Nem könnyű megszervezni nálunk egy össznépi családi ünneplést, mert a rokonok egy része nem él Magyarországon. Nagyon ritkán találkozunk, de amikor összegyűlünk, a világ minden tájáról érkeznek családtagok. Sokan élnek a határon túli magyar területeken, mások nyugaton telepedtek le, mert emigrálni kényszerültek a Ceauşescu-rezsim idején. Az Erdélyben köttetett vegyes házasságból született gyerekek nagyrésze beolvadt a többségi társadalomba, nem beszélik a magyar nyelvet és nem ismerik a kultúrát sem. Az asszimilációnak, az elvándorlásnak, a kisebbségi jogokat korlátozó intézkedéseknek és a csökkenő születésszámnak köszönhetően húsz év múlva már egymilliónál is kevesebb magyar élhet majd Erdélyben.

A koszovói szerbek példája

Vannak, akik már elvesztették a „néma háborút” és nagy árat fizettek azért, mert nem tudták időben megállítani a népességcsökkenést.

Koszovó például nem vált volna független állammá, ha az ott élő albán lakosság számbeli aránya ezt nem tette volna lehetővé. A vitatott jogállású balkáni terület a 14. században vált a szerb állam központi részévé, és lakosságának túlnyomó többsége is szerb volt. Csak hogy lássuk az arányokat: az 1455-ös népszámláláskor 13000 szerb és 46 albán házat írtak össze Koszovóban. Ezt követően az albán lakosság olyan nagy mértékben gyarapodott, hogy idővel elsöprő többségbe kerültek a szerbekkel szemben, és jogot formálhattak a leszakadásra. Koszovóban 2008-ban kiáltották ki a függetlenséget, ekkorra már a lakosság közel 90 százaléka vallotta magát albánnak. 

Lóderer Balázs hadtudományi szakértő tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a demográfiai robbanás egy kritikus pont elérése után maga a néma háború, ami alig észrevehető, és csak végső állapotában ölt szembetűnő formát.

Szerinte hosszútávon a népesség csökkenése a legnagyobb problémája egy ország társadalmának, mert ha a folyamatot nem sikerül visszafordítani, akkor az adott nép biztosan kihal.

Magyarországon még mindig sokan nem ismerik el, hogy a demográfiai válság súlyos következményekkel jár. Egyesek nem hisznek abban az elvben, hogy ami már csak fogyni képes, az előbb-utóbb eltűnik. Mások rendszeresen szidják a saját nemzetüket, sőt, egyenesen örvendeznek, hogy „a birka nép megérdemli, hogy kipusztuljon”.

A magyarok közszájon forgó pesszimizmusa

A külföldieknek is gyakran szemet szúr honfitársaink pesszimizmusa. Egy Trinidadból és Tobagóból származó hölgy így emlékszik vissza a budapesti tartózkodására: „Szabályosan megrémültem: vajon milyen tragédia történt velük? Később arra is felfigyeltem, mennyit panaszkodnak a magyarok, és sokszor meglehetősen alaptalanul. Nem érzik, milyen jó nekik? Azt pedig egyszerűen viccesnek tartom, hogy pesszimizmusukat azzal magyarázzák, hogy realisták.”

Vajon miért tűnünk pesszimistának? Minek köszönhető ez a sok öngyűlölet, és miért irtóznak sokan az identitásuk felvállalásától?

Egyáltalán ki a magyar? Aki magyarul beszél? Akinek állampolgársága van? A választ talán a nemzeti öntudatban érdemes keresni, ami legalább annyira összetett, mint amennyire megfoghatatlan dolog. Roger Scruton filozófus szerint a hazafiság nem más, mint a nemzeti hűség egyik formája. Nem beteges nacionalizmus, hanem a haza, a honfitársak és az őket egyesítő kultúra iránti természetes szeretet. Lényeges eleme a személyesség (Ki vagyok én?), a társadalmi öntudat, (Hova tartozom?), és a megkülönböztető jel (Nem jobb, de más vagyok, mint te). A nemzettudat kulturális érték, mert nyelvi, történelmi, tudományos, vallási gyökerekre utal. A filozófus ezért úgy véli, hogy ahol a nemzettudat gyenge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret.

Okkal nem tudják sokan helyre tenni manapság a nemzeti öntudat fogalmát. Szakértők szerint a magyarok „merjünk kicsik lenni” felfogása nagyban köszönhető az 1947 utáni szocialista ideológiának, ami 60 évre stigmatizálta a hatalmi politikai elvárásoktól eltérő identitásmodelleket, a határon túlra kényszerített magyarokat kirekesztette.

Mivel a „magyarság” és a „nemzet” kifejezések fenyegetést jelentettek a politikai vezetők szemében, mindenkit szisztematikusan „magyarkodó”, „hungarista”, „nacionalista” jelzőkkel illettek.

Teleki Béla szociológus tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a határozott öntudat lényeges minden ember életében, mert kölcsönhatásban áll az egyén lelki egyensúlyával, boldogságával, sőt egészségi állapotával is. A szakértő úgy véli, hogy hazánk legsúlyosabb gondja nem a szegénység, nem az alacsony jövedelem, hanem a szociális összetartás, vagyis a nemzeti öntudat hiányossága. Erre jó példa, hogy amikor a „mi, magyarok” szavak elhangzanak, megjelenik a „magyarkodás”, a „nacionalizmus” vagy „szélső jobboldali” jelző, az ősi magyar jelképek nemzeti ünnepeken is elvétve tűnnek fel a házakon, a magyar hagyományokat egyre kevesebben ápolják, egyre többen fordítanak hátat a szülőföldnek, napirenden van a széthúzás, acsarkodás, és egyre nő a függők és öngyilkosok száma.

Annak az EP képviselőnek, aki azt mondja, hogy „lehetünk úgy felvidéki magyarok, hogy közben büszke szlovákok vagyunk” valószínűleg kevesebb jutott a nemzeti érzésből, és az az újságíró, aki dacból nem áll fel a stadionban, miközben felvidéki gyerekek hangján szól a Nélküled, szintén nem érti, hogy mit jelent valójában az, hogy „egy vérből valók vagyunk”.

Egy biztos: akinek már nem fájnak a magyar nemzet sérelmei, az nem akar erős nemzetközösséget alkotni, így az sem fogja érdekelni, ha ez a közösség a népességfogyás következtében idővel eltűnik.

A szkeptikusok azért hívhatnak minket vészmadárnak, mert a „néma háború” egy lassú és összetett folyamat, amit akkor lehet a legkönnyebben felismerni, amikor már késő visszafordítani. Közös érdekünk, hogy ne jussunk el idáig.

Daniel Defoe 1719-ben adta ki a Robinsonról szóló regényét, amelynek eredeti címe – a kor hagyományai szerint – olyan hosszú, hogy beteríti a könyv egész borítóját. Az írás azonnal bestseller lett Nagy-Britanniában, majd szinte az egész világon. Ez nemcsak az író szakmai tudásának köszönhető, hanem egy Alexander Selkirk nevű kalóznak is, aki nyolc évvel korábban érkezett vissza Angliába a világ egyik legkalandosabb utazása után.

Selkirk nem a későbbi, romantikus kalanderényekből ismert kalózkodást folytatta. Privatér volt, ami azt jelentette, hogy az állam engedélyével fosztott ki ellenséges hajókat, leginkább a Karib-tengeren.

Az angol korona ezekben az időkben tevékenyen támogatta mindazokat a vállalkozó kedvű tengerészeket, akik ellenséges – tehát legfőbbképpen spanyol és francia – hajókat akartak megtámadni. Komoly üzlet volt ez: az állam meghatározott százalékot kapott a zsákmányból, és ennek érdekében hivatalos kiváltságleveleket állított ki azoknak a hajóknak a nevére, amelyek ennek a tevékenységnek a szolgálatában cirkáltak a tengereken.

Kalózkarrier állami támogatással

Selkirk – egy skót bőrcserző és varga fia – olyan ember volt, aki kifejezetten ilyesmire termett. Már fiatal korában megmutatkoztak agresszív tulajdonságai, kezelhetetlen természete verekedésekbe sodorta, ezért hamarosan a helyi hatóságok is érdeklődni kezdtek utána. Már 1693-ban, tizenhét évesen botrányt okozott egy templomban, amikor pedig 1703-ban a saját testvéreit is bántalmazta, beidézték egy hatósági meghallgatásra. Ő persze nem várta meg az eljárást, hanem tengerre szállt, és kalózkodásba kezdett.

A privatérek társaságába kiválóan beilleszkedett. Kifejezetten jó szakemberré képezte magát: ha kellett, kézitusában vett részt, máskor vitorlamester vagy éppen navigátor volt, a hajózás összes szakmai fogását megtanulta. Az amerikai kontinens minden partját bejárta, otthonosan mozgott az Atlanti- és a Csendes-óceánon is.

Társaival tengeri csatákban vett részt, hajókat rabolt ki, bányavárosokat támadott meg; hol győztek, hol alulmaradtak, hol ők süllyesztettek el más hajókat, hol nekik kellett az életüket menteni. A „szakma csúcsára” akkor ért fel, amikor egy foglyul ejtett hajó kapitányává nevezték ki.

Nemsokára azonban a privatérekkel is konfliktusba keveredett. Egy kaland során Chile partjaitól 650 kilométerre, a Juan Fernandez-szigetcsoport egyik szigetén, a Más a Tiérra nevű lakatlan földdarabon kötöttek ki, hogy vizet vegyenek föl. Selkirk nem volt elégedett a hajó állapotával. Azért kardoskodott, hogy maradjanak ott egy darabig, és javítsák ki a hibákat, mert így el fognak süllyedni. A kapitány hallani sem akart ilyesmiről, mire Selkirk közölte, hogy ő inkább ott marad egyedül, de azzal az életveszélyes hajóval nem megy tovább. A szaván is fogták. Hiába gondolta meg magát a könnyelmű kijelentés után, az már nem segített.

Minden könyörgése ellenére otthagyták az elhagyatott szigeten. Tisztességből adtak neki egy puskát puskaporral és golyókkal, egy fejszét, egy kést, egy kondért és egy Bibliát, aztán a hajó hulladékait hátrahagyva elvitorláztak.

A magányos szigetlakó

Selkirk számára megkezdődött egy újfajta harc az életben maradásért. Kezdetben nem mert a sziget belsejébe menni, mert félt a ragadozóktól. A part közelében maradt, ahol rengeteg rákot talált, így az éhhaláltól megmenekült. Sajnos azonban rá nem vonatkozhatott a hajótöröttek rutinja: nem mert tüzet gyújtani, és a közelben elhaladó hajókat lesni, mert ezek nagy valószínűséggel spanyolok lettek volna, akik a helyszínen kivégzik.

Így aztán beóvakodott a sziget belsejébe, és ezzel nagyon jól járt. Kiderült, hogy a korábban erre járó hajók kecskéket engedtek szabadon, amik elvadulva azóta is vígan legeltek és szaporodtak.

Ezeket könnyedén leterítette a puskájával, majd mire elfogyott a muníciója, megtanulta utolérni és késsel megölni őket. Káposztát, paszternákot szintén vitt már valaki a szigetre korábban, sőt, borsot is talált, hogy a húst megfűszerezze. Az európai hajókon érkezett patkányok elleni küzdelem érdekében hasonlóképpen elvadult macskákat szelídített meg.

Kép

19. századi illusztráció

A kezdeti depresszió után magára talált, és elkezdte otthonosan érezni magát a szigeten. Két kunyhót is épített, amikor pedig a kése kicsorbult, a hajósok által a parton szétszórt hordók abroncsaiból készített magának újat. A hideg ellen a leölt kecskék szőröstül lehúzott bőréből, szögből készült tűvel varrt ruhát, cipőre pedig egy idő után egyáltalán nem volt szüksége, mert a talpa olyan kemény lett, hogy semmi nem tudta felsérteni.

A számkivetett kalóz négy évet és négy hónapot töltött a Más a Tiérra-szigeten.

Ezalatt két hajó is horgonyt vetett a partjainál, de mindkettő spanyol volt, így Selkirknek menekülnie és bujkálnia kellett, amíg el nem mentek. Végül 1709. február 2-án egy Duke nevű privatérhajó horgonyzott le a sziget előtt. Amikor a legénység partra szállt, nem akartak hinni a szemüknek. Egy eszelős örömmel ugrándozó, boldogan ordibáló vadember vetette magát a karjaikba. Mindenféle kecskebőrök lógtak rajta, mezítláb rohangált, szavát alig lehetett érteni.

Leírásuk szerint ez a hajótörött sokkal jobb egészségi állapotban volt, mint bárki a hajón. A kalózok skorbutban szenvedtek és le voltak gyengülve, Selkirk látta el őket egészséges, vitamindús élelmiszerrel, napokig gyógyítgatta a betegeket. Elmondták róla, hogy kifogástalan testi és lelki állapotban volt, olyannyira, hogy futásban büszkén lehagyta a hajó kutyáját is.

Selkirknek persze ekkor még nem volt lehetősége hazamenni, mivel a kalózok továbbhajóztak, hogy raboljanak. Minden eddiginél lelkesebben vetette bele magát a többiek oldalán a szerződéses fosztogatásba. Hamarosan megtették első tisztnek, majd ismét megkapta egy birtokba vett hajó irányítását. Annyira belejött a rablásba, hogy a mai Ecuador területén foglyul ejtett egy csapatnyi gazdag özvegyasszonyt, és elrabolta ruhájukba rejtett ékszereiket.

Anglia híres embere

Amikor Selkirk 1711 októberében, nyolc év távollét után megérkezett Angliába, hajótörésének és a több mint négyéves számkivetettségének azonnal híre ment.

Először helyi, majd országos híresség lett. Hamarosan pénzért, kocsmákban árulta a sztoriját, visszatért a rumhoz és a verekedéshez, és úgy folytatta a kicsapongó életet, mintha mi sem történt volna.

Imádta őt az akkoriban szárnyát bontogató sajtó, és több író is megemlékezett a kalandjairól. Valószínűleg az addigra már ötvenes évei végén járó Daniel Defoe is találkozott vele. A Robinsonban mindenesetre megírta a hajótörést, a kecskéket, a kunyhókat meg még sok minden mást, és bár minden bizonnyal más forrásokat is használt a történethez, túl sok az egyezés ahhoz, hogy a kettőnek ne legyen köze egymáshoz.

Alexander Selkirk nem sokáig bírta a tétlen nyugalmat. Hamarosan újra tengerre szállt, kalózkodott, közben feleségül vett egy özvegy fogadósnőt, és a sors fintora révén Afrika nyugati partjainál kalózok ellen harcoló, őrjáratozó hajókon szolgált. A halál is itt érte. 1721-ben, negyvenöt éves korában belehalt a sárgalázba.

Népszerűsége azóta sem csökkent: szobra 1885 óta áll skóciai szülővárosában, filmek és rajzfilmek készültek az életéről, és a Más a Tiérra-szigetet 1966 óta hivatalosan is Robinson Crusoe-szigetnek hívják.

A történelem egyébként igazolta Alexander Selkirk döntésének helyességét. Az a hajó, amelyik otthagyta őt a szigeten, hamarosan elsüllyedt, mert rossz állapotban volt. A legénység jó része megfulladt, az életben maradtakat pedig a spanyolok elfogták és börtönbe vetették.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Színművésznek vallod magad, üzletembernek, vagy utazónak?
– Sokáig művésznek vallottam magam, a színház és a tánc volt az életem, aztán idővel „eltört” bennem a színház. Méghozzá Debrecenben, a Csokonai Színház igazgatása során, miután be kellett látnom, hogy mint volt igazgatóra és mint színművészre már nincs rám szükség. 2013. március 25-én, a Macskák 30 éves jubileuma volt az utolsó előadásom, amelyben 19 éven át játszottam.

Nem szerettem volna megkeseredett színész lenni, aki örül, ha néha kap egy mondatot. Úgy éreztem, hogy „le kell kapcsolódnom a rendszerről”, hogy végiggondolhassam, mi az igazán fontos az életemben.

Eltartott egy darabig, amíg rátaláltam arra, ami leginkább boldoggá tesz. Gondolat bonbonok címmel újra fut beszélgetős műsorom a Madách Színház Tolnay Szalonjában, tanítottam egyetemen, dolgoztam marketing és kommunikációs vezetői pozíciókban, nemzetközi vállalatok európai- és régióigazgatójaként, előadásokat tartok és tartottam többek között a TEDx Danubián is, amelynek nagykövete is vagyok.

– Életed meghatározó eleme a mozgás, a sport szeretete. Múlt évben gyalogoltad végig Grönlandon az Arctic Circle Trailt, nemrég tértél vissza Amerikából – első magyarként teljesítetted az USA-ban az Appalachian Trailt és a Pacific Crest Trail Mojave-sivatagi szakaszát, amely 5000 kilométer. Mi motivál, hogy fizikai képességed határait folyton feszegetve rendszeresen extrém helyzetekbe sodord magad?
– Ezt otthonról hoztam, hiszen szüleim is aktívan sportoltak, édesapám mesteredző, az ELTE testnevelés tanszékének tanszékvezető docense, dobó edző volt. Azt vallom, hogy a két lábunk azért van, hogy előrevigyenek minket, ha kell, távoli vidékeken át. Rájöttem, hogy az utazás az én életformám. És arra is rádöbbentem, hogy amíg színészként és táncosként dolgoztam, szinte alig láttam valamit a világból. Rengeteget utaztam, de jóformán csak a reptereket, szállodákat, színházakat és a kötelezően megnézendő műemlékeket láttam, és szinte nem voltam szabadságon 47 éves koromig. Mióta kiléptem a „taposómalomból”, kinyílt előttem a világ, és ma az útjaim során egy nap alatt többet látok, mint anno egy hónap alatt.

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy a határaim feszegetném. Nem az a célom, hogy minél veszélyesebb helyzetekbe sodorjam magam, hanem hogy megmutassam, hogy negyven-ötven év fölött sincs vége az életnek, lehetnek álmok, s hogy érdemes célokat kitűzve élni napjainkat, mert egy cél eléréséhez a küzdelem a mindennapjaink része.

Hiszem, hogy lehet egy boldog életet élni egy faluban úgy is, hogy soha nem merészkedsz a falu határán túlra. De biztos vagyok abban, hogy ha így élsz, nem hoztál ki magadból mindent. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy fizikailag és lelkileg mennyit bírsz el, fontos a fejlődés. A fejlődés pedig tanulás, megpróbáltatások és új ingerek árán érhető el.

– Milyen akadályokkal kellett megküzdened még az utad során?
– Az Egyesült Államok három leghosszabb túraútvonala a világ talán legszebb nemzeti parkjain vezet keresztül, de csak kevesen teljesítik egy esztendő alatt (2017-ig összesen négy férfi volt képes erre). Folyamatosan felhőszakadások, hó- és szélviharok tomboltak, térdig érő sár és sivatagi forróság, mínusz 20 fok is vártak rám. Ezek az ösvények nem zarándokútvonalak, sokkal inkább kalandtúra, ahol medvével, kígyókkal és más vadállatokkal találkozik az ember. Fizikailag nagyon nehéz, de szerintem ezek végigjárása mégis 60%-ban mentális erőnlét kérdése.

Kép

Csutka István

– 2013-ban végigmentél a híres régi zarándokúton, az El Caminón is. A megélt tapasztalataidról lelki naplót vezettél, majd Camino Steve, egy álom nyomában címmel a könyved is napvilágot látott.
– Néhány évvel ezelőtt azt álmodtam, hogy elhunyt édesapám vár a Világ vége-oszlopnál. Olyannyira filmszerű volt az álmom, hogy reggel első dolgom volt rákeresni arra a bizonyos oszlopra az interneten. Megdöbbenve olvastam, hogy valóban létezik – Európa legnyugatibb csücskében, Fisterrában található, ahol az El Camino zarándokút hivatalosan véget ér. Háromnapi gyaloglásra van Santiago de Compostelától, mégis a legtöbb zarándok el sem megy addig. Az út során volt időm végiggondolni a múltam, rossz döntéseimet, az emberi kapcsolataimat, és sok emlékem tört felszínre.

– Ezek szerint a túrák érési, tisztulási lelki folyamatként is felfoghatók.
– Megtanultam sokkal jobban értékelni azt, amit kapok az élettől, de csak az út önmagában nem változtatja meg az embert. Hogyha azt a szeretetet, türelmet és toleranciát, amit ott kint tapasztalsz, nem próbálod meg átadni, és nem próbálsz meg hasonlóképpen élni itthon is, akkor csak végigmentél az úton, de nem jártál rajta. Mehetsz vissza akárhányszor, de attól még nem fog más irányba fordulni az életed.

– Szembesültél olyan nehézségekkel, hogy majdnem feladtad?
– Sosem szégyelltem a könnyeimet. Életemben összesen sem sírtam annyit, mint a Caminón. Volt, hogy Los Arcosban betértem egy templomba, és másfél órán keresztül csak zokogtam. Mint amikor édesapám meghalt. Az amerikai vadonban viszont a reggelek voltak a legnehezebbek: volt, hogy csonttá fagyott a ruhám, gázfőzőm felett „grilleztem” a cipőmet, hogy kiolvadjon, a hidegtől a nyelve is letört. Előfordult, hogy napi szinten dörömbölt bennem a gondolat: Mit keresek én itt? Kell ez nekem, hogy minden nap sárban, hóban-fagyban, vagy hőségben, fáradtan, egyedül meneteljek? Ilyenkor mindig megálltam egy kis időre, hogy mentálisan összeszedjem magam, vagy pedig ha a technika engedte, felhívtam édesanyámat vagy a páromat.

– Mire tanít meg a magány?

– Még soha, sehol nem éreztem ennyire közel magamhoz a természetet. A nyolchónapos magány alatt teljesnek éreztem az életem. Más emberként tértem haza, és nem hiszem, hogy lesz még életemben olyan pillanat, amely akadályt tudna már jelenteni.

Ugyanakkor megtanultam jobban értékelni, amim van. Az ételt, a kapcsolatokat, a ruhákat és az apró pillanatokat. Minden úton volt valami, ami felismeréshez vezetett. Például rájöttem, hogy az elégedettséghez kevés dolog is elég. Örültem, ha vízhez jutottam, vagy ha emberekkel találkoztam. Egy ideje tudatosan válogatom a cuccaim, a felesleges könyveimet is elajándékozom. Rengeteg tárgyat gyűjtünk, és nagyon ragaszkodunk hozzájuk. Márpedig van, amit el kell tudni engedni, mert utódaink maximum egy-egy darabjához fognak csak ragaszkodni. És talán, ha inkább csöndet teremtenénk magunk körül, meghallanánk azt a belső hangot, amely időnként bizony fájdalmas, de őszinte dolgokat mond, és szembesít gyengeségeinkkel.

– Bizonyára vannak már (túra)terveid 2020-ra is.
– Természetesen mindig vannak, hiszen vár rám a Közel-Kelet és Ázsia is, és valamikor szeretnék majd visszautazni az Államokba, befejezni a legutóbbi túrát, amit az időjárás és egy vírusfertőzés megakadályozott. De egyelőre azoknak a terveimnek a megvalósítása a legfontosabb, amelyek a kint töltött hónapok alatt születtek. Egy képzési rendszer, amelynek segítségével kevesebb fájdalommal, veszéllyel és költséggel tudják az emberek teljesíteni ezeket a túraútvonalakat. Két új előadássorozat és két önálló est indul az útjaim történeteivel. Lett saját, valódi bonbonom is, a neve: CS4970 (Camino Steve rövidítése és a megtett kilométerek száma), a csokoládék Oscar-díját elnyert Sweetic Csokoládémanufaktúra jóvoltából. Szeretnék másoknak is segíteni abban, hogy elérhessék álmaikat! Tudom, ma már ez egy elcsépelt marketingszöveg, de ha egyszer kaptam hozzá tehetséget, akkor úgy érzem kutya kötelességem élni vele. Hogy ne csak lózung legyen, hanem egyre több ember mesélhesse el mindenkinek mosolyogva az élményeit.

– Zoli jóvoltából bepillantást nyerhettem azokba a jegyzetekbe, amelyek közös életeteket dokumentálják. Csak az 1997-es esztendő eseményeit átlapozva is szédítő volt olvasni a fellépések, utazások, találkozások végtelen sorát. Hogy lehetett ezt a rohanást bírni?

Éva: Csakis Zolival! Nélküle bizonyos, hogy nem lehettem volna az, aki lettem (rámutat a falakon függő rengeteg kitüntetésre, elismerésre), ő életemben a biztos pont, a támasz.

Zoli: Az én szerepem elsősorban a logisztika volt, mindig öt évre előre megvolt a naptáramban, hogy mi fog történni, semmit nem bíztam a véletlenre, és mindenben támogattam Évát, hogy maximálisan tudjon teljesíteni a színpadon. Bár sosem tanultam ilyesmit, sebészi munkám mellett impresszáriója, titkára voltam, és figyeltem arra, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hátrányt az életritmusunk miatt. Harminc éven keresztül napi négy-öt órát aludtam…

– Mennyire szokványos a művészvilágban, hogy valaki a férje nevét használva lesz híres énekesnő, és hogy egy házaspár ennyire együtt lélegzik?

Éva: Egyáltalán nem az.

Csodabogaraknak számítottunk, hisz sokkal jellemzőbb ebben a közegben a párkapcsolatok ingatagsága, a partnerek váltogatása. Én viszont mindig azt mondtam: miért kellene egy Trabantba szállnom, ha odahaza vár a Rolls Royce? Számunkra épp a kapcsolatunk volt a kapaszkodó minden nehézség és minden siker közepette.

– Milyen családból érkeztetek a házasságotokba?

Éva: Egyszerű családból jövök, édesapám főszakácsként dolgozott a Bristolban, édesanyám háztartásbeli volt. Hárman voltunk testvérek; a bátyám már meghalt, a nővérem még él szerencsére. Senki nem tanult zenét, énekelni sem. Raksányi Magdolna, az iskolai énektanárnőm zeneakadémiát végzett, képzett muzsikus volt. Ő jegyezte meg először, hogy szép a hangom, kezdjek el szolfézsra járni és zongorázni. Hét-nyolc évesen magam iratkoztam be a Mester utca 19-be zenét tanulni.

– Mármint nyolcévesen egyedül intézted a beiratkozást?

Éva: Bizony, egyedül kopogtattam be Bíró Kató igazgatónőhöz, hogy szeretnék zongorát tanulni. Már megvolt a felvételi, de makacsul mondogattam, hogy engem a tanító nénim küldött. Valami megfoghatta abban a fogatlan, copfos kislányban, aki voltam, mert beadta a derekát. Az igazgatónő egyik utolsó növendéke volt Bartók Bélának, sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam: ha bárki odajön hozzád, segíts, mondj mindig őszinte véleményt, és karold fel, ha tehetséges!

Kép

Éva nyolcévesen

Hetente kétszer zongoráztam, szolfézsra jártam. Közben elkezdtem énekelni, Gödri Kató volt a tanárom, neki is sokat köszönhetek. Kristálytiszta hangmagasságom volt háromvonalas F-fel. Hogy a tehetség mit jelent, csak később ismertem fel, amikor már lett összehasonlítási alapom. Nagyon szerettem szerepelni, sosem voltak gátlásaim. Aztán jött a mutálás, elment a hangom, így belevetettem magam a röplabdázásba. Azt sem tudtam félszívvel csinálni, ifjúsági válogatott lettem.

Egy év után aztán visszajött a hangom, de nem az a magasság, ami korábban volt, egy oktávra szűkült le, innen kellett újra visszadolgozni sok keserves gyakorlással.

Eközben a sportot sem hagytam abba és faltam a könyveket, minden héten kilenc kötetet cipeltem haza a könyvtárból. Érettségi után nem vettek fel a Zeneakadémiára, azt mondták, éretlen vagyok. Nyolc hónapig anyacsavarokkal kellett foglalkoznom, aztán sikerült a második felvételim. 19 éves voltam ekkor, de nem értek véget a nagy változások, mert rövidesen megismertem Zolit.

– Hogyan jutunk e sorsfordító pontig a férj oldaláról?

Zoli: 1938-ban születtem, apám orvos volt, édesanyám nekem is háztartásbeli. Két öcsém volt, sajnos, egyikük már nem él. ’44 nyarán a Budapestet fenyegető orosz ostromzár elől Szombathelyre menekültünk anyámmal. Apám katonaként Ukrajnából jött hazafelé, aztán Szombathelyen a német kórház vezetését bízták rá. Amikor a németek kivonultak, mehettünk volna velük, de a szüleim nagyon szerették a hazájukat, nemet mondtak a hívásra. Aztán apámat németbarátság miatt meg is vádolták, és három évre Kemenessömjénben kapott csak lehetőséget, hogy orvosként dolgozhasson. Innen Győrbe kerültünk, apám körzeti orvos lett, aztán a győri kórház igazgatója. Híres elődje, Dr. Petz Aladár lakásában laktunk. A takarítónők olykor feljelentették, ha felrótta, hogy nem elég tiszta az intézmény, ilyenkor el is vitték, két nap után kiengedték. Ilyen volt a korszellem akkoriban… Aztán a vagongyár üzemi főorvosa lett, én akkor kezdtem az ETO kölyökben focizni és teniszezni. Innen hívták őt a Statisztikai Hivatal Egészségügyi Osztálya vezetőjének, kaptunk Budapesten lakást, és az elitnek számító Eötvös József Gimnáziumba iratkozhattunk be.

Kép

Zoltán családi fotója 1945 júniusából, Gyuri öcsém, Édesanyám, Valéria, az egy hónapos Tamás, Laci bácsi, apám öccse, ​​​​​​​aki segített nekünk Szombathelyen és hátul én állok hétévesen

1956-ban érettségiztem, aztán az orvosira mentem. Októberben megszerveztük az egyetemi diákszövetséget, a MEFESZ-t, a forradalom kitörése után a gyógyszertárakat őrző egységet is mi hoztuk létre. November 2-án pénzt dobtunk fel, hogy a 36 órás orvosi műszakot ki csinálja – egy másik fiú „nyert”, többet nem is találkoztam velük. Nekünk szétlőtték a házunkat, majd az épületben lévő üzletet felgyújtották az oroszok. Az éppen arra járó tűzoltóknak sikerült eloltani. Egy házban lakó orvossal éjjeli tűzügyeletet tartottunk. Egyszer csak a pincénkbe, ahol voltunk, az ablakon át egy tank is bedugta a csövét, ott néztünk szembe vele. Túléltük. Érdekes, hogy ennek a doktornak az unokája lett később Pavarotti titkárnője, ezért tudott Luciano mindent rólunk, magyarokról. Ilyen kicsi a világ! A házunkat renoválni kellett, mi addig a Kilián Laktanyában laktunk nyolc hónapig, egyetlen szobában öten; a földön, matracon aludtunk.

Közben fociztam a Statisztikában, de az NB1-be már nem mentem, mert orvos akartam lenni. Édesapám a VIII. kerületben éjszaka ügyelt, én is elkezdtem neki besegíteni, végzésem előtt kijártam betegekhez is, hadd aludjon szegény, mert szívbeteg volt.

– Hol és hogyan találkoztatok? 

Zoli: 1963. július 7-én vasárnapról hétfőre virradó éjszaka fél négykor jött a gyorsvonat, ami elütött: egy vörös hajú amazon képében érkezett.

Rövid, zöld szoknya, fenékig érő haj. Mondtam magamnak, hogy „na, Marton, most légy erős!” Ott feküdt a vizsgálóasztalon egy szál bikiniben egy gyönyörű, húszéves nő, Éva.

Megvizsgáltam, vakbélgyulladása biztos nem volt, a gyomorgörcse, ami miatt jött, a kezelésre elmúlt. Beteg nem jött, és mi másfél órát beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást.

Éva: És én mennyire nem tudtam akkor, hogy ilyen jó nő voltam! Tényleg úgy beszélgettünk azon a hajnalon, mintha mindig is ismertük volna egymást. Az első férfi volt az életemben, nagyon tetszett, imponált a magabiztossága és az, hogy mindig mindenkivel szót tudott érteni. Sokat hülyéskedett, de mindig volt mélysége is a mondandójának. Később, a legnehezebb dolgokat is úgy tudta bebugyolálni, akár családi, akár munkával kapcsolatos problémák voltak, hogy az nem fájt nekem soha.

Ha valami nem sikerült, mindig azt mondta, nem tudhatjuk, mitől menekültünk meg. Ez az életszemlélet sokat segített életünk során.

Zoli mindig mosolygott, mindig megnevettetett: olyan volt, amikor belépett az életembe, mint a napsugár. Másnap eljött hozzánk megkérdezni, hogy van a beteg, és emlékeztetett a megbeszélt randinkra a Szentkirályi utcába, a Kati Presszóba, ahol aztán még vérszerződést is kötöttünk. Szó szerint! Két hét után aztán odaállt apám elé, hogy el fog venni. Így kezdődött.

– Egy fiatal orvos hogy lett egy operaénekesnő mentora, honnan értett a zenéhez?

Zoli: Szerettem a zenét, mégsem tudom, honnan volt érzékem hozzá, talán adomány. Sosem tudtam énekelni, de a hallásom jó. ’68-ban a családi vacsoraasztalnál kijelentettem: 1981-re világsztárt csinálok Évából. Szüleim hitetlenül néztek rám, azonban Éva hitt nekem. Azt is világosan láttam, hogy ehhez ki kell mennünk külföldre, mert a szint, ami itt volt, nem lenne elég.

Tíz év kellett, hogy befusson Éva – ez tűnhet túl hosszú időnek is, ám mindig kiderül, hogy aki hirtelen ível fel, nem tud a feladatokra megérni, és hullócsillaggá válik.

Éva: Idehaza diploma után nem vettek fel elsőre az Operába, aztán igen, de mégis úgy éreztem, nem számolnak velem. Aki látott bennem fantáziát, az elsősorban Zoli volt, még a saját anyám-apám sem hitt bennem ennyire. Kellett az a tíz év, hogy megtanuljam a repertoárt. Lépésről-lépésre építkeztem, Zoli nem engedte a haknizást, tudatosan tartottuk a minőséget. Sokakkal ellentétben engem nem a lemeztársaságok, hanem a közönség előtti sikerek juttattak magasra, aztán kezdtem el felvételeket készíteni. Becsülettel küzdöttem a sikerért, nem ágyakon keresztül vagy lemezcégek farvizén. Mindebben Zoli segítsége, előrelátása és maximalizmusa felért azzal, amit én csináltam a színpadon. Mi valóban ketten vagyunk egyek, a sikereinkben is ugyanúgy szétválaszthatatlanul benne vagyunk, összekeveredtünk, mint a vérünk annak idején a Kati Presszóban…

Kép

Esküvő a Jézus Szíve templomban 1965. szeptember 4-én

– Mikor házasodtatok össze, és hogy folytatódott a közös élet?

Zoli: 1965-ben esküdtünk, rá egy évre született fiúnk, Zoli. Egy 5x4 méteres szobában laktunk a József körúton, apám rendelőjében a kicsivel együtt. Éva ’68-ban végzett, és még három évnek kellett eltelnie, hogy Frankfurtban Christoph von Dohnányi hívására elénekelje a Grófné szerepét Mozart Figarójából. Ez volt az első külföldi utunk, az előadás szünetében már szerződtették is volna tagnak, és ekkor kezdődött a csiki-csuki a magyar minisztériummal…

Éva: Zolit a következő produkcióra, Verdi Falstaffjára már nem engedték ki. Aztán Firenzébe hívtak, és oda sem akarták engedni. Megállapodtunk, hogy egyedül nem megyek, és lemondtam az előadásokat. Az akkor már világhíres Riccardo Muti karmester az olasz külügy bevonásával kínos helyzetbe hozhatta a magyar kultusztárcát, mert az utolsó pillanatban Zoli mégis megkapta a vízumot. Van egy fotónk, a Skodánk mellett állunk az induláskor…

Kép

1972 májusában, indulás előtt Firenzébe, a József körúton

Zoli: Zuhogó esőben mentünk, Klagenfurt előtt a viharban az ablaktörlő is elromlott. Éva kézzel mozgatta végig egy alkatrész csavargatásával. Kalandos út volt, és amikor este végre megérkeztünk, a Skoda kilehelte a lelkét. De jobbra ott volt a színház, balra a panzió, és amikor hullafáradtan elfoglaltuk a szobát, töltöttem egy sört magamnak, leültem, és a szék darabokra tört alattam. Évával akkorát nevettünk kínunkban, hogy máig hallom… Ez jelképes volt, mert így kezdődött a nemzetközi életünk: Éva elcsigázva az állandó tanulástól, de esténként hatalmas sikerekkel, én meg még sokáig a földre huppanva, ám az italom nem engedtem kilöttyenni – és a jókedvünk se hagyott el minket, pedig nem volt könnyű.

1972-ben aztán Éva és a kis Zoli megkapta a vízumot Németországba, nekem megint nem akartak adni, végül mégiscsak sikerült. „One way ticket” -et váltottunk, mindenünk befért két csomagba. 50 márka, két bőrönd és a kisgyermek, így indultunk el.

1975-ben Éva már a New York-i Szent Patrik-katedrálisban énekelt, olyan könnyedséggel és olyan gyönyörű melizmákkal, hogy meghívást kapott a MET-be…

– Milyen érzésekkel hagytátok el Magyarországot?

Éva: Muszáj volt mennünk, hajtott a bizonyítási vágy. Különben is, amikor Lukács Miklós operaigazgatótól életemben először és utoljára kértem pár percet, hogy megkérdezzem, mit tervezhetek, elővett egy kockás kis füzetet, és én rögtön láttam, hogy a nevem mellett a lap teljesen üres. Hiába énekeltem kisebb és nagyobb, sőt, már nehéz szerepeket is, komolyan nem számoltak velem. Szopránok hosszú sora állt előttem, és a ranglétra miatt ez nem sok jót tartogatott számomra.

Zoli: Tudtuk a célt és együtt voltunk. Más nem számított. Nekünk abban az időben a haza a családunk volt, és azzal az érzéssel szálltunk le a frankfurti repülőtéren, hogy mostantól magunknak élünk. Az első hónapban Hamari Juli segített ki bennünket 400 márkával, hogy megélhessünk, mert előleget a színháztól nem kaptunk.

Az első időkben elképzelhetetlen szerényen éltünk, de szép karcsúak voltunk, Éva pedig folyamatosan tanult.

Éva: Zoli akkor is a célt nézte. Emlékszem, hívtak kisebb színházakba, de ő nem engedett. Mondtam: 20 márkánk van, ott meg sok százat fizetnek! Zoli csak annyit felelt: onnan az út a Metropolitanig nagyon-nagyon hosszú, neked Frankfurt a szinted.

– Egyáltalán beszéltetek németül?

Éva: Nem, én oroszul tudtam, meg valamit latinul és olaszul beszéltem, azt tanultam a Zeneakadémián.

Zoli: Én sem, de hónapok alatt meg lehetett tanulni. Később hallottam magamról egy anekdotát, az már az angolomról szólt, hogy milyen gyorsan javul: „Mert egy estéért Zoli már nem tízezer dollárt, hanem húszezret kér!”

– És hogy tudtátok menedzselni ezt a karriert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezve?

Éva: Én sosem tárgyaltam senkivel, Zoli távol tartott mindentől, egy dolgom volt, hogy felmenjek a színpadra és legjobb tudásom szerint énekeljek. Mindig vendégként viselkedtem a világ minden színházában, odajöhettek hozzám a próbára a vendéglátók, ott, ha akartak, üdvözölhettek, de én sosem kerestem őket, soha nem kuncsorogtam egyetlen igazgatónál sem. És egy alkalom sem volt, hogy ne lett volna meg az adott sorozat leéneklése után a következő szerződés.

– Zoli, mégis honnan van benned ez a menedzser-zseni?

Zoli: Nem tudom, honnan volt érzékem ehhez, akkoriban nem voltak menedzseriskolák, de valahogy a véremben volt, és valóban sikeresen tárgyaltam a legdörzsöltebb ügynökökkel és igazgatókkal is. Az igaz, hogy egy „adu ász” volt a kezemben.

– És könnyen találtál munkát?

Zoli: Akkreditáltatnom kellett a képesítésemet, később sebészi szakvizsgát tettem Németországban. Nem volt egyszerű. Bejelentkeztem a német sebésztársaság elnökénél dolgozni, de neki baleseti sebészre volt szüksége, én pedig hasi sebész vagyok. Offenbachban, Frankfurt mellett aztán kaptam egy állást egy szigorú, porosz professzor mellett. 

Felvett, de még alig beszéltem németül, ezért az ambulanciára helyezett, ahol három műszakban dolgoztam, belerázódtam a nyelvbe is. Mindent megcsináltam. A sebész szakorvosi képesítést egy óra beszélgetés után kaptam meg, és már főorvos lehettem.

– Az éneklés és a gyógyítás közt van hasonlóság?

Zoli:

Műtét megkezdődik, függöny fölmegy – műtét befejeződik, függöny lemegy. Ennyiben igen.

Éva: Na, azért a különbség jóval nagyobb! Én meghalhattam a színpadon, de aztán felkeltem és ment minden tovább, de ha Zoli hibázott volna, azon emberéletek múltak volna. És hát egy orvos mindig ügyeletben van: hányszor segített rosszulléteken temérdek utazásunk során! Egyszer, éppen a születésnapomon egy kisebb géppel repültünk reggel Hamburgból Bécsbe, amikor rosszul lett, majd eszméletét vesztette egy úr. Zoli újraélesztette, és ezzel ő vette át a parancsnokságot, Nürnbergben kényszerleszállást hajtott végre a pilóta, ott adta át a rohammentőknek. Később tudtuk meg, hogy megmenekült, én pedig este rendben elénekeltem a Staatsoperben a Turandotot. Felejthetetlen születésnapi ajándék volt Zolitól.

Zoli: De olyan eset is volt, hogy a professzoromnak egy hasi vérzésnél segítettem megtalálni a vérzés okát. A beteg nő megmenekült, és utóbb kiderült: Éva öltöztetőnője volt a frankfurti Operában, ahol ezek után még nagyobb lett az ázsiónk.

– Gyerekeket hogy lehetett ebben a sűrű életben nevelni?

Zoli: Lányunk, Diána 1974-ben született, az Árnyék nélküli asszony bemutatója előtt nyolc héttel. A születését követően három héttel már futottam Évával az erdőben, hogy regenerálódjon. A gyerekekkel leginkább én foglalkoztam. Amikor nem dolgoztam, fociztam Zolival, mentünk úszni. Nálunk mindig a család volt az első, ha Éva éppen másik kontinensen dolgozott, napjában többször beszéltünk akkor is, és ha éppen iskolaszünet volt, repültem a gyerekekkel utána, ha kellett, Manilába, ha kellett, New Yorkba.

Mai napig alapszabály, hogy napi szinten kapcsolatot tartunk minden távollévő családtaggal.

– Születtek igazi barátságok a művészvilágban?

Éva: Zoliban megvolt minden, amit én egy embertől várhattam. Férj, jóbarát, haver. Humort, bátorítást adott, segített memorizálni – Istenem, mennyit végszavazott! –, a gyerekeim apja, kiváló orvos, akire felnéztem. Nekem a család mellett nem volt sem időm, sem kedvem másokkal csevegni. Amikor visszatértem egy-egy jól ismert helyre, New Yorkba, Houstonba, Barcelonába, mindig volt néhány kedves beszélgetőtárs, de őket csak akkor láttam legközelebb, ha újra arra vitt a pályám. Zoli szellemi társ is, együtt jártunk kiállításokra, remekül rajzol, sportoltunk együtt, annyi klassz dolgot csináltunk! Abszolút harmónia volt közöttünk! A barátaink is inkább orvosok voltak, az énekes mindig úton van, más élet az. És nem volt szükségem a fecsegésre sem: ma is nehezen megyek el mással bárhová, mert Zoli már nem szívesen mozdul ki.

Kép

Éva és Zoltán 2 év előzetes + a már letelt 54 év az életfogytiglanból

– Milyen volt hazatelepülni?

Zoli: A nyolcvanas évek elejétől rendszeresen jártunk haza, Éva számos lemezfelvételt készített, és időnként az Operaházban is fellépett vagy koncertet adott. Mi mindig vissza akartunk jönni, a kilencvenes évek közepén el is kezdtünk hazajárni, tájékozódni a magyar énekesekről – és építkezni kezdtünk. 2000 óta élünk ebben a házban, mi a földszinten, az első emeleten a fiunk családja a két unokával, Zoltánnal (29) aki egy berlini bankban dolgozik, és Péterrel (26), aki az autóiparnak él. A másodikon pedig a lányunk lakik férjével és a két lányunokánkkal (12 és 9 évesek). A lányomék filmekhez terveznek kosztümöket, ruhákat.

Éva: Minden emberben kell hogy égjen valami tűz, ha ez nem ég benned, nem érsz semmit. Zoli ezt a szent lángot táplálta bennem, mindennap. És hát ez a tűz a hazánk, a magyarságunk iránt is lobog!

– Jövőre lesztek 55 éves házasok, tehát már túl az aranylakodalmon is…

Zoli: Plusz két év edzőtábor, az sem volt akármi!

Éva: Nagyon jó volt együtt!

Nem tudom, a Jóisten mit tartogat még nekünk, de ma is nagyon jó együtt. Néha ugyan szeretném megfojtani, láthatod, egymás szavába vágunk most is. Szenvedélyesek voltunk mindig és önazonosak.

A lányom egyszer azt mondta az energiáink láttán, hogyha minket egy helyre temetnek, még harminc év múlva is mozog majd a föld!

Kép

A család. Még nincs a képen Flóra unokánk.

„Az első és legfontosabb, hogy a gazda a kutyáját a lehető legjobban ismerje. A tulajdonosok általában azt látják, hogy a másik kutya nincsen rendben – és ez lehet, hogy így is van –, de lehet, hogy a sajátjukat nem ismerik eléggé” – mondja dr. Pongrácz Péter. Az etológus szerint gyakran előfordul parkokban és futtatókban, vagy éppen állatorvosi várókban, hogy egyes kutyák közvetlenek és barátkozók, érdeklődnek a többi eb iránt, legyenek akár pórázon, akár anélkül, hezitálás nélkül odaszaladnak és megszaglásznak más kutyákat, játszani próbálnak velük, rámásznak a hátukra. Az ilyen kutyák gazdái azt gondolják, ez a normális, az ő ebe csak játékos, és ezt a többi tulajdonosnak örömmel kell fogadnia, hiszen a kutya csak odament az övéhez, és azzal játszani akar. Emellett azt is alapvetésnek veszik, hogy a másik eb is hasonló személyiség. És ebben a helyzetben lenne nagyon fontos az, hogy a gazda ismerje a kutyáját, tudja, mire számíthat, ha találkoznak egy másik kutyával.

Az, hogy az ebek milyen interakcióba lépnek egymással, mindig kettőn áll. Aki tudja, hogy a kutyája közvetlen, játékos és válogatás nélkül odaszalad fajtársaihoz, annak számolnia kell azzal, hogy a másik állat nem feltétlenül ilyen.

Csak látszatra derült ég

„Ilyen esetben nem az történik, hogy a két eb jól eljátszik egymással, hanem az, hogy a játékosnak szánt közeledés miatt kitör a verekedés. Nem azért, mert a másik kutya eleve agresszív, hanem mert nem szereti, ha rányomulnak, nem szereti, ha a másik eb dönti el, hogy ő játsszon-e vagy sem” – magyarázza az etológus. Magyarán egy kutyát, függetlenül attól, hogy amúgy játékos és barátságos, csak akkor szabad odaengedni egy másikhoz, ha a gazda meggyőződött arról, hogy ez annak is ínyére való.

Ugyanez fordítva is igaz: annak, aki tudja, hogy kutyája nem szereti, ha más ebek rárontanak és játszani akarnak vele, figyelmeztetnie kell erre a többi tulajdonost. El lehet ugyanis vele kerülni sok konfliktust, vagy rosszabb esetben sérüléssel járó, esetleg tragikus eseményt. Ez fontos az olyan esetekben, amikor valaki például ül az állatorvosi váróban, vagy a parkba tart a kutyájával, és azt látja, hogy valaki póráz nélkül rohangásztatja kedvencét. A gazdák a kutyájuk tartózkodóbb természetére úgy is figyelmeztethetik a többi tulajdonost, ha pórázára vagy nyakörvére sárga szalagot tesznek, ami az egyezményes jele annak, ha egy eb nem, vagy csak módjával tűri mások közeledését.

Ugyanakkor a játékos ebek gazdáinak előre meg kell kérdezniük, odaengedhetik-e játszani kutyájukat a másikhoz.

A póráz furcsa védelme

Sokszor nehéz megítélni, hogy egy kutyától kell-e tartani, a viselkedésére ugyanis az is hatással van, hogy pórázon van-e vagy sem. „Vannak kutyák, amelyek pórázon sokkal harciasabbak, mint elengedve. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy mostantól mindenki engedje el a kutyáját, viszont jó tudni azt, hogy ahol az ebet el lehet engedni – például futtatóban –, ott előfordulhat, hogy a póráz végén őrjöngve érkező állat azonnal megváltozik, amint a gazda elengedi vagy csak leteszi a pórázt a földre” – mondja Pongrácz Péter.

Kép

Kép: Unsplash

A jelenség magyarázata az, hogy a póráz levételével vagy földre helyezésével megszűnik a kutya biztos hátországa, már nem érzi azt, hogy mögötte van a gazdi, és így bármit megtehet. Ilyenkor a kutya békésebbé válhat, lecsillapodhat. Ehhez viszont az kell, hogy a gazda, akinek ilyen kutyája van, ismerje ezeket a trükköket. Hogy működik-e, érdemes kipróbálni mindig egy beavatott gazdával, illetve egy másik nagyon stabil kutyával, akkor nem sülhet el rosszul a kísérlet.

Futni vagy elsétálni

Adódnak helyzetek, amikor a verekedés nem tűnik elkerülhetőnek. Például amikor valaki pórázon sétáltatja a kutyáját, egy kertből pedig kirohan két kutya. „A legtöbb kutya territoriális, területeket vagy személyeket őriz. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adott telektől túl messzire nem fog elmenni, nem fog máshol agresszívan viselkedni. Emiatt érdemes nagy ívben elkerülni az ilyen ebet, közelíteni nem szabad. Elfutni nem szerencsés, mert a dolog kétesélyes, a kutya gondolhatja úgy: akkor most játsszunk egy kis vadászósdit” – érzékelteti a helyzetet az etológus.

Ha látszik, hogy a verekedés nem kerülhető el, a saját kutya pedig kisebb, akkor föl lehet kapni, magasra emelni, és azzal kivonni az agresszivitási zónából. De ez a szituáció az emberre is veszélyes, verekedő kutyákat ugyanis nehéz szétválasztani. Ráadásul már egy viszonylag kicsi, 15 kilós eb is komoly sérülést okozhat az embernek, emiatt nem jó feltétlenül a közbeavatkozást tanácsolni. Ilyen helyzetekben csak olyan általános tanácsok adhatók, amelyek a gazdákat arra figyelmeztetik, hogy ne nyúljanak a kutyák harapási sugarába.

Amikor beüt a baj

Az ebet mindig a farkánál és a hátsó lábánál megfogva tanácsos elhúzni, a harapási zóna még a saját kutyánál is tiltott terület, mert ilyen szituációban még a gazdát is megharaphatja.

Az is csak tovább vadítja a kutyákat, ha megpróbálják odébb rúgni őket, vagy éppen vízzel leönteni. A kiabálás, a vérfagyasztó üvöltés szintén nem segít: az ember egyszerűen nem tud olyat tenni, hogy verekedés közben a kutyák megijedjenek tőle. Megoldást csak az jelent, ha több erős gazda jelen van, és szét tudja húzni a kutyákat. A másik tanács, hogy ha az egyik kutyát a másik megtámadja, akkor a szétválasztás után azt sem szabad elengedni, amelyik vesztesnek tűnt.

Hiába nem az kezdte ugyanis a verekedést, amikor azt látja, hogy a támadó kutyát elhúzzák tőle, fölbátorodik, és könnyen utána szalad. Abbahagyni ugyanis nem szeretik a kutyák a verekedést. Emiatt mindig figyelni kell arra, hogy az ebeket úgy válasszák el egymástól, hogy utána ne tudjanak egymáshoz visszamenni. Például, ha van rá lehetőség, gyorsan be kell őket tenni egy autóba. Extrém példa, de utcai verekedésnél végszükség esetén az is megoldást jelenthet, ha a kisebb kutyát felemelik, és bedobják a kertbe. Ehhez persze az kell, hogy az emberek ne essenek pánikba, legyenek tisztában azzal, hogy a kutyák nagyon erősek, és muszáj őket úgy szétválasztani, hogy a viaskodást ne kezdhessék újra.  

A cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Régi tapasztalat Keletről, nyugati megfejtés az ötvenes évekből

Ami a kelet-ázsiai gésák titkos tudásának már évszázadok óta részét képezte, az a nyugati orvoslásba a negyvenes évek végén szivárgott be. Arnold Kegel amerikai nőgyógyász publikált először arról, hogy összefüggés van a pubococcygeus (PC), azaz medencefenéki izmok állapota és a vizelet-inkontinencia, valamint a női szexuális öröm között. Majd az intim problémák kezelésére munkatársaival együtt kidolgozta azt a róla elnevezett, nagyon egyszerű gyakorlatsort, ami ennek az izomcsoportnak az edzésére, karbantartására szolgál, és nők millióit mentheti meg a mindennapos kellemetlenségektől.

Egy kis anatómia

A medencefenéki vagy PC izmokat nagyjából úgy kell elképzelnünk, mint egy függőágyat: ezek felelnek a hüvely és húgycső körüli, méh- és gátkörnyéki szervek felfüggesztéséért, feszességéért és megfelelő működéséért is. Kétféle izomrostból épülnek fel: a gyorsan összehúzódók azonnal reagálnak a hirtelen nyomásnövekedésre (például a tüsszentésre), míg a lassan összehúzódók a medencefenék hosszú távú támogatását biztosítják. Az intim egészség megőrzéséhez pedig mindkét izomrost edzettsége szükséges.

Az intim bajok gyógymódja

A Kegel-gyakorlatokkal a legtöbb nő a várandósság kapcsán találkozhat először, hiszen ekkor rendkívül nagy nyomás és stressz éri a PC izomcsoportot.

„Ezeknek az izmoknak a jó működése jelentős mértékben hozzájárul a könnyebb szüléshez. Erősítésük már a terhességet megelőzően is megkezdődhet, mert más funkciókra is jó hatással bírnak”

– tartja dr. Ambrus Zoltán, nőgyógyász.

A PC izmok „edzettsége” egyrészt rugalmasabbá teszi a gátat, ami segíthet a repedés vagy metszés megelőzésében, de a későbbi gyógyulási folyamatot is felgyorsítja. Emellett nagy jelentősége van annak is, ha a kismama tudatosan tudja megfeszíteni és ellazítani a hüvelyi és gátizomzatát, így pedig a megfelelő ütemben, megfelelő intenzitással tolni. Másrészt az áldott állapotban a megnövekedett méh súlya ránehezedik a medencefenék izomcsoportjára, ezért ezek könnyebben megnyúlnak, elgyengülnek. Ez a terhesség utolsó hónapjaiban vizelet-visszatartási panaszokat okoz, amin persze az is fokozhat, hogy a csöppség mocorgása hirtelen nyomást gyakorolhat a húgyhólyagra.

Kép

Kép: Freepik

Ez utóbbi kellemetlenség, a vizeletinkontinencia a változó korban lévő nőket szintén gyakran érinti. A probléma rohamszerűen támad nehezebb tárgyak emelésekor, de akár nevetéskor, tüsszentéskor is: ilyenkor önkéntelenül el-elcseppen némi vizelet. Jó hír viszont, hogy ez remekül megelőzhető a rendszeres és jól végzett Kegel-gyakorlatokkal. 

A nők titkos fegyverének varázslatos hatása ráadásul a hálószobában is jócskán kamatoztatható, ahogy erre dr. Ambrus Zoltán is rámutat:

„A kismedencei izmok működése alapvető szerepet játszik a szexuális funkciók egészséges működésében. A rendszeres kondicionálás javítja a funkciókat és ezen keresztül az orgazmuskészséget.”

A Kegel gyakorlatok nemcsak a hüvelyi orgazmus elérését segítik, hanem az élvezet intenzitását is fokozni tudják, hiszen fiziológiai szempontból az orgazmus a hüvely- és gátkörnyéki izmok reflexszerű, ritmikus összehúzódásait jelenti. Ebben persze nincs semmi önzőség, hiszen a gyakorlatsor által elért hálószobai örömökből a partner is jócskán ki tudja venni a részét: a távol-keleti nők legendás szexuális varázsa is abban rejlett, hogy a hüvelyfalukat tudatosan tudták megfeszíteni és ellazítani, ezzel pedig egészen új élményekkel ajándékozták meg a férfiakat.

A Kegel-gyakorlatok a fentieken felül még jó néhány esetben a javunkra lehetnek. A férfiak számára a tréning mellett szól, hogy a medencefenék, a gát-, illetve a végbéltájék vérkeringésének fokozásával segíthet az aranyér elleni küzdelemben, illetve korai magömlés problémáját is kezelheti.

Szorít, ellazít, szorít, ellazít!

Most, hogy megtudtuk, mennyi jótékony hatással bír a nők titkos fegyvere, ideje azt is feltárni, hogy hogyan kell a medencefenék tréningjét helyesen végezni. Ehhez először is tudnunk kell, hogy melyek azok a PC izmok, és hogyan mozgathatók tudatosan. Ezt legkönnyebben úgy tehetjük meg, ha a WC-n ülve egy rövid időre megpróbáljuk megállítani a vizelést. Fontos, hogy a Kegel-gyakorlatok nem igénylik a has, a combok vagy a fenék megfeszítését, a láthatatlan munka kvázi a hasüregen belül történik. Pont ezért a tréning praktikusan bárhol, ülőmunka közben, villamoson, a tévé előtt is bátran végezhető, a nap bármely szakaszában! Ha ez megvan, bele is kezdhetünk a Kegel-gyakorlatokba.

Segítség lehet a gyakorlatsor elsajátításához, ha hüvelyünket egy liftaknaként képzeljük el, és a benne lévő izmokat egy liftként próbáljuk meg felfele húzni a köldökünk felé, majd leereszteni a földszint, a hüvelybemenet irányába. Fontos, hogy Kegel-tréning alatt sosem szabad fájdalmat éreznünk: ha ez felmerül, akkor valószínűleg valamit rosszul csinálunk.

Az idő előrehaladtával fokozatosan növeljük a gyakorlatok hosszát és intenzitását! A tréninget építsük be a rutinunkba, szánjunk rá akár napi többször pár percet, mert tartós eredményt csak így, legalább három hónap intenzív gyakorlás után érhetünk el. Ahogy minden edzésre, úgy a Kegel-gyakorlatokra is igaz: nem lehet elég korán elkezdeni! „Az eddigi tapasztalataim megerősítettek abban, hogy sajnos az életkor előrehaladtával a szövetek reakcióképessége csökken, és így kevésbé hatékonyak az edzések, különösen a menopauza bekövetkeztekor. Ezért a jelenlegi ismereteink szerint az intimtornát minél korábbi életkorban érdemes elkezdeni, mert annál tartósabb eredmény várható” – mutat rá dr. Ambrus Zoltán.

Anya, feleség és politikus

Az első magyar miniszterelnök feleségének, Zichy Antóniának jelentős szerepe volt abban, hogy férje a reformkor meghatározó alakjává vált. Antónia – vagy ahogy társaságban nevezték: Tony – népszerű volt a politizáló főnemesek világában, ő ösztönözte férje közéleti szerepvállalását is. A pozsonyi országgyűlés után megalakult Ellenzéki Párt 10 pontos tervezetben megfogalmazta, hogy fontos a nők bevonása a nemzeti megújulásba, és ezt a gyakorlatban is próbálták megvalósítani – ebben a két Zichy grófnőnek, Antóniának és testvérének, Karolinának nagy szerepe volt.

Ügyes „háttérpolitikusként” mindketten sok hívet toboroztak az ellenzéknek. Nem véletlen, hogy az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándor egy versében a hon hű leányainak és tündérvirágoknak nevezte a Zichy-nővéreket.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után, 1849. januárjában Batthyány Lajos osztrák fogságba került, majd halálra ítélték. Ám Antónia akkor is férje odaadó társa maradt, ahová csak engedték, követte rab férjét, leveleivel vigasztalta őt. Néha órákig beszélgettek a különböző börtönökben, s az asszony magával vitte látogatóba gyermekeiket is.

Bár a színdarabban nem sokszor látjuk Batthyány Lajos grófot, mégis főszereplő, mert személye az egész művet áthatja, felesége gondolatain, érzésein át is megelevenedik. A grófot alakító Barbinek Péter Batthyány hiteles megformálásához három fő motívumból merített ihletet:

„Egy férfi személyisége leginkább gyermekeihez, hazájához és a nőkhöz való viszonyában érhető tetten. Batthyány elkötelezett államférfi volt, imádta és tisztelte feleségét és gyermekeit, első fiának halála mélyen megrendítette, még közéleti munkájának végzésében is megakadályozta. Olyannyira, hogy barátja, Széchenyi István naplójában is leírta aggodalmát: attól tart, a gróf megbolondul a fájdalomtól” – meséli a színész.

A gróf és felesége 1849. október 5-én láthatták egymást utoljára.

„Inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk (...) Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni” – írta visszaemlékezéseiben Zichy Antónia.

Csak rendkívül erős anyai ösztöneinek volt köszönhető, hogy ez mégsem következett be, és nem lett öngyilkos.

„Tony minden élethelyzetben, így férje kivégzése után is erős nő maradt. Mindenek feletti életcélt jelentett számára az anyai szerep, gyermekei megóvása és a család egyben tartása. Amikor gróf Batthyány Lajost egyik helyről a másikra hurcolták, ő gyermekeivel együtt, tűzön-vízen át követte őt, halálát követően pedig szép emléket állított neki, és kérte gyermekeit, hogy tiszteljék édesapjuk emlékét” – mondja a fiatal Antóniát megformáló Horváth Lili.

A miniszterelnököt 1849. október 6-án kivégezték. A kivégzés után a családnak, Zichy Antóniának és három gyermekének menekülni kellett az országból. Először Zürichben, később Genfben telepedtek le, és csak 1856-ban térhettek haza Magyarországra. Édesapja, Zichy Károly a dákai kastélyt választotta otthonául a családnak. Itt folytatta visszaemlékezéseinek írását a grófné, amelyet 1882 végén fejezett be.

Kép

Grósz Arthur Valentin, Tordai Teri, Tollár Mónika, Barbinek Péter, Vesztergombi Anikó, ​​​​​​​Horváth Lili, Batthyány-Schmidt Margó. Fotó: Sárközy Marianna​​​​​​​

„Zichy Antónia rendkívül erős karakter, akinek személye örök érvényű igazságokra és értékekre hívja fel a figyelmet – mondja Tordai Teri művésznő, az idős grófné megszemélyesítője. – Egy olyan nő története bontakozik ki a színdarabban, aki ízig-vérig anya, nagymama, és nincs híján erőnek és erkölcsi tartásnak. Ott lenni a szerettei, gyermekei mellett minden élethelyzetben, sziklaszilárd támaszt nyújtva nekik – ez volt élete vezérfonala. Tanácsai, amelyeket levelek formájában írt meg gyermekeinek, épp olyan aktuálisak és megszívlelendők ma, mint az ő korában voltak: »Szeressétek egymást és tiszteljétek Atyátok emlékét!« Lehet ennél szebb és értékesebb tanácsot adni gyermekeinknek?”

A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy a passzív ellenállás élő jelképének számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen.

1888-ban, a pákozdi csata 40. évfordulóján halt meg. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét, amelyet egy fekete bársonytokban hordott, és soha nem adott ki a kezéből, a szívére tették, úgy temették el férje mellé.

Zichy Antónia visszatér

Batthyány-Schmidt Margó, a színdarab produkciós vezetője, családja múltját kutatva talált rá a Széchényi Könyvtárban E. Román Kata „Batthyány Lajos emlékezete” című hangoskönyvére, amelyben a grófné gyermekeinek írt megrendítő és őszinte visszaemlékezései alapján követhetjük nyomon a férje bicskei elfogatásától a haláláig eltelt időszak eseményeit. Margót a könyvben kibontakozó, tragikus családi történet mélyen megrázta, és Zichy Antóniával számtalan közös sorsvonást fedezett fel. Úgy gondolta, hogy ennek a különleges nőnek az élete, személyisége mindannyiunk számára példaértékű és arra érdemes, hogy megörökítsék. Így jött a színdarab ötlete, amelynek formába öntése, megrendezése Tollár Mónika érdeme.

„A produkció Zichy Antónia visszaemlékezéseire épül, ő meséli el élete történéseit, fontos eseményeit, élményeit, miközben azok visszaidézésébe beleöregszik.”

„A darab ugyanakkor nem lineáris vonalvezetésű, több időcsavarnak köszönhetően a múlton belül is váltakoznak az idősíkok ” – magyarázza Mónika, a darab rendezője.

A színdarab által nyújtott intenzív katartikus élményt a Grósz Arthur Valentin zeneszerző által komponált fantasztikus zene csak tovább fokozza. A dallamok együtt élnek, lüktetnek a darabbal és a szereplőkkel. „Amikor Margó megkeresett azzal, hogy komponáljak zenét a darabhoz, Zichy Antóniához fordultam ihletért. Az ő személye, érzései, látásmódja, erős, egyben érzékeny női lelkének rezdülései kelnek életre a dalokban. Úgy érzem, sikerült olyan zenét komponálnom, amely nem növi túl a darabot, hanem együtt él vele” – mondja a zeneszerző.

A színdarab nem csupán szórakoztatni kíván, de elgondolkodtatni és utat mutatni is egyben. Batthyány-Schmidt Margó szavait idézve: „A Batthyány család történelmi szerepének színpadi bemutatása túlmutat a ránk rótt erkölcsi felelősségen és kötelességen, hiszen a méltó emlékállítás mellett üzenni is kívánunk a mai kor társadalmának: a színdarab legfontosabb hívószavai a hit, család, nemzet, anyaföld és a közösség. Egy kulturális élmény mindig segíti eligazodni a befogadót a jelenkor útvesztőiben, amihez a történelmi párhuzam aktualizálása vezérfonalként kíséri végig múlt és jelen közt.”

A színdarabot követően megtekinthető a Batthyány Lajos és felesége, Zichy Antónia egymáshoz írott utolsó leveleiből álló kiállítás, amelyet a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője, Koltai András hoz el erre az alkalomra.

Támogatott tartalom. A cikk a Magyar Batthyány Alpítvány megrendelésére, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Vártam a mondat már százszor hallott befejezését: „olyan cuki ez az időszak, élvezd ki” vagy valami olyasmit, hogy „olyan hamar elrepül ez az időszak, olyan hamar megnőnek” – ehelyett, mint derült égből villámcsapás, úgy ért a folytatás: „cuki, amíg visszaadhatom”, folytatta a már rosszindulatú megjegyzést az anyuka, gúnyos mosollyal, összenézve egy másik óvodás korú gyerek édesanyjával.

Nyilván, ez már többet nem rólunk, és az én gyermekem cukiságáról szólt, hanem róluk. Hirtelen szóhoz sem jutottam, mert értettem én ebből a három szóból is, mire gondolnak, csak a tapintatlanságuk volt számomra döbbenetes. Mindig elképedek az emberek viselkedésén, most is rettenetesen sokkolt ez a negativizmus, de ugyanazzal a gúnyos mosollyal egyből rávágtam: „Én csak most kezdek belejönni, és annyira, de annyira élvezem, hogy legalább hármat tervezünk.” Annyira jólesett ezt válaszolni, még ha nem is gondolom így teljes mértékben.

Tucatjával tudnám sorolni a hasonló mondandóval bíró frázisokat, amelyeket már számtalanszor hallottam egyes anyukák szájából: „én soha többet nem szülök”, vagy hogy „nekem biztos, hogy nem lesz több gyerekem”, „örülök, hogy végre már ekkorák”. Számomra talán a legelcsüggesztőbb az volt, amikor egy ismerős így fogalmazott: „nem vagyok a saját magam ellensége, hogy még egy gyereket vállaljak”. Egy kedves ismerős anyuka is számolt be hasonlóról, amikor a kisfiával a játszótéren voltak.

Egy másik anyuka, akinek a gyermeke hisztizett, ránézett a barátnőmre és azt mondta neki (szó szerint): „ha jót akarsz magadnak, többet nem szülsz!” Szerintem ez már merő pofátlanság, tekintve, hogy nem is ismerték egymást, és előtte sem beszélgettek.

Ismeretlentől én még nem kaptam ilyen megjegyzést, de a baráti társaságtól és rokon anyukáktól már többször is. Mindig ugyanazoktól, és beszélgetésink 95 százalékába valahogy, valamilyen formába igyekeznek belecsempészni a fenti megjegyzést, amolyan lebeszélős, kiábrándult stílusban.

Kép

Kép: Szabó-Konstanczer Éva

Ha szóbeli bántás ér, sokszor tépelődöm azon, mit is kellett volna mondanom, és hogyha ebből az aspektusából pörgetem magam előtt a beszélgetést, akkor az általában párosul is némi dühvel és indulattal. Ám most kivételesen nem azon rágódtam, hogy mit kellett volna mondanom, hanem azon gondolkodtam, hogy erre mi szükség volt.

Miért nem lehetett egyszerűen csak megcsodálni a kisfiam és továbbmenni? Miért kellett a saját frusztrációjukat, csalódottságukat rám vetíteni? Pont rám, amikor én éppen a kellős közepén (vagy inkább a legelején) vagyok ennek az időszaknak!

Ezzel azt kommunikálják, hogy számukra ebből az időszakból csak annak nehézsége maradt emlékezetes, mintha azt mondanák: „Ez az időszak rettenetesen nehéz, már-már gyötrelmes…” És mi más lehet a célja annak, hogy valaki még odabiggyeszt egy ilyen megjegyzést, mint éreztetni: „Remélem, neked is nehéz, nekem kínszenvedés volt, remélem, te sem élvezed! Én örülök, hogy már túl vagyok rajta.” Egy anyukával mégsem lehet ennyire faragatlan valaki! Pedig az volt, csak burkoltan/ árnyaltan.

Nyilvánvaló, hogy az az illető, aki ilyet mond, egyáltalán nem élvezte gyermekeinek ezt a korszakát, nyűgként és teherként élte meg, amiért én csak sajnálkozni tudok. Pontosan tudom, milyen ez az időszak, nekem sem habostorta, de azt várni, hogy végre felnőjön, csak „túlélni ezt az időszakot” és ilyen hozzáállással gyermeket nevelni vagy többet vállalni, szerintem vétek. Én úgy gondolom, hogy nagyobb erény beismerni, ha valaki egyáltalán nem szeretne gyermeket, vagy csak egyet szeretne, mint ilyen hozzáállással, megkeseredve többet nevelni. Megkeseredni szinte bármelyik életszakaszban, élethelyzetben lehet. Párkapcsolatban, házasságban, de talán gyermekvállalásban a leginkább. Mert egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük, a gyerek sem olyan lesz, mint amilyennek elgondoltuk, és az egészben a legnagyobb meglepetést mi magunk fogjuk okozni magunknak. Ha pedig messze esik elvárásainktól a valóság, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt mi elképzeltük, könnyen kiábrándulttá válunk. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e ezt és teszünk-e ellene, vagy hagyjuk, hogy bekebelezzen bennünket a keserűség.

Amikor ilyen nemkívánatos beszólás ér, szerintem a legjobb, amit válaszolni lehet: „Sajnálom, hogy Te így gondolod és te így élted meg, de én élvezem ezt az időszakot, ez a legcukibb korszak. Olyan hamar felnőnek, ki kell élvezni minden pillanatát.” Mert igenis lehet szeretni és lehet még élvezni is ezt az időszakot, még ha nehéz is.

1. tény: Pál apostol szerint a férj és a feleség, a férfi és a nő egyformán szent, értékes és hatásos a hit szempontjából. Azt állítja az 1Kor. 7,14-ben, hogy „a hitetlen férj megszentelődik a felesége által, és a hitetlen asszony megszentelődik a férje által. Különben fiaitok tisztátalanok volnának, pedig szentek.” Vegyes házasság esetén tehát, ahol az egyik fél keresztény, a másik nem, a keresztény megszenteli, felemeli a létállapotát nem hívő házastársának, sőt, gyerekeinek is. A páli szóhasználatban a szent, vagyis a „hagiosz” nem azt jelenti, amit a mai köznyelvben: nem az erényes életet élő embert minősíti. Mindaz és mindenki szent, aki Istenhez tartozik, aki Jézus követője – ez az Istenhez tartozás ösztönzi az embereket erényes életre, ami tehát csak következmény, nem a szentség feltétele. (Osiek mellékesen megemlítette, hogy az alá-fölérendeltséget kifejező házasságképek csak a későbbi, efezusiakhoz és kolosszeiekhez írt levelekben szerepelnek, amelyeket egyébként nem Pál, hanem követői írtak.)

2. tény: Nők olyan jelentős szerepet is betöltöttek egy gyülekezetben, hogy cívódásuk diszharmóniát okozott, talán komolyan veszélyeztette is a gyülekezet létét. Ezért hangsúlyozhatja Pál apostol a filippi közösségnek írt levele elején: „Evódiát nagyon kérem, és Szintikhét is kérve-kérem, hogy értsenek egyet az Úrban.” (Fil 4,2) Pál levelei, különösen a Rómaiakhoz írt levél 16. fejezete valóságos tárháza a helyi gyülekezetekben (és még az apostolok körében is!) nagy tisztelettel övezett asszonyoknak.

3. tény: A prófétai szerep mindig közel állt a nőkhöz. Csak néhány biblikus (1Kor 11,5) és ókeresztény példa, hogy prófétanők léteztek, és látomásaik, ihletettségük, kinyilatkoztatási képességük által közvetítették Isten tanítását, befolyásolva a gyülekezeteik életét:
Fülöp evangélista négy lánya rendelkezett a prófétálás képességével (Cézáreában „betértünk Fülöp evangélistának, a hét közül az egyik diakónusnak a házába, és nála szálltunk meg. Fülöpnek volt négy prófétáló tehetséggel megáldott lánya, akik szüzek voltak.” – ApCsel 21,8-9.)
Legismertebb név szerint is a Lukács evangéliumában szereplő Anna prófétanő: „Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását.” (Lk 2, 36-38.)
Priscilla és Maximilla az ókeresztény karizmatikus mozgalom, a montanizmus prófétanői voltak.
Szent Perpétua vértanú, aki előkelő özvegy volt és 203 körül élt, szintén rendelkezett látomásos prófétai képességgel – őt Szent Ágoston az egyik legnagyobb keresztény hitvallónak nevezte később.

4. tény: A IV. századra elterjedt aszketikus szerzetesi mozgalom legtekintélyesebb képviselői között nők is voltak, sőt, ők alkották a többséget e teljesen Istennek szentelt életformát vállalók között. E hivatás néha még „öröklődött” is a családban: idősebb Makrina szerzetesnő például Eumelia szerzetesnő anyósa és „aszkéta” Makrina nagyanyja volt. Másik unokája pedig nem más, mint a híres Nagy Szent Vazul egyházatya, aki a bazilita rend megalapítója lett. (A családjukat természetesen még a szerzetesi életforma felvétele előtt alapították.) Nem kevésbé híresek például Vazul barátjának, Nazianzi Szent Gergely családjának nőtagjai: anyja, Nonna keresztény hitre térítette férjét, „erényben egyeztek egymással, hitben vezetője lett atyámnak” – írta róla később fia. Lánytestvéréről Gorgoniáról pedig úgy emlékezett meg, hogy „felülmúlta a férfiakat a zsoltárok és a Szentírás ismeretében”. És bár az előadó nem említette, de nem feledkezhetünk meg arról se, hogy a nyugati szerzetesség első kolostor-kezdeményét is nő alapította, egy előkelő római özvegy, Marcella, saját házában, az Aventinus-dombon.

5. tény: Több nő viselt presbiter-címet. Nem tudjuk pontosan, mivel járt akkoriban ez a tisztség, de az biztos, hogy valamiféle „vének tanácsa” tagja volt, aki gyülekezetét képviselte. Flavia Vitalia presbiteráról tudjuk, hogy Salonában, Dalmáciában élt 425 körül. Leta presbiterának pedig sírkőfelirata őrizte meg a nevét, amelyet férje készíttetett neki, és Calabriában maradt fenn a 4. vagy 5. századból. Az észak-afrikai Hippóban, a Szent Ágoston-bazilikában is fennmaradt egy 400-600 közé datált mozaik, amely megőrizte egy Guilia Runa „presbiterissa” nevét.

Kép

Részlet egy ókeresztény korból, Ostiából származó szarkofágról: vallási tekercsekből tanító nő tanítványával

6. tény: Több esetben nők tulajdonában voltak azok a földalatti sírkamrák, ahol a keresztények összegyűlhettek az üldözések idején. A Domitilla-katakomba például a Flaviusok nemzetségébe tartozó Domitilla (Domitianus császár rokona) családi temetkezési helyéből alakult ki. Priscilla szintén római nemesasszony lehetett, akinek családi sírkamráját bővítették tovább később a hittársai.

7. tény: A korai egyház életét jelentősen befolyásolták a diakonisszák (a diakónusok női megfelelői), akiknek létéről sok írásos dokumentum tanúskodik. A Timóteushoz írt első levél felsorolja, milyennek kell lenniük a diakónusoknak, közöttük az asszonyoknak (1Tim3,11). Pál rómaiakhoz írt levelében szerepel Fébé, aki személyesen képviselte az apostolt a levél átadásakor. Négy fogalommal írta le személyét: adelphé (gyülekezeti feladatokat ellátó asszony), diakonos (vezető a püspök és a presbiter után), prostatis (jómódú támogató), pragma (jogi tevékenységgel foglalkozó). Különösen Konstantinápolyban és Szíriában volt jelentős a diakonisszák szerepe a 2. és 3. században. A Szíriában 250 körül keletkezett Didaszkália című liturgikus és egyházfegyelmi írás említi őket és tiszteletükre buzdít. Elsősorban a gyülekezet nőtagjaihoz kapcsolódó, hitre vezető, felkészítő és karitatív feladataik voltak, de nem szolgálhattak az oltárnál és nem is keresztelhettek. Lehettek hajadonok, házasok vagy özvegyek. Érdekes és szép, ahogy a korai egyházi leírás jellemzi a püspök–diakónus–diakonissza hármasságát a Szentháromság mintájára: „A püspököt tehát úgy kell tekintenetek, mint Istent, mert számotokra ő Isten helytartója. A diakónus pedig Krisztus helyén áll, és szeretnetek kell őt. A diakonisszát úgy kell tisztelnetek, mint a Szentlelket.” (Did. IX.) Egeria, a galliai származású apátnő 4. századi szentföldi útinaplója is megörökítette találkozását egy diakonisszával, akit szentnek nevezett. A következő századokban hullámzó volt elismertségük és jelentőségük, és az is, hogy tisztségükre felszentelték-e őket (kézrátétellel) vagy csak avatták őket. A női szerzetesség elterjedésével jelentőségük csökkent, de hat-nyolcszáz évig bizonyosan létező tisztség volt az egyházban.

A fenti tények tükrében feltette az előadó, Carolyn Osiek a kérdést: milyen is volt a helyzete a nőknek a korai egyházban? Vajon a Jézus által bevezetett radikális férfi–női egyenlőség hamar, már Pál idején megtört, az ősegyházban pedig visszatért az ószövetségi (és római) patriarchális szintre? Osiek nem ennek a magyarázatnak a pártján áll.

Szerinte a nőkkel szembeni kétféle, ellentétes elvárás mindvégig egymás mellett élt: a csendes, szerény, alárendelt nő és az erős, aktív gyülekezeti életet élő, vezető nőtípus feszültségében találták meg a keresztény nők a maguk útját a különböző gyülekezetekben. A felszabadítás és elnyomás dinamikája egyidejűleg érvényesült az életükben.

A katolikus egyházi aktuális kérdésre, a nők diakónussá szentelhetőségére pedig így reagált: történelmi módon kell gondolkodnunk, mérlegelnünk kell, mi volt lehetséges egy adott korban. A múlt nem vonatkoztatható egy az egyben mára, mert az egyház fejlődik, de az biztos, hogy nem szabad összekevernünk a papokat és a diakónusokat, mert ez két külön rend. Ma az Egyesült Államokban a pasztorális munka 60 százalékát nők végzik, és ez valószínűleg a katolikus világ nagyobb részére jellemző. Ugyanakkor ennek semmilyen elismerése nem tükröződik az egyházi struktúrában. Az értelmes kérdés ez: mik a lelkipásztori szükségletek ma? És erre kell megfelelő választ adnunk.

(A cikk nagyrészt Carolyn Osiek RSCJ előadása alapján készült, amely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2019. november  4-én hangzott el.)

A zsoltáros azt mondja: „Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig.”

Az ötven év valami különös bűvölet, valahogy kérlelhetetlenül a fiatalság vége, a bölcsület kezdete, valami útjelző tábla, sebességkorlátozás, ki tudja, mi.

Ahogy sodródtam a félszáz felé, feleségemmel beszélgettünk, mitévők legyünk, minek örülnék. Igazából mindenünk megvan. Öt csodálatos gyerek, barátok, hit, közösség. Az anyagi javak (már) nem jelentenek örömöt, a léleké inkább. Menjünk el „Az Útra”, mondtam. Menjük, mondta. Ennyi. Nem vacilláltunk. Luca, a legnagyobb lány már húsz felett, lovas tábort tart, Balatont kerül bringával, Ágoston focista, az Arminia Bielefeldnél rendben végzi a dolgát a profik között, az ikrek, Bori és Kinga edzőtáborban, utána Regnum Marianum-tábor, nagyszülők; Johi lovagol, nagyszülőzik. Sokat nem lelkizünk ezen. Kicsit ők is várják az önállóságot. Nekivágunk és kész, nem kell itt bakancslistázni, tologatni, totojázni, „majdolni”. Menni, menni kell.