Fekete-fehér film volt, mégis nemcsak a színeket láttam, hanem a jövőmet is. Egészen kicsi fiú voltam, és éppen a nappaliban szaladgáltam, amikor megláttam valamit, ami nagy hatással volt rám, valósággal csendbe „fojtott”. Magával ragadott az a látvány a kis négyzet alakú tévénkben: Jacques-Yves Cousteau egyik természetfilmje. Bámultam és csodálattal néztem, ahogy egyre mélyebbre, egyre megviseltebb roncsok közé merülnek a búvárok, egy olyan világba, ami távol áll a felszíntől, mindattól, amit látunk. Létezik a láthatatlan? Vagy mindez igenis látható? Én látni szeretném!

Elhatároztam, búvár leszek, delfinek, bálnák és cápák között fogok élni. Ha Jacques a természetnek, a tenger titokzatos és vad világának szentelhette az életét, én miért ne? (nevet)

Innentől kezdve bújtam a természetleírásokat és Dékány András tengerész témájú könyveit. Ma is emlékszem a hajósra, aki Horvátországból elindulva bejárja a világ tengereit. Már nemcsak búvár, hanem kutató és nagy természetjáró szerettem volna lenni. Így visszagondolva látszik, hogy gyerekként mennyire nem szabnak határt a gondolataink, a félelmeink… (mosolyog)

Nyolcéves voltam, amikor először láttam tengert. Fel voltam készülve! Búvármaszkkal, pipával és uszonnyal vetettem bele magam a vágyott világba. Egész nap a víz alatt voltam. Enni is elfelejtettem. Anyukáméknak szinte ki kellett „könyörögniük” a vízből. (nevet) Ekkor volt a vallomás ideje, elmondtam, hogy tengerész leszek, de erről nagyon gyorsan lebeszéltek. Azért én később, amikor már senkinek nem volt beleszólása, megvalósítottam a gyerekkori álmom, megtanultam búvárkodni. (nevet)

Általános iskola nyolcadik osztályában aztán eljött a nagy kérdés: hova tovább? Nem tudtam a választ. A felmenőim nyomdászok voltak, de én nem szerettem volna követni a látott utat. Bár még nem volt kellő önismeretem, azt éreztem, hogy számomra ez túl statikus, monoton élet lenne. Édesanyám elvitt pályaválasztási tanácsadásra, hátha segít az útválasztásban. Kitöltöttem a szükséges teszteket, aminek az lett az eredménye, hogy közölték, az érettségi sok lesz nekem, nem vagyok elég okos és felkészült a szakközépiskolához, menjek el szakmunkásnak. Félreértés ne essék, nem a szakmunkás iskolával volt a gond, hanem a hozzáállással, azzal, hogy közlik: kevés vagy. Édesanyám megfogta a kezem, hátat fordított nekik, és hazafelé végignevette velem az utat, ő nem hitte el, és így én sem vettem komolyan az egészet. De utána nem tudtam mi lesz velem.

Édesanyám meghatározó személye az életemnek. Tőle éreztem azt a feltétel nélküli szeretetet, amiről sokat lehet olvasni, hallani, de kevesen tudjuk, hogy valóban létezik-e.

Lehet, hogy csak egy édesanya tud így szeretni. Én tőle kaptam meg ezt az érzést, ahogy a biztatást is. Ha hülyeséget csináltam, inkább szenvedett miattam, de sosem haragudott rám.

Kép

Drentye László

A nagyszüleim Csepelen éltek, ahol az egyik középiskolában autószerelő képzést indítottak. Jelentkeztem, a kocsik végül is érdekeltek. (nevet) Egy hatalmas udvar fogadott, ahol először láttam közelről repülőgépeket, alkatrészeket, szárnyakat, repülőgép-motorokat, hajtóműveket. Szóval ezek repítenek fel minket az egekbe, a felhők közé? Ugyanaz az izgalom és ámulat kerített hatalmába, mint kisfiúként a búvárok rejtélyes világánál. Végül a repülőgépszerelő képzésre felvételiztem. Ez távol volt mindattól, amit elérhetőnek gondoltam. Megközelíthetetlennek, magasztosnak és a jövőnek tartottam a repülőgépeket. Nálunk a családban senki nem ült repülőn, nem is tudom, hogy vágytak-e rá. Nekem is mindössze annyi volt a viszonyom hozzájuk, hogy felnéztem az égre, és figyeltem őket, a nyomaikat, a csíkot, amit maguk után hagynak. Vajon merre mennek, kiket szállíthatnak? Pár óra, és egy másik országban lesznek az utasai. Fantáziáltam róluk, az útról, a repülőről, az utazásról.

1982 szeptemberében kezdtem a képzést, ahol volt egy tradíció: aki ide jár, az repülhet is! (mosolyog) A hónap első hétvégéjén éltem is a lehetőséggel. Kimentem a Budakeszi repülőtérre, Farkashegyre, ahol megtörtént életem első repülése. Egy Góbéra ültünk fel, ami egyike a Rubik Ernő által tervezett vitorlázó repülőgépeknek – ezzel vittek egy iskolakört. Végig vigyorogtam, sőt, majdnem hangosan nevettem. Szerintem az adrenalin kétféle hatást vált ki az emberből. Vannak a függők – amilyen én is vagyok –, akik arra vágynak, hogy minél több és több adrenalinban legyen részük, és vannak, akikből félelmet vált ki.

Elszakadni a földtől, elveszíteni a kontrollt és bízni a véletlenben, a gépben és magadban, felszabadító, lehengerlő és súlytalan érzés.

Nincs súlya az elvárásoknak, a kötelezettségeknek, a félelmeknek. Csak te vagy. Elengedni mindent, a legszabadabb érzés. Ezt nem ártana gyakorolnunk. (mosolyog) Később ezt az érzést még intenzívebben tapasztaltam meg ejtőernyőzés közben.

Repülőgépszerelő szakmunkás lettem. Először helikoptereket szereltem, 19 évesen pedig már a Budaörsi reptéren dolgoztam. Emlékszem egy visszatérő érzésre. Sokszor órákig szereltem, javítottam, közben olajos, koszos és izzadt lettem, mégis szinte megszerettem a gépeket. Valahányszor hallottam, hogy viszik el őket a hangárból, kifutottam és megvártam, amíg felszállnak, és elbúcsúztam tőlük. Ekkor tudatosult bennem, hogy a repülőgépszerelés nem a végső stádium.

Húszéves voltam, amikor először jártam Nyugaton. A nagybátyámhoz mentem ki, Hollandiába. A családom hazajött, én kint maradtam három hónapot. Mint repülőgépszerelő állást is kaptam volna Kanadában, de hazajöttem, így is tovább maradtam kint, mint az megengedett volt. Kirúgtak a munkahelyemről, és bevonták az útlevelem. Hazatérésem után másfél évig sorkatona lettem. Még le sem szereltem, amikor eldöntöttem, visszamegyek repülőgépszerelőnek. – De miért szerelőnek? Vannak jobb munkakörök is a reptéren belül! – hívta fel a figyelmem egy ismerősöm. – Igen? Mire gondolsz? – Például repülőtéri kiszolgálási felügyelő, ez azt jelenti, hogy amíg a repülőgép a földön van, te vagy a parancsnok. Én erről még sosem hallottam, de jelentkeztem. Tizenegy évig dolgoztam ebben a pozícióban.

És az esemény! 28 évesen apa lettem, világra jött a számomra legfontosabb emberi lény. A kislányom még baba volt, amikor először repült kisgéppel.

Azt is mondhatom, hogy repülőgépekben nőtt fel. Jó ez túlzás, de az biztos, hogy hozzászokott, annyira, hogyha elindultunk valahova repülővel, ő igen hamar elaludt, megnyugodott rajta. Akárcsak én.

Két munkanap, két szabadnap – ebben a beosztásban másodállást is vállaltam. Elkezdtem kereskedelmi pilótaként dolgozni. Az évek alatt több olyan emberrel is találkoztam, akik félnek a repüléstől, de én sosem értettem őket. Nekik és másoknak is szerettem volna átadni a repülés szeretetét, szóval elkezdtem oktatni. Hamar kiderült, hogy bárkit megtaníthatok repülni, de a szenvedélyt nehéz átadni.

Kép

Drentye László 

Az egyik legkedvesebb hely a számomra Ausztrália. Ide menekültem, amikor valami végérvényesen elromlott köztem és a lányom édesanyja között. Egyszerűen összepakoltam és jó messzire mentem, egészen Sydney-ig. Gyógyító hely, bár először az őrületbe kergetett az a nyugalom, ahogyan az ausztrálok élnek. Az akcentusok miatt ráadásul semmit sem értettem eleinte. A No worries mate! jellemző rájuk: nyugodj le, nem számít, odaérsz.

Ekkor jöttem rá, hogy milyen könnyedén barátkozom és illeszkedem be szinte bármilyen közegbe, hogy tudok úgy beszélgetni egy vadidegennel, mint egy testvérrel.

Elfogadó vagyok, nem ítélkezem, kíváncsian viszonyulok az emberekhez, és tudok hallgatni. Sok kérdés felmerült bennem utazásaim során. Például, hogy mit jelent az otthon. Szükségem van-e rá? Mi az enyém? Mit viszek magammal, ha útnak indulok? Jól élek? Megéri becsületesnek lenni? A válaszok sosem érkeztek hamar. Adni kell nekik időt, mint mindenre ahhoz, hogy jó legyen, hogy jó válaszokat kapj. Sokáig hittem, hogy nem kell az életemben egy központ, mert az csak kötöttség, ami korlátoz. Fiatalon úgy éreztem, bárhol otthon lehetek a világban, sőt, az egész bolygó az otthonom – de nem, ez nem igaz. Kell egy otthon, egy központ, ahova hazatérsz. Nekem legalábbis kellett.

Dolgoztam és éltem Irakban, Afrikában, Krétán, Athénban, Dubaiban, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Bahreinben és négy évet Ausztráliában is. Az otthon számomra azt a helyet jelenti, ahol az életem során összegyűjtött és fontossá vált tárgyakat találom. Ezek nem értéktárgyak, hanem kedves emlékek, amikre jó ránézni. Lehet ez egy fából faragott kanál vagy akár egy képeslap is.

A nagy áttörés pedig nyolc évvel ezelőtt történt! Ekkor vezettem először utasszállító repülőgépet. A kisfiú, akit nem ajánlottak szakközépiskolába, légitársasági pilóta lett.

Szóval mégis csak létezik a láthatatlan – amit kissrácként megkérdőjeleztem. (nevet) Mielőtt eljutottam ide – hogy elégedett legyek –, számtalanszor szembesültem az érzéssel: nem kellek, nem vagyok elég, nem teljesítek. Nincs időm mindent elmesélni, talán egyszer leírom neked. Egyszer egy jó baráttal Afrikával kapcsolatban vállalkozást indítottunk, amikor onnan hazajöttem, de ez a terv a 2008-as nagy gazdasági világválság miatt bedőlt. Hirtelen se pénz, se célok. Voltam állás nélkül, nem egyszer, nem kétszer. Ezekben a helyzetekben értettem meg, nem mindegy, hogy valaki megsimogatja a fejed vagy lök rajtad egyet; hogy semmi sem az enyém, csak a tudás és a tapasztalat, ami bennem van, és hogy két dolog tud nagyon hiányozni: a lányom és a repülés.

Amit veszthettem, már elvesztettem, és most már folyamatos nyerésben vagyok. Nyerek mosolyokat, öleléseket, önkéntes munkatársakat, magánszponzorokat, akik összeadják a fizetésemet. Olyasmiket nyerek, amik nincsenek, amik csodák.

Úgyhogy reszkessetek, pofozógépek és sorozat-alázók, akárhová bújtok, megtalállak titeket! Nem is bújtok el, szem előtt vagytok, otthonokban, iskolákban.

Nem is tehettek arról, amit csináltok, de ettől még nem helyes. Sebek tátonganak bennetek, elkaptátok a pofozóvírust, az alázóvírust, és most továbbadjátok, kényszeresen, önkéntelenül. De jövök már a gyógyszerrel, ami legalább tüneti megoldást eredményez. Antiagresszin, beveszed, és nem másokon töltöd ki a dühödet, hanem építeni kezdesz. Ugyanazzal az erővel, ugyanazzal a dühvel. Tudom, mert nekem is van, bennem is dolgozik. Ezért akarok segíteni.

Mert valójában a világban lekevert összes pofont az apám kente le nekem. Vajon hányat? Ötszázat? Ezret? Több ezret? Nem emlékszem rá. Egyetlen egyre sem. Mert így védekezik a tudatom. Mit tehet szegényke, radíroz. Egy hatalmas radírral mászkál a traumáim nyomában, és törölget, törölget, mint egy konyhalány. A húgomat kell megkérdezni, ő könyveli a családban az efféléket, én meg csak bámulok rá bús bociszemekkel, tudom, igazat mond, ha nem emlékszem is. Tényleg ez történt? Ne már! És hol voltam én akkor? Elhalt az agyam? Szabadságra ment?

Ez a titkos energiám, ezért nem kell benzint vennem, csak nyomom a gázt ezerrel. Segíteni akartam mindig is, magamon is, amikor bántalmazott nőkkel beszélgettem a segélyvonalon keresztül. Egyikükkel különösen jóban lettem, lelki ikertestvérem, bár talán nem is sejti. Mindenesetre könnyen járhattam volna úgy, mint ő, ha nem Pesten születek, hanem egy eldugott, Isten háta mögötti kis faluban, pont ilyen nehéz családba, mint az enyém. Mint az övé.

Ugyanúgy bántalmazó kapcsolatba menekült otthonról, mint én, ugyanúgy rátehénkedett a testére, a lelkére egy idősebb férfi, afféle család barátja, mint ahogy velem történt. És ugyanúgy kussolt, nem reagált, elfordult szemérmesen a családja, mint az enyém, pedig csak a vak nem látta, mi folyik valójában.

Nem volt erejük, elengedtek, hagytak. Őt is elengedték, hagyták. Született egy kicsi lánya, akit egyedül nevel, nekem is születhetett volna ennyi erővel. Az ő lánya az én felnőtt énem, pont egyidőben eszméltek magukra.

Kép

Kép: Freepik

A közöny, ahogy kieszi az arcokat, ahogy kiporlasztja a panel betonját, ahogy zizeg a villanyórában átható percegéssel. A szomszédok vattázott közönye, ahogy nem csöngetnek be, mikor balhé van, ahogy nem szólnak semmiért, köszönnek, elfordítják a fejüket. Törődjön mindenki a maga dolgával. Minek ártsa bele magát a máséba? Senki se segíthet másnak, senki se élheti le a szomszéd életét, még sokszor a sajátjában sem tud rendet vágni, hát akkor?

A tanárok látták, hogy nem stimmel valami ezzel a lánnyal, velem. Tele van dicsérőkkel és tele van rovókkal, vitatkozik az osztályfőnökével, hogy szerinte nem így kell tanítani, folyton hiányzik, fáj a hasa, na de mit kezdjenek ők ezzel, nem lehetnek mindenkinek a dadája, a mamája, a szőranyukája, őket nem ezért fizetik. Na meg az a fizetés, arról aztán lehetne regélni! És akkor még szapulja őket a nép, hogy nem dolgoznak a nyáron, nevetséges!

A közöny, ahogy felhalmozódik, mint anyám cuccai, amiket gyűjtöget, kabátok, palackok, zseblámpák, szemüvegek, könyvek, prospektusok, cipők, flakonok, elromlott kisgépek, dísztárgyak, edények, dobozok, ösvények vezetnek közöttük, azokon lehet járni. Csoda, hogy mindkét húgom az önkéntes minimalizmusra esküszik? Az ő gyerekeik ne járjanak térdig a műanyag vackokban, ha az egész világ megbolondult is! Anyám a maga sajátos módján destruál, hozza vicik-vacak gagyiságait a kicsiknek, de nem ajándékba, hanem kölcsönbe, azok még az övéi, bármikor visszakérhetők, nem kidobhatók. Anyám lízingelteti a cuccait gyerekes gyerekeinél, nem rossz!
Azt hittem, ez így normális, ahogy nálunk ment otthon, de nem, ez nem normális, a többieken hamar észleltem, csúfoltak, bunkó Benkő, egy nem túl illatos, nem túl barátkozó lány, persze, hogy kiközösítik, naná, hogy kiközösítik, a legnagyobb örömmel közösítik ki, mindenkinek kell céltábla, mindenkinek vannak Darts-nyilai, mi mást kezdjen velük. Az élő célpontnál nincs vonzóbb, az élő célpont friss, ropogós, pótolhatatlan.

Ma már tudom, hogy a szüleink alighanem nagyon szerettek, így szerettek ők, így tudtak, így lehetett. Na de mit kezdjek ezzel? Rendezni próbálni a kapcsolatokat... Apámmal józan periódusaiban lehet átbeszélni ezt-azt, de színez mániákusan, gyönyörű gyerekkora volt, gyönyörű gyerekkorunk, az a sok megható emlék, az a sok öröm és boldogság, édes Istenkém! Anyámmal nem lehetett beszélni a gyerekkoromról, úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Megmakacsoltam magam, nem akarom látni, amíg nem hajlandó megbeszélni a gyerekkorunkat. Évekig nem találkoztunk, távolodtak a partok.

Forradalmár voltam állandóan, mindig nulláról akartam indulni, mindig ott, ahol a legsötétebb a helyzet, ahol a legkétségbeesettebbek az emberek.

Kicsi zsákfalu cigányokkal Erdély zord közepén? Leverem a sátram a határban, és összes kompetenciámmal, összes módszeremmel, az összes elméleti és gyakorlati háttérrel nekivágok. Csak egy ember álljon szóba velem, és ővele is csak egy ember, összekapaszkodunk, mint a molekularácsok, építkezünk a végtelenbe és tovább. Aztán lehűtenek szépen, nem lehet mindenütt robbantani, egy emberélet is kevés hozzá, gondolkodni kell, mérlegelni, tervezni, csak utána belevágni. Fortyogok.

Nem tudok kompromisszumokat kötni. Nem is akarok. Okosan leboltolni az életet? Ahhoz túl rövid! Kiléptem, ha azt láttam, kevés az energia, fásult nevelők taszigálnak ide-oda fejenként egy tucat kölköt, semmi energiájuk kezdeni bármit az agresszivitással, a közönnyel, a nihillel, a fájdalommal, a sebekkel. Kiléptem, ha pályázatfüggésből állt az élet, mindenki úgy várta az eredményhirdetést, mint a Messiást, és ha egyszer nem nyertek, hatalmas robajjal összeomlott a világegyetem. Kiléptem, ha zakatoltak a mindennapok, ásított a közöny, az ötleteket nem díjazták, a motiváltság furán hatott, ha csinálni kellett, menni csak tovább, erőltetett menetben. El vagyok szállva, lehet, de nem ezt akartam. Lelkem nem ily honos?

Kép

Kép: Unsplash

Két barátommal álltunk össze világmegváltani. Végtelenül hálás vagyok, hogy sem otthon, sem a két sulimban nem volt téma a cigánykérdés, világos, hogy velük akarok dolgozni, köztük és értük, nincs nélkülük ország, nincs csakvelünk-ország, nincs veleteknem-ország, ez agyrém, csak együtt van bármi. Egyszer csak megálltunk Perén, ez itt a világ széle, ez itt a világ közepe, minden pont a világ közepe! Miért ne itt lenne a világ közepe? Mondta a legkisebb fiú, és földbe ütötte a botját, az meg kivirágzott, és égig érő fa lett belőle, levelestül-ágastul. Rengeteg felmérés, elmélet, statisztika van, pontosan látható, hogyan kell felzárkóztatni. Most már nem elmélkedni kell, hanem cselekedni! Most már nem fejezem be a PhD-mat, túl vagyok a szórakosgatáson, a szórakozgatáson, éles bevetés, puskaporszag, vérszagra gyűlök, mint az éji vad!

Minimál-költségvetésből akartam működni, mert a pénzfüggés a legmérgezőbb dolog, lassan eszi meg az idegeket, addiktív, aggodalmaskodóvá válsz tőle, én meg szárnyalni akartam, küzdeni oroszlánként nap nap után.

Csodák csodája, lettek önkénteseink, akik megtették hétvégenként a kétszázhúsz kilométert Budapestig, fizették a benzinjüket, és kupálgatták a sulisokat, hogy versenyképesek lehessenek, hogy öntudatuk legyen, hogy küzdeni akarjanak, hogy birtokon belül érezhessék magukat, és legyen esélyük a jövőre. Mert máskülönben Észak-Magyarországon irgalmatlan pénzeket költenek el, minden sarkon áll egy-egy tábla milliárdos beruházásról, és mégsem mozdul egy centit sem a valóság.

Meg kellett győzni a helyieket is, folyamatosan kommunikálni, újratervezni, oké, ha nélkülöznek, segíteni kell, tanszerakcióval, karácsonyi ajándékcsomaggal, együtt csinálni ezt is, együtt masírozni széllel szemben. Negyven ovis gyerekhez járunk ki házhoz, felkészítjük őket a sulira, és igen, elvárjuk, hogy beengedjenek, támogassák a gyerkőcöket a tanulásban, két vége van a botnak, vagy közösen, vagy sehogy. Hatvan sulis jön össze a környékből, közben Hernádszentandrás lett a helyszín, nem túl szépre sikerült a válás Perétől, de a kölköket nem hagytuk cserben, csak most utaznak három percet a szomszédba, itt vannak velünk.

Következetesek akarunk lenni és átláthatóak, mint egy medúza, itt mindenkinek ugyanolyan joga van mindenhez, megosztjuk a jót, a rosszat.

Amikor díjat kaptunk az InDaHouse-szal, felmentünk a dombra örömködni, minden kissrác kézbe foghatta, fotózkodhatott vele, az ő díjuk is. Meg az önkénteseké, akik jönnek, jönnek, segítenek, a tapasztaltabbakra ott lehet hagyni a csoportokat, a fejlesztést. És már majdnem teljesen felépült a saját házunk, ahol a sok cuccot tarthatjuk meg a foglalkozásokat, saját kis otthon, csak nekünk, önkéntes építkezés volt, mindenkinek ott a keze nyoma a téglákon, ha bevakolták, akkor is tudjuk pontosan.

Ráadásul megválasztottak önkormányzati képviselőnek, lesz beleszólásom a falu ügyeibe, kilencvenkét ember adta rám a voksát, hisznek bennem és hiszek bennük. És nem csak kósza ördögszekereket kergetünk a mezőn, nem légvárakat építünk, hanem folyamatos újratárgyalásban vagyunk, bárki bármit elmondhat nekem, bárkinek bármit el merek mondani. Ilyen viszonyban vagyunk, ilyen egy viszony ez, bármilyen gejlül hangzik is, bárhány cég visszaél is ezzel, mi itten kérem szeretjük egymást, szeretés van éjjel-nappal, még amikor nehéz is. És a középiskolás meg továbbtanuló pár gyerekünknek szorítunk, segítünk, és ha elcsüggednek, hagyjuk őket kiszállni a buliból, és ha mégis folyatnák, ujjongunk, és újrakezdjük, ez ringlispíl, ez sosem áll meg, mert egymáshoz tartozunk, és ha valaki lejtmenetbe kerül, akkor egyszerűen rám borul, és öleljük egymást, és én bevállalom, amíg csak van vállam.

(Benkő Fruzsina története)

– Az ön értelmezésében milyen a jó iskola?
– Hosszú felsorolás lenne, ha mindent elmondanék, úgyhogy elmondom a számomra legfontosabb négy dolgot: triviálisnak tűnik, de először is gyermekközpontú, hiszen azért jött létre, hogy a gyermeket nevelje, oktassa – ez viszont nem azt jelenti, hogy kizárólag a gyermek elképzeléseihez idomítjuk az iskolát. Nem mindig az az érdeke, amit ő annak gondol, viszont fontos az is, hogy motiválttá tegyük abban, aminek ő vagy akár a szülője nem látja értelmét, pedig hasznos. Másodszor a jó iskola felkészít a továbbtanulásra: versenyképes tudást kell átadnia. Harmadszor nevelnie kell, hiszen a szülőkre rengeteg feladat hárul, több, mint akár csak néhány évtizeddel korábban, ezért kevesebb energiájuk és idejük marad a gyermekek nevelésére. A negyedik feladata a jó iskolának, hogy közösséget építsen.

– Nyár elején óriási vihart kavart a köznevelési törvénynek a magántanulói státusz engedélyezésére vonatkozó szigorítása. Miközben megjegyezzük, hogy Európában egyáltalán nem kirívó ez a lépés mégis érdekel minket: a magyar kormánynak mi a problémája a magántanulósággal?
– Nincsen problémánk a magántanulósággal, hiszen megvan a létjogosultsága: vannak helyzetek, amikor a tankötelezettség nem teljesíthető iskolába járással – betegség, versenyszerű sporttevékenység, vagy akár egy család ideiglenes külföldi tartózkodása miatt –, éppen emiatt nem is szüntettük meg ezt a jogintézményt.

Problémánk azzal van, hogy egyes csoportosulások az iskolarendszer megkerülésére kezdték el használni a magántanulóságot; teljesen ellenőrizetlen körülmények között, lakásokban alakítottak tanulócsoportokat, azt se tudjuk, pedagógus tanítja-e a gyerekeket, van-e tanmenet, egyáltalán megfelelnek-e bármilyen egészségügyi előírásnak, és mivel ezek jogilag nem is iskolák, nem is tudjuk meg soha.

– De mi azzal a baj, ha ugyanazt megtanulják, amit az iskolában tanulnának, és erről félévente számot is adnak?
– A visszaélésszerű joggyakorlással van gondunk, ezért szigorítottunk a feltételeken. Vannak iskolaigazgatók, akik szép számmal vettek fel olyan gyerekeket, akiknek aztán azonnal magántanulói státuszt adtak, aztán asszisztáltak a féléves osztályozó vizsgához, de a gyerek valójában sosem járt abba az iskolába. Ez messze van az iskola küldetésétől. Nem épít közösséget, nem nevel semmire. Az iskolának nem csak az a dolga, hogy x tantárgyból a tantárgyi ismeretek meglétét ellenőrizze.

– Ennek elfogadását akkor lehetne elvárni a szülőktől, ha egyébként nyugodt szívvel adnák gyermekeiket a magyar közoktatásba, mert úgy érzik, az fizikailag és mentálisan sikeres embereket bocsát ki, igaz?
– A szülők döntő többsége alapvetően elégedett az oktatással. Ezzel párhuzamosan persze az egész világon mindenki keresi az új utakat az oktatásban, mi is, hiszen a világ rengeteget és gyorsan változik, nyilvánvalóan az oktatás sem maradhat változatlan.

Egyébként az első Education Summiton, Brüsszelben ott volt az egyik tanulócsoportos kezdeményezés alapítója is. Bár máshogy látjuk a dolgokat, az szimpatikus volt nekem, hogy amikor egy panelbeszélgetésben megkérdezték tőle, biztos-e abban, hogy jó úton jár, azt felelte, hogy egyáltalán nem.

Az egy kísérletező attitűd, amit az alternatív pedagógiai módszerek képviselnek. Mi azonban rendszerszinten nem kísérletezhetünk, és amíg bizonyítottan még nincs jobb, én mégiscsak a hagyományos iskolarendszerben hiszek.

– Mit értünk hagyományos iskolán 2019-ben?
– Nem a száz évvel ezelőtti iskolát sírom vissza, véletlenül sem. Legyen az iskola innovatív, technikailag jól felszerelt, a kollégák alkalmazkodjanak ahhoz a világhoz, ahonnan a gyermek érkezik. De azért azt látni kell, hogy bizonyos országok, amelyek az én ízlésemhez képest túlságosan priorizálták az oktatásuk kompetencia-alapúvá tételét és digitalizálását, elkezdtek romló eredményeket produkálni. Finnország évtizedekkel ezelőtt végrehajtott egy rendkívül sikeres közoktatási reformot, majd véleményem szerint túlzásba vitte a liberalizációt, ami már látszik a romlásba fordult PISA-eredményeken. Kíváncsi vagyok például az ő új eredményeikre, amelyek decemberben jelennek meg.

Kép

Dr. Maruzsa Zoltán - Kép: EMMI

– Térjünk vissza a köznevelési törvény módosítására, amely érintette az alternatív iskolák működését is. Velük mi a baj?
– Erős politikai hangulatkeltést érzek velük kapcsolatban, de pont a napokban egyeztettem a vezetőikkel, és köszönik, jól vannak. Magyarországon egyetlen alternatív iskola sem zárt be –olyan viszont természetesen volt, hogy valaki nem kapott működési engedélyt. A Waldorf Szövetséggel is átbeszéltük a módosításokat, jól együtt tudtunk működni most is, a nyáron is. A legszebb aztán az volt, amikor az ellenzéki sajtó a sikeres egyeztetés után szinte árulóknak titulálta őket. Abszurd.

– És vannak olyan elemei, gondolatai az alternatív iskoláknak, amelyekről ön azt gondolja, hogy előremutatók, és érdemes lenne beemelni az állami oktatásba?
– Vannak, de ezek jó része rendszerszinten nem vezethető be.

Az alternatív iskolák speciális igények, víziók kielégítésére jöttek létre, gondoljunk a Waldorfra vagy az AKG közgazdasági profiljára.

Ha ezekre van igény, és összegyűlik megfelelő létszámú gyerek – egyébként jellemzően nagyvárosi környezetben – akkor ott lehet jó iskolát csinálni, de egy faluban, ahol egy körzetes iskola van, és mindenki oda jár, ott ez a modell nem biztos, hogy működik.

– De igény lenne rájuk, nem? A Gyermekek Házában a tavalyi évben tízszeres túljelentkezés volt.
– A tankerületi fenntartású Gyermekek Háza pont arra bizonyíték, hogy az állami rendszer is lehet sokszínű, mi pedig nem zárkózunk el az egyéni megoldások elől. Egyébként az egyházi intézmények is a magyar oktatást színesítik, és jó alternatívát kínálnak, sokszor a tananyag tartalmát illetően is.

– Éppen a kommunizmus alatt is működő, nagy presztízsű egyházi gimnáziumok tűzik zászlajukra az életviteli kompetenciák, az önismeret, a konfliktuskezelés, a kérdezésre tanítás – és nem kész válaszokat adás – fontosságát. A NAT is ezzel a szemléletmóddal készült, mégis meghiúsult a hatályba lépése idén szeptemberben – az ellenzéki sajtó azt sugallja, hogy azért, mert nem volt elég hazafias.
– Szögezzük le: ez erős leegyszerűsítés, nem az volt a gond a NAT-tervezettel, hogy nem volt elég hazafias. Ezeket az „életviteli kompetenciákat”, amiket ön említett, én is fontosnak tartom. A NAT-tervezettel szemben voltak ugyanakkor nagyon szakmai kritikák is: hatszáz észrevétel érkezett, amelyeket egyenként kivizsgáltunk. Például bekerült a nulladik évfolyam az óvoda és az általános iskola első osztálya közé, de azt nem dolgozták ki, hogy mivel töltenék ott az időt a pedagógusok és a gyerekek. Az integrált természettudomány bár megjelent, de nem volt kidolgozva, csak a klasszikus, tantárgyankénti tartalom. Ezeket orvosolni kellett.

– A művészeti nevelés egyébként hangsúlyosabb lesz?
– Az óraszám-növelésekkel csínján bánunk. Inkább az alapfokú művészeti oktatási intézmények erősítésén gondolkozunk, fontos lenne, hogy minden településen elérhetők legyenek.

Kép

Kép: Freepik

– Mi indokolja a kötelező óvodába járás korhatárának leszállítását négyéves korra? Azoknak a gyerekeknek, akiknek otthon vannak a kisebb testvérei, és egyébként testileg, lelkileg, szellemileg egészségesen nevelik őket otthon, miért kell mindennap óvodába menni?
– Magyarországon 2015 óta 3 éves kortól kötelező az óvodai nevelésben való részvétel, és ezt kérelemre egy évvel ki lehet tolni.

A módosítást az indokolta, hogy éppen a nehezebb társadalmi környezetbe születő gyermekek elég magas arányban nem jártak óvodába, és nekik sokszor jobb az óvodában, mint otthon, ráadásul őket kellene leginkább felkészíteni az iskolára.

Nem azok miatt hoztuk tehát ezt a rendelkezést, akiknek egyébként otthon biztosítva van a szeretetteljes és egészséges fejlődés minden körülménye, de a személyes véleményem az, hogy nekik se árt, ha napi négy órában közösségben vannak, megtanulnak beilleszkedni, és megismernek másokat is a családjukon kívül. De ha úgy adódik, hogy valamiért otthon szeretnék őket tartani egy-egy napra a szüleik, akkor ez sem lehetetlen, írnak igazolást. Érdemes arra is figyelni, hogy például olyan sérüléseket vesznek észre sajnos adott esetekben az óvónők a gyerekeken, amelyekre nem derülne fény, ha nem járna a gyerek óvodába.

Nem mellékes, hogy nálunk nem, vagy csak igen elvétve kerülnek napvilágra olyan horrorisztikus esetek, mint Amerikában, amikor éveken át láncra verve tartottak gyerekeket otthon, családinak álcázott nevelési környezetben – ez azért is van, mert Magyarországon a gyereknek ki kell mozdulnia, működik a gyermekvédelem, és a jelzőrendszerben részt vesznek az egyébként kiváló óvodáink is.

– Miért került be a törvénymódosítással az óvoda és a szülők, illetve a pedagógiai szakszolgálatok közé még egy szűrő – az Oktatási Hivatal –, amely számítógépre feltöltött dokumentumok alapján dönti el, hogy a pedagógiai szakszolgálat egyáltalán foglalkozhat-e az iskolaérettséggel?
– Azt gondolom, elég furcsa helyzet az, hogy két szomszéd falu közül az egyikben a nagycsoportosok 7%-a marad az óvodában, mert annyit ítél még éretlennek az iskolakezdéshez az óvodavezető, a másikban meg 67%. Előállhat ilyen helyzet, de mondjuk ki őszintén: az óvodáknak egyes esetekben érdeke, hogy ott maradjanak a gyerekek, hiszen a fenntartójuk pénzt kap utánuk – a kormány viszont a gyerekek érdekét nézi. Szokták a politikai ellenfeleink hiányolni a fékek és ellensúlyok rendszerét; akkor ez most egy jó példa arra, hogy mi is fontosnak tartjuk ezt. Elsősorban ezért láttuk indokoltnak a kontroll bevezetését, és kiemelném: itt is szakemberek döntenek majd.

– Van olyan iskolarendszer, amelyet – vagy egyes elemeit – követésre érdemesnek talál?
– Másolni más rendszereket problémás dolog, hiszen más és más társadalmi adottságok vannak. A portugál és a finn rendszernek a pedagóguspálya presztízsét emelő intézkedései például nagyon szimpatikusak. De a mi óvodai rendszerünk is példaértékű Európában: uniós fórumokon, munkaebédeken nagyon elismerően beszélnek a kollégáim róla, hiszen nem általános dolog Európában az ingyenes és kötelező óvodai ellátás hároméves kortól. Erre mi is határozottan büszkék lehetünk!

Iskolaalapítás előtt Berecz Zoltán elolvasott rengeteg pedagógiai szakirodalmat, írt egy oktatási helyzetjelentést és egy pedagógiai programvázlatot. Megállapításai nem meglepők: míg az alapismeretek átadására épülő, frontális módszerű iskolai oktatás változatlan, a világ soha nem látott mértékben változik, ezért rugalmasan, kreatívan gondolkodó, együttműködő emberekre, a jövő munkahelyein szükséges készségek elsajátítására van szükség. Ehhez az erősségek kiemelésével, személyre szabottan kell a gyerekhez fordulni, és elérni, hogy önállóan, saját belső motivációjukra alapozva tanuljanak. Meglepő módon az alapítók szerint ez lehetséges a Nemzeti Alaptanterv (NAT) keretein belül.

És hogy mitől innovatív a Fürkész suli? Zoltán korábban innovációval foglalkozó cégnél dolgozott, és ezt a szemléletet vallja alapítóként is: lépésről lépésre haladni az oktatás és nevelés megújítása irányába, s közben a NAT keretei között maradni.

„Én nem azt keresem a jogszabályt olvasva, mit nem szabad, hanem azt, hogy mit tesz lehetővé.” Nem alternatív iskola, hiszen nincs alternatív tanterv, de a NAT kereteit szétfeszítik, amennyire csak lehet.

„Nincs leírva sehol, hogy az elsős tanulónak karácsonyra írnia kell. Az viszont igen, hogy a pedagógus alkalmazhat projekt-módszert, témaheteket, kooperatív technikákat. Mi is sokféle, hagyományostól lényegesen eltérő módszerrel működünk. Egyelőre terveink 40-50%-a valósult meg, és biztos léptekkel haladunk a kitűzött irányba. Két hónap után már sok tekintetben kiderült az is, meddig jók a NAT keretei és hol szorítanak.” Például, a NAT szerint az órák 35–135 percesek lehetnek. Olyan tárgyak esetén, amire nem elég a 45 perc (például magyar, matek, természetismeret, technika), két-három órát tartanak pár perces szünetekkel, amikor mozgásos és gondolkodós feladatok váltják egymást. Vannak viszont olyan tárgyak, amelyekre szerintük kevesebb idő kellene, de többször (például idegen nyelv, ének) – egy optimális órarend eléréséhez picit „szorítja” őket a NAT. A vágyott, többszöri 20–25–30 perces órák helyett angol anyanyelvű diákokkal terveznek Skype-olást; nagy vágyuk pedig egy nap, amikor minden foglalkozás angolul zajlana (Friday Happening), ezt viszont egyelőre nem tudják finanszírozni.

Kép

Kép: Fürkész suli

Másik „különlegességük”: nincs csengetés. Eleinte nehéz volt, Melinda szerint „szétkiabálták a torkukat az udvaron, mire meghallották, hogy XY tanár várja őket”, de most már első szóra mennek, mert tudják: az óra izgalmasan kezdődik, nem szeretnének lemaradni róla.

Az is rendhagyó, hogy jellemzően két pedagógus van bent az órákon: egy gyógypedagógus, aki így jobban látja, kivel kell külön is foglalkozni, vagy egy másik pedagógus, aki segíti az óravezető tanárt, és módszereket is el tud lesni a tapasztaltabb kollégától. A szakmai csapat komoly tapasztalattal rendelkező, hagyományos és alternatív iskolából érkező pedagógusokból, a szükségesnél magasabb létszámú gyógypedagógusból és természettudományi vonalról érkező nem-pedagógus szakemberekből áll, akik között nagyon hasznosnak tűnik a hangsúlyosan motivált párbeszéd, együttműködés. A gyógypedagógusok révén gyakorolják az ún. inkluzív módszert, amikor is csoporton belül próbálják megoldani a felmerülő problémákat – eltérően a hagyományos iskolától, ahol jellemzően kiviszik vagy kiküldik az osztályból a problémás gyereket.

„Mi a pozitív megerősítés hívei vagyunk, de egyeseknél ez nem feltétlenül elég, muszáj következményeket is említeni; büntetni viszont nem szeretnénk, mert ellenkezik az elveinkkel.”

„Még szülőktől is sokszor kapjuk azt a visszajelzést: kedves tőletek, hogy próbálkoztok, de nem fog menni. Mire mi: türelmeteket kérjük, mi szeretnénk megpróbálni.”

Zoltán nemrég másfél óra alatt érte el, hogy egy diák megírja a nyelvtan házi feladatát: miután a rábeszélés nem segített, felajánlotta helyette, hogy indokolja írásban, miért nem szeretné elkészíteni. Gyakran érvel így: „Mindenkinek el kell végeznie a dolgát. Ha például én nem tenném, akkor nem lenne Fürkész suli, és te sem járhatnál ide. Végezd el te is a dolgod, ahogy én is.” Sokszor elmagyarázza nekik azt is: ahhoz, hogy később valami nagyon izgalmassal foglalkozzanak, sok mindent meg kell tanulniuk. Melinda elismeri: a nap végére nincs hangjuk, mindenkivel mindent próbálnak megbeszélni, ahogy otthon is szokták, és bár harminckét gyerekkel ez sokkal nehezebb, nem adják fel, mert ebben hisznek, és úgy látják, ha lassan is, de megtérül. „Ezért is jó, hogy kicsiben kezdtük, és velük együtt alakítjuk ki a szabályokat, például az iskolagyűlésen. Most tizenegy-tizenkét gyerek jár egy osztályba és nem tervezünk húsz fölé menni.” Az iskolagyűléseken Zoltánnak és az iskolaigazgatónak vétójoga van, a döntés pedig írásba kerül, így később lehet rá hivatkozni. A diákok kezdeményezte vásárt is itt szavazták meg; először igazi pénzt használtak, de kiderült, nem volt jó ötlet, így legközelebb másképp szervezik, a részleteket együtt dolgozzák ki. Legújabb ötletük az iskolai kártyaverseny a matektanulás támogatására; ha beválik, hagyomány lesz belőle, ha nem, kitalálnak majd valami mást.

Tornaórán igyekeznek minél több, változatosabb fejlesztő játékot beépíteni. A diákok szerint „nem olyan unalmas, mint a régi suliban, ahol mindig ugyanazt kellett csinálni”, a szülők megspórolhatják az extra fejlesztőórákat, és tájékoztatást kapnak, ha erre mégis szükség van. Van olyan ötödikes, akiről náluk derült ki, nem tud kúszni. Megnézték azt is, milyen, ha a nagyobb diákok együtt tornáznak a kicsikkel és oktatják őket. Kiderült: működik, sikerélmény mindenkinek. Lépésről lépésre próbálják ezt ki más tantárgyak esetén is.

Berecz Zoltán szerint a gyerekek mindent megtanulnak, ami érdekli őket, ezért ő jegyzetelni szokott, kit mi érdekel, és a délutáni szabad foglalkozás alatt, a fürkészidőben ezekről szoktak beszélgetni: a Marsra szállástól az atomfizikáig.

Kép

Kép: Fürkész suli

A tanulóidőt kaméleonidőnek hívják: együtt van mindenki, de személyre szabottan mást-mást kell tanulniuk. Mire bejönnek az udvarról, a táblán a lecke. A kezdeti időhúzás után mára elérték, hogy többé-kevésbé mindenki önállóan elkészíti a feladatait. A tabletek használatát csak nemrég sikerült bevezetni, így ezzel kapcsolatban még nincs tapasztalatuk, de annyit elárultak: a digitális eszközöket kizárólag tanulási eszköznek tekintik, például saját ötödikes gyerekeiknek sincs még okostelefonjuk.

Míg Zoltán számára az első hónapok a Fürkész-elvek kialakításáról és a folyamatos adminisztrációról szóltak, Melindának az összeszokásról és a diákok-tanárok „rehabilitációjáról”, ugyanis nem kevés idő kellett a hagyományos iskolarendszerben szerzett sebek, rossz tapasztalatok és téves berögződések levetkőzéséhez.

Szükség van a rugalmas, személyre szabott hozzáállásra, ugyanakkor elengedhetetlen a mindenkire vonatkozó alapszabályok szigorú betartása, betartatása, mindez persze a Fürkész-elvekkel összhangban történik.

„Egy első osztályunk van, mégis olyan, mintha három lenne, hiszen mindenkinek minden új, beleértve a tanárokat is, akiknek ugyancsak idő kellett, hogy elhiggyék és mára már a saját szemükkel is lássák: másképp is lehet tanítani, tanulni.”

Nem tudom kihagyni a kérdést: jó az, ha az egész család ugyanabba a suliba jár? Összenevetnek: „Nem könnyű, de igyekszünk és egyre jobban sikerül tartani magánéleti korlátainkat. Itthon már egyre ritkábban, a gyerekek előtt pedig egyáltalán nem beszélünk iskolai ügyekről, és ők is egyre többször szólítanak az iskolában a nevünkön, és egyre jobban elfogadják: ugyanazok a lehetőségeik-feladataik, mint a többieknek. A tanároknak pedig gyakran hangsúlyozzuk: pontosan ugyanúgy kezeljék őket, mint a többieket.”

Támogatott tartalom. A cikk a Fürkész suli megbízásából a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

Szavazzon a Média a Családért-díj jelöltjeire és nyerjen! Az év jelöltjeiből akár többre is adhatja voksát. Minden szavazó megkapja a kamaszokról szóló Hármas kötés című digitális könyvet, 10 szerencsés szavazó pedig Képmás-csomagot nyer.

A Média a Családért-díj 2019-re jelölt újságírók

• Családok, történetek - Élettörténetek az örökbefogadásról | Benkő Andrea, Kossuth Rádió
• Csodatrió a Forint utcából - Egy hatvan éve tartó barátság története | Kulcsár Ildikó, Nők Lapja
• Családok, történetek – A védőnő szerepe a családban, a megfelelő óvoda és iskola kiválasztása, a pedagógusok munkájának fontossága, a közös otthoni főzés öröme | Bicsák Eszter, Kossuth Rádió
• Csak az reszel neked almát, aki igazán szeret | Zirig Árpád, Magyar Konyha
• Szent József és a mai apák – Interjú Asztalosné Elekes Szende pszichológussal | Kiss Péter, Magyar Kurír
• Miért nem házasodnak a férfiak? | Vass Virág, Nők Lapja
• A nap, amikor meghalt a lelkem egy része | Doffek Gábor, wmn.hu
• Főszerepben a családapák | Magyar Ádám, Ridikül, Duna TV
• „Fel is kell őket ám nevelni!” – állították meg az utcán az 5 gyermekes Vivient, aki pedig még egy hatodikra is igent mondana | Zubor Rozália, Famiily.Hu
• Családi hét – Kamaszkor | Sánta András, InfoRádió
• Hol a határ? | Dudics Emese, Gyereklélek
• Nagyi, otthon vagy? | Békési Erika, csalad.hu

A Külhoni Média a Családért-díj

• A jó család összezár | Szomolai Andrea, Magyar7
• Szorongó helyett boldog gyereket! – Magyar fejlesztésű programon keresztül tanítják a boldogságra való képességet | Gruik Zsuzsa, Magyar Szó
• Hanna és Kincső az első pillanattól a családunkhoz tartozik | Vida Júlia, Magyar7
• Mind a miénk! - Nyolc gyermeket nevel az oromhegyesi család | Jenei Klementina, Magyar Szó
• Piszkafa. Gyermekünk súlyos gondjai. | Csatlós Tünde, Nőileg
• Baba kémcsőből, és ami előtte vagy utána van | Szász Cs. Emese, liget.ro
• Naplementéig a szabadban | Bíró Tímea, Hét Nap
• Ünnep volt az abaúj-tornai református egyházmegyei család nap | Nagy Emese, Bodnár Ottó és Bartók Csaba, hirek.sk
• Naponta megélni a népi kultúrát: az Ádám család | Péter Beáta, liget.ro
• A ház az enyém, az udvar az övé – „otthonunk” egy kamion volt | Forró Gyöngyvér, Nőileg
• Elég az elég jó? – Amikor az ember nevel | Asztalos Ágnes és Magyari Tekla, Nőileg
• Köszönjük, hogy az életünk része volt | Bokor Klára, Magyar7

A Kopp Mária Intézet 2012 és 2018 között szült édesanyák körében zajló kutatásában a szülésélményt befolyásoló tényezőket – emberi és tárgyi körülmények és a folyamat történései – vizsgálta. Összesen 2000 édesanyát kérdeztek meg. Az emberi tényezők között találjuk az orvos szaktudását és személyét, a szülésznő munkavégzését, a segítő családtagok vagy más személyek jelenlétét. A tárgyi feltételek az orvosi felszereltségre, az infrastrukturális körülményekre vonatkoznak. A vajúdás és a szülés folyamatában elsősorban annak hossza számít, a fájdalom mértéke, a fájdalomcsillapítási és műtéti eljárások módja, a szülés kimenetele (természetes vagy császármetszés), illetve lényeges a szülő nő és társa bevonása a folyamatba.

Az édesanyák iskolai végzettségét tekintve nem, viszont a településtípus, a családi állapot és az anyagi helyzet szempontjából találtak szignifikáns eltéréseket.

A demográfiai háttérmutatókon túl más tényezők szerepét is megvizsgálták. Pozitívan befolyásolta a szülés megélését, ha több gyermeke volt az édesanyának, ha nem volt veszélyeztetett a terhesség, ha nem kapott fájdalomcsillapítást a szülés alatt és ha természetes úton szült. A császármetszéssel szülő édesanyák esetében az is látszik, hogy azok az anyák, akik előre tervezett császárral szültek, elégedettebbek, mint azok, akiknél vajúdás közben kellett császármetszést alkalmazni.

Az emberi tényezőket tekintve azok a nők voltak elégedettebbek, akik maguk választotta orvosnál vagy szülésznőnél szültek, illetve akiknél az apa vagy más rokon jelen lehetett a szülésnél, és az édesapa bent volt a szülőszobában a gyermeke világra jövetelekor.

A fiatalon első gyermeket vállalók között több a nagycsaládos: első gyermeküket átlagosan a három- és többgyermekes anyák 24 évesen, a kétgyermekes anyák 28 évesen, az egygyermekes anyák 30 éves koruk fölött vállalták.

Az alacsonyabb iskolai végzettségűek korábban szülnek és több gyermekük van: a mintában szereplő legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezők az első gyermeküket 21 évesen hozták világra és esetükben 2,64 az átlagos gyermekszám, míg a diplomával rendelkezők 30 éves koruk fölött szültek először és náluk 2,06 az átlagos gyerekszám.

A házasságban élőknek több a gyermekük: a házasságban élő nők átlagos gyerekszáma 2,5, ez a legmagasabb a többi családi állapothoz képest.

A szülés utáni napok élményét pozitívan befolyásolta, ha több gyermeke volt az édesanyának, ha természetes úton szült és nem kapott fájdalomcsillapítást, és ha tudta a gyermekét szoptatni már a kórházban is. Az adatok alapján kijelenthető az is, hogy ha az anya pozitívabban élte meg a szülést, a szülés utáni napok is pozitívabban teltek számára.  

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

Nemrég egy zarándokúton voltam San Giovanni Rotondóban, mégpedig repülővel. Eddigi zarándokútjaimban több volt a gyaloglás és a (szándékos vagy véletlen) böjt, illetve valami válsághelyzet mindig akadt, mert azt azért nehezen lehet megúszni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Viszont egy zarándoklaton általában nyitottá is válik az ember arra, hogy a váratlan helyzeteket kellő lazasággal és nyugodtsággal vehesse.

Ez az út több aspektusában is különbözött a korábbiaktól. Elsősorban: vezető voltam. Másodsorban: volt velünk egy atya, így a lelki tartalomért nem én voltam a felelős, annál inkább azért, hogy hogy érzik magukat a zarándokaink. Ebbe a figyelmesség, a meghallgatás és az empátia jóval nagyobb mértékben beletartozott, mint ha csak magamban lettem volna. Harmadrészt: idegenekkel voltam együtt – akik a harmadik nap végére már nem voltak idegenek. Ez nem meglepő: ahol olyan mélységű élmények érik az embert, mint egy zarándoklaton, ott bármilyen ismeretlenből ismerős válik.

De milyen élményre is számíthat valaki, aki zarándoklatra indul San Giovanni Rotondóba, Pio atyának, a 20. század misztikus szentjének egykori lakhelyére? Egyáltalán, mi hajt valakit, hogy időt, energiát, kényelmet és pénzt nem kímélve egy zarándokhelyre menjen?

1. Zarándoknak lenni nem egyszerű turistáskodás, hanem sajátos életérzés.

A középkorban a zarándok szent ember volt; valaki, aki nem csupán a maga nevében indul útnak, hanem a szívében hordoz másokat is; szent helyre megy, mert ott az ég közelebb van egy kicsit a földhöz.

Ismerjük a genius loci, a hely szelleme fogalmát, amelyet egy ott élő ember vagy emberek hoztak létre, s ez a nehezen megfogható kisugárzás akár évszázadokkal vagy évezredekkel később is érezhető lehet ott.

Kép

Kép: Freepik

2. Egyetlen ember képes milliókra hatni. 

Pio atya nemcsak azért misztikus és szent, mert materiális szempontból felfoghatatlan csodák vették körül (Jézus sebei megjelentek a testén, a látomásai, a bilokációi, a csodálatos gyógyulások), hanem azért is, mert emberileg még arra is nagy hatást tett, aki egyébként nem nézte jó szemmel. Szent ember. Nos, az ő hívószavára mentünk mi San Giovanni Rotondóba, ahol ötven évet töltött, de nemcsak mi, hanem több ezer más zarándok is a világ minden tájáról.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ott jelen volt, találkozott is vele.

A mi kis zarándokcsoportunkból mindenki hordozott a szívében valami kérést vagy szívének kedves embert, és lenyűgöző volt látni, ahogy az út során arcokra bomlik a társaság, s mindenki szemében megjelent az a fény, ami jelzi, hogy valamilyen módon meghallgattattak az imádságai.

3. A hegyek nem véletlenül különleges helyek. 

Monte Sant' Angelóban éppen Szent Mihály napján voltunk; ide küldte Pio atya azokat, akik imádságért fordultak hozzá, hogy kérjék előbb az arkangyal oltalmát. Szeptember 29-én azonban nem volt lehetőségünk csöndes magányban merengeni a hegyen Isten nagyságán, mert olyan sok ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nos, Istennek semmi sem lehetetlen. A barlangszentélyű bazilika bejárata fölött – amely a világ minden bizonnyal egyetlen olyan keresztény szentélye, amelyet nem püspök, hanem maga Szent Mihály arkangyal szentelt föl – a következő felírás olvasható: Terribilis est locus iste hic domus dei est et porta coeli. Rettenetes ez a hely: Istennek a háza és az egek kapuja. Ez még a sokszázezres tömegben is érzékelhető volt.

4. Az élethez hozzátartozik a váratlan, a zavarba ejtő, a keretekből kilógó. 

Az is, hogy egyszerre túl sok ember van körülöttünk. Az is, hogy ha váratlanul egyedül találjuk magunkat. Az is, hogy hibázunk. Mindannyiunknak lehetőségünk van találkozni Istennel életünk során, és leginkább pont az ilyen alkalmakkor. Hogy ez miért rettenetes? Zeusz a görög monda szerint egyszer jelent csak meg teljes valójában az egyik szerelmének, és az nem élte túl. Ha már a görögök mitológiája ilyen érzékletesen leírja a numinózussal, istenivel való találkozást, talán nem túlzás azt állítani, hogy a terribilis kifejezés helyénvaló. És aki úgy tér meg egy szent helyről, hogy legalább egyetlen perc volt abból a pár napból vagy hétből, amikor átérezte a saját parányiságát, akkor a rettenetes azt jelöli, hogy hagytuk magunkat megérintődni és átváltoztatni, s ez a rettenet az elkerülhetetlen változás fájdalmas, átalakító erejét jelenti.

Egy születést. Megújulást. Egy új szakaszt akár az életünkben, akár a gondolkodásunkban, akár a lelkünkben.

5. Szüntelenül egyensúlyozunk a munka és a megpihenés között, és ez rendben van így. 

Beszív, kifúj. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a lelki gyakorlatok ahhoz hasonlítanak, amikor az ember sokáig van a víz alatt – a hétköznapok taposómalmában –, és ahhoz, hogy tovább tudja csinálni, időnként föl kell merülni a felszínre levegőt venni. Akkor meglátjuk azt is, hogy merre haladunk, és azt is, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk – és kinek az erejével. Egy zarándokút ilyen lehetőség.

Az ember, aki visszatér, valamilyen szempontból már nem ugyanaz, mint aki elindult.

És ekkor jöhet a következő nagy kihívás: a mindennapokba beépíteni a kapott ajándékokat: a levegőt felhasználni, és úszni tovább.

„Black Friday egész hónapban” – hirdeti a Vodafone. Magyarország egyik legismertebb szolgáltatójánál tehát idén novemberben mindig péntek van. Pedig a Black Friday eredetileg egyetlen napra vonatkozott az Egyesült Államokban, ahol hagyományosan a hálaadást követő első péntek nyitja meg a nagy karácsonyi vásárlási lázat. Fekete pénteken ma már világszerte mindenhol megtelnek a bevásárló kosarak, ezen a jeles napon az áruházak hihetetlen akciókkal várják a vásárlókat, a sajtóban pedig egymást érik a Black Friday-t lehurrogó publicisztikák.

Én idén arra jutottam, hogy már nincs értelme arról írni, hogy milyen ijesztő, ahogy áttaposnak egymáson az emberek egy leárazott kenyérpirítóért, mert egész évben hirdetnek olyan akciókat, amelyek verekedéssel végződnek. Van elő-Black Friday, utó-Black Friday, tavaszi Black Friday, Red Friday, Cyber Monday, Glamour-napok, és érdemes megemlíteni az idei év legnagyobb durranását, a kínai Szinglik Napját is. A BBC szerint ezen az eseményen több pénzt költenek el minden évben, mint a két nagy amerikai „akciónapon” a Black Friday-en és a Cyber Monday-en együttvéve.

A Black Friday korábban nem véletlenül vonatkozott csak egyetlen költekezős péntekre. Amikor ugyanis az ember „soha vissza nem térő” „hihetetlen” „brutális” leárazásokkal találkozik, akkor könnyebben átadja magát a pénzszórásnak, akár hitelből is.

Nem meglepő, hogy pénzintézeteknél is van fekete péntek akció, az egyik legismertebb hazai pénzfolyósítónál például októbertől decemberig tart. Vedd fel a Black Friday hitelt (18,2 százalékos THM-mel!), hogy legyen miből vásárolnod fekete pénteken, hát nem gyönyörű?

A Bank360 adatai szerint tavaly több mint 450 milliárd forintnyi személyi kölcsönt folyósítottak a bankok, az igényelt áruhitelek és a kiadott hitelkártyák száma is megsokszorozódott. Nincs mit csodálkozni azon, hogy egész évben lehúzásra kész plasztik kártyákkal a kezünkben lessük az akciókat, hiszen minél alacsonyabb egy országban az életszínvonal, annál árérzékenyebb a fogyasztó. Magyarországon sokat nőttek az átlagkeresetek az elmúlt pár évben, de még mindig nem mindegy, hogy milyen áron jut hozzá az ember egy termékhez. Nem is azzal van a baj, hogy egyszer egy évben mélyen a zsebünkbe nyúlunk és próbálunk kedvező áron hozzájutni ahhoz, amire szükségünk van. A problémát az jelenti, hogy mindig „brutális árzuhanásokkal” akarnak rávenni minket arra, hogy költekezzünk, és így a legtöbben rendszeresen beleesünk abba a csapdába, hogy olyan dolgokat is megveszünk, amelyekre nem is igazán van szükségünk, csak azért, mert „most olcsó.”

Amíg tehát fogyasztói társadalomban élünk, mindig lesz Halloween, Valentin-nap, Szinglik Napja és még ki tudja hányféle „kuponos nap”, amikor olcsóbban vásárolhatunk. Nekünk kell okosnak lennünk és átgondolnunk azt, hogy vajon tényleg szükségünk van-e mindenre, ami le van árazva.

Sokáig puszta kitalációnak hittem például a Balatonon elsüllyedt Pajtás hajóról szóló érzékletes beszámolóját, mert a rendszerváltás előtt ez a tragédia tabunak számított a nyilvánosságban, de aztán ahogy kiderültek a részletek, világossá vált, hogy Szőke mami egyáltalán nem füllentett. Talán az is igaz – ha ellenőrizni soha nem is tudjuk –, hogy már gyűrűs menyasszony volt, amikor vőlegényét egy kocsmai csetepaté után lelőtték a Vas megyei kis falu poros utcáján.

Ilyen regényes dolgokról azonban ritkán számolt be; többnyire a vele megesett hétköznapi történéseket (még kalandoknak sem merném ezeket nevezni) ismételte el, a szereplők mondatait szöveghűen felidézve, a dialógusokat az „aszongya” kifejezés gyakori használatával érzékeltetve. Egyik emlék olyan folyamatosan olvadt bele a következőbe, hogy félbeszakítani sem tudtuk.

Feleségem egyszer elhatározta, hogy végighallgatja a nagymama aznapra rendelt tengernyi szövegét, és csak akkor áll fel, ha az idős asszony pontot tesz.

Negyven percig bírta, de az utolsó sztori végét sosem sikerült megtudnia. Ebből az alakokkal és párbeszédekkel zsúfolt kavalkádból kellett kiszűrni a valóban értékes emlékeket, amelyek közül például az alábbit sikerült rekonstruálnunk:

Nagyapám a fronton harcolt a második világháborúban, és akkor négy-öt éves anyukámnak minden este, elalvás előtt imádkoznia kellett – az egyébként csak fotókról ismert – édesapjáért. Természetesen lelkesen tette, ám egy alkalommal ijedten riadt fel és szaladt oda Szőke mamihoz (aki ekkoriban még valóban szőke volt, bár senki sem hívta így):

– Jaj, elfelejtettem apukáért imádkozni!

– Akkor gyorsan pótoljuk be.

El is mondták együtt a fohászt, és nagyanyám gondosan feljegyezte a napot, amikor mindez történt. Évekkel később, a hadifogságból hazatérő családfő egyszer elmesélte, hogy egyik éjszaka, a háború iszonyatától megborzadva, a reménytelenségtől elfásulva a halántékához szorította a pisztolyát, hogy végezzen magával, ám ekkor hirtelen megjelent előtte a kislánya képe, akiért érdemes hazatérnie. Természetesen emlékezett a pontos dátumra is, ami egybeesett azzal a bizonyos elfelejtett imával.  

A cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mikor lettél Magdiból Magdolna?
– Mindkettőre hallgatok, nincs jelentősége. A közönség inkább „magdizik”, de Magdolna a nevem, és Magdaléna is vagyok a színházi előadások óta. Persze, emellett nyilván változtam, hiszen 19 éves voltam, amikor elindultam a tehetségkutatón, ma 28 vagyok (az interjú 2014-ben készült – a szerk.). Örülök, hogy megéltem a farmernadrágos, trikós, sapkás időszakomat is. Akkoriban igyekeztem kócos, vagány kis punk lány lenni. Szerintem ugyanolyan ritmusban változtam, mint más. Emlékszem, olyan huszonnégy-huszonöt éves koromban éreztem, hogy megváltozott az ízlésem, átalakultam. Megszerettem a nőies dolgokat. Nem vagyok az a fajta ember, aki drasztikusan változik, remélem, nem is lesz olyan esemény az életemben, ami hirtelen, drámaian megváltoztat.

– A közönség azért észrevette?
– Lehet, hogy néha megmosolyogták, de biztos olyan is volt, aki velem együtt változott. Látok például olyat a közönség soraiban, aki időközben nyolcadikosból egyetemista lett.

– Amikor kérdeztem korábban, hogy mire vágysz, azt mondtad, azt kívánod, hogy mindig legyen munkád.
– Ezzel még mindig így vagyok.

Minden év végén azért imádkozunk – most már nem csak én egyedül –, hogy a következő év végén is „sírjunk” a fáradtságtól, legyen munkánk bőségesen, és láthassuk is a gyümölcsét.

 – A munka itt csak a szakmádat jelenti?
– Nem. De szeretném azt megélni, hogy hatvanévesen nyugodtan ülhessek otthon, és ha nagyon akarok, akkor fölléphessek, de ne legyen muszáj. Nem csak anyagi biztonságról beszélek. Szeretném, ha a felnövekvő generációk ugyanúgy elővennék a dalaimat, mint mondjuk ma egy Koncz Zsuzsa-dalt; jó lenne egy nap a „nagy öregekhez” tartozni.

– Szinte az összes „nagy öreggel” énekeltél vagy együtt dolgoztál: Hobo, Zorán, Presser Gábor, Geszti Péter… Úgy tűnik, mintha belőlük is valami újat hoztál volna elő.
– Nem tudom, hogy így van-e. Én nagyon élvezem, ha valami új születik. Ugyanakkor már megismertem a közönséget annyira, hogy tudjam, mikor mit várnak tőlem. Ebben a Magdaléna, a színházi előadás segített. Megértettem, hogy én nem az a fajta előadó vagyok, aki bemondja a szám címét, és énekel tovább. Eleinte féltem a színpadon beszélni, mert tartottam tőle, hogy hogyan reagál majd a közönség. Ma már tudom, hogy elfogadják, sőt, igénylik az elmesélt sztorikat, az érzéseket, amelyek egy-egy a dalhoz kapcsolhatók ott és akkor. Azt hiszem, ráérzek arra a vékony vonalra, hogy mi az, amit még lehet, és mi az, amit már nem. És nagyon a fejembe véstem, amit egyszer Pici bácsi mondott: az a legfontosabb, hogy mindig legyen üzeneted.

– Ez azért nem mindig elég. Azt az egyszerű mondatot például, hogy „Szerelmes vagyok” sokan üzenhetnék, de nem sokan tudják úgy énekelni, ahogy te. Azt írta a sajtó, hogy akkor ismerted meg a párodat, ezért volt az a dal olyan átütő.
 – Ezt inkább a bulvármédia akarta így hallani. Az érzések nyilván megmozgatják az embert, azt is szokták mondani, hogy a művész legnagyobb barátja a bánat. A drámai események erős hatással vannak rám, de én szeretném, ha az öröm lenne rám a legnagyobb hatással. A „szerelmes vagyok” mondat például szerintem attól olyan, amilyen, hogy őszintén, mosolyogva éneklem.

Az viszont, hogy én boldog vagyok-e és kivel, mégsem tartozik a nyilvánosságra, ahogy az sem, hogy otthon ki hová rakja a zokniját. Ezerszer fontosabbak azok a történetek, amelyeket a koncerteken elmesélhetek.

És ezt meg is teszem, amikor csak tudom és akarom, hiszen egy mikrofonnal a kezemben elmehetek az országban bárhová.

Kép

Kép: Emmer László

– Mindig elég egy mikrofon?
– Nagy dolog pőrén kiállni egy mikrofonnal, de néha szükség van a gyönyörű csomagolásra. Tavaly, november 18-án olyan ajándékot kaptam a közönségtől, amiről nem is álmodtam. Ott álltam a Művészetek Palotája színpadán, és lassú dalokat énekeltem hatalmas zenekarral, díszlettel. Mindenki a maximumot akarta hozni. Megtapasztalhattam, hogy mindig lehet még jobbat, még szebben ajándékozni. Kétszer álltak föl a nézők, olyan jó volt érezni azt a megbecsülést! Mintha a tenyerén tartott volna a közönség, mint egy kismadarat. Akkor azt kértem a Jóistentől, hogy mindig így tudjak adni, és kapni.

– Azt énekled a Bolondok hajójában: „a sikernek ára van, nem titka”. Nálad mi az ára?
– Nekem az a dal nagyon fontos. Minden mondata megrázóan igaz, naponta ott van a fejemben. A koncertjeim egyik csúcspontja. Panaszkodjak? Nem kell, hiszen nagyon szerencsés ember vagyok.

Minden egyes pályának megvan az ára, az enyémnek is, de ez az én döntésem. Pontosan tudom, hogy az én esetemben mit áldozok föl, viszont ez az én dolgom. Ha már összekötöd az életedet valakivel, akkor persze előfordul, hogy kompromisszumot kell hoznod.

Én olyan társat találtam, aki elfogadta, hogy velem hétvégénként általában nem lehet elmenni sehova, mert beülök egy buszba, és hajnalban jövök haza. Ha az embernek már gyereke van, akkor mindezt már nagyon meg kell gondolni.

– Hosszú távra előre eltervezed a jövőt, vagy csak mész a konkrét feladat szerint előre?
– Tervezek, tíz évre előre. Talán onnan van bennem ez az építkezési vágy, hogy az apám állandóan valamit épített, barkácsolt a ház körül. Szerencsém van ebben is, jó partnereim vannak, hogy megvalósítsák velem, amit megálmodok. Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem, hogy érdemes magasra tenni a lécet, mert akkor nagyobbat lehet ugrani.

– És a kudarc nem tör le?
– De. Viszont emiatt nem kímélhetjük magunkat. Nagyot kell álmodni. Ha nem sikerül elsőre, majd kiforogja magát! A tehetségkutatóba például két adásra nem kaptam visszajelzést, de a harmadik sikerült.

– Az álmokban külföldi karrier is szerepel?
– Igen, de előbb itt kell biztos alapot teremtenem, ahonnan el lehet rugaszkodni, és ahova vissza lehet érkezni. Mindenhol sok jó énekes van, ahhoz kuriózum kell, hogy valamit elérj.  És én nagyon jól érzem magam itthon.

 – Az Euroviziós dalfesztiválon eléggé unikum voltál, nem?
– De, rengeteg rajongót is szereztem, még a Magdaléna-koncertre is eljöttek, pedig egy szót nem értettek magyarul.

Kép

Kép: Emmer László

– Van honvágyad a vajdasági falu után?
– Nincs, de időről időre rám tör a hiány azok után a dolgok után, amelyeket csak ott tudok átélni. Ilyenkor újra és újra szembesülök a régi életemmel, a gyerekkori énemmel. Erre szükség van, erőt ad: „Hé, innen indultál, ne add föl, menj tovább!” Gyorsan oda lehet érni, autópályán csak 250 km.

– És mikor „érkezel meg” a másik életedbe? Ahogy begördülsz a faluba?
– Ahogy átérsz a határon, minden megváltozik, elkezdi zavarni a szerb adó a magyart, és visszarázódik az ember. Mostanában az jár a fejemben, hogy jó lenne vonattal hazamenni egyszer, úgy, ahogy legelőször idejöttem. Jó volna újra megjárni ezt az utat. Szeretek vezetni, de más az, amikor vezetsz, te irányítasz és koncentrálsz, és más a ráhagyatkozó utazó, aki hátradől és elmerülhet a gondolataiban.

– Nagyon más ember lettél volna, ha nem ott nősz föl?
– Nagyon. Identitásban, gondolkodásban. Ha egy nap gyerekem lesz, rendszeresen hazaküldöm majd a nagypapához Kishegyesre, hogy megtanulja azt, amit nekem megtanítottak.

A falusi lét jobban rákényszeríti az ember, hogy a jég hátán is megéljen. Tizenkét évesen levágod a csirkét, veteményezel, tudod, mit kell tenned, ha egyedül vagy otthon, és tűz üt ki. Tetőtől talpig csupa sár lehetsz, mezítláb járhatsz, megfoghatod, érezheted a növényeket.

Én mindig a határban voltam, ha tehettem, mindent megtapogattam, megszaglásztam, ölelgettem. Éreztem, ahogy lélegzik, nő a természet. És ugyanakkor emlékszem az izgalomra, amikor a háború alatt a domboldalról néztük a tankokat, és megtaláltuk, hova ásták el őket. Persze nyilván azért mondom ezt, mert hála Istennek minket csak a háború szele ért el. Viszont a város nyüzsgését is szeretem, mész az utcán, és ismeretlen tekintetek csapkodnak az arcodba, mindenkinek más az illata, máshová igyekszik. Falusi lány vagyok, és városban élek. Mindegyik ad, és mindegyik elvesz.

– Egyszer azt mondtad, a legbölcsebb mondatot egy kilencéves gyerektől hallottad. Mi volt az?
– Nem tudom, akkor mire gondoltam, a gyerekek többször megleptek már. Egyszer például a Bátor Táborban egy nagy hintára kellett felülnöm, és mivel tériszonyom van, kicsit megtorpantam. Akkor azt mondta nekem egy kisgyerek, aki amióta az eszét tudja, kórházban él, hogy „a félelmekkel szembe kell nézni”.

 – A félelem tesz minket a legvédtelenebbé?
– Mindannyian védtelenek vagyunk, ha hagyjuk, hogy idomítsanak bennünket. A régiek esténként leültek egy asztalhoz, megitták a meleg kecsketejet, ha volt, akkor egy kis újhagymával és kenyérrel, és beszélgettek az asztalnál. Ma, ha le is ülnek, az egyik a szobában a tévénél, a másik az asztalnál, de nyomkodja közben a számítógépet. Én például kikapcsoltattam a televíziót. Nem azt mondom, hogy menjünk vissza az őskorba, de azzal, hogy elfelejtettük megtisztelni az asztalunkat, nagyon sok minden elveszett.

Abban a pillanatban, ahogy leülök, nekem eszembe jut a Jóisten, aki kenyeret adott, az emberek, akik fontosak, az, hogy jó, hogy nem egyedül ülök ott. Sokszor egy másodpercre sem gondolkodunk el azon, hogy mink van.

Mindig azon rágjunk magunkat, hogy mink volt, azon agyalunk, hogy mink lesz. Vagy mi az, ami nincs.

– Nem tűnsz optimistának.
– Pedig optimista vagyok, nagyon is, de sokszor azt érzi az ember, a kocka valamelyest el van vetve. Most jöttem New Yorkból – annak ellenére, hogy szeretem a pörgést, tátottam a számat. Az a világ olyan, mint egy bankautomata. Pénz, pénz, pénz. Add, vedd, add vedd! Persze én is, te is, mindenki ebben él, csak az ember idegenben mindig jobban lát és többet észlel. Az emberekben ott a félelem, hogy ha nem lesz pénzük, nem lesz semmijük, nem lesz életük. Vannak, akik ellenállnak, de újabb és újabb generációkat szippant be mindez. Tudni kell, hogy én hogyan szeretnék élni, én milyen családot szeretnék, én mire vagyok kíváncsi. Először kicsiben lehet változtatni.

A cikk a Képmás magazin 2014. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>