Az általános iskola elhagyását, a középiskola elkezdését sokan élik meg hozzám hasonlóan hatalmas fordulópontként. Az utolsó évem az általános iskolámban szinte tökéletes volt, megvolt minden, amire vágytam. Így nagy reményekkel vágtam neki a folytatásnak. Azonban nem számoltam azzal, ami várt rám.

Aki a tükörből nézett vissza rám, az túlsúlyos, szánalomra méltó volt.

Elkezdtem rengeteget tanulni, ami meg is hozta a gyümölcsét, én lettem a legjobb tanuló az osztályban. A sport mindig is szerves részét képezte a mindennapjaimnak, olyan érzést adott, amit sehol máshol nem találtam meg. Növeltem a napi tanulási időmet, valamint a sportot is. Ezzel a fogyás is megindult, mivel a testmozgások után nem ettem, nem bírtam enni. A fekete angyal, vagyis a hangocska a fejemben egyre erősebben munkálkodott rajtam, irányította a cselekedeteimet, érzéseimet. A Harry Potter-könyvekből megtudtuk, hogy még a varázslóvilágban sem jó jel, ha valaki hangokat hall. Ez a való életben sincs másképp.

Először megijedtem tőle, majd szépen lassan átvette az irányítást felettem. Naivan azt gondoltam, hogy Ő jót akar.

A sok tanulásnak köszönhetően a tanáraim folyamatosan dicsértek, a szüleim büszkék voltak rám. Számomra a sport, a lovaglás jelentette az életet. Lehetőségem volt csodás edzővel, csodás lovakon lovagolnom. Ez is volt az oka, hogy hittem a hangocskának. Átverve azt az érzetet keltette bennem, hogy minél többet fogyok, annál sikeresebb leszek. Kezdtem beilleszkedni az osztályomban, ismerkedtem az idősebbekkel is. Ebben az időszakomban sosem gondoltam bele abba, hogy ezt az önpusztító életvitelt nem folytathatom sokáig.

Egyre több sikert akartam, aminek az volt az ára, hogy fogynom kellett.

Egy idő után a szüleimnek feltűnt, hogy az eddig szinte minden ételt szerető gyermekükből hirtelen válogatós, vékony, makacs kamasz lett. Próbáltak nekem segíteni, elmagyarázni, hogy az anorexia halálos is lehet, de én sosem éreztem magam rosszul, sőt. Rettentően haragudtam rájuk, hogy el akarják tőlem venni a „sikerem titkát”. Egyre lejjebb süllyedtem a saját magam által kreált szakadékban. Egyetlen dologra hallgattam kizárólag és az az „ördögöcske” volt a fejemben. Úgynevezett érzelmi biztonságot nyújtott, sosem mondta, hogy rossz az, amit csinálok, ahogyan élek. Utólag visszatekintve már tudom, hogy nem volt semmi „hang” a fejemben, egyszerűen csak én voltam.

Elkezdett érdekelni, hogy mi is valójában az anorexia. Sok mindent megtudtam a netről: két fajtája ismert (az egyiknél a beteg sokat sportol és nem eszik, a másiknál hánytatni próbálja magát).

Statisztikák szerint anorexiában többen halnak meg éves szinten, mint drogtúladagolásban. Néztem ezeket a cikkeket, és majdnem nevettem, hogy „ugyan már, én sosem leszek életveszélyes állapotban, egyszerűen csak nem vagyok éhes, és nem akarom azt a bűntudatot érezni, amit a megevett étel kivált belőlem”.

Anyukám felismerte a helyzet súlyosságát, próbált „etetni”, de én ott vertem át, ahol tudtam. Hihetetlen, mennyire kreatív tud lenni az ember, ha nem akar valamit megtenni. Képes voltam a szeme előtt úgy tenni, mintha ennék, majd később a legnagyobb örömmel kidobtam az ételt, amit nem ettem meg.

A legnagyobb csapás az volt számomra, amikor eltiltottak mindenféle sporttól. Düh- és pánikrohamot kaptam, hol felváltva, hol egyszerre, volt, hogy naponta többször is. Mivel megtiltották, ezért ezt is elkezdtem titokban csinálni. Mindig talpon voltam.

Közel a 16. évemhez már magam is éreztem, hogy ezt nem bírom tovább. Az emberek az utcán megbámultak, annyira sovány voltam. Nyáron csak télikabátban voltam képes létezni, különben vacogtak a fogaim, annyira fáztam.

Ha leültem, többször át kellett gondolnom azt, hogy fel akarok állni. Folyamatosan ájulás közeli állapotban voltam, de féltem változtatni. Nem akartam a biztonságos lelki-testi házikómból kilépni. A legmélyebb pontomon már érzéseim sem voltak. A jókedvemet feláldoztam azért, hogy ne érezzek bánatot, fájdalmat. Ekkor már elhittem, hogy ebbe igenis bele lehet halni. Én felkészültem arra, hogy akkor itt a vég, de maradt még egy apró tüzecske, ami pislákolt bennem. A szüleim tehetetlenek voltak, ezért azt gondoltam, ha megkérem őket, hogy vigyenek kórházba, akkor el tudják ők is fogadni, hogy itt a vége. Közel a szülinapomhoz bekerültem Pestre, egy kórházba. Az orvosok szerint csoda volt, hogy élek és a saját lábamon jöttem be. És itt elkezdődött egy olyan hosszú, fájdalmas és nehéz időszak, ahol harcolt a beteg énem az egészségessel.

Szakemberek nélkül átadtam volna magam annak a bizonyos fekete angyalnak, hogy vessen véget a szenvedéseimnek. Azonban nem adtam meg magam könnyen a gyógyulásnak sem, hosszú terápiák és két szonda kellett ahhoz, hogy rájöjjek: az orvosok nem fognak hagyni meghalni.

Utólag visszagondolva nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezt végig tudtam vinni, nem estem vissza, és most itt vagyok. Olyan tapasztalatot kaptam saját magamról, amit senki sem vehet el tőlem. Rájöttem, hogy mire vagyok képes, ha elhatározom magam. Megtapasztaltam egy számomra idegen dolgot. Sajnos manapság egyre több lányt és fiút környékez meg ez a fekete angyal, aki engem is, és ígér nekik sok szépet és jót, ami csak álca. Figyeljünk a környezetünkre és ne féljünk segítséget kérni, hiszen nem ciki. Épp ellenkezőleg.

Az anorexia egy függőség: az éhségérzet függősége. Ne hagyjuk győzedelmeskedni felettünk!

– Hogyan vezetett az OKIT-hoz az útja, milyen személyes indíttatás állt a háttérben?
– Bár egyértelműnek tűnhet, hogy egyenesen vezet az út a gyermekkori traumától a segítő szakma felé, de ez nálam véletlenül történt így, eredetileg közgazdasági egyetemre készültem. Aztán úgy alakult az életem, hogy a segítő szakmában próbáltam szerencsét, az OKIT-nál találtam állást. A véletlen mellett persze tudat alatt hatott, hogy van ebben tapasztalatom: hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak.

Hozzánk költözött a nevelőapám, aki rendszeresen bántalmazott minket, a bántalmazás minden formáját kimerítve, és egyre súlyosabb mértékben.

Az osztályfőnököm vette észre a történéseket, amikor ennek már el nem rejthető nyomai voltak. Nyolcévesen kerültem a nagyszüleimhez, akik bár szerényen, de annál nagyobb szeretetben neveltek.

A munkámban és a blogomban személyes és szakmai tapasztalataimat egyszerre használom fel. Az életemben mérföldkő volt egy néhány évvel ezelőtti konferencia, ahol a szakellátásban dolgozók és a rendőrség képviselői voltak jelen, akik kifejezetten kiskorúakkal foglalkoznak. Előadtam a történetemet úgy, mintha másról szólna, az igazság csak az előadás végén derült ki számukra. Azt tapasztaltam, hogy amellett, hogy ez nagyon megrázó volt számukra is, sokan megköszönték a vallomást, mert sokszor eszköztelennek, kilátástalannak érzik a helyzetet, sokan kiégnek, nincs sikerélményük, de a történetem visszaadott nekik valamennyit abból a hitből, amiért annak idején ezt a hivatást választották.

– Sokszor nem is kerülnek nyilvánosságra ezek az esetek, és még az érintett környezetében élők sem tudnak róla. Mi kell ahhoz, hogy egy bántalmazott ember segítséget kérjen?
– Az áldozatok jelentős része azt sem tudja, hogy áldozat. Ennek pszichológiai és szociológiai okai is vannak, mint a mintakövetés, a korai szocializáció. Ha annak idején én se kerültem volna ki a bántalmazotti helyzetből – azon túl, hogy lehet, hogy már nem élnék –, talán számomra is ez lenne a norma, az elfogadott.

Azért tudhattam csak, hogy létezhet más élet is, mert néha elszöktem a barátaimhoz vagy a tanítónőmhöz, ahol láttam, hogy biztonság, nyugalom van.

Nagyon lényeges, hogy az áldozat felismerje, hogy ő bántalmazott, és ha felismerte, akkor ismerje és használja azokat a lehetőségeket, ahol segítséget kaphat. Telefonos tanácsadóként azt tapasztaltam, hogy az alapszolgáltatásokat – mint a családsegítő szolgálatok vagy a gyermekjóléti szolgálatok – sem ismerik az áldozatok. Nem tudják, hogy a védőnő is sokat segíthet.

A segítség terén van egy új és nagyon hasznos eszközünk is: a Kapcsolj egyből mobil alkalmazás, ahol valós és tipikus példamondatok vannak, amelyek eligazítanak a bonyolult élethelyzetekben. A kollégáim áldozatoktól hallották ezeket, és aki olvassa, magára és saját helyzetére ismerhet. Ha pedig felismerte valaki a helyzetét, az alkalmazás megmutatja a tartózkodási helyéhez legközelebbi helyszínt, ahová segítségért fordulhat.

– A legkönnyebben talán a fizikai bántalmazás ismerhető fel, de az egyéb formák, mint a szóbeli, a lelki, a gazdasági, a szexuális bántalmazás, az elszigetelés, a szexuális kizsákmányolás esetén vajon mik az intő jelek?
– Nehéz válaszolni a kérdésre, mert mindenkinek más a toleranciaszintje. Sokszor ártalmatlanul kezdődnek ezek a helyzetek. Mondjuk, az elszigetelésnél tipikus és sokszor hallott mondat lehet, hogy „Múlt héten is voltunk anyukádéknál, most maradjunk inkább itthon.” Vagy épp egyik barátunk sem tetszik a párunknak. Azért is veszélyes ez, mert egy idő után már nem is fogják a barátok keresni a bántalmazottat, hisz sosem megy sehová, hiába hívják.

Olyan is gyakran előfordul, hogy egy kapcsolat elején kedvesnek tűnik, hogy a párunk folyton kérdezi: „Hol vagy drágám?” „Kivel voltál, drágám?” – de ha már ilyenkor fennáll ez az elszámoltatás, akkor a későbbiekben még inkább felhatalmazva érezheti magát a másik, hogy ellenőrizze a párját. Épp azért nem találjuk ezt gyanúsnak, mert mindenkinek jólesik a féltés, ha érdeklődnek iránta. De ha eljön az a pont, hogy ettől rosszul érezzük magunkat, ha görcsbe rándul a gyomrunk, akkor merüljön fel a gyanú: nem biztos, hogy jól van ez így.

– Nemcsak klasszikusnak gondolt erőszakos viszonyok vannak, mint a férfi–nő vagy szülő–gyerek, hanem szülők vagy nagyszülők irányába is megjelenhet a bántalmazás. Mik lehetnek ennek a megnyilvánulási formái?
– Főleg az együtt élő többgenerációs családoknál fordul elő az idősek gazdasági bántalmazása: elveszik a nyugdíját, a jövedelmét; vagy a gondozásra szoruló időseket a gondozó elhanyagolja, viszont elveszi a pénzét. Szintén nem tipikus bántalmazási forma, amikor évekig üldöz valakit a volt párja, és egyre inkább terjedőben van az online zaklatás, bántalmazás, rágalmazás is.

– Az egyre intenzívebb jelenlét a közösségi médiában segíti vagy hátráltatja a felismerést?
– A fiatalok már kizárólag, de a 30-as–40-es korosztály is egyre nagyobb számban online ismerkedik. A kiskamaszok szinte kizárólag online vannak egymással kapcsolatban. Délutánonként csatlakoznak egy online felületre, és ott tartják a barátokkal a kapcsolatot, sőt, a párkapcsolatukat is ott élik.

Ennek egyik hátránya, hogy míg a személyes kapcsolatban lehet látni egymás gesztusait, arcjátékát, meg lehet látni a kommunikáció mögötti érzéseket, addig online ez nem vagy sokkal kevésbé élhető át.

A fiatalok online is zárják le a kapcsolataikat. Az ilyen szakítás sosem olyan egyértelmű és végleges, így ezeknek a kapcsolatoknak a valódi lezárása jelentősen elhúzódik.

– Mit lehet ez ellen tenni? Érdemes volna a kommunikációt, a konfliktuskezelést intézményi kereteken belül tanítani, foglalkozni azzal, hogy az online jelenlétnek milyen veszélyei vannak?
– Van egy álmom, hogy egyszerre, egyidőben megkapják a szükséges információt és segítséget a szülők, a pedagógusok és a gyerekek ez ügyben. Hiába foglalkozunk ugyanis kizárólag a gyerekekkel – bár a kortárs kapcsolatok sokat tudnak segíteni nekik –, de ha otthon minden marad a régiben, ha nem tudnak kihez fordulni családon vagy intézményen belül a gyerekek, akkor az nem hatékony. Már ha egy alkalommal is beszélnénk erről együtt szülők, pedagógusok és gyerekek, az is elindíthatna gondolatokat.

– A mostani program keretein belül lesz erre lehetőség? Az iskolák és pedagógusok részéről van igény és nyitottság?
– Az iskolákban jövő évtől elindulhat egy modellprogram, amihez kapcsolódhatnak a szülők és a gyerekek is. Elméletben sok mindent tudnak és látnak, de a gyakorlatban, érzelmek vezérelte helyzetekben, nehezen tudják megvalósítani mindezt. Ellátogatunk több iskolába, ahol azt tapasztaltuk, hogy érdeklődnek. Viszont sajnos annyira leterheltek a gyerekek és a pedagógusok is, hogy nagyon nehéz az ilyen jellegű előadásokra, beszélgetésekre időt találni.

– Egy felnőttnek, aki nem ismerte fel, hogy bántalmazó kapcsolatban van, mi tud segíteni, hogy egyszer csak mégis lépjen?
​​​​​​​– Ha valaki 10–15–20 év után lép ki egy bántalmazó kapcsolatból, meg szoktuk kérdezni tőle, hogy „miért épp most?” Jellemzően kétféle választ kapunk: „Mert úgy érzem, legközelebb már nem élném túl” vagy „A közös gyermekünket elkezdte bántalmazni a párom.” Ilyenkor egyértelművé válik, hogy nagy a baj. Jó lenne, ha meg tudnánk ezt előzni, de nehéz, ha eleve ebben nőtt fel a bántalmazott. Sokszor egy külső szem segíthet csak. Többek között ezért is része a projektnek egy 5000 főt felölelő háromnapos intenzív képzés, amelyben a gyermekjóléti szolgálat dolgozói, gyermek- és háziorvosok, rendőrök, bírók, védőnők kapnak képzést és segítséget az együttműködésben.

Emellett fontos minél szélesebb körben tájékoztatni a lakosságot arról, hogy forró dróton jelezhetik, ha bántalmazást tapasztalnak. A szemtanúk is sokszor félnek bejelenteni az eseteket, pedig a gyermekjóléti szolgálatoknál és az OKIT telefonszámán is lehet név nélkül bejelentést tenni.

Fontos megismernünk a segítségkérés lehetőségeit, és éljünk is ezekkel. Erre hívja fel a figyelmet a nemrégiben indult kommunikációs kampány, amelynek Pásztor Anna az arca.

– Milyen kiút létezik az áldozatok számára?
– Akár az OKIT-et hívja egy áldozat, akár a családsegítő szolgálatoknál jelentkezik, a legfőbb kérdés, hogy milyen mértékben van veszélyben, azonnali-e a veszély. Minden esetben készül egy kockázatfelmérés, egy biztonsági terv. Léteznek krízisközpontok, titkos menedékházak, ahová ki lehet menekíteni az áldozatokat néhány hónapra. Itt teljes ellátás mellett a biztonságukról is gondoskodnak, főképp arról, hogy ne találják meg őket. Ez az idő elég lehet arra, hogy egyes jogi folyamatok elinduljanak. Egy hosszabb ideig tartó ellátás során a kapcsolattartást is lehet ideiglenesen szabályozni.

– A család.hu oldalon indult „Mi közöd hozzá?” blogjának mi a célja, mire szeretné felhívni a figyelmet?
– Olyan kérdéseket, dilemmákat szeretnék feszegetni, amik ezeket a témákat övezik és próbálom fokozatosan áttörni a közöny falát. Az első bejegyzés arról szólt, hogy néhány évvel ezelőtt a Blaha Lujza téren próbáltam segíteni egy bántalmazott anyukának és gyermekének. Ennek kapcsán fejtem ki, hogy beavatkozhatunk-e vagy sem, hogy van-e jogom beavatkozni és hogy mi a jó segítség. Fontos, hogy a magunk módján segítsünk, de ne saját magunk kockáztatása árán.

A Korinda zenekar tagjai olyan fiatal muzsikusok, akik a hagyományok tiszta formájának továbbadására éreznek elhivatottságot, de nem félnek saját kreativitásukat beleadva a nagyközönség elé tárni. Elsősorban a moldvai csángók népzenéjét játsszák, de a környező, velük szoros kölcsönhatásban élő románok és a keleti székelység hagyományait is bemutatják.

Városi környezetben, Budapesten és Szegeden tanulták meg az egyes tájegységek zenéjét hitelesen játszani, de szükségét érezték, hogy moldvai gyűjtőutak alkalmával lessék el a játékmódot és itatódjanak át a hagyománnyal.

Ebben is megmutatkozik szeretetük az autentikus népzene iránt, és így válnak szabad lelkületű, avatott tolmácsolóivá.

CD-jük, amely „Rögtől szívig. A Korinda zenekar lemeze: csángó, székely és román népzene” címet viseli, külsőségeiben is vonzó, rabul ejtett már akkor, amikor kezembe fogtam: a borító igényes, a kísérőfüzetet a Moldvában készített pillanatképek színesítik. Hallgatva jól megférnek egymás mellett a tánczenék, a bujdosó énekek, a menyegzői szokásdallamok, a katonás dalok és a párválasztó dallamok; felerősítik egymás hangulatát. A koboz, a furulyák és az ütőgardon gyakori használata a térség népzenéjének jellegzetessége, egyfajta könnyedséget is adnak a hangzásnak.

A Korinda „Rögtől szívig” című CD-je művészi színvonalon szólaltatja meg az autentikus magyar népzenét.

Ajánlom a Korinda két budapesti lemezbemutató estjét, amelyet táncházzal zárnak 2019. november 12-én a Benczúr Házban és november 22-én az Eötvös10-ben, a Tázló klub keretein belül. További információk a zenekar közösségi oldalán. 

A 16 éves Zoárd szabadidejében gyakran nézi kedvenc gamereit a videómegosztó csatornákon. Az őszi szünetben is, amikor meglátogatta nagymamáját, leült este a laptopja mellé. Nagyija egy frissen sütött mákos rétessel megpakolt tányérral odament hozzá, hogy megkérdezze, mit csinál. Az érkező válasz kínaiul csengett számára: „Nézem a Pingvinharcost, ahogy streamel a Twitchen.”

Ez a példa is jól mutatja, hogy a különböző generációk egyre több területen, így a tartalomfogyasztási szokásaikban is élesen különböznek egymástól. Ugyanis míg a kilencvenes években a Dallast mindenki nézte és meg is vitatta, addig a mai Z-generáció tagjai (a 9 és 23 év közöttiek) már egészen más tartalmat fogyasztanak, mint a szüleik, nagyszüleik. Ez azzal is jár, hogy a fiatalok a médiatartalmakról már csak saját kortársaikkal tudnak beszélgetni.

A Z-generációs kutatások sorra rámutatnak arra a tényre, hogy a nemzedék nagy részénél már az online és az offline világ nem különül el egymástól úgy, mint az idősebb generációknál, amit nem egyszerű megérteni egy digitális bevándorlónak, aki csupán felnőttként találkozott az online világ eszközeivel.

Amikor a nagyi YouTube-ról főz

Európában a Z-generációról prognosztizálható, hogy a felsőfokú tanulmányok és a gyerekvállalás kitolódása miatt nekik lesznek a legidősebb szüleik, és a legkisebb családokban fognak élni. Éppen emiatt a családokban szülő és gyermek között akár két generációnyi szakadék is tátonghat.

Összesen hat nemzedék él együtt: a legifjabb alfa-generációsok, a 9 és 23 év közötti Z-generáció tagjai, a már több szülőt is számláló 24–39 éves Y-generáció, az 1979 és ’65 között született X-generáció és a nagy- és dédszülői generációt alkotó baby-boomer és veterán nemzedékek. Egyre jelentősebb energiaráfordítást kíván a társadalom részéről a nemzedéki különbségekből adódó feszültségek leküzdése, az egyre idősebbé váló népesség és a fiatalabb családtagok digitális eszközhasználati szokásaiból adódó különbségek kezelése. Az egyre nagyobb arányú időskorú népesség mentális és fizikai egészségének megőrzésére mindenkinek az érdeke. Ezt szolgálhatják olyan programok, amelyekben a közös tanulás összekötő erőként is szolgálhat a társadalom különféle nemzedékei között.

A fenti történetre visszatérve Zoárd nagymamája is megtanulta értelmezni a számára kínaiul hangzó mondatot, sőt, unokája megmutatta neki, hogyan működnek a videómegosztó-oldalak, így már ő is innen nézi a legújabb recepteket az asztali számítógépén. A finomságokat le is fotózta és elküldte Viberen unokájának, cseten „lebeszélték”, hogy a téli szünetben meg is tanítja neki kedvenc süteményét elkészíteni.

Ki tanul kitől?

Míg a történelem során a tudás iránya fentről lefelé irányult, például a főnöktől a beosztotthoz, a tanártól a diákhoz, a szülőtől a gyerekhez, mára ez megfordult bizonyos területeken.

Ma a digitális bennszülött generációk gyorsabban megszerzik a számukra szükséges ismeretanyagot az internet segítségével bizonyos témákban, mint az oktatóik. A tanulás, a szocializáció iránya is megfordul. A gyermekek tanítják szüleiket, tanítóikat arra, hogy miként kell letölteni a legújabb applikációt, hogyan lehet interneten vásárolni, hogyan lehet a közösségi oldalakat használni, ahogy Zoárd is megtanította a nagyit viberezni és a YouTube-ot használni.

Változik a fiatalok viszonyulása a tekintélyhez is, és ha figyelembe vesszük a tanulás megváltozott irányát, nem is lehet ezen annyira csodálkozni. A digitális forradalom gyermekei szemében a tanár vagy a főnök – és általában az idősebb korosztály – már nem a tudás egyedüli és megkérdőjelezhetetlen forrása. Mivel a tanulásban is a sokféleséget keresik, az érdekli őket, ami azonnal adaptálható a gyakorlatra, és lehetőleg valamennyire szórakoztató is.

Ugyanakkor, ha a fiatalok jól érvényesülő és időtálló tudásra akarnak szert tenni, a közösségi és szociális készségekről sem szabad elfeledkezni, amelyek mérhetetlenül felértékelődnek a jövőben. Ezeknek a készségeknek a megszerzésére, elsajátítására az online világ nem ad sok lehetőséget. A szociális készségek terén az idősebbek lehetnek fölényben, hiszen a kütyükön keresztül ezen a területen nem lehet fejlődni, csakis a valós emberi kapcsolatok által, s ezekben a nagyobb élettapasztalattal bíró idősebb generációk segíthetik a fiatalokat.

Intergenerációs kapcsolatokból ötös!

Az amerikai Generations United (Egyesült Generációk) nevű szervezet igyekszik együttműködésre ösztönözni a különböző generációk tagjait, még a Legjobb többgenerációs közösség-díjat is megalapították. A brit Magic Me (Varázsolj el) vállalat pedig kreatív foglalkozások keretében nyolc év feletti gyerekeket ismertet össze 60 év feletti felnőttekkel.

Nemcsak külföldön ismerték fel a generációk közötti összetartás fontosságát, hanem már hazánkban is elindulnak hasonló kezdeményezések. Ilyen a Magyar Telekom évekkel ezelőtt indított Legyélteis! programja, amelyet azért hoztak létre, hogy segítsenek a digitális esélyegyenlőség megteremtésében.

Legfrissebb „Legyélteis! MOST generációs” projektjükben a fiatal generáció segíti az idősebbeket iskolai közösségi szolgálat keretében. A program célja kettős: egyrészt segíti az idősebb generációt eligazodni a digitális világban, másrészt szeretnének érdekes és hasznos feladatot kínálni a középiskolásoknak. A fiatalok az idősekkel töltött idő hatására érzékenyebbé válnak mások problémáira, és olyan készségeket sajátíthatnak el, amelyek komoly értékkel bírnak a munkaerőpiacon. A közös munkával fejlődik a problémamegoldó-képességük, a kreativitásuk, de a kritikus gondolkodást is támogatja a tanítás.

„A Legyélteis! MOST generációs kezdeményezés olyan lehetőséggel bővíti a diákok számára nyújtott önkéntes tevékenységek körét, amely számukra alacsony belépésű küszöböt jelent, mégis nagy társadalmi hasznossággal bír, és valódi sikerélményt nyújthat” – nyilatkozta Kutas István, a Magyar Telekom vállalati kommunikációs igazgatója. A vállalat a Hintalovon Gyermekvédelmi Alapítvány együttműködésével gyermekvédelmi e-learning oktatóanyagot is biztosít a programban résztvevő diákoknak, felnőtteknek. Emellett a kezdeményezésbe bevont pedagógusok akkreditált képzéseken is részt vehetnek.

Ezek a projektek kiválóan alkalmasak arra, hogy eloszlassák az előítéleteket: azokat, amelyeket az idősebbek fogalmaznak meg a fiatalok felé, és fordítva. Ha alkalom nyílik arra, hogy többféle nemzedék tagjaival is kapcsolatot ápoljunk, az felnyithatja a szemünket arra, hogy bárkitől tudunk tanulni kortól függetlenül.

Támogatott tartalom. A cikk a Magyar Telekom Nyrt. megbízásából a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Vannak olyan a tájak, amelyeknek a látképére más magyarázatot nem találok, csak hogy a Jóisten nagyon jó kedvében volt, amikor megtervezte. Egy kis lanka ide, egy erdő oda – semmi nem sok, és minden a helyén van.

Ahogy Oszkót elhagyva balra néztem az országútról, pontosan ilyen látvány tárult elém. A mezők zöldje beleolvadt az ég tiszta kékjébe – mondja még valaki ennek láttán, hogy ez a két szín nem megy egymáshoz! –, a falu házai közül pedig magasan kiemelkedett a templom tornya. Mindez őszi fénytörésben, egy pénteki délutánon öt óra körül. Már akkor tudtam, hogy nagyon rossz lesz innen a másnapi szüret után eljönni.

Pedig én csak Budapestről jöttem, de mások messzebbről járnak ide: Páduából és környékéről tekintélyes olasz közösség tölti itt a szabadidejét.

A ’90-es évek elején egy Olaszországban élő ’56-os magyar férfi visszalátogatott a családjával Olaszfára (köztük Signora Lorettával, akiről később még mesélek), és az itt tapasztalt nyugalom, na meg a táj szépsége teljesen lenyűgözte őket. Otthon aztán addig áradoztak a barátaiknak, míg ők is látni akarták a dimbes-dombos kis falut. Fel is keresték, beleszerettek, úgyhogy nemsokára már két olasz ház volt Olaszfán. Így ment ez tovább, és mára már negyvenkét házat vásároltak meg az olaszok. A szüret utáni ebéd alkalmával arról faggattam őket a Kneipp-ház meseszép kertjében, hogy mi az, ami miatt nem érték be egy közelebbi úticéllal, és hogyan érzik magukat a magyarok között.

A Paradicsomnak egy kis szeglete

Az egyik úr, Silvano, aki természetesen vasalt ingben érkezett a szüretre, azt a nyugalmat emelte ki, ami a gyerekkorára emlékeztette: amikor nem rohantak az emberek mindig mindenhová, és volt idő egymással néhány szót váltani. Az ételek ugyan kicsit nehezek az ő gyomruknak, de arra jutottak, hogy a kertben tudnak termeszteni ezt-azt, úgyhogy éhen halni biztos nem fognak.

„Kösönöm, kösönöm” – halljuk már a távolból, a következő pillanatban pedig már az asztalunknál ül egy mosolygós, szikár, egyenes tartású, energikus, szépkorú hölgy – ő csak Loretta lehet, gondoltam magamban. Az ő neve fogalom Olaszfán.

És tényleg ő Loretta! A rokona volt az az ’56-os magyar úr, aki Páduában élt, vele jött ő is először Olaszfára. Megszerette a falut, vásárolt egy házat, és azóta itt tölti a nyarakat. Azt mondja, számára ez a falu a Paradicsomnak egy kis szeglete. A gyerekei hívják őt utazni az Alpoktól a tengerig mindenfelé, de ő igazából csak ide szeret jönni, mert itt a levegő különösen tiszta, barátságosak az emberek, béke és nyugalom van. Mára megkerülhetetlen szereplőjévé vált a falu életének: imád táncolni, meg is ragadja az összes adandó alkalmat, hogy táncoljon és hogy táncoltasson. A falu rendezvényein igyekszik megmozgatni mindenkit, a gyerekeket is tanítgatja. Büszke rá, hogy be tudott illeszkedni a faluba: ha úgy látta, hogy valaki nehéz helyzetben van anyagilag, annak adott munkát a ház körül.

Amikor egy kisebb baleset miatt kórházba került Olaszországban, kivizsgálták, és az orvos megrökönyödve kérdezte, hol töltötte az utóbbi hónapokat, mert annyira feltűnően jó állapotban volt. „Hát az én kis paradicsomomban, Olaszfán! Hol máshol?!” – kérdezett vissza Loretta.

Egyébként Olaszfa nevének nincsen köze olasz közösségéhez: a falu 1941-ben jött létre Kozmafa és Olaszka egyesítéséből, csak akkor még Kozmaolaszkának nevezték. Egy évvel később kapta mai nevét.

Öntudatos falvak fóruma

Nem kétséges, hogy rengeteg természeti és ember alkotta érték van Olaszfán, amit Fekete Róbert polgármester és lelkes csapata nem akar veszni hagyni – és látják azt is, mi mindent lehetne még kihozni ebből a kis zsákfaluból. A képzettebb fiatalok lelkesednek a faluért, ahonnan Szombathelyre át lehet járni dolgozni, de rengeteg munkát lehet otthonról is intézni. Fekete Róbert egyébként sokat járja a világot a vállalkozása miatt, de sok ügyet otthoni irodájából intéz. „Rengeteg helyen jártam a világban, de itt vagyok otthon” – mondja.

Az alpolgármester azon dolgozik, hogy létrehozzon egy állandó fórumot a tapasztalatcserére a többi öntudatos faluval – egyre több van belőlük, amelyeket elszánt lokálpatriótáknak sikerült felrázni a szocializmus alatt rájuk kényszerített Csipkerózsika-álomból. A polgármester gyakran szomorúan tapasztalja, hogy egyszerűen nem hisznek abban az emberek, hogy sikerülhet valami, amit megálmodtak. „Amikor ott álltunk a düledező falak mellett, mondták nekem a falusiak, hogy ebből sose lesz újra templom. Mondtam, hogy lesz. Hittünk benne, megcsináltuk. Együtt festettük a kerítést hajnalonta már ötkor, mert akkor még nem volt olyan elviselhetetlen a hőség, és késő este is együtt dolgoztunk. Felépíthetjük itt magunknak azt a világot, amit szeretnénk – ezzel próbálom ösztönözni az embereket. Ezért gyűlünk össze feltakarítani a lehullott leveleket, ezért ültetünk virágot, hiszen ide jövünk haza.”

„Olyan lesz az életünk és a lakóhelyünk, amilyenné mi magunk alakítjuk – nem a nagypolitikától kell várni, hogy megoldja helyettünk.”

Jövőre indul a mintakert projekt: a gazdálkodáshoz értők megtanítják az embereket az alapvető tudnivalókra. „Nem halat akarunk adni az embereknek, hanem szeretnénk megtanítani őket horgászni” – mondja Fekete Róbert. 

A cigány önkormányzattal jó a faluvezetés kapcsolata: az alpolgármester és csapata kiváló szövetségesre talált a faluban élő cigány építkezési vállalkozóban, aki munkát ad a helyi cigányoknak. A polgármester elszánt abban is, hogy a közeljövőben legyen olasz nyelvoktatás is az olaszfai gyerekeknek: „Nyelveket kell tanulniuk, és kinyílik nekik a világ, ezt mondogatom mindig a faluban!”

2012-ben, a falu közösségét először megmozgató és összehozó templomfelújítás után létrehozták a Szívügyünk Olaszfa Egyesületet. Tagjai között van bolti eladótól kezdve Budapestre származott üzletemberig mindenféle foglalkozású ember – mindenki úgy segít, ahogy tud. Aztán idén nyáron megvalósult másik nagy álmuk: a templom orgonáját széleskörű összefogással felújították. Olaszok, magyarok, sőt, egy Németországban élő olaszfai illetőségű üzletember is fogadott örökbe sípot, megteremtve ezzel az önrészt a pályázattal elnyert forráshoz. Ennek kapcsán kötöttek barátságot Rákász Gergely orgonaművésszel, aki jótékonysági koncertet is adott az ügy érdekében.

Ha minden jól megy, jövőre talán már kétnapos kulturális fesztivál lesz az Olasz Napból, amely egy olasz nyelvű mise köré szerveződik minden év augusztusában az itt tartózkodó olaszok tiszteletére. Idén több mint négyszáz látogató vett részt az Olasz Napon. És továbbra is ragaszkodnak a stílushoz: fehér abrosszal és porcelántányérokkal terítenek, nem műanyaggal; a mosogatás pedig közösségi tevékenységnek számít.

Miért pont a templom meg az orgona?

Meg akartam érteni, hogy egy négyszáz lelkes falut a 2010-es években miért pont a katolikus templom és orgonájának a felújítása hozott össze.

A polgármestert és az alapítvány két elszánt tagját, Józsa Ritát és Némethné Gaál Esztert faggattam erről. Szinte egyszerre mondták ki dr. Littván Sándor atya nevét, aki 1945-től 1969-ben bekövetkezett haláláig a falu plébánosa volt. A kommunisták gyakran vidékre száműzték a karizmatikus, tehetséges papokat, így a tüdőbeteg Littván atyát is: gondolták, Olaszfán nem sok vizet zavar, amúgy meg jó levegőn lesz. A félreállított plébános élénk közösségi életet szervezett a faluban a legkeményebb diktatúra időszakában, és még halála után is megmaradt közösségteremtőnek: születésének századik évfordulójáról megemlékeztek egykori hívei 2010-ben. „Elegáns, városias öltözetű ember volt, nagy tudással, de a paraszti munkában is otthon volt, példaértékű gyümölcsöst gondozott. És mindig nyitva volt az ajtaja – ha valakinek bánata volt, bármikor bemehetett hozzá” – mesélte Rita, akitől nem tudtam olyat kérdezni a falu kultúrtörténeti múltjával kapcsolatban, amire ne tudta volna a választ. Littván atya utódja, a szintén tudós dr. Gyürki László plébános is mély nyomot hagyott a falu életében. „Palesztinológus volt, nyolcszor járt a Szentföldön. Ha külföldről kellett valamilyen kenőcs a falubeli néniknek, akkor megszerezte: biciklire pattant reverendában, és már intézte is. Rómában is tanult, kiválóan beszélt olaszul is, úgyhogy régebben ő gyóntatta az olaszokat.” „Rendszeresen meglátogatjuk, ha pedig e-mailt írok neki, akkor arra egy órán belül válaszol. Nyolcvanhét éves…” – teszi hozzá nevetve Fekete Róbert. „Nem túlzás, hogy abból a hitből élünk, amit ez a két atya itthagyott nekünk” – összegeznek.

Meg kell említeni Zsuzska nénit is, aki több mint ötven évig volt a falu kántora. Több szólamban tanította meg a kórus tagjainak a szenténekeket, úgyhogy komoly egyházzenei műveltséget és igényességet alapozott meg Olaszfán – magyarázzák tovább, hogy miért ilyen fontos Olaszfán még mindig a templom és az orgona. Zsuzska néni kórustagjai közösséget alkottak, de közösségekbe szerveződtek a többiek is hasonló élethelyzetük alapján: a fiatal férfiak, a felnőtt férfiak és az özvegyek is.

A falu tragédiája is része a történelmüknek

Zsuzska néni egy másik, végtelenül szomorú emlék miatt is meghatározó: ő írta meg barátai, a falubeli zsidó családok elhurcolásának történetét. Olaszfa katolikus többségű falu volt mindig, vegyes házasság esetén például a protestáns fél felvette a katolikus vallást. A zsidó családok azonban tartották a hitüket, és kölcsönösen tiszteletben tartották egymást: a keresztények segítettek eljutni nekik a szomszéd faluba istentiszteletre, a zsidó kocsma pedig zárva tartott a keresztény ünnepekkor. Barátokként éltek együtt zsidók és keresztények – mesélte Rita.

Aztán egyszer csak jött a holokauszt, és a keresztény falusiak nem értették, miért kell a két zsidó családnak elhagyni a házát. Amikor jöttek értük, a falu népe összesereglett, és kísérte őket a falu határáig. Ott aztán mondták a pribékek, hogy tovább nem jöhetnek.

„Elolvastam Zsuzska néni írását, és nagyon megérintett a történet, úgyhogy fejembe vettem, hogy felkeresem a túlélőket, és szervezünk 2004-ben, a holokauszt hatvanadik évfordulójára egy megemlékezést. Egy szombathelyi túlélő néni el is jött. A budapesti túlélő néni beteg volt, a Kanadában élőnek pedig a férje volt beteg, úgyhogy ők nem tudtak eljönni. 2014-ben, a hetvenedik évforduló alkalmával pedig állítottunk egy emlékművet a falu határában ott, ahol a falubeliek utoljára láthatták zsidó barátaikat. A kanadai nénit meglátogattam Kanadában, két napot végigbeszélgettünk, megható élmény volt. Azóta már meghalt, de az unokájával tartjuk a kapcsolatot, négy napot itt is töltött nálunk Olaszfán” – meséli Fekete Róbert.

Hallottam még egy keserű és egyszerre gyönyörű történetet Rózsi néniről, a szombathelyi túlélőről, aki szeptember 24-én született. Zsidó volt, de mivel katolikus környezetben nőtt fel, tisztában volt vele, hogy a katolikus hagyomány szerint ez Fogolykiváltó Boldogasszony napja. Rózsi néni éppen sorban állt az auschwitzi táborban, hogy döntsenek a sorsáról. Egyszer csak hallott egy nagyon határozott, de szeretetteljes hangot: engedd el anyád kezét! Elengedte, és körbenézett, hogy ki szólhatott hozzá, de ezalatt elsodródott az édesanyjától. Ez mentette meg a haláltól. Az édesanyját a másik irányba küldte Mengele, soha többé nem látták egymást.

Ép test és ép lélek

A fent említett két atyán kívül van még egy német katolikus pap, aki fontos a falunak, pedig sosem járt itt: ő Sebastian Kneipp (1821-1897), a híres természetgyógyász pap, a Kneipp-kúra névadója. Az akkoriban gyógyíthatatlannak hitt tuberkulózisban szenvedett, már vért köpött, és az orvosok lemondtak róla. Valahogy a kezébe került Johann Sigmund Hahn: A hideg víz gyógyerejéről című könyve, és elhatározta, hogy rövid fürdőket vesz a jeges Dunában. Teljesen meggyógyult, és ingyenesen gyógyította a hozzáfordulókat is.

Víz, gyógynövények, táplálkozás, mozgás, mentális egészség – erre az öt pillérre épül a Kneipp-kúra, és az olaszfaiak úgy gondolták, falujukban minden adott ehhez.

2013-ban kapcsolódtak be a Kneipp-projektbe, és idén, 2019-ben már Olaszfán tartották a Kneipp-Worldwide találkozót: hat országból kétszáz embert láttak vendégül. Máig itt van az országban egyedül Kneipp-vizesház. A szomszédból a kis óvodások állandó vendégei a Kneipp-háznak, rendszeresen látogatják a sószobát, a ház kertjében pedig szagolgatják, dörzsölgetik a gyógynövényeket. A Kneipp-házban várják a gyógyulni vágyókat, és onnan indul a Kneipp-túra útvonala is, érintve a falu dombján álló templomot, ahonnan szétnézni és megpihenni maga a tökéletes relaxáció.

Fekete Róbert és csapata komoly bástyaként tekint a Kneipp-kúrára – most éppen a falusi turizmus fellendítésén dolgoznak, hogy a gyógyulni vágyók elegendő szállás közül válogathassanak.

Hajrá, Olaszfa!

Hát, tényleg rossz volt innen eljönni. Ahogy visszanéztem arról a fűútról, amelyről előző nap megpillantottam a falut a zöld dombjaival, a kanyargó utcáival, a háztetőivel és a templomtornyával, a fülemben csengett, amit Eszterék mondtak nekem előző este: „Szeretetből építjük Olaszfát.” Ez volt az, amit végig éreztem ott. Akár jelképnek is tekinthetem, hogy nem ismerek még egy települést, amelynek szív lenne a címerében…

Csak kapkodjuk a fejünket álmélkodva! Nemrégiben megszületett az első mesterséges, több ezer hangsorból és szövegsorból generált eurovíziós dal is, a Blue Jeans & Bloody Tears, s pár hónapja egy Zack Thoutt nevű programozó olyan mesterséges intelligenciát hozott létre, amely megírta a Trónok harca hatodik kötetét. Valencia James hazánkban is alkotó barbadosi születésű táncművész-koreográfus 2013-ban többedmagával indította útjára AI_am névre keresztelt projektjét, amelyben azt kutatja, hogy hogyan hat a mesterséges intelligencia a táncra, s hogyan lehet mindezt az előadóművészet javára fordítani. Csapatával kifejlesztett egy mozdulatokat generáló intelligens szoftvert is, amelynek segítségével létrejöhet egy duett egy valódi és egy virtuális táncos között.

Egyre többen vélik úgy, hogy a humanoid robotművészek „új színnel” gazdagíthatják a világ művészetét, s hogy a gépek már nem csupán technológiai eszközök, hanem olyan médiumok, amelyek közelebb vihetnek minket önmagunk, a múltunk és akár a jövőnk megértéséhez is.

De vajon tényleg lehetséges, hogy egy gép alkotó partnerünk legyen és inspiráljon bennünket? Vajon művészetnek nevezhető egy mesterséges intelligencia által létrehozott festmény vagy szövegfolyam? S ha igen, akkor egy ilyen helyzetben ki a művészeti alkotás alkotója? A mesterséges intelligencia vagy az ember, amely azt létrehozta?

Mielőtt utánajárunk a válaszoknak, nem árt tisztázni, hogy pontosan mit is értünk mesterséges intelligencia (MI) alatt. Dr. Gyires-Tóth Bálinttól, a BME mesterséges intelligencia-szakértőjétől kértem választ.

„Amikor mesterséges intelligenciáról beszélünk, akkor három fő csoportot érdemes megkülönböztetni: az első az úgynevezett Artificial Narrow Intelligence (ANI), vagyis a szűk mesterséges intelligencia. Ezek az algoritmusok egy specifikus témakörben nagy pontossággal működnek, de mindig csak egy konkrét feladatot igyekeznek megoldani. Ilyen például egy sakkprogram, az orvosi képdiagnosztika különböző területei, az arcfelismerés, a csalás-előrejelzés, az érzelemdetektálás vagy például a gépi beszéd generálása. (Napjainkban a mesterséges intelligencia alapú megoldások szinte kivétel nélkül ebbe a csoportba tartoznak.) A második típus az Artificial General Intelligence (AGI), amely a természetes intelligenciával megegyező szintű algoritmusokat jelent. (Erre gondolnak a legtöbben, amikor mesterséges intelligenciáról beszélnek, azonban ilyen jellegű jelenleg még nem létezik.). Ezek az algoritmusok képesek a természetes intelligenciához hasonló döntéseket hozni, illetve képesek a megváltozott környezethez adaptálódni.

A harmadik csoport az emberi tudáson és gondolkodási kapacitáson is túlmutató Artificial Superintelligence (ASI), azaz a szuperintelligencia. (Az óriási adatbázisokat építő és birtokló világcégek erre részben képesek lehetnek).

Új művészeti ágak születnek

Dr. Gyires-Tóth Bálint szerint az AI olyan új eszköz, amelyből inspirációt lehet meríteni. A digitális művészet, vagyis egy robot által festett kép vagy megírt zene szemléletesen mutatja be, hogy jelenleg mikre lehetnek képesek az algoritmusok. Létrejöhetnek új művészeti ágak, melyek újfajta vizuális élményt nyújthatnak, ilyen például a DeepDream vagy a NeuralStyleTransfer eljárás, amely átformálja az eredeti fotót előzetesen betáplált képek alapján. Természetesen a robotok „munkássága” egy sor súlyos kérdést is felvet, például, hogy tekinthetjük-e műalkotásnak a mesterséges intelligencia által létrehozott új alkotásokat, vagy azt, hogy ki a produktum tulajdonosa. 

Dr. Mérő László matematikus, pszichológus szerint hatalmas lehetőségek vannak a mesterséges intelligenciában, mégis úgy véli, a művészetekre gyakorolt hatásuk inkább abban rejlik, hogy az ember képes lesz jobban megkülönböztetni az értékest a giccstől és az ócskaságtól. „Elvileg nevezhető művészetnek az, amit mesterséges intelligencia alkot, ennek ellenére nem gondolom, hogy az is lesz, ugyanis az MI nem érti, mi célja a művészeteknek. Az emberi alkotónak céljai és mondanivalója van azzal, ha fest egy képet, a gép azonban »csak« az utánzásban jó. Abban a pillanatban, amikor nincs mit utánozni, unalmassá válik a „munkásságuk” – mondja a professzor, akinek egyébként novemberben jelenik meg új könyve Az ész segédigéi címmel.

Dr. Fabényi Júlia művészettörténész, a Ludwig Múzeum igazgatója úgy véli, hogy az emberi jelenlét, készség és képesség, valamint a képzőművészet törvényei elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy művet műalkotásnak nevezhessünk.  „Mivel a mesterséges intelligenciának nincs önreflexiója, morális érzéke, és nem vállal erkölcsi felelősséget sem, az alkotótevékenységét nem tekinthetjük műalkotásnak – mondja.

– Múltkor láttam egy olyan programot, ami ötpercenként újabb és újabb algoritmus alapján generált emberi arcokat. Ezek az arcok teljesen olyanok, mintha közülünk valók lennének. Az efféle programok nagymértékben kedveznek a szépség- és reklámiparnak, hiszen nincsenek jogdíjak, a befogadó így viszont rettentően megtéveszthető. Ezzel csak azt akarom mondani, lehet, hogy egy gép képes (mű)alkotást gyártani, de az sosem lesz az ember alkotása.”

Írók helyett szöveggenerátor?

„A szöveggenerálás területén az elmúlt évben óriási eredmények születtek. A média gyakran – és néha a szakma is – meglebegteti, hogy egyre jobb, a közvélemény befolyásolására létrehozott álhírgenerátorok állnak rendelkezésre. Ezzel az új módszerrel az MI képes olyan szövegeket, híreket összeállítani, amelyek közel természetes hatásúak, és ez rossz kezekben veszélyt is hordozhat magában – állítja dr. Gyires-Tóth Bálint. – De hogy egy gép nagy értékű irodalmi alkotást írjon, az még elképzelhetetlennek tűnik. Egy »Bűn és bűnhődés« típusú mű létrehozásához az emberi érzelmek széles palettájának ismeretére és magas szintű kreativitásra van szükség – erre a jelenlegi módszerek nem alkalmasak.”

„Az MI tanulással dolgozik. Ha azt akarjuk, hogy híreket gyártson, akkor rengeteg hírt mutatunk neki, ha könyvet akarunk íratni, akkor regényeket. Ezeket tanulmányozva lesz képes változatos szövegkombinációkat létrehozni, ám e keretekből nem tud kilépni.”

„Minél fejlettebb lesz egy robot, annál kevésbé tiszteli majd a tervezőjét”?

A fenti idézet Elon Musk milliárdos techmogultól, a Tesla elnökétől származik. Bár sokan tartanak a mesterséges intelligenciától, dr. Gyires-Tóth Bálint és dr. Mérő László szerint félelmeink nagyrésze egyelőre irreális. Jelenleg nincs sem elméleti, sem technikai alapja annak, hogy a gépek önálló tudatra keljenek s az ember ellen forduljanak. Reális veszélyt esetlegesen a hatalmas adatvagyonnal rendelkező cégek jelenthetnek, mert a mai algoritmusokkal például akár olyan véleményeket is ki lehet „bányászni” az emberekből, amelyeknek maguk sem voltak tudtában. Megfelelő szabályozás és felügyelet nélkül egy országhatárokon túlnyúló, részben szuperintelligencia tud így létrejönni csendben, észrevétlenül.

Arra a kérdésre, hogy ebben a nagyon gyorsan és erőteljesen változó korban hogyan készítheti fel egy szülő a gyerekét a jövőre, a szakember így felel: „Ne legyenek illúzióink: a legújabb iPhone, tablet, drón vagy maga az internet mindig ott lesz a gyerekeinknek, bármit is csinálunk, és rá is fognak találni.”

„Ezért célszerű a digitális világon túli dolgokat megmutatni nekik és vonzóvá tenni számukra olyasmiket, amiket a néhány generációval korábban élt emberek tartottak értéknek. Ilyen lehet egy jó beszélgetés a tábortűznél, egy kirándulás, egy csapatjáték vagy az olvasás.”

A mesekönyvet még nyáron szereztem be, amikor felfigyeltem rá, hogy az UNICEF és a Bookline közös kezdeményezése a Szívünk rajta program a hónap könyvévé választotta SEGÍT kategóriában.

Nagyon is érdemes figyelni a Szívünk rajta jelzéseket a könyveken, és bátran válogatni az ajánlott kötetekből akkor is, ha konkrét probléma megoldására keresünk könyveket (pl. érzelmi intelligencia fejlesztése), s akkor is, ha egyszerűen csak igényes, szép szövegeket, ízléses kiadványokat szeretnénk a gyerekszobában látni.

 A program keretében egy szakmai zsűri havonta választ ki sikerlistáktól függetlenül négy darab mesekönyvet négy kategóriában (mesél, segít, fejleszt, rád talál) a 4–12 éves korosztály számára.

A Szigetlakó olyan, rendkívül aktuális problémákat feszeget, mint az idegenség, a kulturális másság kérdései, a gyökerektől való elszakadás és azok megőrződése a közös kulturális emlékezetben. A rövid történet arról szól, hogy az Egyesült Államokban élő Lola nevű kislány a soknemzetiségű iskolájában azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a helyet, ahonnan ő és a családja származik, meséljen róla a társainak. A projekt azért különösen nehéz Lolának, mert kisbaba volt még, amikor Amerikába költöztek, saját emlékei nincsenek a gyökereiről, míg társai könnyebb helyzetben vannak, mert nagyobbak voltak, amikor a szüleik emigráltak.

A Szigetlakó azoknak a családoknak is fontos üzenettel szolgál, akik jelenleg külföldön élnek gyermekkel: az identitásképzésben komoly szerephez jut a hasonlóan elszármazott, azonos nemzetiségű közösség kollektív emlékezete. Lola azt a megoldást választja az iskolai feladahoz, hogy családját és a közvetlen környezetében élőket biztatja, meséljenek neki arról a szigetről, ahol született, és ahova a felmenői kötődtek. Sok mindent megtud, szép és egészen rémisztő dolgokat is, mindenki mást emel ki, mindenkinek valami más jelentette az otthont, kinek a zene, kinek egy íz írja le, milyen is volt ott az élet. Találkozunk gyermeki félelmekkel is: valaki például azt emeli ki, hogy a szigeten takaró nagyságú denevérek szálltak az égen. A felnőttek őszintén válaszolnak a kislánynak, és a legmeghatározóbb félelmeiket is elárulják – például azt, milyen volt, amikor jött a nagy szél és levegőbe röpítette az autókat, az embereknek pedig az ágy alá kellett bújni. De a szigetlakók életét veszélyeztető szörnyetegről (az aktuális politikai erőtérről) is mesélnek Lolának.

Ahogy Lola egyre több történetet hall a szigetről, az egyre élénkebben jelenik meg a képzeletében. Ezzel párhuzamosan a mesekönyv illusztrációi (Leo Espinosa alkotásai) is csodásan épülnek a könyvben, a felidézett sziget vizuális elemei egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az amerikai nagyvárosi képeken.

Az oldalakon homogén módon keveredik a valóság és a felidézett emlékek félig valós, félig fiktív tere. Lola feje felett takaródenevérek repülnek, miközben a nagyvárosban sétálgat, az amerikai nagyváros betondzsungelének közepét pedig homokos tengerparttá álmodja az illusztrátor képzelete: a kislány innen nézi a vízből kiugráló delfineket.

Mire az utolsó oldalakhoz érünk, eljön az olvasás katartikus pontja. Lola kinyitja a füzetét, és az osztálytársaihoz hasonlóan mi, olvasók is megpillanthatjuk végre, hogy a sok-sok emlékből, a kis bevándorló közösség összetartásából milyen sziget épült fel Lola képzeletében. Megláthatjuk, hogy mit tud mesélni a társainak és nekünk a rajzaival arról a helyről, amelynek egyszer ő is lakója volt, s talán most is az, még akkor is, ha soha többet nem érinti a talpa a forró tengerparti homokot. Hiszen szigethez tartozik még akkor is, ha az ő emlékei mások emlékeiből táplálkoznak.

A Szigetlakó nagyon fontos könyv, valóban segítő olvasmány, de csak akkor, ha gonddal, törődéssel és sok-sok beszélgetéssel kísérve fogadjuk. Mindössze harminc sornyi szövegről van szó, de ennek a könyvnek az igazi súlyát nem is ez a harminc sor adja, hanem az a sok kérdés, amit felvet – amelyekre válaszokat keresni helyénvaló már ovis korban is.

Junot Díaz: Szigetlakó. Cor Leonis Films Kft, 2018.

 

– Felelős munkáltatóként célunk, hogy kollégáink a szakmai és a magánéletben is kiteljesedhessenek. Olyan lehetőségeket biztosítunk számukra, amelyek a testi-lelki egészséget is támogatják. Rugalmas foglalkoztatási formáink segítenek, hogy mindenki megtalálja a számára ideális egyensúlyt munka és magánélet között. Azt valljuk, ha gondoskodunk a testi-lelki jólétünkről, azzal a legjobbat hozzuk ki magunkból mind a magánéletben, mind a munkahelyen, és egyszerűen boldogabbnak érezzük magunkat. Dolgozói egészségprogramunk keretében friss zöldséget, gyümölcsöt biztosítunk munkatársainknak, emellett közös programokra, például futni, biciklizni hívjuk őket, illetve előadásokat szervezünk számukra.

A Tesco az egyik legnagyobb női foglalkoztató. Különböző programokkal és aktivitásokkal hívjuk fel a több ezer édesanya, nagyi, feleség, barátnő és leendő anyuka figyelmét a szűrőprogramok fontosságára.

A munka melletti rekreáció is fontos, ezért minden évben szervezünk egy országos, összes dolgozónknak szóló csapatépítőt.  

– Egy munkahelynél nemcsak a testi, a mentális jólét is fontos. Ennek része lehet például az, hogy lássák a munkájuk eredményét, hogy támogató közösséget jelentsen a munkahelyi csapat vagy családosoknál az is, hogy megértsék őket, ha otthon kell megoldaniuk valamilyen rendkívüli feladatot. Ezzel kapcsolatban mit tud tenni egy munkáltató? 

– Többféle megoldásunk is van erre.

Szeptember 1-jén például 250 munkatársunk nem jött dolgozni, mert szabadnapot adtunk az elsős gyerekek szüleinek. Áruházi dolgozóinknál figyelünk arra, hogy a házastársak beosztása össze legyen hangolva. Irodai munkatársaink otthonról is dolgozhatnak.

Tavaly pedig bevezettük a kisgyermekeseknek, másodállást vállalóknak, nyugdíjasoknak előnyös „fixen fix” rögzített részmunkaidős formát, ami akár heti öt órában vagy csak hétvégi munkavégzéssel is kérhető. Helping hands programunk keretében pedig a legforgalmasabb időszakokban – húsvétkor és karácsonykor – az irodai kollégák is be szoktak segíteni az áruházi munkába egy-egy napra.  

Azt is tudjuk, hogy mindenki életében vannak váratlan helyzetek, ezért létrehoztuk a Tesco Angyal Alapítványt, ami a nehéz helyzetbe került kollégákat segíti. Az alapítványi támogatást rászoruló kollégák igényelhetik, aminek alapját a munkatársi adományok adják, a Tesco pedig minden befizetett forintot megdupláz. Emellett szeptember 1-től kollegáink és családtagjaik számára ingyenesen biztosítunk életvezetési, pénzügyi, illetve jogi kérdésekben telefonos tanácsadást egy külsős, független szakértői csapat segítségével. 

– Miért fontosak egy élelmiszerláncnak a helyi közösségek?  

– Magyarországon 203 áruházunk, közel 16 ezer munkatársunk és heti több mint 3 millió vásárlónk van.

Szeretnénk, ha társadalmi hatásunk pozitív lenne azokban a közösségekben, amelyek otthont adnak nekünk és munkatársainknak. Az „Ön választ, mi segítünk” pályázatunkat ezért helyi ügyek támogatására hirdettük meg.

Eddig közel 700 szervezetet segítettünk – több mint 190 millió forint támogatással. A pályázatnak most fut a hetedik fordulója. 

De nem csak a Tesco támogatja a közösségeket. Ezt megtehetik maguk a dolgozók is. Másik fontos kezdeményezésünk ugyanis a Munkatársi Önkéntes Program. Minden munkatársunk évi egy munkanapot önkéntesként tölthet egy általa választott szervezetnél. Például támogathatja valamelyik, az „Ön választ, mi segítünk” programban résztvevő szervezetet, vagy éppen a Magyar Élemiszerbank Egyesület helyi csapatát, akikkel napi szinten együttműködnek az élelmiszerfelesleg-adományozás során, esetleg iskolai tantermet festhet vagy betegeket fuvarozhat. A programban részt vevő munkatársaink fizetését erre a napra is a Tesco biztosítja. A kezdeményezésnek köszönhetően országosan évi 100 000 munkaórát ajánlunk fel jótékony célra. 

– Emlékszem olyan időszakra, amikor a közbeszédben a „Tesco gazdaságos” jelző nem éppen a legjobb minőségű árura utalt. Azóta sokat változott az árukészlet minősége, egészséges és környezetbarát sajátmárkás termékek jelentek meg. Ez nagy munka lehetett, de nem nehezebb-e ennél is megváltoztatni a korábbi tapasztalatból származó negatív előítéleteket? 

– Van egy értékelvünk a Tescónál: napról napra többet nyújtunk vásárlóinknak. Ebbe beleértjük, hogy mindig friss és jó minőségű termékeket kínálunk nagyszerű árakon, és azt is, hogy kínálatunkat a vásárlói igények és a felelős kereskedelem mentén alakítjuk. Finest termékeink között prémium minőségű specialitások vannak, bio- és készétel-választékunk épp az ősszel bővült, és dolgozunk azon, hogy sajátmárkás termékeink csomagolása környezetbarát legyen.   

Mit tehetünk az élelmiszer-pazarlás ellen? Cikkek a témában>>

Támogatott tartalom. A cikk a Tesco szakmai támogatásával készült.

„Szakállas” humor és galibakeresés

– Bohócszínházat nyitnék öt éven belül, és önismereti tréningeket is tartanék az itt megszerzett tudással – vág tervei közepébe Turóczi Levente, az Odesszában díjazott bohóccsapat egyik tagja, aki szerint a legendás Slava Polunin hazájában díjat kapni nagy elismerés, jó indulás lehet ezen a pályán. A fesztiválon előadott jelenetsort a bohócosztály tanárai és diákjai együtt találták ki, csiszolták készre. – Most, hogy az alapfelkészültségünk megvan, elkezdhetünk azon is dolgozni, amitől egy-egy karakter igazán „leventés”, „dávidos”, „artúros” lesz – utal a többiekre is. – Az öregember-szerepet például már egész jól működtetem, mégsem biztos, hogy ez lesz hosszú távon „Levente bohóc”. Gyereket játszani nekem amúgy is nagyobb kihívás – teszi hozzá a civilben egy ideje már deres szakállat viselő fiatalember. Megkérdezném, hogy a deres szakáll vajon már Polunin hatása-e, de ezen a ponton Csaba is bekapcsolódik a beszélgetésbe: – A szakáll sok mindent meghatároz a színpadon! A Pisztráng ötös című darabomban például egy lökött muzsikust alakítok, akit sokkal nehezebb volt megformálni, amikor átmenetileg szakállt növesztettem. Az ugyanis sokat letakar, kivesz az arcból, a mimikából. Egyébként akkor lesz jó egy szám, ha a bohócok személyiségére épül. Tanítunk hozzá technikákat, de kész darabot nem adunk a diákoknak, mert a jeleneteket nekik közösen kell megtölteni ötletekkel. 

A bohócokról elsőre a cirkusz, a festett arc és a piros orr (vagy újabban egy-egy horrorfilm) jut eszünkbe, ám Csabáék inkább a színház oldaláról közelítik meg a mesterséget.

Ebből adódik a kérdés: a bohócnak mennyire kell drámainak is lennie? – A humor és a drámaiság között vékony a határvonal, hiszen ugyanaz a helyzet kontextustól függően lehet igen drámai és nagyon vicces is – gondolkodtat el mindjárt egy érdekes felvetéssel Margilius Dávid, egy másik frissen végzett bohóc. – Ahhoz, hogy az egész megelevenedjen, kell egy konfliktus, amit a szereplő hoz, vagy a helyzet ad – teszi hozzá Levente, majd kiegészíti őt Csaba: – A jó bohócelőadáshoz kell egy mély gondolati alap, nem elegendők a tréfák. Ha nincs mögötte mondanivaló, akkor nem köti le a nézőt. Szerintem nincs is olyan, hogy gyerekelőadás, mert ha a szülőt, a felnőttet nem ragadja magával a cselekmény, és nem figyel oda, az a gyereknek se jó. A gyerek sem tudatlan lény, akit szórakoztatni kell, mert épp ráérünk, hanem neki is értékeket kell átadni – mondja. Ehhez Kőhalmi Natasa – természetesen ő is „tadamos” – nyomban hozzáfűzi a saját tapasztalatát:

– Szerintem a gyerekeket lekötni még bohócként is nagyobb kihívás, mint a felnőtteket. De nem baj, én már az életben is úgy közlekedem, hogy figyelem, mikor keveredhetek galibába, ahol valamit elronthatok. A múltkor például egy ajtón kellett kimennem, s azon agyaltam, hogyan tudnám rosszul megoldani, hogy humoros jelenet kerekedhessen ki belőle…    

Nem sötétben tapogatóznak

A képzés célja természetesen az is, hogy a lehető legtöbb, még oly szélsőséges helyzetre is felkészítsen. Színészmesterség, vizuális komédia, pantomimes technikák, zene, mozgásművészet: csak néhány az érintett tárgyak, irányok közül.

– Minden bohócnak más az erőssége – véli Csaba. – Persze nem árt egy derűs, játékos személyiség, empátia és kapcsolatteremtő készség annak, aki erre a pályára készül. Fontos, hogy befogadja a környezetéből érkező impulzusokat, ugyanakkor tisztában legyen a saját testével: mintha kívülről látná magát, a mozdulatait. Ennek elsajátításában mi is segítünk. Nem árt a mozgékonyság, de láttam már nagydarab bohócot is, akinek a mozgása helyett az agya meg az arca volt jó. Sőt, még a prózai bohóc is lehet szuper, igaz, nemzetközi karrier nem építhető rá. (Dávid közbeveti, hogy a stand up comedy műfajával szemben a bohócoknál inkább a helyzet szüli a komikumot, így egy-egy szófordulat inkább csak az adott helyzet részeként humoros.) Nagyon sokat tanulhatunk például a bohócdoktoroktól, akik egyrészt igen komoly képzést kapnak, másrészt nem a porondon, hanem kórházi keretek között kell viccesnek lenniük!

Akik már kevésbé példaértékűek: az utcára fehérre festett arccal, fekete-fehér csíkos ruhában kitelepülő „marcel marceau-k”. Ők – kisbetűvel – az egykori nagybetűs komikus utánzói, akik jellemzően csak a falat tapogatják, ami pár percig látványos lehet ugyan, de üres mutatvány, mert hiányzik az üzenete. Csaba szerint talán ez is oka volt, hogy Magyarországon a pantomim műfaja kiüresedett, átcsapott külsőségekbe. Most ők dolgoznak rajta, hogy életben tartsák. – Mert a pantomim mint testi kifejezésforma is csak egy eszköz, ahogy sok minden más: az ecset, a toll, a tánc...

Ha nincs benne tartalom, kiveti magából az élet. Az üres dolgok egy idő után szétpukkadnak.

A nevetés gyógyító ereje

Szóba kerül, hogy tőlünk „nyugatra” (Olaszországban, Németországban) és keletre (Ukrajnában, Oroszországban) mekkora igény van ma is a műfajra: nemcsak a pantomimre, hanem a bohócelőadásokra is. Van, ahol a cirkusz is a színház felé közelít, egy-egy előadás komplett történetet mesél el. Ahol pedig „állak hullanak a földre”, az a Polunin-féle szentpétervári iskola bármelyik előadása – például a Slava’s Snowshow – vagy a Familie Flöz nevű német „maszkos színház”.

– Amióta idejárok, nagyon kevés műsor akad, amit nem szakmai szemmel nézek, de a Flöz kábé öt perc alatt úgy behúzott a történetbe, hogy szinte el is felejtettem, mit viszek majd belőle tanulságként magammal, csak a háttérben működött a megfigyelőm – meséli Levente.

Persze, lehet a múltból, a klasszikusoktól is meríteni, hiszen Chaplin, Buster Keaton, Mr. Bean is gyakran ugyanazokból az ellentétpárokból – gazdag–szegény, sovány–kövér, civil–rendőr, komoly–bolond – dolgoztak. Piros orral a fején Mr. Beant is nevezhetnénk bohócnak, vagy angolosan clownnak. A szerepekben is vannak tehát alaptípusok, amelyek mintegy tananyagként elsajátíthatók, csak nem szabad bennük ragadni.

A Méhes Csaba – Greifenstein János duó által vitt OKJ-s képzés tehát nem tolja félre a hagyományokat, mégis kreativitásra ösztönöz.

Van, hogy a mozgáskoordinációs órán a hallgatók csak egy-egy botot használnak eszközként a saját testükön kívül, ám még ilyen minimális eszközzel is igen mulatságos szituációk alakíthatók ki. Erről személyesen is meggyőződöm. Még nem tudni, kiből lesz cirkuszi-, kiből lufihajtogatós születésnapi-, s kiből színpadi bohóc, de hogy a növendékek itt minden értelemben magukba szívják ennek az előadóművészeti ágnak a levegőjét, az bizonyos. Még a rossz vicceket is gyűjtik – hátha majd jó lesz valamire –, és strigulát húznak egy táblán annak neve mellé, aki kínos poént süt el. Ha például elhangzik, hogy „na jó, megyek és írok”, az illető tudja, hogy felkerül a „dicsőségtablóra”.

Az új évfolyam még nem feltétlenül tudja, mi vár rájuk, de őket is megkérdem a motivációjukról. Mimi gyermekkori álmát váltaná valóra, miután mindig is cirkuszban szeretett volna dolgozni – ha mást nem, a cirkusz zenekarában gitározni. Érettségi után jegypénztárosként helyezkedett el, ám most mégcélozza a „másik oldalt”: bohóc akar lenni, mert hisz a nevetés gyógyító erejében. Akik meghallják szándékát, előbb kinevetik (máris hat a „terápia”), majd pozitívan állnak hozzá. Gergely tinédzserként sportolt, aztán abbahagyta, most szeretné „újra megtalálni a testét”. Ez meg is történt: már az első négy-öt erőfelmérő akrobatika foglalkozás után masszív izomláza lett. Edwárd egy közszolgáltató ügyfélszolgálatán dolgozott jó ideig, most új kihívást keres. Neki is régi vágya, hogy – ha már kölyökként olyan jól ment neki a haverok megnevettetése – felnőttként is mosolyt csaljon az arcokra. László a tánc világából érkezett, szakmai továbbképzésnek tekinti a bohócoktatást. Amiben benne rejlik a horrorfilmek által felturbózott bohócfóbia ellenszere is:

Az itt végzők küldetésüknek tekintik, hogy a bohócoktól tartó gyerekekkel is elfogadtassák magukat. Azt mondják, a fóbiákkal szembe kell néznünk, hogy elmúljanak.

– Persze nem úgy, hogy „ugye, te vagy az a kislány, aki fél a bohócoktól? Jönnek a bohóóócok!” – kántálja Csaba félelmetesre változtatott bohóchangon. Erre mindenkiből kibuggyan a nevetés. Én pedig megyek és írok. Na, nem strigulát, hanem cikket. Róluk.