónás választása vagy éppen Orfeuszé” – mondta a megnyitón Fertőszögi Péter, az alapítvány kuratóriumi tagja. A kiállítás másik terme feleségének szobája volt, ennek berendezése a győri Borsos Miklós Múzeumban látható, de itt, az Úri utcai emléklakásban régi bútorok mellett a házaspár néhány használati tárgya, Firenzében vásárolt reneszánsz székei és hangszerei is megtekinthetők.

Itt egy pianínó emlékeztet arra, hogy a zene éppúgy része volt a házaspár életének, mint a képzőművészet. Borsos Miklós maga is hegedült, otthonukban gyakoriak voltak a kamarakoncertek is.

Ezt a hagyományt a KOGART szeretné feléleszteni, lehetőséget teremtve irodalmi és kamaraestekre, őrizve azt a szellemiséget, amit egykor itt megteremtettek.

A KOGART birtokába 2009-ben került négyszáz darabból álló Borsos-gyűjtemény adta az alapot ahhoz, hogy 2013 nyarán Tihanyban, a KOGART-házban egy önálló Borsos-terem nyílhasson. 2016-ban pedig, a művész születésének száztíz éves centenáriuma kapcsán a Várkert Bazárban rendeztek nagyszabású, az életmű fontos csomópontjait bemutató, retrospektív kiállítást.

Borsos Miklós Lakásmúzeum 1014 Budapest, Úri u. 6., 2. emelet.

„Az alkalmazás elkészültével a rádió lebontott minden földrajzi korlátot. Műsorunk immár bárhol és bármikor elérhető, és nincs szükség hozzá másra csak egy okostelefonra és internet hozzáférésre” – mondta Dr. Radetzky András, a rádió vezérigazgató-helyettese. „Megpróbáltunk olyasmit alkotni, ami összehozza hallgatóinkat, felkelti az érdeklődők figyelmét, mindenki számára könnyen kezelhető, és jól képviseli az értékeket, amelyeket közvetíteni szeretnénk. Mindezt persze a kor szellemének megfelelő funkciókkal és külsővel felöltöztetve” – tette hozzá.

Az applikációban a rádió élőműsora mellett rengeteg egyéb funkció is helyt kapott. A felhasználók kilenc tematikus zenei csatorna – köztük például filmzene, musical, könnyű zene és jazz – közül választhatnak, amit megszakítás nélkül élvezhetnek akár úgy is, hogy a készülék közben megszólaltatja az aktuális híreket. A zenecsatornák tartalma azon felhasználók számára is vonzó lehet, akik a rádió műsoraival még csak ismerkednek.

Az adások egytől egyig újrahallgathatók, így senki nem marad le kedvenc műsoráról. Minden felvételt visszamenőleg 6 hónapig őriz az archívum, így azok bármikor újra meghallgathatók. Az applikációban helyet kapott még néhány, a hitélettel szorosabban összefüggő funkció is, például a napi szentmise közvetítés, az Igenaptár, és a rendszeres hallgatók körében népszerű Napi alleluja szolgáltatás.

Az alkalmazás elérhető a Google Play és App Store online áruházakban. Letöltése ingyenes, használata egyszerű. További részletek a Magyar Katolikus Rádió hivatalos honlapján.

Kiszámíthatóság vagy változás?

Ki ne ábrándozna arról, hogy az élete csupa móka és kacagás, a környezete pedig rendezett, a programjai kiszámíthatóak, vagy legalábbis nem kell a fontos teendőit az állandóan felmerülő akadályok miatt folyamatosan átszervezni? Az élet azonban mindig tartogat meglepetéseket, és bármennyire is utáljuk a nehézségeket, a folyton változó körülmények rákényszerítenek arra, hogy frissebb szemmel tekintsünk az előttünk álló feladatokra, így lényegesen kreatívabbak, nyitottabbak és rugalmassabbak tudjunk maradni.

Talán ez a magyarázat arra a tudományos tényre is, hogy a mérsékelten boldog emberek kreatívabbak, mint a nagyon pozitív beállítottságúak.

Persze vannak olyan munkahelyek, ahol a szervezettség az egyik fő szempont, például egy kórházi műtő vagy egy bankfiók, de sok területen az élet által biztosított zűrzavar hozzájárul a kreatív munkához. Nekem például soha nem jutott volna eszembe, hogy a káoszban rejlő lehetőségekről írjak, ha ma reggel nem alszunk el, nem kell rohannunk, hogy beérjünk a nagyobbal az iskolába, miközben eldöntöttem, hogy nem viszem óvodába a kisebbet, mivel a mai napon tudok itthon dolgozni, és így végre kikúrálhatom a taknyosságból; majd bevállaltam, hogy délután öt gyereket szedek össze és hozok haza, akiknek a szülei nem olyan szerencsések, mint én, hogy péntek délután otthon dolgozhatnak.

Edzett anyaként már hozzászoktam, hogy az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság, de az öt kislány hangos rikoltozása és rohangálása mellett ráébredtem, talán túlértékelem a biztonságos és kiszámítható rendet, és jobban járnék, ha kiaknáznám a káoszban rejlő lehetőságeket.

Rugalmasság vagy merevség?

Hiába igyekszünk, hogy pedánsan beosszuk a napjainkat, az élet többnyire közbeszól.

Vigasztaló annak a kísérletnek az eredménye, amely szerint elegendő, ha a nagy dolgokban szilárdak maradunk és reális célokat tűzünk ki, majd rugalmas stratégiát alakítunk ki az elérésükhöz.

A kísérlet során a tanulásmódszertani tanfolyamon az egyetemistákat három csoportra osztották, ezt követően mindegyiknek azt javasolták, hogy fél-másfél órás tanulással töltött idő után tartson öt-tíz perc szünetet. Két csoport emellett arra is kapott útmutatást, hogy miként ossza be az idejét: az egyik csoport havi bontásban készített tanulmányi tervet, a másik napi bontásban. Az eredmények szerint a havi teljesítménytervet követők jobban teljesítettek, mint valaha, a terv nélkül dolgozó diákok teljesítménye semmit nem javult, a napi tervvel dolgozók pedig egyre lejjebb csúsztak az egyetemi rangsorban. A kutatók szerint a napi tervek azért tarthatalanok, mert mindig közbejöhet valami, ami felborítja az elképzeléseinket, így a folyamatos kudarcélmény miatt elmegy a kedvünk a tervezéstől és a tevékenységtől is. A napi tervezés túl sok energiánkat emészti fel. Ezzel szemben a hosszú távú terv előnye, hogy a programjainkat rugalmasan az akadályokhoz és a lehetőségekhez igazíthatjuk.

Elegendő tehát, ha a naptárunkba csak a legfontosabb fix időpontokat írjuk be, a többi teendőnket aszerint ütemezzük, hogy éppen mi a legfontosabb és mi fér bele az időnkbe. Ha a gyakorlati dolgokra összpontosítunk, szükségtelen túlszervezni az életünket.

Káosz vagy rend?

Elnézve a lányok játékát (a szájukban kivitt vízből és porból sarat csinálva főzőcskéztek, fittyet hányva a rendre, a tisztaságra és a tárgyak eredeti funkciójára, meg egyébként a halk kérésemre, hogy ne sarazzanak), az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyivel fejlesztőbb hatású, amikor nemcsak rendeltetésszerűen, hanem kreatívan alkothatnak a gyerekek. Emellett a feszültség levezetésére is sokkal alkalmasabb egy kertben bandázni, mint egy letisztult játszótéren lenni, ahol minden játék tökéletesen igényre van szabva és csak a saját funkciójának megfelelően használható.

Tim Harford az „Alkotó rendetlenség” című könyv szerzője amellett foglal állást, hogy a túlzott pedantéria helyett hagyjunk helyet az alkotó zűrzavarnak a mindennapjainkban. Azt a meglepő állítást teszi, hogy sikereink gyakran a zűrzavar csodás varázserejére épülnek, jóllehet ezt általában igyekszünk palástolni. Példaként említi Benjamin Franklint, aki az utolsó polihisztorok egyike volt. Az ő nevéhez fűződik a Golf-áramlat feltérképezése, a bifokális lencse, a villámhárító és a rugalmas katéter felfedezése, de volt postaügyi miniszter, kormányzó, és részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megírásában is.

Módszeresen feljegyezte önfejlesztési törekvéseit, 13 erényt határozva meg, mint például mértékletesség, tisztaság, őszinteség, alázat és rend. Naponta ellenőrizte saját magát, hogy melyik erényt mennyire sikerült megvalósítania, de volt egy, amiben rendre kudarcot vallott.

„Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenység ideje” – szabta meg magának, de mind saját önostorozó vallomásaiból, mind barátai és látogatói feljegyzéseiből kiderül, hogy a sikeres polihisztor a legnagyobb összevisszaságban élte a mindennapjait, és úgy tűnik, ennek semmilyen negatív hatása nem volt az alkotótevékenységére.

Kép

Bár a legtöbben igyekszünk rendben tartani a környezetünket, olykor mégis zűrzavarosnak tűnik egy-egy szelete. Talán vigaszt nyújt, hogy a szakemberek szerint ezek rendszerint nem olyan kaotikusak, mint amilyennek első pillantásra tűnnek. Egy rendetlen ruhásszekrény vagy íróasztal általában magában rejti a gyakorlatias szervezési módszer csíráját, csupán annak köszönhetően, hogy a gyakran használt darabokat gyakrabban szedjük elő és a kupac tetejére helyezzük vissza. Egyesek szerint ilyenkor nem is lenne más dolgunk, mint egy idő után azokat a darabokat, amelyek véglegesen alulra szorultak, kiselejtezzük, hiszen nincsen rá szükségünk.

Ráadásul a túlzott rendszerezettséggel csak magunknak csinálunk plusz feladatokat, hiszen egy rendetlennek tűnő íróasztalon minden megoldásra váró feladat ott hever az orrunk előtt, míg ha szépen elpakoljuk a feladatainkat szem elől, akkor kénytelenek leszünk a tennivalókhoz listát írni, hogy ne felejtsük el őket.

Sőt, vannak olyan rendre irányuló törekvéseink, amelyek teljesen feleslegesen rabolják el az időnket. Az IBM kutatócsapata szerint ilyen időpocsékolás az e‑mailjeink rendszerezése, ugyanis a mappákba rendezett levelek keresése csaknem egy percet vesz igénybe, míg a kereső funkció használatával átlagosan 17 másodperc alatt megtaláljuk a keresett levelezést.

A merev, formai rend, amikor a tárgyak elhelyezése öncélú esztétikum, valójában megnehezíti a mindennapi teendőink elvégzését.

Ezért célszerűbb a rend másik formáját, azaz a lényegi rendet választani, amikor a tárgyak elhelyezése a felhasználó kényelmét és szükségleteit szolgálja, amikor azt érezzük, hogy minden kézre áll. Az pedig már személyiségvonás, illetve a tapasztalataim szerint azt is mondhatnám, a korral jár, hogy a lényegi rendnek mennyire adunk formát, hogy a praktikum és a harmónia egymást kiegészítve kellemes környezetet teremtsen. A legtöbb probléma persze abból adódik, hogy a mi tevékeny rendünk, amit tökéletesen átlátunk, a másiknak csupán káosz, amiben szinte lehetetlen megtalálni a rendszert, ezért érdemes a családtagjainkkal, munkatársainkkal közös rendet kialakítanunk.

Úrrá lenni a káoszon

A zsúfolt mindennapjainkból adódó hajszoltság és túlterheltség következtében szinte egy percnyi levegővételhez sem jutunk, a párhuzamosan futtatott tevékenységek pedig olyan hatással bírnak a teljesítményünkre, mint a vezetésre az alkoholfogyasztás.

Susan Davis „Érzelmi rugalmasság” című könyvében leírja, hogy az alacsony szintű, de mindennapi összeadódó stressz hatására egy évtizeddel hamarabb öregszenek az agysejtjeink, ezért nagyon fontos hogy fejlesszük a rugalmas ellenállási képességünket (reziliencia), aminek az első lépcsőfoka, hogy a jelenben élünk, és nem a múltra, illetve az elvesztett dolgokra koncentrálunk.

A kihívások, a bonyodalmak és a  nehézségek, illetve az ebből fakadó negatív érzések addig hasznosak, amíg nem húz le bennünket az önsajnálat, az aggodalom, a tépelődés, a panaszkodás vagy a kétségbeesés mocsara. Egy hetvenezer fővel végzett tanulmány szerint az emberek egyharmada elítéli magát az olyan negatív érzések miatt, mint a harag, a bánat vagy a fájdalom. Holott az érzéseknek nincsen negatív vagy pozitív előjelűk, csupán adatok, amelyek nagyon fontos üzenetet közvetítenek számunkra. Teljesen jogos, ha csalódottnak, dühösnek vagy fáradtnak érezzük magunkat, amikor az élet újra meg újra felülírja a terveinket, az átélt érzések, ha megfeleően reagálunk rájuk, pedig segíthetnek abban, hogy mi legyen a következő lépésünk.

Az érzelmi rugalmassághoz hozzátartozik, hogy képesek legyünk kíváncsisággal és együttérzéssel szembenézni a gondolatainkkal, érzéseinkkel és a viselkedésünkkel, majd picit eltávolodva, háromlépésnyi távolságból a látószögünk szélesedésével megfelelőbb válaszokat dolgozzunk ki a nehéz érzések kezelésére, és a zsigeri reakciókon túllépve megtervezzük a következő lépést. Így válunk képessé arra, hogy a figyelmünket a jövő felé fordítsuk, és a gondolatainkat, valamint a viselkedésünket a legfontosabb értékeink irányítsák, és az állandóság biztonsága, illetve a fejlődés változékonysága között megtaláljuk az arany középutat. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!

Van-e közös nevező?

A kommunikációs elméletek szakértői szerint a generációk közötti kommunikáció sikerének és hatékonyságának az alapja, hogy az interakciók szereplőinek legyen közös valósága, közös előismerete, vagyis hogy a kommunikációban résztvevők ismerjék a valóságnak azt a szeletét, amelyről beszélnek. Az idősebb generáció tagjainak egy része például nem ismeri a digitális világot, ezért sokszor kiszorul a kommunikációból. A fiatalabb generációk, a digitális bennszülöttek nemzedéke viszont maximálisan birtokában van a digitális világra vonatkozó ismereteknek. 

Ahhoz, hogy közöttük létrejöhessen a kapcsolódás, az idősebb generációnak megfelelő ismeretekkel kellene rendelkeznie a digitális világról. Ez pedig csakis egy módon lehetséges: ha valaki, aki ennek birtokában van, átadja nekik.

A generációk közötti sikeres kommunikáció további fontos feltétele a közös előismeretek megléte. Nyilvánvalóan arról a könyvről lehet érdemben beszélgetni, amelyet a beszédpartnerek egyaránt olvastak, arról a filmről lehet érdekes párbeszédet folytatni, amelyet egyaránt láttak.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a különböző generációk eltérő érdeklődése és különböző életszemlélete miatt az előismeretek csak részben azonosak, ami ahhoz vezet, hogy az idősek és a fiatalok egyre kevesebb közös, mindkét fél érdeklődésére számot tartó témát találnak.

Vajon lehetséges-e az egymástól – akár időben, akár életszemléletben és érdeklődésben – oly távol álló nemzedékeket összekötni, köztük kommunikációs hidat építeni? Hát persze, hogy lehet! Méghozzá úgy, ha mi magunk hozunk létre közös előzményeket! A családi programok, a közösen átélt események, élmények, rendezvények és utazások mind alkalmasak arra, hogy létrejöjjön az egység-élmény, könnyedebbé és mindkét fél számára érdekessé és fontossá válhasson a beszélgetés. Soha nincs késő, ne hagyjuk, hogy a szakadék a generációk útjába álljon!

Így mélyül a generációs szakadék

A Magyarországon jelenleg együtt élő generációkat kommunikációs szegénység jellemzi. Különböző kutatások tanúsága szerint a családokban mindössze napi négy-öt percet fordítanak beszélgetésre, és ennek is jelentős része a család logisztikai feladatainak megszervezésére korlátozódik.

Egy kutatás a generációs szakadék létezésének három fő okát határozta meg: a gyors technikai fejlődést, a társadalmi értékrend megváltozását, valamint azt a tényt, hogy az idősebb és a fiatalabb generáció képviselői a saját, külön világukban élnek.

Eltérő generációkról van szó, ami azt jelenti, hogy más korban, más társadalmi, kulturális, technológiai körülmények között szocializálódtak, így eltérő a világról alkotott képük, más a napirendjük, gondolkodásmódjuk, mások az igényeik és értékeik.

Rohanó világ

Egyre jobban csökken az esély arra is, hogy a különböző generációk képviselői közelebb kerüljenek egymáshoz, közelítsék egymáshoz saját világaikat, jobban megismerjék egymást és átadják egymásnak saját ismereteiket, tudásukat, tapasztalataikat. Ugyanakkor a tudás és tapasztalat bizonyos – internetről, virtuálisan nem tanulható – részének átadására korunkban nagyobb szükség lenne, mint korábban bármikor. Megjelent ugyanis az ún. fordított szocializációs generáció, akik a szükséges információkat már nem az előző generációktól szerzik meg, hanem kortársaiktól, vagy saját maguk keresik meg az interneten.

Korábban az ismeretek, tapasztalatok, értékrendek generációról generációra öröklődtek, a fiatalok mindent hiteles forrásból, a szüleiktől és nagyszüleiktől tanultak meg, tisztelték az időseket, többek között azért, mert a tudás az ő kezükben volt. A fordított szocializációval mindez eltűnni látszik.

Sok fiatal hibáztatja a rohanó világra jellemző állandó időhiányt, teljesítménykényszert és az ebből adódó folyamatos stresszt. Mindenki hajszolt, kapkod, rohan, és a gyorsuló világban nincs idő semmire, és ez a magánéletre, az emberi kapcsolatokra is negatívan hat.

„Szerintem a rohanó életforma a probléma fő oka, az, hogy az embernek egy nyugodt perce nincs még magára se. Túl sok mindent kell megcsinálni túl kevés idő alatt. Idegesek az emberek, hogy időt vesztenek, tehát ha meg is látogatnak egy nagyszülőt és beszélgetnek vele, gondolatban már a következő feladatnál járnak. Az emberek úgy érzik, hogy ha nem rohannak és nem növelik állandóan a teljesítményüket, akkor valami katasztrofális fog bekövetkezni” – mondja a 21 éves Péter.

A fiatalok a generációs szakadék kialakulásának egyik okát a kommunikációszegény kapcsolatokban, a beszélgetések minőségi és mennyiségi paramétereinek romlásában, illetve a kommunikáció teljes hiányában látják.

Kép

Kép: Telekom

Így építsünk hidat!

A generációk közötti kommunikációs szakadék áthidalására több megoldás is létezik. Az egyik a közös programok szervezése, a másik az attitűdváltás − mindkét generáció részéről.

A programok jelenthetnek közös kirándulást, filmnézést, főzést, közös vasárnapi ebédeket, beszélgetést, múltidézést. Olyan szervezett programokat, amelyeken az idősek és a fiatalok egyaránt megtalálják a maguknak és a koruknak megfelelő szórakozást, elfoglaltságot.

„Szerintem olyan iskolai projektekre lenne szükség, amelyeknek fő célja az idősek és fiatalok kapcsolatépítése, valamint az, hogy a fiatalok minél több időt töltsenek az idősek társaságában, segítséget nyújtsanak nekik, és ezáltal jobban megismerjék az idősebb generáció világát” – javasolja a 16 éves Vivien.

Péter szerint a nevelés és az idős emberek értékének tudatosítása a család feladata. „A család az alapvető példa, családon belül kell átadni egymás és az idősek tiszteletét, és jó lenne többgenerációs nagycsaládban nevelni a gyerekeket” – mondja.

A generációk közötti szakadék megszüntetésének fontos lépése az attitűdváltás, vagyis hogy a felek nyitottak és rugalmasak legyenek.

„Meg kell tanítani az időseknek a mostani kommunikációs dolgokat, de ehhez az kell, hogy nyitottak legyenek rá. Az idős generációt fel kell zárkóztatni, meg kell tanulniuk a modern világ alapvető eszközeinek használatát.  Az én nagymamám számítógépes tanfolyamra iratkozott be, azóta Skype-ol, csetel, és van saját Facebook-profilja is, és egy teljesen új világ nyílt ki előtte” – meséli Vivien.

„Mi, akik az internet világában élünk és az a mindennapi életünk szerves része, szívesen beszélünk az internetről, a virtuális világról. Ennek ellenére az idősekkel folytatott beszélgetésekben ez a téma gyakorlatilag nem szerepel, ami egyértelműen a közös ismeretek hiányából fakad. Meg kell őket ismertetni ezzel a világgal – csak aztán nehogy beszippantsa őket is" – nevet Péter.

Az idősebb generációknak, a baby boomereknek és részben az X generáció tagjainak tehát az a feladata és egyben küldetése, hogy továbbadja tudását, bölcsességét és tapasztalatát a fiatalabb generációknak, ugyanakkor nyitott legyen, és elfogadja a netgeneráció segítségét a digitális világ megismerésében.

A digitális világba történő beilleszkedés hatására az idősebb generáció aktívabban tud hozzájárulni ahhoz, hogy a webkorszakban szocializálódott generáció megismerje az emberi együttélésre vonatkozó örök érvényű értékeket, erkölcsi-etikai normákat. A fiatal generáció tanul az idősebb generációktól és egyben tanítja is azokat, így válik a korábbi évszázadokra jellemző egyirányú tudásátadási folyamat kétirányúvá.

S hogy ez az elképzelés a gyakorlatban is életképes, mi sem bizonyítja jobban, mint a Magyar Telekom „Legyélteis! MOST generációs” programja, amely tavaszi, budapesti sikeres debütálását követően novemberben tizenhárom város iskoláiban is elérhetővé vált: fiatalok segítik az idősebbeket eligazodni a digitális világban, méghozzá iskolai közösségi szolgálat keretében. A program célja, hogy az idősebbek is megértsék a technológia szerepét és éljenek is vele, hogy ezáltal könnyebbé, élvezetesebbé váljanak mindennapjaik. A legtöbbjüknek ehhez támogatásra van szüksége és ki mástól kaphatnák meg ezt, mint a fiataloktól, akik beleszülettek a digitális világba. A foglalkozásokon a fiatalok is sokat tanulhatnak az idősebbektől. Az együttműködés meghatározó a személyiségfejlődésük tekintetében és olyan képességekkel vértezi fel őket, mint a kritikus gondolkodás, a komplex problémamegoldás, a kreativitás és a kommunikációs készségek.

Támogatott tartalom. A cikk a Magyar Telekom Nyrt. megbízásából a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Döntéseink nemcsak a világot alakítják, minket is formálnak. Néha durva vésőnyomokkal, máskor láthatatlanul finom csiszolással. Vajon miféle meggyőződés, vágy, elv vagy érzés irányítja őket? Erről faggatja vendégeit Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Képmás podcast egy interneten közzétett, kéthetente jelentkező, rádióadásszerű műsor. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.)

Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

A Mittersisters-nek nem volt elég a projekt elindítása, Rozi folyton új dizájnon töri a fejét. Jelenleg nyolcféle táskát lehet náluk készíteni, miközben Kozma‑ösztöndíjasként egy fenntartható táskakollekción is dolgozik. Sok különböző workshopjuk van. Hétköznap egyszerűbb tárgyakat, kártyatartókat, laptoptartókat készítenek, ezek a kurzusok angol nyelvűek, mivel itt a csoport külföldiekből áll. Hétvégére időzítik a márka fő profilját jelentő, táskakészítő workshopokat.

– Mennyi idő alatt készül el egy-egy ilyen tárgy?
– A kártyatartó kurzus két és fél órás, a laptoptartó négyórás foglalkozás. A kistárgyas foglalkozás elsősorban a kézzel készítés élményét adja. A hétvégi, táska-workshop az, ahol a résztvevők jobban elmélyülnek az alkotás élményében, ahol mindenki elengedheti a fantáziáját, és kipróbálhatja, hogy milyen tervezőnek lenni.

– Milyen táskákat lehet most készíteni?
– Hátizsákot, válltáskát, ezek másfél napos programok, ezen túl shoppert, fesztiváltáskát, purse táskát, clutch-ot, borítéktáskát, zsáktáskát és minit; ezek egynapos, nyolc–tíz órás foglalkozások.

– De ha én valami teljesen mást szeretnék?
– Természetesen arra is van lehetőség. A Mittersisters prémium szolgáltatása az, amikor valakivel egy hét alatt, egy privát workshopon, a nulláról építünk fel egy táskát. Erre a kurzusra mindenféle szakmai előképzettség nélkül is el lehet jönni, hiszen az alapoktól kezdve átveszünk minden folyamatot. Egy jó táskaötlet és lelkesedés kell csak hozzá. Hétfő reggel leülünk, lerajzoljuk, illetve kitaláljuk a táska minden egyes részét. Utána elmegyünk a bőrboltokba, megvásároljuk a különböző alapanyagokat, kellékeket, és minden egyebet, amire szükségünk lesz.

Kép

Kép: Mittersisters és Nerpel Nikoletta

A bevásárlás után a szabásminta‑szerkesztés alapjaival kezdjük a folyamatot, ezt követi a vágás megtanulása, a szabás, majd az összes részfolyamat. Miután megtanítom az egyes lépéseket, figyelem a résztvevő minden mozdulatát, egészen addig, ameddig összeáll a táska, amit egykor megálmodott. A résztvevőnek a hét végére így van egy szabásmintája, amit elfogad a gyár, és egy prototípusa, ami alapján látja a gyártó, hogy milyen minőségben és pontosan hogyan kell kinéznie az adott táskának. Ez egy szuper intenzív tanfolyam, ami alatt nagyon sok tudást és tapasztalatot magába szívhat az ember. Egy hét alatt természetesen nem tudok mindent átadni, amit 14 év alatt tanultam. Az alapok begyakorlásán túl viszont mindent technológiai lépést és anyagismeretet átveszünk, ami felmerül az adott táska elkészítésével kapcsolatban.

Tavaly az egyik tanítványom, Parádi-Varga Anita (Pavaa) első táskájával elnyerte Los Angelesben az IDA Design Awards ezüst díját. Vele két éve kezdtük el a táska­tervezést. Anita nagyon határozott elképzelésekkel keresett fel minket, pontosan tudta, hogy mit szeretne: különleges, ékekkel formált táskáin sokat dolgoztunk, mire sikerült a megvalósításuk, de megérte.

– Közben céges kitelepülést is vállaltok.
– Igen, szeretnénk minél szélesebb réteg számára elérhetővé tenni az alkotás örömét. Komoly, neves cégekkel dolgoztunk már együtt, és a visszatérők nagy lelkesedéssel fogadnak minket. Egy-egy külső helyszínen megrendezett nap végén sokszor előfordul, hogy alig tudunk eljönni, mert nem engednek el az emberek. Volt olyan, hogy gyakorlatilag ki kellett húznunk a vágólapot a résztvevők keze alól, órákkal a program hivatalos zárása után. Gyakran előfordul az is, hogy a férfiak távolabb állnak, majd a végén ők azok, akik félrelökik a nőket és a gyerekeket, hogy ide azt a kalapácsot, hadd csináljak valamit én is.

Az emberek szeretnek kiszakadni, lelassulni, alkotni. Azt tapasztaljuk, hogy főleg azok számára új élmény ez, akik a mindennapi munkájuk során például számítógépeken dolgoznak. Számukra egy kézzelfogható alkotás teljesen más jelentőséggel bír, arról nem is beszélve, hogy ezt a tárgyat a későbbiekben büszkén viselhetik is.

Pár héttel azután, hogy elkezdtünk a fruktóz- és tejmentes diéta szerint étkezni, a mi kicsink kinyílt, mosolygott, nem fájt többé a hasa, kommunikált, és nem mellesleg nyugodtan aludt. Emlékszem, egy kellemes, napos délután volt, a pici elaludt, anyukám szemben ült velem az asztalnál, beszélgettünk a teendőkről, és egyszer csak váratlanul azt mondta: „Kicsim, én sosem gondoltam volna, hogy egy ételérzékenység így meg tud változtatni egy gyereket. Ti a vasszöget is megehettétek volna, az sem okozott volna gondot. Meg tudsz bocsátani?!” Sosem felejtem el, mekkorát dobbant a szívem.

Amióta ugyanis megszületett a kislányom, anyukámmal hónapról hónapra lett feszültebb a viszonyom: azt mondta, elkényeztetem, azért sír annyit. Hiába próbáltam magyarázni, hogy szerintem semmi köze ehhez. Úgy éreztem, mivel kimaradtak a tinikori ajtócsapkodós anya–lánya viták, most fogjuk pótolni. De ezzel a bocsánatkéréssel újra ott folytattuk, ahol a pici születése előtt abbahagytuk, és anyukám lett az egyik fő hátvédem a diéta betartásában.

Nyugodt szívvel hagyhattam rá a picit, mert tudtam, hogy azt adja neki, amit megbeszélünk, sőt, később finomabbnál finomabb mentes ételeket és sütiket talált ki és készített neki. A családi összejöveteleken – neki köszönhetően – a nem mentes sütik vagy ki sem kerültek a közös asztalra, vagy csak olyan helyre, ahol a gyerek még véletlenül sem találkozhatott vele, nem kívánhatta meg. Már akkor is éreztem, hogy mekkora kincs ez, de amikor elvesztettem, még inkább felértékelődött számomra ez a látásmód, hozzáállás.

Sokan írtak nekem a Babakonyha blogra, amelyet a kislányom diétája ihletett, és kértek tanácsot amiatt, mert küzdenek a családtagokkal. Többen panaszkodtak arról, hogy amikor otthagyják a gyereket nagyszülőknél, rokonoknál, számolniuk kell azzal a veszéllyel, hogy a kicsi olyan ételt fog kapni, amitől kifejezetten óvják, amitől később hasmenése lesz, kiütése, rossz közérzete, felpörög vagy csapkod (és még sorolhatnám).

Úgy tűnik, hogy nemcsak a tágabb környezet, de az érintettek szűken vett családtagjai sem értik meg, hogy a gyerek egészsége a tét. Hogy nem ér annyit egy tábla csoki, pár édes mandarin, egy szelet süti, hogy azzal szerezzék meg a gyerek szeretetét, vagy azzal fejezzék ki a saját szeretetüket.

Sokan gondolják azt, hogy anyuka csak divatozik, hogy ez nem is annyira komoly, hogy „egy kicsi” az nem árthat meg, hogy csak túlaggódják a mai szülők. Biztosan van ebben is valami: a mi generációnk sokkal többet foglalkozik a gyerek testi-lelki fejlődésével, mint a korábbi nemzedékek. Hogy néha túlzásokba esünk? Előfordulhat. De ha egyszer egy orvos megállapítja, hogy mitől fáj a gyerek hasa, mitől volt eddig rosszul, kiütéses, beteg, és az adott diéta hatására a gyermek jobban lesz, meggyógyul, akkor legalább a családtagok tiszteljék meg azzal a szülőket, hogy a kéréseiket ezzel kapcsolatban tiszteletben tartják.

Kép

Kép: Freepik

Az ételérzékenységgel/allergiával küzdő gyerekek szülei megtanulják, hogy készüljenek: ha születésnapra hívják a kicsit, sütnek egy külön tortát, ha ünnepségre mennek, előtte este biztosan sütemény készül a konyhában, farsangra viszik a mentes fánkokat, karácsonyra a megfelelő mézeskalácsot, kirándulásra bőven bepakolnak; amire csak lehet, előre lesütik, lefőzik a hasonló finomságokat, nasikat. Egy valamire nem tudnak csak készülni: ha felülbírálják őket, és ha mindezt a családon belül teszik.

Bár ma már nincs is talán olyan közeg, ahol ne lenne egy-két különböző ételérzékenységgel/allergiával küzdő gyermek, legyen szó ovis csoportról, osztályról, társaságról vagy klubról, a társadalom egy része mintha még mindig értetlenül állna a jelenség előtt. Ők azok, akik egyszerűen tudomásul sem akarják venni, hogy ez létezik, és a tolerancia legapróbb szikráját sem tapasztaljuk náluk. De most nem is róluk beszélek. Ami sokkal több feszültséget okoz, az, amikor az érintettek családjánál hiányzik az elfogadás.

Abban biztosan mindenki egyetért, hogy a szülő, attól kezdve, hogy a baba megszületik, mindig a legjobbat akarja a gyermekének; amennyire lehetőségei engedik, óvja, védi és szereti. Most képzeljék el, hogy a kicsi hosszú nehéz hónapokon (akár éveken) át állandóan sír, görcsöl, betegeskedik, fullad, rosszkedvű, végül egy jó orvos kideríti, mi okozza a gondot, és a gyerek a megfelelő diétának köszönhetően a gyógyulás útjára lép, kinyílik, elmúlnak a kiütései, a rosszullétei, egészségesebbé, mosolygóssá válik (és még sorolhatnám). A szülők tudják, hogy csak arra kell figyelniük, hogy mit eszik, iszik a gyerek, és akkor ez az állapot állandósul. Önök mit tennének, ha ezek után valaki egy közös családi összejövetelen olyan ételeket helyezne a dohányzóasztalra, amelyek ezt a pozitív változást veszélyeztethetik? Olyan süteményeket, amelyeket a gyerek szívesen megenne, mert olyan kívánatosak, de ha megeszi, később rosszul lehet tőle, újrakezdődhet a korábbi rémálom? Vagy továbbmegyek: a családtag még dühbe is jön, mérgesen hangot ad annak, hogy a kicsi meg sem kóstolja az ő süteményét, amelyben tényleg csak egy kevés olyan hozzávaló van, amelyre érzékeny/allergiás…

Kérem, csak egy kicsit időzzenek itt el, és gondolják át, Önök hogyan reagálnának!

Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy a család a legfontosabb, így nőttem fel, és most is így gondolom. A család igazi támaszt tud adni nekünk, komoly gyökereket, rendíthetetlen értékrendet. A családunk tagjaira mindig számíthatunk, ők megértően hallgatnak és mindig elfogadnak. Jó esetben így is van, pontosan ezért üti szíven az ételérzékenységgel/allergiával küzdő gyermekek szüleit, ha éppen a családtagjaik nem állnak melléjük ebben a – főként az elején – roppant nehéznek tűnő helyzetben. Amúgy is sok a kérdés, a vita, az el nem fogadás ebben a témakörben, bármerre is mennek, bárhol is járnak – ezért, ha egy valamit megfogadnak ma az érintettek családtagjai, akkor legyen az, hogy nem kételkednek abban: a szülők a legjobbat akarják a gyerekeiknek, és csak olyat kérnek szeretteiktől, ami a pici jólétét segíti és egészségét támogatja.